Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

1. <<2.oldal>>

Levi-sama2010. 06. 23. 22:34:21#5683
Karakter: Julien főherceg



  

 

A szökőkutat nem először látom, azonban az ő elragadtatottan csillogó szemeit, és elbűvölő mosolyát ami a szépségnek szól, nos, azt igen. Még nem láttam őt így nézni semmire. Elbűvölő. A király igazán kegyes volt velem.

- Igazán gyönyörű – sóhajtja, majd én is kapok egy szép mosolyt. Nem fukarkodik vele, a kedvességével és figyelmességével sem. Igazán melegszívű teremtés. Jó feleség és anya lesz majd.

Felsikkantva kapja ki ujjait a vízből.

- Mi a baj, kedvesem? – Megfogom karcsú ujjait. Ezt a merészséget megengedhetem magamnak, elvégre a menyasszonyom lesz hamarosan. Lenézek a vízre és elmosolyodom. – Ne aggódjon, ezek csak apró halak.

- Halak? Tényleg! – mosolyodik el zavartan, és félénken kihúzza kezét az enyémből.

- Nem olyan rég hozatták őket ide, tengerentúlról.

- Milyen szépek.

Csodálattal hajol közelebb a vízhez, megcsúszik de elkapom. Elakad lélegzetem, hogy ismét a karjaimban tarthatom. Szinte lángol a vérem, olyan forrón száguldozik testemben. Kívánom ezt a nőt. A testére vágyom. Éppen ezért gyorsan elengedem, nehogy többet merészeljek tenni vele, ami túllépi az illendőség határait.

- Óvatosabban, kedvesem. Jól van?

- Igen, semmiség. Köszönöm. Azt hiszem, lassan ideje lenne hazaindulnom, köszönöm ezt a kellemes sétát Önnek.

- Én köszönöm, hogy társaságával megajándékozott engem. - Felé nyújtom karomat, és ő máris elfogadja. A hintóba felsegítem, és amikor mellé telepedek, ő édesen megszólal:

- Julien.

Tetszik, ahogy mondja a nevemet. Olyan melegséggel, kedvesen és lágyan teszi, ahogy senki.

– A nagybátyám engedelmével szeretném mondani, hogy a közeljövőben bármikor örömmel látja Önt a birtokán.

Ez kellemes fejlemény. Int nekem, és én kapok az alkalmon, hogy közelebb hajolhassak hozzá. Finom illatát mélyen beszívom, lehelete forrón csiklandozza fülemet, szemeim puha kebleinek halmaira siklik.

– És ha Ön is szívesen fogadja, lovagolva körbevezetném Önt a birtokon.

Hátradől mosolyogva, szemei csillognak a kocsi félhomályában. Teljesen megrészegít a közelsége, ég a bőröm, kezeim sóvárogva nyúlnának érte, de inkább teste mellett támasztom meg a kárpitozott ülésen. Ráhajolok ajkaira, szemeim parázslóan izzanak, mohón szívva magukba a látványt: csodálkozva tágra nyíló szemeit, duzzadt ajkait. Mielőtt hozzáérnék, erővel lököm el magam tőle, és elhúzódok. Fújtatva fordítom el felhevült arcomat tőle, néhány mély levegőt kell vennem. Muszáj megnyugodnom. Fenébe.

Tenyeremmel rácsapok kétszer a kocsi oldalára, jelezve hogy indulhatunk. A kocsis azonnal a lovak közé csap.

Néhány perc múlva ismét Marie felé fordulok.

- Köszönöm, elfogadom a meghívását, Marie.

Kipirulva biccent, kezecskéit ölében pihentetve, feszülten. Tudom, hogy nem volt szándékos az incselkedése, de olyan elemi erővel hatott rám, mint minden férfira, ha gyönyörű nő társaságában van. Bizonyára most megijedt tőlem. Ennek ellenére, amikor lesegítem a hintóról, elfogadja segítségemet és kinyújtott kezemet. Egészen a házuk kapujáig kísérem, ahol már nagynénje vár bennünket. Aggódva pillant végig Marie-n, a még mindig enyhén kipirult arcán és az én komoran összeszorított számon. Bizonyára alaposan kifaggatja majd, hiszen gardedám nélkül volt velem, ami nagy kockázat egy nemes hölgy esetében. Úriember vagyok, egy főherceg, nem engedhetem meg magamnak a botrányt.

Marie felé fordulok és elegánsan meghajolva hintek apró puszit kézfejére. Érzem hogy megremegnek ujjai a kezemben. Csak remélhetem, hogy nem a félelemtől. Ő nagyon ártatlan és tiszta teremtés, a hintóban pedig meglátta bennem a nyers és ijesztő férfit, aki őt legszívesebben...

- Khm - reszelem meg halkan a torkomat - szívem mélyéből sajnálom, hogy el kell öntől válnom, kedvesem. Ez a nap igazán üdítő és kellemes volt ön mellett. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy a következő hétvégén is elkísérhessem Önt a bálra.

Mosolyogva biccent, fülbevalói felszikráznak a napfényben, de szemei sokkal szebben ragyognak.

- Boldogan várom a percet, amikor táncolhatok önnel ismét, Julien.

Elmosolyodom és elengedem a kezét. Gardedám előtt nem foghatom sokáig, pedig szívem látja, szívesen tenném akár egész nap, sőt...

A gardedámtól is elbúcsúzom, majd felszállok címeres hintómba.

 

 

***   

 

Négy nap telt el, azóta két levelet váltottunk. Nagyon szépen ír, apró és formás betűkkel. Illedelmes semmiségekről ír, ahogy kell, azonban az utóiratai mindig megmosolyogtatnak. Mindig valami kis apró történetet vagy megjegyzést ír le, ami vele történt. Feltűnően sok baleset éri, így érthető a szökőkútnál történt eset is. Kissé feledékeny, ezért is néha bajba keveredik. Jó látni, hogy kezd megnyílni felém.

 

Megigazítom a csipkegalléromat, és kiszállok a hintómból. Odabent már vár rám Marie és a gardedám is. Rövid köszönés és társalgás után elindulunk. Ismét jelenésünk van az udvar előtt. Marie szigorúan velem szemben ül le, de nem is bánom, így kedvemre nézegethetem. Van bőven néznivaló rajta, mert ebben a halványrózsaszín ruhában olyan, akár egy angyal. Nem kihívóan mély a dekoltázsa, ékszerei sem elnagyoltak.

Udvarias társalgás. Unalmas.

 

A bál olyan, mint mindig. Bor, beszélgetés, zene. Szinte sóvárogva várom már a percet, amikor ismét táncolhatok vele. Foghatom a kezét, nézhetem a nekem szóló mosolyát.

Egy tánclépés során a női partner feladata, hogy finoman végigsimítsa a másik mellkasát, miközben elsétál mellette. Amikor ő is megteszi, belém reked a levegő és elvétem a lépést. Önkéntelenül is elkapom mellettem elsikló kezét, forrón nézek szép szemeibe. Szép, kívánatos nő. Nincs férfi, aki ellen tudna állni neki.

Elengedem, és körbepillantok óvatosan. Többen is észrevették, a fal mellett álló hölgyek legyezőjük mögé bújva kezdenek sugdolózni, Marie pedig elpirulva folytatja a táncot. Kényszeredetten én is megteszem, de amikor véget ér, kivezetem őt a tánctérből.

- Úgy vélem... - pihegi halkan - friss levegőre lenne szükségem.

- Kikísérem - bólintok.

- Ne fáradjon, Neverre herceg - szól közbe a gardedám, kissé hűvösen pillantva rám szigorú arcával - majd én kikísérem.

Bosszúsan figyelem ahogy eltűnik szemem elől Marie. Megértem, hogy nem kíván kettesben hagyni vele ezek után, de akkor is.

- Látom, kedvedre való a választásunk - hallok egy mély, lágy hangot hátam mögött és azonnal megfordulok, meghajolok kissé királyom felé.

- Felség. Tökéletes feleséget választott számomra.  

- Hm... valóban. Ezúttal nem vágysz vissza a harcmezőre olyan hévvel, mint eddig? Minő kellemes fejlemény, drága rokon.

Viszonzom mosolyát. A csatatér vonzereje némileg csökkent, hiszen egy puha és szépséges asszonyi test sokkal vonzóbb a férfi számára. Egy ideig.

- Igen, felség. Egyenlőre alábbhagyott a harci hév.

- Mikor lesz az eljegyzés?

- Még nem... - kezdeném, de nem figyel rám, csak elgondolkodva réved a távolba.

- Tíz nap múlva a bíboros új kastélyának felavatására vagyunk hivatalosak. Örömünkre szolgálna, ha akkor már mint menyasszonyt és vőlegényt üdvözölhetnénk kettőtöket.

Ez egyértelműbb utasítás nem is lehetne. Engedelmesen hajolok meg felé, és figyelem távolodó lépteit.

 

Tíz nap.

 

Nagyon kevés idő. Még Marie apjától el kell kérnem a kezét, majd vele is beszélnem kell. Nagymamámtól örökölt eljegyzési gyűrű jó lesz...

Izgalom fut végig egész testemen. Ha a király ennyire sürgeti, akkor a nászéjszaka is közel már. Nem bánom, mert a testem vadul sóvárog már iránta.

Marie belép ismét a terembe, gardedámja oldalán. Kissé zavartnak és idegesnek tűnik, és mintha sápadt is lenne. Remélem nem volt vele túl szigorú az idős hölgy, de ez most nem számít. Már nem kell sokat várnom. Eléjük sietek.

- Marie, kedvesem. Beszélhetnénk?

Félénken biccentve nyújtja a kezét és hagyja hogy egy nyugodtabb részhez vezessem, távolabb a kíváncsi fülektől.

- Van valamilyen elfoglaltsága a következő napokban? - kérdezem, és felé nyújtok egy pohár frissítőt.

- Úgy tudom, nincsen.

- Ebben az esetben leutazhatnánk édesapjához. Szeretném megismerni, és beszélgetni vele.

- Óh... - suttogja elhalóan, arcára mély pír kúszik. Jól tudja ez mit jelent. Burkoltan, de közöltem vele, mikor óhajtom megkérni a kezét.

- Tudom, kissé korai ez még.

- Mi tagadás...

- Azonban a király néhány perce közölte velem, hogy tíz nap múlva hivatalosak vagyunk Versaille-ba, mint jegyespár. Tudja ez mit jelent, kedvesem?  

Biccent, és remegő kezével egy szolgáló felé nyújtja a poharát. Aggódva figyelem, nyilván túl gyors neki ez az egész. Futón, éés óvatosan hogy senki ne lássa, melegen megszorítom kis kezecskéjét, mélyen a szemeibe nézek.

