|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2010. 11. 27. 14:57:38 | #9514 |
 Karakter: Kuro Ookami
Megjegyzés: Ibolyaviágnak ~Hentai Chibinek~
-Én csak ... Köszönöm. - valami mosolyfélét görbítek arcomra, mert hát nagyon úgy tűnik hogy jó úton haladok. Nem egy petem volt már, és tudom, hogy kell szelídíteni.
- Mondtam. Ha kell valami csak kérned kell, s ha módomban áll megkapod.
- Kuro-sama mellett akarok maradni. -édesen elpirul és lehajtja a fejét. Azt hiszem, mostmár végleg az enyém...
~**~
Szó nélkül ül mellettem egész úton, és ahogy a kastélyszerű épület előtt kiszállunk sem szól semmit. Meglepetten nézett rám ahogy egyszerűen ráhagytam, hiszen én is azt akarom hogy itt legyen mellettem, akkor meg miért ne? Belépünk, az én kezem az ő vállán, csak hogy egyértelművé tegyem, hogy Ibolya hova tartozik. Látom rajta, hogy kábult és mintha álmodna, olyan képet vág, szinte kábultan néz körbe és nem is sejti, hogy itt a teremben csupa maffiavezérek és kereskedők vannak, árulók és csalók, sikkasztók és kémek. Vagy ha sejti is, nem tudhatja hogy ez a bálszerűség miféle nagy eseménnyel ér fel. Az őrök óvatosan vegyülnek el, végig engem figyelve, hajtincseim mögött nekem is van egy kis adó-vevőm, hogy folytonos összeköttetésben legyünk. Elvegyülünk, társalgunk, üzleteket kötünk, és Hana végig mellettem van, mert nem engedem el őt egy pillanatra sem, ha szomjas, akkor is vele tartok, vagy végszükség esetén két őr kíséri pár lépésről oda-vissza.
Éppen pezsgővel a kezemben figyelem Améliát, aki teszi magát szépnek és okosnak, és eltöprengek, hogy egy estét be merne-e a ringyó vállalni újra, amikor egy kis kéz megszorítja az enyémet, és kibillenek az álmodozásból. Lepillantok a kis Ibolyára, aki eléggé ijedten pislog rám.
- Láttam ... Ott. - mutat nem feltűnően a bejárati ajtó felé. - Ryo volt, tudom.
- Ne félj, nem férhet a közeledbe, amíg mellettem vagy.
Hana csak bólint, és mi tovább megyünk. Asztalok vannak az állófogadásra megterítve, alkohollal megrakott pincérek cikáznak, és halkan zene szól valahonnan... Lassan Hana is megnyugszik mellettem, én pedig amikor látszólag iszok, szólok az őröknek, hogy álljanak készenlétben. Kisvártatva meg is csörren a telefonom, visszafojtott haraggal teszem le a telefont, és igen nagy lelkierő kell ahhoz hogy ne vágjam valamerre el a fenébe a kütyüt. Átkarolom Hanát, és céltudatosan vágok át a tömegen, fel a szobába, amit kiadtak nekünk. Míg a kis violavirágom ijedten pislogva leül az ágyra, én előkapom a fegyvereimet, és az őrökkel együtt távozunk. Négy őrt hagyok hátra, nem nagy ügy, hiszen én is kiteszek annyit. Döngő léptekkel megyek végig a folyosón, amerről Ryot jelezték, és örülök, hogy ez a legfelső szinten van, mert így az odalent bálozókat nem zavarjuk feleslegesen meg. Valamiért érzem, hogy nem jó magára hagynom az ibolyámat, és mégis... Az adóvevőben újra felhörren a hang, miszerint a folyosó végén lévő szobában van Ryo. Megtorpanok. Miért ismételgeti el ezt ennyiszer? Hátranézek, és egy kezemmel intek a gorilláknak, hogy csak menjenek, én pedig lassan elindulok visszafelé. Az utolsó szobába fegyverropogással törnek be, dulakodás, csörrenés, kiabálás, koppanások és végül monoton háttérzajjá válik a szoba ,,csendje”. Én indulok visszafelé. Ha elkapták, ha nem, Ibolyát akarom. Hátam mögött újabb lövések dörrennek, én pedig egyik szemöldököm felvonom. Csak nem mégis volt bent valaki? Halk helyzetjelentést hallok, és hogy tiszta a terep, egy emberem enyhén megsérült, és golyóveszteség van, semmi több. De akkor miért van olyan rossz érzésem? Halkan szólok japánul a kis adó-vevőbe, és ketten csatlakoznak hozzám, gyűröttek és füstösek, komoran lépkednek mellettem.
Végre elérjük a szobát, bent Ryot látom...
-Te nem lőnél le. -elindul Ibolya felé, én pedig egy mozdulattal rántok fegyvert, de nem csinálok semmit, mert kíváncsi vagyok, mire képes a kis virágom. Dörrenés, halk nyögés, és Ryou újra felkiált- Te kis nyavalyás!
Szóval Hana lőtt rá, és ez a tudat hogy meg tudja magát a végszükség esetén védeni, megnyugtat. Betoppanok, és minden további szó nélkül lövök. Mellettem a két gorilla ugyan így tesz. A vörös megtorpan, lelassulva eldől, és felakadt szemmel nem mozdul többet. Hiába, én sosem szoktam mellé lőni. Hana elhajítja a kezéből a fegyvert, és bár rémülten néz, felugrik, és szinte repül felém, a mellkasomnak csapódva. Fejemmel intek az őröknek, fogják a hullát és kiviszik, majd az ajtó becsukódik, és én tétován megölelem a fiút. Kiveszem fülemből a kis fülest, hogy senki se zavarhasson, és elhajítom.
-Jól van. Vége. Hana, nyugodj meg.
A hajába túrok, és gyengéden meghúzom hogy ránézhessek. Remegve néz fel rám, szemeimmel rabul ejtem tekintetét, és fejemben már ennek a kis szívességnek az ára cseng, mégsem szólok. Birtokba veszem ajkait, nem durván, de céltudatosan csúsztatom nyelvem a szájába, hogy az édes kis ízét érezzem. Puha ajkai odaadóan csókolnak vissza, egyik kezemmel a haját morzsolgatom, másikkal pedig a hátán kalandozok, és úgy szorítom kis testét az enyémhez közel és még közelebb. Ahogy két kis kezét a nyakam köré fonja, felmorranok, lassan lépek előre így hátrálásra kényszerítve Hanát, egészen míg a lába az ágy végébe nem botlik, én akkor minden tétovázás nélkül lököm meg magunkat, és fordulok hogy a kis teste rám zuhanjon. Cipőimet lerúgom, mert ágyban olyasmi mindig csak zavar, és a rajtam huppanó testét húzom magamhoz, ölelem, ajkait forrón csókolom tovább bódítva a kis virágomat. Hozzám bújik meg dörgölőzik akár egy kis cica, tincseimmel játszanak karcsú ujjai, orrával az enyémen simít végig, én pedig úgy érzem hogy a gatyám kezd egyre szűkebb lenni. Ez a kis violaszál tudja hogy mitől döglik a légy, az már biztos. Kezemmel bebújok a ruhája alá, ami tagadhatatlanul jól áll neki, de jelen pillanatban inkább a földön mutatna a legjobban. Karcsú testén immár akadályok nélkül simítok végig, ujjaim hegyével kényeztetve és perzselve, a gerincének vonalán és oldalán, majd a nadrágjának mentén végig, és aztán kígyószerű mozdulattal le a fenekére, belemarkolva, és így kicsikarva belőle egy meglepett sóhajt. Észrevétlenül gördülünk, mígnem ő fekszik a paplan-párnák sokaságán, én pedig egyik kezemmel támaszkodok, felette. A fekete ágyneműn olyan, akár egy ritka orchidea, tincsei szanaszét terülnek el, arcán enyhe pír, de kezeivel nem eresztene. Hozzádörgölőzök türelmetlenségemben, ő pedig édesen felnyög, és rejtené is el a hangját, mire újra megcsókolom.
-Engedd ki a hangod, Hana.
Súgom a fülébe rekedten, és óvatosan a fülére harapok, majd ajkaimmal cibálom meg kissé, nyelvemmel lassan nyalintva rajta végig, és onnan a fülgödrébe térve, belecsókolva puhán, aztán a nyakán kalandozok végig, kóstolgatom, mintha a cukrászdában lévő csokis süteményről lenne csak szó. Nem hagyok ott jelet, még egy egészen aprócska csókfoltot sem, csak annyira kínzom meg bőrét, hogy pár órára piros legyen de ne maradandó. Érzem ahogy a szíve zakatol, hallani is lehet már olyannyira, légzése is szapora, és tudom, hogy nincs már sok esélye ellenkezni. Nos, virágszál, egy nagy csúnya farkas most meg fog enni. És te nem tehetsz ellene semmit sem. Kezemmel a felsője alá siklok, és elkezdem róla lecirógatni. Már ott tartanék, hogy az újonnan feltárt finomságokból falatozzak jóízűen, mikor kopognak. Megfeszülnek izmaim, és elfojtok egy csúnya káromkodást, inkább csak veszek egy nagy levegőt, lassan kifújom, és lehengeredek a vacsorámról. Saját magam megyek ajtót nyitni. Naná, hogy páran kíváncsiak ki miatt volt itt lövöldözés és mi lett a vége. Meg hogy várnak vissza a bulira. Mert hogy most lesz egy kis megbeszélés, amin érdemes lenne ott lennem, bármi is tűnjön ennél ebben a pillanatban fontosabbnak vagy érdekesebbnek. Rájuk vágom az ajtót, és egy mélyet sóhajtok. Egy kis kéz simít végig a karomon, én pedig lepillantok Hanára. Gyönyörű kék szemeivel néz fel rám, talán nem értette, mit mondtak a külföldiek, és mit akartak. Hajamba túrok türelmetlenül, és lehunyom a szemem, mert eléggé csábítónak tűnik a munka mellett a szórakozás lehetősége. Végül Hana dereka köré fonom kezeimet, és magamhoz húzom egy csókra.
-Le kell mennünk egy kicsit.
Közlöm vele végül, megigazítom rajta a ruháját, az ajtó melletti cipőbe bújok, majd egy utolsó csókot követelve tőle kilépünk. Az őrök minden rezzenés nélkül indulnak el mögöttünk, mintha nem öltek volna az utóbbi negyed órában. Leérve látom hogy nem mi vagyunk az utolsók, így nyugodtan ülök le az asztalfő melletti székek egyikére, mindenféle pofátlanság nélkül. Hiszen az ittenieknél többet érek, lévén ha nem lennék, kitől szereznék be a létfontosságú fekete cuccaikat? A fegyvereiket én tőlem vették, és akár itt és most meg tudnám mondani, hogy mi van náluk. Hanát az ölembe húzom, kézbe véve egy poharat, és annak tartalmát szopogatva nyugtatóként. Aztán egy kis sütit nyújtok Ibolyám felé, aki kitátva kis száját bekapja, s közben alulról fölfelé néz rám csintalanul. Ujjaival mellkasomra rajzolgat, míg várakozunk, én pedig egy kézzel a derekát fonom körbe. Végre megkezdődik az egész, tulajdonképpen arról van szó, hogy a másik nagy klán támadást szervez ellenünk, mert meg akarják szerezni a város felett a hatalmat. Feszülten figyelek, és csak lassan ocsúdok fel, amikor bejelentik hogy a kémek több kis mozgolódást láttak, mindenki feldühödve kezdi a saját véleményét megosztani, én is beszállnék, de egy kis kéz kúszik félénken a nyakam köré. Végigsimítok a kis ibolyám arcán, aki kicsit megszeppenve pislog az ölemben, és igyekszek kimaradni a vitából. Nem tudom miért nem akarta hogy én is beleszóljak, de talán igaza van. Talán majd csak személyesen és pár szem között. Páran felháborodva vagy éppen betojva felállnak és eltűnnek, és az üres helyekre újak ülnek. A beszélgetés áttér árakra és másra, többek között az árak magassága miatt panaszkodnak. Én elmondom nekik, hogy hát élni is kell, meg ilyen időkben sokkal nehezebb beszerezni bármit is, de leszögezem hogy akármilyen háború vagy más legyen, az áraim legfeljebb pár százalékkal fognak nőni. Az általános megelégedés végül ellazítja a kedélyeket, és ezzel a munkám be is fejeződött. Apró csevegés kerül előtérbe, én hátradőlök, és a kis ibolyámra nézek. Poharamból itatom, és meg is etetem kis játékkal egyetemben, és nem lehet nem észrevenni a pajkos csibészséget a szemeiben. A szomszédom meg is kérdezi.
-Szép a játékod, Kuro- sama. -Biccentek, és oda sem nézek. Éppen valami habos süti maradékát nyalogatom és csókolgatom le róla. -ha megunod, mi lesz vele? Nekem adod?
-Meglátom. Lehet róla szó.
Hűvösen válaszolok, és kezeimet szorosabbra vonom a kis dereka körül, közelebb húzva magamhoz. Méghogy nekiadom. Frászt. Amíg el nem árul vagy valami más bűnt nem követ el, addig csak az én kis madárkám marad és nem adom senkinek sem. Persze ha ezt mondanám nekik, akkor el akarnák rabolni, így muszáj úgy tenni mintha hidegen hagyna a kis baba...
|
| Hentai Chibi | 2010. 11. 14. 20:08:53 | #9337 |
Karakter: Kitade Daisuke
Megjegyzés: egyetlen Kuro-samamnak
Reggel aztán kipihenten ébredek, de ő még alszik. Anyiira éédes mikor alsziik. Szinte fülig vörösödök és pont mint egy kamasz lány ami azért egy kicsit durva. Megpróbálok kimászni az ágyból, de elkap és visszaránt maga mellé. He? De még alszik és mégis. Fura egy pasas. Próbálok óvatosan kimászni hogy ne ébresszem fel, de ő csak fog és ölel. Tisztára plüss macinak érzem magam most. Végül is feladom és úgy döntök pihenek egy kicsit.
Mikor újra felébredek ő még mindig alszik. Ujjammal elkezdek köröket írni, de persze finoman a mellkasára. Aztán szíveket ... Szíveket? Jesszusom. Ezt nem lehet. Nem szerethetek senkit, mert csak pofára esek mikor eladnak. Mindenesetre eléggé jókedvűen játszadozok tovább, szememmel ujjam minden egyes mozdulatát figyelem és szinte a külvilág is megszűnik. Ez olyan jó játék.
- Jó reggelt Hanna. - szinte a vér is megfagy ereimben. Rögtön abba hagyom eddigi elfoglaltságomat. Csak nagy szemekkel meredek rá.
