Karakter: Marcus testvér
Megjegyzés: ~ kezdés
Csend. Oly dolog, mely soha nem lehet teljes, mely igazán nem is létezik. Hisz minden pillanatot megzavar legalább egy szív ritmikus dobbanása, s annak tulajának lélegzetvétele. Én mégis évekkel ezelőtt belehaltam volna eme csendességbe, mi most oly nyugtatóan hatott lelkemre. Élet s halál, jó és rossz, gond és boldogság… mid távol állt tőlem, csak én voltam s az Úr.
A reggeli ima, mely beleivódott mindennapjaim menetébe, most is megnyugvást hozott a hosszú éjszakám után. Rémálmok, a múltam démonjai kísértettek, s az izzadt, remegő testemet nem tudta már igazán más megnyugtatni, csak a csend. A csend, ahol együtt lehettem az imáimmal s az úrral.
Életem korai szakaszában nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer az oltár előtt fogok térdelni s megbocsátásért könyörögni. Nem akartam mást, csak harcolni és világot látni, tengernyi pénzen ülve nőkkel szeretkezni. Ima és megalázkodás távol állott tőlem, most mégis ezek adtak erőt a nehéz időkben. Hisz azok voltak, nehezek: lelkem most dolgozta fel tetteit, az elhunyt emberek szellemeit. Kísértettek nap mint nap, s esküszöm, sokszor alig bírtam.
- Marcus testvér, látogatója érkezett. – A hang, mely az egyik testvéremé, oly hangosan tódult elmémbe, hogy fájdalmasan felszusszantam.
- Nekem? Látogatóm? – kérdeztem vissza, de fejemet továbbra is lehajtva tartottam. Hihetetlennek tűnt, mégis elnyomtam minden érzelmemet. Nem kellett látnia a testvérnek mily meglepőnek tartottam azt, hogy bárki is keresett engem.
- Egy lovag az. Azt mondta sürgős és hogy régről ismeri magát – szemöldökömet felvonva emeltem fel mégis fejemet eme szavakra. Nem tudtam elképzelni ki lehetett az, s hogy talált rám.
- Biztos benne, hogy engem keres? – kérdeztem rá.
- Hitelesen leírta önt, biztos – bólintott aprót a fiatal férfi, mire én nagyot sóhajtva felkeltem. – Azonban siessen, nemsokára a közös imádság is kezdetét veszi.
- Igen, igen. Tudom – sóhajtottam, míg hideg ujjaimat ökölbe szorítottam, hogy ama kevés meleget ott tartva haladhassak a rideg kőfalak között. Törtem fejemet, vajon ki lehetett a rejtélyes látogatóm, s legfőbbképpen mit akarhatott. Azt is érdekesnek találtam, hogy megtalált itt, hisz senkinek nem mondtam egy szót se arról hova megyek. Egyszerűen eltűntem, mint a köd a felkelő napsugarak ölelésében.
Átsiettem a belső kerten, ahol pár testvéremmel találkoztam. Apró biccentéssel köszöntöttem őket, majd siettem is tovább a főkapuig. Aznap a jobbágyok napja volt, vagyis a bérbe adott földért cserébe a kolostor termőföldjein is dolgozniuk kellett. Ezért hát nyitva állt a vaskos fakapu, melyet minden este, sőt, sokszor napközben is zárva tartottunk. Így nyílt hát tisztán rálátásom a lovasra, ki lovagi páncélt viselt, szakálla bőven mellkasát érte már, mely ugyan olyan vöröses-szőkés színben pompázott, mint haja. Igaz utóbbiba már őszhajszálak is vegyültek, de nem oly feltűnően. Én magam is kopasz voltam, megkövetelte a rend, ami ellen egyáltalán nem ellenkeztem.
- Biztos jól látnak szemeim? – nézett rám a férfi döbbenten. Szemeiben felismerés csillant, én azonban nem voltam ily szemfüles. – Te lennél…?
