Én azonban nem tartoztam azok közé, kik ellenezték eme rendeletet. Nem azért, mert oly angol barát lettem volna, hanem azért, mert jól tudtam, mihez vezethetett egy lázadás. Ugyan úgy vágytam egy egységes, önálló Skóciára. Mindennél jobban? Nem. Nem kívántam senki halálát, senki nyomorát, de sajnos ezzel igen egyedül voltam mind szövetségeseim, mind pedig a többi hazafi skót között.

Pontosan ezért döntök úgy, hogy MacLean jó barátom segítségére indulok, mikor megírja levelében, hogy õt is kiválasztották a „mocskos angolok”. Továbbá azt is írja, hogy „el nem fogadom eme ostobaságot, hihetetlen, hogy már megint ezzel akarják elérni, hogy az angolok elõtt fejet hajtsak. Inkább megölöm a szajhát, mintsem asszonyommá tegyem, akkor majd rájönnek, hogy merrõl is fúj az igazi skót szél.”

Nem az öröm visz hozzá, hanem a félelem, hogy ostobaságának hála egész Skócia kerül veszélybe. Nem fogom jó skót polgárok életét kockáztatni, csak mert egy ostoba férfi nem fogja fel a helyzet komolyságát. Sajnos az ott létem se segít túl sokat, ugyanis MacLean semmiféle együttmûködést nem mutat az angolokkal. Ha rajta múlna, kíséretet se küldene a határra, ami valljuk be nem kétnapi lovaglóút. Mivel én magam ettõl jóval óvatosabb vagyok, egy alapos beszélgetéssel ráveszem, hogy ezt bízza csak rám. Nem tudom már miket hordok össze neki, hogy meggyõzzem, kell neki eme asszony s eme frigy, de végezetül engedi, hogy elé kísérjem.

Az út hosszú, s csak a csoda az, aminek hála elkerüljük a veszélyeket, amit egy ilyen út magában rejthet. Remélem, hogy visszafelé se hagy el minket a szerencse. Fiatalasszonnyal az oldalamon nehezebb lesz az esetleges banditákra koncentrálnom. Aggodalmam, miszerint baja esik az arának oldalamon, egyre csak nõ. Nem tudnám kimagyarázni, s a tudat, hogy ezen múlhat egy ostoba háború, fullasztó.

A határnál én magam nem jártam túl sokszor, hisz messze volt birtokaimtól, okom pedig nem volt a hosszú útra. Katonáim között azonban akadt kalandor, emellett a zászlók jól jelezték tudtommal, hogy hol olvadt skót s angol föld egybe. Bár azt is biztosra veszem, hogy az angol kíséret nem teszi lábát az általuk tisztálatlannak vélt földre. Kis csapat bukkan fel a domb másik oldalán, kik már várhatnak ránk egy ideje. Amint meglátják a közeledõ csapatunkat, szaladgálni kezdenek.

- Õk azok, uram? – szólal meg az egyik harcosom, mire én halk sóhajjal felé nézek.

- Azt hiszem. – Végigmérek a férfiakon, majd kettõt kiválasztva folytatom az utat. Nem tudom mit várhatok, nem tudom mit hoz majd a reggel, de egy biztos: minden tõlem telhetõt meg fogok tenni azért, hogy a hazám törékeny békéjét megtartsam.

A katonák között pár szolgát szúrok ki, majd a drága kelmébe bújtatott urat s két fiatal leányt. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi kettõ közül az egyik lesz a Lady, de sajnos fogalmam sincs melyik. Azt hiszem ezt megelõzõen lép elõrébb az egyik, s hajtja hátra csuklyáját arcából. A szõke tincsek elõbukkannak, s velük együtt egy angyali orca is.   Nem hiszek a szememnek, hogy egy ilyen angol leányt hagytak hozzánk jönni, s itt férjhez menni.

Biztos lábakon lépked felénk, bennem pedig minden mozdulatával csak nõ az elismerés. Tekintete erõs, ami teljesen ellentétes gyengéd vonásaival. Én is hasonló határozottsággal igyekszem felé, hajt a kíváncsiság s a kötelességtudat. Érdekel milyen jellemet takar a törékenynek tûnõ külsõ, mely oly töretlenül suhan felém. Azonban mielõtt találkozhatnák, közel érhetnénk a másikhoz, az angol katonák utunkat állják. Szavunkra se felelnek, ami kissé meglep, de nem vagyok ostoba: nem fog egy egyezmény mindent megoldani. Egyedül a leány az, kit átengednek maguk között, hogy elénk érhessen. Közelrõl csak még szebb, s hihetetlenebb. Illedelmesen pukedlizik egyet, én pedig csak ámulok s bámulok, hogy az angolok egy ilyen kincset küldenek ama idióta MacLeannek.

- Lady Gillian de Clare? – szólítom meg, reménykedve, hogy a tippem bejön. Picit összerezzen hangomra, de végül felemeli fejét, s rám emeli ama zöld tekintetet, mely az otthonomra emlékeztet. Az esõ utána dombok s legelõk gyepe, amin a nyugalmat keltõ juhok s más állatok legelnek. Lélegezet elállító.

- Igen –szólal meg dallamos hangján. – Ön pedig bizonyosan Lord MacLean?

Oh, érthetõ kérdés, mégis megmosolyogtat. Szegény leány, a leendõbeli férje még arra sem volt hajlandó, hogy ellovagoljon elébe. Murtagh, a jobb oldalamon álló harcosom azonban nem oly elnézõ a leánnyal, mint én. Lovakéhoz hasonló horkantással jelzi, hogy mennyire nem tetszik neki a feltételezés. Lady Gillian erre rám, majd a harcosomra emeli tekintetét, láthatóan összezavarta a morcos férfi szavak nélküli felháborodása.

- Sajnálom, valami rosszat mondtam? – Szegény gyermek, pedig láthatóan próbálkozik. Azt hiszem a várba menet lesz egy-két szavam mind Murtaghoz, mind a többi harcosomhoz.

- A legkevésbé sem, kisasszony – szólalok meg, míg felé fordulok. Meg akarom nyugtatni, ha már volt oly bátor, hogy egymaga elénk jöjjön s köszöntsön angoloktól eltérõ illemmel. – Érthetõ volt a kérdése, azonban én sajnálatos módon nem Lord MacLean vagyok.

- Azt hiszem, nem egészen értem – susogja halkan. Összezavarodott, látom gyönyörû szemein, ami nyugtató mosolyt csal ajkaimra.

- Dougal MacLoad vagyok, és mivel a MacLeanek az én klánom szövetségesei közé tartoznak, engem ért a megtiszteltetés, hogy Urquhart kastélyába kísérhetem önt – biccentek felé, hogy kifejezzem tiszteletemet.

Láthatóan gondolatok lepik el, amik aggodalmas ráncokat csalnak angyali orcájára. Addig-addig töri a fejét, míg végül megrázza azt, s nagyot nyelve néz újra vissza rám, bár tekintetünk nem találkozik.

- Értem. – Hangja elhaló, nem oly élettel teli. Valami történt volna?

- Minden rendben van, kisasszony? – kérdem enyhe aggódással hangomban. Ha kényszerítenem kell arra, hogy átlépje a határt… nem, arra nem lennék képes. Az angolok vajon igen?

Ajkaira mosoly kúszik, majd mintha visszanyerné erejét. Rám emeli tekintetét, sõt, egyenesen a szemeibe néz, s úgy szólal meg.

- Természetesen – feleli, majd a háta mögé int.– A nõvérem és a bátyám ragaszkodtak hozzá, hogy velem lehessenek az esküvõn, az apánk pedig erre az idõre rendelkezésünkre bocsátott néhány szolgálót és katonát a saját emberei közül. Ez ugye nem probléma? – Mielõtt válaszolnék az adott irányba nézek, s végigmérem a kis kíséretet s rokonságot. Az emberek nem jöhetnek, legalábbis a katonák biztosan. Így hát tagadóan megrázom fejemet, majd ki is fejtem a dolgot.

- A katonák nem jöhetnek velünk. – Ajkait szólásra nyitná, de hamar megelõzöm, s folytatom. – Nem látunk szívesen angol katonákat a földjeinken, Lady Gillian. A testvéreinek a hazaútra is biztosítunk majd kíséretet Skócia határáig.

- Hát persze – bólint egy aprót. – Köszönöm.

- Készen állnak az indulásra? Többnapi lovaglás áll elõttünk, legjobb lesz, ha nem vesztegetjük az idõnket – terelem át a szót a fontosabb dolgunkra.

- Igen, csak néhány percet kérek – feleli, mire én rögvest rábólintok. Pár perc, amit azzal tölthet, hogy mindenkinek elmondja az új helyzetet. Se én, se embereim nem mozdulnak, egyedül tekintetemmel figyelem a leány minden apró mozdulatát. Nõvéréhez siet, majd beszélgetésbe elegyednek.

- Hogy gondolhatták ezt komolyan az angol kutyák? – szisszeni mellettem Murtagh, mire én felsóhajtok.

- Ne rágd ugyan azt a csontot akkor, mint azok a kutyák, Murtagh – szólok oda neki, mire Drew a másik oldalamon felhorkant, de végül csak felnevet, nem bírja ki.

- Abba bele is halna – kuncogja, mire én is elmosolyodom.

- Oh, de vicces ma valaki, Drew, lehet legközelebb nem kéne gombásznod – morogja a jobb oldalamon álló. Együtt figyeljük, ahogy a nõvérek megölelik egymást.