- Ne féljen... kérem. Nem vagyok egy szörnyeteg, ugye elhiszi nekem? 


timcsiikee2010. 04. 14. 11:46:38#4668
Karakter: Marie (Versaille)






 
Marie:

Ahogy elhajt a hintó, észbe kapok, és újra kísérőm felé figyelek, aki karját felajánlva vezet tovább kellemes sétánk útján.


Azt látom, hogy a park végében egy hangulatos, kertes kis épület áll, szinte mindenhol díszes asztalok és székek, csipkés hófehér abroszok, és kellemesnek tűnő társaság.
- Nahát! – dörren fel egy hang, amitől egy pillanatra megrezzenek, de csak azt látom, hogy egy jó kedélyű férfi közelít felénk, egyenesen Julient nézi.
- Marie kedvesem, - szólít meg, és felé fordulok - engedje meg hogy bemutassam önnek Louis de Jeanonin herceget, a király testőrségének kapitányát, és egyben az én másod-unokatestvéremet. Louis, ő itt Marie de Chevreuse – mutat be minket egymásnak, ahogy a férfi odaért. Nahát…
Illedelmesen hajol meg, kalpagját is lekapva, közben kinyújtom kezem, és megvárom míg felegyenesedik, majd kérges ujjai közé véve enyéimet, hogy üdvözlő csókot hintsen felé.
- Szóval ön az a titokzatos és gyönyörű hölgy, akiről az egész udvar beszél... Bevallom önnek, a hírek igazak. Mademoiselle, Ön elragadó szépség, az én Julien barátom pedig nagyon szerencsés férfi – elpirulok a szavakra.
- Elég lesz Louis – állítja le, ami nem kis megkönnyebbülés számomra, teljesen zavarba hoz ez az ember.
- Szépséges hölgy! Kérem tiszteljen meg engem és asztaltársaságomat azzal a keggyel, hogy elfogadja szerény meghívásomat asztalunkhoz! – elgondolkodva pillantok kedves kísérőmre.
- Julien... ön mit szól ehhez? Volna hozzá kedve? – kérdezem kedvesen, mire csak komor arccal bólint egyet. Ahogy látom, valójában nem sok kedve van rokonához, de nem illik egy ilyen ajánlatot visszautasítani, szerintem. Leülünk köreikbe, ér örömmel látom, hogy nem túl sok a korkülönbség, mégis túl fiatalnak érzem magam ehhez a társasához.
„Légy tisztelettudó, és visszafogott. Csak akkor szólj a társasághoz, ha az megfelelő körülmények között van. Légy udvarias, elnéző, és bátorító, kedves.”
Ezek a foszlányok jutnak eszembe azonnal, és igyekszem betartani őket, valamint mindazt, amit még erről a témakörről tanultam.
A társalgás közben rám, és Julienre terelődik a téma, egy egyszerű kérdéssel.
- Na és hogyan ismerkedtek meg egymással? – kérdi mosolyogva az egyik udvarhölgy, mielőtt belekortyol teájába.
- A király… - suttogja Louis, és még engem is meglep a válasz. Ez hol tisztelettudó? Udvariatlan!
De sajnos el kell rejtenem indulataimat, hisz nem illik kimutatni senkinek. Inkább csak megnyugszom egy kisebb sóhajjal, megkóstolom az ízletes teát, és Julien felé nézek, aki teljesen elkülönül a társaságtól azzal, hogy a zenekart figyeli.
- Nos, köszönjük a kedves meghívást, de sajnos mennünk kell – mondom kedvesen, hisz látom egyikünk sem élvezi igazán ezt a kört. Nem tartom magam idevalónak, és szemlátomást Ő sem élvezi ezt, így úgy hiszem, helyesen cselekszem.
Azonnal kapcsol, és felállva segít fel székemből, majd illedelmesen köszönünk el, és elsétálunk onnan, vissza a parkba.
- Nem óhajtott volna még maradni egy kicsit? Louis és barátai igazán kedves és érdekes emberek, nemde? – ha hallaná saját magát, szerintem ő is elnevetné magát, de én csak lehajtom kissé fejem, és egy mosolyba erőltetem bele minden gondolatomat, így nézek vissza rá.
- Nem azért jöttem önnel a parkba sétálni, hogy mások társaságát élvezzem... – egy kis lila virágot látok meg a fűben, megállok és letépem, majd felé nyújtom – … hanem csak az önét – fejezem be a mondatot.
Mikor érte nyúlna elkapom előle, és ruhájába akasztom. Megfogja kezem, és mellkasára szorítja, ragyogó szemekkel pillantok fel rá, arcomra pirosság ül ki.
- Milyen hevesen dobog a szíve… Julien – sóhajtom halkan a meglepettségtől.
- Önnek köszönhető – válaszol kedvesen, tekintete végigfut arcomon, testemen pedig a borzongás, szinte éget ez a pillantás. Ez… ezt nem szabad… tilos. Marie, térj észhez… - sóhajtva lép el tőlem, és valahogy egy szikla gördül le szívemről, elgyengülve fújok ki egy mély levegőt - Marie kedvesem, bocsássa meg tolakodásomat, többé nem fordul elő.
- Nem... nem történt semmi – válaszolok halkan, majd előkapva legyezőmet, terítem az arcom elé, zavaromat elfedve személye elől.
- Jöjjön, folytassuk a sétát. A sétány végén van egy szép szökőkút… - felajánlja karját, amit vonakodva elfogadok.

Lassan érjük el az említett szökőkutat, s szégyellem, de alig mertem végig megszólalni mellette. Azóta is kiterítve pihen kezemben a legyező, olykor meglebbentem, hogy egy kis szellővel hűtsön, hisz érzem, hogy egyre melegebb kezd lenni. Erős karja olyan kényelmes, lágy melegség árad belőle az én karomba, és a gondolatba is belepirulok, ha arra emlékszem vissza, ami az előbb történt. Talán jobb lenne elfelejteni, de azok a szavak, az a hang, nem megy ki a fejemből. Sármos és kedves, illedelmes velem, biztosan csak a hév ragadta el.
De hisz a hév, csak akkor ejthet így rabul valakit, ha szívében őszintén születnek a szavak, az érzelmek, s zavarom egyre csak mélyül, ahogy végiggondolom ezt.
Vajon valósak az elképzeléseim? Lehet csak ennyire kifinomult a modora, hogy még egy ilyen pillantást is képes bármikor magára ölteni?
Nem tudom sajnálatosan, belegondolni sem merek igazán, de inkább hallgatok szívemre, mégis az eszemre hagyatkozom, a tudásomra, s mindent úgy tenni, ahogy az etikett előírja, nem térhetek el tőle.

A szökőkút magas, giccses alakja önmagában nem túl szemkápráztató, se ahogy a széltől is fodrozódó víz kecses ívben csorog alá, s kifinomult mintázata megcsillan a tündöklő napfényben, földöntúli szépséget tár az emberi szem elé.
- Igazán gyönyörű – csillan fel szemem, és összecsuklom legyezőm egy lassú ujjmozdulattal. Elengedi karomat, és felmosolygok rá, majd abroncsomra ügyelve, leülök a peremére, ujjammal a víz tükörfelszínén kezdek el játszani.
Kis köröket rajzolok bele, olykor egy két kanyarulatot, majd ijedten sikkantva kapom el kezem, ahogy valami az ujjam alatt elsiklik.
- Mi a baj, kedvesem? – kérdezi azonnal mellém ülve, kezeimet összefogja, és pirulva nézek örvénylő tekintetébe. Nem tudok válaszolni, így a víz felé figyel, majd újra rám, és elmosolyodik – Ne aggódjon, ezek csak apró halak.
- Halak? – nézek rá kérdőn, majd visszavezetem tekintetem a vízre – Tényleg! – csendül fel hangom, ujjaim kisiklanak kezéből, és megtámaszkodom a peremen. A vízben megannyi színes apró hal úszkál, cifrás farkuk ide-oda csapkod a vízben, és boldogan lubickolnak.
- Nem olyan rég hozatták őket ide, tengerentúlról – meséli halkan, én pedig figyelmesen hallgatom. Érdekes dolog, majd otthon elmesélem nénikémnek is.
- Milyen szépek – súgom áhítattal, kicsit felé hajolok a víznek, hogy jobban láthassam őket.
Elvesztem egyensúlyom, és megcsusszan a kezem, felsikoltok, de utánam kap, és ölébe húzva ment meg a vizes veszélytől.
Összeszorított szemeimet nem akarom kinyitni, de ahogy érzem óvó karjait testem körül, teljesen megnyugszom, viszont…
- Óvatosabban, kedvesem – segít fel azonnal, próbálom zavarodottságomat eltakarni, hisz azt hittem mindenki minket néz, de ahogy látom szinte senki nincs már a park ezen környékén, így megnyugszom… egy kicsit – Jól van? – kérdezi illedelmesen, mire én egy mosolyt erőltetek arcomra.
- Igen, semmiség – felelem egyszerűen – Köszönöm – biccentek neki.
Az időből ítélve rá is jövök, hogy hamarosan ideje lenne haza indulnom, hisz ezért is fogyatkozott meg a tömeg.
- Azt hiszem, lassan ideje lenne hazaindulnom, köszönöm ezt a kellemes sétát Önnek – hálálom meg kedvesen, és amikor felajánlja karját, elfogadom.
- Én köszönöm, hogy társaságával megajándékozott engem – válaszol udvarias hangon, tengeri mélységétől megborzongok, s a pír már véglegesen rásült fehér arcomra, jól érzem.
Amikor visszatérünk kocsinkhoz, eszembe jut az, amit otthon mondtak nekem.
- Julien – hívom fel magamra figyelmét, és szívem szárnyalni kezd, ahogy meleg tekintetével pillant rám – A nagybátyám engedelmével szeretném mondani, hogy a közeljövőben bármikor örömmel látja Önt a birtokán – adom át az üzenetet, majd a hintó takarásában, intem, hogy hajoljon közelebb, hogy súghassak neki – És ha Ön, is szívesen fogadja, lovagolva körbevezetném Önt a birtokon.




Levi-sama2010. 02. 13. 20:51:42#3643
Karakter: Julien herceg (timcsinek)



ZENE

A nap ragyog, kellemesen langyos az idő. Ideális egy kis délutáni kikapcsolódásra. Ezúttal is a hintóban kényszerülök utazni, mert egy finom hölgyhöz nem illik lóháton érkezni.
Amikor bekanyarodunk a rezidenciájuk elé, kiszállok a hintóból, és a rám váró hölgyeknek meghajolva udvariasan köszöntöm őket, apró kacsójuk fülé hajolva. Csak Marie kezére hintek egy halvány puszit, mert ő az enyém. Lesz.
Ezúttal gardedám nem kísér minket, nyilvános helyre megyünk.
Felsegítem Marie-t a hintóba, és vele szemben foglalok helyet.
- Örülök hogy újra láthatom, kedvesem - nézek szép arcára, és végigfuttatom rajta tekintetem. Nagyon elegáns és csinos, de nem hivalkodó. Szerencsére ő nem az a típus aki kebleit közszemlére teszi, magára vonzva ezzel minden figyelmet. Illedelmes, szelíd és kedves. Tökéletes feleség lesz, talán kissé unalmas is.
 
