- A legnagyobb tisztelettel, úrnõm, elfogadom a meghívást. Köszönöm, hogy ebben a kegyben részesítesz, természetesen jelen leszek – bólint komolyan. Tudom, hogy alaposan megfontolta a választ, hiszen ilyet még keresztény embernek nem ajánlottak fel.

- Kitûnõ – emelem rá a poharam, õ pedig viszonozza a gesztust. – Hány emberedet kívánod magaddal hozni?

- Amennyit egy ilyen eseményre megengedsz – mondja, majd egy pillanatra elgondolkodik. – Úgy vélem, egy ilyen alkalom csábító lehet skót szomszédjainknak… Amennyiben megengeded úrnõm, csapataim a határotokra vezényelném, bizonyára nem minden embered lesz ott az ünnepségen, hiszen a határokat õrizni kell…

- Népem nem örülne, a jelenlegi helyzetben, hogy az angolok és a skótok közé szorulna – tiltakozom azonnal. Félek, hogy esetleg fegyveres konfliktusra kerülne sor a végén. – A bizalom kiépítése lassú folyam.

- Gondoltam rá, és most eszembe ötlött egy másik ötlet.

- Mi hát a javaslatod? – nézek mélyen a szemébe, de õ nem ijed meg. Erõs férfi, ezt szeretem, nem gyengül el egy nõi szempártól.

- Állítsuk az embereinket párokba, úrnõm – feleli higgadtan. – Egy kelta és egy angol katona, bizonyos távolságokban, az õrszemek riasztani tudnák mindkét népet, amennyiben a skótok támadnak, felsorakozunk.

- Ez jól hangzik – bólintok elismerõen, hiszen embereim jó része beszéli az angol nyelvet. – De vajon kibírják-e egymás mellett? – mosolyodom el halványan.

- Mi lenne, ha példát mutatnánk nekik? – jelenti ki Lord Richard.

- Mire gondolsz, Lordom?

- Az étek elfogyasztása után csatlakozhatnál hozzám egy rövid sétához az embereink nélkül, biztos távolságban, hogy ne maradjunk gardedámok nélkül.

Felnevetek a szóra, hiszen ismerem. A nemesi angol lányok szoktak gardedámmal sétálni. Nekem erre nincs szükségem, nem szeretném, ha folyton figyelnék, mit teszek, vagy mondok.

- Gardedám, valóban! Szívesen csatlakozok hozzád, Lord Richard, hiszen elõbb-utóbb meg kell ismernünk egymást. Hogy is mondjátok? Tartsd közel a barátaid, de még közelebb az ellenséged.

Elismerõen bólint, majd nekilát öltözni. Én magam is, és megszokásból a kardomat az derekamra kötöm, övembe kést tûzök. A lord ugyanígy tesz. Még váltok pár szót az embereimmel, akik hitetlenkedve bámulnak rám, mintha elment volna az eszem. Talán valóban így van, hiszen kettesben felügyelet nélkül sétálgatni egy angol keresztény harcossal valóban nem nevezhetõ ésszerû dolognak. De én szeretem a kihívásokat.

Minden tiltakozás ellenére végül Lord Richarddal tartok. Élvezzük a napsütést, és igyekszem elfeledkezni apám haláláról és a közelgõ felavatásról. Ha felavatnak, minden gond az én nyakamba zuhan. Nekem pedig majd örökösrõl kell gondoskodnom.

- Miképp kerültél erre a tájra, ha lehetek oly’ merész és megkérdezem. Akik eddig ide jöttek, mind háborúra vágytak, áhítoztak a javakra, és a vérre… - pillantok rá kíváncsian, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem merenghetek mindig a múlton. A jövõ van elõttem.

- A király parancsa volt, nem önszántamból jöttem – ismeri el, miközben háta mögött összefonja a kezeit, és ettõl kidülled a mellkasa. Izmos, meg kell mondjam, és így úgy néz ki, mint egy büszke kiskakas. Elfojtok egy feltörni készülõ nevetést, és inkább a mondanivalójára figyelek. – Ha nem érkezik meg a parancs, mostanra még mindig váram és birtokom kényelmét élvezném.

- A királyotok miért választott téged? – kérdem õszinte kíváncsisággal, holott általában annyi figyelmet sem szentelek az angoloknak, mint egy kõdarabnak az út mentén.

- Bizonyára úgy gondolta, jót tenne nekem némi… változás. Talán zavar a jelenlétem? – sandít rám.

