Olyan jó nézni, hogy mosolyog, hogy elmerül tekintetemben. Ölébe von, határozott, mégis gyengéd. Mint mindig, most is zavarban vagyok, a puszta közelségétõl el tudnék olvadni, nem beszélve gyengéd simogatásától.

-Csak, hogy tudd…-orrával cirógatja meg orromat, ami mosolyt csal szám szélére, de még mindig pirulva várom, hogy mit akar mondani- ugyan így érzek.

Akár egy szép dallam, úgy csengnek szavai fülemben. Pár pillanat múlva már nem csak hangja boldogít, hisz édes csókja újból rabul ejt. De pár perc után a kis Shimo vet véget az idillnek, biztosan már unta magát azzal, hogy csak minket néz.

-Csak nem féltékeny vagy? –kérdezi tõle Myoga, mire a kutyus morcos ugatással felel. Szívesen nézném ezt az aranyos és kissé mulatságos beszélgetést még, de már kezd esteledni, hideg is van, eljött a búcsú ideje.

-Jobb lesz, ha megyünk. –szólalok meg szomorúan, de való igaz, hogy már késõre jár.

-Igazad van, nem szeretném, ha megfáznál. –miután Shimo-chanra rákerül a póráz, búcsúznék tõle, de õ megelõz.

-Mehetünk. –kezembe kulcsolja a kezét, és elindulunk.

-És hova? –kérdezem reménykedve pislogva, hogy hazakísér.

-Ha nem bánod, hazakísérlek. –válaszolja kedvesen.

-Dehogy bánom. –felelek neki, közelebb is bújok, hogy kimutassam, mennyire szeretek vele együtt lenni. Lassan, kényelmesen mendegélünk, így még több idõt tölthetünk együtt.
Az ajtóban ácsorogva még mindig a kezét szorongatom, talán ha nem lennék ennyire félénk, vagy nem félnék attól, hogy rosszat gondol majd rólam, behívnám. Sõt, azt akarnám, hogy maradjon, hogy újra mellette aludhassak el, hogy reggel az õ szívdobogása keltsen, mikor még fejem a mellkasán nyugszik, hogy mindig érezzem, velem van, az enyém, és ez nem álom, de…De ha elkezdenék magyarázkodni, hogy pusztán csak aludni hívom, talán azt gondolná, hogy gyerekes vagyok, vagy a magyarázkodásig el sem jutnék, és máris rosszra gondolna. Szeretném, ha bejönne, úgy szeretném, de most az a legjobb, ha inkább hazaengedem. Úgy is mindig velem van a szívemben.

-Holnap az órán találkozunk. –zökkent ki hangja gondolatmenetembõl.

-Tényleg. –óh már szinte el is felejtettem, hogy a tanárom. Nahát Maya, nagyon szétszórt vagy a közelében, pedig holnap irodalom órád lesz a jóképû, de szigorú tanár bácsival.

-És a délutáni gyakorlaton is…az irodámban…De arra gondoltam, hogy talán nálam kényelmesebb lenne, persze csak, ha neked sem gond. –vajon fogok én tudni koncentrálni, ha kettesben maradunk a lakásán? Hmm…bár az is igaz, hogy Myoga mellett a másik szerelmem az irodalom, no meg a divat, de az más napra tartozik. Szeretném, ha Myoga büszke lenne rám a zh-k után is, ezért nagyon szorgalmas leszek.

-Persze, nem gond. –válaszolom.

-Akkor megbeszéltük. –mondja.

-Akkor holnap…-kicsit közelebb hajolok, õ is ezt teszi, de csak nagyon lassan. Nem tudom, hogy jó ötlet-e megcsókolni, hisz bárki megláthat, ráadásul kicsit zavarban is vagyok, ezért úgy döntök, hogy a nyakára adok egy puszit. De Myoga ezt most nem engedi, mást akar. Egyik kezével derekamat öleli, másikkal államat fogja meg, hogy finoman megmutassa, igazi csókot szeretne.

-S közelebb bújva csókolom édes szád…Ugye? –susogja édesen mosolyogva versem pár sorát.

-Igen. -súgom halkan a választ, majd kezeim mellkasára tévednek, érzem, hogy milyen gyorsan zakatol a szíve, pont úgy, ahogy az enyém is. Bár sokszor vagyok szemérmes, csókom mégsem az, nem is hagyná, hogy az legyen. Nyelveink lágy kergetõzése, az ölelése szinte egy másik világba repítenek.

-Jó éjt majd neked, szívemben lesz neved, s mielõtt elalszol, enyém se feledd…-versikéje zavarba hoz, de boldoggá is tesz egyben.

-Nem fogom. –válaszolom neki, majd elindulok befelé.

-Jaj, téged majdnem el is felejtettelek. –szól Myoga a kutyushoz, én is gyorsan megsimogatom, hogy érezze, õt is szeretem, nem csak a gazdiját. Intek nekik még egyet, majd becsukom magam mögött az ajtót.
Gyorsan az ablakhoz rohanok, hogy még lássam elmenni õket. Szívem túlcsordult boldogsággal, ez volt életem legszebb napja…

Másnap mivel tegnap idõben értem haza, hála az én hercegemnek, korán kelek, és az óráról sem fogok elkésni. Mosolyogva megyek végig a folyosón, többen meg is jegyzik, hogy a szokásosnál is csinosabb vagyok ma, hogy szinte sugárzom. Õk nem tudhatják, hogy mi ennek az oka, de én már igen. Szerelem.

-Mayaaa! –nyakamba vetõdik Clare szokásos kíváncsiskodásával együtt. Addig-addig faggat, míg be nem vallom neki, hogy tegnap Myogaval voltam. Természetesen félreérti, de elmagyarázom neki, hogy én nem õ vagyok, aki már az elsõ nap összefeküdt a barátjával. Õk azóta is együtt vannak, de talán csak azért, mert Josh is épp olyan õrült, mint Clare drágám.

-Ezt el sem hiszem barátosném! Annyira király, hogy a tanárbával vagy, õ nem fog kihasználni, mert már elég öreg. Tudod ebben a korban a pasik már inkább gyereket akarnak, mint futókalandot. –ez az a pont, ahol egy képzeletbeli csepp jelenik meg a fejem felett. Myoga nem öreg, ráadásul nem gondoltam rá, hogy a tanárom, mikor megcsókolt. Clare mindenben csak az érdeket látja, ezért gyorsan el is magyarázom neki, hogy éppen ezért kell ezt titokban tartani. Nem szeretném, ha egyesek rossz szemmel néznék a kapcsolatunkat, és azt sem, hogy bármelyikünk karrierje erre rámenjen. Ameddig ki nem járom a sulit, addig had maradjon csak ez a mi édes titkunk.

-Jól van, befogom a számat, de azért, ha meglesz az elsõ alkalmad, mesélj pár piszkos részletet! Tudod, még sosem gondoltam arra, hogy az irodalom tanár milyen lehet, mint férfi, de az ilyen kis érzékeny lelkûek a legjobbak, gyengéd kis kandúrok az ágyban. –neveti el magát, mire én már képzeletben a falba verem a fejemet.

-Nem tartunk még ott, különben sem fogok semmit mesélni. Én sem kérdezlek, hogy mit csináltok Josh-hal, ha kettesben vagytok. –válaszolom sóhajtva, majd elindulok a tanterem felé.

-Elmeséljem? –kiabál utánam.

-Neee! –jelentem ki határozottan, még visszafordulva hozzá. Ujjammal mutatom neki, hogy dilisnek gondolom, de persze tudom, hogy csak viccelt. Clare végig drukkolt nekünk, tudom, hogy örül a boldogságomnak és azt is, hogy õ aztán senkinek sem mondja el.

Tagadhatatlanul boldogan lépek be az ajtón, de csak futó pillantást engedélyezek magamnak Myoga felé. Az órán kicsit nehéz kérdeznem tõle, hogy ne mosolyogjam el magam, vagy ne gondolnék arra, ami tegnap történt, de azért csak sikerül valahogy.

-Remélem, senki sem felejtette el, hogy a jövõ héten Zárt Helyi dolgozat következik, a negyedéves felmérésrõl. Nem szeretnék csalódni. A viszont látásra! –zárja le az órát szokásos komoly hangján.
Én még kicsit szöszmötölök, hogy ne legyen túl feltûnõ maradásom.

-Most nem megyek fel az irodámba, minden itt van. –ez azt jelenti, hogy indulhatunk? Óh végre, kiléphetünk ebbõl a színjátékból és újra természetesen viselkedhetünk a másikkal.

Az úton kicsit kérdezgetem õt a zh-ról, de persze nem túl sokat, és most bízom is a tudásomban. Azt hiszem, hogy Myoga nem csak álmaim férfija, de életem legnagyszerûbb tanára is.

A házba érve Shimo üdvözöl minket. Jaj ez a kutyus mindig mosolyt csal az arcomra türelmetlen kis topogásával. Myoga becsukja az ajtót, majd lágyan megcsókol. Egy kicsit meglep, hogy õ is ennyire türelmetlen volt, de erre vártam én is egész nap.
Bevezet a kanapéhoz, majd gyorsan teát készít kettõnknek. Nagyon finom az illata, csak kár, hogy rum is van benne. Ez nem is zavarna, hisz alig érezni benne, de ma még nem ettem semmit, ráadásul a hideg front miatt reggel a fejem is fát, és vettem be egy fájdalomcsillapítót. Nem biztos, hogy ez a legjobb kombináció a rumos teára, de nem akarom õt megbántani, hogy visszautasítom, és jól is esik a meleg itóka.

