Ahogy elkezdek babrálni a kulcsokkal, amikbõl van vagy öt a sok biztonsági zár miatt, hallom, ahogy az apró lábak hada megindul az ajtó felé. Vigyorogva fogom meg a kilincset, hogyha õk végeznének hamarabb az ajtó kinyitásával, visszatarthassam õket egy kicsit. Ahogy megfeszülnek a karomon az izmok, s ahogy meglátom Emma borzos barna tincseit, tudom jól, hogy nyert ügyem van.

- Matt, ne már! Ne csináld ezt! Tegnap is ezt csináltad! Maaattt! – húzza el a nevemet, míg én az ajtófélfának támaszkodva húzom visszafelé az ajtót. Befelé nyílik,

- Hazajött Matt? – hallom Poppy hangját a háttérbõl, aki minden bizonnyal akkor fedezi fel, hogy a középsõ húga az ajtót próbálja kinyitni, sikertelenül. – Ha ennyi energiád van Matt, akkor igazán maradhattál volna még egy kicsit az építkezésen! – siet oda hozzánk õ is, s már ketten húzzák az ajtót. Én pedig hagyom, had gyõzzenek le, hisz imádom nézni az arcukat, ahogyan diadalittasan vigyorognak rám.

Miután bejutok a lakásba s bezárom magam mögött az ajtót, mindegyik zárral, kapok ölelést s puszit is a lányoktól. Míg átöltözöm s lezuhanyozom Leila melegít nekem vacsorát az elõzõ napról. Mindig ez a rutin, az utolsó adagot én kapom, aztán együtt fõzünk a következõ napra. Persze mielõtt ételhez nyúlnék, le kell magamról mosnom a téglaport s egyéb más építkezésrõl rám ragadt koszt.

Egyikünk se nagy szakács, azonban tökélyre fejlesztettük az otthon lévõ alapanyagokból való fõzést. Ha a recept ír valamit s nincs otthon, akkor mást rakunk bele, ami passzolhat. Eddig mindig bejött, ezért alkalmazzuk hát. Míg az étel készül, mindig átnézem a lányokkal a házi egy részét. Igaz én magam nem tanultam túl sokáig, azonban nagyon élvezem, ha tanulhatok velük. Nincs rá minden nap idõm, fõleg ha sietõsen kell ennem azért, hogy elérjem a buszt s roboghassak a másik munkahelyemre. Aznap azonban szabad vagyok, legalábbis este. Nem kell mennem éjszakai mûszakra a telepre, ugyanis váltómûszakos melóként most a másik éjjeli õr vigyáz a rendre.

Mikor Leila könyveit ellenõrözöm le a következõ napra, hogy minden be legyen pakolva, a matematika könyve közül kicsúszik egy értesítõ lapocska. Felvont szemöldökkel veszem fel s olvasom el, amin az áll, hogy be kéne mennem az iskolába egy elbeszélgetésre a kis leányzóval kapcsolatban. Persze mikor meglobogtatom az orra elõtt, rögtön beugrik neki, hogy elfelejtette odaadni nekem, s máris arrébb somfordál.

- Leila, ne bujkálj, ezt meg kell beszélnünk! – Ahogy elõbukkannak vöröses tincsei a fotel mögül, felsóhajtok. Õ hasonlít rám a legjobban, mi ketten örököltük anyánk téglavörös haját. Emma barna hajú, míg Poppy szõkésbarna.

- Elfelejtettem, tudom – motyogja, míg négykézláb odaüget hozzám, akár egy kiscsikó. – A tanár néni adta, azt akarta, hogy délután menj be hozzá, de mondtam, hogy te olyankor szinte mindig dolgozol, viszont reggelente jó neked, így holnap… nem, nem holnap. Mi áll a papíron Matty? – áll fel s kapaszkodik a kezembe.

- Holnapután reggel, aranyom – felelem. – Csináltál valamit? – kérdezem komolyan, mire õ rám emeli zöldesbarna szemecskéit s lebiggyesztett, megszeppent ajkakkal megcsóválja fejecskéjét. – Rendben van – simogatom meg a fejét. – Nincs semmi baj.

