Az, hogy kitõl kaptam azt a könyvet és miért, nem tudom, de arra emlékszem, ahogy darabokra tépték és a lábam elé szórták, én meg csak sírtam és sírtam. Arra nem emlékszem, hogy milyen finom volt az üdítõ, ami a mosdóig hajtott, de arra igen, hogy mennyire rosszul éreztem magam, miután belenyomták a fejem a mosdó kagylójába. Az már nem rémlik, hogy mennyire élveztem a könyvet, amit visszavittem a könyvtárba, de az igen, hogy milyen volt, amikor megaláztak, összetörtek valamit, ami számomra fontos volt, és a fejemre öntöttek egy pohár kávét.
Amikor épp történik, éppen benne vagy egy ilyen helyzetben, akkor azt hiszed, hogy soha nem lesz vége. És nem is meglepõ, hogy mennyi öngyilkos fiatalról hallani. Soha nem gondoltam, hogy az, ha szekálnak, te meg cserébe sokkolsz mindenkit azzal, hogy leugrasz az iskola tetejérõl, rossz dolog lenne. Csak nekem nem volt elég bátorságom megtenni. Aztán, mire annyira elkeseredtem, hogy lett volna, már nem volt rá szükség, mert sikerült õket magam mögött hagyni. Õk is más irányba haladtak tovább és én is. Már nem számított semmi, mert az egyetemen sikerült egy olyan közösségbe kerülnöm, ahol nem rossz dolog az, hogy stréber vagyok – bármennyire rühellem is ezt a szót. Hozzám hasonló fiúk és lányok, akik ugyanúgy ismerik és szeretik Dante Pokol-jellemzését, vagy hozzám hasonlóan van véleményük Raszkolnyikovról. Akikkel lehet beszélgetni arról, hogy milyen komoly jelentõsége van annak, hogy bizonyították a gravitációs hullámok létezését, - és tudják is, hogy mik azok a gravitációs hullámok. Akiknek nem az az álmuk, hogy teljesen részegen ugráljanak egy koncerten, amit nem is értenek, annyira torz az énekes hangja – aki amúgy szintén részeg, hanem mondjuk az, hogy egyszer élõben hallgathassanak meg egy Hawking-elõadást.

Így hát nem is meglepõ, hogy amikor elõször felmerült a kérdés, hogy vállaljuk-e csoportban a diákmunkát ezen az alapvetõen idióta fesztiválon, én azzal a feltétellel mentem bele, hogy a többiekkel együtt. Csak velük.


* * *


Frank az egyik legjobb barátom. Magasabb, mint én, sokkal, de õt meg azért bántották gyerekként rengeteget, mert a magasságához képest túl hosszúak a végtagjai, és régen – még akkor is, amikor megismertem az egyetem elsõ évében – dadogott. Mára már nem dadog, és az egyik legjobb kosaras az évfolyamon. Mert kellett egy kis idõ és egy alapvetõen elfogadó közösség ahhoz, hogy kipróbálja a sportolást.
- Felragasztod a programsort arra az oszlopra? – kérdezi és egy alkalmas felületekkel rendelkezõ oszlop felé bök. Bólintok és elindulok arra, közben már a kezemben tartva a lapokat, amiket fel kell ragasztanom. Bár vannak, akik osztogatják is a programsort, egyszerûbb kitenni ilyen – viszonylag  központi helyekre is.
Lelkesen kezdem el kisimogatni a redõket, amikor…
- Nocsak, kit látnak szemeim! – A hangot akkor is megismerném, ha húsz másikkal szólna egyszerre. Ahogy mindannyiukét. Akaratlanul is átrohan egy kis rángás a testemen. Mi a fenét… miért pont… kérdések ezrei szaladnak át az agyamon, de mire megfordulok, már megint csak a szokásos önmagam vagyok.
- Nem tudtam, hogy itt dolgozol, de most egészen kapóra jössz nekem. Megfognád egy pillanatra?
A pofátlanság gyönyörködtet. A kezembe nyom egy doboz sört é a fejem mellett megtámaszkodik az oszlopon, hogy olvasni tudjon. Ha egy kicsit merészebb lennék, most be is szólnék neki, de nem vagyok. Egyszerûen kibújok a karja alól és elindulok Frank felé, aki a sarkon áll és figyel. Mielõtt odaérek hozzá, még a kukába dobom a sört.
- Ismered? – kérdezi.
- Igen – felelem.
- Akarsz róla beszélni? – áll meg és néz egyenesen a szemembe.
- Most egészen biztosan nem. Esetleg majd késõbb, most fejezzük ezt be.


