*** Történetünk fonalát Völgyzugoly kapujának átlépésétõl vesszük fel***

Nem hittem volna, hogy valaha újra egy lesz a célunk, s egy a végzetünk. Mégis, egy célra esküdtünk fel, innen pedig nem lehet visszakozni. Elindulunk az Úton, min annyiszor annak elõtte, ám most nem látom, hogyan fog végzõdni. Talán jobb is így.

Csapatunk sorát Gandalf vezeti, mögötte lépdel szorosan Aragorn, Boromir, Frodó, Samu, Trufa, Pippin,  Gimli, a sort pedig óvatosságból én vezetem. Mivel az éjszakákat gyaloglással tervezzük tölteni, nem árt az elõvigyázatosság.
Köztem s Aragorn között nem esett egyetlen szó sem, mióta elindultunk, ami miatt mintha Mithrandir szeme a pihenõinken hol rajta, hol pedig rajtam nyugodna. Minden bizonnyal csak a képzeletem játszik velem, hisz nem olyannak ismerem, aki soká magában tudná tartani a kétségeit.

A napok, majd pedig a hetek úgy röppennek tova, akár a másodpercek. A hideg szél Keletrõl, a Hegyekbõl fúj, lankadatlan, mintha még maga az idõjárás is akadályozni akarná küldetésünk sikerességét. Társaságunk tagjai nappal alszanak, mélyedésekben, ahol nem éri õket a szél.
Két hete vagyunk úton, s a táj avatatlan szemek számára mit sem változott. Mikor Frodó azon kétségének ad okot, miszerint nem jutottunk közelebb a célunkhoz, Mithrandir csupán elmosolyodik.

Nem sokkal késõbb viszont megállítja kis csapatunkat.

- Jól haladunk. – jegyzi meg társaságunk vezetõje- Magyalföld határán járunk. Megengedhetünk magunknak egy rövidke pihenõt. Egyetek, igyatok, gyûjtsetek erõt. Pár óra múlva indulnunk kell tovább.

A társaság zöme azon nyomban leroskad a földre, masszírozzák fáradt talpukat, majd csillapítják éhüket és szomjukat. Én vállalom az õrséget, mint mindig, hagy aludjanak a többiek.  Népem sajátosságának mondható, hogy nincs szükségem vízszintes pozícióra, sem pedig inaktivitásra ahhoz, hogy aludni is tudjak, így mikor nyugodtabb szakaszhoz érünk az éjjel, én akkor pihenem magam ki, cserébe pedig nappal õrzöm az álmukat. Így szól az egyezségünk.

 Mikor a tábor elcsendesedik, felkapaszkodom egy kisebb kõrakásra. A többiekkel ellentétben engem nem zavar a szél; hagyom, hagy kapjon bele szõke tincseimbe, játsszon velük kedvére.

-Legolas! Gyere, beszédem van veled. – hallom meg az öreg mágus szavait, ahogy mások füle által alig hallhatóan adja ki a parancsát. Minden bizonnyal nem szeretné õket felébreszteni. Csendesen leereszkedem, majd a tábortól egy kicsit messzebb, ahol nem kell suttognunk, letelepedünk.
-Mond csak, mi bajotok van egymással?
-Kivel lenne nekem gondom? – kérdem ártatlanul.
-Aragornnal, ki mással! Még a vak is láthatja, hogy valami nincs rendben köztetek. Teljességgel érthetetlen számomra, hiszen annak idején annyira jóban voltatok.
Sejthettem volna, hogy errõl lesz szó, mégsem készültem fel rá igazán. Felkelek ültömbõl, s hátat fordítva neki járkálni kezdek.
-Rég volt már. Az emberek számára a barátságok nem olyan erõsek és fontosak, mint nekünk.
-Tehát azt mondod, õ szakította meg?
-Nem, ezt nem mondanám. – felsóhajtok- Fogalmazzunk úgy, a közös megegyezés elsõ lépését tette csupán meg.
-Mi oka lehetett volna rá?
-Kérdezd õt magát, én errõl nem kívánok senkivel sem beszélni. – a hangom élén csiszolva hozzáteszem. – Még neked sem, sajnálom.
-Hm… Értem… - elõveszi a hõn szeretett pipáját, kitakarítja, megtömi, majd pedig tüzet élesztve ujjai között meggyújtja. Mélyet szív a füstbõl, karikákat fújva. Telnek a percek, csendben, ólomsúllyal.
-Úgy hiszem, azért fordultál hozzám, mert tõle sem kaptál válaszokat a kérdéseidre, Mithrandir.
Köhögni kezd, mintha félrenyelt volna. Aggódva fordulok felé, azonban csupán túlságosan erõset szívott a füstbõl. Hamar elmúlik a „roham”.
-Kérdeztem, de ugyan úgy elutasította a választ, mint te, Legolas. Csak reméltem, hogy legalább neked annyira benõtt már a fejed lágya, hogy megértsd, ezzel a viselkedéssel a küldetést veszélyeztetitek! Nem a magam kíváncsiságát akarom kielégíteni a faggatózással.
- Nem veszélyeztetjük. Nem táplálunk egymás ellen ellenséges szándékot, ha erre szerettél volna kitérni. Csupán már nem állunk egymáshoz olyan közel, mint hatvan évvel ezelõtt…
-Igazán? Érdekes… Ha valóban így van, annak igazán örülök. Mégis, ne hidd, hogy ennyivel megússzátok a dolgot. Halogathatjátok, kitérhettek a válasz elõl, de nem sokáig! Nem tûröm a bizonytalanságot ebben a küldetésben! Túl sok forog kockán ahhoz, hogy egy ilyen apróságon bukjon minden.
-Már mondtam, hogy nem… - nem hagyja, hogy befejezzem, pipáját megemelve, akárha gyermek lennék, csendes barátsággal megfenyeget.
-Ne akarj szólni, ha eddig nem tetted. Késõbb eredjen meg a nyelved, amikor újra meg foglak kérdezni. Addig gondolkodj, mit is fogsz nekem mondani.