- Jó reggelt Kuro-sama. - hirtelen megcsókol, majd már csak arra észlelek hogy a nappaliban vagyunk. Hát ez? Csodás. Ez az enyém lenne? Míg ő elmegy fürödni átöltözök, majd bemegyek megmutatni nekem hogy áll rajtam. Figyelem ahogy készülődik, majd mikor mindketten elkészülünk ő elindul ki. Szorosan követem hiszen ez volt a kérése, de ... Ez már túl megy azon. Én önszántamból akarok mellette lenni. Hirtelen átkarolja a vállamat. Ez most komoly? Nem is próbálja titkolni, hogy velem van? annyira boldog vagyok.
beszállunk az autóba és már indulunk is. Vajon hova megyünk? Izgatottan várom, hogy mi lesz.
Nagy szemekkel nézem az épületet. Aztaaa ... Még sosem jártam itt és annyira hatalmas és cukrászda ... és ... és ... Azt hiszem meghaltam és a mennyben kötöttem ki. Mivel érdemeltem ezt ki? Döbbenten követem és szinte fel sem fogom mi van. Még akkor sem mikor már a második emeleten vagyunk egy külön boxban. Annyira csodás belülről is.
- Válassz valamit. - ránt vissza hangja a valóságba. Döbbenten nézem az étlapot. Mennyi édesség ... A felét nem ismerem és nem is tudom mit válasszak. Csak átadom neki a választás lehetőségét. Teljesen döntésképtelenné váltam. Csak zavartan ülök vele szemben.
- Nem voltál még ilyen helyen? - erre csak hebegek-habogok. Hogy de, még hogy nekem nem szabadott semmit meg ilyenek. Annyira zavarban vagyok. A bólintása kissé megnyugtat. Hála a jó égnek, megkegyelmezett nekem.
Egy csomó süteményt tesznek le elém, de mielőtt még bármit tehetnék Kuro már a számba is ad egy habos epret. Hol ő eszik hol engem etet és szerintem tuti élvezi. Bár nekem sincs ellenemre. Ő az egyetlen aki emberként kezel engem és nem pedig mint egy rabszolgát vagy tárgyat. Egyre nagyobb falatokat kapok és egyre maszatosabb leszek de ő lecsókolja ajkamról. ezt tuti direkt csinálja de nem ellenkezek. Tetszik ez a játék és mindketten jól szórakozunk. Egy picit elmosolyodik és én szinte elolvadok. Nem is értem miért nem mosolyog sokat ... Bár fura lenne a mosolygós, folyton vajszívűnek tűnő maffia főnök.
- Sosem ettem még ennél finomabb édességet, nem tudom te hogy vagy vele.
- Én sem. - vallom meg őszintén. De még mindig jobbak és édesebbek Kuro-sama csókjai. Tovább etet, de látom rajta hogy ráunt ... Most mi van?
Megfogja a kezem és az ölébe ránt. fellélegzek. Már kezdtem megijedni, de ezek szerint csak az zavarta hogy nem az ölében vagyok. Egy pillanatra nem figyelek csupán és mire ismét közelít megcsókol. A csókkal együtt egy kis epret is kapok ...Csokis eper? Ez nagyon finoom. Hirtelen megcsörren a telefon. A vér megfagy ereimben és úgy hallgatom miről van szó. Nem szép dolog, de félek hogy Ryo-ról van szó.
Ryo ... Tényleg ő az. El fog jönni, meg akar majd ölni, mert ha nem lehetek az övé másé se legyek. Le fog lőni mint egy ... Hirtelen megcsókol és én közben igyekszem elfelejteni az előbbieket, de nem megy. ... mint egy kutyát ... Le fog lőni mint egy kutyát!
- Mondtam, hogy nem férhet a közeledbe, mert neked hol a helyed?
- Melletted Kuro-sama. - nyugszom meg végre. Igen, nekem mellette van a helyem és ő meg fog védeni engem.
Kelletlenül kelünk fel, ő fizet és elindulunk ki. Ismét átkarol és ez olyan jó. Jó tartozni valakihez és remélem ez örökké így marad. Hozzá bújok boldogan, szívemben azzal a jó érzéssel. Ő elvonul a szobába, hallom a hangját hogy telefonál. Egy ideig csak a ruhákat nézem. Ebben jelenük majd meg ma este. Az ajtóhoz megyek és ott megállok. Hogyan is mondjam neki el amit érzek? Ez olyan nehéz. kérdőn néz rám és én rögtön hozzá fogok mondandómhoz.
- Én csak ... Köszönöm. - ő ismét halványan elmosolyodik, mire kissé elpirulok. Olyan nagyon boldog vagyok.
- Mondtam. Ha kell valami csak kérned kell, s ha módomban áll megkapod. - most kellene mondanom.
- Kuro-sama mellett akarok maradni. - pirulok teljesen és zavartan hajtom le a fejemet.
Este aztán megjelenünk az estélyen. Én szorosan mellette vagyok, ő átkarol engem. Bárki aki ránk néz tudja hogy én hozzá tartozok. De nekem még mindig a válasza kavarog a fejemben. Rendben van ... Rendben van? Azt mondta rendben van. Szóval nem akar eladni engem, azt akarja mellette maradjak.
Az est olyan kellemes és csendes. Jó Kuro-sama mellett lenni. Már kezdem azt hinni minden rendben van, mikor meglátom az ajtóban. Csak egy pillanat az egész, de felismerem. Picit megszorítom Kuro-sama kezét, mire ő rám néz.
- Láttam ... Ott. - mutatok óvatosan az ajtó felé. - Ryo volt tudom.
- Ne félj, nem férhet a közeledbe, amíg mellettem vagy. - csak némán bólintok. Szeretném elhinni hogy ez így van.
Egy csomó idő nyugalomban telik el és én már kezdek fellélegezni, hogy csak tévedtem. Lehet hogy rosszul láttam és mégsem ő volt az. Kuro telefonja ismét megszólal és látom arcán azt a dühöt. Nem tévedtem. Leteszi a telefont, karon fog és elindulunk vissza a szobába.
Nem nyúlhat hozzám, nem bánthat engem az a rohadék. A szobánkban aztán leülök az ágyra, ő magához vesz két lőfegyvert és néhány emberével együtt már ki is megy. Engem testőrökkel hagy magamra. Pedig mellette akarok lenni. Félek, szinte teljes testemben remegek. Az őreim az ajtó előtt, én egyedül bent. Kuro kérlek vigyázz magadra és siess vissza hozzám ... Kérlek.
Percek telnek el néma csendben. Vajon elkapta? És ha Ryo megölte? Nem! Kuro túl jó ahhoz, hogy egy ilyen senkiházi által haljon meg. Sőt ő meg sem halhat!
A hátborzongató néma csendet fegyver lövések törik meg. Itt van! Rémülten kezdek keresgélni abban a fiókban ahonnan Kuro vett elő fegyvert. Kérlek legyen ott csak még egy töltényekkel ... vagy megtöltött tárral ...
Az újabb lövésektől csak még rémülten keresek ... Megvan! Hogy is kell a tárat megnézni ... Mindent kapkodva teszek és a tárat is csaknem elejtem. Meg van töltve. Akkor ki kell biztosítani ... Igen, ezt kell tennem!
Az ajtó hirtelen kicsapódik és én az illetőre fogom a fegyvert.
- Na-na cica! Te az enyém vagy! - rémülten nézek Ryo-ra. - Te nem lőnél le. - indul el felém. Meghalok ... Meghalok ... Fegyver van a kezében. Hirtelen lenyomom a ravaszt. - Te kis nyavalyás! - lőne de ekkor három másik lövés éri hátulról. Kuro!
|
| Laurent | 2010. 10. 19. 15:17:29 | #8733 |
Karakter: Kuro Ookami
Megjegyzés: Violavirágomnak
A víz lágyan simogat ahogy megmoccan, kék szemeit rámemeli, és azt hiszem megáll az idő, nem pörögnek a homokóra szemecskéi mert a gyönyörű kékségek magukba szippantanak a pillanat alatt, és csábítva kérlelnek. Mi vagyok én hogy ellentmondjak egy ilyen gyönyörűség kérésének, mi volnék hogy megtagadjam ezt a kis kérést tőle, mit szavak nélkül mond nekem? Ajkaimmal lágyan cirógatom meg az övéit, a mámorító ízét kiélvezve az utolsó cseppig és elbódulva kortyolok egyre többet és nagyobb kortyokkal belőle, mintha az örök ifjúság forrása lenne. Ő pedig hatvan negyed pillanat múltán viszonozza, nem vonakodik egy magamfajtának nyújtani ebből a forrásból, önként és odaadóan nyújtja mézédes kis ajkait, én pedig nem tudván betelni velük egyre mohóbban követelőzök, nyelvemmel betörve és féktelen vágyammal elsöpörve minden akadályt. Magamhoz rántom kissé megemelve, s mintha csak a fejemben járna úgy fonja derekam köré vékony lábacskáit. Ágyékunk összeér, elfojtok egy nyögést és hogy türtőztessem magam, ajkába harapok. Érzem ahogy a vágy hullámai minden észérvet és gondolatot elmosnak seperc alatt, az érzékek átveszik felettem a hatalmat, minden sejtemen és porcikámon eluralkodnak. Ahogy végigsimítok rajta, érzem kis szívét ahogy szaporán dörömböl és vére is száguld ereiben, lágyan remeg a kezemben de már alig tudok erre figyelni, elnyelt az örvény és nincs menekvés... Meg tud valami... Bármi is állítani? Éhes vagyok, Hana, érzed? Hallod ahogy az én szívem is kalapál és vadul zakatol? Csókolom, mintha az életem múlna rajta, ajkairól nyakára térek hogy annak a sunyinak az utolsó jeleit is a magamévá tegyem és megjelölve az én virágomat végképp a sajátommá tegyem, hogy minden porcikáján uralkodhassak és az enyém legyen megbillogozva, s hirdesse, hozzám tartozik... Felnyög a kis édes, karcsú ujjai a hajamba szökkennek, én pedig mohón támadok újra ajkaira... Istenem, elvesztem! Már a bejáratánál járok, istenem, nem akartam így betörni, de képtelen vagyok uralkodni, nem tudom...
Megremeg, nyikkan egyet, én pedig ahogy ránézek, már látom hogy nem jó. A kurva életbe! Rémült pofikáját látva merevedésem fájón követeli a kielégítést, de én mazochista...
-Ne...
Hangja is alig hallható, szinte alig hallom, de sóvárgó érzékeim még ezt is felfogják, csak én nem, a dühöngő és csillapítatlan hullám nem... Ajkait akarom, de elfordítja a fejét, magamhoz ölelve próbálom ismét de akkor sem. Picsába! Lefejtegetem magam róla, és kimászok a kádból, félő ha tovább maradok nem fogok még rá sem hallgatni és vadállatként erőszakolom meg itt és most ezen a szent helyen, csakhogy képtelen vagyok rá. Törölközőt rántok, a durvának tetsző anyag kellemetlenül ér hozzám,de már azt sem bánom. El innen, mert ha csak a vágykeltő illatát érzem, amíg ki nem tisztítom a tudatomból, addig nem vagyok a magam ura. Kilépek, és néhány légzőtechnikás nyugalom után felöltözök, és visszamegyek. Nem bírom ki hogy legalább ne legyek mellette. Ahogy belépek, a víz utolsó cseppjei folynak le, és a kis virágom ott áll megszeppenve, és engem néz. Ne csináld már, nem vagyok én barbár! Még nem foglak megenni, nyugi!
-Gyere együnk valamit, nem foglak bántani. Ha nem hát nem. - szólok neki, hangom szokatlanul mély és rekedt, de némi ácsingózás után odalép hozzám.
- Bocsánat az engedetlenségemért …
Hogy elhallgattassam, végigsimítok az arcán, olyan puha és lágy akár az igazi selyem ami az ágyamon van, sőt, mintha gyapjú vagy pamut lenne belekeverve, lágy és finom, ég a szám hogy egy csókot lopjak tőle, de akkor megint elszalad a ló és nem lesz jó vége. Franc! Elindulok, ő pedig követ engem felöltözve a nappaliba. Megterített asztal fogad némi vacsorával, én pedig nem is azon agyalok, hogy mi lesz a következő percben, hanem szokásomtól eltérően azon vagyok per pillanat hogy hogyan győzhetném meg az én liliomomat, hogy én nem megdugni akarom, hanem egy kis petet csinálni belőle ami csak az enyém és aztán mindenhova magammal cipelni és akkor és ott lenni vele amikor kedvem szottyan rá. Csak nyugi, Kuro! Leülünk, és nekilátunk, de a szemem sarkából látom hogy zavarja az előbbi. Ugyan madárkám, nem fogom siettetni, tudom én hogy nemsokára te fogsz majd kuncsorogni utánam...
-Sajnálom tényleg. Nekem nem szabadott volna ezt tennem. Nekem nem szabad tiltakoznom, hiszen engedelmességre idomítottak. - hangja olyan fanyar... Istenem, megdugniiii!! Kuro! Nyugi! - Ugye nem fog visszajönni Ryo? -néz rám kutyuska szemekkel, pedig ha tudná, hogy már ezért az asztalra vágnám és...
-Amíg mellettem vagy, úgysem férkőzhet a közeledbe.
Vetem oda foghegyről, és igyekezek azzal elvonni a figyelmem, hogy a rizsre elég szószt öntsek és hogy ne csípőssel pakoljam tele a tányérom hanem talán valami hússal is... Kitahusi!... Nyamm... De ez a csend megőrjít, mert tele van kimondatlan szavakkal, és ezek itt bolyonganak a szférámban.
-Holnap afféle estély lesz itt, délutánra meg is érkezik a ruhád. Van kedved délelőtt valahova menni?- vetek véget a türelemjátéknak.
-Estély? Ruhám?
-Igen, a ruhád. - kíváncsi Hanám – Mert egy ilyenen illik méltó göncben megjelenni. Aki velem van, az meg legalább olyan jól öltözött mint én.
-Köszönöm. - Vetődik a nyakamba, én pedig azon vagyok hogy ne teperjem le. Szerencsére hamar el is enged.- Bocsánat.
-Nem válaszoltál. - témaváltás, sürgősen!- Akarsz délelőtt menni valahova?
-Nem is tudom... Még nem nagyon hagytam el a házat...
-A szótáramban csak igen vagy nem válasz van. - Ajvé, megtaláltam a Kuro-hangomat.
-Igen.
