Miközben a válaszára várok, arra leszek figyelmes, hogy ujjaim közül megint kicsúszik a füzet, jobban mondva õ húzza ki. Jaj ne! Miért teszi ezt velem? Belehalok, ha beleolvas.

-Rendben…feltéve, ha ebbe belenézhetek.- El kell tõle vennem, el kell vennem! Próbálom elérni, de a tanár úr magasabb, mint én, ezért nem érem el, ezért inkább átgondolom ajánlatát.

-Hát…jó…- válaszolom megadóan, majd megint a földre pillantok. El sem tudja képzelni, hogy mennyire nem akarom, hogy egy ilyen mûvelt és kiváló irodalmár olvassa az én szánalmas kis firkáimat, de legalább a vizsgára esélyt kapok, ha ezentúl zacskóval is fogok járni a fejemen, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

-Rendben…Holnap én délután kettõkor végzem. Gyere az irodámhoz, majd ott beszélünk. Jó?- hajol le hozzám, hogy végre a szemembe nézzen. Azok a sötét szemek…mintha viharfelhõk gyülekeznének az égen, de mögöttük mégis sütne a Nap. Belepirulok tekintetébe, elkapom az arcom, és félénken bólintok.

-Akkor holnap találkozunk.- mondja nekem.

-Viszlát!- köszönök utána, és még mindig pirultan várom, hogy kilépjen a terembõl. Miután elment, és mivel több órám már nincs, hazaindulok.

Miközben az utcán sétálgatok, megint eszembe jutnak a szemei. Most nem az õ szemeiben látom a felhõt, hanem a felhõkben az õ tekintetét. Olyan, mintha most is figyelne rám. Túl sokat gondolok Taiki-senseire… Ha nem ismerném magam, akkor azt mondanám, hogy úgy viselkedem, mint egy szerelmes gimnazista, de én már rég kinõttem ebbõl a korból. Ez nem vonzalom, inkább tisztelet, felnézek rá. Különben meg 8 és fél év van köztünk, õ már egy érett férfi, mellette én csak egy fruska vagyok. Azt is csodálom, hogy egyáltalán a nevemre emlékezett. De én is csak nõ vagyok, nem bûn arra gondolni, hogy igazán sármos férfi, nem is, õ nekem több annál…õ…õ olyan tökéletes… Nagyot sóhajtok, hogy ennek a tökéletes és mûvelt férfinak okoztam csalódást, de megfogadtam, hogy ezentúl szorgalmasabb leszek!

Másnap korán kelek, hogy amire este nem volt idõm átfutni, azt most nézzem át. Szépen, rendezetten ágaskodik egy nagyobb kupac az asztalomon a megszerzett jegyzetekbõl, amiket nagy alapossággal olvastam át a korrepetálásra, hogy ne legyek teljesen buta irodalomból. Kicsi szívem zakatol, mikor órák után irodája felé veszem az irányt.

-Milyen csinos vagy Maya! Csak nem randira mész? – kiabál utánam kissé féltékenyen egy fiú, mire én csak jobban elpirulok. Való igaz, hogy ma különösen nagy hangsúlyt fordítottam kinézetemre, de nem Myoga tanár úr miatt, illetve…nem csak miatta…Ma el kell mennem az ügynökségre átvenni a portfoliómat, amit késõbb elvihetek a reklám cégekhez. Mindenesetre szóra sem méltatom ifjú hódolómat, gondoljon csak azt, amit akar.

Megállok az ajtóban, és félénken bekopogok. Eltelik pár másodperc, mire kinyílik.

-Szia Maya, gyere be! – mondja nekem kedvesen.

-Jó napot! – köszönök neki a falat nézve, mert a pillantása valahogy mindig zavarba hoz.

Tessék, ülj le! – mutat a kanapéra, én pedig erõt véve magamon, bemegyek.

Egész kellemesen telik a tanulás, Taiki mellett szinte nem is érzem, hogy tanulok, mert leköt a mondandója. Egy óra elteltével végre úgy érzem, hogy felcsillant az elsõ reménysugár a sikeres vizsga felé.

-Mára azt hiszem, elég lesz ennyi, majd holnap, ha ráérsz, ugyan ekkor folytathatjuk. – mondja.

-Öhm…tanár úr…- Gyerünk Maya, kérdezz csak rá! Szorgosan bíztatom magam, hogy folytatni merjem.

-Igen? Kérdésed van még? – néz rám kedvesen.

