- Hé, van tüzed? – A hang irányába fordultam, ahol az egyik társam ült egy vacak bagóval a szájában. A válaszom kimerült egy tagadó fejrázásban, majd inkább az elõttem ülõ kettõ másik fejei között figyeltem az elsuhanó francia tájat.

Soha nem álmodtam arról, hogy eljutok odáig. Nekem még a szomszéd város is hihetetlennek tûnt, ahogy késõbb az iskola is. Akkorra pedig már egy másik országba utaztam, sõt, küldetéseken is voltam. Vér is tapadt már a kezeimhez. Azt hiszem az elsõ lelõtt embert soha nem fogom elfelejteni, ahogy azt se hány éjszakát sírtam át miatta. Teljesen más volt látni meghalni, mint ama szörnyû incidens során láttam kedves barátomat megfulladni. Ott s akkor úgy éreztem, hogy jobb volt neki ott, ahová került. Nem bírta volna a gyenge lelke. Az enyém is fuldoklott a bûntudatban, s minden este álmaimban visszaköszöntött minden koszos, vértõl mocskos halotti arc.

Sokszor még magamat is gyûlöltem érte. Tudtam, hogy akibe golyót eresztek, családos. Vannak szülei, testvérei, kedvese, netán gyerekei, felesége, vagy ha mása nem is, egy kutyája. Utáltam, mikor meg kellett húznom a ravaszt, utáltam a fegyverropogás hangját hallani s utáltam a tényt, hogy azért voltam ott, hogy embert öljek. Én bokszoltam, versenyszerûen, ahol megvolt a határ s a cél. Nem kellett érte senkit se megölnöm, s ha vér is serkent, az teljesen más volt. Nem a puha ágyam hiányzott, vagy a napi fürdés, esetleg a tiszta ruha. Munkáscsaládban nõttem fel, tudtam mit jelentett az, ha szûkösen élt az ember. Ami hiányzott, az az emberségem volt, amit az elsõ általam lelõtt emberrel vesztettem el. Én legalábbis így éreztem.

- Azt hallottátok, hogy az amerikaiak s az angolok partraszállást terveznek? – Egy újabb katona szólalt meg, amire felkaptam a fejemet. – Azért vezényelnek át minket északra. Kihallgattam a feletteseinket…

- Mindenkit? – kérdezte egy másik.

- Nem, biztos maradnak hátra páran, de a legtöbb katonát oda irányítják.

- A rohadt életbe, golyófogók leszünk csak!

- Reméljük, hogy nem – szólaltam meg én is, míg szorosan fogtam a fegyveremet. A szívem a torkomban dübörögött, ahogy belegondoltam a tûzharcba. Volt már benne részem, azonban a felkelõk kisebb csoportjai… nem, nem volt összehasonlítható egy flottával, egy vérre szomjas haddal. Ebben teljesen biztos voltam.

Ahogy átrobogtunk Franciaország több városán s faluján, egyre több kocsi csatlakozott hozzánk. Gyûltek a katonák, szaporodtak az éhes szájak, azonban az élelem utánpótlás nem volt oly fürge, mint kellett volna. Sokszor a fejadagunk nem érte el azt az adagot, hogy estére valamivel a gyomrunkban térhessünk nyugovóra. Nosztalgikus lenne, visszagondolva a gyerekkori évekre, mikor anyám otthon volt velünk, apám pedig a várost járta munkáért. Azonban most nincsenek õk itt, csak megfáradt férfiak hada, akik elégedetlenek s elegük van. Ebbõl pedig mindig gond szokott akadni, tapasztalataim szerint.

Az én osztagom s még egy pár hátramaradt a többiek mögött, míg õk a kijelölt helyre tartottak. A felettesünk szerint mi voltunk a hátvédek, akik majd a partraszálláskor hátba támadjuk az ellenséget. Nem voltunk sokan, így nem igazán értettem honnan vette bárki is, hogy amilyen támadást mi indítunk, annak eredménye lesz… de természetesen nem szóltam errõl. Nem volt jogom, se merszem. Emellett, kit érdekelt volna? Senkit.

A napok teltek s múltak, esõfelhõk gyülekeztek s vonultak el, míg a katonák között egyre nagyobb volt az elégedetlenség. Mégis a legszörnyûbb az volt, hogy ezt a lakosságon vezették le, mintha õk bármirõl is tehettek volna. Nem egyszer rohamozott meg egy maréknyi katona egy-egy farmot, hogy a betevõt elkérje az ottaniak életéért cserébe. Én még ránézni sem bírtam arra, amit loptak, beértem a szegényes koszttal. Mint ahogy már említettem, nem volt oly távoli tõlem az üres gyomor fogalma.