Igaz aggódom azért, miért hívattak be, de ezt felesleges a lányoknak kimutatnom. Nem kell nekik ezen gondolkodniuk, elég, ha én töröm rajta a fejemet.

*פ×*

Az éjszakai mûszak alatt tudtam egy keveset szundikálni a kényelmetlen fotelben, ami be volt rakva az õrzõbódéba. Mivel az építkezések alatt igaz kaptam fizetést, de nem voltam bejelentve, kellett egy állandó, törvényileg tiszta meló is. Így mentem kerültem hát több mint másfél éve ehhez a céghez, akik rendesen adóztak utánam s fizették az éjszakai pótlékos mûszakomat. Ennek hála is felügyelhettem a lányokra, bár Mrs. White-ot ismerve, aki a szociálisgondozónk volt, ha netán elveszíteném a munkámat, segítene másikat találni. Kéthetente egyszer mindig felhív, s bizonyos szinten mi is a gyerekei lettünk már.

Ahogy a buszhoz lépdelek, ami bevitt a helyi centrumba, ahonnan a lányok iskolája csak egy köpésre volt, már érezem, hogy fáradok. Általában éjszakázás után hazamegyek s alszom a délutáni munka elõtt. Most azonban be kell mennem egy elbeszélgetésre az iskolába, Leiláról.

 A gyerekek már órán vannak, mikor beérek. Én nem ide jártam, s csakis közbenjárással tudtam a lányokat áthozni ide. Elsõnek is kitálaltam az igazgatónak, mi baj van. Mivel a két nagyobbik húgom jó felmérõket írtak, átjöhettek, s fizetnem sem kell a tanításért. Igaz kölcsönkönyveik vannak, amiket év végén le kell adniuk, de megoldjuk azzal, hogy mindent meg kell belõlük tanulni.

Míg az ismerõs folyosókon bolyongok, párszor rádöbbenek, hogy milyen nosztalgikus egy iskola falai között lennem. Igazából soha nem gondoltam arra, hogy tovább tanuljak, de lehet, ha a lányok kiszállnak a fészekbõl, majd elmegyek valami kis szakra.

Mivel nehezen találom az irodát, ahová mennem kellene, elkapok a biztonsági õrt, aki épp felém tart. Párszor láttuk már egymást, így készségesen segít, hisz tudja, hogy három húgom is az iskolába jár. Sõt, mivel megesett, hogy beszélgettem vele, azt is tudja, hogy egyedül nevelem õket.  Míg elkísér a kis irodáig, érdeklõdik errõl meg arról, halkan beszélgetünk egy kicsit. Segít legalább abban, hogy ne gyártsam az ostobábbnál ostobább elméleteket arról, hogy lehet a lányoknak másik iskolát kell keresnem.

- No itt is lennénk– áll meg a férfi az egyik faajtó elõtt, üvegberakással. – Akkor innen boldogulsz is – biccent egy aprót. Elköszönünk egymástól, majd mielõtt minden bátorságom s erõm elmenne, bekopogok.

- Tessék? – hallatszódik ki egy halk, fiatal nõ hangja. Felveszem a fapofát, majd benyitok.

- Jó napot kívánok, Mathias Begum vagyok s az iskola küldött egy papírt, miszerint szeretne értekezni velem Leila Begumról – hadarom el rögön, ahogy belépek s bezárom magam mögött az ajtót.

- Oh, igen! Jó napot, Ellie Wright vagyok – áll fel az íróasztal mögül egy törékeny, szõke s széles mosolyú fiatal nõ. – Jöjjön s üljön le – mutat a székre, ami az íróasztal elõtt van.

- Köszönöm – biccentek egy aprót, ugyanis jól jön, eléggé izgulok Leiláért.

- Hozhatok valamit? Tea, kávé? – érdeklõdik kedvesen, míg a szoba bal oldalán lévõ szekrényekhez s irattartókhoz lép s elkezd benne kutatni.