- Csinos teremtés – duruzsolja Drew, míg felém les. – Szerintem most vigasztalja a nõvérkéje, hogy nem az uraságod ágyában fog kikötni.

- Ezt meg is értem – szólal meg Murtagh, mire Drewval együtt nézünk rá, felvont szemöldökkel. Erre õ enyhén széttárt karokkal mered vissza ránk. – Mintha nem minden asszony a vezér ágyában akarna kikötni. Emellett MacLean férfi szemmel is ronda. – Fél mosollyal az ajkamon csóválom rosszállóan a fejemet, majd fonom össze karjaimat a mellkasom elõtt.

- Inkább nézz Murtagh, s ne fecsegj. A szavak még mindig nem a te asztalod – mosolygom.

Az angolok mozgolódni kezdenek, s úgy tûnik, hogy az úrnõ a lovakat ellenõrzi pár kedves simogatással kísérve. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem az elém táruló látványt. Figyelmes asszonyka, s van egy olyan érzésem, hogy MacLean láttán rögtön elveszti a skótokba vetett hitét. Nagyot sóhajtok, majd tekintetemet a készülõdõ katonákra vezetem. Miután lóra szállnak s komótosan elindulnak visszafelé, fejemmel intek a fiúknak, hogy ideje nekünk is nyeregbe szállni. Szó nélkül lépünk hátasainkhoz. Charaid lovam türelmesen áll, egészen addig, míg el nem indítom a Lady felé. A mén peckes lépései mindig megmosolyogtatnak, fõleg, hogy nem mindig csinálja, csak ha sok ember veszi körbe. Mivel annak idején nem tudtam mily nevet adjak neki, elneveztem annak, ami: a barátomnak. Annyi alkalommal húzott ki a csávából, vagy adott erõt, nem lehettem elég hálás neki, no meg a kutyáimnak.

- Hosszú út vár ránk kevés pihenõvel, Lady Gillian – szólok hozzá, majd végigmérem lovát. – Mit gondol, elég erõsek hozzá a lovaik?

- Ó, igen – küld felém széles mosolyt, ami megdobogtatja szívemet. –, egészen biztos vagyok benne.

Válaszom csak egy biccentés, nem kívánok ebbe belemenni. Charaid nyugodtan áll továbbra is, míg bevárjuk Lady Gillian rokonságát. Egy leány s egy ifjú tart felénk, mögöttük pár szolgával, míg az embereim már a csapattal vannak. Remélem, hogy nem lesz semmiféle konfliktus közöttük, ugyanis hiába tudom a skótokat lenyugtatni, ha az angolokkal nem tudok mit kezdeni. Nem vagyok az uruk, mint a domb másik oldalán várakozó fajankóknak, kiknek hálával s odaadással tartozom hûségükért.

Tartok az úttól. Nem csak a belsõ, de a külsõ viszályoktól is. Elhatározom hát, hogy nem fogok Lady Gillian mellõl elmozdulni, csak ha igen muszáj.

× × ×

 Nem állunk meg, komótosan, de biztosan haladunk a Skót földeken, egyre beljebb s beljebb, távolodva a határtól. Igaz, hogy nõk s kényelemhez szokott úrfi is velünk tart, de ettõl én magam sem kímélem hátasaikat, s velük együtt õket se. Egyedül este vagyok hajlandó megállni, hogy aludhassanak. Én, s a harcosok még bírták volna minimum a sötétség beköszöntéig, de figyelembe kellett vennem azt is, hogy többen vagyunk jó pár angollal.

A kevesebbhez szokott kísérnivalónk boldogan készül a pihenésre, hogy aztán reggel tovább indulhasson. A harcosaim a környéket ellenõrzik, kicsit zsörtölõdnek a korábbi pihenõ miatt, majd felosztják az õrséget. Nem szólok bele a dologba, míg el tudják egymás között intézni, emellett tudják jól, hogy nekem Lady Gillianen kell tartanom szemeimet. Így is teszek, figyelem minden mozdulatát, miután kikötöttem lovamat. Õ is hasonlóan tesz, kancájának kedveskedik finom érintésekkel s egy almával.

Furcsa látni, hogy testvérei nem így tesznek. Soha nem hagynám, hogy idegen érintse lovamat. Vendégségem alatt MacLeannél, nem hagytam hogy lovásza gondoskodjon Charaidról. Az én birtokaimon gondosan választottam ki azt, ki az állataimra vigyázott, azonban ismertem a szövetségesem annyira, hogy ezt róla nem mondhattam el.

Miután tábort verünk, elfogyasztjuk szegényes, de tápláló vacsoránkat. A fiúk nevetgélnek halkan, vicceket mesélnek egymásnak, de nem vegyülnek az angolokkal, egy apró beszélgetésre se. Remekül pörög a nyelvük anyanyelvükön, angolhoz nem fûlik foguk, amit én egy apró, rosszálló fejcsóválással nyugtatok. Nem történik csoda egyik pillanatról a másikra, ezt jól tudom.

Mozgolódásra leszek figyelmes az angol táborban, s látva, hogy Lady Gillian feláll s elindul, nem habozok példáját követni. Odaszólok Drewnak, hogy a közelben maradok, ha bármi gond van, tudja hol talál, majd megindulok a leány után. Már csak az hiányzik nekem, hogy az én fennhatóságom alatt essen baja, azt a szégyent soha nem mosom ki szívembõl. Persze, nevemrõl se, de ez más kérdés. Halkan követem, fel se tûnik neki. Ez csak még jobban megerõsít abban, hogy nem szabad tekintetemet levennem róla, különben biztos baja esik. Egy darabig a távolból figyelem, ahogy a tájat pász6tázza gyönyörûszemeivel, majd végül úgy döntök, hogy miért is ne szólhatnék hozzá.

- Nem lenne szabad egyedül kószálnia ilyen messze a tábortól, Lady Gillian – lépek közelebb hozzá, de õ csak egy kisebb csend után néz hátra rám válla felett.

- Abból ítélve, hogy ilyen gyorsan megtalált, úgy hiszem végig rajtam tartotta a szemét, jó uram. Ha pedig igazam van, egy percig sem voltam veszélyben, nem igaz? – Leleményes válaszán nem tudok nem mosolyogni.

- Kár is lenne tagadnom a nyilvánvalót, ha ily könnyedén átlát rajtam, hölgyem – hajtom meg fejemet enyhén, amibõl más tudhatná, hogy elismerésemet nyilvánítom ki, de kérdéses, õ tudja e ezt. Eddigi tapasztalataim szerint hihetetlen egy angol leány. S gyönyörû. Ajkán mosollyal, halk kuncogással fordul vissza a skót táj felé, hogy továbbra is figyelhesse.

- Mondja csak, Lord MacLoad – szól hozzám dallamos hangján, amit ezer örömmel hallgatok –, ön szerint mennyi idõbe telik majd, míg hozzászokom ehhez a látványhoz?

- Szépnek találja Skóciát? – érdeklõdöm, míg mellé lépek a hátam mögött összefûzött kezekkel. Szõke tincseivel a szél játszik, s nem kívánok elcsábulni, miszerint kövessem az anyatermészet példáját.

- Inkább azt mondanám, lélegzetelállítóan gyönyörû – feleli, továbbra is mosollyal az arcán. Én pedig továbbra se értem, hogy miért pont õt küldték hozzánk. Biztos nem egy angol úr próbálta elnyerni kegyeit, vagy ha nem, akkor csalódtam bennük. Pár pillanatig szótlanul gyönyörködtem benne és a tájban is, majd végül szólásra nyitom számat.

- Várja csak meg, míg elérjük a Felföldet. Ha ezt a vidéket gyönyörûnek tartja, a mi hegyeinkrõl talán nem is fogja elhinni, hogy valóságosak – ecsetelem, amit õ halk nevetéssel díjaz. Örülök, hogy megnevethettem, azonban úgy tûnik, hogy ez nem elég arra, hogy a szürke felhõket elkergesse a gondolataiból. Ajkáról lassan lehervad mosolya, helyette gondolataiba mélyedve préseli õket össze, de ez nem tart sokáig. Hamar átveszi egyfajta üres kifejezés arcát, amit nem értek, de nem kívánok rákérdezni.

- Lord MacLoad... – szólal meg végül.

- Igen? – kérdezek vissza, mert úgy tûnik, erre van szüksége.

- Ha most felteszek egy kérdést, megígéri, hogy õszintén fog rá válaszolni? – emeli rám zöldellõ tekintetét, amely most kicsit viharosabban fest. Nem tudom mire fel eme nagy komolyság, de végül rábólintok a dologra.

- Természetesen.

- A jövendõbeli férjem jó ember? – szegezi nekem a kérdést, ami nem enyhén lep meg. Elfordítom fejemet, nem tudok ránézni, hisz magam sem tudom, mit árulhatnék el neki. Mennyi lenne a pontosan elég információ, s mi lenne kevés vagy túl sok?  Egyáltalán mondanom kéne bármit is?

- Nem tisztem ön helyett ítélkezni a leendõ fé... – kezdenék bele a tökéletes hárításba, õ azonban félbeszakít.

- Ugyan már – mosolyogja hamiskásan.– Uram, ha szerettem volna megóvni a gyengéd érzelmeimet, azt kérdeztem volna, hogy miért nem õ maga jött el a menyasszonyáért. Most egy egyszerû igen vagy nem is megteszi.

- Lady Gillian...

- A hallgatás sokatmondóbb a legtöbb lehetséges válasznál, jó uram.