- Kit tisztelhetek önben és miben segíthetek? – kérdeztem halkan, s szűkszavúan. Nem szabadott volna a szavába vágnom, de jól tudtam, hogy időm nem sok akadt az idegenre. – Időm sajnos nincs sok jó uram, így kérem fogja rövidre.
- Nem emlékszel rám? – kérdezett rá. – Együtt szolgáltunk a Szentföldön – tette hozzá, míg nekem elkezdett valami derengeni. – Akkor igaz még nem volt szakállam, se ily rút pofám, de én vagyok az, Sir Belend. – Hirtelen ért a felismerés, mint mikor hátulról tarkón csapják az embert. Fájdalmas is volt cseppet, de nem volt mit tennem.
- Miben segíthetek? – kérdeztem halkan, már kevésbé barátságosan.
- Lenne itt valami, de attól tartok, oly hosszú s szövevényes, hogy lekésnéd az imádat. Este visszatérek, mikor a parasztok elindulnak haza. – Arca is megkomolyodik, oda lett a könnyedség.
- Este? – kérdeztem vissza, míg lelkemben növekvő aggodalommal figyeltem a férfit. Nem stimmelt itt valami, s biztos voltam abban, hogy most akarta velem törleszteni az adósságomat. Hisz tartoztam neki, nem mondta ki, de láttam rajta, éreztem, hogy ezt sugározza nekem. Tartoztam, mert annak idején nem egyszer védte a hátamat csaták közben s a feletteseinknél. Ostoba s vad voltam, aki nem gondolta át mit s hogyan tesz…
- Miért, netán ki tudnál hagyni most egy imát? – kérdezett vissza. – Annak idején ki tudtál, de most… ahogy végignézek rajtad, kételkedem benne. Sőt, arról is, hogy megfelelő ember lennél arra, amire kérni akarlak, azonban nincs más, kihez fordulhatnék. Benned bízom.
- Miről lenne szó? – léptem egy aprót közelebb, hisz ahogy beszélt, érthetetlen módon magával ragadott. Volt valami kétségbeesés a szemeiben, amit eddig soha nem láttam. A csaták idején a legrosszabb helyzetben is képes volt meglátni a halvány reménysugarat, s az, hogy hozzám fordult, mikor őszintén szólva soha sem a megbízhatóságomról voltam híres, meglepett.
- Este a falubeli fogadóban találkozzunk – szóltam oda neki, hisz nem szólalt meg, csak ajkait szorította jobban össze.
- Rendben, így lesz - felelte halkan, majd meghúzta lova kantárját, s amilyen gyorsan s hirtelen jött, úgy is távozott.
Figyeltem a távolodó alakját, s fejemben ezernyi gondolat cikázott. Nem tudtam egyiket se elkapni, de száműzni se, ami semmi jót nem jelentett. Oly régen történt velem hasonló, hogy el is felejtettem mennyire kétségbeejtő. Mikor megszólalt a harang, sietve indultam vissza a kőfalak közé, remélve, hogy a hideg s a csendesség visszahozza lelkembe a nyugalmat.
×××
Este már igazán megbántam, hogy felhoztam a találkozót a kocsmánál. Kockáztattam a híremet, a kapcsolatomat a testvérekkel. Nem szabadott volna kimennem, s hiába járt ki a kolostor vezetője megszegve esküjét, én ezt be is akartam tartani. Mégis felvettem a télire használt vastag köpenyemet, melyben végül gyalog útnak indultam. Nem volt oly hideg, de mégis remegtem. Azt hiszem a tilosban járás a kelleténél jobban feltüzelt, s oly hihetetlen erőt adott, melyet fel se tudtam fogni. Mikor arra gondoltam, hogy mi lesz ha feltűnik valakinek az üres ágyam, egyszerűen kifogások ezrei ugrottak be. Ezt az énemet próbáltam már évek óta keményen elnyomni, erre…
A faluban még ébren voltak páran, kik a pohár aljára néztek lelkesen a kocsmában. Próbáltam a lehető legjobban elvegyülni közöttük, s mindeközben azt reméltem, hogy a sok italnak hála fel se ismernek, vagy ha igen, el is felejtik azt reggelre. Hányszor lopóztam így be az ellenséges vonalak mögé, hogy információt gyűjtsek! Hihetetlen, hogy mennyi emlék jött vissza az elmúlt pár órában, melyeket elnyomtam magamban.