- Egy kávéért nagyon hálás lennék – vallom be, mire õ bólint egy aprót, miközben még mindig az iratok között keres.

- Hallottam Mrs. Morettitõl, hogy éjszakás volt – mosolyog hátra a válla felett, azonban a kérdõ tekintetemet látva zavartan elmosolyodik, majd kiegyenesedik. Kezében addigra már ott van egy akta, gondolom a húgomé.

- Tudja Mrs. Moretti a gyakorlati vezetõm. Én még csak tanulom a szakmát, amiben majd késõbb szeretnék dolgozni – csacsogja, majd lerakja az asztalra az aktát, s küld felém egy mosolyt. – Szóval egy kávé lesz. Cukorral, tejjel?

- Csak simán – felelem.

- Biztos?

- Biztos – biccentek egy aprót. Érzem, hogy fáradt vagyok, de az idegesség még eléggé éberen tart. A kávét pedig feketén szeretem… vagyis úgy iszom. Úgy a leggyorsabb reggelente, bár az évek alatt annyit fogyasztottam már, hogy kész csoda, hogy nem ment tönkre egy szervem se.

- Akkor egy pillanat, s hozom – feleli kedves mosollyal majd kisiet a szobácskából. Nem tudom  mirõl lehet szó, pedig nagyon jó lenne tudni végre, mibe keveredett a kisasszony s az milyen ráhatással lesz a két nõvérére. Fáradt vagyok, ideges, s még be is kéne vásárolnom hazafelé menet. Ezernyi dolog s gond kergeti egymást a fejemben, amit végül az ajtó nyikorgása szakít félbe.

- Itt a kávéja Mr. Begum – rakja le az íróasztalra, pont elém a csészét, míg õ egy teással az asztal másik oldalára sétál s leül a székre.

- Mondja csak… pontosan mit is tanul? – kérdezek rá puhatolózva.

- Pedagógiát, azon belül is fejlesztõ tanárnak, aki a lemaradt vagy valamilyen módon gondban lévõ diákokkal foglalkozik. Az iskolában a már említett Mrs. Moretti tölti be ezt a szerepet, azonban az ön lánya esetében én vagyok az illetékes – magyarázza kedves mosollyal. Emésztem a szavait, majd halkan felnevetek az egyik aprócska kis hibáján, amit szerintem õ se vett észre, vagy nem tud. Láthatóan zavarba is jön miatta.

- Ne haragudjon… tegezhetem, ugye? – kérdezem, mire õ zavartan bólint egy aprót. – Kétlem, hogy oly nagy korkülönbség lenne közöttünk. Leila a húgom – térek a lényegre, mire õ zavart pislogásba kezd.

- Elnézést én… én… Mrs. Moretti azt mondta hogy te vagy a gondviselõ és… - lapoz bele az aktába. – S úgy látom az sincs ideírva, hogy nem szülõ vagy gyámszülõ.

- Nem olyan nagy iskola ez, mindenki tudja ezt, de lehet valamelyik másik húgomnál oda van írva a biztonság kedvéért – kezdek bele -, ugyanis akad még itt kettõ is. Azonban bevallom, megnyugodtam egy kicsit… azt hittem valami nagy baj van, de tényleg nagy. Egész éjszaka azon gondolkoztam, melyik másik iskola kerülhetne még szóba…

- Oh, semmi ilyen komoly változtatásról nincs szó. Vagyis… nos – felsóhajt, majd kedves mosollyal rám néz. – Leilának tanulási gondjai vannak, nem tudom mennyire vetted ezt észre.

- Kicsit nehezebben koncentrál, mint a másik kettõ, s eléggé hamar elveszti az érdeklõdését, de… õ mindig is ilyen volt – vallom be zavartan. – Soha nem gondoltam volna, hogy ebbõl gond lehet.