Micsoda nõ! Nem leány, ez már asszonyi gondolkodás, ami sok férfinak nem kedvére való, én azonban tisztelem érte. Ki meri mondani, amire gondol, van véleménye, s gondolkodik. Azt hiszem ezért dobták be a sótok közé, mert az angol normákat se teljesítette úgy, ahogy õk azt kívánták: beskatulyázva, fejet hajtva, folyton bólogatva. Miért ne mondhatnám el neki véleményemet a helyzetérõl? Értelmes asszony, ki fel fogja fogni. Nem fog sikítva menekülni, se orrát felhúzva fújni rám. Még egy napja sem ismerem, mégis biztos vagyok ebben.

- Azt szeretné, ha õszinte lennék önhöz, kisasszony? – kérdezem, míg továbbra is õt nézem. A táj szépsége az övé mellett eltörpülni látszik, még az én szememben is, pedig Skócia az életem s halálom. Addig nem is folytatom, míg felém nem fordul, s rá nem bólint a dologra. – A jövendõbeli férje jó ember a maga módján, viszont semmiképpen sem méltó arra, hogy egy önhöz hasonló hölgyet vegyen feleségül – felelem õszintén, rezzenéstelen arccal. Tekintetét nem tartja tovább rajtam, én azonban nem tudom levenni róla sajátomat.

- Hiszen én is csak egy angol vagyok – ad végül hangot gondolatának halvány mosollyal, ami oly szomorkás, mint a ködös skót táj õsz idején. – Köszönöm az õszinteségét, Lord MacLoad – emeli újra rám szemeit. – Azt hiszem, most már szeretnék lepihenni.

Hogy mondhatnám el neki, hogy talán az se számít, hogy angol e? Persze, skót földön biztosan, MacLeannak is, de van oly érzésem, ha skót asszony lenne, hasonlóan értelmesen csillogó szemekkel, ügyesen pörgõ nyelvvel, a neki szánt férfi úgyse érdemelné meg.

- Jöjjön, visszakísérem – intek a tábor felé fejemmel. Nem tudok neki mást mondani, most nem. Gondolkodnom kell, de attól tartok, hogy ha egész életemben tûnõdnek az angol s skót helyzeten, boldogtalanul s tudatlanul halnék meg.

A táborhelyhez érve hagyom, hogy sajátjai felé vegye az irányt. Én magam is így teszek, visszatelepszem a fatuskóra, amit még érkezésünkkor kinéztem magamnak, s egyik emberem sem foglalt el. Azonban tekintetemet továbbra veszem le az angol leányról, ki a szedet-vetett sátor alatt alvó testvéreire vet pár pillantást.

- Minden rendben van a kisasszonnyal, uram? – hajol közelebb hozzám Drew, mire én ránézek. Érdeklõdõ tekintete kis reményt ébreszt bennem, hogy talán mégse olyan veszett a helyzet. Talán.

- Csak fáradt – felelem, majd újra visszanézek a leányra, ki alváshoz készülõdik. – Bár nem tudom hogy fog a földön aludni.

- Hát, hely már nem akad a családi fészekben, amit a szolgák oly nagy munkával felhúztak – mordulja, majd hátát a vékony fának veti, ami elõtt ül. – S nem tudom jutott e neki pléd még. - Erre nagyot szusszanok, majd újra felállok. – Lord MacLoad?

- Mindjárt jövök, Drew – nézek le rá halvány mosollyal, majd megindulok lovamhoz, melynek oldalán a klánom színeimben pompázó tartanos, vállamra köthetõ vastagabb ruhadarabnak hordott plédnek megfelelõ szövetdarab pihen. Nem fáztam, s folyton belekapott a szél, így menetközben levettem. Most azonban lehet hasznára lehet Lady Gilliannak, ki úgy tûnik, hogy éppen az egyik szolgálójával beszél. Összehajtom a szövetet, meg azért sietõsen meg is szagolom, nem e bûzlik, de szerencsére nem. Így indulok meg feléjük, gondolkozva, mit is kéne mondanom.

- Sajnálom úrnõm, de az utolsó plédet Archibald úrnak adtuk.

- Egy se maradt, amit használhatnék? – kérdi cseppet sem felháborodva, vagy mérgesen. Lehet ez nem az elsõ hasonló eset, vagy jól tudja, hogy hiába esik neki a szolgálónak, ki az ifjú Lord parancsát teljesítette, jobb nem lesz.

- Ha kívánja, még egyszer leellenõrzöm, Lady Gillian.

- Lehet tudok segíteni – lépek közelebb, mire mindketten rám emelik tekintetüket. A fiatal szolgálóleány enyhe riadtsággal, míg úrnõje meglepetten. – Már ha nem tartja arcátlanságnak, hogyha egy skót pléddel kell aludnia – teszem hozzá halvány mosollyal, amin õ elmosolyodik.

- Cseppet sem, jó uram – feleli, míg a felé nyújtott plédet elveszi tõlem. Kecses ujjai végigsimítanak a durva pléden, de ajkán továbbra is mosoly játszik. – Margery, köszönöm a fáradozásodat, nyugodtan pihenj most már le – néz a leányra, aki sietõsen biccent egyet, majd távozik.

- Biztos nem bánja? – kérdezek rá újra, mire õ kedves mosollyal megcsóválja a fejét.

- Ha maga nem fog fázni, s megvan nélküle, lekötelezne vele – feleli, mire én szélesen elvigyorodom.

- Köszönöm az aggodalmát, de ez az idõ nekem nem számít hidegnek. Majd ha fázom, hozzábújok Drewhoz – mutatok a hátam mögé, az említettre, aki nagy szemekkel pislog felénk, majd miután felfogja a hozzá eljutott szófoszlányokat, felvont szemöldökkel méreget minket. – Vagy nem – teszem hozzá. – Ha bármire szüksége van, nyugodtan szólhat nekem is, hátha tudok segíteni.

- Köszönöm – biccent felém fejével egy aprót, s mielõtt egy aprót pukedlizne, hátat fordítok neki s visszasétálok az embereimhez.

Én magam az indulás elõtti órákat választom õrségnek, ugyanis hiába vagyok a vezérük, kiveszem részemet a feladatokból. Ezzel is közelebb kerülök hozzájuk, jobban megismerem õket, s õk is engem, a bizalom pedig csak erõsebb lesz közöttünk. Míg az õrségem ideje el nem érkezik, alszom, vagy pedig lehunyt szemekkel pihenek s hallgatom a természet halk moraját.

Mikor már a tájat pásztázom, hogy nehogy bárki is rajtunk üssön, gyönyörködöm kicsit a felkelõ nap látványában, ahogy megvilágítja a fákat, réteket, dombokat, s mindent, mi Skócia. Mély levegõt véve dõlök hátra, a fának, mi mögöttem gyökerezett mélyen a földbe, majd futó pillantást vetek Lady Gillianre, ki szolgálói körében alszik, láthatóan dideregve. Sajnos én magam nem tudok már több pléddel szolgálni neki, de talán jobb is. Így is megmosolygom a képet, ahogy az angol leány a skótmintákba burkolózik.

Õrségem vége felé már szinte mindenki fent van, s a reggelijét fogyasztja. Az angol szolgák eközben már a sátrat rakják el, s gazdáik lovait készítik elõ. Lady Gillian s leánytestvére addig beszélgetnek, lopva a skótok felé pillantva. Nem tudom mirõl szólhat a nõi pletykálás, de nem is nagyon érdekel a dolog. Ellenõrzöm a fiúkat, akik minden rutinosan s szó nélkül csinálnak már. Ekkor lép oda hozzám Lady Gillian oldalán a nõvérével, aki láthatóan izgatott a kialakult helyzettel kapcsolatban.

- Hölgyeim – biccentek feléjük egy aprót köszönésképpen. – Miben segíthetek?

- Csak szeretném visszaadni, ami az öné – nyújtja felém a gondosan összehajtott anyagot.

- Ráér vele – mosolygom, míg rövid pillantást vetek a nem messze bolondozó két fiatalabb skót ifjúra.

- A felesége biztos nem örülne, ha elfelejtené, hogy kölcsön adta a plédjét egy angol leánynak – szólal meg a nõvér, kinek nevét nem tudom. Belegondolva, a bátyjáét sem, ez pedig igen kellemetlen, azt hiszem mellé kell majd a nap folyamán. Elõzõ nap túlságosan lefoglalt az aggodalmaskodás, hogy késünk s támadás ér e minket.

- Igazából az egyfajta ruhadarab, amit hidegebb idõben hordunk, s nincs feleségem, kisasszony – vallom be, míg rájuk emelem a tekintetemet. – Nem mutatkoztam még be önnek, igaz? – kérdezem, majd a választ meg se várva hajtom kicsit elõre fejemet. – Sajnálom, el voltam foglalva azzal, hogy önöket biztonságba tudjam, s minden a terv szerint menjen. Dougal MacLoad vagyok.

- Lady Madelyne – pukedlizik õ is egy aprót, ahogy a húga is tette elõzõ nap. – Örvendek a találkozásnak.

- Én is – biccentek felé egy aprót. – A takarót nyugodtan tartsa csak meg – nézek Lady Gillianre. – Majd ha a várban leszünk, visszakérem. Most pedig jobban teszik, ha készülõdnek, lassan indulunk.

Én magam is elõkészítem lovamat az újabb hosszú napra, majd kiadom két nyelven is a parancsot, miszerint indulunk. Terveim szerint nem kívánok megállni újra sötétedésig, esetleg csak akkor, ha több embert is egyszerre hív a természet.

