Csörög az órám. Neeeee. Már reggel van? Nem akarok felkelni, még ha muszáj se. Annyira álmos vagyok még. És a szemeim is le vannak ragadva. Lehet, hogy nem kellett volna 3-ig msn-eznem, amikor tudtam, hogy 6-kor már kelnem kell???? Pedig olyan jól esett beszélni barátaimmal. Így belegondolva, hogy egész nyáron nem fogom őket látni… Hát késő bánat. Lehet, hogy nem neten kellett volna velük mindig beszélnem. De szüleim se igazán értem. Az a bajuk, hogy keveset tudnak velem beszélni és nyárra elküldenek otthonról? Hol itt a logika?
Hamar bevágódok fürdőbe és megmosom arcom két ujjal. A sok hidegvíz még a végén megártana. A tükörből egy sápadt fiúcska néz rám vissza. Erősen nézem, de akármennyire is megerőltetem szemem se nézek ki 20 évesnek. Lehet, hogy azért röhögtek ki, amíg meg nem látták személyim? Mindegy. Agyilag se vagyok 20 szóval legalább hülyülésemért egy idegen ember, ha nem tudja korom, nem szól le.
Hamar magamra kapom kimonóm és kilépek a fürdőből. Így is elég lányosan nézek ki, nem kell még a fésült hajammal ezt a hatást fokozni. Meg aztán nincs idő a fésülködésre. ÁÁÁ. Még egy energiaitalt se tudok meginni. Mindegy. Majd munka közben. Felkapom a papírokat, amiket a szállodaigazgató kért és kilépek a szobából. Alig bírom bezárni az ajtót és így kómásan még sietni se tudok. Nyűűgös is vagyok. Semmi kedvem dolgozni menni. És mégis muszáj, ha nethez akarok férni. Na és ha meg akarok tanulni egy egészséges szinten olaszul. Pff. Muszáj lesz, mert nyár végére anyámék elvárnak tőlem egy középszintű nyelvvizsgát. Zsarnokok.
Lemegyek a lifttel az első emeletig. Hehe. Legalább annyit el tudok magyarázni a liftesnek, hogy hova szeretnék eljutni. Nem is rossz így két nap után, mégha kézzel-lábbal is kell mutogatnom ahhoz, hogy megértsen. Olyan büszke vagyok magamra. Aúúúú. Hát én meg már megint minek mentem neki. Kómás tekintettel meredek az előttem álló, magas férfira. Férfi?! A francba. Idióta!!! Na ezt aztán jól megcsináltad. A ruhája alapján egy fontos embernek mentél neki. Mi van, ha kirakat a szállodából emiatt? Miért kellett belefutnod gyomrába? Olyan szerencsétlen vagy!!! Még olaszországot se ismered annyira, hogy találj egy másik szállodát!
Remélem nem haragszik rám. Olyan szép ezzel a fekete hajjal és kecskeszakállal keretezett arccal. Ezt a látványt kiegészíti kissé izmos teste és barna bőre. És a szemei… Gyönyörűek. Bízok abban, hogy nem az indulatait tükrözik. Na jó. Csak nyugodj meg és kérj tőle elnézést. ÁÁÁ. Miért vagyok már megint zavarban? EGY BOCSÁNATKÉRÉST NYÖGJ MÁR KÍÍÍ!!! Megvakarom fejemet és elkuncogom magam. Hát igen. Ez könnyebben menne, ha nem feltételezném azt, hogy aki előttem áll olasz. Miért nem tudom, mi a bocsánat olaszul??? Ezzel a szóval kellett volna kezdenem a tanulást. Jah tényleg. Arra még nem is volt időm, hogy elkezdjem.
Lehajol hozzám és miközben összeszedi a papírjaim kérdi: Jáj. Nem is vettem észre, hogy elrepültek.
- Ciao! Come ti chiami? – Felállok a földről és remegve hajolok meg. Remélem, ha mást nem is, ezt elfogadja bocsánatkérésnek és abban is bízok, hogy az előbb nem azt mondta, hogy hívja a rendőröket.