A park sajnos inkább hasonlít egy zsibvásárra, mint békés és nyugodt helyre. Meghitten, kettesben sétálni és beszélgetni szerettem volna, de mivel látom hogy ő mennyire élvezi, így enyhül a csalódottságom.
Amikor megunja a lelkes nézelődést, felém fordul.
- Kíváncsi vagyok a helyre, amit említett a bálon... ahol finom teákat szolgálnak fel.
- Ha ahhoz lenne kedve, azonnal indulhatunk is.
- Milyen szép lovak - mondja hirtelen, és arra fordítom a fejem amerre néz aranybarna szemeivel. - Akárcsak az enyém.
Hogyan? Lova...? Ezt a kifejezést a hintókat húzó lovakra nem szokás mondani, csak a hátasokra. Ezek szerint...
- Kegyed szokott lovagolni?
- Igen. Ha időm engedi, bácsikám birtokán szoktam, de sajnos csak a saját lovammal merek, mert nagyon szelíd és kedves jószág.
- Örömmel hallom - válaszolom elégedett mosollyal, és őt nézem. Minő kellemes meglepetés. Vajon mi mindent tartogat még számomra?
Eltűnik a hintó egy ház mögött, és ő ismét felém fordítja kitüntető figyelmét. Elkapom róla tekintetem, mielőtt kiolvasná szemeimből merre is kalandoztam gondolataimban. Karomat nyújtom felé, és puha kis keze máris belém karol.
 
A park végében, fehér abroszokkal terített asztalok és székek várnak ránk. Sok asztal foglalt, előkellő hölgyek és urak üldögélnek ott, társalognak egymással. Kisebb asztalok és nagyobbak vegyesen. Amikor meglátom az egyik nagyobb asztaltársaságot, elmegy a kedvem a teázástól.
- Nahát! - kiáltja egy férfihang, és máris boldog mosollyal siet elénk. Halkan fújtatok egyet dühömben, de uralkodom arcvonásaimon.
- Marie kedvesem, engedje meg hogy bemutassam önnek Louis de Jeanonin herceget, a király testőrségének kapitányát, és egyben az én másod-unokatestvéremet. Louis, ő itt Marie de Chevreuse.
Elkerekednek a fiatalember kék szemei, és azonnal lekapja fejéről kalapját, hogy mélyen meghajoljon. Fekete haja arcába hajlik a mozdulattól, és amikor felegyenesedik, sugárzó mosollyal hajol Marie kinyújtott keze fölé, hogy megcsókolhassa. Kissé túlságosan is megfogja a kezét, de lehet hogy csak nekem tűnik úgy. Marie kedvesen üdvözli, bájával és mosolyával azonnal lehengerelve őt, ez egyértelműen látszik.
- Szóval ön az a titokzatos és gyönyörű hölgy, akiről az egész udvar beszél... Bevallom önnek, a hírek igazak. Mademoiselle, Ön elragadó szépség, az én Julien barátom pedig nagyon szerencsés férfi.
- Elég lesz Louis - morgom halkan.
- Szépséges hölgy! - tárja szét karját színpadiasan. - Kérem tiszteljen meg engem és asztaltársaságomat azzal a keggyel, hogy elfogadja szerény meghívásomat asztalunkhoz!
Marie ekkor olyat tesz, ami igencsak meglep. Felém fordul, és kedves mosollyal megkérdezi:
- Julien... ön mit szól ehhez? Volna hozzá kedve?
Nincs. De csak mereven bólintok egyet, és az asztalhoz ugrándozó bohócot (Louis-t) követve vezetem őt oda. Marie-t leültetem, majd a körben ülő két másik hölgyhöz lépek és kezükre hintve csókokat üdvözlöm őket. Udvarhölgyek, az alsóbb kategóriából, ha szabad ilyen bárdolatlan szavakkal illetnem őket. A többi férfi pedig a muskétás testőrség tagja, szintén nemesség.
Miközben Marie-t Louis bemutatja az asztaltársaságnak, egy vonósnégyes a háttérben halkan játszani kezd, egy szolgáló lép mellénk, felszolgálja a teánkat.
- Na és hogyan ismerkedtek meg egymással? - kérdezi az egyik hölgy. Louis válaszol neki.
- A király... - suttogja halkan, és az asztalnál ülők szemei elkerekednek a csodálattól. Kifejezéstelen arccal fordítom tekintetem a kis zenekar felé, és részemről be is fejeztem a társalgást. A képmutató udvari etikettet meghagyom másoknak, én köszönöm de nem kérek belőle.
- Nos, köszönjük a kedves meghívást, de sajnos mennünk kell - szólal meg lágy hangján Marie. Csodálkozva fordulok felé. Azt hittem szereti az ilyen társaságot. Nocsak.
Felpattanok, és felsegítem őt, majd elköszönünk tőlük.
- Nem óhajtott volna még maradni egy kicsit? Louis és barátai igazán kedves és érdekes emberek, nemde? - kérdezem tőle, amikor már hallótávolságon kívül kerülünk. Marie csak mosolyogva hajtja le a fejét.
- Nem azért jöttem önnel a parkba sétálni, hogy mások társaságát élvezzem... - válaszolja halkan, és lehajol. Egy kis lila virágot szakít le a fűből és felém nyújtja. - ...hanem csak az önét.
Kifejezéstelen arcom ellágyul, és elmosolyodva nyújtom kezemet a kis virágért, de ő hirtelen elhúzza, majd közelebb lép hozzám, és egyik gomblyukamba tűzi. Arca közel kerül hozzám, finom illata pedig meglegyinti orromat. Milyen édes... édes illata van... A bálon is éreztem, de most valahogy sokkal jobban.
Szemei rabul ejtenek, megfogom a virággal babráló kis kezeit, és forrón a mellkasomhoz szorítom. A napfény játszadozik aranyszőke hajfürtjein, sápadt bőrén... Oh elpirult... Szívverésem felgyorsul, és ahogy tenyerét szívem fölé simítom, ajkai elnyílnak a csodálkozástól.
- Milyen hevesen dobog a szíve... Julien - leheli.
- Önnek köszönhető - mosolygok le rá. Tekintetem puha, telt ajkaira siklanak, és mielőtt olyat teszek a parkban mindenki szeme előtt amivel ártanék a jóhírének, inkább hátralépek és finoman meghajolok felé. - Marie kedvesem, bocsássa meg tolakodásomat, többé nem fordul elő.
- Nem... nem történt semmi - süti le szemeit elpirulva, végül szétnyílik csipkés legyezője, elrejtve bájos arcának egy részét előlem. Tökéletes válasz egy tökéletes hölgytől.
- Jöjjön, folytassuk a sétát - nyújtom felé a karomat. - A sétány végén van egy szép szökőkút...


timcsiikee2010. 02. 02. 21:18:49#3485
Karakter: Marie(Versaille)






 
Marie:

- Ön igazán elragadóan fest. Megtisztel egy tánccal? – kérdi kedvesen és nem tudok ellenállni a kérdésének így csak biccentéssel válaszolok, majd végleg hozzá lépek. magához von, amikor felvesszük a tánchoz szükséges pozíciót, majd a ritmusra elkezdjük lassan ringó táncunkat. Erős karjaiban szinte reppenek ahogy ő vezet a mulató tömeg között. Olyan jól táncol, szinte nem is érzem ahogy irányít, csak forgunk, lépünk és velem együtt az idő is reppen, gyorsan tovaszáll. Észre sem veszem, de szívem gyorsabb ütemre vált, ahogy folyamatosan arra gondolok, az egész estét az ő jobbján fogom tölteni. Elérkezett azaz időszak az életemben, ahol mostantól ez vár rám. Megrémiszt ugyan, mégis most izgatott lelkesedéssel lep el. Furcsa egy kettősség.
Felragyog arcom ahogy felnézek rá, meleg szemeibe, de sajnos elragadtattam magam, oldalra kéne tekintenem, de nem tehetek róla. Az új tánclépéseknél tűnik csak el kis bizonytalanság nála, de igyekszem követni, s elrejteni azt, hisz kötelességem segíteni. Egy harcedzett herceg mégiscsak inkább csatára élezettebb, mint holmi mulatság fokozó mozgásra, és ezt teljesen megértem. De még így is megfogott a megjelenése. Alig pihegek, amikor a táncot befejezzük, s formalitásokkal keretezve köszönjük meg egymásnak ezt az örömöt. Karjába kapaszkodva illedelmesen vezet le a tánctérről, egy pillanatra megállunk ahogy a királyi pár felé fordulunk. Ő meghajol, de inkább csak biccentésnek hat, s ahogy illik én is köszöntöm őket pukedlival. Ahogy újra felnézek, a királyné keze int maga felé, rám tekintve, ami azt jelzi, hogy hozzá kell lépnem, hisz hívat.
- Bocsásson meg, nem maradok el sokáig – szabadkozom, Julien felé fordulva.
- Menjen csak, kedvesem. A királynét elutasítani nem illendő – biccentéssel köszönöm meg megértését, majd sietek is „helyemre”.
- Hívatott királyném – pukedlizek újra mélyen előtte, majd felegyenesedem ahogy int és mellé lépek.
- Igazán kiváló partnert kapott kedvesem, nemde? – kérdi előre tekintve.
- Igen, királyném – bólintok kedvesen.
- Igyekezz, majd kötelességeidnek megfelelni… minden téren – sejtelmes mosoly, amit látok? Lehet csak szemem káprázik, nem értem teljesen.  
- Természetesen, királyném – helyeselek, ahogy mindig is kell, de jelenleg nem csak a formalitás hozza ki belőlem ezt a választ, őszinte minden szavam.
- Az újonnan született Lajosnak, megfelelő társaságot szeretnék biztosítani, minél hamarabb – arcom teljesen lángolni kezd a szavakra, ahogy fokozatosan fogom fel jelentésüket, s rájövök mire is célzott az előbb. Édes istenem… - Távozhatsz – int kecsesen, majd újabb pukedlivel hajolok meg mélyen.
- Köszönöm, királyném – majd elillanva távozom köreikből.
Visszasietek Julienhez, aki két kehely frissítővel vár már rám, az egyiket kezembe nyújtja, és izgatottan kezdek el aprókat kortyolni az italból.
- Nem óhajt egy kis friss levegőt szívni? Mit szól egy sétához a kertben? – kérdi illedelmesen, s biccentéssel fogadom el. Azt hiszem tényleg jót fog tenni nekem egy kis friss levegő.