A fiúk történeteket mesélgetnek, amibe néha is bele-beleszólok, jókat nevetünk a múlton s a bolond fiatalságon. Akad közöttünk ifjú is, ki talán okul az idõsebbek történeteimbõl, vagy inkább maga járja ki az utat, amin járni szeretne.

Röpke idõre a legidõsebb testvér mellé lovagolok, de hamar rájövök, hogy sokra nem megyek vele. Alig hajlandó válaszolni, sõt, a nevét is úgy kell kihúznom belõle. Nem erõltetem azt, amit felesleges, inkább visszaügetek a skótokhoz, hogy komótosan tovább mehessünk. Lopva hátranézek a Ladyre, kit nõvére kísér lován. Jól elvannak, így se õket, se mást nem igen zavarok jelenlétemmel.

Egészen estig alig állunk meg, hisz még messze vagyunk a célunktól. Ha minden igaz, épp félúton járunk, ami egyszerre lelkesít s szomorít el. Csak azért látogattam meg MacLean várát, hogy az angoloktól kapott levelét átbeszéljük, s rábeszéljem a nászra. Erre, rádöbbenve, hogy micsoda kincset viszek épp hozzá, már nem vagyok oly lelkes a frigy hallatán. Fõleg, hogy ismerem a klán vezért annyira, hogy nem fogja lenyûgözni leendõ arája leleményessége. Magam sem tudom mi lenne a jó megoldás, de úgy vagyok vele, hogy akad ég két napom, hogy terveket szõjek a lehetõ legrosszabb esetekre.

Mikor tábort verünk, pár skót elmegy fát gyûjteni, hogy tüzet rakhassunk, ami elriasztja az állatokat. Persze ez azzal is jár, hogy a környéken lévõ esetleges rablókat felénk csalja, azonban valamit valamiért. Mivel errefelé már veszélyesebbek az éjszakák, több harcos õrködik egyszerre, s kivételesen bánom, hogy egy angol katonát se hoztunk magunkkal. Az elsõ éjszaka még rendben is megy, igaz láthatóan Lady Gillian csak még jobban fázik, mint elõzõ éjszaka. Nem akarom az embereimet megkérni arra, hogy kerítsenek a nõnek bármit is, s nem azért, mert félnék attól, hogy elveszítem a tiszteletüket, hanem azért, mert félek, hogy teljesítenék kérésemet egy angol nõért.

Mégis az áttörést a harmadik este hozza meg, mikor már mindenki fáradt és nyûgös, az õrködés, kevés alvás, s egész napos lovaglásnak hála. Lord Archibald se túl kezes, épp az egyik szolgálóval veszekedik, hogy nem igaz, hogy nem hoztak magukkal több pokrócot. Biztos õ is fázik, pedig neki több jut, mint fiatalabb húgának. Fejemet csóválva figyelem a jelentet, míg Lady Gillian a lovát látja el, majd lefekvéshez készülõdik. Figyelem, ahogy a kevés dolgával igyekszik a tûz közelébe férkõzni, amennyire csak tud a testvéreinek felhúzott sátortól.

- Hihetetlen, hogy bátyjuk hajlandó ezt nézni, s nem adja át helyét két húgának – szólal meg Drew mellõlem, mire ráemelem a tekintetemet. – Rosszabbak ezek az angol ficsúrok, mint hittem – sóhajtja, majd lopva felém pillant. – Engedélyt kérek valamire, Lord MacLoad.

- Mit akarsz már csinálni? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire õ fejével Lady Gillian felé int.

- Vacog, mint egyedül maradt levél a téli idõben. Gyûjtök neki még pár skót pokrócot – vigyorogja, amitõl boldog mosoly kúszik ajkaimra.

- Lám csak…

- No, ne nézzen így rám – horkantja. – Nem hagyhatom, hogy uram dolga rosszul süljön el, mert a földhöz fagy egy este a Lady. Emellett - folytatja lelkesen csillogó szemekkel -, kedves asszonyka, megkérdezte, hogy vagyok ma. Nekem is adhatna az angol király egy kedves kis leánykát.

- Keríts magadnak – lódítom gyengén tarkón, amin jót nevet. – Menj csak, hátha más is megszánja az angol hölgyet.

- Igenis! – pattan fel, majd indul meg Murtagh felé. – Hé, te máglyarakás! Kellene tõled valami nekem, hallod e.

Jót kuncogok rajtuk, hisz unokatestvérek, mégis úgy ölik mindig egymást, mintha édestestvérek lennének. Mégis, a tudat, hogy Drew magától döntött úgy, hogy segít a leányon, boldoggá tesz. A remény, mely addig a skót hidegben fagyoskodott, immár melegre talált, s talán gyökeret is vert szívemben. Nehéz kezdet, de mely nem az? Mosollyal az ajkamon figyelem, ahogy az egyik legjobb emberem, széles mosollyal az ajkán visz három pokrócot az angol hölgynek, ki még nem alszik, csak forgolódik a kemény földön. Messzirõl figyelem, ahogy Drew a skótos angoljával elmagyarázza Lady Gilliannak a helyzetet. Miután végez, széles vigyorral az arcán igyekszik vissza, hogy mellém telepedve mozgolódjon a földön.

- Skótul köszönte meg – susogja lelkesen, mire én szememet forgatva sóhajtok fel.

- Ugye tudod, hogy MacLean felesége lesz?

- Persze! Attól nem lehetek kedves hozzá? – kérdez vissza, mire én elmosolyodom.

- De. Nagyon is jól tetted. – felelem halkan. – S azt mondtad, hogy skótul köszönte meg?

- Bizony!

- Érdekes…

× × ×

Sötét van, a tûz ropog, én pedig félálomba szuszogok egy fának dõlve. Legalábbis egészen addig, míg egy kéz rá nem simul a vállamra, s a tulajdonosa közelebb nem hajol hozzám, hogy a fülembe súgjon.

- Van egy kis gondunk. Úgy egy csapatnyi rablónyi, pontosabban. – Nem pattanok fel, vagy keltek zajt, válaszul csak halkan hümmögök, hogy értettem. Stewart az, ki épp õrségben van, s szavaival eléri, hogy rögvest magamhoz térjek. Szemeimet lassan nyitom ki, majd a tûz másik oldalán alvó angolokra szegezem õket. Pontosabban csak egyre, ki a sok skót takaró alatt édesen szuszog, semmit se sejtve.

Fejemet óvatosan felemelem, majd semmi hirtelen mozdulatot téve, körbenézek. Mindenki ébren van már, még ha épp a pihenõ idejét is élvezte: ha földön is fekszik, szemei nyitva vannak, s a környezetet pásztázzák. Ian épp egy ostoba viccet mesél továbbra is, de keze az oldalán lévõ tõrön van; Kyle és Logan pedig nevetgélnek rajta, de tekintetük a sötét erdõt lesi. A lovak is eléggé nyugtalanok, fõleg az angoloké. Tekintetemmel megkeresem Murtaghot, ki nem messze tõlem, ülve szunyókálást szimulál. Tekintetünk összeakad, figyeljük egymást egy darabig, majd bólintok egy aprót.

Feszült a légkör, várjuk a támadást, hogy aztán mindenki a fejében kitervelt utat tehesse meg. Az enyém egyszerû: egyenesen át a tûzön, Lady Gillianhez. Nem eshet baja. Ahogy meghallom az elsõ lelkes támadó zörejét, majd a lélegzetvételeket a csatakiáltásokhoz, ellököm magam a fától, s rögvest álló helyzetben találom magamat, amibõl akár egy csatamén, futásra váltok. Könnyedén szökkenem át a pislákoló tábortûzmaradványt, s pontosan az angol leány lábánál érek földet. Erre már õ is felriad, fõleg, hogy hamar felkapom fél kézzel a földrõl, majd a kezdetleges ellenkezése ellenére is megindulok vele a testvéreihez. Könnyebben tudok rájuk vigyázni, ha egy helyen vannak.

- Elnézést – morranom, míg nem túl kedvesen levetem a vállamról, a már fennlévõ rokonaihoz, majd ugyan azzal a lendülettel az oldalamra erõsített kardhoz nyúlok, s kivonom. Egy ostoba tart felénk épp, hangos ordítással. Veszek egy mély levegõt, majd benntartom egészen addig, míg meg nem hallom a pengék csilingelését.

- Archibald, csinálj valamit! – hallom meg Madelyne kétségbeesett hangját, míg visszaverem a koszos férfit.

- Nehogy, maradjon ott, ahol van! – rikkantom hátra nekik. Már csak az hiányzik, hogy az angol ficsúrt leszúrja valamelyik sokkal ügyesebb fosztogató.  Eközben az eltökélt férfi újra megindul felém, torkán újra csatakiáltás akad, egészen addig, míg újra reménytelenül vissza nem pattan kardomról.

- Add fel, csak a véred ontom itt – közlöm vele a tényt.

- Shut ye geggie, bassa!* – hörgi mérgesen, mire én felsóhajtok, hogy bizony ezzel nem lesz könnyû dolgom. Óvatosan hátrébb lépek egyet, de csak azért, hogy pontosan kijöjjenek a következõ lépéseim. Nem kívánok finomkodni, se kérdezni. Figyelmeztettem, s Isten legyen rá a tanúm, nem akartam megölni. Eddig. Most én támadok, de nem úgy védekezni, így sikeresen belemélyesztem kardom végét a vállába. Hangos ordítással ejti el kezébõl a tõrét, majd sebzett vadként kezd el hátrálni. Tekintetével körbenéz, s látva, hogy társai mindenhol vesztésre állnak, nagyot horkantva veszi fel a nyúlcipõt.