-A verses füzetem…visszakaphatnám? – nyöszörgöm ki végül kérdésemet.

-Ohh, ne haragudj, de azt is otthon hagytam. Nem várhatna holnapig? Vagy, ha nagyon fontos, akkor most eljöhetsz érte, nem lakom messze. – Most erre mit mondhatnék? Nem akarok gyerekesnek tûnni, hogy azért képes vagyok vele menni és a terhére lenni, mert nem hozta vissza a verses füzetemet, de azt sem akarom, hogy tovább olvasgassa, elemezze egy ilyen nagy szaktudással rendelkezõ férfi. Olyan buta vagyok, de ha erre gondolok, még aludni sem leszek képes, ahogy az elõzõ este is alig aludtam.

***

-Nos, ha nem lakik messze és önt sem zavarja, akkor elmennék érte. – válaszolom alig érthetõen, de azért õ meghallja.

-Rendben, gyere csak, igazán nem zavarsz. – mosolyogja, majd elindulunk

Egy ideje már egymás mellett megyünk, de én csak a tanszereimet szorongatva nézem az eget, rá sem merek nézni, nemhogy megszólítani. Eléggé be van borulva, a távolban már hallom az égdörgés is, ezért kicsit szaporábbra veszem lépteimet, amit õ megmosolyogva figyel.

-Maya! Mondd csak, mióta írsz verseket? – törte meg a kínos csendet lágy hangjával.

-Óh Taiki-sensei, azok csak irkafirkák…- sütöttem le szemeimet szomorúan.

-Miért becsülöd le a munkádat? Ne bolondozz! – egy pillanatra megnyugtatásomul a vállamra teszi kezét. Azt hittem, hogy ott helyben meghalok. Hatalmas gombócot érezek a torkomban, egy hang sem jött ki a számon jó ideig, csak miután az érintés véget ért.

-Kislány koromban írtam meg az elsõ versem, de aztán valahogy nem volt többre idõm, vagy csak nem mertem írni. Mikor külön költöztem a szüleimtõl és egyedül voltam, megint a versekhez menekültem. A papír mindig meghallgatott… Mertem úgy álmodni, mintha örökre élnék, de úgy éltem, mintha már ma meghalnék…Szeretem az életemet, ha néha kemény is egyedül…- kicsit megint elszégyelltem magam, hogy ennyire megnyíltam elõtte, de jól esett valakinek beszélnem ezekrõl a dolgokról is. Félszegen nézek rá, azt hittem, hogy majd mond valamit, de nem így lett…nem egészen…

Tekintete beszédesebb volt minden szónál, mintha valóban érdekelné az, amit mondtam. Jól esett, ezért talán életemben elõször a szemébe nézve mosolyodtam el. De aztán szembe jutott, hogy nekem még dolgom van.

-Óh tanár úr, megállhatnánk egy fél percre a következõ utcában? Beszaladnék a portfoliómért, ma kell elhoznom, csak kiment a fejembõl.- talán most elõször felejtettem el a munkám a tanulás miatt.

-Persze, semmi gond. – válaszolta megértõen. Gyorsan végeztem az ügynökségen, még szerencse, mert egyre jobban beborult. Mire megérkeztünk hozzá, már szakadt az esõ, és alig hogy becsukódott az ajtó, már villámlott és dörgött is.

Csurom vizesen álltam az ajtóban, reszkettem a hidegtõl és a félelemtõl. Nem mondtam volna neki, de nagyon félek a viharban. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, már majdnem sírtam, amikor arra gondoltam, hogy nekem még haza kell mennem. De ekkor valami meleget éreztem a hátamon. Az egyik kabátját terítette rám.

-Tessék, remélem, hogy így már nem fázol majd annyira. – szólalt meg kedvesen, miközben én a kabátba bújtam. Egy aranyos kutyus tûnt fel hirtelen, aki miután a gazdáját üdvözölte, az én lábam elé ült le.

Ühm… megsimogathatom? – kérdeztem a tanár úrra pislogva, de reméltem, hogy azért nem harapósfajta.

-Shimonak hívják, és úgy látom, hogy tetszel neki. Csak nyugodtan, nem fog bántani. –válaszolja azzal a sármos mosolyával, mint mindig. Miyoga tanár úr annyira kedves, és olyan jó házigazda. Meleg teát tölt nekem, miközben a kutyával játszom, hogy az melegítsen fel. Megköszönöm, és inni kezdem a kanapé mellett ácsorogva, bár õ mondta, hogy üljek csak le, én mégsem akartam összevizezni a szép bútort.