Bólintva öntök még magamnak egy kis érzéstelenítőt a pohárba és hörpintem fel, hogy a szemem sarkából az én elgondolkozott virágomat vehessem aztán újra szemügyre. De másvilágon jár a kis Hana! Ejj, megtanítom majd neked, hogy ne máson járjon az eszed ha velem vagy, csak rám tudj gondolni majd mindig... Ahogy leteszi az evőeszközöket felállva indulok el a háló felé, vele a sarkamban. Talán így van ez jól, hogy most is együtt alszunk, én kicsit mazóskodom, és cölibátust fogadok meg ilyesmi... Lezuttyanok az ágyra, a sötétben csak érzem ahogy nyikkan mellettem az ágy pillesúlya alatt, ám amire egyáltalán nem számítok, az a csókja. Önszántából tapasztja ajkait az enyémre, ami nem lenne rossz ha nem csak felindultságból tenné hanem komolyan is gondolná.
-Ha nem akarod hogy a dolgok elfajuljanak, akkor talán csak feküdj mellém. Később már nem állok jót magamért. - és varázsütésre bújik hozzám, befejezve a ficánkolást. - Én is így gondoltam. Jó lenne ha nem rettegésben élnél velem, márpedig ha felpiszkálnak nem igen tudok leállni mindaddig amíg elégtételt nem követeltem. Na aludj, Kita-m. Holnap elviszlek valahova.
Dünnyögöm a sötétbe, majd amikor odafurakszik teljesen hozzám, átölelem és vele együtt merülök mély álomba. Azt hiszem vagy túl fáradt voltam vagy túl hamar akartam elaludni, mert elég hamar sikerült az álommanónak köszönhetően a másik világba csöppennem, és nem tudom mennyi idő telhetett el szemhunyásom óta, de halk mocorgást éreztem magam mellett. Szinte ösztönösen fogtam meg a mocorgó valakit és húztam vissza magamhoz szorosan ölelve és húzva, és aludtam is tovább, nem zavartatva magam a további fészkelődéssel, továbbra is vasmarokkal tartottam a kis halacskát. Ahogy az elcsendesedett, én is visszamerültem a tengermély álmomba pedig isten a tanúm rá, hogy nem szokásom mélyen aludni, ha meg alvás előtt fájó merevedéssel kerültem ágyba akkor meg pláne nem. És mégis azt hiszem egész éjjel úgy aludhattam, mint akit fejbevertek.
Reggel nem is tudom mire keltem fel. Talán egy édes kis illat csapta meg az orrom vagy csak a puha kis simítások voltak, de arra ébredtem hogy felvagyok. Kis ujjacska kanyargott a mellkasomon, kacskaringós utat írkászva rám, szórakozottan és játékosan, mégis úgy éreztem mintha valami más is lenne emögött a mozdulatsor mögött. Kinyitottam a szemem megőrizve halk lélegzetvételeimet, és lenéztem az én kicsike violámra. Az égkék szemek az ujját figyelték, ami lassú de nem vontatott mozdulatokkal rajzolgatott még mindig rám.
-Jó reggelt, Hana.
Összerezzent, ujja hirtelenjében eltűnt a paplan redői között, és a figyelmét most én töltöttem ki. Arcom rezdületlen maradt, csak a szemeimmel hunyorítottam ami nálam amúgy a szórakozás jele volt, de mit tudhatná ezt most ő? Félénken pislantott rám, és szinte lehelte a levegőbe.
-Jó reggelt, Kuro-sama.
Ajkait megint csak megrohamozom, majd a dolgok elfajulása előtt felkelek, magammal húzva őt a nappaliba hogy megegyük a reggelinket. Látom szemében a kíváncsiságot és a kérdést amit nem tesz fel, de szándékosan nem kérdezek rá, hiszen meglepetés, és mi volna abban a pláne ha elmondanám a lényegét? Néhány szót váltunk csak, s végeztünkkel felállok, és megyek a fürdőbe készülni. Kita még a hálóban motoszkál egy ideig, és csak később követ engem, immár felöltözve új királykék felsőjébe és fehér nadrágjába amit tőlem kapott, míg én rá való tekintettel csak egy szál alsóban vagyok. Amúgy nem szoktam ruhában aludni. Míg a hajam vizes fésűvel igazítom pedáns frizurává és varázslom arcom babapopsi-simává, na meg némi pacsulit pakolok magamra, figyelem ahogy ő készülődik. Pedig ha tehetném most biztosan lepedőakrobatikáznánk... Hehe... Elintézek még egy telefont, és indulok is tovább reggeli kis készülődésemben.
Felrántom magamra a fekete öltönyt meg a hozzá való nadrágot hogy aztán elindulhassak, és látom ahogy a kicsi virágom szorosan mellettem lépked. Nem is tudom miért, de hirtelen ötlettől vezérelve átkarolom a vállát, ezzel is mindenkinek egyértelművé téve hogy az enyém. Mindegy hogy ki az aki lát és honnan van, mindig is úgy voltam vele, hogy nem érdekel a közvélemény, nem fogom és nem is akarom a közvéleményt befolyásolni. Beszállunk az autónkba, és elindulunk. Halkan dorombol az autó alattunk, szinte szállunk a célig. Egy nagy cukrászda előtt állunk meg, nem rég nyílt itt egy kétemeletes édességmenny, és a város ínyencei ide járnak csillagászati árakért földöntúli bűnbe esni. Ahogy kiszállunk végig Kita arcát nézem hunyorítva, látom rajta hogy el van varázsolva és teljesen el van ájulva a helytől, bár be kell töredelmesen vallanom hogy ez volt a célom. Én már a zsigereimben érzem hogy ma este már Kita lesz nekem az ágyban a desszertem, és ebből nem fogok ma már engedni, ha kell, akkor megerőszakolom, nem is érdekel már. Legalább egy háborúnak kell kitörnie hogy ez ne történhessen meg.
Belépve máris egy fiatal kishölgy lép elénk mosolyogva üdvözöl én pedig nem tudok megállni egy gúnyos mosolyt. Hiába, ha már van két testőröm és némi megjelenésem, lerí rólam hogy nem az alsó párezerhez tartozom, és máris jobb a kiszolgálás. Helyből a második szintre kísérnek fel, és ott egy külön pincér szolgál ki minket. Sőt még külön boxot is kapunk, és látom hogy az én violám el van kábulva.
-Válassz valamit.
Mondom mikor már le is ültünk az asztalnál és az étlapot is megkaptuk. Szegénykém csak pislog a tengernyi édesség láttán, és még ilyen rövid idő után is meg tudom ítélni, hogy nem tud választani.
-Nem tudok. Válassz inkább te...
És halványan elpirul, lesüti a szemeit és újra elmélyül az étlap tanulmányozásában, de én akkor is meg tudnám zabálni ha lehetne. Pedig egy cukrászdában már csak van valami, amit leehetek a pőre testéről, nem? Rendelek poharat és süteményt, meg némi finomságot még, és amíg várunk rájuk, nem tudom megállni hogy ne kérdezzem meg.
-Nem voltál még ilyen helyen?
-De, csak nekem sosem volt szabad... Szóval én még...
Bólintok és ő megkönnyebbülten hallgat el újra, én pedig nem zavarom, hagyom hogy elragadja a hely varázsa, a milliónyi csodaság amit a szomszéd asztalnál ülők rendelnek, az illatok és az általuk ígért íz. Nem is kell sokat várni – talán a kis borravaló miatt- hozzák is egy nagy tálcán a rendelt holmikat. Csokis-habos-édes-gyümölcsös-piskótanyamikat pakolnak le elénk, én pedig éppenhogy el tudom fojtani a kuncoghatnékomat Hana elől. Mielőtt felocsúdna, egy kis kanalat kapok fel, és habos epret lekapva egy sütemény tetejéről nyújtom felé, amit ő némi pillogás után bekebelez. Istenem, ez jobb mint egy lottófőnyeremény! Legalább értem, hogy miért ragaszkodik hozzá az a vadállat. Egy ideig etetem az én virágomat, időnként én is bekapok pár falatot. De egy idő után szándékosan picivel nagyobb falatokat nyújtok neki, már csak azért is mert összekeni magát habbal meg csokival, és én ennek az ürügyén odahajolva hozzá lecsókolom a szája széléről, több mint tömény élvezettel. Egy idő után egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, de nem viszem túlzásba mert már e szokatlan mozdulatsor felidézésétől is megsajdulnak az izmaim.
-Sosem ettem még ennél finomabb édességet, nem tudom te hogy vagy vele. -Susogom ajkaira egy újabb csók után.
-Én sem.
Mosolyog rám, és az újabb falatot bekapja. Ha tudná hogy milyen szexi maszatosan nagy csillogó szemeivel! Amikor megunom hogy olyan távol van tőlem, nemes egyszerűséggel megfogom a kezét, és rántom is az ölembe, nem törődve a halk nyikkanásával, és onnan folytatom az utolsó sütemény adagolását. Nem mondom, ketten szép nagy adagot benyomtunk, pedig én nem is vagyok ennyire édesszájú, csakhát a hangulat vitt magával, meg a fiúcskám varázsa, amivel szinte szuggerált hogy én is egyek. Egy kis csokiba forgatott eprek kapok be, majd ajkaira simulok enyémeimmel, és csók közben adom át neki a gyümölcsöt, hogy aztán jól szórakozzak lágy borzongásain. Élvezem ezt a játékot, és most a világért sem cserélnék senkivel sem. Ebbe az idilli képbe csörren a telefon, amit az eddig Hana derekán pihenő kezemmel vettem fel enyhén morcosan.
-Moshi—moshi.- szólok japánul a telefonba.
-Ryo.- tömör és mindent megmagyarázó alibi és bűnbak. Helyes.
-Wakatta.
Teszem le a telefont, és újra átölelve húzom közel az Én virágomat magamhoz. Leszarom hogy az a pöcs mit gondol. De látom az arcán, hogyha nem is értett mindent, a nevet biztos hallotta. Lágyan csókolom meg a néma ijedtségtől összeszorított ajkait, és próbálok a lehető leglágyabban nézni rá – több-kevesebb sikerrel.
-Mondtam, hogy nem férhet a közeledbe, mert neked hol a helyed?
-Melletted, Kuro-sama.
Elégedetten bólintok, felhajtom a szörpízű konyakomat, majd sóhajtva állítom fel virágomat hogy követve őt még a pénzt az asztalra hajítsam és elindulva újra átkarolhassam. Büszke és nemtörődöm arccal lépek ki a helyről, mert tudom hogy sok ismerős néz most kidülledt szemekkel nyálcsorogva, én pedig csakazért sem akarok róla tudomást venni. És ahogy Kita is bújiik hozzám, hát azt hiszem én viszem a fődíjat ebben a ringben. Nyehehe!
Visszaérve a szállóba már a hálóba ki van készítve az estélyhez a ruhánk, nekem királykék, Kitának pedig fekete. Hiába, ránk van kitalálva, mindenki tudni fogja hogy ő az enyém. Lezuttyanok egy fotelbe, és fájó fejem dörgölve telefonálok még párat biztonsági ügyek miatt, majd letéve a telefont az ajtóban álldogálló Kitára esik tekintetem. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, látom hogy mondandója van.
-Én csak... Köszönöm. - néz rám ragyogó kristályszemeivel, én pedig újra megkísérlek halványan elmosolyodni.
-Mondtam. Ha kell valami csak kérned kell, s ha módomban áll megkapod.
|
| Hentai Chibi | 2010. 10. 10. 08:38:13 | #8527 |
Karakter: Kitade Daisuke
Megjegyzés: Kuro-mnak
Elindul felém, szinte már előttem van. Lábaim a földbe gyökeredztek, mozdulni sem bírok. Hol vagy Kuro? Valaki ... Nem akarom, hogy ez a barom bántson! Ő még jobban megiramodik felém és övét már ki is oldja. Ne ... Ismerem ezt a nézést .. Ne!
- Hagyj! - kiáltom, de egy puffanással már a földön is kötök ki, ő pedig rajtam. Vadul csókol meg, letépi rólam a felsőmet. Nem akarom! Tiltakozom, megpróbálom ellökni magamtól, csak hát nem vagyok olyan hú de jó kondiban, ő ezerszer erősebb nálam. Engedetlenségemért többször megüt. Nagyon durván szorít le, ez már fáj! Legyen már elég nagyon fáj! Az ajtó egy csapódással tűnik el helyéről. Istenem, add hogy Kuro legyen az. Életemben nem akartam még hogy a gazdám jöjjön, de most ő az első akitől pont nem akarok távol lenni.
Mennyire örültem mindig mikor magam lehettem, aktuális gazdám nélkül, egyedül. Most meg annyira akarom, hogy itt legyen.
- Segíts ... -suttogom, de szinte alig bírok bármit is kinyögni. Teljesen kimerít az hogy próbálok tőle szabadulni és ráadásul teljesen felesleges, mert nem győzhetek. Ryo elvigyorodik, Tuti hogy Kuro reakciójára kíváncsi. Durván felemeli a fejemet és még durvábban csókol meg.
Kuro teljesen elveszti a fejét, úgy félek. Megragadja Ryo-t és leszedi rólam.
Szinte ráz a hideg és mégis lever a víz a rémülettől. Meg fogja ölni, meg fogja fojtani és mindezt az én szemem előtt. Félek, nem akarom látni, nem akarok semmit sem hallani. Kezeimet fülemre tapasztom és össze gömbölyödök ülve mint valami kis félős macska. Kicsit hintázok és igyekszem másra gondolni. Mi is volt az a dal amit még kicsiként hallottam? Ezt énekelte utoljára anyám. Legyen már vége!!!! Már szemem is csukva, nem akarom látni. Sajnos hallom ahogy hatalmas csattanással csapódik be, minden bizonnyal eldobta. Kinyitom szemem, elveszem füleimtől kezeimet. Vége van? Megölte? Oda jön hozzám, felemel, megsimítja fejemet. Rettegve nézek rá. Most mi lesz?
Magához húz és átfog. Ryo köhögve próbálja össze szedni magát. Még él ... De valahogy ez még nagyobb félelemmel tölti meg az egész testem mintha halott lenne.
-Csak azért nem lőlek most le, mert mindent összemocskolnál. És nélküled is elég piszkos már a kezem. - a hangjától kiráz a hideg, pedig úgy örülök annak hogy itt van. De ne előttem ... Létszíves én ezt nem bírom. Az emberkereskedelemhez hozzá szoktam, de ez még nekem is sok!
Jönnek az emberei és szerencsére elviszik, de egy ijesztően gúnyos vigyort még megenged magának. Próbálkozni fog. Tudom, ez biztos. Ezzel azt akarta a tudtomra adni. Az egyik embere még marad és beszámol mindenről. Még mindig annyira félek. Én nem akarom ezt. Mind miattam van.
Kiadja a parancsot, leveszi az öltönyét és azt pedig rám teríti. Arcomat mellkasába temetem, teljes testemben reszketek és szinte a sírás kerülget. Ő megvédett engem, pedig akár hagyhatta is volna hogy elvigyen, hogy még jobban bántson. De ő nem ezt tette.