Nem követem, csak a szememmel, ugyanis nem akarok a sátor közelébõl elmenni. Visszasietek hát a kupacban fetrengõ három angolhoz, akik ijedten pislognak hol erre, hol arra. Megállok felettük, s akár egy kölykeire vigyázó róka figyelem a környezetünket. Úgy látom, hogy az ostoba haramiák lassan visszatérnek a sötétbe, bár láthatóan egy-két társuk nélkül, kiket a halál érte a skót harcosok által.

- Elmentek – nézek le rájuk, majd halvány mosollyal az ajkamon nyújtom kezemet feléjük. Pontosabban Lady Gillian felé, de az idõsebb nõvér az, ki rögtön kap az alkalmon, s megragadja. Mivel anyám jó modorra tanított, felhúzom hát, de míg ez megtörténik, a segítségem fõ pontja magától feláll. Egyedül Archibald fekszik még a földön, a kissé összerogyott sátor alatt, de rá ügyet sem vetek. Férfiú õ, nem igaz? Megoldja egyedül is.

- Kik voltak ezek? – kérdezi suttogva Madelyne, míg továbbra is riadtan fogja kezemet.

- Rablók – feleli helyettem Gillian. – Visszajönnek? – emeli rám tekintetét, mire én elhúzom a számat.

- Ha van eszük, nem – felelem, majd a felénk igyekvõ Drewra emelem tekintetemet. – Vedd át õket. Meg akarom nézni, hogy vannak a többiek.

- Pár hiányzó fog csak, de átveszem – biccent felém, majd átlépi a takarókat, amik alól Gilliant rángattam ki.

- Ne haragudjon hölgyem, de most mennem kell – fejtem le Madelyne ujjait a kezemrõl. – Drew itt marad önökkel, s vigyáz magukra. Meg kell néznem hogy vannak a többiek – paskolom meg a leány kezét kedveskedve, majd egy mosolyt küldök Gillian felé is.

Hevesen ver a szívem, ettõl féltem nagyon végig. Azonban örülök, hogy minden emberem résen volt, ezért kell hát megnéznem õket, hogy vannak. Felelõsséggel tartozom értük, s ha netán meghalnak, nekem kell elmondani a családjaiknak. Azt pedig ha lehet, minden áron el akarom kerülni.

* Shut ye geggie, bassa!= Fogd be a szádat, fattyú!

Az asztalra mélységes csend borul Madelyne bejelentésére, Johanna néni köhögve próbálja meggátolni, hogy az éppen félrenyelt falattól megfulladjon. Szolidan bokán rúgom a nõvéremet az asztal alatt, mire õ csak egy amolyan „most meg mi van?” tekintettel válaszol. Az utóbbi egy hétben folyamatosan arról gyõzködtem, hogy felesleges ehhez hasonló kérésekkel zaklatnia a szüleit, hiszen biztosan nem engednék el, meg egyébként is… bõven elég, ha én utazom a barbár harcosok földjére, nem kell még neki is kiállnia ezt a szörnyû próbát. Még akkor sem, ha õ legalább hazajöhet onnan.

- Szó sem lehet róla, Madelyne – hangzik Geoffrey bácsi határozott felelete. Éppen ahogy sejtettem. – Még csak az kéne, hogy azok a vademberek szemet vessenek rád.

- Az unokahúgodat néhány héten belül hozzáadni készülsz egy olyan vademberhez, papa – emlékezteti Madelyne feddõn, mire ismételten bokán rúgom.

- Te viszont a lányom vagy – vakkantja Geoffrey bácsi.

- Õ is a nevelt… Áú! – Madelyne vet rám egy morcos pillantást a harmadik rúgás miatt, de aztán újra az apja felé fordul. – Ugye nem akarod, hogy azt a benyomást keltsük õfelségében, hogy nem támogatjuk a békét a skótokkal?

- Mégis mire célzol ezzel, kislányom? – szólal meg Johanna néni.

- Te ketten a birtok körüli teendõk és a háztartás vezetése miatt nyilvánvalóan nem kísérhetitek el a lányotokat az esküvõjére – fejtegeti Madelyne –, nekem azonban testvéreként kötelességem mellette lenni, nem igaz?

A szemem sarkából észreveszem, hogy Geoffrey bácsi állkapcsa megfeszül. A pokolba is, nem gondoltam volna, hogy Madelyne éppen ezt hozza fel érvként! És valószínûleg õk sem.

- A húgom jól beszél – szólal meg legnagyobb döbbenetemre Archibald. Hátratolja a székét, majd gonosz vigyorral az ajkain lassan átsétál az asztal innensõ oldalára. – Ennél egyértelmûbben nem is fejezhetnénk ki a támogatásunkat, apám. Az engedélyeddel jómagam is elkísérem õket az esküvõre, hogy a húgommal részt vehessünk eme örömteli eseményen.

Ahogy Archibald ujjai a vállaimra simulnak, a torkom fokozatosan kezd elszorulni, az étvágyam viszont rögtön elmegy, ezért inkább leteszem a kanalamat az asztalra. Geoffrey bácsi hosszú percekig hallgat, aztán egy jókorát sóhajt, mielõtt megszólalna.

- Az esküvõig maradhattok, egyetlen nappal sem tovább – jelenti ki végül. – Az új otthonával már Gilliannek is egyedül kell majd megbirkóznia.

Madelyne szemei felcsillannak, széles mosollyal az arcán fordul felém, mire én is az arcomra erõltetek egy halvány mosolyt. Nincs azonban könnyû dolgom a torkomon lassan felszökõ keserû epe miatt, amit Archibald hüvelykujjainak cirógatása okoz a nyakszirtemen.

- Nekem ez tökéletesen megfelel, papa – lelkendezik Madelyne.

- Ahogy nekem is – csatlakozik Archibald.

- Ebben az esetben adok néhány szolgálót és egy csapat katonát is a kíséret mellé – sóhajt beletörõdõn Geoffrey bácsi.

Talán ha el tudom érni, hogy Madelyne és én egy szobában lehessünk, Archibald nem fogja néhány schillingért cserébe a közelembe engedni a felföldieket – gondolom idegesen tördelve az ujjaimat az asztal alatt. Nem, a húgát semmiképpen nem tenné ki hasonló veszélynek, ez egészen biztos.

***

Szótlanul ülök a szobámban egy széken, miközben Madelyne a hajamat fésüli. Csak az õ kedvéért vettem fel a kedvenc arany hímzéses, zöld ruhámat, egyébként eszembe sem jutott volna, mert félõ, hogy ezután az utazás után többé képtelen leszek akár csak ránézni is. Még akkor is, ha ennek elég bõ a szoknyája ahhoz, hogy kényelmesen tudjak lovagolni benne.

- Nagyon félsz? – szólal meg Madelyne halkan.

- Nem – hazudom, noha tudom, hogy túl jól ismer már ahhoz, hogy higgyen nekem.

- Talán nem is lesz olyan szörnyû férfi – kezdi el befonni a hajam. – Nem lehet mindegyikük olyan forrófejû barbár, mint amilyennek leírják õket.

Halkan felnevetek Madelyne ártatlan naivitásán, én már régen nem hitegetem magam ilyesmivel.

- Nem lesz semmi baj, Madelyne.

- Tudod, ezt nekem kellett volna mondanom – sóhajt fel, én pedig elmosolyodom.

Egész éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, egyszerûen képtelen voltam rá, de így legalább most, az indulás elõtt már nem gyötörnek ehhez hasonló gondolatok. Azt hiszem, elfogadtam a sorsomat és azt, hogy semmit nem tehetek ellene. Valamiért így kellett történnie, nekem pedig bele kell törõdnöm, hogy így is lesz. Egyelõre semmi nem biztos, csak az, hogy a királyaink között köttetett egyezség értelmében a jegyesem egy bizonyos MacLean klán feje, ennél többet azonban én sem tudok róla. Fogalmam sincs, hány éves, volt-e már felesége, vannak-e gyerekei, vagy hogy egyáltalán milyen ember…

Csak remélni tudom, hogy Isten is úgy látja, eleget szenvedtem már a bácsikám és a mostohabátyám miatt, és nem lök egyenesen egy újabb hozzájuk hasonló karjaiba.

Miután Madelyne befonta a hajamat, mindketten magunkra vesszük az utazóköpenyeinket, aztán elindulunk lefelé. A vár elõtt már ott vár ránk a királyi küldöttség, és persze a bácsikám által nagyvonalúan a rendelkezésünkre bocsátott saját kíséretünk is. A határig Anglia zászlaja alatt lovagolunk, azután viszont a királyi küldöttség helyét átveszik a skótok, és az Urquhart kastélyig Vilmos király lobogójának védelme alatt visz majd az utunk. János király a levelében nem említette, hogy miért pont erre a kastélyra esett a választás, ez biztos, hiszen már szinte kívülrõl tudom minden sorát. Geoffrey bácsi nem átallott minden este felolvasni nekem az egészet. Csak arról esett szó, hogy a kastélyban ott lesz néhány szövetséges klán lairdje is, és velük együtt kell eltöltenünk két hetet, mialatt Lord MacLeannek el kell döntenie, hogy megfelel-e neki a felkínált angol menyasszony.