Mindennek olyan finom Myoga Taiki illata van, az egész házban érzem kellemes parfümjének illatát. Miközben ezen elmélkedem, õ leérkezik a füzettel.

-Tessék, és még egyszer ne haragudj, hogy nem hoztam be. – nyújtotta oda nekem.

-Se…semmi baj…- dadogtam, majd gyorsan kikaptam a kezébõl, aztán meghajoltam elõtte. – Köszönöm a teát tanár úr és bocsásson meg a zavarásért! Viszontlátásra! – köszönök el illedelmesen, majd az ajtó felé futok, hogy ne kelljen megint rá néznem. Már épp nyitom az ajtót, mikor hatalmasat dörgött, a közelben csaphatott le. Félelmemben kiejtem a füzetet a kezembõl, füleimre teszem kezem és úgy reszketek, hogy lábaim alig tartottak meg.

-Maya? – nézett rám Taiki kérdõen, tudni szerette volna, hogy mi a baj. De hogy mondjam meg neki, hogy nem tudok hazamenni, mert félek? Már így is sokáig maradtam, ráadásul akár egész este is eltarthat ez a vihar... Pironkodva fordulok felé, miközben nagyokat pislogok. Fejemet kicsit oldalra biccentettem, akár egy bánatos kiskutya, aki tanácstalanul áll egy nehéz feladat elõtt.

Reggel 7 óra van, és én még mindig csak a másik oldalamra fordulok. Rég voltam már ennyire kimerült, de a hétvégi fotózás kivette minden erõmet. Nagyon nehéz volt helytállnom a modell fiú mellett, hisz õ profi volt. Talán már én is elég ügyes vagyok, de az érzéseim mit sem változnak. Csak színészkedem a kamera elõtt, miközben végig nagyon izgulok, és zavarban vagyok. Egy csendes kis zugról álmodom, ahol csak én vagyok és senki más. Olyan nyugalom van, még a madár sem jár arra. Csak fekszem a nagy semmiben és pihenek…és pihenek…és pihenek…és…El fogok késni! Riadtan nézek az órára, aztán a mobilomra. A fenébe is, csak kétszer nyomtam ki õket! Ledobom magamról a takarót és indulnék a fürdõszoba felé, de lábam belegabalyodik a takaróba, így hasra esem benne. Nagyszerû, öt perce vagyok fent, de már most széttörtem magam. Ez az én formám, csetlek-botlok, és késésben vagyok úgy, mint mindig. Nem maradt sok idõm készülõdni, ezért fél perces zuhany és fogmosás után beleugrom az elsõ szoknyába és blúzba, ami a kezem ügyébe akad. Kócos vagyok és a tanszereimet sem készítettem elõ. Alig tudtam magamra tenni egy kis sminket, pedig édesanyám hányszor mondta már nekem, egy igazi modell mindig fotózásra kész. Most minden vagyok, csak modell nem, az biztos. Fél lábon ugrálva próbálom felhúzni a másik tûsarkú cipõmet is az ajtóhoz menet, kezemben a táskám, fogammal a fésût tartom, miközben még a kulccsal is szerencsétlenkedem pár percet, mert az ajtó is ilyenkor van ellenem, és nem tudom bezárni. Végre elindulok lefelé a lépcsõn, miközben a hajamat fésülgetem. Egy nagy levegõ és irány az iskola.

 Igaz, hogy negyed órára van innen, de már 8 óra is elmúlt, ráadásul ma még a sofõr sem tud elvinni, mert szabadságon van. Tényleg elkéstem, ráadásul Taiki Myoga órájáról. Az a tanár annyira kedves és olyan szenvedélyesen szeret tanítani, csalódni fog bennem, de…miért van olyan érzésem, hogy elfelejtettem valamit, amiért csalódni fog? Na mindegy. Olyan gyorsan szaladok, ahogy lábaim csak bírják, de így is kések húsz kerek percet. Egy kicsit szuszogok az elõadó elõtt, hogy pihenhessek, de aztán ráveszem magam, hogy lassan benyissak. Az óra már javában tart, mindenki bõszen körmöl és figyeli Myoga urat. De aztán hirtelen minden szem rám szegezõdik, az övé is. Mélyen meghajolva kérek bocsánatot és indulnék a helyemre, de ekkor megszólít.