- Az elõdöd Lord, egy tökéletes példája volt a hitvány angol kutyáknak – jegyzem meg õszintén, mire a lord köhögni kezd, ami gyanúsan hasonlít egy elfojtott nevetéshez. Én csak megforgatom a szemeimet, hiszen ezen nincs semmi vicces.

- Magam is hallottam hírét, épp elég dolgom akadt utána.

- Asszonyod nem hozhattad? – kérdem, mire látom, hogy sötét árnyék suhan át az arcán. Beletaláltam valamibe, amibe nem kellett volna.

- Õ mindig velem van – mondja ökölbe szorított kézzel, amit a szívére helyez. – A szívemben õrzöm az emlékét.

- Õszinte részvétem – visszakozom, majd elõre meredek.

Nekem is eszembe jut Bran, és a lányom, Ceol, akiket elveszítettem. Tudom milyen fájdalomban, gyászban élni, örökre eltemetni azt, aki kedves a szívünknek. Ceol már öt éves lenne, ha aznap nem támadnak meg minket. A férjem még mindig élne, én pedig valószínûleg most nem egy angol lorddal sétálgatnék itt, hanem a férjemmel és a gyermekemmel. Gondolataimból Lord Richard szavai szakítanak ki.

- Megengeded, úrnõm? – emeli fel a kezét, mire biccentek, és kíváncsian nézem, mit akar. De csak egy fehér szirmot szed ki a hajamból. Igaz is, a fák most hullajtják el virágaikat, hogy gyümölcsöket, makkot és bogyókat érleljenek.

- Milyen volt az Asszonyod? – kérdem végül.

Apró mosoly kúszik az arcára, ami belefájdul a szívem. Szerette õt, mint én Brant.

- Kedvességére nincsenek szavak, olyan volt, akár egy földre szállt angyal. Szelíd, bájos, gyengéd és törékeny. Mint egy rózsakertben nyíló rózsa, tövisek nélkül. – Nem néz rám, a tájat figyeli. Mint aki emlékszik. – A szeme a lelkem legmélyéig látott, a mosolya, mint egy meleg köpeny, úgy font körbe a szeles viharban… Hangja a legszebb muzsika a fülnek, túl jó volt õ erre a világra. Õt és két újszülött gyermekemet magához szólította az Úr a Mennybe, az elvesztésük pedig engem a legmélyebb pokolra taszított.

- Szívembõl szólsz, más a népünk, mások a szokásaink, de az érzés ugyanaz – szólalok meg, mire rám néz. Egy vadvirágos bokor elõtt állunk. Vadrózsa, de nem olyan, amilyen Angliában él. - Férjemet és kislányomat skót haramiák vették el – szorul ökölbe a kezem, szemeim szikrákat szórnak.

- Átérzem a fájdalmad, úrnõm – feleli csendesen. Azt hiszem, õ tényleg megérti. Átélte azt, amit én.

- Mire gondolsz, mikor szeretteidre emlékezel? – kérdem halkan. Tudnom kell, tudni akarom, kíváncsi vagyok.

- Gyûlöletre – válaszolja, mire döbbenten nézek rá, magyarázatra várva. – Gyûlölöm önmagam, mert nem voltam képes megóvni õket a halál kezétõl. Tudom, hogy a vérük nem az én kezemen szárad, a lelkemben mégis úgy érzem, hogy a tehetetlenség volt a legnagyobb ellenségem. Egy olyan ellenfél ragadta el õket, amivel szemben én tehetetlen voltam. Könyörögtem Ingridnek, hogy ne hordja ki a szíve alatt õket, hisz egy gyermeket már elvesztettünk – mondja, miközben a teste megfeszül. – De õ így akarta – fejezi be, és visszanéz rám.

- Megértem az érzést – bólintok minden tudóan. – Azon a szörnyûséges napon elvesztettem uram és lányom, a szívemet ért fájdalom a mai napig nem múlt el, olyan sebet ejtett rajtam, ami kívülrõl nem látható, nem gyógyítható.

- Próbáltam menedékre lelni az Úrban, de csak vádolni tudtam – bukik ki belõle, és most ez az egész olyan, mintha a kettõnk fájdalma utat nyitna valami új felé. Barátság? Talán. – Te valóban egy kelta boszorkány vagy, úrnõm.