- Oh, hát itt vagy. Azt hittem el se jössz – intett felém az egyik sarok asztal felől Sir Belend. Nagy meglepetésemre nem volt egyedül.
- Gyalog nem oly rövid az út, mint lóháton – feleltem, míg leültem az egyik székre. Az alak, ki Belend mellett ült a falnak fordulva, bő köpenyébe burkolózva szuszogott. – Alszik tán? – kérdeztem, mire a férfi elvigyorodott.
- Jól is teszi. Biztos kifáradt az úton, aztán meg a nagy idegességben nem pihent, mikor tehette – felelte, míg az alvó alakot nézte mosolyogva. Azonban eme mosoly hamar lehervadt arcáról, majd egy nagy sóhajjal az ajkán végül felém fordult. Gondterhelt ráncok jelentek meg szemei körül s homlokán, de nem szólalt meg hosszú kínosan feszült percekig.
- Miért kívántál velem beszélni? – kérdeztem, mire ő válasz helyett a korsójáért nyúlt.
- Te nem iszol? – kérdezte.
- Nem. Nem szabad.
- Oh, igen… Nem szabad – hagyta rám, míg tovább itta sörét. – Feladatom lenne számodra. Nem köntörfalazok: te vagy az utolsó mentsváram. Nagy dolgot kérnék… olyat, amiért lehet még sört is kell innod – tette hozzá, mire én felvont szemöldökkel néztem rá. – Nem kell elvállalnod – s hiába mondta ezt, azért folytatta -, de ha megtennéd, bizonyítanád ama esküdet, melyet letettél. Nem csak most, régebben is.
Nem jött szó a torkomra, hisz a helyzet, ami kialakult olyan hihetetlen volt. Egy régi társam került elő, ki kért tőlem valamit. Tőlem, akiről köztudott volt a kicsapongó életformája. Nem szóltam semmit se, ő pedig belekezdett egy mesébe, mely egyre jobban beletaszított az értetlenségbe. Hiába fogtam fel minden szavát, csakis szavak maradtak meg később: keresztes lovagok, zárókő, iratok, a titok, az egyház, üldözés, máglya, kivégzés, maroknyi ember…
- Arra akarlak kérni téged Marachar – összerezzentem a névre, melyet oly rég nem hallottam már -, hogy segíts. Engem is üldöznek, emellett elintézni valóm akad még itt.
- A nevem Marcus – susogtam erőteljesen, mire ő felsóhajtva bólintott. – Felejtsd el azt a képet, melyet rólam alkottál annak idején.
- Elfelejtettem rág, Marcus – felelte. – Hisz ha bennem élne még, nem jöttem volna ide. Bár ki tudja… vagyok oly kétségbeesett, hogy a kicsapongó énedet is szívesebben látnám köztünk, mintsem az ellenségeimet. – Nem szóltam semmit se, csak hátradőltem a széken.
- Mit vársz hát tőlem? Meséltél nekem, de igazán konkrét dolgot nem mondtál. A rend, melynek tagja vagy, haldoklik. Én azonban mit tehetek érted? – Oly hirtelen könyökölt rá az asztalra s hajolt közel hozzám, hogy bennem rekedt a levegő. Szemei eltökéltes csillogtak, engem figyeltek.
- Kísérd el Katerinát egy helyre, ahol majd beteljesítheti a küldetését.
- Kit? – kérdeztem vissza enyhe értetlenséggel a hangomban, ugyanis ezt a nevet még nem hallottam.