Hirtelen felkap. Nem tiltakozom, hagyom hogy azt tegyen amit akar. Hallom a víz csobogását ahogy egyre csak telik a kád, miközben óvatosan vetkőztet ügyelve arra hogy ne fájjon még jobban az a pár seb. A csuklóm iszonyatosan fáj, azt szorította a legjobban. Apró harapásainak nyoma szintén, de azok biztos látszanak is.
Finoman simít végig rajtuk, de attól még fájnak. Felszisszenek olykor. A francba is. Ő is levetkőzik és együtt kerülünk a kádba. Olyan jó hogy jött, hogy megmentett. Finom virág illat tölti be a teret és ez feledteti velem Ryo irritáló szagát. Undorodtam mindig is attól a pacsmagtól amit használt, túl erős és wá ... Egyszerűen fúj! De ez olyan édes és kellemesen lágyan simogató. Magához húz és megcsókol. Istenem milyen jó érzés. Ez a pasi tud valamit.
-Nem a te hibád, hana...- búgja olyan érzékien a fülembe. Hana? Rá nézek és minden bizonnyal kicsit értetlenül. Sajnos annyit nem tanultam, hogy minden szót ismernék és ez a hana ... sajnos pont olyan.
-Azt jelenti virág... Hana...- boldogsággal tölt el, hogy megtudom a jelentését.
Hát virágnak még sosem tartottak.
Hagyom hogy lágyan megmossa testem és közben igyekszik elérni hogy izgalomba jöjjek tőle. Hát nem mondom tényleg tud valamit. Olyan jól esik hogy itt van velem. Neki döntöm hátamat, szembe fordulok vele és hozzá bújok. Annyira jó ... Olyan kellemes. Még senki sem volt ilyen velem. Jól megdugni és kész. az nem számított én mit akarok, a lényeg hogy nekik jó volt. Nyugtat és ez jól esik, máris jobb. Az, hogy ő itt van velem elűzi összes félelmemet.
-Már elment, és most már nem mehet a közeledbe mert mindenhova magammal foglak vinni. Ha megyek, te is jössz. Ha leülök, akkor az ölemben a helyed. Értetted? - bólintok. Vigyél. Mindegy hova mész, ne hagyj itt magamra. Melletted akarok lenni amig csak lehet vagy rám nem unsz és nem kerülök valaki máshoz.
Az ajtó csukódása megzavar és kissé megrémülök ismét. De látom, hogy ő nyugodt, csak az egyik embere lehet különben nem lenne ilyen. Ryo nem jöhet vissza, nem fog vissza jönni ... Nem fog ...
Ránézek és minden kételyem elszáll, semmivé lesz. Csókolj meg ... Kérlek.
Mintha csak gondolataimban olvasna így tesz.
Lágyan indítja, várja mit reagálok. Engedek neki és ez a lágynak induló csók igazán vadra sikeredik. Felemel, lábamat dereka köré kulcsolom. A csók még mindig nem ért véget, ágyékunk össze ér. A szívem majd kiesik a helyéről. Most meg fogja tenni? Hagyom hogy csókoljon, hogy megharapja ajkaimat. Akarom őt. Most és azonnal akarom őt. Egyre vadabb csókokkal halmoz. Lágyabb csókot lehel a nyakamra, kissé szívogatja is. Kicsit felnyögök és jobban hajába túrok. Ismét megcsókol és ez is jól esik.
Az övé akarok lenni Csaknem bennem van ... Nem! Engedjen el. Rémülten nézek rá, hiszen épp hogy csak lehunytam szemem és ismét magam előtt láttam azt a képet. Annyira ijesztő volt, még ha engem is védett.
- Ne ... - csuklik el hangom és nem hagyom hogy ismét megcsókoljon. Azt akarom, hogy engedjen el. Megdöbben, de ismét próbálkozik. Nem akarom!
Nem szól semmit, csa kiszáll a kádból, maga köré csavar egy törölközőt és távozik. Most haragszik rám? Remélem nem lesz durva. Kimászok a kádból, kiengedem a vizet.
Épp, hogy magamra csavarom a törölközőt már jön is. Kissé megszeppenve állok előtte.
- Gyere együnk valamit, nem foglak bántani. Ha nem hát nem. - kissé habozok majd oda megyek hozzá.
- Bocsánat az engedetlenségemért ... -kérek elnézést. Csak végig simít arcomon és már megy is. Megtörölközök és felöltözök én is, hiszen ő már rég így tett. A nappaliban aztán mindketten hozzá fogunk a vacsorához.
- Sajnálom tényleg. - kezdem ismét. - Nekem nem szabadott volna ezt tennem. Nekem nem szabad tiltakoznom, hiszen engedelmességre idomítottak. - a szó undorral tölt el. Pedig nem más mondta ezt nekem, hanem ez a nyamvadt szó az én ajkamat hagyta el. - Ugye nem fog vissza jönni Ryo? - nézek rá elkeseredve. Ha vissza jön az számomra maga lesz a vég.
- Amíg mellettem vagy, úgysem férkőzhet a közeledbe. - de olyan nemtörődömön mondja ezt. Mintha nem is érdekelné, csak mondaná, mert így gondolja.
Némán fogunk hozzá a vacsorához. Ez pedig engem is és őt is kissé zavarja.
- Holnap afféle estély lesz itt, délutánra meg is érkezik a ruhád. Van kedved délelőtt valahova menni?
- Estély? Ruhám?
- Igen, ruhád. Mert egy ilyenen illik méltó göncben megjelenni. Aki velem van, az meg legalább olyan jól öltözött mint én.
- Köszönöm. - ölelem váratlanul meg, hisz mellettem van. Hirtelen elengedem. - Bocsánat.
- Nem válaszoltál. Akarsz délelőtt menni valahova?
- Nem is tudom ... Még nem nagyon hagytam el a házat ...
- A szótáramban csak igen vagy nem válasz van. - még a hideg is kiráz pedig igyekszik kedves lenni.
-Igen.
Olyan szomorú vagyok, mégis kissé boldog. A nyakörv a nyakamon, egy elmebeteg megpróbált megerőszakolni, egy másik megvédett ... A családomra sem igen emlékszek. De hát mit töröm magam? Ők adtak el! Kuro jár a fejembe és ahogy megvédett.
Értem tette én meg mégis ilyen kis engedetlen vagyok ahelyett hogy hagynám magam. Most is kedves velem, amennyire ez csak tőle telik.
Vacsora után vissza vonulunk a hálóba és ahogy mellé kerülök rögtön megcsókolom.
- Ha nem akarod, hogy a dolgok elfajuljanak, akkor talán csak feküdj mellém. Később már nem állok jót magamért. - engedelmesen minden szó nélkül cselekszek. - Én is így gondoltam. Jó lenne, ha nem rettegésben élnél velem, márpedig ha felpiszkálnak nem igen tudok leállni mindaddig amig elégtételt nem követeltem. Na aludj Kita-m. Holnap elviszlek valahova. - többet nem is szóltunk egymáshoz. Hozzá bújtam és már aludtam is.
|
| Laurent | 2010. 10. 02. 15:43:25 | #8337 |
Karakter: Kuro Ookami
Megjegyzés: Viola virágomnak
A belső biológiai órám, ha szabad ilyen tudományosan fogalmaznom ma reggel is elég hamar felkeltett, és azt konstatáltam, hogy ebben a rohadt nagy ágyban végre nem egyedül alszok, mert itt van mellettem egy kis virágszál, aki apróra húzza össze magát, mintha azt akarná, hogy észre se vegye őt senki, keze a feje alatt, és még így álmában is félve ér hozzám. Pedig tegnap nem is támadtam le, lehet előző életemben egy kibaszott Buddha voltam... Vagy a jó ég tudja, én már tényleg elvesztettem a fonalat itt... eddig mindig tekintet nélkül a másikra szexbabaként kezeltem mindenkit, de itt meg... Ahogy próbálok felkelni és értelmet verni magamba, ő is megmozdul, és álmosan nyitja ki szemeit. Istenem, nem tudom itt hagyni, hiszen totál ádámkosztümben hever itt az ágyamon, és gyönyörű szemeit rámpislantja... Cseresznyeajkai meg hívnak vissza... Lehajolok,és egy csókot nyomok ajkaira, hadd szokjon engem, szokja hogy én vagyok most már mellette, ha már így rabul ejtette érdeklődésemet, és a legnagyobb meglepetésemre nem csak tűri, vagy reszket kezeim között, hanem viszonozza is a csókot, sőt még a kezemen is megérzem vékony kis ujjacskáit, ahogy óvatosan az enyéimre hajtogatja az övéit... Mrr... Most ráugrani, és nagyon keményen megdugni, de úgy hogy a nevére se emlékezzen a kis ártatlan!!!
Nem, nem, inkább gondoljunk valami másra. Mondjuk... Jéghideg tekintetem villan ahogy a kis violavirág újra ajkait nyújtja felém, egy újabb csókra. Ahogy megadom neki amit kér, hiszen hogy is lehetne ellenállni egy ilyen gyönyörűségnek... , leülök szorosan mellé, karjaimmal ölelem, és bizsergek minden egyes milliméternél ahol hozzámér babafinom bőre. Bújik hozzám, mint egy kis cicavirág, istenem, hát mindjárt megzabálom itt, és majd elszámolhatok azzal, hogy vajon hova is lett.. Ölelem, és türtőztetem magam, pedig legszivesebben itt helyben hülyére kefélném, hogy még a saját nevére sem emlékezne egy darabig...
-Bármit amit kérsz tőlem... azt én... azt én megteszem.
-Bármit?
Fejemben ezernyi dolog kavarodik fel, hiszen mennyi mindent kérnék én ettől a kis cicától, perverzióim színes palettájáról... Jeges tekintetem élesen villan, szinte már látom lelki szemeimmel ahogy beléhatolok és felsikolt a kéjtől... Ő pedig nem hogy megállítana tekintetem láttán, hanem bólintva csókol meg újra, ajkai puha rózsasziromként simítanak, majd egyre határozottabban kényeztetnek és kergetnek az őrületbe. Lehet azt akarja, hogy gyorsan megunjam és eladjam? Vagy ennyire meg akar halni kéjhalálban? Mi a célja?
Ki nem szarja le?
Teljesen magától teszi két kezét a mellkasomra és dönt hátra, ő pedig nem távolodik el, mintha csak össze lennénk kötve vagy varrva, követ engem, és félig rámnehezedik pillesúlyával. Apró kis csókokkal halmoz el, értetlenségemet elmossa az élvezet ahogy finom csókjai mellkasomon, nyakamon, arcomon szaporodnak, míg két kezemmel ölelem a derekánál, hogyha meggondolja magát, akkor most már biztos hogy nem engedném el. Ha valamit meg elkezdett nálam szokás befejezni... Kezecskéje kissé meg-meg remegve indul el lefelé, én pedig feszülten várom meddig megy el, de amikor kis ujjacskái rámtalálnak odalent, azt hiszem érdemes volt tegnap türelemjátszani. Minden kifizetődő, főleg ebben a mai világban... De alig kezd rátérni a lényegre, az egyik kibaszott marokkütyü hívja magára a figyelmet, és mivel tényleg elég kevesen tudják a számomat, elég sürgős lehet. De ez még nem jelenti azt, hogy nem komorodok el, és az élvezet helyből utálattá változik, úgy veszem fel a telefont. Mellesleg meg fázok, mert az én kis melegítőm eltűnt. Ha a tekintetemmel lehetne fagyasztani, akkor most mindenkit sürgősen mélyhűtenék, én meg szépen eljátszanék a játékommal... Még ki sem élvezhettem igazán, folyton a munka!
A túloldalon az egyik őr van, és halálhörgések közepette közli, hogy a kis sunyi megint itt van, és Kitadet akarja. Szerintem inkább követeli, ezért muszáj közbelépnem, elvégre már az enyém, és mivel a szerződést úgy tűnik felbontotta, nem kap semmit, én meg megtartom a pénzt és a fiút. De több mint idegesítő, hogy az én kis cicámat akarja, mikor tegnap olyan könnyedén adta nekem, és hagyta magára. Egy tárgyként kezelte, erre követeli vissza? Mi az, nincs aki elviselné őt? Azt mondja a gorilla, hogy menjek le, mert nagyon elmérgesedett a helyzet. Belemorgok japánul hogy majd megyek, és kinyomom a telefont. Szegény... Ha tudná, hogy utolsó pillanatait tölti egyben! Mert egy mozdulattal lódítom a fal felé, hogy élvezettel hallgassam fájdalmas csörömpölését amivel szépen milliónyi darabra zuhan, és halálcsilingelés után végleg távozik az élők sorából. Többet már nem fog csörögni. Bár minden eddigi szexuális vágyam elillant, mégis képes vagyok úgy visszanézni az én kis döbbent cicámra, hogy az ne sikoltva ugorjon ki az ablakon.
-Most mennem kell...- Nem szólok, azt hiszem csak kitalálja a gondolataimat, mert odabújik és egy csókot ad nekem. - Maradj itt a szobában.
Bólint, én pedig öltözni kezdek. Gyűlölöm, ha valaki értetlen és nem bírja felfogni, hogy ami az enyém, azzal nem packázhat. Pláne nem akkor, ha még nem is kapott semmit a rendelt áruból, ha meg mégis, akkor meg ki van nyírva, és 2D-re laposítva. Durván vágom be az ajtót magam mögött, az előtte állóknak intek, és az egyikük elindul velem.
A hallban áll a bál, rohangálás, és felborított asztalok mögött fedezékben vár a két fél, és a jelre várnak. Ahogy belépek, fura csend lesz, jeges dühöm mindenüvé beszivárog. Kíváncsi tekintetek lesnek, hogy vajon mit fogok csinálni.
-Mi ez?
-Aminek látszik! -hallom a róka hangját oldalról. - Add vissza ami az enyém.
-A tiéd?- hangom egyre halkabb, és fenyegetőbb, már motoszkálást sem hallani sehonnan. Fegyvert rántok. - Ő már az enyém. Nekem adtad tegnap, és aláírtad. Nincs vissza, nincs mégse.
Lövök arra, merről a hangja érkezett, és libbenek egy oszlop mögé mert újra pukkanást hallottam. Azt hiszem ezzel eldőlt, mi lesz a buli vége, mert kések röppennek meg füstgázok palackok, és nem sokára teljes káosz lesz. A fegyverek nem kerülnek sorra, hiszen a nagy füstben senki sem lát semmit, saját oldalról meg kár lenne lelőni az embereket. Így halk és hangosabb kiáltások, rohangálás, puffanások, és a zűr hallatszik. Néhány nyakat kitekerek, kiélem morbid vágyaimat és kinyomok néhány szemet, majd gyönyörűn ívelő röppályára állítok egy fazont, aki gyönyörűen kezdi röpleckéit gyorstalpalómban. Azt hiszem csak a lábam nyoma fájhatott neki... az elején...