Egy pillanatra felvillan arcomon a mosoly. Boszorkány? Hisz nem tudok mágiát, de úgy tûnik, õt mégis megbabonáztam.

- Igazán, Lordom? Mivel érdemeltem ki a megnevezést?

- Olyanokat mondok el neked, amiket eddig még senkinek, még magának a Teremtõnek sem, sem a gyóntató papnak. Olyan hatalmad van, amitõl akaratlanul is megered a nyelv.

- Hm… - szememben játékos fény villan, a bánat tovaszáll. – Most, hogy megbûvöltelek, árulj el nekem néhány titkot, epekedve vágyom tudni az okokat.

- Parancsolj velem, úrnõm, ha tudok, válaszolok – hajol meg elegánsan. Bár nekem inkább nevetséges.

- Kérlek, áruld el… Az angol asszonyok, miért bújnak el annyi ruhába? Szörnyen kényelmetlen lehet egész nap bezárva lenni az anyag fogságában…

- Bevallom, ezen életem hajnalán sokat gondolkodtam, míg serdülõkorba nem léptem, akkor rájöttem.

- Áruld el hát – kérem fellelkesülve. Hiszen ez olyasmi, amit csak tõle tudhatok meg. – Mi vonzó egy férfi számára egy nyakig beöltözött nõben?

- Biztosíthatlak Atraya, hogy az éj leszálltával módfelett izgalmas volt kibújtatni belõle õket – kacsint rám pimaszul.

Hangos, csilingelõ hangon nevetek fel. Ez a férfi tényleg nem semmi. Vajon engem is kivetkõztetne a ruhámból? Mulatságos, amiket mond.

- Egy kecsesen kivillanó boka vagy csukló igazán felpezsdíti a férfiak vérét odahaza – folytatja tovább.

- Értem – nevetgélek vidáman. – Most sem kerültem közelebb az angolok megértéséhez, mint korábban, sajnálatomra.

- Van még kérdésed, úrnõm?

- Ó igen, sokat hallottam arról a bizonyos… - keresem a szavakat, hogy megfelelõen fejezhessem ki magam – angol kékvérûségrõl… Áruld el, igazak a pletykák arról, hogy az ágyban nos… halvérûek?

A szája elkerekedik, mint aki nem jól hallott. Aztán végül válaszol.

- Biztosíthatlak úrnõm, hogy rám sosem volt panasz!

Ezen hangosan felkacagok, õ pedig nem haragszik. Azt hiszem, megérti a kérdéseimet, megérti a kíváncsiságom. Bran és Ceol halála óta nem voltam ilyen vidám és felszabadult. Azóta nem nevettem ilyen jóízûen.

- Engedd meg, hölgyem, hogy én is feltegyek egy kérdést.

- Ez így igazságos – intek nagylelkûen.

- Minden kelta nõben ott rejlik a boszorkány?

- Remek kérdés, Lordom – bólintok elismerõen. – Szóval megdõlni látszik a tévhit, hogy az angolok ostobák lennének.

- Ez az angol legalábbis – dünnyögi a szakálla alatt, de én azért hallom.

- Kérlek, bocsáss meg, Lord Richard, de elõször beszélgetek ilyen… vidám hangulatban, egy angol társaságában.

- Akkor én is elnézést kérek, hiszen számomra is elsõ alkalom egy kelta boszorkánnyal társalogni.

- Vajon embereink még élnek? – pillantok hátra kíváncsian. Csak nem ölték meg egymást.

- Amennyire az enyéimet ismerem, bizonyára már régen kockákkal játszanak – pillant hátra õ is.

Valóban, az embereim és a lord emberei kockáznak, a szolgálólányok pedig csak nézik õket. Ha minden jól megy, az enyémek fognak nyerni. Ha játékról van szó, egy kelta nem ismeri a vereség szót.

- Azt hiszem, a közös munka nem is lesz annyira megerõltetõ – jegyzi meg Lord Richard.

- Az embereim a gatyát is lejátsszák a tieidrõl, mire végeznek – mondom vállat vonva.

- Akkor põrén jönnek haza – válaszolja a lord a legnagyobb lelki nyugalommal.