Másokkal is szembetalálkozunk odakint, még sosem láttam ilyenkor a kertet, főleg nem ennyi párral. Az ég igazán csodás látvány, s kifejezetten ragyogóbbnak hat, mint mikor nénikémmel térünk hazafelé, s olyankor csak a hintóból tekinthetek ki ábrándosan.
Kellemes hangvétellel beszélgetünk, megemlítjük magát a bált, szervezettségét, igyekszem megfelelő válaszokat adni, ahogy az etikett is elvárja.
Egy éles villanás töri meg az éj csodaszép ragyogását, s ahogy a hangos dörrenés követi, bennem reked a levegő, szívem majd’ kiveti magát belőlem, torkomban kezd dobogni, rémülten pillantok előre, majd a hozzám legközelebb álló Julien karját kezdem el szorongatni rémületemben.
- Mi történt kedvesem? Hiszen csak egy kis égdörgés. Jöjjön… mindjárt elered az eső is – egy pagoda látszik körvonalazódni a közelben, és arra felé vezet, remegő léptekkel követem. Legbiztonságosabb a bálterem lenne számunkra, de ahogy egy pillanatra hátrapillantok megértem, hogy miért inkább ezt választotta ő is. Viszont… én idekint, nagyon félek, s a hűvös levegő is élesen érinti bőrömet.
Leülünk, s Ő tőlem nem oly messze még sem túl közel foglal helyet. Alig veszem észre, ahogy felöltőjét rám teríti, nem törődve saját épségével, csak a hirtelen langyos melegségre figyelek fel, amiből árad az ő férfias illata.
- Köszönöm… herceg úr… - mondom halkan.
- Julien – javítja ki „nyelvbotlásom”, s biccentéssel ismétlem meg szavát, azaz nevét.
- Julien.
- Ön ennyire fázik? – kérdi kedvesen, ahogy látja még mindig folyamatos remegésemet. De mit is mondhatnék? hazudnom nem illik, így árnyaltan felvázolom neki a valóságot.
- Nem… én… félek a vihartól – mondom még mindig reszketve, érzem hogy hamarosan újra dörrenni fog az ég. Be is következik és hiába tudtam, mégis szörnyű rémület ragad magával, ujjaimmal még jobban magamra húzom felöltőjét, szemeim összeszorítva. Nem… nem akarom hallani…
- Bocsássa meg tolakodásomat… - józanít ki mélyen búgó hangja, egy pillanat alatt tünteti el a köztünk lévő távolságot, majd erős karokkal béklyóz magához, meglepettségemben csak mozdulatlanná dermedve fogom fel a pillanatot, majd ahogy megérzem testének melegét, a belőle sugárzó erőt és biztonságot nyújtó ölelést, szapora szívem csitulni kezd, hozzá simítom fejem is, majd kezem, s megnyugodva hunyom le pilláimat. Nem észlelek mást, csak azt a gyengédséget ami felém árad, teljesen megnyugtat. Észre sem veszem az idő múlását, lassan nyitom fel szemeim, ahogy tenyerem alatt heves dobogást észlelek, s szívem is hasonló ritmusban kezd verni az ütemre. Mire teljesen feleszmélek, mélyen pirulok el, és a pavilonon túl tekintve már nem látom az esőt, sem a vihart, a hangját sem hallom már.
- Vissza kell mennünk… - jegyzem meg halkan, s ahogy eltávolodom tőle hagyja is, hogy elhúzódjak. ha egy nagynéném látta volna, már nem lennék itt, micsoda szégyen.
zavaromban kabátját is azonnal visszaadnám, de elutasítja, s közli majd akkor, ha visszaértünk a bálterembe.
Annyira kedves…
Kilépünk a pavilon alól, meglátom a tócsák sziluettjét, ahogy a bál fényei játszanak felszínén.
- Julien! – sikkantok fel, ahogy felkap karjába, lábammal kapálózom egy keveset. Csak felnevet újabb ijedtségemre, én pedig teljes zavarba süllyesztem magam.
- Tönkremenne a szép cipője és ruhája, kedvesem. Bízza csak rám magát, szívesen áldozom fel önért a lábbelimet, vagy akár többet is – mondja míg haladunk a bejárat felé. Nem tehetek mást csak hagyom magam, s szavainak hatására feltörő öröm ragad magával, finom kacagást váltva ki belőlem.
- Lekötelez engem – felelem felvidultan.
- Hálája jeléül kérem mondjon igent.
- Igent? És mégis mire, ha szabad kérdeznem? – érdeklődöm kedvesen, mégis megszeppenve.
- Nos, a következő bál csak egy hét múlva lesz és az sok idő. Három nap múlva, esetlef délután elvinném önt sétálni a parkba, ha nem venné tolakodásnak. Utána ihatnánk egy teát. ismerek egy kellemes helyet… vagy ha máshoz volna kedve, természetesen benne vagyok – fejti ki ötletét, fejemben azonnal peregnek a gondolatok. Örömmel tölt el a kérdése. Ez azt jelenti, hogy szereti a társaságomat, azaz kedveli, s ennél őszintébb kegy még nem ért engem.
- Igen – válaszolom mosolyogva, hisz hogy mondhatnék mást egy ilyen jó programra? – Szívesen elmegyek önnel sétálni. Ha jól tudom, mutatványosok is vannak arrafelé… - teszem még hozzá.
- Valóban? Akkor megnézzük őket is – kedves mosoly terül el arcán, melytől zavarom újra előbukkan rejtett zugaiból, s pírral lepi el arcomat.

Letesz a bejáratnál, s visszaadom felöltőjét, illedelmesen megköszönöm neki.
De sajnos éppen, hogy visszaérünk, már csak kevés időt tölthetünk együtt a bál alatt, az éjszaka olyan gyorsan szaladt el mint még soha, nénikém jelzi, hogy hamarosan ideje indulnunk, s eleget teszek kérésének. Elköszönök Julientől, ahogy illik, majd ahogy utamra enged, újra nénikém oldalán térek haza pihenni, út közben neki is elecsetelem a meghívást, az ő arcán is öröm jelei látszódnak.
Talán… Talán még sem lesz olyan ez sors, mint amire valaha számítottam volna, az élet során. Kellemes csalódás az arisztokráciában, s az etikettben, felettébb örülök ennek a fordulatnak.

~*~

Elköszönök nagynénémtől, ahogy megérkezik a hintó, s szinte reppenve megyek a kijárat felé, de mégis lassan. Köszöntöm őt, a formalitásoknak eleget téve „kér el” engem nénémtől, majd a hintóba segít be.
- Örülök, hogy újra láthatom, kedvesem – mondja velem szemben ülve, s én kipirultan biccentek.
- Úgyszintén – válaszolom kedvesen. Kezeim szoknyámon pihennek, egy pillanatra összeszorítom ujjaim, majd lesütöm tekintetem, ahogy szemeim találkoznak kedves pillantásával.
Teljesen zavarba hoz, már csak egyetlen pillantással is.

~*~

Kiérünk a parkba, ahol már „áll a bál”. Rengeteg bódé sorakozik fel egymás után, sok ember gyűlt már össze, s a pórnép is itt tengeti szabadidejét. Kard- és tűznyelők, zsonglőrök, s egyéb mutatványosok állnak minden második bódénál, megmutatva „tudományukat”, s olykor lélegzetvisszafojtva figyelem, meg-megállva az eseményeket. Julien karjába kapaszkodva ingatom fejem a tömeg közepette, keresve az egyre érdekesebb dolgokat, végül megállunk egy sátor mellett.
„Szakállas hölgy” – áll a táblán, s elkuncogom magam amint elolvasom.
- Megnézzük? – kérdem kísérőm felé fordulva, aki fanyarul, mégis kedvesen mosolyodik el.
- Kihagynám, kedvesem. Így is csodaszépnek tartom magát, s egy ilyen látvány után még megrendíthetetlenebb lenne az elképzelésem – vágja ki magát illedelmesen, s bókjától elpirultan sütöm le ismételten tekintetem. Már válaszolni sem tudok, inkább továbbmegyünk, nézelődve a mutatványosok között.

Jó időtöltés egy ilyen fess partner társaságában, de a sok sétától az én lábam is elfárad hosszú idő után. Szívesebben sétálgatnék még így vele karöltve, hisz mióta a park nyugodtabb felébe sétáltunk, teljesen csendes a környezet, s a természet szépségében csodálkozunk.
- Kíváncsi vagyok a helyre, amit említett a bálon, ahol finom teákat szolgálnak fel – hozom fel az újabb beszédtémát, hisz egy ideje már csendesen haladunk csak egymás mellett.
- Ha ahhoz lenne kedve, azonnal indulhatunk is – felel kedvesen, és elfogadva az ajánlatot követem. Ahogy megközelítjük az utat, elhalad előttünk egy nyitott, fehér hintó, s ugyan ilyen színű csodás paripák húzzák, egy pár ül benne, egymás mellé bújva. Csak elmosolyodom.
- Milyen szép lovak – jegyzem meg elkalandozva – akár csak az enyém.
- Kegyed szokott lovagolni? – hangjából érződik az őszinte érdeklődés, ami csak még nagyobb lelkesedéssel tölt el. Soha nem kaptam még ennyi igazi figyelmet, senkitől.
- Igen – válaszolom készségesen – ha időm engedi, bácsikám birtokán szoktam, de sajnos csak a saját lovammal merek, mert nagyon szelíd és kedves jószág.
- Örömmel hallom – jegyzi meg, de szinte el sem jut tudatomig, még mindig a fehér hintót figyelem, ami lassan halad a zsúfolttá váló úton, s egyszer csak eltűnik a messzeségben.
 


Levi-sama2009. 12. 11. 01:07:16#2773
Karakter: Julien herceg



 
Hamar elrepül az idő, és a búcsúnál elragadnak az érzések. Puha kezének finom illata és bőrének íze ajkaimon... kissé hevesebben érintem mint illenék, de nem számít. Ha majd a feleségemlesz, minden kényemet kedvemet kitölthetem szép testén, és az már nincs olyan messze.
- örömmel várom a következő bált - mosolygok le rá.
- Úgyszintén - biccent finoman, hajban egy drágakő csillan.
Elbúcsúzunk mindenkitől, majd úgy távozom ahogy érkeztem.
 
*
 
A bál már javában tart, a király is jelen van amikor végre megérkezem. Hamar megtalálom az újdonsült kedvest a gardedámja társaságában. Nos, szépsége egyszerűen letaglózó. A kék ruha amit választott, tökéletesen kiemeli a nyakékét, és mégsem túl hivalkodó. Visszafogott, elegáns és csodaszép. Igazán méltó egy magamfajta herceghez, de akár a király mellett is csodásan festene. Szerencsére XIII. Lajos nem örökölte apja szertelen vérmérsékletét, így nincs okom aggodalomra.
- Ön igazán elragadóan fest - bókolok neki köszönésem után. - Megtisztel egy tánccal?
Bájos mosollyal bólint, és felé nyújtott karomra helyezi aprócska, kesztyűs kezét.
 
