Karakter: Kozume Kenma
Megjegyzés: ~ hyuuu
Őszintén szólva már nem emlékszem, hogy hogyan kezdődött, vagy mikor. Csak… így alakult. Nem is fontos, hogy mikor. Elég régen, hiszen ma már természetes. Legalábbis nekünk. Ugyanúgy nem merülnek fel az egymásnál alvásra vonatkozó kérdések, mint a másokkal ismerkedésé. Bár ez ugye nem is igazán rám vonatkozna. De Kuroo sem foglalkozik másokkal úgy, ahogy velem. Nekem meg természetes, hogy ő mellettem van. Bár erről még senkinek sem beszéltem, nem tudom, mit reagálna erre bárki is. Igazság szerint… kellene erről egyáltalán másoknak beszélnem? Nekünk természetes, de másoknak is az lenne? Kétlem.
De nem érdekel. Nekünk jó. Minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, jól érzem magam. Nem vagyok magányos, nem vagyok egyedül. Nekem ez, és az, hogy Kuroo az, aki velem van, elég. Nem kell más.
- Kenma! Vendéged van! – kiabál fel anya. Egy ideje - pár éve – már nem teszi hozzá, hogy ki az. Elég egyértelmű, nekem itthon senki más vendégem nincs.
- Néha még mindig fura téged nem valamelyik konzoloddal látni – lép be vigyorogva, kicsit kötekedve, ahogy szokott is. Mindig egy pillanat alatt mér fel mindent, aztán tesz valami megjegyzést, amin más lehet, hogy felhúzná magát, de nekem már természetes.
- Holnapra csináltam meg a feladatokat, amiket történelemre meg angolra kértek – felelem a fel sem tett kérdésre, és elteszem a füzeteket. – Nem tudtam, hogy át fogsz jönni.
Mellém lép, és beletúr a hajamba. Mindig ezt csinálja… nem tudom, hogy miért. De nem mondhatom, hogy ne csinálja, mert élvezem. Hátrahajtva a fejem, simulok az érintésébe, lehunyt szemekkel. Szeretem az ujjainak az érintését.
- Hamarabb végeztem, mint ahogy terveztem, de edzeni már késő van, így gondoltam, egyszerűen csak átjövök – mondja, és az arcomhoz hajol, majd kapok egy lusta csókot. Lassú, mégis finom.
Amikor elhajol, nem is teszem szóvá, hogy miért nem hívott fel, vagy írt rám, hogy jön. Felesleges, ha egyszer örülök, hogy itt van, mit vonjam kérdőre?
- Van kedved játszani? Megjött az a kalandjáték, ami mutattál – állok fel, és indulok a PS4 felé.
- Nem is kértem, hogy rendeld meg – vonja fel a szemöldökét, de szó nélkül követ.
- Érdekelt – rántom meg a vállam, és leülök a megszokott helyünkre, az ágy elé. Ő már telepedik is mögém, hogy a lábai között helyezkedhessek el, neki háttal, ő pedig az ágynak támaszkodik, ami mögöttünk van. Szeretem, ha itt ülhetek. Ahogy a karjai körülöttem vannak, néha a nyakamba csókol, vagy csak a vállamra hajtja a fejét egy pillanatra… jó érzés.
- Anyukád alszik? – kérdezi hajnalban. Végül itt aludt nálam, de semmi nem történt, leszámítva pár csókot. Igazság szerint meglepően ritkán csinálunk mást is. Legalábbis ahhoz képest, hogy fiatalok vagyunk, van, hogy hetek is eltelnek két alkalom között. Persze, vannak dolgok, amiket gyakrabban megteszünk. Kisebb dolgok, de ugyanolyan élvezetesek.
Talán ma azért nem akarta, mert edzés lesz délután. Mert általában ő kezdeményezi. Én végtelenül élvezem, amikor megérint, de mindig ő indítja el a dolgot. Ez így helyes.
- Tudod, hogy korán fekszik és későn ébred – rántom meg a vállam. – A tiéd?
- Nem hiszem, hogy otthon van – feleli.
- Akkor hozom a táskám is – felelem, és már kezdem is begombolni az egyenruhám ingét.
- Amíg készülök, csinálhatnál pár szendvicset majd – dobja fel az ágyon ülve, engem nézve. – Vettem abból a felvágottból, amit szeretsz.
- Akkor oké – mosolygok rá, és visszafordítom a figyelmem az öltözésre.
Már csak egy gomb lenne, amikor elém lép. Elkapja a csuklómat, elhúzza az ingtől, és elkezdi kifelé gombolni.
- El fogunk késni… - jegyzem meg, de én is érzem, hogy erőltetett.
- Akkor majd sietek a készüléssel. – Csak egy vigyor, ennyivel, és azzal a pici csillogással a szemében már le is vett a lábamról. Hagyom, hogy az ágyra fektessen, kigombolja az ingem, majd a nadrágom, és benyúljon az alsómba. És nem elég, hogy hagyom, még követem is példáját. Ma csak ennyit szeretne, legalábbis most. Ha többet, akkor máshogy kezd hozzá. De nem is lenne idő többre, és ez most mindkettőnknek elég.
Ez is különleges. Mint minden ilyesmi. Ezekre emlékszem… mindegyikre. Az elsőre, amit végig is csináltunk. A napra is. Erre is fogok. Ahogy egyik kezével támaszkodik mellettem, a másikkal pedig engem kényeztet, miközben a lábaim között térdel, és felém hajolva csókol, mintha nem is lenne szükségünk levegőre… ahogy egyik kezemmel őt simogatom, a másikkal a hátát, a karját, a nyakát, ahol épp elérem… ahogy a szájába nyögve élvezek el, szinte egyszerre vele… minden pillanat megmarad majd. Még a csók is, amit az előtt ad, hogy eltávolodna tőlem. A csók, amit biztos, hogy csak Kuroo tud adni az egész világon. Amitől úgy érzem, hogy mindennél többet jelentek neki. Ami egyszerre mély, szenvedélyes, finom és lágy… amilyet nagyon szeretek kapni.
|
