- Szóval, mirõl akartál beszélni? – kérdezi Sugawara-san mosolyogva.
- Én… nem tudom, hogy elmondjam-e. – Lehajtom a fejem. Ez nem csak engem érint, ha elmondom, még egy embert bele fogok keverni, és õ talán nem is akarja. – Hagyjuk. – Felállok és elindulnék, de elkapja a kezem és visszaránt. Meglepve nézek rá, de a mosolya most megváltozik.
- Daichi már elengedett minket, szóval beszélgessünk – kéri, mire bólintok és leülök. Igazság szerint már nem is akarom neki elmondani, de arra nem számítok, hogy õ viszont tudja. – Arról van szó, ami közted és Kageyama között történt a Datekou elleni meccs elõtt, ugye? – Kikerekedett szemekkel nézem Sugawara-sant, már kezdek is megrémülni, hogy hiba volt félrehívni, mást kellett volna, de megfogja a kezem és megszorítja. – Semmi baj, Hinata. Fiatalok vagytok és a ti esetetekben azon lennék meglepve, ha nem történne valami – mosolyogja, és én majdnem elhiszem, hogy tényleg így van, aztán valamiért mégis mesélni kezdek.
- Én csak… különlegesnek éreztem magam. Megnyertük a meccset és annyira hihetetlen volt, hogy sikerült. Aztán Daichi-san és az edzõ szóltak, hogy mikor lesz a meccs és elmentem a mosdóba kezet mosni. De Kageyama is ott volt. Elõször csak mosolyogtunk egymásra, én örültem, õ meg szerintem jót mulatott rajtam. De aztán… egyszerre mozdultunk, és… - Ekkor esik le, hogy tulajdonképpen mit is mondott az elõbb. – De te honnan tudod, hogy mi történt?! – kérdezem.
- Bementem a mosdóba. Illetve benyitottam. De annyira el voltatok merülve egymásban, hogy nem akartam zavarni, így inkább az ajtó elõtt vártam egy kicsit és eltereltem azt, aki be akart volna menni. – Elpirulva motyogok el egy köszönömöt, de õ folytatja. – És arról akartál velem beszélni, hogy mit jelentett az a csók? – kérdezi.
- Én… nekem az volt az elsõ, és így… nem tudom, hogy mi jön utána. És bár igyekszünk úgy viselkedni, mintha nem változott volna semmi, és ezt az egész helyzetet csak fokozta, hogy vesztettünk, de néha azt érzem, hogy… fura, ha a közelemben van – vallom be, õ pedig megértõen bólogatni kezd. Ezért is akartam beszélni vele. Õ biztosan tudja, mi ez, és tud valami tanácsot adni nekem.
- Nem gondoltál rá, hogy megkérdezd errõl Kageyama véleményét is?
- Nem, õ nem ment volna bele, hogy avassunk be téged, azt hiszi, hogy te nem is… - Ahogy ránézek, rájövök, hogy nem is erre gondolt. – Ó! Hát… nem tudom. Egyszerûbbnek érzem, ha nem mondok semmit és elfelejtjük. – Sugawara-san hümmög párat, majd a kukához sétál és beledobja a saját, üres tejes dobozát, amit vettünk a beszélgetéshez. AZ enyémben még van egy kevés.
- Mit érzel, amikor rá nézel, Hinata? – kérdezi visszafelé sétálva.
- Hát, õ fantasztikus. Nagyon. A pályán… és… azon kívül egy hülye – fejezem be.
- Minek tekinted õt? – kérdezi.
- A társamnak – csúszik ki az elsõ gondolat a számon, ezzel pedig mosolyt csalok az arcára ismét.
- Észrevetted, hogy az elsõ gondolatod nem a feladó vagy a csapattárs volt? Hanem egyszerûen csak társ. Egy szerinted fantasztikus társ. Akivel, gondolom, jó volt a csók is, nem igaz? – Rám néz, én meg pirulva bólintok. – Na ugye. És szerinted nem értené meg, hogy errõl akarsz vele beszélni? Vagy az a baj, hogy hogyan beszélj vele? – szalad fel az egyik szemöldöke kérdõn.
- I… igen. Mit kell ilyenkor mondani? Szerintem fantasztikus vagy és köszönöm, hogy te vetted el az elsõ csókomat? – kérdezek vissza.
- Például kezdheted ezzel, igen. Aztán hagyd, hogy elmondja, amit akar. De nem gondolod, hogy tényleg ezért voltál ennyire feszült vele szemben? Hallottam, hogy majdnem össze is verekedtetek az Aobajousai elleni meccs után – néz rám érdeklõdve.
- Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy nem gondolhatja, hogy hiba volt, hogy nekem adott fel. Mert ha azt hiszi, akkor… hiba az egész? Minden? Nem akarom, hogy ezt gondolja – hajtom le a fejem.
- Akkor, ma, az edzés után beszélj vele.

* * *

Már vége az edzésnek. A klubszobát bezárta Daichi-san, de Sugawara-sannak hála mindenki elõre sietett, mert felajánlotta, hogy meghívja õket valamire a boltban. Kageyamát megkérte, hogy maradjon velem, aki, bár nem örült, de megtette, cserébe neki holnapra ígért valamit.
- Szóval, mi a bajod? – kérdezi.
- Mi lenne?
- Ne szórakozz – dörren rám a hangja. – Egész edzés alatt nem koncentráltál. Össze-vissza ugráltál, nem ütöttél el, csak alig pár feladást, és… - Ahogy sorolaja a mai hibáimat, kezd bennem felmenni a pumpa. Nem elég, hogy megint kiabál velem, nem, neki még a hibáimat is fel kell sorolni! Nem is gondolkodom, csak úgy visszaüvöltök.
- Akkor talán nem kellett volna megcsókolnod! – Ahogy kikiabálom, rájövök, hogy nem kellett volna.
- Mi? – indul el felém, mint amikor haragszik rám.
- Semmi, felejtsd el. – Lendülnék is, hogy a tárolóból elhozva a biciklimet magára hagyjam, de a csuklómat fogva nem enged el.
- Azért voltál ilyen, mert napokkal ezelõtt csókolóztunk? Milyen hülyeség ez megint?!
- Ez nem hülyeség! Csak te gondolod, hogy ez hülyeség! – ordítok rá. – Nekem fontos volt az a csók, hiszen az elsõ volt, és veled történt! De ha neked ennyire nem ér semmit, akkor hagyj békén! – Kirántom a karom az ujjai közül és rohanva indulok a kerékpártárolóhoz.
Utállak, Kageyama!