Erre muszáj elnevetnem magam, amire természetesen mindenki felkapja a fejét. Apám halála óta nem volt okom a vidámságra, így természetes, hogy embereim megrökönyödnek. Még Lord Richard is, de látom, hogy neki is ott bujkál a mosoly az arcán. Végül elhallgatok, és a társaság felé indulok. Lassan ideje hazatérnünk. Rövid az idõ, sok a tennivaló. Harcosaim, valamint Moya és Arlete értik a néma üzenetet, azonnal szedelõzködni kezdenek. Ahogy látom, némelyek csalódottak, de harcosaim azért nyertek ezt-azt az angoloktól.

-      -  Azt hiszem, ideje hazatérnem, lordom – fordulok az angol felé. – Még sok tennivaló vár rám a beavatás elõtt. Addig nem hiszem, hogy lesz alkalmunk találkozni.

-     -  Ez valóban sajnálatos dolog, úrnõm – biccent Lord Richard. – De alig várom, hogy újra láthassam kegyedet.

-      - Kegyedet?! – lepõdöm meg a szó hallatán. – Ti aztán különösen fejezitek ki magatokat. Egyébként nem vagyok úrnõ, én hercegnõ vagyok, lordom – mondom büszkén felvetve a fejem, majd a kezem nyújtom. – Most pedig, ha megbocsátasz, uram, sürget minket a kötelesség.

-       - Akkor búcsúzom, hercegnõ – fogadja el a kézfogást, bár látom, még nem fogta fel egészen a szó jelentését. – A mihamarabbi viszontlátásra!

Biccentek, majd az embereim felé sietek, és felülök Éjfél hátára. Tudom, hogy esetleg a többiek a faluban nem fognak repdesni az örömtõl, hogy egy angolt is meghívtam a ceremóniára, de muszáj ápolni a kapcsolatokat. Azon kívül, fogalmam sincs, hogy felfogta-e, hogy a kelta hercegnõ más, mint a keresztény hercegnõ. Vállat vonok, majd indulást vezénylek és elindulunk hazafelé. Közben egyfolytában Lord Richardon jár az eszem. Túl sokat gondolok rá, bár el kell ismerni, valóban páratlan példánya a férfiaknak. Persze, õ mindössze szövetséges, nem gondolok rá úgy, mint szegény volt férjemre, aki már Avalonban tanyázik az istenekkel. És rettentõen hiányzik.

~*~

Természetesen, mikor bejelentem, hogy Lord Richardot is meghívtam a beavatási szertartásra, a falu felbolydul. Persze senki sem mond semmit, kivéve rokonaimat. Anyám a szívéhez kap, de nem állít meg. Ellentétben Raigannal, aki nem rejti véka alá a véleményét, Phelan hiába is próbálja csillapítani.

-     -  Van róla fogalmad, hogy mit jelent beengedni egy keresztényt ide? Egy angolt, hogy pontosítsunk?! Teljesen elment az eszed, húgom? – kérdi Raigan, és most még a rangomra sincs tekintettel. De elég egy kemény pillantás, és máris visszakozik. – Tudod, hogy sosem kételkedtem az ítélõképességedben, Atraya, de ezúttal talán túl messzire mentél.

-      -  Egyelõre még én vagyok a klán és a falu feje – mondom komolyan. – Az én szavam dönt, és nem tûröm, hogy megkérdõjelezd a döntésemet! Azért hívtam meg Lord Richardot, hogy ezzel elejét vegyük mindenfajta félreértésnek. Erõs szövetségre van szükségünk a skótok ellen, és ezt egy meghívással meg tudjuk erõsíteni. Elvégre a szövetség lényege, hogy bízzunk egymásban, és megismerjük egymást. Másképp nem tudunk együttmûködni, nincs igazam?

Raigan nem szól semmit, de a tekintete ezer szóval felér. Nem hibáztatom, hogy nem bízik senkiben, õ is elveszítette a menyasszonyát azon a napon. Így teljesen természetes, hogy nem bízik a keresztényekben. Én azonban már jóval elõrébb járok, azon jár az eszem, mely harcosokat lenne célszerû kirendelni a falu õrzésére. Lehetõleg azokat, akik már úgyis összeismerkedtek az angol katonákkal. Cadan, Dorran és Keeland, valamint Keeland bátyja, Teigen kiválóak lesznek. És még pár ember, akiket õk választanak ki. Faol druida már készülõdik, hiszen egy ilyen beavatási szertartás sok elõkészületet igényel. Végül elbocsátom Raiganékat, és megkérem õket, hogy ha lehet, ne menjenek angol területre.