-Akkor. Melyik témát szeretnéd, hogy átvegyük ma? –egy olyan témát választok ki, amivel még akadnak némi nehézségeim. De szerencsére Myoga nagyon jól magyaráz, így egy óra gyakorlás után úgy érzem, hogy oda-vissza tudom a tananyagot. De ezen órácska elteltével kezdem érezni, hogy kicsit melegem van, és a kedvem is jobb. Töredelmesen bevallom neki, hogy ma nem volt idõm enni, hogy gyógyszert is vettem be, ezért lesve minden kívánságomat, gyorsan hoz pár szendvicset.

Mire visszaér, én már félig eldõlve a kanapén fekszem. Megvárom, hogy letegye a tálcát, majd magam mellé húzom. Mosolyogva simogatom a karját, látom a szemén, hogy jól esik neki.

-Egyszer itt feküdtünk, és te majdnem megcsókoltál. Emlékszel? –mosolyogva bólint rá, miközben lejjebb hajol- Nem akarod bepótolni? –susogom olyan közel húzva õt, nyakát átkarolva, hogy a szavak között néha érintem ajkát. Nem kell kétszer kérnem, ajkaink átadjuk magunkat annak az elfojtott szenvedélynek, amivel ma egész nap küszködtünk. Érzem, most hogy egyedül vagyunk, kicsit mohóbban is csókol, épp úgy, ahogy azt én is teszem. Éhes sirályként körözik számban nyelve, halk nyöszörgéseket kiváltva belõlem. Nagyon romantikus pillanatokat élünk át, talán még a parkban történteknél is szebb. Kis idõ múlva elhúzom a fejem, hogy levegõhöz jussak, mire így õ akaratlanul is, vagy talán készakarva belecsókol a nyakamba. Annyira jól esik, úgy megborzongtat, hogy halkan felsóhajtok. Ekkor találkozik újra zavart tekintetünk, azt hiszem pontosan arra a dologra gondolunk mindketten, ez az a különleges szikrázás, ami nõ és férfi között csak létre jöhet. Még sosem éreztem ezt egy férfi mellett sem. Nagyon szégyenlõs voltam mindig is, de Myoga egy olyan kiskaput is megnyitott bennem, amitõl igazi nõnek érzem magam. Mindketten elnevetjük magunkat, majd segít felülnöm.

-Kicsit a fejembe szállt a tea…-takarom el arcomat nevetve.

-A tea? Nem inkább a rum? Vagy valami egészen más? –magához húz, mintha csak érezné sebezhetõségemet és meg akarna védeni mindentõl. És, hogy valami más? Igen, a puszta közelséged, az illatod az, ami a fejembe szállt, és amitõl most annyira szédülök és úgy ver a szívem.

-Myoga, én…én…-a keze után kezdek kutatni, mire õ a távirányítót nyomja a kezembe. Teljesen félreértett, ehh…

-Tévét szeretnél nézni, igaz? Ezt kereseted, ugye? –kérdezi mosolyogva, mire átölelem a derekát, mellkasához bújok, és a tévét is bekapcsolom. Magunkra terít egy puha takarót, hogy meghittebb legyen a mozizás.

-Azt is, de most inkább bocsánatot szeretnék kérni. Csak hát nem akartam szólni, a terhedre lenni, hogy nem ettem és most ezért itt kell…

-Mit kell? Semmit sem kell, hisz ezt mind szeretném. A karjaimban tartalak…gondolod, hogy ezért haragszom rád? A szokásosnál is aranyosabb vagy. –kicsit jobban magához szorít, én meg úgy simulok hozzá, akár egy hálás kiscica. Szerencsére egy romantikus filmet fogtunk ki, így mosolyogva nézhetjük azt. Néha ujjaival játszom, néha ajkára hintek csókokat, minden olyan jó, minden olyan kellemes.
De megint kezd késõre járni…
Én nem akarom, tényleg nem, de kezd elnyomni az álom. Olyan jó így, hogy örökre így tudnék maradni.

-Haza kéne mennem, mert lassan elalszom…-mondom neki ásítozva, mire kapok egy puszit.

-Tudod, hogy nem doblak ki. Már szinte alszol, ha szeretnél, akkor maradhatsz nálam. –válaszolja azon a kellemesen csengõ, mély hangján, aminek még akkor sem tudnék nemet mondani, ha valóban akarnék. Érzem, hogy kicsit elpirult az arcom, de azért mosolyogva bólintok neki.

Miután vége a filmnek, és Shimo-chan is megtalálta a helyét, elindulunk felfelé. Furcsa kézen fogva a hálója felé menni, hisz ki hitte volna, mikor legutóbb itt jártam, hogy legközelebb már együtt leszünk. Felajánlja, hogy nyugodtan fürödjek le, míg õ megágyaz. Inkább a zuhany mellett döntök, mert nem akarok elaludni a kádban, az nagyon kínos lenne. Gyorsan összekapom magam, és felveszem azt az inget, amit a szekrénybõl csentem el az elõbb. Finom Myoga illata van, öröm belebújni, mintha csak õ ölelne. Meglepetésként engedek neki egy nagy kád illatos fürdõvizet, hogy legyen miben ellazulnia.

Az ágyban ülve várom õt, míg megfürdik. Valahogy már az álmosság is kiment a szemembõl, hisz a szívem zakatol, ha arra gondolok, hogy a tus alatt áll, és hamarosan meg majd itt fekszik mellettem.
Mikor nyílik az ajtó, az orromig húzom a takarót és úgy lesem, hogy leül az ágyra.

-Már nem vagy álmos? –kérdezi tõlem, majd a takarót is lehúzza arcom elõl, gyengéden végig simítva bõrömön.

-Téged vártalak, mert nem akartam úgy elaludni, hogy nem adtam egy jó éjt-puszit. –mondatomra közelebb mászik hozzám. Két kezével mellettem támaszkodik, arcával egészen arcomhoz hajolva. Kicsit hátrébb dõlök, de õ követ engem, így lassan elérem, hogy az ágyon adhassam oda azt a bizonyos csókot. Jó érzés teste melegét, ölelését, csókját érezni. Miután mellém fekszik, még sokáig nézzük egymást. Furcsa, de jó ilyen közel lenni hozzá. Néha megsimogatjuk a másik arcát, néha puszit adunk a másiknak…gyengéd mozdulatok, melytõl az ember lassan-lassan elálmosodik…
Azt hiszem, hogy elaludt, legalább is nekem úgy tûnik, de nem zavar, hisz így még édesebb, mintha ébren van, pedig akkor is nagyon szeretem.

-Tudom, hogy már alszol, és nem hallasz, de nem baj. Azért én elmondom, hogy nagyon boldog vagyok melletted és azt is, hogy…szeretlek…szeretlek Myoga…-nem is értem, miért tartott ennyi ideig, hogy ezt kimondjam, hisz már rég kimutattuk ezt tettekben. Jobban hozzá bújok ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Igen, szeretem õt, nagyon szeretem, ha ezt most nem is hallhatta, de remélem, hogy érzi, ahogy én is…

-Maya…-halk, mély hangja üti meg fülemet, nem engedve, hogy az álom magával rántson. Még nem tisztult ki fejem, félig talán alszom is, mikor felemelem tekintetemet rá.

-Hm? –de ez az állapot nem sokáig tart, hisz Myoga olyat tesz, amivel nagyon meglep, azonnal mindent sokkal tisztábban és élesebben látok. Ujjai úgy siklanak arcomra, hogy szinte észre sem veszem, ösztönösen emelem fejem felé. Ahogy egyre közeledik felém, úgy dobog hevesebben a szívem, bõrömön érzem lélegzetét, parfümjének illata pedig a kezdetektõl rabul ejt. Aztán…megtörténik a varázslat, puha, édes ajkai enyémekhez nyomódnak, úgy érzem, belehalok a boldogságba, mert…

megcsókol…

Szemeim tágra nyílnak, meglepõdöm, de aztán átadom magam neki, lehunyom én is szemem, és lágyan visszacsókolok. Tekergõzõ nyelvecskéjét megérezve belenyöszörgöm a csókba, de õ nem enged el, és pont ez benne a szép. Olyan mély, olyan szép, olyan szerelmes ez a csók, és oly régóta vártuk már, hogy nem szabad csak úgy véget érnie. Hosszú, boldog pillanatokig csókolózunk, és rájövök, hogy igaz…a szerelem azt jelenti, hogy két ember eggyé válik. Egy férfi és egy nõ egyetlen angyallá olvad össze. Ez a mennyország. Nem a fények, nem a hírnév, nem a szárnyak, hanem Myoga tett angyallá…Szeretem õt, kétségem sincs.

Ujjával cirógatja meg ajkam csókunk végén, miközben én még mindig nem hiszem el, hogy ez velünk történt meg.

-Nem álom. –súgja halkan. Most kezdem csak elhinni, hogy valóban nem az.

-Taiki…sensei…-nem is tudom, mit mondhatnék neki, hisz a boldogságon felül zavarban is vagyok. De talán nem is vár el tõlem nagy szavakat, ahogy õ sem mond semmit, inkább csak kimutatja arcom simogatásával, és azzal, hogy ölébe húz.

-Kérlek…iskolán kívül…hívj nyugodtan Myogának…-mondja, miközben átöleli derekamat. Örömömben nyakába borulok, úgy javítom ki utólagosan magam.