Igyekezz a kedvében járni, Gillian – mondogatta mindig Geoffrey bácsi. – Ha mégis rájön, hogy milyen mihaszna vagy, akkor érd el, hogy legalább az ágyasaként megtartson, különben János egészen biztosan a fejedet veszi, mikor hazatérsz.

***

Háromnapi lovaglás után érjük el Anglia és Skócia határát, ha minden igaz, éppen a megfelelõ idõben.

Közvetlenül a határ mellett csak a király katonái sorakoztak fel, nekünk és a kíséretünknek hátrébb kell várakoznunk. Madelyne izgatott járkál fel s alá, de én sem tudok nem oda-oda pillantani a skót földek irányába. Vajon milyen ember lesz Lord MacLean? Lehetséges, hogy életemben elõször – na jó, Madelyne létezése után másodszor – rám mosolyog a szerencse? Képes leszek õt valaha szeretni? Valószínûleg hiba és gyengeség még ilyenkor is ilyen romantikus érzelmekrõl ábrándozni, de nem tudok mit tenni ellene… Madelyne minden bizonnyal telebeszélte a fejem az ehhez hasonló ostobaságokkal.

- Tudod, mit mondanak a felföldi skótokról, igaz, drága Gillian? – lép mögém Archibald.

Összerezzenek, majd ösztönösen távolabb lépek tõle, de szándékosan elengedem a fülem mellett a kérdését. Pontosan tudom, hogy azért jött velünk, mert kész az utolsó alkalmakat is kihasználni arra, hogy megkeserítse az életem, de már eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni neki.

- Azt beszélik, a lovaik és a birkáik is fontosabbak nekik, csak azután jönnek a nõk. – Lezserül a mellette lévõ fának támaszkodik a vállával, és a körmeit kezdi vizsgálgatni. – Azt is hallottam, hogy örömüket lelik abban, ha az asszonyaikat az öklükkel taníthatják engedelmességre. Biztosan a te férjed is ehhez hasonló vadállat lesz – néz fel rám. – Minden este alaposan meg fog verni, amíg meg nem tanulod, hogy hol a helyed, ugye tudod, Gillian?

- Hol késlekednek már? – jelenik meg mellettünk Madelyne is, mire Archibald rögtön magára ölti a kedves, szeretõ báty álarcát.

- Nem tudom, húgocskám. Kérdezd meg a katonákat – int a határon várakozó királyi küldöttség felé a fejével.

- Talán tényleg olyan ostobák ezek a skótok, mint amilyennek tartják õket, és eltévesztették a napot… - hallom Madelyne zsörtölõdését, miközben megindul a katonák irányába.

Elmosolyodom a zsémbességén, szerencsére ezzel hamar kiragad abból a mélységbõl, ahova Archibald próbál taszigálni, de nem kell félteni utóbbit sem. Amint Madelyne hallótávolságon kívül ér, ott folytatja, ahol abbahagyta.

- És azt tudod, hogy mindegyik klánvezér szeretõt is tart a felesége mellett? Némelyikük szívesebben alszik a lova mellett, minthogy az asszonyával ossza meg az ágyát. Mit gondolsz, Gillian, melletted hány szeretõt tartanak majd? – Hiába szeretne gyötörni, továbbra sem hagyom, hogy elérje a célját, egyszerûen nem veszek róla tudomást. – Úgy hallottam, nõi ruhákat is hordanak.

- Azt hiszem, kiltet akartál mondani – te ostoba, teszem hozzá gondolatban.

Érzem, hogy tesz felém egy lépést, de szerencsére õ is kiszúrja, hogy Madelyne rohanvást indul meg az irányunkba, ezért nem tesz és nem is mond semmit. A katonák feje fellett elnézve rögtön meg is értem a nõvérem izgalmának okát: a távolban már látni lehet Skócia lobogóját, és persze a lovasokat is, akik innentõl kísérni fognak minket. Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni, de Madelyne is izgatottan ragadja meg a kezem, amikor mellém ér.

[hangulatadó csoda]

Ahogy egyre közelebb érnek a lovasok, úgy kezd rajtam is eluralkodni a félelem. Nem a lobogót vivõ katonáktól, sokkal inkább az élen lovagló maroknyi harcostól. Afelõl ugyanis kétségem sincs, hogy harcosokról van szó, hiába nem viselnek páncélt, ugyanis mindegyikük… ijesztõen hatalmasnak tûnik. A válluk még távolabbról szemlélve is sokkal szélesebbnek tûnik, mint bármelyik angol férfinak, sokkal magasabbnak is néznek ki náluk, arról nem is beszélve, hogy már a puszta látványuk is elrettentõ – páncélzat és fegyver nélkül. Ha a felföldi harcosok valóban ilyen félelmetesek, akkor vajon a többi híresztelés is igaz róluk…? Nagyot kell nyelnem a gondolatra, hogy leküzdjem a torkomban keletkezett gombócot.

A skótok esetében másképpen alakul a helyzet: a zászlóvivõk hátramaradnak néhány harcossal, a határig pedig csak hárman lovagolnak tovább. Addig nem is mozdulok meg, míg János király katonáinak közelébe érve le nem szállnak a lovaikról, akkor azonban én is kiszabadítom a kezem Madelyne ujjai közül, majd a köpenyem csuklyáját hátrahajtva feléjük indulok. Út közben próbálok úrrá lenni azon az ösztönös félelmen, amit a termetük kelt bennem, felemelt fejjel közeledek feléjük és nem hagyom, hogy az érzelmeim kiüljenek az arcomra is. Nem veszem le a szemeimet a három harcosról, de ha nem is állna meg a középsõ férfi egy fél lépéssel a másik kettõ elõtt, már a lépteikbõl is könnyedén ki tudnám következtetni, hogy õ a vezetõjük. A középen álló harcos már a puszta tartásával és a járásával hûen tükrözi a rangját, de még talán ez sem lep meg annyira, mint az, amit a kíváncsi tekintete hatására érzek. Leplezetlen érdeklõdéssel figyel, de mégsem érzem tolakodónak, és ez valamiért megnyugtat és segít túllépnem az ösztönös félelemérzeten is.

Elõbb érnek a katonákhoz, mint én, és bár hallom, hogy az egyikük megszólítja õket, a középen álló harcos rá sem hederít, továbbra is engem követ némán a tekintetével, ahogy közeledem. Mikor én is odaérek és a katonák utat nyitnak nekem, a harcosok elé lépve illedelmesen pukedlizem, közben hálát adva a Magasságosnak, hogy nem remegnek túlságosan a térdeim. Jóságos ég, így közvetlenül elõttük állva még hatalmasabbnak tûnnek… Alig érek a középsõ férfi válláig, pedig én még magasabb is vagyok, mint a legtöbb korombéli.

- Lady Gillian de Clare? – A mély hang hallatán kis híján összerezzenek, de minden maradék bátorságomat összegyûjtve felemelem a fejem és felnézek a középsõ harcosra.

Érzem, hogy a szívverésem ismét felgyorsul, ahogy egy sötétbarna szempár valósággal rabul ejti az enyémeket. Vörös hajra és fakó szemekre számítottam, ehelyett szembe találom magam egy ijesztõen hatalmasnak tûnõ, de legalább annyira jóképû harcossal. Szemei mellett rövid szakálla és enyhe hullámokban göndörödve egészen a válláig leérõ haja is sötétbarna, de mégsem ezek azok, amik igazán hatással vannak rám. Sokkal inkább megérint, hogy a zord arckifejezés ellenére a szemei mélyén felfedezni vélek egyfajta melegséget is – olyasmit, amit férfi szemében még nem láttam, és éppen ezért nem is hittem, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

Lehetséges, hogy életemben elõször mégis rám mosolygott a szerencse? Talán mégsem lesz annyira szörnyû sorsom itt…

- Igen – felelek végül a kérdésére is, újra hálát adva az égnek, hogy a hangom sem remeg meg. – Ön pedig bizonyosan Lord MacLean?

A kérdésre megjelenik az arcán egy apró mosoly, a jobb oldalán álló harcos viszont egy hangos, cseppet sem illendõ, és egészen megvetõnek ható horkantást hallat – de az elõttem álló férfi egyetlen pillantásával elhallgattatja. Zavartan pillantok egyikükrõl a másikra, nem értem a reakciójukat.

- Sajnálom – szólalok meg ismét –, valami rosszat mondtam?

- A legkevésbé sem, kisasszony – feleli a jóképû harcos ismét felém fordulva. – Érthetõ volt a kérdése, azonban én sajnálatos módon nem Lord MacLean vagyok.

Érzem, hogy a szavai hatására egyre inkább fokozódik a zavarom. Nem õ Lord MacLean? Akkor kicsoda és miért van itt? Egészen biztosan tudnia kell mindenrõl, hiszen még a nevemmel is tisztában volt… Mi folyik itt?

- Azt hiszem, nem egészen értem – suttogom, de a harcos arcán újra megjelenik az a mosoly, ami egészen ellágyítja a vonásait, engem pedig valamiért meg is nyugtat egy kissé.

- Dougal MacLoad vagyok, és mivel a MacLeanek az én klánom szövetségesei közé tartoznak, engem ért a megtiszteltetés, hogy Urquhart kastélyába kísérhetem önt – hajtja meg kissé a fejét.