-     -  Nem akarok felesleges konfliktust – mondom. – És ha lehet, a skótokat se abajgassátok! Ez fõleg rád vonatkozik, Raigan, hiszen tudom, milyen heves a véred. De a szertartásig nem akarok összetûzést senkivel! Ha rajtunk ütnek, most nehezen tudnánk magunkat megvédeni.

-       - Ahogy óhajtod, nõvérem – hajol meg Raigan, majd fivérével együtt távozik.

Megnyugodhatok valamelyest, hiszen ezt sikerült elintéznem. De Raigant szemmel kell tartanom, mielõtt ostobaságot csinál. Néha még apámnak sem fogadott szót, és volt már ebbõl elég bajunk. De nem büntethetem meg azért, mert gyászol. Asszony kéne neki, és talán össze is házasítom valakivel, amint törvényesen is én leszek a klánfõ. Jelöltem van Aingael személyében, aki ráadásul elsõ fokon Faol druida unokatestvérének lánya. Kedves, szelíd teremtés, jó asszony lesz belõle. Raigannak nem lehet majd kifogása a választás ellen, és akkor talán majd lenyugszik valamelyest. Persze tudom, hogy nekem is utódot kell szülnöm, hacsak nem akarom egy családtagra hagyni a klánt. De jelenleg nem akarok új férjet, nem akarok újabb gyereket. Viszont számításba kell vennem, hogy egy csatában meghalhatok, így gondoskodnom kell utódról. De Raigan túl forrófejû, Phelan nem elég bölcs és túl békés természet, ha nincs szó harcról. Az egyetlen számba jöhetõ családtag, Craeg pedig még csak tizenkét éves. Még gyermek. Megrázom a fejem, ráérek még ezen gondolkodni.

~*~

A három hét gyorsan telik, talán túlságosan is gyorsan. Vagy pedig csak a sok tennivaló veszi el az idõt, amely rohan. A szertartás napjának reggelén már rengeteg környezõ és távolabbi faluból érkezett klánfõ, azok családjai, sõt, néhány távoli családtag is megérkezik, hogy leróják tiszteletüket. A falu feldíszítve várja az estét, amikor végre felavatnak. Egyre-másra fogadom a vendégeket, és mikor végre pihenõhöz jutok, már a délután közepén járunk. Üzentem Lord Richardnak, hogy jöjjön, sõt, Phelant és pár harcost el is küldtem, hogy kísérjék ide. Nem akarom, hogy baja essen. A vendégeket is tájékoztattam angol vendégünk érkezésére, mire többen a fejüket csóválták. Néhány idõsebb klánfõ pedig az aggodalmát fejezte ki a keresztény férfival kapcsolatban, de megnyugtattam õket.

-       - Az angol a szövetségesünk, és egyedül fog belépni a faluba – mondom nyugodtan. – Ha bármi baj történne, én vállalom a felelõsséget mindenért. De bízom ebben a férfiban. Sokszor megtámadhatott volna minket, de nem tette, pedig több harcosa van, mint nekünk.

Az aggodalom nem ül el egészen, de úgy tûnik, van annyi tekintélyem, hogy eloszlassam a kétkedés nagy részét. Mégis érzem a feszültséget. Ám nekem is készülõdnöm kell, magamra kell öltenem a szertartáskor hordott ruhámat, amely ezúttal díszes. Fürdõt veszek, hajamat késõbb Arlete fésüli ki, míg Moya a ruhámat készíti elõ. Egy fekete színû csizmát, világosbarna nadrágot és zöld színû inget. A zöld az életet, és valami új kezdetét jelenti. Erre jön egy hosszú, ugyancsak zöld színû köpeny. Ruháim tele vannak hímezve motívumokkal, melyeket az istenek hagytak ránk, hirdetve, rangomat. Nyakamba akasztom az ilyenkor szokásos, bõrbõl és fémbõl készült medált, melyen Dagba istenség képe látható. Õ a Mindenség istene, aki elõtt minden és mindenki meghajol.

-       - Lord Richard megérkezett – hallom Phelan hangját.

-     -  Azonnal megyek – mondom. – Szólj neki, hogy ide nem léphet be. Ültesd le a vendégek közé, elõkelõ helyre. Elvégre õ nagyra becsült vendég, a megfelelõ helyen kell ülnie, hogy ne sértsük meg.

-      -  Igenis, nõvérem – mondja Phelan, majd csak távozó lépteit hallom.