-Myoga-san! –vállára hajtva fejem, érzem, hogy simogatni kezdi hátamat. Hosszú ujjai, akár egy zongoristái, én meg egy engedelmes hangszer, aki néha-néha sóhajtva szólal meg alatta. De ezek a sóhajok inkább csak szuszogások, mert bizony a fáradtság a hirtelen jött örömömön is túltesz, így pár perc múlva elalszom tanárom…szerelmem karjaiban…

Az ébredés már nélküle ér, de ezúttal nem úgy kelek, hogy hiányzik, mert velem van…a szívemben. Biztosan nem mert maradni, pedig nem zavart volna. Eszembe jut az az éjszaka, amit a viharnak köszönhetõen a karjaiban töltöttem, ebbe bele is pirulok. Olyan jó, ha ölel, annyira jó. Vajon mostanában nem lesz vihar? Erre gondolva halkan fel is nevetek, és épp másznék ki az ágyból, nyújtózkodom, mint egy lusta cica, mikor meglátok egy cetlit. Ezt nem én írtam. Talán õ? Nagy izgalommal veszem kézbe és olvasom el.

Az olvasás végeztével ajkaimra harapok, hogy még boldogságomban se sírjam el magam. Igen, nagyon érzelmes lány vagyok, különösen most…Életemben elõször fordult elõ, hogy valaki nekem írjon verset, ráadásul ilyen szépet, ilyen szerelmeset. Velem akar lenni, csókolná a szám…pírben úszom a papírra vetett gondolatoktól, de minden egyes sora gyémántbetûkkel vésõdik a szívembe.

Hány óra? Már tíz is elmúlt. Hogy aludhattam el ennyire? Gyorsan elkészülök, mert ma még vár rám egy fontos interjú is a tegnapi estével kapcsolatban. Persze a találkát jobban várom, úgy örülök, hogy elhívott. Ez azt jelenti ugye, hogy egy pár vagyunk, vagy…Mit csináljak, ha odaérek? Nem hajolhatok meg elõtte, mint eddig. De akkor csókoljam meg? Neeem, azt én nem tudom, hisz a gondolattól is zavarban vagyok, de az is igaz, hogy úgy, de úgy vágyom rá. De õ már megtette és azt írta, hogy most is csókolna. Hogy venné az ki magát, ha én nem akarnám õt megcsókolni? Óh szerelem, miért vagy ilyen bonyolult?

De erre most nem érek rá, öltöznöm kell. Mivel az interjún elsõsorban a modell Mayara kíváncsiak kénytelen vagyok felvenni zuhanyzás után egy kihívóan nyitott blúzt és egy szûk farmert.


Miután elkészültem, rohanok a megbeszélt helyre. A riporter igazán kedves velem, nem kérdezget a magánéletemrõl, csakis a munkám érdekli. Bizonyára õ is tudja, hogy a tegnapi fotósokat az ügynökségem lenyomozta, mert nem engedik meg, hogy kompromittáló képek jelenjenek meg rólam, ez vonatkozik a cikkekre is. Félórányi beszélgetés után elköszönök, és már rohanok is a parkba. Nem nagy távolságok, így gyalog megyek. Útközben írok egy válasz versikét abba a verses könyvecskébe, amit még az indulás elõtt raktam a táskámba, és amit Myoganak szánok. Szeretném, ha a régi és szomorú versek helyett ebbe írna új, boldog verseket, mintha csak egy új élet kezdõdne számára is. Csak remélhetem, hogy tetszik majd neki.

A park nincs messze, ezért elég hamar odaérek. Szememmel keresni kezdem Myogat és Shimo-chant. Nem kell sokat keresgélnem, mert nincsenek sokan a parkban. Csendes, meghitt minden, fõleg, hogy Õ a közelemben van. Egy padon ül, a kutyus épp valamit majszolgat, ezért kihasználom a helyzetet, és mögé osonok. Kezeimet szemére teszem, de mielõtt még megkérdezhetném, hogy na ki vagyok, õ megelõz.

-Maya…ezt a puha bõrt, és ezt a finom illatot ezer közül is megismerném…-mondja mosolyogva, aztán nem hazudtolja meg végtelen úriember modorát, és lágy csókot hint kezemre.

-Tai…vagyis Myoga, kérem ne, vagyis…öhm…nem akarok zavarba jönni. –válaszolom nyöszörögve, mert egyszerûen nem merem letegezni. Közelebb hajolok, hogy adjak egy puszit azért az arcára, de mivel neki is valami hasonló járhatott a fejében, oldalra fordul, és így a szájára sikeredett adni azt a puszit. Ezt õ nem is bánja, így lágy csókká válik az, ami puszinak indult.

-Nem kell zavarban lenned, és nyugodtan tegezz csak, ha kettesben vagyunk. –a karomat fogva húz maga elé, én meg engedelmesen topogok a pad elé. Látom rajta, hogy nagyon megnéz, remélem, hogy tetszem neki, de azért azt sem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam, hogy megint ilyen kihívóan öltöztem fel, ráadásul megint késtem.

-Azért késtem, mert reggel még volt egy interjúm, átöltözni sem volt idõm, szaladtam, ahogy csak tudtam…mint mindig…-nevetek kínosan az iskolai késésekre gondolva. Miután megsimogatom a kutyust is, leülök mellé és a kezébe nyomom a versikét.

Eljöttem, itt vagyok, hogy szívem kitárjam,

Ezt a pillanatot már oly régóta vártam.

Te voltál éjjel szívemben, fejemben, szememben,

Hisz ha könnyeztem is, csakis boldogságomban tehettem.

Karjaidba futok, hogy veled maradjak,

S lásd, hittem minden egyes írott szavadnak.

Megfogni a kezed, veled maradni,

A boldog ismeretlenbe együtt szaladni,

Kérned sem kell, én mosolygom rád,

S közelebb bújva csókolom édes szád.

Egy igazi boldog mosolyt csal arcára az irományom, aztán csak néz rám azokkal a nagy szemeivel, mintha várna valamire. Közelebb hajolok, de annyira ég már az arcom, hogy „kimenekülve” a helyzetbõl csak a nyakába csókolok bele, majd magamhoz ölelem. Az ölelés után kínos mosoly ül ki arcomra, mert úgy néz rám, mintha csak azt kérdené, hogy „hol az a csók, amit a versben írtál?” ,és igaz, ami igaz, mi voltaképp együtt vagyunk vagy mi, és én még sosem csókoltam meg õt. Bátortalanul, de átkarolom a nyakát, õ ugyanezt teszi a derekammal, mintha bíztatni szeretne, de mindeközben nem siettet semmivel. Pirultan mosolygom rá, már szinte mindketten nevetünk, hogy mennyit szerencsétlenkedem egy csók miatt, de aztán elszánom magam, és megcsókolom.
Az egész testem beleborzong ajkai érintésébe, a hideg futkos a hátamon, de persze jó értelemben. Nyelvünk felváltva kerül egymás fölé, akár a tenger hullámai, kiélvezve csókunk varázsát. Ujjaim lágyan bontják szét kósza fürtjeit, ahogy beletúrok selymes hajába a csók végén.  Homlokomat homlokának döntöm lesütött szemekkel, de õ felemeli fejem és még egy utolsó puszit nyom ajkaimra, amit meg is mosolygom.

Ezután egy kellemes délutánt töltünk együtt. Beszélgetünk, ismerkedünk kicsit a másikkal, miközben kéz a kézben sétáltatjuk a kutyusát. A séta végére már egészen hozzá bújva megyek mellette, pedig ezt észre sem vettem. Nem is nézek az órára, valahogy nem akarom õt elengedni. Hisz a szerelem tiszta, mint egy forrás, újra és újra ihatunk belõle, mégis szomjazunk. A sok sem elég belõle, mindig csak vele akarok lenni. Egy kis padon pihenünk meg, de kezemet nem kulcsolom ki kezébõl.

-Szeretném, ha tudnál valamit…-kezdek bele szokásos zavarommal.

-És, mi lenne az? –néz rám kíváncsi tekintettel, miközben végig mosolyog rám, mintha csak bátorítani szeretne a folytatáshoz.

-Szeretném, ha tudnád, hogy bár tisztában vagyok azzal, hogy ami köztünk van, az egyelõre csak a mi édes titkunk, azért bármikor számíthatsz rám. Nem csak csókokra vagy egy kedves mosolyra, hanem, mint lelkitársra is, aki meghallgat bármit, amit mondani szeretnél. Mától nem vagy egyedül, mert én nem hagyom, hogy a magány szomorúsága újra kiüljön az arcodra. Készülj fel rá, hogy mostantól sokat fogsz õszintén mosolyogni, mert ezentúl lesz melletted egy bolondos leányzó, aki az utolsó szívdobbanásáig fogja majd a kezedet. –kedvesen rámosolyogom, majd fejem vállára hajtom. Nem várok el tõle köszönetet, vagy hálálkodást, mert ez természetes…természetes, ha szeretünk valakit. Bár kimondani még nem mertem, de kimutatni ki fogom, hogy mennyire nagyon szeretem.

-Nos? –kérdezek rá újra, hogy végre megtudjam válaszát.

-Ja igen! –érdeklõdve pislogok, miközben megnézi a meghívót. –Persze, szívesen elmegyek, kíváncsian várom! –igent mondott, de jó! Örülök, hogy nem kellett kínosan magyarázkodnom, hogy miért is hívom el.