Mikor lassan fogynak az emberek, és oszlik a füst hála a kis riasztóknak meg víznek, körbenézve látom, hogy Ryo sehol sincs. Miért van ilyen rossz érzésem? Elhajítva az eddig hónom alá szorított fejet indulok az emeletre, és ahogy az ajtóm előtt heverő őrt meglátom, máris tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. A nyitott ajtón belépek, és egyből hallom az én virágom kiáltását, majd egy halk puffanást. Azt hiszem, úgy fogok meghalni hogy a saját jéghideg aurámban fagyok meg, és majd egy múzeumban fognak mutogatni, mert szinte érezni véltem, ahogy a szoba hőmérséklete rohamosan csökkent, mert én ugyebár az örök optimista máris azokat latolgattam, hogy mi mindent csinálhatott az én játékommal az a rókaképű szardarab. A háló ajtajához érve már enyhén remeg a kezem a dühtől, arcom kőkemény, és semmi jót sem garantál. Ha így látott volna először szegény kis cicám, lehet az életben nem szólna hozzám... Talán rám se nézne...
Az ajtó döngve csapódik a falnak meg nyekken egyet és kiszakad a tartójából, hogy egy újabb puffanással a földön landoljon. Hoppá, elvétettem a célt talán... Az ágy mellett hever a két alak, alul az én virágom, rajta meg az a rondaság, bár a legfeltűnőbb azt hiszem Kita hófehéren világító felsőteste, ami elég egyértelműen árulja el, hogy mit is akar az én tulajdonomtól. Megakadnak a táncsorban, violám halkan susog valamit, Ryo meg rámvicsorít, és mintha cukkolni akarna, még közelebb hajol Kitadehez, vicsorogva fogja meg állát, és durván megcsókolja.
Nem is tudom, mikor kerültem melléjük, csak akkor eszméltem fel, amikor már feléjük tartva hajoltam, és ujjaimat az ő nyakára szorítottam, majd a vörösödő fejét az enyém elé emeltem. Nem mondtam semmit, nem tartottam méltónak arra, hogy szóljak hozzá, csak addig szorongattam, amíg lilulni nem kezdett. Aztán az ajtó felé vágtam, a nyekkenés jelezte, hogy földet ért, én pedig a földön kuporgó cicámhoz fordultam, és visszafojtott dühhel emeltem fel, végigsimítva a buksiján, és odahúzva magamhoz, visszafordultam a róka felé, aki éppen köhögve próbált újra levegőt venni, több-kevesebb sikerrel.
-Csak azért nem lőlek most le, mert mindent összemocskolnál. És nélküled is elég piszkos már a kezem.
Ekkor érkeztek meg az embereim, én pedig intettem, és páran kivitték a haldoklás szélén lévőt, Lui meg beszámolt arról, hogy csak hárman haltak meg, a másik oldalról viszont nagyon sokan megsérültek. Félvigyorra húzta a száját, ezzel jelezte, hogy csak azok élték túl, akiket én megsebeztem, és a zűrben a földön kuporogtak, mert azt hitték halottak. A rendőrök találták meg őket, és vitték el mindet.
-Helyes. Takarítást kérünk azonnal, azt a nyomorékot meg kísérjétek ki.
Öltönyömet leveszem, és az én kis madárkámra terítem, aki arcát mellkasomba temetve reszket, én pedig felkapom őt, és a fürdő felé indulok vele. Meleg vizet engedek a kádba, és míg megtelik, lassan vetkőztetem le, és nézem, miféle sebeket szerzett attól az állattól. Ahogy végigsimítok rajta, meg-meg rezzen a fájdalomtól, de komolyabb baja nem esett, meg nem is mentek el messzire, lévén hamar jöttem – szerencsére. Lehajigálom a ruháimat, és úgy mászok vele a vízbe, amiben már buborékok is vannak meg finom virágillatú olaj, lévén már megint érzem rajta a bűzt... Magamhoz húzom, és csókolom meg, ő pedig szó nélkül, engedelmesen, akár egy bábu válaszol.
-Nem a te hibád, hana...
Lassan emeli fel a tekintetét halk dörmögésem hallatán, és amikor kérdőn néz a szemembe, szemeim összeszűkülnek, mint mindig amikor jól szórakozok.
-Azt jelenti virág... Hana...
A virágillatú olajjal lágyan mosom meg, ide-oda csókot nyomva, másutt meg izgatóan lassan simítva végig. Karjain fel, beletúrok a tincsekbe, majd le a gyönyörű hátán, és fel az oldalán, mellkasán. Hátát nekem dönti, majd megfordul, és hónom alatt körém fonja kis karjait, bújik hozzám, még kissé megremegve, én pedig lassú mozdulatokkal nyugtatom.
-Már elment, és most már nem mehet a közeledbe mert mindenhova magammal foglak vinni. Ha megyek, te is jössz. Ha leülök, akkor az ölemben a helyed. Értetted?
Bólint a mellkasomnak, én meg puszit adok a tincsek közé. Odakint meg halkan csukódik egy ajtó, azt hiszem kész a takarítás. Vizes tincseivel keretezett arcát felém fordítja, kérő tekintetét látva máris csókolom, nem éppen finomkodva, kiéhezett vadállat vagyok, mégis van még annyi bennem, hogy nyelvemmel végigsimítva ajkain bekérezkedjek, és csak aztán dúljak fel bent mindent. Nem bírva tovább felemelem őt, ő meg engedelmesen kulcsolja lábait derekamra, ágyékunk összeér, és belemorranok a csókba. Ujjai tincseim között kószálnak, cirógatnak lágyan, és hagyja, hogy én lágyan megharapdáljam vágytól duzzadt ajkait. Most már nem fogom engedni a kezeim közül.
|
| Hentai Chibi | 2010. 10. 01. 20:31:55 | #8318 |
Karakter: Kitade Daisuke
Megjegyzés: Kuro Ookamimnak
Lágy csókot lehel ajkaimra, ami most valahogy nem rémít meg. Bár félek, de már nem annyira. Bezzeg az a rohadék! De ez a pasas más. Sokkal gyengédebb, mint a többiek. Leül az ágy szélére én pedig nem tudom mit tegyek. A lábaim szinte földbe gyökereztek és ha akarnék sem tudnék megmozdulni. Ő csak fog és maga mellé húzna, ha hagynám magam. De talán életemben először tényleg valami tiltakozás félét produkálok. Akarja hogy mellé üljek, én pedig baromira nem.
Aztán megadom magam, még a végén lehet hogy bántani fog ha felmérgesítem. Nem merek közel ülni hozzá, de ő maga mellé húz óvatosan persze. Most mit akar? Mit fog tenni? És mit vár tőlem? Félnem kellene? Vagy nem tesz semmit csak azt akarja legyek mellette?
- Ne félj. Nem bántani akarlak. - akkor mégis mit? Ha nem bántani akar akkor mit akar tenni velem? Lágyan csókolgat és a hangjától szinte megremegek.
Az ágyba mászik és ettől megfagy a vér az ereimben. Ledobja a törölközőt és úgy bújik a takaró alá. Kényelmesen elfekszik. Mit tegyek? Tuti azt akarja hogy menjek oda ... de ... De én nagyon félek. Inkább felkelek az ágyból és elindulnék ki. Majd magamra kapom a ruháimat és alszok a kanapén vagy mit tudom én hol. De nem mellette az tuti.
Soha senki sem akarta hogy mellette aludjak. Mindig elküldtek miután maguknak örömet szereztek.
- Hát te hová mész? Gyere ide, hiszen mellettem a helyed. - súgja és a hangja szinte megőrjít. Félelemmel ugyan a szívemben de elindulok vissza felé. Ez a pár szó ... Hiszen mellettem a helyed ... Komolyan így gondolja? Még soha senki sem mondta ezt nekem.
Félve mászok be mellé, szintén törölköző nélkül. Hozzá simulok, de kissé azért még remegek. Most mit fog tenni? Annyira félek. Próbálok bátrabb lenni, nem mutatni mi van, de ez olyan nehéz. Félek hogy ő is bántani fog ... Nagyon félek ettől.
A mellkasára húz, így rá döntöm fejemet. Hát nem éppen erre számítottam. Átkarol és ... Nem tesz semmit. Szépen lassan elalszik. Nem merek aludni. Éberen figyelek. De az emelkedő majd süllyedő mellkas mozgása ahogy levegőt vesz ... A szívének minden egyes dobbanása akaratlanul is lenyugtat és végre engem is megtalál az álom.
Másnap reggel elég hamar felkelek arra hogy ő megmozdul. Hova megy? Mi van? Mennyi az idő?
Álmosan nézek rá, ő pedig egy lágy csókot lehel ajkamra. Viszonozom és megfogom a kezét. Kissé talán meglepődik mai bátrabb viselkedésemen. A franc essen ebbe a rohadt nyakörvbe.
Lehet hogy hozzá szoktam, de azért néha még zavar. Ajkunk elválik, de én ismét kérek egy csókot. Telhetetlen lennék? Miért váltja ki belőlem ezt ez a pasi?
Leül mellém, hozzá simulok. Szeretném ... Sőt akarom hogy érintsen, hogy csókoljon, hogy az övé legyek ... De mégis. Félek egy kicsit, de már nem annyira.
- Bármit amit kérsz tőlem ... azt én ... azt én megteszem. - nyögöm ki kissé nehezen. Erre vagyok úgymond betanítva.
- Bármit? - néz rám. Pont úgy mint egy ragadozó a prédájára. Tudom, hiszen mindig így néztek rám. Határozottan bólintok és megcsókolom.
Hagyja hogy ezt tegyem. Istenem ez a pasi teljesen megőrjít, azzal hogy más mint a többiek.
Eldöntöm az ágyon és félig rá dőlök. Lágyan csókolom meg többször is. Ajkát, arcát, mellkasát és ismét az ajkát. Teljesen zavarba jövök. Kezem végig simul a mellkasán egészen le a férfiasságáig ... De az a rohadt mobil megcsörren. Látom rajta hogy ideges. Engedem felkelni, ő pedig elég durván leordítja a fejét annak az alaknak aki hívta. Morog valamit aztán a falhoz vágja a mobilját. Most nem rémülök meg, csak döbbenten nézem. Kérdőn nézek rá.
- Most mennem kell. - adok neki egy csókot, mert tudom hogy ezt szeretné. - Maradj itt a szobában. - adja ki az utasítást. Bólintok, ő pedig kelletlenül de készülődni kezd.
Miután távozik egyedül maradok a szobában. Olyan nagy. Tuti nem szeret itt egyedül lenni, én sem szeretnék. felöltözök és végig járok mindent. Bedőlök az ágyba. Olyan puha és kellemes. Ő pedig ezt a csupa jót mind megosztaná velem?
Csak várok és közben halálra unom magam mikor hirtelen csak arra észlelek hogy az a szemét Ryo áll előttem.
|
| Laurent | 2010. 09. 18. 23:03:49 | #7906 |
Karakter: Kuro Ookami
Megjegyzés: Kitadémnak
Látom rajta, hogy fél tőlem, vagy ha nem is tőlem, akkor ettől az egésztől, gyűlöli hogy eladják, utálja hogy ezt teszik vele... Egyszerűen csak nem látja magát úgy, és olyannak, amilyen.
-A sunyi tette ezt?
Az én kis virágszálam bólint, majd halkan szólal meg, és a hangjától azt hiszem, elveszek egy pillanatra, s nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne zabáljam meg itt és most.
-Igen, ő volt. De már előtte is bántottak.
Legalább meg tudom érteni, hogy miért idegenkedik az egész kereskedelemtől, miért remeg enyhén a kezeim között, és süti le a tekintetét. Nem tetszik, hogy így fél tőlem, de nem parancsolhatom, hogy ne féljen, mert az olyan, mintha azt mondanám, váljon nővé. Az ilyesmi nem megy egyik pillanatról a másikra. Finoman simítok végig a kezén, mikor megcsörren a telefon. Tekintetem egy minutum alatt sötétül el, de kelletlenül mászok ki a vízből, egy törülközővel, hogy azért ne fázzak meg, és felveszem a telefont. Az egyik marcona hív, hogy a kis sunyi megpróbált bejutni és a violáját visszaszerezni.
-Mi a faszért kellett felhívni?
-Hát mert... Megszökött, és kettőnket...
-Hogy mi?
Azt hiszem, lassan vörös kis palást ereszkedik a fejemre, és valakit fojtogatni fogok, és az nem én leszek, nem is a kis violám. Csak azért kell neki, hogy legyen kin élvezkednie! Máris dübörögnék ki a fürdőből, hogy a szerződési papírt legalább millió darabra tépjem, amikor valami puha, hideg és remegő bújik hozzám. Meglepetten hallgatok el, nem hittem volna, hogy magától bújik majd hozzám, de talán csak túl hangos voltam. Morgok valamit a telefonba, és lecsapom, s bár kedvem lenne a falhoz vágni, nem teszem, csak a közeli szekrényre hajítom, lévén nincs rá szükségem. Kicsi rémült őzgidám! Felé fordulok kissé, és magamhoz ölelem, ujjaim önkénytelenül siklanak a hajába, majd finomam kezdem őt húzni, vezetgetve a háló felé, amit itt gyűlölök, hiszen akkora az ágy, hogy elférnék rajta ezredmagammal, és éppen ezért érzem magam olyan hülyén benne. Most legalább lesz itt valaki, aki enyhíti a hideg magányt. Esftére jár az idő, sötét van, nekem mégis elég a tudat, hogy itt van, a kezeim között, valahogy vigasztaló.
Finoman ölelem magamhoz a kis testét, hogy rohadjon meg, aki ezt a nyámnyilaságot tette velem, de mégis... Lágyan cirógatom, hiszen láttam, hogy fájnak a sebei, de ha akarnám se tudnám megállni, hogy ne érjek hozzá, hogy ne húzzam magamhoz oda, hogy ne ölelgessem egy kicsit. Karjaimba simul, hagyja, hadd ölelgessem, cirógassam, ahol csak tetszik, nekem meg egyre inkább fogamra való falatka ez. Tudom, hogy nem szereti ha bántja őt valaki, ez messzire lerí róla, márpedig az a sunyi nem finomkodott, ezért tök felesleges lenne most estére azzal felizgatni, hogy kissé gyérítve sorainkat megpróbálta őt ellopni tőlem. Gyengéden nézek rá, pedig ilyet pláne nem szoktam, persze mosolyogni nem fogok, azt duplán nem szoktam. Lágy csókot lehelek ajkaira, majd leülök az ágy szélére, és húzom az ágyra le, m. Nem akar jönni csak azért sem, bizalmatlanul néz engem, és iszonyatosan tart tőlem, pedig isten a tanúm rá, hogy cseszettül nem akarom bántani, főleg mert olyan kis édes. Lassan csak mellém kerül, összehúzza magát, és lesüti a tekintetét, én pedig odahúzom magamhoz, ha már olyan messze ül tőlem.