A tiszteletadás e módja ismételten eléri a szívemet, azonban ahogy a magyarázat értelme eljut a tudatomig, a kavargó gondolataim rögtön feledtetik velem az érzést. Lord MacLean arra sem méltatott, hogy õ maga jöjjön el értem és biztosítson kíséretet számomra. A jövendõbeli férjem számára annyit sem érek, hogy saját maga gondoskodjon az épségemrõl. Látod, Gillian? – hallom a fejemben a bácsikám hangját. – Még nem is találkoztatok, de a jegyesednek máris teljesen értéktelen vagy. Mégis mit vártál, hogy majd jön a jóképû herceg és megmenti a szánalmas életedet? Hiszen csak pontosan azt kapod, amit megérdemelsz.

Megrázom a fejem, hogy számûzzem belõle Geoffrey bácsi átkos hangját, aztán nyelek egy nagyot és nyugalmat erõltetek magamra.

- Értem – felelem végül halkan, szándékosan a vállára szegezve a tekintetem.

- Minden rendben van, kisasszony? – A harcos, Lord MacLoad hangja már-már aggódónak hallatszik, de ettõl csak még jobban összeszorul a mellkasom.

Mosolyt erõltetek az arcomra, úgy nézek a szemeibe ismét, tudatosan kizárva a gondolatot, hogy akár õ is lehetett volna. Akár szerencsém is lehetett volna.

- Természetesen – felelem, majd a figyelme elterelése gyanánt a hátam mögé intek. – A nõvérem és a bátyám ragaszkodtak hozzá, hogy velem lehessenek az esküvõn, az apánk pedig erre az idõre rendelkezésünkre bocsátott néhány szolgálót és katonát a saját emberei közül. Ez ugye nem probléma?

Lord MacLoad a hátam mögé pillant, majd megrázza a fejét.

- A katonák nem jöhetnek velünk. – Amikor szólásra nyitnám a számat, ismét rám néz. – Nem látunk szívesen angol katonákat a földjeinken, Lady Gillian. A testvéreinek a hazaútra is biztosítunk majd kíséretet Skócia határáig.

- Hát persze – bólintok gyorsan. – Köszönöm.

- Készen állnak az indulásra? – néz ismét a hátam mögé. – Többnapi lovaglás áll elõttünk, legjobb lesz, ha nem vesztegetjük az idõnket.

- Igen, csak néhány percet kérek – felelem sietve, mire biccent egyet.

Gyorsan visszaindulok Madelyne-ék felé, a harcosok közül azonban egyik sem mozdul egy tapodtat sem. Mintha azt hinnék, hogy attól, hogy angol földre lépnek, leszárad a lábuk. Ez a gondolat megmosolyogtat, de ahogy odaérek a nõvéremhez, õ máris újra megragadja a kezemet.

- Édes Istenem, Gillian! – szorongatja az ujjaimat lelkesen suttogva. – Annyira jóképû, még azzal a szakállal is! És egyáltalán nem tûnik vadembernek, fejet hajtott és még rád is mosolygott!

Érzem, ahogy az elõzõ csalódottság újra megtelepszik a mellkasomon.

- Õ nem a jegyesem, Madelyne – ingatom a fejem, mire értetlenül összevonja a szemöldökét. – Az uraság Lord MacLoad, a klánja a MacLean klán szövetségese.

- De Lord MacLean miért nem… - Nem fejezi be a kérdést, az arcára azonban kiül a mélységes együttérzés, miközben gyorsan magához ölel. – Sajnálom, Gillian. Gondolj arra, hogy talán még mindig nincs minden veszve, ettõl még nem biztos, hogy olyan szörnyû lesz… de egyébként is, én végig melletted leszek.

Halk kuncogással viszonzom az ölelését.

- Szeretem benned, hogy a legrosszabb dolgokba is mindig megpróbálsz belelátni, valami jót. – Hagyom, hogy arcon csókoljon, de aztán kibontakozom az ölelésébõl. – Lord MacLoad szeretne mihamarabb elindulni, de azt mondta, hogy egyetlen katona sem jöhet velünk. Hazafelé is kaptok majd kíséretet Anglia határáig, de nem akarják, hogy angol katona a földjükre lépjen.

Madelyne a szemeit forgatva fejezi ki a véleményét, mire mosolyogva bólintok egyet egyetértésem jeléül.

- Rendben, õket majd én elintéztetem Archibalddal. Te csak ellenõrizd, hogy minden holmidat elhoztuk-e – mosolyog rám.

Hálás vagyok neki, amiért sem Archibaldnak, sem a katonáknak nem nekem kell magyarázkodnom. Én addig ellenõrzöm, hogy egyikünk lován sem csúszott-e el a nyereg, és azt is megtudakolom a hûséges hátasoktól, hogy eleget ettek-ittak és pihentek-e. Attól tartok, hosszú út áll elõttünk, és csak remélni tudom, hogy a bácsikám által a rendelkezésemre bocsátott öreg kanca is bírni fogja az iramot. Willow az istálló legidõsebb lova, és bár õ az egyik legokosabb és legszelídebb állat, a képességei sajnos végesek.

- Ugye te sem hagysz majd cserben, szépségem? – simítom végig a nyakát szeretettel. Egy megvetõ fújtatás a válasza, mintha a feltételezés is sértené, aztán az arcomhoz dugja a nedves orrát, mire halkan felnevetek. – Jól van, kislány, bíztam benned.

A szemem sarkából látom, hogy Archibald már a katonákkal beszélget, Madelyne pedig félúton van felénk. Hátranézek a harcosokra, akik elõbb megvárják, hogy az összes, mind a király, mind a bácsikám által küldött katona lóra üljön, és elinduljanak visszafelé. Ekkor sem lépik azonban át a határt, hanem visszasétálnak a lovaikhoz, majd könnyedén a nyeregbe pattanva várakoznak tovább. Én is felhúzom magam a nyeregbe, gyorsan elrendezem magam körül a köpenyemet, aztán elõre indulok, amíg Archibald felsegíti a lovára Madelynet. Nem messze a harcosoktól megállítom Willowt, Lord MacLoad azonban mellém léptet a saját fenséges, koromfekete ménjével.

- Hosszú út vár ránk kevés pihenõvel, Lady Gillian – néz rám. Hibátlanul beszéli az angolt, az akcentusa pedig, fõleg a pergõ „r” hangokkal, egészen különlegesnek hat. – Mit gondol, elég erõsek hozzá a lovaik?

- Ó, igen – mosolygok rá –, egészen biztos vagyok benne.

Rezzenéstelen arccal hazudok egy félelmetes skót harcosnak, de ez mégiscsak jobb, mintha rögtön szembesíteném Willow kissé aggasztó korával. Lord MacLoad azonban bizonyosan hisz nekem, hiszen biccent egyet, ezután sem tér azonban vissza a harcosaihoz, továbbra is mellettem maradva várja meg, míg a többiek is beérnek minket. Eközben lehetõségem nyílik rá, hogy jobban megnézzem azt a csodálatos, életerõs lovat, amin ül – kis híján el is mosolyodom, amikor megbizonyosodom róla, hogy mindenhol csak a mén ápolt, csillogó szõrét lehet látni. Harold, Geoffrey bácsi istállósa mondta nekem mindig: „csak nézd meg, hogy bánik egy férfi a lovával, lyányom, és máris megtudod, milyen ember”. Archibald lova tele van korbácsütések nyomával, ami kivétel nélkül mind annak az átkozottnak a kézjegye, Lord MacLoad azonban láthatóan törõdik a sajátjával. Azt hiszem, ezúttal sem kell majd csalódnom az elsõ benyomásomban: a harcos valószínûleg egyáltalán nem határolható be azokkal a skatulyákkal, amiket a skótokról terjesztenek.

Ettõl persze még lehetséges, hogy õ csak egy ritka kivétel.

***

A sejtésem beigazolódik: egész nap lovagolunk, és csak este állunk meg egy tisztáson, amikor sötétedni kezd. A tempó szerencsére nem volt kifejezetten nyaktörõ, aggódva kell azonban tudomásul vennem, hogy a hosszú út ugyancsak megviselte Willowt. Mindegyik skót harcos kelletlennek tûnik kissé a pihenõvel kapcsolatban, azt hiszem, õk minden további nélkül folytatták volna az utat még legalább néhány órán keresztül, de szerencsére ránk és a velünk tartó szolgálókra tekintettel mégis az alkalmi tábor felállítása mellett döntöttek – ezért pedig Willow, és azt hiszem Madelyne nevében hálásnak kell lennem. Nekem nem okozott volna gondot tovább lovagolni, de Madelyne már többször is panaszkodott az utóbbi órákban, hogy borzalmasan elfáradt.

- Nagyon ügyes voltál ma, Willow – suttogom a kimerült hátasom fülébe, miközben egyik kezemmel megnyugtatóan simogatom a nyakát, a másik kezembõl pedig lelkesen falatozza a kedvencét: az almát.

Archibald és Madelyne a szolgálókra hagyták a lovaik kikötését és ellátását, én azonban a szívemen viselem mindazt, amin Willow keresztül megy, és egyébként is mindig szerettem magam gondoskodni a lovaimról. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a felföldi harcosok is egytõl egyig saját maguk látják el a hátasaikat, mert bár Archibald ezt látva gonoszan a fülembe súgta, hogy „na látod”, szerintem azonban ez sokkal inkább az emberi oldalukat, semmint a barbárságot bizonyító tulajdonság.