-Ennek nagyon örülök! –ha tudná, hogy megkönnyebbültem, és, hogy milyen boldog vagyok…A boldog pillanatok közepette egyszer csak azt veszem észre, hogy a kezemre csúsztatja a kezét. Hosszú ujjai végig siklanak, majd megpihennek a kézfejemen. Egy pillanatra minden megáll körülöttünk, még a szellõt sem érzem. Az idõ kereke megállt volna forogni, hogy én megszeppenve nézhessek rá olyan ártatlan és igaz csodálattal, mint mindig? Biztosan nem, de én így érzem. A szeme egyszerre tükrözi azt az ezer titkot, amit magában õriz…óh, ha egyszer kinyithatnám a múltja ládikáját, kiönthetném a szomorú emlékeket és megtölthetném a jelen boldogságával…Felhõtlenül boldognak látni õt…más vágyam nincs is az életben. Sosem hittem, hogy egyszer egy másik ember vágyai lesznek az én vágyaim, hogy egy férfi boldogságától függ majd az én boldogságom… Észre sem vettem, de Myoga mellett felnõttem…
Ebbõl a mesébõl csak a pincér rángat vissza a valóságba, mikor meghozza a rendelést. Igazán kellemes délutánt töltök vele, a puszta jelenléte is megnyugtat, és mosolygásra késztet. Ha néha csendben is vagyunk, már nem érzem kínosnak. Szavak nélkül beszél hozzám minden mosolya.

-Hazakísérhetnélek Maya? Addig is beszélgethetnénk. –bólintok neki, mert vele bármikor bárhová…Biztonságban érzem magam, ha Myoga-sensei velem van, örömmel veszem még egy darabig a társaságát.

Hazafelé sok mindenrõl beszélgetünk, bár vannak kapuk, ahová még nem enged be. Hmm…az a lány…Róla van szó? Mi ez a szívtájéki fájdalom, ha arra a versre gondolok, ami róla szól? Jaj…
Hirtelen megáll, mire én is megállok. Lágy szellõ suhan végig az utcán, nyomában rózsaillat, kellemes érzés. Érdeklõdve figyelem, hogy leszakít egy szálat, majd hajamba tûzi. Ohh…hercegnõnek érzem magam mellette. Fényévekre van azoktól a modell fiúktól vagy csoporttársaimtól, akik legtöbbször csak letapiznak.

-Szépen áll. –mosolyog rám.

-Köszönöm! –válaszolom kicsit zavartan. Miközben tovább megyünk, néha a kezére pillantok, meg szeretném fogni, de nem merem. Közben megérkezünk, eljött a búcsú ideje.

-Akkor…majd várom hétvégén Taiki-sensei…-még mindig ideges vagyok egy kicsit, de õ megsimogatja a karomat.

-Én is várom már, még nem voltam ilyen rendezvényen. Gondolom kísérõd már van…

-Nincs! –áhh, ne! Miért mondtam ki ilyen gyorsan? Milyen átlátszó…

-Akkor örülnék annak, ha én kísérhetnélek el…-ez…ez hihetetlen…Most már kétség sem fér hozzá, hogy nem vagyok számára közömbös. Arcomat kezdi el simogatni, olyan gyengéd, mintha egy kismadár tolla cirógatná bõrömet.

-Én is örülnék neki…-suttogom megszeppenve. Akaratlanul is arca felé emelem arcomat, a harmadik, nem is…a kanapé, az étteremben egy, kettõ…akkor a negyedik majdnem csókunk.

-Sajnálom…-ellép tõlem, de persze valahol számítottam is erre. Néha úgy érzem, hogy soha nem fog magához engedni, máskor meg olyan, mintha máris a szívében laknék. Most is, mikor arcomat simítja végig.

-Akkor majd találkozunk szombaton. –kissé csalódott vagyok, de fõleg azért, mert õ sem õszintén mosolyog. Nehezen, de bemegyek a házba, az ablakból látom, hogy õ is elmegy. Egyre nehezebb õt elengedni egy-egy búcsú alkalmával. Hiányzik, mikor még el sem ment.

A szombat hamar ránk köszönt. Már kora reggel a fodrásznál indítok, mert bár a bemutató elõtt is megcsinálják, azért igazítani elõtte is kell rajta. Szépen megmossák, kivasalják, így egészen a fenekemig is leér. Sokat gondoltam ezalatt a pár nap alatt Myogara, ha pedig nem rá, akkor arra, hogy õ gondol-e rám. Egy valamire viszont rájöttem, már biztosra tudom. Benne is benne élnek a gyengéd érzelmek irántam. Viszont nagyon fél attól a hídtól, ami összeköt minket. Mindkettõnk élete gyökerestül megváltozna, ha kitudódna bármi is ebbõl. Határozott akarok lenni ma este, nem akarom õt összezavarni, most csak a karrierem a fontos! Ma megláthatja azt az oldalamat is, ami erõs, ami egy igazi, érett nõt takar. Nem vagyok olyan, mint az a lány a versében. Én egy modern nõ vagyok modellként, remélem, hogy nem okozok neki csalódást, és, hogy elfogadja ezt az oldalamat is.
Ez a ma este különleges, fények, csillogás, mosoly…jól fogjuk magunkat érezni minden feszengés nélkül.

Mivel nem sok idõm szokott lenni a bemutató elõtt, itthon sminkelek. Sokkal erõsebben festem ki magam, mint szoktam, mûszempillákat is teszek fel, a végükön aprócska kövekkel, amik csillogva sorakoznak szemhéjamon, így kiemelik hatalmas szemeimet. Ajkamra halvány rózsaszín szájfény kerül, olyan a szám, mint a legkívánatosabb cukormáz, amibe az ember legszívesebben beleharapna. Ujjaimmal csak finoman teszek fel egy kevés pirosítót, hisz a szemfestékem elég hangsúlyos, nem illene több hozzá. Körmeimet már tegnap a manikûrösöm megcsinálta, angyalszárnyra emlékeztetõ motívummal, hisz az est fénypontjaként angyal leszek…már alig várom. Épp a parfümömet fújom magamra, el is készültem, mikor csengetnek. Magamhoz veszem a táskámat, majd rohanok ajtót nyitni. Myoga áll az ajtóban, kezében egy szál rózsával. Egy pillanatra elveszik szemeimben, majd miután zavartan elkapom tekintetem, megszólal.

-Szia, Maya! Ezt neked hoztam, hisz udvariatlanság lett volna részemrõl üres kézzel jönni, ha már egy ilyen szép lányt kísérhetek. –mondja kedvesen. Meghajolva köszönöm meg. Mindig is tudtam, hogy Taiki-sensei a legfigyelmesebb férfi az egész világon, és, hogy ezekre az apróságokra is gondol. Bezárom az ajtót, elindulunk az általam hívott taxival.
Útközben mesélek neki az elmúlt napok próbáiról. Reggeltõl estig gyakoroltuk a koreográfiákat, minden nap igazítottak a ruhákon, hogy az tökéletesen álljon rajtunk. Kicsit aggódva konstatálja, hogy az elmúlt nap egy falatot sem ettem, sõt, ma sem volt még rá idõm. Megnyugtatom, hogy még a bemutató elõtt bekapok valamit, de igazság szerint most annyira izgulok, hogy egy falat sem menne le a torkomon. Tegnap meg ettem volna én, de hát a próbákról nem lehetett hiányozni, este meg arra alig volt erõm, hogy az ágyba bezuhanjak. Most ez a legkisebb bajom…

Egy hatalmas épülethez érkezünk meg, ami ki van világítva. Körülötte rengeteg ember, nézõk, fotósok, vendégek vegyesen. Mikor kiszállunk a kocsiból, azonnal letámadnak az újságírók.
-Maya kisasszony, igaz, hogy ön lesz a Victoria Secret új modellje? Ki ez az úr önnel? Netán a barátja? Komoly a kapcsolatuk? Valóban kosarat adott Davenek? Kérem, válaszoljon! –nem szólok semmit, Myoga tanár úr kezét szorongatva sietek be az épületbe a vakuk villanásai elõl. Bent is nagy a nyüzsgés, de ott már minden csak a ruhákról szól.

-Sajnálom tanár úr az elõbbi incidenst. Az itteni fényképészek legtöbbször békén hagynak, de a nagyobb bemutatókra eljönnek külföldrõl is, és ilyenkor megpróbálnak olyat is látni, ami nincs. Legutóbb az egyik sztármodellel hoztak össze. Ezeknek kár is magyarázni, azt írnak meg, amit csak akarnak. –magyarázkodom kínosan, hangomon hallatszik, hogy belefáradtam a dolgokba.


-Semmi baj Maya, nem szükséges magyarázkodnod. –megértõen simít végig arcomon, amibe belepirulok. Ezután gyorsan elvezettem a senseit a helyére. Az elsõ sorban foglaltam neki helyet, hogy jól lásson. Alig egy órára rá kezdetét veszi a show.

Az elsõ pár ruhám szokásos hétköznapi viselet, merészek, divatosak, a fiatal lányok ízlését megcélzó ruhaköltemények. Magabiztosan vonulok végig mindahányszor. Felemelt fej, egyenes test, csábító tekintet…ez a Maya a kifutók gyöngye, egészen más, mint amilyen hétköznapokon, hisz ez csak egy szerep, teljesítenem kell, ha bent akarok maradni.