-Ne félj. Nem bántani akarlak.
Súgom neki, bele a bőrébe, ahová csókot nyomok, majd orrommal végigsimítok rajta, és szépen az ágyba mászok, a türülközőmet messzire hajítva. Majd felszedi valaki aki erre van fizetve. Halk szusszanással nyúlok el az ágyon a paplan alatt, ellazítva minden porcikám, és várva, hogy a kis cicafiú mit lép erre. Nem is kell sokat várni, ahogy elcsendesedek, az ágy matraca nyekken, de nem hogy valaki leül rá, sőt ellenkezőleg, feláll, és elindul valamerre. Felemelem a fejem, és halkan súgom.
-Hátte hová mész? Gyere ide, hiszen mellettem a helyed.
Számomra elég hosszú idő telt el, mire mozdultak a kis mancsok, és újra moccant az ágy, és egy kis violaszál bújt mellém, nem is bújt, inkább simult, félve, hogy vajon mit fogok csinálni vele, hiszen egy szál semmiben kerültünk a paplan alá. A mellkasomra húztam a fejét, őt magát az oldalamhoz, mint valami melegítőt, átkaroltam, és lassan szépen elszundikáltam. Nem fogok ma enni, elment a kedvem, de attól még lehet hogy reggel letámadom, hogy egy kicsikét hadd játszhassak, mielőtt még a napi rendre térek...
|
| Hentai Chibi | 2010. 09. 18. 18:39:49 | #7899 |
Karakter: Kitade Daisuke
Megjegyzés: Kuro-nak
Ebéd után Ryu egy fontos telefont intézett. Azt nem tudtam miről van szó de nagyon komolynak tűnt és kissé talán rémültnek is. Én az egyik sarokban húztam meg magam. Reggel már kiszórakozta magát, de ha felbosszantják ... Bele sem akarok gondolni. Arcomból félre söprőm a kékesfekete tincseket.
Délután nyugtom van, de este megint én lettem a feszültséglevezető. Olyan durva, olyan kegyetlen és erőszakos. Élvezi, hogy nekem fájdalmat okozhat én pedig csak tűrök.
Miután elég élvezetet szerzett magának rám parancsolt hogy öltözzek és takarodjak. Reggel pedig a földön ébredtem, ez volt a helyem, a szoba sarkában a padló.
Másnap egy elegáns hotelbe megyünk. Nem értem miért kellek én is ide. Mindenesetre hűséges kiskutyaként követem Ryu-t. Este nyolc fele jár, egy férfi az asztalhoz vezet minket.
-Elnézést, remélem nem késtünk sokat. -alázkodik meg. Kissé félve nézek körbe, majd helyet foglal míg én mellette állok. Körbe-körbe nézelődök. Sok helyen jártam már és valahogy emiatt megint rossz érzés fog el. Általában ilyenkor mindig tovább adnak. A férfi aki velünk szemben ül igencsak rideg tekintettel néz ránk. Mi az? Talán nem elég bizalomkeltő Ryu? Hát ha üzletről van szó, szerintem sem az. Üzletről beszélnek és pénzről. A férfi többször felém néz és ez zavarba ejtő.
-És hogy kíván fizetni? -erre felkapom a fejem és kissé talán meg is remegek. Ryu magyarázkodik végül megegyeznek, hogy itt hagy engem ennek a pasasnak afféle biztosításnak hogy fizetni fog. Hát többet ezt gazdámat sem fogom látni. Ch, mint valami kutya vagy tárgy. Eladnak és megvesznek az emberek. Mióta az eszemet tudom ez van. Még a szüleim is eladtak, elindítva ezzel ezt a borzalmas körforgást.
-Ő itt Kitade Daisuke. Jó szórakozást. Holnap akkor ilyenkorra kérem a fegyvereket.-na szép mondhatom. Ő sem különb a többieknél.
Miután Ryu távozik az a pasas elindul nekem meg követnem kell. Nem hagyja hogy lemaradjak, mellette kell mennem. Zavarban vagyok, nem tudom mit tegyek. Csak egyvalami biztos, hogy nem ellenkezhetek.
-Érezd magad otthon. Az enyém vagy, és ami az enyém az a tiéd is. -körbe nézek az elegáns lakosztályban. Klassz, igazán gazdag lehet. Kérdés hogy hogyan is szerzett ennyi pénzt. Alvilági alakok, hogy utálok köztük lenni. De hát mit lehet tenni ... Ők vesznek meg és adnak tovább. Távozik, majd mikor visszatér sokkal kényelmesen ruhát visel. Én még mindig nem mozdulok.
Valaki hátulról a vállamra teszi a kezét, míg a másik keze felfedezőútra indul testemen. Hát nem vesztegeti az időt ez már egyszer biztos. De mégis finomabb velem, mint Ryu. Ahogy hátam a mellkasához ér testem szinte felforrósodik és szívem majd kiesik a helyéről. Félek is, de próbálom eltitkolni. Legyen már vége .... Hagyja abba, engedjen el. Még ha el is adtak neki, engedjen szabadon. Szembe fordít magával és a szemembe néz. Kék szem. Meglepődtél mi?
Hirtelen megindul, engem pedig ránt maga után. Nem tiltakozom pedig legszívesebben ezt tenném. Valahogy szerintem jobb is, hogy nem teszem. Ki tudja milyen alak. Fürdőszoba? Hát ... Furcsa ez a pasas, ha itt akarja csinálni. Villanyt gyújt és ajtót csuk. Kissé félve nézek körbe. El nem engedne, pedig jó lenne. Vizet enged a kádba. Szemem előtt régi képek jelennek meg. Az egyik előző gazdám már megpróbált megölni, pontosabban ez jobban felizgatta mint én. A könyörgés az életemért, a könnyek ... Kissé megremegek, de próbálom érzelmeimet még mindig eltitkolni. Leveszi a felsőjét és én csak mégjobban megrettenek. Az ajtóban állva nézek felé, ő pedig int hogy menjek oda. Némán engedelmeskedek.
-Mindig legyél mellettem. -suttogja a fülembe és átölel. Furcsa. Még sosem kért tőlem senki sem ilyet, pláne nem így. Lágy csókot nyom az ajkaimra, majd elfordítja a fejét. De előtte láttam valamit a szemében. Nem vesztette kedvét az tuti. Valamit a vízbe önt. Levetkőzik teljesen majd elmerül a vízben.
Engem is hív. Elkezdek levetkőzni, de eléggé zavarba ejtő hogy engem néz. Nem akarom hogy lássa mit tettek velem, nem akarom hogy tudja milyen kegyetlen is volt velem még Ryu is.
Mikor már teljesen meztelen vagyok beránt a vízbe, mellkasom mellkasához simul. Hajamba túr, kezem mellkasán landol. Nem tudom mit akar tenni, de egyenlőre csak kóstolgat. Észreveszi a foltokat. Hát igen, ezeket nem lehet nem észre venni. Végig simít a sérüléseken és bár annyira nem de a frissebbek még kicsit fájnak a gyenge érintésektől is. Hát Ryu nem vesztegette a mai nap az időt, mielőtt ide hozott volna.
Engedelmesen hagyom, hogy azt tegye amit akar.
-Az a sunyi tette ezt? -búgja kérdését fülembe, én pedig teljesen a rabja leszek. Próbálok ellenkezni, de nem megy. Némán bólintok.
-Igen ő volt. De már előtte is bántottak. -nem szól semmit csak még mindig fog. Félek, méghozzá nem is kicsit. Már kezdem azt hinni ő is tesz valamit, de a telefon megment. Mérgesen kászálódik ki a kádból, maga köré csavar egy törölközőt. Felveszi a telefont és elég durván szól bele. A telefon túloldalán először síri csend majd bocsánatért való esedezés hallatszik, már amennyire hallani lehet. De ez neki nem elég. Tovább szidja a túloldalon levőt. Biztos valamelyik embere. Kiszállok én is a kádból és én is magam elé csavarok egy törölközőt. Nem akarom hogy kiabáljon. Úgy megrémít.
Szemembe könny gyűlik, de nem akarok sírni. Oda bújok hozzá, szívem hevesen ver. Rám néz, tekintetünk találkozik. Leteszi a telefont és beletúr hajamba. A háló felé vezet.
|
| Laurent | 2010. 08. 10. 12:58:58 | #6744 |
Karakter: Kuro Ookami
Megjegyzés: Kitademnek
Hotel Carpanteeee... Mindez francia kis akcentussal, és jól elnagyolva a magánhangzókat... Vicces. De mondjuk nem vagyok egy rózsás kedvemben. Csak ez az idióta telefonos nő, aki nappal van, tényleg hülye. ,,Áá Hoteeel Kárpánthé rheszepsziójá”. És próbálom vele megértetni a recsegő vonalon keresztül, hogy szobaszervizt kérek. De ezeknek beszélhet az ember. Kis francia pipi, csak tudnám, hogy miér vették fel. Mert nem ért meg. Küldtek egy vén takarítót, és ezzel el van intézve. Mobilról voltam kénytelen az igazgatóval beszélni, és mostmár van szép takarító kiscsajszim, pultosom, aki a reggelit hozza, másik aki a törülközőimet,meg sorolhatnám... Na, ez kell nekem. Elégedetten dőlök végig az ágyamon. Kényelmes, de fényévekre van az enyémtől. És azt hiszem, picikét nagy. Na jó. Az otthoni cselédsereggel elférnénk ezen a szobányi ágyon. Olyan magányosnak érzem itt magam, mint az ujjam.
Reggelente a konditerembe járok le, esténként meg a kis bárba ott az étterem mellett, és üzleteket bonyolítok le. Az élet mondhatni szép, csak... Mi a szarért kellett a mellettem lévő szobába egy szexkazánt rakni? Minden éjjel hallgatom a kéjes sikolyokat és kiáltozást. ,,Mááájkiii... Ó, igen Májkiii”... Ó, igen, én is meg fogom folytani ezt a ,,Májki”-t. Szerencsére ma van itt az utolsó éjszakája. Illenék megmutatni neki, hogy nem valami agglegény bújik mellette meg. Csak sajnos szobalányon kívül nincs más, aki szóba jöhetne, és elég gyanús ez a lányka nekem. Szerintem még 14 sincs, csak valaki ügyesen sminkel. Bár a fenekét szépen mereszti takarítás közben az égnek... Valamiért csak a szemnek gusztusos.
Dél körül járhat az idő, én meg egy kis edzés után beültem a fürdőben a kádba. Buborékos... És... Annyira szeretem, ha masszíroznak. A kád szélére teszem a fejem, két kezemmel kitámasztom magam, és hagyom lehunyt szemmel, hogy a buborékok kényeztessenek. Blu-blu-blu-blu-blu-blu-blu-blu-blu... Időnként a jobbomon lévő pezsgőből szopogatok egy picikét, tehát tökéletesen elvagyok.
Ebbe az idilli pihenőbe csivalyog bele a telefon. Felsóhajtok, és ránézek a mosdónál lévő telefonra. Kussoljon, vagy robbanjon fel. Idegesítő ez a visongás. Ráadásul a falak szépen visszhangoznak, felerősítve sikít. Könyörgöm, repüljön ide! Nem olyan nagy kérés!
Bosszúsan mászok ki a meleg vízből, és ahogy megcsap a hűvös levegő, majd a buborékok hiánya is kezd irritálni, azt hiszem, migrénem lesz. Ajánlom, hogy ne valami reklamálás legyen az, mert többször elismételtem már, hogy nem én gyártom a cuccokat, csak eladom.
-Hm?
Dörrenek bele a telefonba, és a másik oldalon pillanatnyi csend.
-Kuro?- puhatolózik.
-A kedes nagymamája... - visszafogom magam, és újr kezdem. - Kuro vagyok. De ezt eddig is tudtam. Esetleg valami önről?
Jaj, de vicces kedvemben vagyok. Mindjárt elnevetem magam. A tükörbe nézek, és megértem, miért. Hiába. A jobb vállamon még mindig ott van egy kis heg, pár hete meglőttek, és hát... Nem sikerült még kihevernem. Amúgy is idegesítő, hogy a jobb oldalam kissé gyengébb.
-Elnézést, hogy zavarom, de szükségem lenne néhány láda fegyverre.
Üzlet. Kurva élet, hogy már nem lehet fürödni se nélküle.
-Mifélére? Tudja mit? Jöjjön ide, ha tud, ma este a bárban a többit megbeszéljük. Ahogy az árat is.
-Este? Ragyogó! Nyolckor a 13-as asztalnál. Viszlát!
Megszakítom a vonalat, ha már ilyen jól megeggyeztünk, és visszabújok a buborékjaim közé. Ha nekem pénzzel jön majd ez is, akkor tuti falra mászok. Ez itt az első osztályos, extrákkal feltuningolt lakosztály. Szóval újat nem tud már a pénz mutatni.
Felhörpintem a pezsgőmet, és pihenőzök még. Még egy telefont elintézek, hogy holnapra majd az árut le is szállítsák,
Este valami sötét selyeminget húzok, fehér vászonnadrágot, megborotválkozok, a hajam is kicsit megigazítom, és zsebre vágott kézzel elindulok. Egy fekete pasi jön utánam, lévén testőr is kell nekem. Paranoiás lettem, mióta meglőttek.
A bárba lépek, és máris egy inas lép elém, hogy a foglalt asztalhoz kísérjem. Az órámra nézek, nyolc óra van. Én pontos vagyok. Leülök, és kezdem a várakozást. Van mondjuk... Tíz perce. Abban a pillanatban ahogy leülök, megjelenik még valaki az asztalnál. Elnézést. Több valaki. Egy kis sunyi rókaképű alak, egy kis csecse-becsével az oldalán, meg pár gorillával. Felállok, kezet rázunk, és leülünk. Már most tudom, hogy hitelre ennek semmit sem adok. A képe valahogy nem biztató.
-Elnézést, remélem, nem késtünk sokat.
És inni rendel, valami bort. Ki mondta, hogy én kérek? Csakazért is konyakot rendelek magamnak, ő meg igya egyedül a borocskáját. Nem a cimborája vagyok.
-Tehát, miben segíthetek?
-Látom, az üzlet mindenekelőtt. Kellene nekem pár Colt, és revolver.
-Könnyen eldugható játékparittyák. Értem. Géppuska, távcső, tok, bármi más?
-Töltények, természetesen.
Nem értem. Miért pont engem kellett felhívnia. Akármelyik fegyvercsempész tud neki ilyesféléket adni. A közömbös arcom most megmozdul: az egyik szemöldököm felhúzom.