- Gomenne! Vakatte nai – nyögöm ki félénken. Kinyögtem. Éljen! Könnyebb szívvel egyenesedek ki.
Ő is felemelkedik és papírjaim nyújtja nekem.
- Semmi gond? Mi a neved kisfiú? Eltévedtél? – Hallom meg közben hangját, megértve mondatait. Hogy miii?? Beszél japánul? Az államat össze kell kaparnom a földről, mielőtt hangot adok döbbenetemnek:
- Te beszélsz japánul? – Ejj. Ez egy hülye kérdés volt. De mosolyog. Akkor nem haragszik rám. De boldog vagyok! Kezeim még mindig remegnek, de átveszem tőle papírjaim. Egy kicsit megnyugodtam. Ha képes mosolyogni ügyetlenségemen, akkor már biztos nem haragszik.
- Nem tévedtem el, itt dolgozok, és Rinkachi-kun a nevem. – Mondom neki 300 lux fényerős vigyorral és még a kezem is összecsapom közben.
- Olyan jó, hogy végre az anyanyelvemen tudok beszélni valakivel. - A saját nyelvemen és anélkül, hogy hülyének nézne az, akihez szavaim intézem. Mondjuk az se érdekelne, mert hazamegyek, vagy hazamegy szerintem úgyse látjuk egymást soha többet. - Ne haragudj de most mennem kell, mert el fogok késni a munkából – Mondom és sóhajom nem bírom benntartani. Olyan bosszantó, hogy most ismertem meg és máris itt kell hagynom. de valamiért… Olyan jó kedvem lett.
Futok, mert már tényleg nagyon késésben vagyok. Még csak az kéne, hogy ne engedjenek gépközelbe emiatt. Bele is halnák, ha nem olvashatnák érdekes sztorikat és nem beszélhetnék barátaimmal.
- Semmi gond, akkor gondolom, még találkozunk. Szia Rinkachi-chan! – Hallom meg hangját hátam mögül.
- Szia Idegen-kun! – Köszönök neki én is visszapördülve felé. Nem akarom, hogy bunkónak tartson. De ha nem félnék tőle ennyire… Megkérném, hogy tanítson engem olaszul, mert nem hinném, hogy találnék még egy ilyen szimpatikus embert, aki itt Olaszországban ilyen jól tud japánul. De hát biztos nem pont arra van ideje, hogy az én nyomoromon segítsen.
Mindegy. Gyors léptekkel tartok a porta felé, közben a Bleach egyik openingjét dúdolva. Mou gamanbakka siteran nai jo… Úgy érzem, semmi se tudná a kedvem szegni. Szerencsére naagy szemeim és törékeny kis alkatom azért hamar meglágyították az még az igazgatót is és nem ordítozik velem olyan sokáig. Azon imádkozom, hogy mivel szavait nem értem és untat szövegelése, bírjam ki ásítás nélkül addig, amíg befejezi. Véégre abbahagyta.
- Capito! – mondom neki remegő hangon, szalutálást mímelve. Remélem ez a szó tényleg az értettemet jelentette és nem hangzott hülyén arra, amit mondott. Elmosolyodott, de még mielőtt bármit is mondhatott volna nekem, megcsörrent a telefon. Nem tudom, kivel beszélhet, de azt igen udvariasan teszi és sűrűn bólogat.
Amint letette a telefonkagylót, elmagyarázta, hova és miért kell mennem. Megerőltető ez az olasz nyelv, már fáj tőle a fejem. De vegyük a jó dolgokat: Ma kezdtem és már akadt is munkám.
702-es szobába küldtek, hogy minél hamarabb javítsam meg a netet a szobában lévő úrnál. Háát jó. Ezt hamar elintézem, aztán majd utána reggelizek. Meghajolok és elnézést kérve távozok. Ezzel az elköszönéssel ki is merítettem olasz szókincsem. Hajj csak ne lennék rákényszerítve a tanulásra… Remélem, nem tart sokáig egy vacak netbeállítás és amíg nem hívatnak mehetek vissza szobámba.