×~~~×~×~~~×

Egyik nap a felettesem azzal bízott meg, hogy a következõ támaszpontra vigyek el egy levelet. Ahogy átrobogtam a keleti kis támaszponttól a nyugatiig egy levéllel a zsebemben, nem volt semmi felfordulás a kettõ között elterülõ falvakban. Fennakadás nélkül adtam le a levelet, még élveztem is, ahogy a tavaszi levegõ az arcomba csapott. A kis helyzetváltoztatás s a motoron való száguldás egy röpke pillanatra elfelejtette velem a helyzetet. Csak én voltam, a táj s a végtelen út. Eljátszottam a gondolattal, hogy ama járgányon bejárom egész Franciaországot, de jól tudtam, hogy az lehetetlen küldetés lenne.

Azonban mikor lassítva a városon haladtam át, belefutottam egy mondhatni mindennapi mûsornak számító kisemmizésbe. Két német katona épp három leányzót ugratott, sõt, a náluk lévõ kosarakat is magukhoz vették. Biztos a kevés kis élelmükkel siettek haza, azonban a férfiak csoportja megakadályozta õket ebben. Nem foglalkoztam volna velük, lassan elrobogtam volna mellettük, ha az egyik katona meg nem ütötte volna az egyik lányt. Oly hirtelen szorítottam rá a fékre, hogy majdnem el is estem a motorral. Az emlék, mikor apám tette ugyanezt az anyámmal, aki engem védett, egyszerûen kegyetlenül gyomorszájon csapott. Az ügyefogyott terv hamar kirajzolódott az elmémben, s bár más lebeszélt volna róla, én úgy hittem menni fog.

Ahogy odagurultam hozzájuk, szerintem egyedül a lányoknak tûntem fel. Azonban a támasztórúd kattanása, s az én lépéseim együttes hangjai felkeltik a katonák figyelmét. Kiegyenesednek, komoly ábrázattal figyelik közeledõ alakomat. Mivel motorral érkeztem, ami csak a tiszteknek jut, biztosra veszem, hogy tartanak a dorgálástól. Persze eszem ágában sincsen megjegyezni, hogy egy a rangunk – golyófogók vagyunk mind -, s a motor csak a végszükség miatt volt nálam.

- Uram – köszöntem nekik, majd a hölgyek felé is biccentettem. – Szabad megtudnom, mit csinálnak itt?

- Mi? Csak beszélgetünk – felelte az egyik rögvest. – S maga? – felvont szemöldökkel nézek farkasszemet az illetõvel.

- Visszaadnátok a hölgyeknek a kosaraikat? – érdeklõdtem udvariasan, ami részemrõl is kissé nevetséges volt, de nem akartam rögtön nekik ugrani. Fõleg, ha nem kellett.

- Ki mondta, hogy az övéké? – kérdezett rá a másik flegmán. Éreztem, hogy gond lesz ebbõl, s hogy szép szóval nem jutok velük semmire, de azért még reménykedtem.

- Miénk – mind a hárman a leányok irányába kaptuk a fejünket, ugyanis az egyikük nem a legszebb kiejtéssel ugyan, de megszólalt németül.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hogy biztosra menjek. A legidõsebbnek tûnõ, szalmaszõke, felkontyolt hajú lány apró dacos fénnyel a szemében még egy aprót elõrébb is lépett. A kisebbik leány kétségbeesetten engedte el kezét, amit addig szorongatott.

- A kosárak. A miénk. – Volt egy kis kiejtési zavara, de tisztán értettem mit szeretett volna közölni velem.

- Vagyis a kosarakat eltulajdonítottátok – néztem a két férfire, akik nem enyhén bosszús tekintettel figyeltek engem.

- Még németül sem tud rendesen, nem tudom mibõl vontad ezt le. – Nem nézek a két koszos férfira, helyette a lányokat figyelem. Láthatóan félnek, helyi lakosok, s biztos volt már részük bõven hasonló atrocitásokban. Vékonykák, láthatóan megviselte õket a háború s a német megszállás, mégis a nagyobbik tekintetében ott ég a küzdési vágy lángja.

- Akkor ha nem az övéké, kié? – kérdeztem vissza. – Mert a katonaságnál nem adnak kosárkát, fiúk.

- Lehet, hogy motor van a segged alatt, de attól még behúzhatunk amiért nem fogod be – sziszegte a mocskosabb képû, mire én a mellkasom elõtt összefontam kezeimet. Annak idején próbáltam volna mindent a szavakkal megoldani, azonban mióta a fronton élem lényegtelen s eldobható életemet, rá kellett döbbennem, hogy néha egy pár kiosztott pofon sokkal hasznosabb lehet mint egy monológ.