Felsóhajtva teszem, amit mond.

Hamarosan mindenki mozgolódni kezd. Fejcsóválva figyelem, ahogy újra az élére állt csapatunknak s ismét elindulunk.

Tekintetem unos-untalan Aragornon nyugszik. Én magam tisztán emlékszem arra a pontra, amikor megtört a kettõnk barátsága. Az okára, mit magamban õrzök, amit soha nem akartam elmondani senkinek sem. Tényleg veszélyeztetném ezáltal a küldetésünket? Nem, azt nem hinném. Mégis, minden szava, amit megosztott velem Mithrandir, ott lüktet a koponyámban, majd szétfeszítve azt, kétséget gyújtva a szívemben.

Ehhez mindig is értett.

Ahogy közeledünk a hegyekhez, úgy lesz a társaság is egyre bizakodóbb. A hobbitok sorra ledobják csuklyájukat, hagy cirógassa orcájukat a napfény. Úgy viselkednek, mintha évtizedeket töltöttek volna mélyen a föld alatt, akár a törpök.

Gandalf összehív minket, láthatóan fontos dolgot szeretne mondani.

-Ez itt már Magyalföld. Úgy döntöttem, hosszabb ideig idõzünk itt. Fáradtak vagytok, látom, s az elõttünk álló szakasznak nem láthatunk így neki. A mai és a holnapi napot itt töltjük.

Míg a félszerzetek és Boromir örömmel fogadja a hirtelen jó hírt, én Aragornra nézve látom, hogy ugyan az a gyanú kerítette hatalmába, ami engem is környékez. Szó sincs itt erõgyûjtésrõl… Inkább csupán alkalomteremtésrõl a hosszú, kínos beszélgetésekhez. A mágusok mindig elérik, amit akarnak…

-Magyalföldön egészséges a levegõ- jegyzi meg Mithrandir, mikor már mindenki kényelmesen elhelyezkedett. -Sok gonoszságnak kell esnie egy földön, amíg az teljesen elfelejti, hogy valaha tündék lakták.
- Ez igaz. – szólalok meg elõször az egész Társaság elõtt indulásunk óta – De a föld tündéi mások voltak, mint én, s a növények már nem is emlékeznek rájuk. Csak az örök kövek siratják õket, azokat, akik elhajóztak…
-Magad is vágyod már, hogy elhajózz utánuk? – Aragorn hangjától önkéntelenül is lehunyom a szemeimet. Akármennyi esztendõt tudok is magam mögött, az érzelmeim egy részét nem sikerült még megtanulnom kordában tartani.
-Még nem, azonban nem tartom kizártnak, hogy egyszer rászánjam magam.
- Na, ne tereljük a beszélgetést efféle szomorú medrekbe. Egyetek, igyatok, barátaim, a bánatot és kétséget pedig hagyjátok magatok mögött! – noszogat kedvesen, azonban én magam értem a burkolt célzást is: Ne errõl beszélgessetek!

Este tüzet is gyújtunk egy magyalbokrokkal szegélyezett mélyedésben. A hangulat sokkal vidámabb, oldottabb lett az által, hogy a táncot járó lángoknál sült étel kerül mindenki gyomrába. Mintha senki sem sietne lefeküdni, vígan beszélgetnek, viccelõdnek, elõször, mióta útra keltünk.

Csupán mi ketten voltunk nyugtalanok
-Mi bánt, Aragorn? – töröm meg kettõnk között a kínos csendet, megfogadva Mithrandir tanácsát Ha már olyan nem lehet, mint azelõtt…. Legalább ne legyen ellenségesség sem.
-Sok évszakot megéltem itt Magyalföldön. Nép nem él itt, de állatok igen, leginkább madarak. Most mégsem hallok egyet sem…

Hegyezni kezdem a fülem.
-Igazad van… Mégis, mi lehet az oka? Nem hinném, hogy miattunk hallgattak volna el.
-Én sem hinném. Úgy érzem, valami éberen figyel, nyugtalanná téve.
-Akkor jó lesz vigyázunk. –csatlakozik hirtelen beszélgetésünkhöz Gandalf- Ha egy kószával jársz, hallgass a szavára, megéri, különösen, ha Aragornról van szó. Csendesebben pihenjünk, az õrséget pedig ne csak Legolas alkossa. Csatlakozz hozzá.  – utasítja gyengéden a mellette lévõ férfit, aki megadóan rábólint.

Miért van az, hogy mindig beteljesülnek a balsejtelmeim, mikor mágusokról és azok terveirõl van szó?