Felmegyek lifttel a VIP szobákhoz, miután elhoztam szobámból laptopom és szerszámaim. Huhh. Ez egy teljesen más világ, mint amit eddig megszoktam. Mekkora nyugalom. És milyen tágas és tiszta itt minden. Ez itt már tényleg az elit osztály. A nagy, pénzes emberek világa. De jó nekik. Nem hinném, hogy olyan sok dolguk van. Csak itt nyaralgatni, ücsörögni, netezni. Én is szívesen csinálnám ezt. Pff.
A szoba elé érve megállok és kopogásra emelem kezemet. Neem merek bemenni. Milyen ember lehet vajon, akihez küldtek??? És mi van, ha nem értem meg, amit mond? Vagy bánt amiatt, mert nem teszem elég gyorsan azt amit kér? Féélek. Ezek az elitek még halálom is könnyűszerrel el tudnák tusolni. Remegő kézzel kopogok az ajtón, de semmi válasz. Eltéveszteni nem tévesztettem el, biztos ez az a szoba.
Óvatosan nyitok be és nézek körül, de nem látok senkit. Szerintem azért mégiscsak kell itt valakinek lennie. Nem hiszem el, hogy csak úgy nyitva hagynák az ajtót, ha elmennének innen.
- Van itt valaki?- kérdem, de szerintem, még ha ezt, amit mondtam meg is hallotta valaki se értette. Hacsak nem tud japánul. Nem kapok választ, de a fülemben dobogó szívemen kívül más hangot is meghallok most már.
Igen. valaki van itt és zuhanyzik. Óvatosan, nyakam behúzva lopakodok el a fürdőszobáig és, mivel az ajtó zárva, a kulcslyukon nézem meg azt, akinek a netjét kell megjavítanom. A vízgőztől nem látok sokat, de elég izmos termetű, gyönyörű olasznak nézem a benn lévőt, aki éppen hajat mos. Ez biztos el fog neki tartani egy darabig. Juppí. Ha gyors leszek, még találkoznom se kell vele. Gyorsan el is indulok, megkeresni laptopját.
Na bumm. Nem is én lennék. A menetszéllel, amit magam körül csaptam, majdnem levertem az egyik vázáját. Szerencsére csak megbillent, de már nem mozog. Véégre megvan a gép. Bekapcsolom és leülök vele a kanapéra. Full extrás. De jól megy ennek az úrnak. Áááááá. Bahh. Hogy lehettem ennyire hülye. Tudhattam volna, hogy le van kódolva, de most nem töröm fel. Bekapcsolom saját, kissé viharvertebb picim és róla sec-perc alatt be tudom fogni a hálózatot. Hmm. Lehet, hogy csak arra nem tudott rácsatlakozni? Nem tudom. Elpakolom laptopom és várok, ölemben az övével. Én tuti nem állok oda a fürdőajtóhoz azzal, hogy uram adjon egy kódot a laptopjához. És ha kilépne egy szál semmibe. ÁÁÁÁÁ. Fujj. Ne gondolj már ilyenekre! Lehorgasztom fejem és úgy meredek a képernyőre. Lehet, megpróbálom kikódolni, mert már éhes vagyok.
- Ciao Kiari-chan! – Hallok meg egy ismerős hangot és felnézek. Ezt nem hiszem el. Idegen-kun. Egy szál törölközőben. ÁÁÁÁÁ. Szép teste van nagyon, de most váratlanul érintett ez a sok látnivaló. Vedd a jó oldalát, vedd a jó oldalát…Mi is az? Ez a gyönyörű test? Nyugi, nyugi, nyugi ne remegj már! Legalább nem kell azon gondolkodnod, hogy magyarázd el neki azt, hogy a kódra lenne szükséged.