Az utolsó kivonulás következik, a Victoria Secret legújabb fehérnemûjét kell bemutatnom. Hófehér, alig takar valamit, ízléses csipkék, apró kövek díszítik, gyönyörû, de belegondolva, hogy a tanár úr alig 2 méterre lesz tõlem, kissé szégyenlõs leszek. De most erre nem érek rá, ki kell mennem…

Apró tollpihék kezdenek el szállni a színpad felett, eljött az én idõm. Hatalmas szárnyakat kaptam, hogy valódi angyalnak látszódjam, nehéz egyensúlyozni bennük a magas sarkú cipõ miatt, de magabiztos járásomon ebbõl semmi sem látszik. Látom, ahogy fel- s lecsukódnak a hófehér tollak, amik  pilláimat díszítik, a férfiak ölni lennének képesek egyetlen mosolyomért, de én mindvégig csábítóan komoly maradok. Az emberek sikítanak, a nevemet kiabálják, mindenki rám figyel…õ is…

Megállok a kifutó végén. Egy pillanatra minden elcsendesül, a zene is leáll, csak a vakuk kattanásait lehet hallani. Hosszan nézek Myoga szemébe, egyedül csak rá mosolygok egy kicsit. Amint megfordulok, és elindulok vissza, a zene újraindul. Sokan találgatják, hogy mûtétek eredménye-e csodás alakom, vagy, hogy ilyen fiatalon hogy elehetek ennyire tehetséges. A szemtelenebbek még azt is megjegyzik, hogy szívesen beleharapnának a fenekembe, de hát itt mindent a szemnek, semmit a kéznek, bár csak a ruhára figyelnének…

A bemutató végén a tervezõvel felvonul az összes modell, köztük én is angyali ruhámban. Eddig mindig zavart, ha egy férfi pillantásán megláttam, hogy nõként csodál, de ma egy ilyen tekintet boldoggá tesz…Myoga tanár úr sem tudja leplezni megdöbbenését és a megbabonázottságot, mikor rám néz.
A finálé végén sietek átöltözni, hogy ne kelljen a tanár úrnak sokat várnia rám. Futva érek ki a bejárat elé, õ addigra már volt olyan szíves, hogy taxit hívjon, és az mellett várjon. Most nem a gratulációjára, az elismerõ szavaira, sokkal inkább egy mindennél többet mondó ölelésre van szükségem.

-Taiki-sensei! –kiabálom az út túloldaláról, majd akár a filmekben, a karjaiba rohanok.

-Maya…-hangja olyan lágy, olyan kedves, mint még soha. Szinte a lelkemet simogatja, ahogy kimondta a nevem. Tudom, hogy büszke rám, érzem…Karjával egy pillanatra ölelésébe zár, majd úriember módjára besegít a taxiba.

Hazaérve kicsit hezitálok, hogy mi legyen, de végül kiszállva a taxiból, elhatározom magam, és megszólalok.
-Tudom, hogy ilyenkor nem illene behívni egy férfit, de nem akarok udvariatlan lenni, ezért szeretném meghálálni, hogy elkísért ma este. Nem jönne be egy csésze teára? Ennek a teának van egy különlegessége is, de ez még titok. –hátra tett kézzel mosolyogom rá, akár egy megszeppent kislány az elsõ randevú elõtt. Remélem, elfogadja.

-Akkor én sem lehetek annyira udvariatlan, hogy ezt ne fogadjam el. –válaszolja elmosolyodva. Kifizeti gálánsan a taxit, én meg mutatva az utat, bevezetem.
A házból a kertbe megyünk át, gyönyörû csillagos az ég. Megkérem, hogy várjon, majd pár perc múlva két nagy bögre teát hozok ki. Ízlik neki, ezt megkönnyebbülve fogadom, közben hamar rájön, hogy a tea a csillagok nézésétõl lesz különleges. Mesél nekem a csillagokról, a neveikrõl, az elhelyezkedésükrõl, türelmesen mutogatja végig mindet. Igazán tanult férfi, látszik, hogy mindenben otthon van egy kicsit. Egy kis idõ múlva vállára hajtom a fejem, olyan romantikus és meghitt ez a pillanat.

-Elálmosodtál? –kérdezi halkan, miközben leteszi maga mellé a bögrét, majd zakóját teríti rám, hogy meg ne fázzam.

-Csak egy kicsit. –válaszolom. –Tanár úr, itt maradna még egy kicsikét? Nem szükséges beszélgetnünk, én szavak nélkül is tökéletesen megértem magát…nagyon is megértem…-súgom halkan, érzem, hogy ekkor kicsit magához húz. Ha hinni lehet az elsõ szerelemben, vajon hinni lehet ez elsõ csók varázsában is? De vajon hogyan mondhatnánk el egyetlen csókban valakinek mindazt, amit a szívünkben érzünk…Hogy mondjam el neki? Orrommal cirógatom meg arcát, látom, hogy mosolyog. Egyszer azt hallottam, ha valakit igazán szeretünk, akkor a homlokát csókoljuk meg…Így teszek. Egy lágy csókot nyomok a homlokára, érzem, hogy karja, mellyel tart, megremeg. Fejemet visszahajtom a vállára, szemeim lehunyom, nem várok szavakat tõle, hisz a szívdobbanásait is megértem.

-Csak öleljen még egy kicsit…csak egy…kicsikét…Ne menjen még el, kérem…-kérlelem halkan, de már kimerült vagyok, alig van bennem élet, csak aludni szeretnék.

-Nem megyek még. –válaszolja, majd enged a kérésnek, és karjaiba zár. Életem legszebb pillanata, akár egy gyönyörû álom…Õ, és én, a csillagok, az ölelés…csodálatos estém van, sosem felejtem el. Még félálomban arra gondolok, hogy engednem kéne hazamenni, hisz biztos fáradt. Be kéne zárnom, lefeküdnöm, de az álmosság erõsebb nálam, pár pillanat múlva elalszom Myoga karjaiban…

A nagy villámlás közepette valami lágy melegség fut át rajtam. Megnyugtat az érzés, hogy velem van, hogy ölel, hogy simogat. Úgy érzem, hogy nem félek semmitõl, mert õ megvéd, és nem eshet bajom. Karjai olyan gyengéden, mégis határozottan fonódnak körbe rajtam, hogy bár felnézni még most sem merek, elmosolyodom, amit persze õ nem láthat. De miért mosolygom? Hisz a vihar még mindig tombol, és a szívem mélyén még mindig félek. Már fáradt vagyok, talán gondolkodni sem tudok rendesen. Aludni…igen, aludni a karjaiban…Biztonságban vagyok. Köszönöm Myoga-sensei! Aludjon ön is jól…Az az utolsó csók a homlokomra…igen…az segít át az álmok országába…

Már alszom is…

Reggel fáradtan csúszik végig karom a szatén takarón, õt keresem, de már nem érzem testének melegét. De hisz az elõbb valami motoszkát hallottam, még csak most kelhetett ki az ágyból. Hosszú pilláim nem akarnak engedelmeskedni, alig bírom résnyire kinyitni szemeimet. Myoga tanár urat látom távolodni, de csak egész homályosan…Te jó ég! Én…én nem láttam semmit! Erõsen összeszorítom szemeimet, próbálom magam rávenni, hogy aludjak még egy kicsit. Ugye nem vette észre, hogy láttam? Ugye nem? Istenem, mondd, hogy nem! Elment a fürdõbe, nem látta meg, hogy felébresztett. Fejem megint elnehezül, olyan vagyok akár egy lusta kiscica, csak nyújtózkodni vagy aludni lenne kedvem. Pár perc múlva már úgy alszom megint, mint a bunda.

Mikor újra felébredek, õ már sehol sincs. Felülök az ágyban és nézem azt az oldalt, ahol õ feküdt. Megint ez a furcsa melegség ott legbelül a szívem táján vagy talán a szívemben…Még látni a párnában a süllyedést, ahol aludt. Kezembe veszem, érezni rajta a tanár úr kellemes illatát. Pirultan mosolyogva teszem vissza, de ezzel a tündérmesének vége is. Éjfélt ütött az óra, Hamupipõkének mennie kell hátrahagyva a herceget…

Gyorsan letusolok és felkapkodom magamra a ruháimat. Leszaladok a lépcsõn, és meglátom a senseit a konyhában sürgölõdni.

-Jó reggelt! –mosolyog rám, amibe belepirulok. Jó sokáig vendégeskedtem nála, micsoda illetlenség…

-Ö…Önnek is…Jó reggelt Taiki-sensei! –köszönök vissza, miközben bizonytalanul lépkedek tovább.

-Mindjárt kész a kávé, gyere, ülj le! Mindjárt csinálok valami reggeli félét is. –Óh nem! Olyan kedves tõle, de ez már aztán nagy arcátlanság lenne tõlem.

-Köszönöm, de már így is túl sokáig voltam. Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek. –felkapom holmijaimat, és futásnak eredek.

-Na de Maya! –kiabál utánam, de én már meg sem hallom. Persze útközben sikerül belelépnem a legnagyobb tócsákba, a nagyobb autók is engem találnak telibe az utcán álló vízzel, csak olyan Mayásan zajlik a reggel, ahogyan mindig is.

Alig, hogy hazaérek, csörög a telefon. Édesanyám az, kicsit mérges, mert nem vettem fel hamarabb, hamar rájön, hogy nem aludtam itthon. Valahogy kimagyarázom magam, hogy csak nagyon kimerült voltam, biztosan azért nem hallottam meg. Még sosem hazudtam neki, de meg kell védenem a tanár urat. Ha anyám fülébe jutna, hogy nála töltöttem az éjszakát, nem hinné el, hogy nem történt semmi. Biztosan szólna az igazgatónak és kirúgtatatná Taiki-senseit. Õ egész éjszaka megvédett engem, az a minimum, hogy a hallgatásommal most ezt meghálálom…

***

Viszont mindenki elõl nem lehet titkolózni. Másnap az iskolában Clare, az egyetlen barátnõm és bizalmasom kezd el faggatni a folyosón óra után.