-És?
-Ah... És nekem kellene valami megbízható kis pukkantós.
Aha. De még mindig nem értem, hogy ehhez miért én kellek.
-Majd szólok az érdekében.
Majd kibújik a szög a zsákból. Kihozzák az italokat, én meg a megrendelői lapot meg egy tollat tolok a kis sunyi elé. Míg ő ír, addig én a mellette lévő fiút veszem szemügyre. Nem mondom, finomnak tűnik. Vékony, kecses alkat, bájos pofival, szép szemekkel... Szóval igazi desszertféle. És, legalább már tudom, mifélét kérek majd mindezekért.
-És hogy kíván fizetni?
Kérdezem még mindig hűvös nyugalommal, mire megáll a toll, és felnéz rám. Én még mindig egy kis virágot nézek.
-Amint a fegyverek megjöttek, készpénzzel...
-Nem.
Felnéz rám, felvont szemöldökkel, mintha olvasni szeretne az arcomról.
-Tessék?
-Mivel én szállítom a fegyvereket önnek, jogos, ha a fizettséget előre kérem. -olyan hideg lehetek, mint a jégkocka a konyakomban
-De most nincs nálam..
-Tehát holnapra lenne pénze? -nézek rá áthatóan, felvont szemöldökkel, és már látom a szöget kibújni a zsákból. Zavarban van a kis vörös, én meg megveregetem a vállamat gondolatban. Naná. Ezért volt olyan fura. A fegyverkereskedők úgy tűnik, hitelre adtak neki, és nem fizetett. Ezért jöttem volna most én. De túl régen vagyok már itt, és ebben a szakmában ahhoz, hogy beessek a gödörbe. Nem válaszol, én meg megint a mellette ülő ibolyavirágra néztem... a szemei inkább világoskékek, de ez most mindegy.
-Van egy ajánlatom.
Fél óra múlva aláírtam én is a papírt. Hitelre egy kis pénz, és előlegbe meg... Nos, kapok egy kis finomnak tűnő süteményt, amit este szépen elfogyasztok, ha kedvem szottyan. Csakhogy inkább másra van gusztusom. Beverni pár ember képét mondjuk. Mindegy.
-Ő itt Kitade Daisuke. Jó szórakozást. Holnap akkor ilyenkorra kérem a fegyvereket.
Azzal feláll a papír másolatával, és távozik. A kis orchideám meg ittmarad az asztalnál. Szemrevaló, mit ne mondjak. Kis ínyencfalat a szememben. Nőies vonásai csak szebbé teszik, ajkai gyönyörűen ívelnek, szinte már most csókolgatni valóak. Hosszú haja bár sokmindent takar, azért nem mindent. Kék szemei, melyek majdnem olyan színűek így, mint az enyém, csak annyi a különbség, hogy az övé meleg, és szomorkás, kicsit kíváncsian figyel, mégis mintha kicsit félne tőlem. Hiába. Az én szemeim jéghidegek. Nincs aki melegen tartsa, hogy fogalmazzak irodalmian. Gyönyörűen ívelő nyaka... Azt hiszem, alaposan megkóstolgatom majd. De előbb menjünk fel. A magánéletemet nem szeretem kiteregetni.
-Gyere Kita.
Azzal felállok, és elindulok felfelé. Kita jóval mögöttem jön, talán megszokta, hogy ott kell mennie, én azonban bevárom, és amikor mellém ér, indulok el újra. Mögöttünk a testőr elintézi, ha az én kis orchideám megint lemaradna. Mellettem kell jönnie és kész. A szobám elé érünk, minden további nélkül belépek, és amint Kita is bent van, ajtót csukok.
-Érezd magad otthon. Az enyém vagy, és ami az enyém az a tiéd is.
Intek felé, és elvonulok, hogy levessem végre az idegesítő ruhákat. Egyszerű nadrág, meg egy rövidujjú és kész. Kita pedig még mindig nem messze az ajtótól áll, és nézelődik. Mögé lépek halkan, és kezeimet a vállára teszem. Megdermed, mint az őzike, és nem mozdul. Egyik kezem lefut az oldala mentén, mintegy feltérképezve ezt a szép játékot, a másikkal meg gyengéden magamhoz húzom. A háta az én mellkasomnak dől, és kezeim között érzem, ahogy a szíve meglódul. Orrommal finoman végigcirógatom a nyakát, fel a füléig, majd ajkaimmal a fülcimpáját kezdem rágicsálni. Fura illata van, még annak a sunyiképűnek az illata ődöng rajta, de a bőre... Puha és bársonyos, mint egy rettentően finom barack. Elégedetten dörmögök a fülébe, míg jobbom most mellkasán fut fel, szépen felfedezve azokat is. De a rókaképű illata annyira irritáló... a derekán lévő kezem fogja szépen, és megfordítja őt, így most a szemeibe nézek. Tűnődve nézem őt, és közelről hogy megnézem... Mégiscsak én jártam jól az üzletben. Igen, a fenébe is, ez jó üzlet volt. Szemeim kissé összeszűkülnek mint mindig, amikor jól szórakozok, és jókedvem van, majd elindulok hátrálva a fürdő felé, s húzom magammal a fiút is. Engedelmesen követ, nem szól, amiért külön hálás vagyok, nem is ellenkezik, ami kezemre játszik. Ha most bárki követelne tőlem valamit, vagy ellenkezne, azt hiszem, lelőném, mint egy kutyát. Hiába, harapós kedvemben találtak ma. De szerintem a helyzet csak javul... A fürdőbe lépek, egyik kezemmel elengedem a violámat, és fényt gyújtok, és becsukom az ajtót magunk után. De másikkal nem és nem engedem el. Olyan kis pátyolgatni valónak tűnik, igencsak elevennek, és azt hiszem hűségesebb tipus, mint akárki az eddigi hárememből. Egy puszit nyomok az orrára, majd ellépek tőle, és megnyitom a csapot, hogy a kádban meleg víz is legyen, majd ledobom a felsőmet. Tökre felesleges. Az ajtóban álló Kitára nézek. Fejemmel intek neki, hogy jöjjön oda, és ő készségesen követ.
-Mindig legyél mellettem.
Suttogom a fülébe, amint mellémér, és megölelem. Ajkaimmal simogatom végig a nyakát, nem csókolva, csupán simítva velük, majd kezemmel sélresöpröm a haját, és az arcélén végighaladva szépen elsétálok az ajkaihoz. Nyomok rájuk egy kis csókot, majd mint aki érdeklődését veszítette, újra a víz felé fordulok. Igazából azonban kedvem támadt igencsak antihumanitáriánus módszerekkel egyben lenyelni ezt a kicsi violát, szóval hogy lehiggadjak, elzárom a meleg vizet, és valami pacsulit öntök a vízbe. Ledobom a ruháim, és a vízbe mászok, jólesően hümmögve, majd a túloldalt lecövekelek, és visszanézek Kitadera.
-Gyere, nem harapok.
Tétován vetkőzik le, mintha zavarban lenne, hogy minden egyes elém kerülő porcikáját megbámulom, majd ő is csatlakozik hozzám. A jobb oldalamnál áll meg, talán nem igazán tudja, hogy mit is szeretnék. Megoldom, meg kinyúlok, és a keskeny derekánál fogva magamhoz húzom. Mezítelen teste az enyémhez ér, s a kék szemeim felvillannak, mint egy ragadozó, ha megtalálta a vacsorának valót. Gerince mentén a forró tenyerem felsiklik a tarkójára, és onnan a hajába, édesgetve, de még mindig csak kívülről nyalogatva a lekváros üveget. Kezei a mellkasomon jelennek meg, és elmosolyodom. A nyakára nyomok egy csókot, ahol viszont meglep, hogy még mindig ottvan a nyakörv. Fura. De most nem fogok ezzel vacakolni. Ameddig látom őt, végigmérem, és kicsit összevonom a szemöldököm, mert bőrén itt-ott, ahol a ruha takarja, mindenféle színben pompázik ezernyi folt, mintha verték volna. Végigsimítok rajta óvatosan, bár fogalmam sincs, mikor lettem ennyire pudingból.
-Hm... Lehet egy kicsit mégis harapok...
Motyogom a fülébe, és a felső fogsorommal meg az alsó ajkammal kóstolgatva őt indulok az ajkai felé. Puha, és finom, istenemre, mint egy barack, vagy málna, és itt a vízben már nem is érzem csak a saját, a víz, és az ő édeskés illatát. Vagy csak én lettem gyümölcsös hangulatú. De a nyál összefut a számban, ahogy itt kóstolgatom őt. Kezeimmel gyengéden irányítgatom, hogy merre is mozduljon, míg én szépen nyalogatva-harapdálva élvezem ezt az ölembe pottyant szépséget. Szép estém lesz.
|
| yoshizawa | 2009. 09. 19. 20:13:43 | #1904 |
Karakter: Kiari
- Engem keresel?- Hallok meg egy mély, nyugtató hangot a hátam mögül, és arrafelé fordulok.
Tudtam. Ez Raul-kun. Végszóra jött. Már lassan előbújnak a számítógép-elvonási tüneteim. Kábultan nézem csak az enyémhez képest termetes alakját, és azt, ahogy egy hajtincsét kiigazítja arcából. Olyan földöntúlian szép. Mint egy herceg!
De áhh… Hol jár az eszed?! És mi a fenéért kell bámulnod egy embert, akit alig egy napja ismersz? Ennyire tetszik? Zavartan fordulok el. Remélem, nem tűnt fel neki, hogy az előbb őt néztem. Na jó, ha nem vak, akkor biztos feltűnt neki, de remélem, emiatt nem fog lenézni, vagy megverni.
Annyira szeretek a közelében lenni. Mellette valahogy… biztonságban érzem magam.
Nyááá. A hajam! Pedig most fésülködtem, 3 nap után először! Ha ezt tudom, most se veszem fésűm kezembe. És különben is… mikor ért mellém?
- Na, gyere! Benn van a szobámban, amiért jöttél! – mondja, miközben az ajtóhoz lép, és előhalássza a kulcsot. Minden mozdulata egy-egy évnek tűnik, de az ajtó vééégre csak kinyílik. Szuper. Már száguldok is be mellette szobájába, és alaposan körülnézek.
Hoool vagy kicsiiim??? Nem mintha laptopom tudna válaszolni, de már vagy egy fél napja nem voltam a világhálón. Ilyen csak akkor fordult eddig elő velem, amikor beteg voltam. Akkor… sosincs erőm gépelni. De most vaaan. Izzanak az ujjaim.
-A nappaliban van! – ó, köszönöm, Raul-kun. El is indulok az említett irányba. - Mondd csak, Kiari, nem lenne kedved ma este eljönni velem szórakozni? – hallom meg hangját, de mintha dobozból beszélne. Annyira laptopom körül forognak már gondolataim, hogy csak nagy sokára fogom fel, mit is kérdezett. Meg is állok a döbbenettől. Ééén… szórakozni? A világhálón kívül, emberek között? Nem tudom, nem akarok, NEM.
Ránézek, és megpróbálkozok egy gyengéd elutasítással:
- Én nem tudom. Igazából netezni szerettem volna – nem szeretek emberek közé menni, és az alkoholt se bírom. Semmiképp se mennék sehova.
- Ne legyél már ilyen… hogy is mondják? Áhh, igen, penészvirág! – lép mellém, majd magához ölelve vezet a nappaliba. Egek. Mindig is tudtam, hogy az olaszok közvetlenek. De ennyire??? Könyörgöm! Hiszen mindketten férfiak vagyunk!
- Jó, de sokáig nem tudok maradni. Másnap dolgoznom kell. – törődök bele a „szórakozásba” végül, hogy elengedjen, és véégre kezemben tarthassam kincsem. De a miheztartás végett… Nem vagyok függő, hiszen egy teljes napot kibírtam nélküle. Igaz, hogy átaludtam azt a napot, de akkor is kibírtam.
- Köszönöm, hogy visszaadtad! – hajolok meg előtte, majd olyan gyorsan slisszolok el a bejárati ajtó felé, ahogy csak tudok. Ha nem beszélünk meg találkozási helyet és időt, akkor lesz indokom, hogy miért is nem mentem el vele. Sajnálom Raul-kun, de több órás gépelést kell most bepótolnom.
Mááár majdnem kint is vagyok, amikor valaki elkapja a csuklóm. Szomorúan nézek Raul-kun kedvesen mosolygó arcába. Ez nem ér, sokkal erősebb és gyorsabb is nálam, nem csoda, hogy utolért.
- Még nem beszéltük meg, hogy mikor indulunk! Ahogy azt sem, hogy hol találkozunk… - Kezdi szigorúan. Duzzogva nézem inkább kezemet. Nem is akartam ilyeneket megbeszélni vele. Netezni akarok, miért nem érti meg?!
Ráadásul olyan erősen tartja a kezem, semmi esélyem arra, hogy kihúzzam szorításából. Esdeklőn nézek rá, majd újra kezemre. Majd, mivel nem működik a szuggeráció, sírásom visszafojtva nézek rá ismét, megadóan ejtve ki a számomra halálos ítéletet jelentő szavakat:
- Nekem mindegy! – áá, miért fog még mindig? - De légy szíves, engedj el! – lehet, ezt már túl ijedten mondtam? Nem érdekel. Akkor se szeretem, ha fogdosnak. Ezt még családomnak se nagyon tűröm el. Őt meg még csak reggel ismertem meg.
- Bocsánat – engedi el végre kezem. Húú. Egy fokkal jobb. Már kezdtem hisztis lenni. Szorosabban ölelem magamhoz laptopom, de nem akarok vele kifutni a szobából. Hiszen, ha utánam futna, még baja eshetne drágámnak.
- Mit szólnál, ha itt találkoznánk a szobám előtt 9-kor? – időpontot tudom, viszont addig alig van idő. Muszáj neteznem. Bólintok egyet neki beleegyezésem jeléül, majd olyan gyorsan rohanok ki a szobából, ahogy csak tudok, hogy több időm legyen gépem előtt.
- Ciao, Kiari! – hallom meg búcsúzását, ezért visszanézek rá futás közben. Integet. Kábán emelem neki én is fel kezem, hogy vissza tudjak neki inteni.
- Vigyázz! – hallom meg még újra hangját egy hatalmas koppanás előtt, ami azt jelezte, hogy fejem összecsókolózott az ajtófélfával.
- Aú. – nyögök fel panaszosan, miközben megvakarom búbomat, és kiszédelgek végre a szobából. Ha ez a pukli megmarad… lehet, át kell magamat keresztelnem Búbos Bankának.
- Jól vagy, Kiari? Nem fáj? – lép közelebb az ajtóhoz aggódva, de nem válaszolok neki, csak megrázom fejemet, és a lift felé indulok vörös fejjel és nagyon szomorúan.