Willow megetetése és megitatása után csatlakozom Madelyne-hez, hogy én is egyek néhány falatot. Ilyenkor az sem zavar túlságosan, ha Archibald is a közelben van, mert tudom, hogy a húga jelenlétében õ sem csinál ostobaságot. Pedig Madelyne igen zsémbes kedvében van a fáradtság miatt, ugyancsak nehezményezi, hogy „ezek a neveletlen barbárok” még csak arra sem méltatnak minket, hogy bemutatkozzanak nekünk… és mindez csak rosszabb lesz, amikor finoman emlékeztetem, hogy a skótok nem kifejezetten kedvelik az angolokat, ezért valószínûleg nem is érdekli õket különösebben, hogy kik és mik vagyunk mi. Egy darabig hallgatom a zsörtölõdését, azonban amikor ismételten rátér a jegyesem témájára, gyorsan kimentem magam és inkább magára hagyom Archibalddal. Néhány nap múlva kiderül, hogy a jövendõbeli férjemrõl szõtt baljós sejtéseim is beigazolódnak-e, én viszont addig sem szeretnék erre gondolni. Ha a sorsom valóban ott folytatódik majd, ahol Angliában magam mögött hagytam, akkor ezt a pár napos szabadságot szeretném kihasználni, amennyire csak lehet.

A tisztást övezõ fák közé, majd azok túlsó oldalára sétálva végre rátalálok arra a nyugalomra, amire vágytam. A gyönyörû, dús lombú fák közül kilépve egészen éteri látvány tárul a szemem elé: zöldebbnél zöldebb dombok végtelen egymásutánja, kisebb-nagyobb sziklákkal szegélyezve, a horizonton túl pedig éppen a látóhatár mögé készül süllyedni a nap. Skócia elképesztõen gyönyörû, és ha hihetek a szóbeszédnek, a Felföld szépsége még ezt is jóval felülmúlja. Abban az egyben biztos lehetek, hogy ezek a fenséges tájak mindig nyújtanak majd számomra valamennyi menedéket.

- Nem lenne szabad egyedül kószálnia ilyen messze a tábortól, Lady Gillian.

Hiába ismerem fel azonnal a mély hang és a jellegzetes akcentus gazdáját, összerezzenek, hiszen már hosszú percek óta állok itt egymagam, és még csak nem hallottam, hogy mögém lépett volna valaki. A felföldi harcosok minden bizonnyal úgy is mozognak, mint egy árnyék – alaposan meghazudtolva hatalmas termetüket. A vállam felett hátrapillantok Lord MacLoadra és halványan elmosolyodom.

- Abból ítélve, hogy ilyen gyorsan megtalált, úgy hiszem végig rajtam tartotta a szemét, jó uram – jegyzem meg. – Ha pedig igazam van, egy percig sem voltam veszélyben, nem igaz?

Újra megjelenik az arcán az a bizonyos apró mosoly.

- Kár is lenne tagadnom a nyilvánvalót, ha ily könnyedén átlát rajtam, hölgyem – hajtja meg kissé a fejét, csakúgy, mint amikor bemutatkozott.

Kuncogva fordítom vissza a tekintetem a festõi táj felé. A reakciói és az, ahogyan beszél velem, valamiért egyáltalán nem azt sugallják, hogy õ is elõre elítélt volna magában csak azért, mert angol vagyok. Talán tényleg õ lehet az a ritka kivétel, akinek a hozzáállását a legtöbb angol is megirigyelhetné – nem ítélkezik elõre, hanem megadja egy másik embernek megjáró tiszteletet, és a tapasztalatai alapján mérlegel. Ha ez tényleg így van, legalább ez alatt a néhány napos út alatt nem kell attól tartanom, hogy máris megkeserítik az életem.

- Mondja csak, Lord MacLoad – szólalok meg ismét –, ön szerint mennyi idõbe telik majd, míg hozzászokom ehhez a látványhoz?

- Szépnek találja Skóciát? – lép mellém a háta mögött összefûzött kezekkel.

A magassága miatt ismét egészen aprónak érzem magam, de valamiért egyre kevésbé találom fenyegetõnek a termetét. Sokkal inkább… biztonságérzetet ad egy új, ismeretlen világban.

- Inkább azt mondanám, lélegzetelállítóan gyönyörû – mosolyodom el. Érzem az arcomon a tekintetét, de nem fordulok felé, félek, hogy a sötét szemekben bujkáló oly ritka melegség ismét rabul ejtene.

- Várja csak meg, míg elérjük a Felföldet – feleli, mikor már nem érzem magamon a pillantását. – Ha ezt a vidéket gyönyörûnek tartja, a mi hegyeinkrõl talán nem is fogja elhinni, hogy valóságosak.

Halkan felnevetek, de nem kérdõjelezem meg a szavait. Ha a Felföld valóban szebb még ennél is, akkor talán tényleg úgy fogom magam érezni, mintha egy mesebeli tájba csöppentem volna. Hosszú ideig nem szólal meg egyikünk sem újra, csak csendben állunk egymást mellett és a hosszan elnyúló tájat figyeljük, miközben a nap egyre mélyebbre süllyed. Örülök, hogy nem sietteti a visszatérést a táborba, így sokkal nyugodtabb vagyok, mint ha Archibald közelében kellene lennem és az ostobaságait hallgatnom. Ez azonban eszembe juttat valamit, ami miatt egyszerûen muszáj megtörnöm a csendet.

- Lord MacLoad...

- Igen?

- Ha most felteszek egy kérdést, megígéri, hogy õszintén fog rá válaszolni? – nézek fel rá.

Meglepve vonja fel a szemöldökét, ahogy lenéz rám, de bólint egyet. – Természetesen.

- A jövendõbeli férjem jó ember? – kérdezem kertelés nélkül, mielõtt még meggondolhatnám magam, de a torkom rögtön összeszorul attól az árulkodó reakciótól, ahogy egy pillanatra elfordítja rólam a pillantását.

- Nem tisztem ön helyett ítélkezni a leendõ fé...

- Ugyan már – vágok közbe halvány mosollyal, de a tekintetemet visszafordítom a gyönyörû táj felé, hogy a szemeim nem árulhassák el a félelmemet. – Uram, ha szerettem volna megóvni a gyengéd érzelmeimet, azt kérdeztem volna, hogy miért nem õ maga jött el a menyasszonyáért. Most egy egyszerû igen vagy nem is megteszi.

- Lady Gillian...

- A hallgatás sokatmondóbb a legtöbb lehetséges válasznál, jó uram.

Jól tudom, micsoda illetlenség a másik szavába vágni, fõleg egymás után kétszer, de nem tudom mással leplezni a mellkasomat szorongató rettegést. Lord MacLoad nyilvánvalóan jól ismeri MacLean uraságot, hiszen szövetségesek… és az, hogy most nem adott rögtön egyenes választ a kérdésemre, csak még jobban felerõsíti bennem a gyanút, hogy ami hátralevõ életemben vár rám, az semmivel sem jobb, mint az, amit eddigi életemben át kellett élnem. Megborzongok a gondolatra, ezért inkább összefûzöm a mellkasom elõtt a kezeimet. Csak remélni tudom, hogy ha már jobb életem nem lehet, akkor sokkal rosszabb sem lesz… még úgy sem, hogy Madelyne egészen biztosan nem lesz ott mellettem.

Hosszú ideig csak Lord MacLoad tekintete súlyát érzem magamon, mielõtt ismét megszólalna.

- Azt szeretné, ha õszinte lennék önhöz, kisasszony? – Ezúttal nem veszi le rólam a tekintetét, amikor ismét felé fordulok, ezért bólintok egyet. – A jövendõbeli férje jó ember a maga módján – kezdi, én pedig kis híján fellélegzem, de sajnos folytatja is –, viszont semmiképpen sem méltó arra, hogy egy önhöz hasonló hölgyet vegyen feleségül.

A szemei egyértelmûen elárulják, hogy tényleg õszintén válaszolt a kérdésemre, de most egészen más okból kell elfordítanom róla a tekintetem. Reszketeg sóhajjal fújom ki a levegõt, amit észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. Az már egészen biztos, hogy több kérdést nem is merek feltenni a jegyesemet illetõen.

- Hiszen én is csak egy angol vagyok – felelem végül mosolyogva, próbálván elodázni a válasza komolyságát. Egy skót számára nem méltóság, hanem inkább lealacsonyító tett angol nõt elvennie, ezt mindenki tudja, de nem hagyom, hogy ellenkezzen… vagy hogy egyáltalán folytassuk a témát. – Köszönöm az õszinteségét, Lord MacLoad – nézek fel rá ismét, és ezúttal az én õszinteségem sem lehet kétséges. – Azt hiszem, most már szeretnék lepihenni.

Próbálom elhessegetni az érzést, amit az sugall, ahogy rám néz… az érzést, hogy pontosan tudja, mire gondolok valójában. Hatalmas szerencsémre azonban van annyira úriember, hogy nem teszi ezt szóvá, hanem egy biccentéssel tudomásul veszi a kérésemet.

- Jöjjön, visszakísérem – int a fák felé a fejével.

Hálásan rámosolygok, aztán el is indulok elõtte a fák irányába. Most valamiért egyáltalán nem érdekel már az sem, hogy a szolgálók által felállított kis sátorszerû tákolmányban – amit éppen azért hoztak el, hogy én és Madelyne valamelyest elkülönülve és legalább valamilyen szinten tetõvel a fejünk felett alhassunk – már egészen biztosan foglalt a Madelyne melletti hely. Archibald elkényeztetett és az ilyesmire fõleg kényes, ezért kétségem sincs afelõl, hogy mostanra már a húga mellett hortyog, de igazság szerint nem is zavar különösebben. Én szeretem a szabadság érzését és a csillagok látványát, és most bõven van is mit átgondolnom az éjszaka során.