-Maya, mondd már el, hogy mi volt a tanárral! –bökdös, miközben a tanszereimet pakolgatom.

-Clare, mondtam már, hogy semmi. Ott ragadtam a vihar miatt, reggel eljöttem és ennyi. Különben meg miért nyomozol utánam? Rajtad kívül senki más nem lenne képes éjszaka percenként felcsörgetni…-sóhajtom.

-Buliba akartalak hívni, de ezt most hagyjuk is! –közelebb lép hozzám.- Na és milyen? Láttad meztelenül?

-Óh, miket nem képzelsz?! –nézek rá felháborodottan, hiába magyarázza, hogy talán csak véletlenül rányitottam, úgy érti. –Nem láttam, viszont…-megint eszembe jut egy bizonyos reggeli kép, ezért elpirulok, de aztán megrázom a fejem, és tovább pakolászom.

-Viszont mi? Ne csináld már! Mondd el! –nyavalyog tovább Clare. –Csak nem…-elvigyorodik- Felállt reggel a cerka? –neveti el végül magát, mire én két kézzel tapasztom be a száját.

-Sssss!!! Még valaki meghallja, és perverznek gondol. Eszednél vagy?! –fejemet a szekrényembe süllyesztem, hogy barátnõm se láthassa piros arcomat.

-Hehe…gondolod, hogy ez csak a szokásos férfi gond vagy esetleg rád perverzkedett a kis szelíd tanárkánk? –suttogja oda nevetve, mire én szúrós szemekkel nézek rá.

-Ha nem tudsz róla tisztelettel beszélni, akkor inkább ne is beszélgessünk! Myoga-sensei nem olyan! Nagy tisztelettel bánt velem és különben meg…-lehajtom fejem- szerintem a lányának tekint…-becsukom a szekrényt, majd elindulok hazafelé, de Clare utánam fut.

-Jól van már na, nem bántom a te édes tanárodat, látom, úgy véded, akár egy anyatigris. –nevet, majd belém karol és megszeppenve pislog bocsánatkérés képpen. Ilyenkor minden haragom elszáll…-De miért mondtad olyan csalódottan, hogy csak a lányának tekint? Csak nem szerelmes vagy? –kíváncsiskodik tovább.

-Miii? Hogy én? Ráadásul Myoga-senseibe? Dehogy! Myoga olyan tökéletes, sosem venne észre egy olyan lányt, mint amilyen én vagyok. Õ egy felnõtt férfi, biztosan sokan odavannak érte…Sosem mernék beleszeretni egy ilyen férfiba…-válaszolom halkabban neki.

-Na végre! –kiált fel Clare, majd megölel. –Végre te is szerelmes vagy, ne is tagadd! Miket beszélsz barátnõm? Mi az, hogy olyan lány, mint te? Hisz gyönyörû vagy, bármelyik férfi boldog lehetne, ha megkapna. A suliban is minden srác csak a te kegyeidet lesi. Myoga idõsebb, na és? Attól még neki is van szeme. Kapd el õt! Aztán kérd meg, hogy engem is engedjen át! –kezd el nevetni.

-Na látod, pont ezért is fogom kerülni. Még azt hiszik, hogy csak érdekbõl vagyok kedves, pedig… Pedig csak tisztelem, mert õ egy példakép számomra. Nem több és nem is kevesebb! –mondom durcizva barátnõmnek, majd elszaladok, hogy ne láthassa, mennyire elpirultam. Miért zakatol olyan hevesen a szívem, miért hiszi azt Clare, hogy szerelmes vagyok? Mi ez az érzés, amit nem ismerek? Istenem…Clare még messzirõl is kiabálja, hogy „szerelmes, szerelmes”, de én befogva fülemet sietek a buszmegállóba, majd haza. Pihennem kell, megnyugodnom…mi lesz így velem hétfõn?

Hamar elrepül az az egy hét, és eljön a hétfõ. Szokás szerint megint késésben vagyok, de nagyon gyorsan szedem a lábaimat, hogy minél elõbb beérjek. Próbálok beosonni észrevétlen, de õ megszólít.

-Maya kisasszony…Ne lopakodjon, foglaljon nyugodtan helyet! –milyen közömbös és rideg…haragszik talán? Leülök a helyemre és csak nézem õt. Magyaráz, mondja és mondja, de nem jutnak el hozzám a szavai. Mindenki szorgosan jegyzetel, de én csak õt bámulom. Aztán már csak azon kapom magam, hogy kicsengetnek, az én papírom meg üresen maradt. Eszembe jut, ahogy ölelt, amikor a homlokomra csókot nyomott…ezek csak számomra emlékek, õ biztosan nem is emlékszik már rá. Jaj de ostoba vagy Maya! Verd ki a fejedbõl ezt az egészet! Talán jobb lesz, ha a plusz órákat is lemondom, hisz csak a terhére vagyok. Igen, ma megszólítom õt és megteszem. Szívem csordultig szomorúsággal, lábaim remegnek, de elindulok kifelé. Csodálatomra õ szólít meg.

-Takahasi kisasszony…Itt maradna még néhány percre? –én? Vajon õ akarja lemondani? Istenem…
A hátsó sorból nevetés hallatszik. A fiúk megint hülyülnek, mint mindig.

-Mit pusmognak ott a fiatal urak? Talán irigykednek? –kérdezi tõlük mosolyogva, miközben én zavaromban azt sem tudom, hova nézzek.

-Még szép tanár úr! –nevetve távoznak a fiúk, legalább ma nem nyaggatnak majd az idétlen bókjaikkal. Lassan közelebb megyek én is a senseihez.

-Ezt múltkor nálam hagytad. –a portfolióm! Jaj ne, ugye nem nézett bele?

-Köszönöm…-gyorsan kikapom a kezébõl, majd a táskám legaljára süllyesztem, mintha sosem lett volna.

-Megnézegettem õket, remélem, hogy nem baj…-mosolyog. De nagyon is az! Neeem, most mit gondolhat rólam? Abban a bikinis képeim is benne vannak. Ez annyira kínos…Lesütött szemekkel várom, hogy mit mond még.

-Maya…Mit szólnál, ha a mai…vagy a holnapi gyakorlás elõtt elmennénk ebédelni valahova? –Végem van, úgy érzem, hogy megnyílik alattam a föld. Minden porcikám reszket, nem is hiszek a fülemnek…Nem, most csak álmodom…Ez egy…egy randevú? Myoga tanár úr randevúzni hív? Ha a tanulással kapcsolatos lenne, akkor arra ott vannak a magán órák, de nem, máshol akar velem beszélgetni. Ez csak egy vicc lehet. De nem az! Már 10 másodperce csak hallgatok, meg kéne szólalni, de úgy érzem, hogy gombóc van a torkomban. Gyerünk Maya, most légy bátor!

***

-Hát…én…nagyon szívesen elmennék…Igen, az jó lenne. Ho… a holnap tökéletes…-motyogom zavartan. Még jó, hogy van rajtam egy kis alapozó, mert bizony rendesen ég az arcom.- Viszont ma nem tudok maradni. –kezdek bele bûnbánóan.- A portfoliómnak már az ügynökségen lenne a helye és tudom, hogy a tanulás fontosabb lenne…-de végig sem kell mondanom.

-Nincs semmi baj, menj csak! Holnap csak délelõtt van órám, akár délben találkozhatunk is, ha neked az megfelel. –mondja kedvesen, miközben kicsit meg is mosolyogja zavartságomat.

-Nagyon szépen köszönöm! Ígérem, hogy szorgalmas leszek, hogy mindent bepótoljak! -hajolok meg tiszteletem jeléül.- Találkozzunk abban a kis vendéglõben, ami elõtt múltkor elmentünk. Igazán romantikus hely…-jaj ne, mit mondtam?- Hangulatos. Hangulatos hely. -javítom ki magamat, majd gyorsan elköszönök és már futok is.

Másnap mivel nem volt órám, volt idõm elkészülni. Ki más is segíthetett volna, mint az én Clarem. Sokat jelent nekem, hogy velem van, hisz elég lelket önt belém, hogy egyáltalán el merjek menni. Clare segít a ruha kiválasztásában is. Egy fehér, térd fölé érõ sortot választok, amin hajszál csíkozások vannak, épp olyan pirosak, mint az a poncsó szerû, divatos felsõ, amibõl vállaim kilátszódnak. A felsõrész testemhez simul, így kiemeli mindenki szerint tökéletes alakomat. Hajamat lófarokba fogom fel, mert elég meleg van, hullámokban omlik szét hátamon. Lábamra egy a ruháimhoz passzoló szolid piros, magas sarkú szandált kerül. Nyakamba egy piros szivecskés medált veszek fel, ami leér egészen a mélyen kivágott dekoltázsomig. Megállok a tükör elõtt és nézegetni kezdem magam.

-Clare drága, nem lesz ez egy kicsit sok? Tényleg olyan, mintha randira mennék. Myoga majd azt hiszi, hogy fel akarom szedni…Leveszem. –jelentem ki és indulnék is átöltözni, de Clare elkap.

-Miért? Pont arra mész, randira. Egyébként meg gyönyörû vagy! Káprázatos! A tanár úr kifekszik, ha meglátja benned ezt a sexi felnõtt nõt. Legyen csak büszke, hogy veled mutatkozik! –bíztat barátnõm, mire én nagyot sóhajtva bólintok.