 
Kecsesen és szépen táncol. Ahogy egymás mellett táncolunk, ujjai az enyémeken pihennek... felmosolyog rám. Egy aprócska pillanatra szinte kivirágzik, életre kel. Még nem láttam ilyennek, és bevallom, sokkal jobban tetszik, mint ez az etikett által ránk erőltetett formaiság.
 
Nagyon ügyesen táncol, ismeri a legújabb lépéseket is. Én kissé nehézkesen követem, hiszen a harcmezők nem kedveznek az e fajta kedvteléseknek.
 
Amikor már eleget táncoltunk, eleget tettünk az ilyesfajta örömöknek, kikísérem őt a tánctérről. A király elkapja tekintetem, és elégedetten biccent nekünk, Finoman meghajolok felé, de csak enyhén. Én megtehetem. Marie pukedlizik egyet a királyi pár felé. A királyné int neki, ő pedig felém fordítja kipirult, szép kis arcát.
- Bocsásson meg, nem maradok el sokáig.
- Menjen csak, kedvesem. A királynét elutasítani nem illendő.
Persze ő túl ártatlan hogy kiérezze az élt szavaimból, amely nem ellene szól, csak az uralkodói szeszélyei ellen, Ugyan kinek jutna eszébe szétválasztani egy frissen ismerkedő szerelmespárt, mint a bárdolatlan modorú Ausztriai Annának?
Félrehúzódva intek egy inasnak, és mire Marie visszatér, egy kis kehely üdítő gyümölcsborral várom. Az enyémet kortyolgatva figyelem őt ahogy iszik. Kipirult még mindig az arca, fogalmam sincs miről beszélhetett a királynéval, de nem tetszik. Közismert annak a nőnek a laza erkölcse, és sokan azt pletykálják, hogy nemrég született gyermekük nem is a királytól van. Nos... elképzelhető.
- Nem óhajt egy kis friss levegőt szívni? Mit szól egy sétához a kertben?
Mivel már nyíltan mutatkoztunk együtt, nyilvános helyeken gardedám már nem szükséges. Különben sem óhajtom tönkre tenni a jövendőbelim jó hírét, ezzel nyilván ő is tisztában van.
 
Odakint sok pár sétálgat és beszélget, ahogy mi is. A bálról, a szervezésről a ruhákról és egyéb semleges témákról beszélgetünk. Jellegtelen és unalmas, hogy finoman fejezzem ki magam. Tartózkodó viselkedését tökéletesen megértem, hiszen mégsem avathat bele legintimebb gondolataiba egy idegent, akit ráerőltettek. Mégsem akarom ezt elfogadni. Szeretném jobban megismerni őt.
 
Hirtelen hangos dörrenés szakít félbe bennünket, és villámok cikáznak keresztül az égen. Marie rémülten kapaszkodik a karomba, arca elsápad.
- Mi történt kedvesem? - kérdezem tőle meglepődve. - Hiszen ez csak egy kis égdörgés. Jöjjön... mindjárt elered az eső is.
Egy kis pagodába vezetem a kertben, mivel a bálterem bejáratánál lévő tömegnek köszönhetően úgysem jutnánk vissza szárazon. Márpedig az ilyen drága és finom ruhák amilyen Marie-n is vannak, nagyon érzékenyek az időjárás viszontagságaira.
Egy alacsony padra ültetem, és tisztességes távolságra tőle ülök mellé. Nem tudom nem észrevenni, mennyire reszket és sápadt. Felöltő-kabátomat azonnal leveszem, és vállaira terítem.
- Köszönöm... herceg úr...
- Julien.
- Julien... - biccent reszkető ajkakkal.
- Ön ennyire fázik?
- Nem... én... félek a vihartól.
Egy újabb hangos dörrenés és villámlás szakítja őt félbe, és ő összerándulva kapaszkodik görcsösen kabátom anyagába, úgy vonja mégjobban maga köré. Mintha el akarna bújni benne.
Körülpillantok, és mivel közel s távol egy lélek sincs, megtehetem azt amit most fogok.
- Bocsássa meg tolakodásomat... - dörmögöm halkan, és mellé ülök. Határozottan ölelem őt magamhoz, és bár megfeszül egy kissé a teste, de aztán ellazulva simul hozzám. Fejét mellkasomnak támasztja, és ahogy szorosabban átölelem, egyik kezét is megpihenteti pont a szívem felett.
Az eső halkan kopog a pavilonon, a távolból madárcsicsergés és a lágy bálizene hangjai szűrődnek felénk. Finom virágillata és az eső kesernyésségének keveredésétől elkábulok. Szívem hevesen kezd kalapálni mellkasomban, bőröm felforrósodik ahogy finom puha testétől olyan vágyak ébrednek fel bennem, melyeket mélyen magamba temettem egykor.
 
A vihar olyan gyorsan távozik, ahogyan érkezett. Maga mögött hagyva az ázott füvet és hatalmas tócsákat.
- Vissza kell mennünk... - szólal meg szemérmesen elhúzódva. Azonnal elengedem őt, de a kabátomat nem fogadom el. Majd ha visszaértünk, addig melegítse őt. Nem szeretném ha megbetegedne.
A sáros talajt látva elfojtok egy mosolyt, és a karjaimba veszem őt, akár egy királylányt a herceg.
- Julien! - sikkantja meglepetten. Felnevetek, a szívem nagyon könnyűvé válik. Régen éreztem magam ennyire jól.
- Tönkre menne a szép cipője és ruhája, kedvesem. Bízza csak rám magát, szívesen áldozom fel önért a lábbelimet, vagy akár többet is.
Csilingelően felkacag, igazán édes látvány.
- Lekötelez engem.
Elindulok vele, keresztül az udvaron, de nem sietős. Karcsú teste könnyű akár a pehely, és igazán jó érzés őt így tartani.
- Hálája jeléül kérem mondjon igent.
- Igent? És mégis mire, ha szabad kérdeznem?
- Nos, a következő bál csak egy hét múlva lesz és az sok idő. Három nap múlva, esetleg délután elvinném önt sétálni a parkba, ha nem venné tolakodásnak. Utána ihatnánk egy teát. Ismerek egy kellemes helyet... vagy ha máshoz volna kedve, természetesen benne vagyok.
- Igen - mosolyog fel rám édesen, akár egy kislány. - Szívesen elmegyek önnel sétálni. Ha jól tudom, mutatványosok is vannak arrafelé...
- Valóban? Akkor megnézzük őket is - mosolygok vissza rá.
 
Ő és én sétálunk a parkban, kettesben. Hmm...
Már nem is tűnik olyan elkeserítőnek a gondolat, hogy összeláncol bennünket az arisztokrácia átka.
 
Sétálni megyünk a parkba...
 
Alig várom.
 









timcsiikee2009. 11. 02. 10:29:49#2359
Karakter: Marie(Versaille)




 


Marie:

 
 
 
Kérdésemre csalóka mosoly jelenik meg jóvágású arcán.
- Ezzel a fajankóval egy hintóban összezárva? Képzelheti – mondatára én is elmosolyodom, igazán mulatságosak így ketten.
- Rendkívül szórakoztató embernek tűnik, bizonyára kedveli – jegyzem meg kedvesen, de csak legyint egyet férfias kezével.
- Az ön bájos társaságának ezerszer jobban örülök – kedves szavaira pír önti el arcom, nagyon ritkán mondanak nekem ilyet, és akkor is csak illemből, de az ő hangja… sokkal őszintébbnek tűnik mint azoknak a vén uraknak. Kissé zavarba is jövök ettől.
- Na és meddig szándékozik Párizsban maradni, Neverre herceg? – kérdem illedelmesen.
- Csak Julien ha kérhetem – válasz helyett ezt vágja közbe.
- Marie – viszonzom egy biccentéssel, ültőjéből azonnal feláll, kezei közé veszi enyémet, lágy csókkal hintve felületét.
- Megtisztel – szívem repes, s azt érzem mindjárt elvesztem a lélekjelenlétem, de szerencsére nagynéném itt ül a közelben, és ilyenkor tudom igazán, hogy szörnyen erősnek kell lennem. Szaporítom légzésem, hogy könnyebben jussak majd szóhoz, meleg tekintete rajtam akad meg, ami nem hogy segítene helyzetemen, épp ellenkezőleg. Nagynéném feláll helyéről, közelebb jön, így Julien el is ereszti kezem, mely szörnyen forróvá vált az ő erős markában.
- Megkínálhatom valamivel, Neverre herceg? – szinte alig hallom válaszát, úgy dobol a szívem mellkasomban. Zsebébe nyúl, majd lágyan szólít nevemen, újra rá emelem csodálkozó tekintetem.
- Engedje meg, hogy ezzel a csekélységgel fejezzem ki tiszteletemet az ön páratlan szépsége, és bája előtt. Megtisztelne, ha elfogadná, és viselné – egy dobozkát tart kezében, felém nyújtja, majd kinyitja fedelét, szememben megannyi ragyogás csillan fel, ahogy megpillantom a csodálatos ékszert. Ez egyszerűen gyönyörű.
Még a lélegzetem is majd eláll, de erősen szorítom lélekjelenlétem, s csak még mélyebb pirulással fejezem ki meglepettségemet.
- Ezt… igazán nem… - emlékezz a tanultakra Marie, nem utasíthatod vissza – én… köszönöm – fejezem be végül zavart dadogásom.
- Én köszönöm, bájos hölgy – illedelmesen hajol meg előttem – Megengedi? – kérdi kedvesen, és beleegyezve állok fel helyemről, majd lassan fordulok meg, magam előtt szorongatom kezeimet kecsesen ruhámhoz feszítve, megfoghatatlan érzések keringenek bennem, talán csak repkedő pillangókhoz hasonlíthatnám.
Finom ujjai nyakam érintik, bőröm beleremeg. Lecsúsztatja rólam eddigi nyakékemet, majd finoman felhelyezi a másikat, lúdbőrös leszek egy pillanatra, míg bőröm meg nem szokja az új még kissé hűvös ékszer jelenlétét. Újra simítást érzek, megakad bennem a levegő, de mikor érzem és hallom hogy eltávolodik tőlem, megfordulok, hogy ők is rálássanak az eredményre.
- Ön igazán elragadóan fest – szólal meg másik vendégünk, bár az ő hangja, inkább tűnik természetesen fennköltnek mint férfiasnak, de még így is kedvesen fogadom bókját.
- Köszönöm. A következő bálon feltétlenül viselni fogom – jelentem ki örömmel. Holnap el is kezdem az ehhez illő indigókék ruhát készíttetni.
- Megtisztelne vele, ha egész este az ön kísérője lehetnék – nem csak én, rokonaim is meglepetten figyelnek rám, majd őrá, egy idő után nagynéném szeme felcsillan, arcán szolid mosoly jelenik meg. Azt hiszem, ő pontosan ilyen jövőt képzelt el nekem, így nekem is boldognak kéne lennem, hisz erre neveltek… Mégis… olyan furcsán érzem magam, hogy a sok évnyi tanulás és felkészülés ellenére, nem érzem magam boldognak, nem azt érzem amit kellene. De nem mutathatom ki belső érzéseimet, valamint a királynak sem mondhatok ellent.
- Természetesen – pukedlivel tisztelem meg kérését. Nagynéném is jóváhagyja, hisz eddig mindig mellette jelentem meg. Mosolyogva visszaülök helyemre, de kicsit visszahúzódom a beszélgetésből, most rokonaim is társalognak vele illemből kérdezgetnek, érdeklődnek.
Az asztalra tett könyvem fedelén simítok végig, mikor épp visszaül hozzám, boldog mosollyal fogadom. Így már az előzőleg feltett kérdésem is feleslegessé válik, hogy ezt a kijelentést tette. Pierre nevezetű rokona Juliennek ez után lelkes beszélgetéssel foglalja el rokonaimat, így érzem azt a szokatlan feszültséget, amit sosem. A gardedám nem figyel…
- Köszönöm, hogy fogadta személyem – arcán bűvös mosoly ékeskedik, tekintetemmel félénken figyelem minden mozzanatát.
- Én köszönöm látogatását, s ezt a csodás ajándékot –válaszolom illedelmesen, ölemre helyezve kezeimet. Lassan itt a búcsú ideje, szívem újra hevesen kalapál, hisz nagynéném még mindig nem figyel, mosollyal arcán beszél lelkesen vendégünkkel.
Felém tartja kezét, jelezve ezzel nekem, felemelem kacsómat, majd belecsúsztatom, szinte elveszik kis kezem férfias markában. Lágyan fogja meg, maga felé húzza, majd minden etikettet átlépve, minden eddiginél forróbb kézcsókot éget kézfejem bőrébe, mási kezem megrándul, de egy arcizmommal sem mutathatok ki semmit. Lélekjelenlétem tovaszáll, már csak az apránként, szaporán vett levegő segít abban, hogy eszméletem ne veszítsem el.
- Örömmel várom a következő bált – mosolya ellenállhatatlan, és hódító.
- Úgy szintén – felelem halkan, kissé előre biccentve fejem, lassacskán elengedi kezem. Én is felállok helyemről, végignézem, ahogy rokonaimtól is elköszön, én utoljára még egy pukedlivel búcsúzom tőle, és távolodó alakja után nézve.
Nagynéném tipeg hozzám, én visszaülök helyemre, ő pedig csak velem szembe. Lelkesen kezd el áradozni, boldogan mondja véleményét és régi álmát, hogy egyszer ilyen jövőbe bocsájthat tovább. Kedvesen társalgok vele, mosoly ül arcomon, habár belül még felkészületlen kicsi lelkem mélyen gondolkodik.