Lesütöm szemeim és a gépre nézek, amikor leül mellém. Nem akarok odanézni, nem is szabad odanézned a törölközőjére. Szedd már össze magadat!!!! Olyanod neked is van!!!
- Megijesztettél Idegen-kun! Nem tudom megcsinálni az interneted, ha nem mondod meg a jelszavad. – Mondom neki halkan, szinte suttogva. Remeg még a hangom is, pláne, amikor mégis odanézek. Sátorépítés. ÁÁÁÁ. Biztos kurvát akar hívni, vagy neten akar erősen felnőttes oldalakat nézni. Had csináljam meg, utána már magadra is hagylak.
Nem mond semmit, hanem kiszedi kezeimből laptopját. Jajj de idióta vagyok! Gondolhattam volna, hogy egy idegennek úgyse mondja meg csak így lazán kódját. Viszont kezének érintése. Brr. Egész libabőrös lettem.
- Raul – hallom meg hangját. Most mi van? Mégis megmondja kódját? De miért? Már ott van nála laptopja. - nem Idegen-kun vagyok, hanem Raulnak hívnak. – Folytatja fura tekintetemre. Jaaa. Értem. Zavartan kezdek nevetgélni. Hehehe. Már megint bemutatkoztam.
- Értem. Elnézést Raul kun! – Mondom neki, fejemet lehajtva, mire maga felé fordítja fejemet és úgy mondja vigyorogva:
- Nem történt semmi, emiatt ne legyél zavarban. – Könnyű azt mondani. Én mindig zavarban vagyok.
- Sajnálom, ilyen a természetem, majdnem mindig zavarban vagyok, még ha nincs is rá okom. - Mondom neki, miközben átnyújtja nekem laptopját. Nem tudom, miért vagyok vele ilyen őszinte, de legalább nem nevet ki.
- Na akkor nézzük!- terelem el a szót és belefeledkezem gépébe. Huhh.. Ez tényleg nagyon jó kis gép. Alig tudom így egér nélkül irányítani. És igen. Sejtésem helyesnek bizonyult. Csak a hálózatra nem volt rácsatlakozva.
- Késsz is Raul-kun!- nyújtom neki át hatalmas vigyorral gépét, amitől kicsit meglepetten néz rám. – Próbáld csak ki nyugodtan, de csak annyi volt a baj, hogy nem volt rácsatlakoztatva a hálózatra. – Teszem még hozzá büszkén.
- Köszönöm! – Mondja és nekiáll szörfözni rajt úgy próbaképp, amikor megszólal telefonom. ÁÁÁÁ. A szállodaigazgató. Vörös arccal pattanok fel mellőle és egy kicsit idegesen veszem fel a telefont.
- Mosi mosi!- szólok bele, de majd elsüllyedek a föld alá szégyenemben. TE HÜLYE BAROM! MIÉRT JAPÁNUL MONDTAD NEKI!! A francba. Olyan jó volt beszélgetni Raul-kunnal, hogy el is felejtettem, hogy olaszban vagyok. Idegességemben már kezemet a számba gyűrtem és járkálni kezdenék, hogy nyugodtabb legyek. Semmit nem értek abból, amit mond nekem az igazgató. Mintha hadarna. Valaki elkapja a vállam és kikapja kezemből telefonom.
Hátranézek, de egy szúrós pillantással némít el, mielőtt mondanék neki valamit. Így lehorgasztom fejemet és csak hallgatom, ahogy beszél az igazgatóval és próbálom megérteni, miről folyik a tárgyalás, de nagyon nem megy. És Raul-kun keze még mindig a vállamon van. Mondjuk az is igaz, ha most nem tartana, biztos, hogy összeesnék a remegéstől. Végre leteszi a telefont és visszaadja nekem.
- Bocsi, csak nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz. Nagyon nem megy neked ez a nyelv. – Olyat mondj, amit nem tudok. – Elmondtam neki, mennyire jól és hamar megcsináltad gépemet és azt is, hogy meg vagyok a szolgáltatással elégedve, úgyhogy nem dühös rád, de most menned kell egy másik gépet is szerelni, azt mondta 305-ös szoba.