- Engem, atyám – jött a halk női hang a sarokból. – Hacsak nem szeretne visszamenni a napi három imájához. – Nem feleltem semmit se, hisz oly módon elfeledkeztem a sarokban szunyókáló alakról. Emellett… pont egy nő? Soha nem feltételeztem volna.
- Ejnye Katerina, legyél kicsit udvariasabb – sóhajtotta Belend. Látszódott rajta, hogy jól ismerte a leányt. – Emellett… mióta vagy fent? – kérdezett rá, mire a leány a hátát a széknek döntve, fejét kicsit felszegte. Kilátszódott szép ívű szája, melyet széles mosolyra húzott a kérdésre, s az orra is, melyet kicsit felhúzott.
- Elég ideje, hogy felfogjam a helyzetet. Nem kell nekem kíséret, Belend. El tudok egyedül is jutni a faluig.
- Szeretnék biztosra menni, hogy egyben jutsz el odáig – felelte a férfi komolyan. – Ennyi Marcus… nem fogok köntörfalazni, se könyörögni. Rajtad múlik, hogy elvállalod e, vagy sem. Holnap dél körül indítom útnak Katerinát, ha eljössz a falu keleti határáig, akkor hálám örökké üldözni fog. Ha nem teszed meg, azt pedig megértem. Nyugodt életed van, s tényleg rengeteget változtál – megköszörülte a torkát, majd a korsójáért nyúlt, amiből az utolsó csepp sört is a szájába csepegtette. – Gyere, menjünk – szólt a leányhoz, aki szó nélkül állt fel. Készülődni kezdtek, én azonban ülve maradtam. Egyrészt, nem akartam velük tartani, s emellett remekül ültem a komoly gondolatokkal a fejemben.
- Akkor Isten majd megmondja, mit tégy – tette rá kezét a vállamra a robusztusos férfi. – Aludj jól, Marachar – köszönt el újfent ama névvel az ajkain, melyet nem kívántam hallani. Ámbár nem jött oly rosszul, hisz így a kocsmában lévők nem hallhatták nevemet, s nem figyeltek felénk. A nagy zsivajban nem hallottam távolodó lépteik zaját, se az ajtó csapódását.
Lehunyt pillákkal ültem egy darabig, várva valami jelre, mi mozgásra vagy döntésre tudott segíteni. Azonban hiába vártam, csak az egyik felszolgáló lány lépett mellém, hogy mit kívánok inni. Nem szóltam semmit se, némán álltam fel s hagytam ott a lassan kiürülő kocsmát. Még vissza kellett sétálnom a kis dombra, melyen a kolostorunk állt.
×××
A reggeli magyarázkodás, a kérdések hada s burkoltan kimondott csalódások is rásegítettek a döntésem meghozatalában. Ama lelki nyugodtság mely addig jellemző volt rám a kőfalak között, a hirtelen jött látogatónak hála átcsapott egyfajta bezártság érzetbe. Belend annyi mindent mesélt, melyről fogalmam sem volt, hogy a meglepettség mellett egyfajta kényelmetlenség is a szívemre telepedett. Annak idején rengeteget utaztam, s igaz ezzel az is járt, hogy fosztogattam, nőkkel bujálkodtam s még öltem is, de a tudás, melyet összeszedtem, egy könyv sem tudta volna pótolni.
Mikor apró batyut csomagoltam a hátamra, s kardomat is előszedtem a rejtekhelyéről, kellemes bizsergést éreztem. Vágytam az útra, s azt hiszem igazán ez volt az, ami előre hajtott. Addigi azt hittem a csend s az imák majd meghozzák azt, amit annyira vártam, de csak elnyomtak pár dolgot. Nem hiányzott se az ital, se a dús keblek. Azonban az utazás öröme, az új emberek s a tudás, melyet megszerezhettem, annál inkább. Úgy szedtem lábaimat a faluhatár felé, ahogy csak tudtam. A reggeli ima előtti zűrzavarban szöktem meg, hisz ekkor volt a legegyszerűbb.