Legszívesebben most elsüllyednék szégyenemben. Miért pont Őelőtte kellett bénáznom? Amúgy is ügyetlen vagyok, de ez, hogy pont Raul-kun előtt égetem le magam… ez már túlzása szerencsétlenségemnek. Így már csak reménykedhetek abban, hogy nem utál meg sutaságom miatt.
Visszatérek a szobámba, de nem tudom bekapcsolni a gépem. Túl ideges vagyok hozzá, az esti- úgymond -„szórakozni menéstől”.
Mit viselnek ilyenkor az emberek? Mit vegyek fel? Árrg. Végigkutatom bőröndjeim, amire végre találok egy, az estéhez szerintem megfelelő ruhát. Farmer és póló. Hmm. Talán jó lesz. Ha meg nem… Akkor lehet, hogy el se kell vele mennem. Viszont… igazából nem tudom, hogy annak örülnék-e, vagy nem.
Az egy csábító ebben az estében az maga Raul-kun. ÁÁÁ. Ha nem állok neki készülődni, el fogok késni.
Hamar elmegyek zuhanyozni, de hajat most nem mosok. Már mostam a héten. Fésülködés. Hmm. Szerintem fölösleges lenne, mert Raul-kun úgyis mindig összeborzolja a hajamat.
Ruháim se fogom összeszedni, mert egyrészt már nincs rá időm, másrészt meg, ha már kipakoltam a bőröndjeimből, elég lesz egyszer visszagyűrnöm beléjük cuccom... és addig legalább könnyebb lesz megfelelőt keresnem, ha -ne adj Isten- még elhív egy párszor magával Raul-kun.
Nem tudom miért, de reménykedek benne, hogy tényleg nem ez lesz az utolsó alkalom, és ő se csak 1-2 napig szállt meg itt ebben a szállóban, mint rajtam kívül a legtöbb vendég. Olyan jó érzés, hogy velem van. Egy ember, akivel egy nap után sikerült összebarátkoznom. A kisugárzása miatt lehet-e, nem tudom, de már itt se vagyok egyedül.
Lehet, tényleg meg kéne kérnem, hogy oktasson olaszul. Akkor többet lenne velem. Mondjuk… attól meg félek, hogy visszautasít tárgyalásaira, vagy pedig elutazására hivatkozva.
Mindjárt idő van. Úgy körözök a szobában, mint valami versenyautó. Még jó, hogy nem ittam energiaitalt vagy kávét. A pulzusom így is az egekben van.
Fééélek. Itt az idő. Úgy totyogok el Raul-kun szobájáig, mintha karót nyeltem volna. Nem értem, miért vagyok oda ennyire. Hiszen… Ez csak egy baráti beszélgetés lesz. Legalábbis, semmi jel nem utalt arra, hogy randira hívott volna.
Kopogok az ajtón, és máris Raul-kun tündöklő mosolyával találom magam szembe.
- Ciao, Kiari! – köszön, miközben végigfuttatja rajtam tekintetét. Nem kéne így zavarba hoznia azzal, hogy ennyire megnéz magának.
Jaj, légyszi, mondd, hogy így nem mehetek veled! Mondd már, könyörgök. Vagy ne… kérlek, inkább ne mondd, mert veled akarok menni.
- Váó, jól áll a sima ruha is! – szólal meg végül, amire zavaromban elnevetem magam.
- Köszi, neked is jól áll, Raul-kun – nézek végig testén, lopva pillantva nadrágja felé, majd sietve hozzáteszem… - az ing. – Mosolyogva lép hozzám közelebb, majd egy ajtózárás után a lift felé terel.
A lift… Túl közel áll hozzám, de nem tudok arrébb menni. Sajnos kicsi a hely. És ő… mintha élvezné ezt, de lehet, hogy csak én vagyok túlságosan is paranoiás.
- Hová megyünk, Raul-kun? – kérdezem meg tőle, hogy eltereljem közelségéről figyelmem.
- Egy kellemes éjszakai bárba – ohh. Az biztos jó. Bár bárokat még csak kívülről láttam. És ez a sejtelmes hang, amin megszólalt… Nem vagyok fagyi, de úgy érzem, elolvadok.
Vállam megfogva vezet ki a liftből, majd mellém lép, és együtt, egymás mellett megyünk ki a szállodából. Annyira ideges vagyok ettől az egésztől…
Taxiba ülünk, és elindulunk. Jaj, Istenem. Mi lesz, ha nem tudom majd, mit kell tennem, és szégyent hozok Raul-kun fejére? Vagy Raul-kun szimplán meglát akkor, amikor le vagyok fáradva, és visszazavar? Mondjuk… szerintem… vissza se találnék a szállóig. Majd itt fogok kóvályogni a városban, mint valami kóbor szellem, ételért és kajáért könyörögve. Ha egyáltalán az itt élők tudni fogják, mit is kértem tőlük japánul.
Hiába kérdezget, most nem tudok neki válaszolgatni. Túlságosan ideges vagyok. A kocsiút nagy része emiatt csendben telik.
És egy hosszúnak tűnő út után, végre, végre megérkezünk, és kiszállunk.
Pillantásommal az előttünk álló, fényektől villódzó épületet vizsgálom. Ez lenne a bár? Már innen kívülről is nagyon hangos. Nem tetszik.
Vissza akarok ülni a taxiba, de Raul-kun átkarolja a vállam, és maga mellett vonszol be az épületbe. Ez nem ér. Sokkal erősebb nálam.
Viszont… Itt bent… Itt is lüktet a zene, de sokkal kellemesebb, mint kívül. Egy páran táncolnak is ritmusára, de őszinte megkönnyebbülésemre nincsenek sokan.
Beülünk egy boxba, bár mondjuk, nem is tudom, miért hívják így ezeket a kicsi kuckónak összerendezett székeket. Azért vajon, mert hasonlítanak egy-egy lólakra?
Nyihaha, akkor csüccs, és abrakoljunk. Na jó. Érzem, kezdek fáradni. Remélem, hülyeségeimmel nem fogom hangosan is elárasztani Raul-kunt, mert ha meghallaná, milyen is vagyok, amikor az agyam ledobja az ékszíjat, még tényleg megutálna.
Mondjuk, most épp nem rám figyel, mert rendelést ad le. Jajj. Ugye rostos üdítőket is felszolgálnak ezen a helyen, és nekem azt kért! Nagyon nem bírom a szeszt.
- Voltál már ilyen helyen? – kérdi a fülembe súgva. ÁÁÁ. Túl közel van már megint. Tényleg csak így fogunk tudni beszélgetni itt???
Megrázom a fejem válaszként.
- Tetszik? – Jön az újabb kérdés. A fenébe. Most nekem kell hozzá közel hajolnom. Amúgy is halk vagyok, de ebben a zenében még az a kevés hangom is elveszik, ami volt.
-Még nem tudom! De érdekesnek tűnik. Te sűrűn jársz ide? – kérdezek vissza. Nem tudom elképzelni, hogy emberek ilyen helyekre járnak, úgymond, kikapcsolódni. Szerintem, ha ide valaki eljön, akkor utána ezt a helyet kell kipihennie, mert nagyon fárasztó.
Nem tud válaszolni, mert italokat hoznak. Bízok abban, hogy nincs bennük alkohol, vagy csak kevés. Félve iszok bele, de örömmel nyugtázom, hogy ez finom.
Édes és bizsergető, és-és-és... áhh, egyszóval, ilyet még nem ittam, de hamar rá tudnék szokni.
Ezt feltétlenül meg kell köszönnöm Raul-kunnak. Várakozó tekintetébe nézve mondom meg neki is:
- Nagyon finom!
- Örülök neki, hogy ízlik! Ti nyelvetekre lefordítva Forró csók a neve… - forró csók?! Elgondolkodva teszem ujjam ajkaimra… Ilyen lenne a csók? Újra beleiszok italomba. Hmm. Nem tudom. Igazából még sose csókolóztam.
- Én nem tudom, az milyen.- jegyzem meg neki vigyorogva, majd betapasztom kezeimmel szám. Én hülye. Hogy lehetek olyan idióta, hogy bevallom neki, még soha nem volt senkim?!
És ki is nevet. Szomorúan iszom tovább italom, amíg ki nem ürül poharam.
- Kérsz még egyet? – kérdi egyből, amitől egyből jó kedvem lesz újra. Most, hogy megittam, se akar még visszavinni?! De jó! Akkor ezek szerint mégse égettem le magamat annyira.
Bőszen bólogatok, miközben közelebb bújva hozzá avatom be abba, hogy élek otthon, és hogy miért is küldtek ide anyámék. A szavamba vágva kérdi meg:
- És szerinted, ha dolgozol, és mellette ilyen ütemben tanulsz, akkor hogy fogsz nyelvvizsgát letenni? – kérdi kicsit szemrehányóan, miközben leadja a pincérnek újabb rendelésünk.
Muszáj lehajtanom fejem. Ez egy fogas kérdés. Ennek a megemésztéséhez már egy kicsit későre jár. Ööö. Nem jut eszembe. Hogyan is akartam nyelvvizsgát tenni nyár végéig?! Csodával? Vagy naagyon nagy adag szerencsével? Tudom, hogy valahogy kapcsolódott ez az egész dolog Raul-kunhoz, de mivel? Jaaa… már tudom!
- Keresni akartam egy olyan embert, aki tudna engem tanítani olaszra, még úgy is, hogy szinte csak japánul tudok beszélni. – simítom végig kezemmel mellkasát, alulról fölfele haladva, végig a nyakán, fel egyenesen a szakálláig. Amióta láttam, hogy ezt csinálja, mindig is ki akartam próbálni, milyen érzés ezt a pamacsot tapogatni, úgy, mint ahogy ő teszi.
- És sikerült találnod már tanárt? – faggat tovább. Hmm. Mintha kicsit karcosabb lenne a hangja. De miért is vagyok én ilyen közel hozzá?!?! Kicsit arrébb húzódnék, de nem engedi. Ijedten nézek rá, viszont szemei csukva vannak, és arcán se látok semmilyen érzelmet. Mi van most? Mi történt? Megöltem Raul-kunt?! De hát lélegzik. Akkor mégse halhatott meg. De akkor tényleg, mi van?
Végre felnéz. És ez a tekintet... Most válaszolnom kéne? Jól van, na! Tényleg nagyon késő van már.
- Én arra gondoltam…- húzódok kicsit távolabb tőle, kihasználva, hogy kihozták most rendelt üdítőink. – Hogy ha esetleg valamikor ráérnél… - kíváncsian nézek rá. Ugye nem utasít vissza?
Elgondolkodva simogatja meg fejemet.
- Ha neked megfelel, hogy én legtöbbször este 6-ig, vagy tovább is tárgyaláson vagyok, és csak utána érnék rá veled foglalkozni… – ráérne. Ezt el se hiszem.
- Igen! Nagyon jó lenne! – ugrok a nyakába. – Akkor elvállalod? Köszönöm Raul-kun, köszönöm! – ááááááá. Leesett, mit is csináltam. Szegény Raul-kun. Ijedten mászok le róla. Remélem, nem haragudott meg rám. És a levegőt se préseltem ki belőle…
Döbbenten pislogva nézi, ahogy kezembe veszem innivalóm, és mosolyogva iszom, közben arcát nézve. Hát igen. Sajnálom, Raul-kun. Még eddig nem láthattad, mivel nem is mutattam meg az igazi természetem. Lehet, ha már az elején tudtad volna, hogy így fogok veled viselkedni, nem is barátkozol velem össze.
- Akkor készülj fel rá, hogy holnaptól kemény oktatásban fogsz részesülni! – nyeri vissza higgadtságát. Kemény?! Hihi. Már tényleg nagyon késő van. Hol is jár az eszem… - Ha pedig nem teszed le a nyelvvizsgát, még az én oktatásommal sem… - jajj. Ez fenyegetés volt? Nem akarom tudni, mit csinálna velem, úgyhogy inkább tanulni fogok. Persze a napi netezés után.
- Értem. – válaszolom mosolyogva.
- És hogy csak a tanulásra tudj figyelni, holnaptól nem dolgozol, és net sincs, amíg a neked kijelölt feladatokat meg nem oldod. Beszélek a szállodaigazgatóval is – Hogy mi vaaan?!?!
- Micsoda?! – ugye ezt nem értettem jól?!
- Ne nézz így rám! Mondtam, hogy keményen foglak tanítani! Amint visszaérünk, jelölök is ki neked holnapra megoldandó feladatokat. Ha meg tudod csinálni, amire hazaérek, akkor talán… talán engedlek netközelbe. – Eeeez egy nagyon erős kínzás lenne. Ugye nem gondolja komolyan… Mondjuk, a tekintete alapján… Mégiscsak.
Újra felé nézek, de már az elfogyasztott italainkat fizeti. De ez… Tényleg nagyon erős kínzás lesz. Talán… nyüssz… talán hiba volt megkérni, hogy tanítson.
- Már nincs visszalépés! – jelenti ki, mintha belelátna a gondolataimba. – Gyere, menjünk, mert már nagyon késő van, és látom rajtad, hogy fáradt vagy. – hmm. Lehet. De az is, hogy ezt az egészet csak álmodom, és meg se történik.
***
Nem is emlékszem, mikor értünk vissza, vagy hogy hogyan kerültem be Raul-kun ágyába. Lehet, hogy megint elaludtam. És mi ez a nagy kupac itt az éjjeliszekrényen?
Rosszat sejtve veszem a kezembe a kupac tetején fekvő cetlit, amin a következő szöveg van:
Chao, Kiari!
Azért hoztalak ide, hozzám aludni, mert úgy elaludtál már útközben, hogy nem tudtalak felébreszteni, még itt, a szállodában sem. Hol van a kulcs kérdésemre is csak annyit feleltél, hogy Igen apu, a mentolos csoki a kedvencem.
Ha felébredsz, ezeket a feladatokat mindenképp old meg, és tudd is, mire visszaérek, mert ha nem, akkor nincs net!
6-ra visszaérek! Raul
ui: laptopod nálam, hogy még véletlenül se ess kísértésbe, szállodaigazgatóval már beszéltem, mától nem dolgozol, egyszerű vendég vagy.
A fenébe. Nem álmodtam. Nagyot nyújtózva ülök fel, még egyszer ránézve a kupacra, majd előhúzom telefonom, hogy lássam, mennyi az idő.
ÁÁÁÁÁÁÁÁ! DÉLUTÁN NÉGY ÓRA?!?! HOGY ALUDTAM MÁR MEGINT ÍGY EL?!
Sietősen állok neki a feladatoknak, de így is érzem, nem fogok végezni, mire visszaér.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 09. 20. 07:29:58
|
|