-Maya Takahasi! Nem úgy volt, hogy mára kapunk egy szép elõadást az irodalmi nyelv változásairól? – kérdi tõlem, mire elpirultan visszafordulok. Már nagyon is emlékszem, hogy a fotózás miatti rengeteg hiányzásomat egy elõadással akartam ellensúlyozni, és, hogy én voltam az a tanuló, aki majd kiesett a padból csak, hogy megkaphassa ezt a témát.

-Taiki –sensei, én meg akartam írni, annyira szerettem volna, de olyan sokat kellett dolgoznom és…nem, erre nincs mentségem. Bocsásson meg sensei! – hajolok meg elõtte mély tisztelettel, bár tudom, hogy ezért most minimum kizárhatna a csoportból. De a tanár úrnak úgy látszik, hogy aranyból van a szíve, és nem mindenki elõtt teszi ezt meg.

-Óra után szeretném, ha itt maradnál Maya. – nézett rám szigorúan, én meg, mint egy riadt õzike csak bólogattam bõszen. De mi mást is tehettem volna? Felkullogtam a helyemre, szinte eltûntem a pad mögött. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Éreztem, hogy az arcom szinte lángra gyúlt a szégyentõl és a zavartól, most mindenki egy nagy lúzernek tarthat. De hát az is vagyok. Istenem, nem igaz, hogy nem voltam képes megírni egy elõadásnyi anyagot két hét alatt! Mindig fontosabb volt a munka meg a fotózás, pedig anyám még kérte is, ha gondom van a suliban, szóljak neki. Sajnos irodalomból már nagy gondok vannak. Pont csak ez az egy órám van hétfõn, és sajnos a fotózások miatt legtöbbször erre nem jöttem be. Annyira szeretném megkérni Taiki urat, hogy adjon nekem magánórákat, hogy a vizsgán ne bukjak meg belõle, de hogyan is kérhetnék tõle ilyesmit a mai eset után…Szégyenkezve ülöm végig az elõadás maradék részét.

Kicsengetés után legszívesebben elsunnyogtam volna a dolgot, de szembesülnöm kellett az elkerülhetetlennel. Zavartan pakolásztam a könyveket és a füzeteket, hogy teljen az idõ, és mindenki kimenjen. Miután az utolsó diák is kiment, én következtem. Elindultam a tanári pulpitus felé, de a lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya, a szívem, pedig a torkomban kalapált. Felnézek erre a férfira, mert okos, intelligens és nagyszerû tanár, el sem tudta képzelni, hogy mennyire rosszul érzem magam amiatt, hogy csalódnia kellett bennem.

Fejemet lehajtva állok meg elõtte, még csak a szemébe sem tudok nézni.

-Maya! Ugye tudod, hogy számítottam az elõadásodra és, hogy ez segített volna az év végi jegyedben is? – kérdezte tõlem azon a nyugodt hangján. Sosem veszíti el a fejét, mindig olyan udvarias, igazi úriember.

-Tudom tanár úr, és higgye el, hogy ezért én nagyon rosszul is érzem magam! Ha tehetném, ne mennék el arra a fotózásra, de már megtörtént. Azt is tudom, hogy nagyon rosszul állok, és nem lesz esélyem átmenni a vizsgán… - halkult el hangom, majd hirtelen kiejtettem azt a vékony füzetet a kezembõl, amit még nem tettem el. Myoga érte hajolt, mire én kétségbeesetten kaptam ki kezébõl, mielõtt beleolvashatott volna.

Mi a baj Maya? Csak nem egy titkos napló? – végre egy kicsit elmosolyodott, és oldódott a hangulat. Hát igen, elég szerencsétlen vagyok, hogy kinevessen.

-Nem. Ez csak az én…ve…verses füzetem… - mélyen elpirultam. Milyen kínos ez nekem. Verses füzet, mi? Én a versekben írom ki magamból a fájdalmat, szomorúságot, mert nem akarok másoknak panaszkodni. Olyan félénk vagyok, nem merek megnyílni senkinek sem. Megint nem mertem rá nézni, nem akartam látni, hogy esetleg kinevet. Gombóc volt a torkomban, de végül megszólaltam még elõtte.

-Sensei, tudom, hogy nagy arcátlanság a kérésem, de maga az utolsó reményem. Kérem, vállaljon el, szeretnék magánórákat venni Öntõl! – Összeteszem kezeimet, szemeimet összeszorítom, és úgy várom reménykedve a válaszát. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha nemet mond. Akkor nem csak neki, hanem a szüleimnek is csalódást okozok. Szeretném jóvátenni a hibáimat, ha még lehet. Remélem, ezt õ is tudja…