~*~

Hamarosan elérkezik a következő bál, ruhám éppen hogy elkészül az estélyre, de egyszerűen csodálatos, és tökéletesen illik az új ékszeremhez. Hajam kissé lazábban tűzetem fel, kevés tupírt használtatok, nem szeretem, ha szinte égnek áll a hajam, mint a többi divatoló nőnek. Kevés sminket, és csak nagynéném kívánságára még kevesebb púdert viszek fel arcomra. Nem vagyok oda ezekért a dolgokért, de nem mondhatok ellent kérésének, hisz neki köszönhetek rengeteg mindent. A hintóban ülve kezeim szorongatom feszülten várom az estét, még soha nem tapasztaltam milyen egy férfi oldalán végig mulatni egy bált.
Mikor megérkezünk, a kocsis segít nekem fehér kesztyűs kezével kiszállni, ruhámat szabad kezemmel tartva figyelek minden lépésemre. Teljesen nyugodt vagyok addig, míg nagynéném mellettem áll, és mielőtt belépnénk a bálterembe, még utoljára megsimítom nyakékemet… Egyszerűen gyönyörű.
Amint belépünk tekintetemmel szolidan már őt keresem, izgatottan várom a pillanatot.

Hamarosan ő is megérkezik, zavaromban ruhámon nézek végig, hogy tökéletesen áll e rajtam a ruha, de úgy látom minden rendben. Elérkezik azon pontja estémnek, hogy innentől az ő oldalán kell a bálon megjelennem egész éjjel. Nagynéném örömmel kihúzva magát áll egyenesen, és nem tehetek másként. Közeledő alakja izgalmat kelt szívemben, fejemben pörögnek az etikett mozzanatai.
Pukedlivel üdvözlöm, ő kedves szavakkal illet, megköszönöm kedvességét, és csak remélni tudom, hogy sminkemen nem üt át nagyon a saját pírom. Nagynéném fog egyik oldalról, másik kezem már felé közeledik, lassan felém nyújtott kezébe csúsztatom enyémet.
Mostantól… más lesz az estém, az eddigi megszokottaknál.
 
 

 
 
 
 
 
 

 
 


Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 02. 10:34:14


Levi-sama2009. 10. 02. 22:04:23#2019
Karakter: Julien herceg




 
- Na és milyen? - kérdezi unokaöcsém, a hintóban. Komoran pillantok rá, ahogy velem szemben ül. Csinos arcán kíváncsiság, csicsás ruházatán csillognak a rá varrt gyöngyök. Az új udvari divat. Blee. Soha nem öltöznék karácsonyfának, még ha a király parancsolna rám, akkor sem.
- Majd meglátod.
- Ehh a szokásos szűkszavúság - pillant rám laposan. - De legalább szép? Hallottam pletykákat...
Felkapom a fejem. Ő egy jó információforrás, ha az udvari intrikákról van szó.
- Miket?
- Hááát... - vigyorodik el. - Elmondom, ha bemehetek veled.
Elhúzom a számat, majd keményen nézek vízenyőkék szemeibe. Bondorított hajával játszadozik ujjaival, és pimasz mosollyal várja válaszomat.
- Legyen - egyezem bele végül. - De figyelmeztetlek, hogy...
- Tudom, tudom - hesseget a kezével. - Nos, ő a királyné egyik kedvence. Nem vegyül a többi udvarhölggyel, és nem bocsátkozik kalandokba sem, az udvaroncok legnagyobb bánatára - kuncog. - Pedig ha forrásaim nem hazudnak, még Gustou hercege is szemet vetett rá.
Összeszűkült szemekkel nézek rá, gyilkos harag szorítja össze torkomat, és ökleimet. Gostou... Mióta az eszemet tudom, ellenségek vagyunk. Párbajban sebeztem meg az arcát kardommal, de még így is átkozottul jóképű maradt. Egyik legkedvesebb szeretőmet ő csábította el tőlem, még évekkel ezelőtt. Feleségül is vettem volna...
Azóta nem is dolgom nővel, elmentem inkább a harcmezőre.
 
- Hékás! - kiált fel, amikor a hintóról leszállva faképnél hagyom. Magas sarkú cipőjében (szánalom) fut utánam. A ház bejárati ajtajánál már vár minket a komornyik. Udvariasan köszönt, átveszi kabátunkat, kalapjainkat és kesztyűinket, majd bejelent.
 
Az ajtó előtt várakozva meglepődöm saját magamon. Ideges lennék? Én?
 
Belépek a szalonba, elegáns hercegi főhajtás a ház népének, majd a szokásos kör. Kézfogás, kézcsókok és egyebek. Amikor menyasszonyjelöltem elé érek végre, észrevétlenül mérem végig. Mi tagadás, most is elragadóan bájos.
Bemutatom neki is unokaöcsémet.
- Pierre de Naselie herceg - intek felé. Ő persze felcsillanó szemekkel lép közelebb Mariehoz, ami borzasztóan irritál. Más udvarhölgy esetében abszolút mértékben hidegen hagyna a dolog, de ez a lány itt a király által kijelölt jövendőbelim (még).
Figyelmeztető pillantásomat értelmezve már tovább is libben, és hevesen udvarolni kezd a gardedámnak. Ez jó, legalább nyugalmunk lesz. Helyet foglalunk egymással szemben a kandalló előtt, és ő félénk társalgásba kezd. Megkapó, ahogy elpirul, miután rápillantok.
- Ezzel a fajankóval egy hintóban összezárva? - mosolygok rá kedvesen, ahogy ritkán szoktam. - Képzelheti.
Szép mosolyán felejtem tekintetem.
- Rendkívül szórakoztató embernek tűnik, bizonyára kedveli.
Csak legyintek egyet.
- Az ön bájos társaságának ezerszer jobban örülök. - Bókolok neki. Még jobban elpirult... valami csodaszép így. Ezek szerint tényleg nem vegyül az udvari néppel, hiszen az udvaroncok százszor szemérmetlenebb módon hajbókolnak általában. Helyes... ennek örülök.
- Na és meddig szándékozik Párizsban maradni, Neverre herceg?
- Csak Julien ha kérhetem.
- Marie - biccent finoman, karcsú nyakában megcsillan az ékszer. Az udvariasság határait csak kissé átlépve állok fel és hajolok le hozzá, karcsú kezét nagy tenyerembe veszem, és megpuszilom kézfejét.
- Megtisztel - mormolom, mélyen magamba szívva finom illatát. Már érzem is a testemben feléledő vágyat, ráadásul dekoltázsa is pont szemre esik. Igazán visszafogott, mondhatni szűzies mértékű, de így is látni milyen duzzadt halmok feszülnek a szatén alatt, és látom ahogy gyorsan emelkednek és süllyednek a kapkodó légzése miatt.
Elmerülök aranybarna szemeiben. Gyönyörű nő. Azt hiszem, nem is lesz olyan vészes ez a házasság. Kár, hogy egyáltalán nem tudok már bízni a nőkben.
Résen van ám a gardedám, már mellettünk is áll, így elengedem a puha és törékeny kezecskét.
- Megkínálhatom valamivel, Neverre hercege? - kérdezi barátságos mosollyal. Udvariasan hárítok, majd a zsebembe nyúlok. Ha egy hölgynek ajándékot adunk, azt csak a gardedám jelenlétében tehetjük. Most hogy végre csatlakozott hozzánk, megtehetem.
- Marie... - szólítom meg a félénken pislogó szépséget. - Engedje meg, hogy ezzel a csekélységgel fejezzem ki tiszteletemet az ön páratlan szépsége, és bája előtt. Megtisztelne, ha elfogadná, és viselné.
Enyhén meghajolva mutatom meg neki a tartalmát. Felszikráznak a gyémántok és a gyönyörű kék zafírok a nyaklánc medálján. Egy különlegesen szép darabot vettem neki.
- Óh... - pirul el még édesebben, mint az előbb. Mosolyogva figyelem, mert nagyon tetszik, hogy ennyire mesterkéletlen. - Ezt... igazán nem... én... köszönöm.
- Én köszönöm, bájos hölgy - hajolok meg egy kissé. - Megengedi?
Biccent, és feláll, hátat fordítva nekem. Leveszem róla a nyakláncát, és felrakom rá az újat. Bőre selymes, és ahogy lehajolok hozzá, ismét megérzem diszkrét, finom illatát. Nagyon kellemes... Észrevétlenül cirógatom meg ujjaimmal nyakát, majd udvarias távolságra lépek tőle. Félénk mosollyal fordul felém, és hát...
- Ön elragadóan fest - szólal meg hirtelen mellettem Pierre, az én szavaimat kimondva, mielőtt kinyithatnám a számat. De megbocsátom neki, mert szavaiból süt az őszinte csodálat.
- Köszönöm - válaszolja halkan. Igazi nőies nő. - A következő bálon feltétlenül viselni fogom.
- Megtisztelne vele - hajolok meg finoman -, ha egész este az ön kísérője lehetnék.
Néma csend borul a szalonra, ő is döbbenten pislog. Az udvari etikett szerint, ha a bálsorozaton egész estét egy férfi társaságában tölt egy nő, az már az eljegyzést jelenti. Nos, nem értem miért ilyen meglepett mindenki, hiszen erre ment ki kezdetektől a játék. Már a gyűrű is megvan. A bálsorozat végén, úgy egy hónap múlva fogom megkérni a kezét, és ő igent fog mondani. Nem is tehet mást. Ahogy én sem.
- Természetesen - pukedlizik finoman egy kicsit.