* * *


- Szóval? – kérdezi este, amikor az egyik, viszonylag nyugodt pontjára vagyunk beosztva a fesztiválnak, az egyik sátorba, sört csapolni. Viszont a koncertnek már régen vége, ami a mellettünk levõ színpadon volt. Alig vannak itt páran, azok is inkább a sötét bokrok alatt pettingelnek.
- Szóval mi? – fordulok felé.
- Szóval ki volt az a srác? Tuti ismered valahonnan, úgy befeszültél tõle, hogy azt se’ tudom, láttalak-e már ilyennek.
- Az egyik szadizóm a suliból – mondom ki egyenesen. Összeszedtem magam, hiszen Frankkel vagyok egész nap, egy szobában alszunk, egy ideig esélyem sincs egyedül összekuporodni valahol és nyugodtan kisírni magam.
- Az komoly – sóhajt fel. – De jól vagy?
- Persze. Nem vagyok már gyerek.

Ezzel talán be is lehetne fejezni a dolgot, de ekkor meghallok egy – megint eléggé ismerõs – hangot. Ez most nõi, de õ is…
- Dior? – hallom meg Frank hangját.
- Õk azok – suttogom halkan, majd felé fordulok, de mielõtt bármit mondhatnék, megérkeznek a sátorhoz. Mindannyian felismernek, legalábbis azt követõen mindenképp, hogy Andrej mond nekik valamit, mielõtt elénk érnek.
- Nahát, te vagy az! – fordul felém az egyik csaj csicsergõs hangon. Anne? Azt hiszem ez a neve. Én lefagyok egy pillanatra, mondani sem tudok mit, de mielõtt sikerülne túltenni magam a rettenetesen frusztráló tömegen, Frank a vállamra teszi a kezét.
- Hozz kérlek egy csomag szívószálat – mondja, és már a többiek felé is fordul, és már tõlük kérdezi, hogy mit adhat. Én még persze hallok egy-két mondatot, hogy mi van már, miért lépek le, de inkább csak meggyorsítom a lépteimet.

A raktár körülbelül öt perc tempós sétára van, a fesztivál szélén, egy elkerített részben. Itt vannak a poharak, a szívószálak, a szalvéták, kajáldáknak tányérok, ilyesmi. Nagy levegõt veszek, amikor odaérek, és gyorsan kinyitom a lakatot, hogy be tudjak menni. Fogalmam sincs, hogy az õr, akinek itt kellene állni, merre van, de ha visszajön, majd tisztázom vele, lehet, hogy csak a mosdóba ment. Ám amire nem számítok, hogy ekkor elkapja valaki a vállam. Nem sikítok fel, nem ijedek meg annyira, csak összerezzenek, pláne, amikor megfordulva felismerem a lehetetlenül kék szemeket és az ijesztõ arcot.
- Jössz nekem egy sörrel – mondja, de láthatóan azért eléggé részeg. Persze rögtön pánikba is esem, de mielõtt elbõghetném magam, megjelenik az õr.
- Mit kerestek itt?! – ordít ránk.
- Én itt dolgozom – mutatom fel a nyakamban levõ igazolványt. – Õ nem tudom, miért követett – bökök remegõ kézzel Andrej felé. Az õr közelebb jön és az igazolványra világítva megnézi, majd bólint, de régi szadizómat pár határozott szóval elküldi, amíg én a kerítés óvó biztonságáéban keresem azokat a rohadt szívószálakat. Ahogy kilépek, akkor viszont megint felém fordul.
- Jól vagy, kölyök? – kérdezi felvont szemöldökkel. 
- Persze – vágom rá.
- Oké – rántja meg a vállát, majd mellém lépve elveszi a kezembõl a lakatot. Ekkor veszem észre, hogy remegek. Mindenhol… mégis, veszek egy nagy levegõt és elindulok visszafelé. Andrej nyilván már visszament a barátaihoz.