- Köszönöm szépen a segítséget. – Mondom neki, remegő hanggal és még mindig vörös fejjel, majd hozzáteszem, kezét leemelve vállamról- Viszlát később Raul-kun- folytatom és egy mosolyt is erőltetek hozzá arcomra, majd kifutok tőle. Ez most mi volt? Miért éreztem ilyen furcsán magamat közelségétől?
Csak a liftnél kezd el remegésem csillapodni. Nyugi, nyugí. Ha valami rosszat akart volna veled csinálni, azt már megtehette volna. De miért is volt baj ez az előző szitu? Csak segített abban, hogy megértsem mit mond főnököm. ÁÁÁ. Olyan szerencsétlen vagyok.
Lemegyek az adott szobáig, majd itt is megcsinálom a gépet. Ez már egy picit nehezebben megy. Amikor végzem bemegyek a szállodaigazgatóhoz, aki csodálkozásomra el van tőlem ragadtatva.
A nap további részére szünetet ad és még kajajegyet is kapok tőle. Ez igaz??? És velem történik? Ilyen jó vendégük lehet Raul-kun? Hogyhogy jóra fordult a nap? Nem is értem, de mindegy. Örülök a szerencsémnek. Most egész nap netezhetek. Hamar megreggelizek a szálloda étkezőjében és visszamegyek szobámba. Mindenekelőtt. Iggen. Egy frissítő zuhany.
Olyan jól érzem magam. Már csak a gépem hiányzik ölemből és teljes a kényelmem, még akkor is, ha nem akkora szobába lakom, mint Raul-kun. Ruháim se csomagoltam még ki bőröndjeimből. Minek. Majd így, ha megyek haza, nem kell összecsomagolom és nem hagyok el semmit. Rossz érzés. Hol is hagytam laptopom? Raul-kunnál még nálam volt. NA NEEE! NEM MONDOD? HOGY OTTHAGYTAM?? IDIÓTA, IDIÓTA, IDIÓTA.
Ezt nem hiszem el. 3x forgattam át a szobámat, de semmi remény. Laptopom Raul-kunnál maradt. Ez már biztos. Hogy lehetek ennyire ütődött? Most muszáj lesz érte visszamennem. De félek. Mi lesz, ha megzavarom és mérges lesz rám. Nem akarom, hogy haragudjon. ÁÁÁ. Inkább lefekszek egy picit aludni.
Nyűgösen dőlök le puha ágyamra. Mi lesz, ha nem lesz meg laptopom? A munkámhoz kéne. És a nyelvtanuláshoz is. Honnan szerzek másikat, amikor még csak a várost se ismerem. Ezek a kérdések járnak a fejemben és csak nagyon lassan tudok álomba merülni.
Csörög a telefonom. Jah igen. Emlékeztetőt állítottam be estére, ha véletlen elaludnék. Miii?? De hiszen azt este 6-ra állítottam be. Már ennyi lenne az idő??? Nee. Gyorsan kipattanok az ágyamból és magamra kapom ruhám. Ezt nem hiszem el. Remélem Raul-kunnak nincs programja és szobájában van. Nekem kell a laptopom. Szüleim nem engedték meg, hogy felhívjam őket, csak msn-en üzenhetek nekik. Igaz, hogy egy nap kihagyásért ők nem haragudnának meg, de barátaim igen.
Huhh de gyorsan ideértem ajtaja elé. Nem is emlékszem szinte az útra, olyan gépiesen jöttem. Pedig én nem vagyok laptopmániás. És mégis úgy jöhettem ide, mint egy zombi, aki azt kántálja, hogy lllaaaapttoooop. De még mindig jobb, mintha iiimhoteeepet mondogatnék.
Bekopogok, de semmi válasz. Megpróbálok benyitni, de most még az ajtó is zárva.
- Engem keresel?- Hallok meg egy mély, nyugtató hangot a hátam mögül és arrafelé fordulok.