timcsiikee2009. 08. 21. 11:15:51#1577
Karakter: Marie(Versaille)




 



 
Marie de Chevreuse


Lágyan suhan a szél, haloványan mosódnak el a fák lombjai, ahogy az enyhén rázkódó és zajos lovas kocsi ablakán kitekintve nézem a tájat. Mától új élet vár rám a királyné szolgálatában, amit egyáltalán nem bánok, hisz ennél nagyobb kiváltság nem is érhetett volna az életben, hogy őfelsége mellett tölthetem napjaimat.  Nagynénémmel ülök a kis térben, kezeim kecsesen pihennek térdemen. Olyan szép a táj, a napsütés és a madarak csivitelő hangja, amit áthallok még a lovak ügetésén is. Izgatott vagyok, de ezt mind igyekszem leplezni, kifogásosnak kell lennem, tökéletesnek…

~*~

Már nem csak hír, hanem tény járja, hogy őfelsége egy tavaszüdvözlő bált kíván rendezni, amit boldogan hallok. Végre lehetőségem lesz emberek megismerésére. A többi udvarhölggyel vidáman készülünk és készítjük fel a királynét is az estére.

A bálteremben lágyan szól a zene, beszélgetések, trécselések, hol nevetések hangja tölti be a muzsika mellett a termet. Nagyon kellemes a hangulat.
Egyszer csak a nagy ajtó nyikordulása töri meg az idillt, és többen is oda kapják tekintetüket, köztük én is. Julien de Neverre főherceg toppan be kíséretével, daliás léptekkel indul helyére. Mellkasomban ragad pár pillanatig a levegő, ahogy őt nézve szemlélem meg alakját. Hogy honnan tudom azonnal ki ő? Amióta csak a palotában lakom minden nap láttam festményét. A kép nem sokat tévedett, tényleg nagyon vonzó férfi, minden udvarhölgy utána sóhajtozik.

Kezdődik is az udvar új tagjainak bemutatása.

~*~

A hosszadalmas ceremónia után nénémmel tartózkodom tovább. Több embernek, ismerősének is bemutat, akiket illedelmesen köszöntök, és viszonozzák ezt. Nagyon kellemes még mindig ez az este.
Néném magával szólít, majd lassan meg is látom merre tart irányunk.
Julien herceg lassan fordítja felénk borostyánhoz hasonlítható tekintetét, arcán halovány mosoly, szívemet szaporább verésre kényszeríti jelenléte.
Illedelmesen köszönti nénémet.
- Üdvözlöm kedves grófnő. Ön napról napra szebb… - hangja olyan lágy és mély, ilyet képzelni sem tudtam volna még.
- Nahát, micsoda kellemes fejlemény de Neverre herceg… Rég találkoztunk – válaszol kedvesen, majd enyhén felém intve mutat be neki, és egy mély pukedlival köszöntöm őt. Ahogy kezét felém nyújtja, félve csúsztatom ujjai közé kezem. Felé hajol, majd alig, de mégis megérzem, ahogy ajkai leheletszerűen érintik kézfejem, kellemesen ráz ki a hideg érintésétől.
- Szívből örülök, hogy megismerhetem – köszönt rám pillantva.
- Ahogy én is megtisztelve érzem magam, de Neverre herceg – válaszolok megfelelően.
Lassan elengedi remegő ujjaim, és rokonom felé fordul újra.
A lágy zene ismét betölti fülünket, a bálozó nép fokozatosan táncra perbül, enyhén mosolyogva tekintek rájuk. Nem sokkal ez után, a herceg hajol ismét felém, de még így is rendkívül magas a megjelenése.
- Szabad egy táncra, hölgyem? – elfogadom felkérését, kezem felé nyújtva vezet a táncolók közé.

~*~

A kissé fárasztónak mondható tánc után, kivezet az erkélyre, ahol friss, hűvös levegő fogad. Itt végre kipihenhetem kicsit magam. Legyezőm elővéve forgatom meg magam körül a levegőt, majd a párkányhoz lépve tekintek a sötét tájra.
- Mióta tartózkodik az udvarban? – kérdi kedvesen, mellém lépve.
- Néhány hete csupán. A királyné udvarhölgyei közé tartozom… a szórakoztatása az én feladatom – mondom lágyan.
- Valóban? És hogyan, ha szabad érdeklődnöm? – kíváncsisága szívem rebegteti, felém azt mutatja, hogy érdekli őt mivoltom talán.
- Hárfázom. Szereti hallgatni a játékomat… és ugyanaz az irodalmi érdeklődésünk is…
Arcán mosoly derül fel mondatomra.
Olyan kellemes vele a társalgás, pedig az első pillanattól meg voltam illetődve, de ez szerencsére tovaszállt. Neki adom utolsó táncom is, majd néném társaságába kísér vissza.
- Köszönöm önnek grófnő, hogy megismerhette ezt a páratlan szépséget – köszön el tőle a protokoll szerint.
- Kedves kisasszony… - fordul ismét felém, s csak most fogom fel igazán az este lényegét, és jelentőségét – Ha nem bánja, holnap meglátogatnám Önt az otthonában, hogy tiszteletemet tegyem a családja és Ön előtt – tehát mégis igaz hiedelmem, és ezzel bizonyossá vált hogy a herceg mától udvarolni fog nekem.
- Szívesen látott vendég minálunk – nagynéném adja a feleletet, de tőlem is várja a választ.
- És az ön szívében?
- Várni fogom, uram… - rebegem félénken, ismételten kezem felé hajolva búcsúzik el végleg, majd elhagyjuk a helyiséget.

Csendben haladunk kifelé a folyosón,  Fedetlen kezeim magam mellett tartom.
- Igazán szerencsésnek érezheted magad lányom – mondja kedvesen, apró mosollyal.
- Igen… - kissé előre biccentem fejem. Most talán boldognak kéne lennem, hogy egy ilyen férfit szántak nekem? Igazán kifogásos, illedelmes, és nem utolsó sorban jóképű is, de valahogy mégis… A kényszerérzet bennem van, hogy ez az udvarlás és fogadása, nem önszántamból történik.

~*~

Az egyik szolgáló korán ébreszt engem nagynéném parancsára, hogy kezdjek el készülődni a herceg fogadására.
- Kifogásosan kell kinézned édes lányom. Tudod te micsoda kegy egy herceget fogadni? Talán fel sem fogod – oktat ki néném, hisz arcom nem mutat semmilyen vidámságot vagy lelkesedést.
- Persze hogy tudom nagynéném – arcomra mosolyt erőltetek, majd úgy is hagyom. Neki köszönhetek mindent, a legkevesebb, hogy ezt megteszem érte. Meg végül is igaza van. Az, hogy egy főherceg fog nekem udvarolni, az egyik legnagyobb kegy talán a világon is.
- Jól van – helyesel, miközben az egyik szolgáló lány a fűzőmet segít felvenni és bekötni – Készülődj tovább, addig elkészíttetem a reggelit – majd eltűnik. Megeresztek egy csalódott sóhajt, majd visszatartom a levegőt, hogy szorosabbra lehessen húzni a ruhámat. Lágy, tojás színű ujjatlan ruha, tele fodrokkal és csipkékkel. Mikor elkészülök, pördülök egyet ruhámban. Mindig is szerettem ezt az öltözéket. Már csak a hajam feltűzése van hátra és a púderezés. Tökéletes…

~*~

A mai napot most olvasással töltöm, míg meg nem érkezik Julien herceg. Addig is elfeledteti velem azt a frusztráltságot, amit érkezése okoz lelkemben. Nagybátyám a szoba ajtajában áll, néha ki-kisétál, nagynéném pedig velem szemben ül a kis asztal másik végén, szintén olvas. Egyik legkedvesebb elfoglaltságunk. De valahogy mégsem hagy nyugodni a gondolat, kissé feszült vagyok, de környezetemben ezt nem mutatom ki.
Hamarosan eljön az idő, és az egyik szolgáló értesít, hogy a herceg megérkezett a kíséretével. leteszem az asztalomra könyvemet, majd kezeim egymásra téve, térdemre, azaz ruhámra helyezem. A lakáj lassan hozzánk, a hallba vezeti Őt, és elsőként nagybátyám fogadja, nagy lelkesedéssel. Felállok székemből, és nagynéném is követ ebben. Mellém lép, de kicsit előttem áll. Mikor újonnan bemutat engem, egy mély pukedlivel üdvözlöm ismét Julient.
- Örülök, hogy újra láthatom – lép először nagynénémhez, és a protokoll szerint üdvözli, ahogy utána engem is. Kis kezem már akkor bizseregni kezd, mikor csak az ujjai közé csúsztatom kezem, de mikor újra halovány puszit hint rá, szívem szaporább verésre vált át. Erős kisugárzása, szemének lágy tekintete akár a varázsige úgy babonáz meg. Ilyen egy főherceg jelenléte. Helyet foglalunk hárman, majd mikor mindennek megfelelő a pillanat, megszólalok.
- Hogy telt az útja idefelé Julien herceg? – félénk pillantást vetek rá, és csak remélni tudom, hogy a festett pír alatt nem látszik a saját, természetes pirulásom.
 



Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 21. 11:16:17


Levi-sama2009. 06. 14. 22:31:26#872
Karakter: Julien de Neverre herceg



A király levélben írt parancsának engedelmeskedvén, félbeszakítva tábornoki feladataimat hagytam ott seregemet itáliai hadjáratunk során, hogy csatlakozzam az udvarhoz a versaillesi, tavaszi bálsorozathoz. Tavaszüdvözlő ünnepség. Feh... mintha lenne kedvem ünnepelni. Soha nem szerettem a hivalkodó ünnepségeket, és ezt rokonom, a király is tudja. Azonban tisztában vagyok vele, hogy ő sem szereti, csupán a protokoll kedvéért és politikai megfontolásból rendezi ezeket. Ugyanezen okokból szükséges az én jelenlétem is. Főhercegként.