-Rendben marad a ruha, de akkor is csak ebédelünk. –ragaszkodom igazamhoz vagy talán csak magamat gyõzködöm még mindig, hogy ne csalódjak. Miután Clare elmegy, nekem is indulnom kell, hogy ne kések illetve ne nagyon…

Mire megérkezek, addigra Myoga már ott ül. Korábban jöhetett, mert a nagy melegben megszomjazott. Mögé lépek, elõször megfordul a fejemben, hogy befogom a szemét, de az már túl bizalmaskodó lenne, nincs hozzá merszem. Így hát csak elé hajolva köszöntöm mosolyogva.

-Szép napot tanár úr! –épp az italát itta, mikor rám nézve félrenyelt és köhögni kezdett. –Taiki-sensei, jól van? Kérem…bocsásson meg! –gyengéden ütögetni kezdem a hátát, majd mikor csillapodni kezd a köhögése, végig simítok arcán. Nem tudom, hogy ezt miért csinálom, csak úgy jött. Megint elfog az érzés, hogy óvni akarom, ha csak köhögött is. Ilyenkor elfelejtem, hogy idõsebb, még azt is, hogy a tanárom…mindent…Közelebb hajolok arcához, mire elmosolyodik.

-Neked is szép napot Maya! Semmi baj, csak meglepõdtem, hogy ma ilyen csinos vagy.- mi? Ez most bók volt vagy udvariasság? Annyira bizonytalan vagyok mellette, egyszerûen nem tudok semmit sem reálisan megítélni, ha a közelemben van. De hahó, Maya! Még mindig ácsorogsz, ülj már le! Leülök a vele szemben lévõ székre, keresztbe teszem a lábam, és idegesen tördelni kezdem ujjaim.

-Talán rendeljünk valamit… -töri meg a kínos csendet, mire én némán bólintok, és elbújok az étlap mögött. Most adjam oda neki, vagy majd az ebéd után? Kicsi szívem szaporán ver, szinte már a torkomban dobog. Talán most bohócot csinálok magamból, de viszonozni szeretném a meghívását. A hétvégén lesz egy divatbemutató, ahol én is fellépek. Ez jó alkalom lenne arra, hogy kimutassam, szívesen vagyok vele, és, hogy õ is érdekel…ha egyáltalán én érdeklem õt. Rákönyökölök az asztalra, közben kihúzom a meghívót a táskából. Majdnem kiejtek mindent, de sikerül menteni a menthetõt. Kicsit közelebb csúszok…még közelebb…még közelebb…

-Maya? –lassan leengedem magam elõl az étlapot, és meglátom, hogy milyen közelségbe kerültem már a tanár úrhoz.

-Ano…-nyelek egyet, most olyan bután nézhetek ki. –Én csak…én…szeretném megkérdezni, hogy van-e programja a hétvégére? Mert ha nincs, szeretném viszonozni a meghívást és…-közben a keze alá csúsztatom a meghívót. –El tudna jönni? –parfümjének illata magával ragad, szinte láthatatlan kezekkel húz egyre közelebb tanár uram arca felé… ez most pont olyan, mint akkor a kanapén. Ajkaim megremegnek, mélyen nézek a szemébe, mintha a választ várnám, de valójában én már mást várok. Megtörténik? Megcsókol? Ez már sosem derül ki, mivel egy kellemetlen pincér áll meg felettünk és hangosan megkérdezi, hogy mit hozhat. Kicsit morcos leszek, ez a második majdnem csókunk, vagy legalább is az, amit én annak gondoltam. Miért is reménykedem egy ilyen reménytelen helyzetben? Már most zakatolnak a gondolatok a fejemben, hogy talán hazakísér, én meg majd búcsúzásnál véletlenül az arca helyett az ajkait csókolom meg.

Na persze, ennek is sok a realitása, mivel egy: talán még órája van délután vagy egyéb dolga, és nem kísér haza, vagy kettõ: ha el is kísér, sem merem megtenni. A pincér közben felveszi a rendelésünket, én hagyom, had válasszon nekem is Myoga-sensei. Próbálok kedvesen mosolyogni rá, hogy válaszoljon, de valójában nagyon ideges vagyok az elutasítás miatt.

Még mindig az ajtóban ácsorgok, mikor nagyot dörren az ég. Olyan, mint egy hangrobbanás, még sosem hallottam ennél hangosabbat. Nagyot ugrok, mire a karjaiban kötök ki. Lágy ölelésbe zárja testem, én pedig riadt õzként remegek tovább. Még sosem ölelt magához ennyire puhán és kedvesen senki, kicsi szívem is akkorákat dobban, hogy szinte kiugrik a helyérõl. Ez már nem csak a félelem…zavarban vagyok…

-Miért nem szóltál, hogy félsz a viharban? – töri meg kellemes hangja a vihar elképesztõ zengését. Mire fülembe másznak a szavak, és válaszolnék, õ már tovább beszél, miután az ajtót csukta be. –Gyere, adok neked száraz ruhát, várjuk meg, amíg lenyugszik a vihar, jó?

Megmentõm! Hát persze, hogy jó lesz, köszönöm, köszönöm! Bólintok neki, õ pedig a nappaliba kísér vissza. Most látom csak, hogy õ is vizes lett. Istenem, én vizeztem össze. Nehogy megfázzon!

-Bocsánat…- szégyenkezve kapok szám elé, olyan kínosan érzem magam.

-Ne aggódj, ez csak víz…Azt hiszem, hogy én is átöltözöm. – mondja kedves mosolyával. Lelki szemeim elõtt megjelenik az a mozdulatsor, ahogy az ingét gombolja szét, majd az ing mögül elõbukkan izmos mellkasa. Bõrén a vízcseppek szivárványos táncot járnak a lámpa fényében, mikor végig gördülnek testén. Aztán közelebb lép és én…Ááááá!!! Mik nem járnak a fejemben? Elpirulva fordulok el véget vetve képtelen képzelgésemnek. Õ kedvesen leültet a kanapéra, én meg türelmesen várom, hogy visszaérkezzen.

Kicsit zavarban vagyok, hisz úgy viselkedem, mint egy megrészegül tyúk. Ábrándozom itt olyan dolgokról, mintha perverz lennék…De én nem vagyok az! Csak hát Myoga olyan tökéletes…Számomra egy példakép, akire mindig fel fogok nézni. Nem sokkal ezután a kutyus visszajön, én pedig örömmel kezdek vele játszani. Azt mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Ha ez így van és az is, hogy madarat tolláról, embert barátjáról, akkor bizony be kell látnom, igazak a mondások, hisz Myoga és az állatkája is nagyon szeretnivaló jelenségek. Miközben Shimo-channal játszom, megérkezik õ is.

-Menj a fürdõbe, készítettem neked száraz ruhát, a tiédet pedig tedd a székre száradni majd. – szól hozzám.

-Köszönöm…-Rengeteg terhet adok vállaira, olyan kínos ez nekem, de elmegyek átöltözni. Amint beérek a fürdõszobába, leveszem vizes holmijaimat, majd kezembe veszem a kikészített ruhákat. Elpirulok, mikor megérzem rajta azt a kellemes Myoga illatot. Ahogy bújok bele, olyan érzés kerít hatalmába, mintha õ ölelné körbe testem. Már a ruháitól zavarban vagyok, hogy fogok így lemenni elé? Istenem…

Remegõ térdekkel lépek ki a fürdõbõl, most már tényleg olyan vagyok, mint egy kisiskolás lány. Rám mosolyog, miközben én meg megérzem a finom illatokat.

-Nagyon aranyos vagy ilyen bõvebb ruhában. –Mit mondott? Aranyos? Óh, már értem…Aranyos vagy inkább nevetséges? A sensei nagyon udvarias, vagy csak én vagyok túl érzékeny…-Rizst és párolt zöldséget készítek vacsorára, remélem, megfelel.

-Köszönöm, de nem kéne ennyit fáradnia…-válaszolom halkan.

-Dehogy, nem fáradtság, és úgy is este van már, biztos, te is éhes vagy már…Ülj le a nappaliban, mindjárt viszem…-Bólintok, majd helyet foglalok a kanapén. Hamarosan megjön a finom vacsora is. Talán, ha a nagymamám tud ilyen finomat csinálni, kissé elképedem, hogy egy férfi is képes ilyesmire. Taiki tanár úr, maga olyan csodás! De megint ez a kínos csend köztünk…Mit mondjak?

-Tanár úr is szokott verseket írni?- szólalok meg végre.

-Igen, néha én is irogatok, de fõként inkább Haiku-kat szoktam olvasni.- Milyen meglepõ, én inkább valami mélyebb tartalmú, régiesebb mûfajt néznék ki a tanár úrból, de úgy látszik, hogy hasonló az érdeklõdésünk. Nagyon érdekelne az írói stílusa.

-És…talán…me-megnézhetném? – motyogom, szabad utat engedve kíváncsiságomnak.

-Az írásaimat? Hát jó, mindjárt lehozom õket…-mosolyogva nézem õt és Shimot, ahogy elmennek, majd visszajönnek. Miután leült mellém, a kezembe adja az egyik magával hozott füzetet. -Tessék…-amint kezembe veszem, rögtön fellapozom. Igazán csodálatos szavak, nagyon tetszik mind! Viszont feltûnik, hogy az egyik vers nagyon szomorú. Egy nõrõl szól…reménytelen szerelem…Örökké? Nagy szavak. Nem értem, mi van velem, olyan rossz ezt olvasni. Sajnálom a senseit, de nem csak ez…Ez nem egy olyan érzés, amit meg tudok magyarázni. Szerelmes lenne valakibe? Óh, de hisz ezek emberi érzések, miért lepõdöm meg rajta? Csak eddig valahogy…De nem, nem értem, hogy mi az, amit most érzek. Szeretném megölelni, megvigasztalni, jó lenni hozzá, amilyen õ is volt hozzám.