A távolban hamar felfigyeltem a három lóra, s annak gazdáira. Nem tudtam volna megmondani, hogy ki volt jobban meglepődve engem látva: Belend vagy Katerina. Mégis a férfi reagált elsőnek, széles mosoly kúszott az ajkaira, majd megindult felém.
- Kit látnak szemeim! Isten válaszolt talán a kérdésedre? – kérdezte igen jókedvűen.
- Mondhatjuk így is – biccentettem egy aprót.
- Látod Katerina? Mondtam, hogy el fog jönni! – sietett vissza az asszonyhoz, kinek arcát most nem takarta el semmi se. Igazán szép volt, de ami legjobban megfogott azok a szemei voltak, melyben nem csillant sem tudatlanság, sem naivság. Határozottan rá mertem volna mondani, hogy értelmes asszony, ki határozottan tudja hova tart.
- Mondtál te róla annyi mindent már, hogy lassan meg se kell ismernem – sóhajtotta az említett. – Akkor hát kedves testvér, elkísérsz egy darabon? – kérdezett rá, míg engem méregetett. – Ha így döntesz, kezdenünk kell valamit a csuháddal…
- Ez igaz – vallottam be kelletlenül, míg végigmértem magamat.
- Ez legyen a legnagyobb gondunk, vesztek majd a következő faluban pár ruhát – legyintett Belend. – Csak tényleg vedd le azt, ami rajtad van, mert úgy festesz mint egy szökött szerzetes.
- Hisz az vagyok – közöltem vele a tényt, mire ő zavartan felnevetett, míg Katarina a háttérben csak a fejét csóválta.
- Sokszor rácsodálkozom, hogy vagyunk még mindig életben – motyogta, míg inkább a nyereggel kezdett el foglalkozni. Olybá tűnt, hogy a ráerősített csomagjait nézte át még egyszer.
- Ugyan már, nem vagyok én olyan szörnyű – védekezett rögtön a férfi. – Azonban ideje lenne indulnotok. Ennyi mindent hoztál magaddal? – kérdezte érdeklődve, miután végigmért.
- Magamat, kardomat s egy kis elemózsiát – soroltam fel ama keveset, mi nálam volt.
- Add csak a batyudat – nyújtotta Belend a kezét, amit én át is adtam neki. - Katarina, kösd fel a lóra, légy oly szíves – adta tova az asszonynak, aki láthatóan nem túl boldogan, de elvette. – Tartsatok északnak, s kerüljétek a nagyobb tömegeket. Sőt, az lenne a legjobb, ha a ruhavásárlás után a lehető legkevesebbet találkoznátok emberekkel.
- Ugyan már, nem kell ennyire komolyan venni, Belend. Nem lesz semmi gond, ha fogadóban alszunk s vacsorázunk minden este – szólt közbe Katerina. – Eddig se volt, hát most se lesz.
- Így legyen – jött a gondterhelt válasz. – Na, induljatok. Vigyázzatok a lovakra, mert csak ennyi van,, s mivel az aranykészlet is véges, jól be kell osztanotok egészen. – Sorolta a dolgokat Belend, míg én a ló mellé léptem,a mire a nő épp felszállt.
- Ne aggódj ennyit, megleszünk. Ígérem – nézett le a férfira, ki kezét nyújtotta felé. A vékony ujjak a férfi nagy tenyerébe simultak, majd megszorították azt.
- Ha megszorulsz tudod mi a dolgod, Katerina – szólt lágyabb hangon Berelt, majd elengedte a nő kezét. Én csak ezután szálltam fel a másik lóra. Belend hozzám is intézett pár kedves s bátorító szót, majd az én kezemet is megszorította hálásan, de nem oly hosszasan, mint a nőét. Még pár utolsó búcsútekintettel elköszöntünk egymástól, majd elindultunk.
Én magam sem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem, de már késő bánat volt. Ott ültem a lovon, s az ismerős ismeretlenbe lovagoltam egy ismeretlen nővel az oldalamon.
|