 

Egyik kastélyomban - amely Versaille közelében van - szállok meg a bálszezon idejére.

 

Szabóim elkészítik a ruhakollekciót, amelyekben majd fel kell vonulnom. Bah de unalmas.

 

Miközben a felöltőkhöz vesz méretet a szabóm, anyámmal beszélgetek a kék szalonban. Bájos, telt alkatú hölgy, kifinomult eleganciával. Barna haja művészi kontyban, arca sápadt a púdertől, ajkai pedig cseresznyepirosak a festéktől. Türelmesen kortyolgajta teáját, miközben másik kezében legyezőjével hűti magát. Bizonyára melege lehet ebben a rózsaszín habos-csipkés ruhában.

- Na és mik a tervei a királynak? Tud mondani valamit, anyám?

Megrázza finoman a fejét.

- Nem fiam, csak sugdolózásokat hallottam a minap az udvarhölgyek között. Anna királyné új udvarhölgyet vett magához. Ennyi a hírem. Ebből ne vonjon le következtetéseket, fiam.

Biccentek.

Hát jó. Reméljük, nem lesz semmi komoly. Ha minden jól megy, az egy hónapos szezon után mehetek is vissza a hadjáratot folytatni.

 

*

 

Belépek Versaille hatalmas báltermébe, és hangosan kimondják a nevem.

- Julien de Neverre főherceg, Maronness és Liverras lordja, a hadsereg tábornoka!

 

ZENE

 

Az aranydomborművekkel, bársonnyal és selyemmel diszített nagy teremben kellemesen terjed szét a zene, sok ember illegeti magát, mind nagyon szépen és elegánsan festenek direkt a szezonra készítetted ruhakölteményeikben. A nők mind nagyon szépek, de mesterkéltek a magukra kent sok púder miatt.

A királyi pár trónjához lépdelek, elegánsan meghajolva üdvözlöm őket. A király elégedetten biccent, pár kedves szóval üdvözöl. A királyné keze fölé hajolok, majd bókkal dicsérem szép ruháját, hajviseletét. Miután letudtam a kötelezettségeimet, körülpillantok. Megállok az engem megillető helyen, a királyi trón mellett, másik két rokonommal együtt. Persze elvegyülhetnék az embertömegben, de nem szokásom. Magamnak való, csöndes férfi vagyok. Az udvarhölgyek egy csoportban állnak a királyné trónja felőli oldalon, néhány közülük engem mustrál kihívóan. Elfordítom róluk a tekintetem.

 

Nő a vendégsereg, egyre vidámabb a hangulat, fogy a bor és a sok gyümölcs, édesség és egyéb finomságok az asztalokról.

 

A király int a kezével, és a zene elhallgat azonnal. Minden arc egyszerre fordul felénk, néma, tiszteletteljes csend telepedik a palotára. XIII. Lajos pompásan fest díszes öltözékében, amelyet a ráhímzett Anjou liliomok tesznek még uralkodóibbá. Göndör barna haja mívesen göndörítve hullnak vállaira, és feje tetején a koronán felszikráznak a drágakövek.
- Üdvözlünk titeket barátaink - mondja lágy hangján, a királyi többest használva. - Ezennel mi, XIII. Lajos király, megnyitjuk a báli szezont. Kérjük, érezzék jól magukat. Drága hitvesemmel idén is meg szeretnénk ismerkedni közelebbről udvarunk új tagjaival.

Egy elegáns intés, felcsendül újra a zene, ezúttal azonban sokkal halkabban, és a tömeg ketté válik. Lassan lépkednek előre az újonnan bemutatásra kerülők, mind az őket beajánlók vagy gardedámok kíséretében.

Egy inas, mindnek felmondja a kísérő vagy gardedám nevét, majd az illető hangosan bemutatja védencét. A védenc udvariasan meghajol, a király biccent, és szívélyesen üdvözli őket egyenként.

Az első néhány után már oda sem figyelek, csak elkalandozik tekintetem az ablak felé. Vajon katonáim és helyettesem megfelelően követik hátrahagyott parancsaimat?

 

Véget ér a ceremónia, és arcomat visszafordítom királyunk felé. Épp időben, mert magához int engem.
Mellé lépek, és kissé meghajolva hallgatom.

- Neverre herceg... rég láttuk - mondja kedves mosollyal. Oly ritkán tünteti ki udvarunkat kellemes jelenlétével, hogy teljesen elszoktunk tőle.
- Felséged óhajának eleget téve a báli szezonban lesz alkalmam látni az ön tündöklését... - válaszolom az etikettnek megfelelően, de azért szavaimban jelen volt érezhetően a neheztelés, mégha csak leheletfinoman is.

- Bizonyára nagyon szereti a harcteret...

- Ez az életem, királyom.

- Bizonyára oka van annak, hogy egy ilyen ifjú és erős férfi nem szeret az otthonában tartózkodni... - mondja mosolyogva, és gyanakodva kapom fel a fejem. Most jön a lényeg. A király barna tekintete szinte mosolyog. Mit talált ki? Jaj.

- Keveset tartózkodik az otthonában. Bizonyára a női gyengédség az, amely eddig nem adatott meg önnek, herceg.

Int a kezével valakinek, és én gyanakodva fordulok meg.

Egy középkorú hölgy és egy fiatal lány. A király halk szavai csak nekem szólnak:

- Ajánlom figyelmébe ezt a páratlan szépséget. Háláját később is kifejezheti irányunkban.

 

Lefordítva ez annyit tesz: Íme a jövendőbeli feleséged. Ha nem veszed el, neked annyi.

 

Komoran húzom össze szemöldököm. Elérkezett hát a pillanat, amikor a király eldönti a sorsom. Halvány mosolyt kényszerítek arcomra, és az emelvényről lesétálva állok meg előttük, udvarias meghajlással viszonozva a pukedlit.

A gardedám keze fülé hajolok, és udvariasan köszöntöm őt. Jól ismerem.

- Üdvözlöm kedves grófnő. Ön napról napra szebb...

- Nahát, micsoda kellemes fejlemény de Neverre herceg... - búgja lágyan. - Rég találkoztunk.
Végre a mellette álló, épp csak a mellkasomig érő, karcsú, fiatal lány felé fordulok. Szép arcán halvány pírral pillázik fel rám. Igazán üde jelenség. Ezüstszőke haja divatos kontyban, hajában aprócska diadémok, öltözéke kifinomult és elegáns ízlésre vall. De ami igazán különleges, azok az aranybarna szemek, amelyek túlragyogják ékszereit is.
Megnyugtatóan mosolygok le rá.

- Marie de Chevreuse... - hallom fél füllel a grófnőt, de a többi szó, mely titulusát, családi leszármazását és egyéb felesleges cafrangokat árul el, már nem hallom. Kissé meghajolok, felemelem a kezem, és reszkető ujjai tenyerembe simulnak. Nem visel kesztyűt, így látom milyen puha és fehér a bőre. Oh...

Keze fölé hajolok, de az udvariasság határait szinte észrevétlenül átlépve lehelek rá egy halvány puszit.

- Szívből örülök, hogy megismerhetem - dörmögöm.

- Ahogy én is megtisztelve érzem magam, de Neverre herceg... - válaszolja finom kis hangján a kötelező sablont. Mélyen a szemébe nézek, és összeszorul a torkom.

Megremeg keze az enyémben.
Elengedem, és újra a grófnő felé fordulok.
Gyanítom a király intett egyet, mert a zene ismét felcsendül hangosan. Nos, elkezdődött. Mától udvarolnom kell, és a báli szezon végén el kell őt jegyeznem. XIII. Lajos felé fordulok, és ő elégedetten biccent. Udvarias fejhajtással viszonzom. Köszönöm, hogy nem egy vén özvegyet kaptam. Na nem mintha ez feldobott volna, mert most hónapokig nem mehetek a hadszíntérre. A gondolattól elkomorul az arcom, de udvariasan hajolok meg Marie felé.

- Szabad egy táncra, hölgyem?

Kinyújtom felé kezemet, és ő elpirulva biccent. A tánctérre vezetem, és a tekintetek kereszttüzében kezdünk táncolni. Figyelem elegáns mozdulatait, és látom hogy nem csak engem ragad magával a varázsa. Valóban gyönyörű lány.

Véget ér a zene, és a lehetőséget megragadva karolok belé és vezetem ki az erkélyre, hűvös levegőt szívni. Nagyon kipirult, bizonyára elfáradt.

Bájosan legyezgeti magát tollból készített míves legyezőjével, és pihegve lép a korláthoz. Mellé lépek, és komolyan pillantok le rá.

- Mióta tartózkodik az udvarban? - kérdezem halkan tőle. Kíváncsi vagyok, hogy a rafináltabb udvarhölgyek közé tartozik-e.

- Néhány hete csupán. A királyné udvarhölgyei közé tartozom... a szórakoztatása az én feladatom.

Felvonom a szemöldököm.

- Valóban? És hogyan, ha szabad érdeklődnöm?

- Hárfázom. Szereti hallgatni a játékomat... és ugyanaz az irodalmi érdeklődésünk is...

Elmosolyodom. Szóval ugyanaz. Ausztriai Anna igen művelt asszony. Bizonyára akkor ő sem ostoba. Remek.

Beszélgetünk még néhány percig, aztán visszakísérem és táncolunk tovább.

 

Végéhez közeledik a bál, és látom rajta hogy kimerült. Gardedámjához kísérem őt, a tekintetek kereszttüzében. Most válik hivatalossá az udvarlás.

- Köszönöm önnek grófnő, hogy megismerhettem ezt a páratlan szépséget - bókolok meghajolva, az ilyenkor kötelező mondatokat puffogtatva, még pár bók, aztán Marie felé fordulok.

- Kedves kisasszony... - nézek a szemeibe, és ő elpirul. Tudja jól, hogy mi következik most. - Ha nem bánja, holnap meglátogatnám Önt az otthonában, hogy tiszteletemet tegyem a családja és Ön előtt.

- Szívesen látott vendég minálunk - válaszolja helyette a gardedám, ahogy illik.

- Én az ön szívében? - kérdezem tőle, ahogy szokás.

- Várni fogom, uram... - válaszolja megremegő ajkakkal, és elsápad. Hát igen. A kényszerházasság nem egy örömteli fejlemény. Biccentek, búcsúzóul meg hintek egy puszit kézfejére, majd elköszönök tőlük.

 

Komoran figyelem ahogy kilépdelnek a díszes kapun.

 

Holnap...


1. <<2.oldal>>

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).