- Értem – bólint egy aprót. – Lehet akad egy enyhébb diszlexiája is, a koncentrációval gondjai vannak, s a tanár nénije arra kérte Mrs. Morettit, hogy vizsgálja meg. Ezért is derültek ki ezek, s azért is hívattam be, hogy több minden megtudhassak Leiláról, ugyanis én fogom neki tartani a felzárkóztató órákat.  – Bólintok egy aprót, miszerint értettem amit addig mondott, bár bõven nem esik jól. Azt hittem vele is minden rendben van… rosszul érint, hogy nem tûnt fel, hogy ez nem így van.

- Aggodalomra viszont semmi ok! – biztat kedvesen. – Gyakorlással, odafigyeléssel s a gond megszüntetésével hamar orvosolható minden.

- A gond megszüntetésével? – kérdezek vissza. Erre felkapom a fejemet. – Milyen gond?

- Általában mindig akad valami a háttérben, ami ennyi mindent kivált. Ha csak diszlexia, vagy csak figyelemzavar, vagy koncentrációzavar, az megeshet. Viszont Leila mindegyikkel küzd, így…

- Oh, értem – felelem halkan, a szavába vágva. – Minden világos.

- Szabad megkérdeznem, milyen viszonya van a kislánynak a szüleivel? – vesz elõ egy noteszt s tollat. Jegyzetelni szeretne? Remek. Lesz is mit. Nagyon csalódott s kétségbeesett vagyok, erre még rá is tesz a félelem s a fáradtság. Ezt nem így terveztem, s maga a tény, hogy nem tûntek fel a gondok, nagyon bánt.

- Kérdezheti, de nem tudom – felelem õszintén. – Az anyakönyvi kivonatán az apja neve sem szerepel, fogalmam sincs anyám kivel csináltatta fel magát – közlöm a rideg igazságot. – Õ is lelépett, vagy négy éve. Leila nem is emlékszik rá, s mivel a másik kettõnek több emléke van anyuról, ezért jogosan nem is beszélünk róla. Én vagyok a gyámjuk, én nevelem õket.

Ellie lóthatóan zavarban van, de miután összeszedi a gondolatait, leír pár dolgot a papírra, majd hümmögve felnéz rám.

- Nehéz helyzet…

- Van ilyen – felelem halkan, majd egy mosoly erõltetek az ajkaimra. – Azonban majd te segítesz a kis boszorkán, s ez is meg lesz oldva.

- Igen, így van – feleli biztató mosollyal. – Azt hiszem ennyit szerettem volna most tudni. Ha netán kérdéseim lennének, az itt álló szám még él? – átnézek az asztalon a papírra, közben a bögre kávét is a kezembe veszem. Apró bólintással jelzem, hogy igen, él még, majd felhörpintem a meleg s keserû nedût.

- Délutánonként dolgozom, sokszor este is, így délelõtt lehet nem veszem fel.. de él. Az lesz a legegyszerûbb, ha beszélsz Poppyval. Õ a legidõsebb, most végzõs. Õ majd mindent elmond nekem, ha netán behívatsz még egy elbeszélgetésre. A papírt is véletlenül találtam meg, a kisasszony elfelejtette – erre felkuncog, majd bólint egy aprót, míg lekörmöli a legidõsebb húgom nevét.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradtál s válaszoltál. Így… így könnyebb elindulni – feleli. Én addig felállok, õ követi a példámat, s kezet rázunk.

- Ugyan, nincs mit. Én köszönöm, hogy segítenek Leilán – biccentek egy aprót, elbúcsúzunk, majd indulok is a dolgomra.

Bevásárlás alatt végig az jár a fejemben, hogy lehet elrontottam valami de piszkosul. Nem beszéltünk anyáról, ha netán szóba is került, annyi volt, hogy dolgozik s nem tud hazajönni. Leila kérdezgetett róla mindig, még Emma is nagyjából tisztában volt azzal, hogy az anyánk lelépett s otthagyott minket. Leila viszont még túl kicsi volt ahhoz, hogy ezt felfogja. Innen eredne a gondja? Akkor kénytelenek leszünk beszélni anyáról… de meg kell tennünk, hogy a legkisebb Begum lelke is megnyugodjon.