-Mi a baj? -áh, neki is feltûnt komolyságom.

-Semmi, nagyon tetszenek, tényleg…- nézek fel rá, ha tudná milyen jól esett, hogy õ is megmutatta a verseit.

-Köszönöm, volt pár ihletadóm és példaképnek mondható kedvenceim, akiktõl tanulhattam.- Óh tanár úr, ne szerénykedjen, hisz megvan a maga kifinomult stílusa, ami miatt a versei olvastatják magukat. Egyszer szeretnék én is ilyen tehetséges lenni! Shimo talán már most a rajongóm, hisz megint nálam köt ki, miközben vidáman csóválja a farkát. De ekkor a vihar újra felerõsödik, nagyot dörren az ég. Minden sötétségbe borul, amitõl csak még jobban megijedek és felsikkantok. Hátamat simogatva nyugtat meg Myoga, azonnal próbál intézkedni is.

-Nyugodj meg, mindjárt hozok gyertyát…-könnyû mondani, de én nagyon félek! Nem igazán tudom kivárni, hogy visszatérve meggyújtsa a gyertyákat, talán segíthetek…

-Segítek…- illetve csak szeretnék, mert megbotlom a kutyusban, és majdnem magamat gyújtom fel. A tanár úr karjainak köszönhetem, hogy nem esett nagyobb bajom. Meglepetten konstatálom, hogy a kanapén fekszem Taiki-sensei pedig felettem. Nagy szemekkel nézek rá, olyan fura a pillantása, libabõrös leszek tõle, szinte a lelkemig hatol tekintete. Azt hiszem, hogy mire felülünk, már mindketten zavartak vagyunk.

-Vigyázz jobban magadra! –mosolyog.- Úgy látszik, hogy nem akar csillapodni az idõ. Hívjak taxit? Vagy hozzak le neked ágynemût? Ha nem zavar, alhatsz idelent.- mondja kedvesen.

***

-Hát…azt hiszem, hogy elég gondot okoztam mát a tanár úrnak, inkább átöltözöm és hazamegyek. Az lesz a legjobb…- kicsire összehúzva magam indulnék a ruháimért, esélyt sem akarok adni neki, hogy reagáljon a mondandómra, de megint lecsap a villám. Szemembe könnyek szöknek a félelemtõl, de határozottan indulok a holmimért. De ekkor megfogja a kezem, miközben kedvesen elmosolyodik.

-Ne butáskodj! Látom rajtad, hogy nagyon félsz, ráadásul nem okoztál semmi gondot sem. Örülök, hogy elbeszélgettem valakivel, és annak is örülnék, ha maradnál. Komolyan nem zavarsz, nincs szívem hazaküldeni.- Hátrébb lépek, ránézek, hogy igazat mond-e. Az arcán egy kedves és megértõ mosoly van. Talán Myoga tanár úrnak olyan vagyok, mintha a lánya lennék, legalább is úgy vélem, hogy ezt nézheti ki belõlem. Fõleg, hogy megérkezésem óta úgy viselkedem, akár egy 10 éves kislány. Gyerünk Maya, próbálj már meg felnõttként viselkedni, és ne várd már el, hogy könyörögjenek neked!

-Ühm…nagyon-nagyon szépen köszönöm…-hajolok meg elõtte tiszteletem és hálám jeléül, majd egy kis mosolyt is magamra erõltetek. Miután tisztázzuk, hogy maradok, lehoz nekem ágynemût, hogy legyen miben aludnom. Egy darabig csak áll és nézi, ahogy ágyazom, én meg szándékosan lassan végzem a mûveletet, mert olyan érzésem van, hogy bármikor felhívhat magához. Nincsenek perverz gondolataim természetesen, de jól esne valakivel átvészelni a vihart. Végül nem így alakul a dolog…

-Akkor jó éjt Maya, aludj jól! – mosolyog kedvesen, majd elindul felfelé a lépcsõn.

-Önnek is tanár úr! Szép álmokat! – válaszolom, de sokáig nézem a lépcsõn felfelé. Elég sokáig ahhoz, hogy miközben visszanéz rám, észrevegye. Megáll, és csak néz rám.

-Mondtál valamit? –kérdi kedvesen.

-Én? Nem, semmit. –válaszolom kissé rémülten, majd gyorsan bebújok a takaró alá, amit õ megmosolyog, majd a szobájába megy.

Még mindig cikáznak a villámok, dörög az ég és szakad az esõ. Az éjszaka kezd egyre félelmetesebb lenni, fõleg, miután egy fordulás után leesek a kanapéról. A fejemet fogva eszmélek fel arra, hogy egy felnõtt embernek nem épp a legkényelmesebb alkalmatosság, de még mindig jobb, mint otthon vacogni a félelemtõl. De itt is félek!!! Óh, fel akarok menni hozzá, csak egy kicsit beszélgetni. Megnyugtat a jelenléte, nem szeretek viharban egyedül lenni. Mit csináljak? És, ha azt gondolja majd rólam, hogy rossz lány vagyok? Õ mégis csak a tanárom, én meg a diák, aki rosszul áll a tantárgyából…Umm…na mire is lehetne gondolni, ha ezek fényében bekopognék éjszaka a hálószoba ajtaján…De…de Myoga tudja rólam, hogy én nem olyan vagyok, meg végül is õ ajánlotta fel, hogy maradjak, mert látta, hogy félek. Ha pedig tudja, hogy félek, akkor nem lesz félreérthetõ. Veszek egy nagy levegõt, és bár nem tudom, hogy mit mondok majd, de elindulok felfelé. Nyelek egy nagyot, majd megfogom a kilincset, de ekkor az lenyomódik magától…

-Maya? –néz rám meglepetten a tanár úr.

-Taiki-sensei, én… Hát én csak leestem a kanapéról és…és…öhm…-nyüszögöm zavartan.

-Leestél? Nagyon megütötted magad? Ostoba ötlet volt lent hagyni té…ged…- érzem, hogy egy pillanatra egyre gondolunk. Lehet, hogy bebeszélem magamnak, de mintha õ is azért indult volna, hogy felhívjon engem. Én be szeretnék menni, õ be szeretne hívni, de egyikünk sem mer megszólalni. Aztán megtörik a csend, és egyszerre szólalunk meg.

-Nem mehetnék be egy kicsit beszélgetni? –kérdezem.
-Nem jössz be egy kicsit beszélgetni? –kérdezi.

Mindketten elnevetjük magunkat, hogy egyre gondoltunk, majd bólintok, õ is bólint és bemegyek. Szemérmesen körbenézek, ez a szoba annyira õ. A stílus, a színek, mind olyan férfias, mégsem túlzó.

-Tartozom egy bocsánatkéréssel. –szólal meg, mire felé nézek.- Nem volt túl udvarias lent hagynom téged, csak attól féltem, ha felajánlom, hogy aludj te itt, én meg lent, nem maradsz…- halkult el zavart hangja. Talán igaza van. Kissé rémisztõ lett volna így elsõre, ha azt mondja, aludhatok az ágyában.

-Köszönöm, hogy befogadott. – nézek rá hálásan, kifejezve, hogy nincs miért bocsánatot kérnie.- Sensei, én…én nem akarom, hogy önnek kelljen lent aludnia, abba sosem egyeznék bele! Én csak egy vendég vagyok, nem túrhatom ki az ágyából.- mondom szégyenkezve.

-Akkor aludj itt velem…-szalad ki a száján, talán ezt egészen õ sem gondolta át, de most már tudom, hogy tényleg csak a lányának tekinthet. Az elõbb odalent, azt hittem, hogy meg…meg akar csókolni, de ha így lett volna, most ezt nem kérné tõlem. De az a nõ nem én vagyok, akibe szerelmes. Na nem, mintha én szerelmes lennék! Nem, nem és nem! Õ idõsebb is, a tanárom is, mindkettõnket kirúgnának, a szüleim kitagadnának, meg egyébként sem vagyok az a szerelmes fajta. Most tulajdonképpen minek is gyõzködöm magam arról, ami nincs? Viszont le sem tagadhatom, hogy nem közömbös, és azt sem, hogy zavarban vagyok. Még sosem aludtam egy ágyban egy férfival. Jó, nem horkolok vagy ilyesmi, de mégis csak az õ ruháiban vagyok, az õ ágyába fogok befeküdni…mellé ráadásul… De…de megint itt a de. Annyira kedves, hisz érzi a félelmemet, nem akar magamra hagyni. Erre gondolva már sokkal egyértelmûbb a válaszom.

-Rendben. Ez majd olyan lesz, mintha osztálykiránduláson lennénk és már csak a tanár szobájában maradt volna hely.- nevetgélek, hogy oldjam zavarát, mire õ is elmosolyodik. Visszafekszik az ágyba, miközben én is félénken lépdelek közelebb. Elõször csak leülök a szélére, gyûrögetem a takaró szélét, majd be is bújok alá, közvetlenül a tanár úr mellé. Félszegen nézek rá, még jó, hogy csak a gyertyák égnek, és így nem látszik annyira pírben úszó arcom. Ekkor megint nagyot dörren, mire én sikítva a mellkasához bújok. Remegek karjai közt, akár egy ûzött vad, a pulzusom az egekben…félek felnézni…