- Ha visszaadtátok a kosarakat a jogos tulajdonosaiknak, befogom – feleltem nemes egyszerûséggel, amire láthatóan mind a két katona felhúzta magát. Figyeltem egy darabig az arcukat, majd mikor egymásra pillantottak, tudtam, hogy mi fog jönni. – Futás! – szóltam a lányokra, amibõl a legidõsebb úgy tûnt kapcsolt is. Karon ragadta a két kisebbet, majd megindult velük, pont jókor, ugyanis a két katona a kosarakat eldobva estek nekem.

Tudtam én, hogy az élelemszerzés csak ürügy volt arra, hogy valakibe beleköthessenek. Sokan vezetik így le a feszültségüket, ami nem helyes, viszont nincsen senki se, aki felügyelné õket. Egyszerre támadtak, két ököl lendült felém kiéhezetten egy alapos verekedésre. Én magam sem tudom már hányszor mentette meg az életemet, hogy annak idején bokszoltam. A reakcióidõm mindig tökéletes volt, s igen erõsen tudtam ütni.

Ha az egyik jobbról ütött, a másik próbált ellentétes irányból, hogy ne tudjam kikerülni. Ilyenkor vagy leguggoltam s onnan mértem ütést, vagy hátrébb szökkentem. Próbáltam kifigyelni a gyenge pontjukat, ahova bemérhettem a végsõ ütést. Nem akartam, hogy egy másik katona meglássa, hogy verekszünk. Azért bõven nagyobb leszidás s büntetés járt volna, mint a polgárok meglopásáért. A mozgás s a verekedés pezsgette véremet, alig bírtam magammal. Mikor az egyik a földre került a gyomorszájára ért ütésnek hála, a másik már szuszogva figyelte hol õt, hol engem. Ez lett a végzete, ugyanis nem volt szándékomban megvárni, míg rendezi a gondolatait. Helyette vállon, oldalon s mellkason bokszoltam, majd végül kirúgtam lábait alóla. Õ is a földön kötött ki, nyöszörögve, azt se tudta hova kapjon. Én kifújtam a levegõt, majd a kosarakhoz siettem. Nem lett volna jó senkinek se, ha ezt a jelenetet jelentik.

Szerencsére egyik kosárból sem esett ki semmi se, mindkettõ le volt takarva egy konyharuhához hasonlóval, hogy a tartalma titok maradjon. Bár így is jól kivehetõ volt egy üveg, s pár gömbölyded forma, ami cipó lehetett meg netán valamilyen  üvegcsék, amikben esetleg lekvár lehetett még. 

Mikor megfordultam, a házak között ama leány állt, ki dacolva megszólalt, s nem hagyta elveszni azt, ami az övé. A kisebbeket nem láttam, biztos elrejtõztek, okosan. Mindkét kezemen egy-egy kosárral megindultam felé, míg õ csak állt ott s figyelt engem. Mikor elé értem, nem szólalt meg, s elég komolynak is tûnt. Zavart mosolyt erõltettem az ajkaimra, majd biccentettem egy aprót köszönés képen. Mivel ezt is csak nehézkesen viszonozta, gondoltam feszélyezi a kialakult helyzet.

- Azt hiszem, hogy ez a tiéd – nyújtottam felé mindkét kosarat.

- Igen. Miénk – bólintott egy aprót, majd átvette elsõnek a jobb karomon nyugvó kosarat, majd a balon lévõt is.  Nem szólt, nem mozdult, csak figyelt engem, ahogy én õt. Igen szemrevaló leány volt, a szõke fürtjei közül pár kicsúszott kontyából, s huncutul a nyaka körül göndörödött. Hatalmas, csokoládé barna szemeivel úgy nézett rám, mintha minden apró titkomat s gondolatomat olvasni tudná. Egyszerre volt ijesztõen bizsergetõ s megnyugtató. Utóbbit magam sem tudtam volna megmagyarázni, miért is éreztem.

- Akkor én… én azt hiszem… - mutogattam a motor felé zavartan, fél mosollyal ajkamon. – Viszlát – biccentettem még egyet búcsúzóul, majd hátat fordítottam neki s elindultam a motor felé. Valamiért olyan jó érzéssel töltött el, hogy végre valahára nem embert kellett ölnöm, hanem segíthettem.

- Katona! – megálltam a hangra, majd értetlenül fordultam vissza. A leány volt az. – Merci beaucoup! Au revoir – biccentett õ is egy aprót, majd sietõsen elindult. Halvány mosoly jelent meg az ajkamon, hisz pont ama pár francia szót mondta, amit még én is megértettem.

Mozgolódásra lettem figyelmes a szemem sarkából, de nem igen foglalkoztam a két katonával, aki épp próbált feltápászkodni. A motorhoz léptem, felszálltam rá, majd mosollyal az ajkamon folytattam utamat vissza a támaszpontomra. Végre tettem valamit, valamit, ami a lakosság számára segített.