Halványan elmosolyodom, örülök, hogy eljött. Tényleg örülök. Az idõ pedig itt van. Moya és Arlete, valamint anyám, Raigan, az idõközben visszatért Phelan, valamint Craeg társaságában kilépek a házból. Négy szolgálólány, akiknek a nevét nem tudom, megfogják földig érõ köpenyem szegélyét és viszik utánam. Elõttem Faol druida négy tanítványa lépdel lassan. Mint egy esküvõi menet, csak éppen mégsem az. Elhaladunk a házak elõtt, át a fõtéren, míg végül belépünk a Nagy Házba. Pontosabban annak fõ csarnokába, amely elég egy ekkora vendégsereg fogadására. Emlékeztetnem kell magam, hogy ezentúl itt fogok élni. Apám is csak aludni járt néha hozzánk, a Kis Házba, ahogy mondani szokás. A vendégek felállnak, meghajolnak, én pedig lopva végignézek rajtuk. Lord Richard elõkelõ helyen, a szertartásszék közelében áll, és látom, hogy végignéz rajtam. Azt hiszem, lenyûgözi a látvány. Hajamat egy fából és fémbõl készült csat fogja hátra, amely szarvast mintáz. A szarvas szent állatunk, csakúgy, mint a farkas. Faol druida már ott áll, kezében a botjával, elõtte egy kis emelvényen három tálka. És egy füstölõ, amely elõtt már ott sorakoznak a friss gallyak, levelek és füvek. Pontosan tudom, mire valók, mi van bennük. Nem elõször veszek részt klánfõvé avatáson. Bár elsõ alkalom, hogy engem avatnak. Lassan érek oda a székhez, majd megállva, kísérõim távolodnak tõlem. Rokonaim elfoglalják az õket megilletõ helyeket, csak anyám marad mellettem. Neki szabad, mint az utánam következõ legrangosabb személy a faluban. Megállok a széknek háttal, és végignézek a sokaságon. A tûz, mely több helyen is ég, megvilágítja mindenki arcát, elég fényt adva, hogy mindent jól lássak és engem is lássanak.

Faol druida nekikezd. Hosszú bevezetõben elmondja a világ keletkezését, hogy hogyan választottak az istenek klánfõt közülünk, és végül hosszasan imádkozik az istenekhez Avalonban, hogy segítsenek engem utamon, védjenek meg mindentõl. Végezetül meggyújtja a füstölõ tüzét, és néhány friss ággal jelzi az isteneknek, hogy jelen vagyunk, figyeljenek. Aztán int, hogy üljek le. A füst felfelé száll, színe fehér, én pedig egy pillanatra elgondolkodva nézem, mielõtt helyet foglalnék az õsöreg, fából faragott széken. Puha prémeken ülök, ahol azelõtt apám is. Most újra érzem a hiányát, erõsebben, mint eddig, de erõs maradok. Most nem lehetek gyenge, mert akkor alkalmatlannak mutatkozom mindenki elõtt.

A druida elém lép, és rám néz, egyenesen a szemembe. Majd felveszi az egyik tálkát, és belemártja az ujját. Fekete lesz, fekete festékes.

-      -  Fogadod-e, Atraya, hogy mindig megõrzöd hagyományainkat és hitünket? – kérdi Faol.

-     -  Fogadom – mondom komolyan, mire a férfi egy csíkot rajzol az arcomra. Majd felveszi a második edényt, amelyben zöld festék van. Tudom, mert amikor belemártja az ujját, zöld lesz.

-      -  Fogadod-e, hogy mindig megvéded népedet az ellenségtõl, akkor is, ha az halálodat okozhatja? – jön az újabb kérdés.

-      -  Fogadom – bólintok, és arcom másik oldalára zöld festék kerül.

-     -  Fogadod-e, hogy mindig hûséges leszel népedhez, soha el nem hagyod, soha el nem árulod, bármi történjen is? – kérdi a druida, miközben felveszi a harmadik edényt is.

-      -  Fogadom – válaszolom mire Faol a kezembe adja az edényt.

-     -  Vedd eme szent szarvas vérét, bizonyságul arra, hogy az istenek elismernek téged, mint Wigham falu klánjának és népének vezetõjét – mondja Faol druida. – E szarvas vére megoltalmaz téged, segít utadon, hogy mindig helyesen járj, az útról soha le ne tévedj.

Bólintok, majd ajkaimhoz emelem az edényt, és kiiszom a szarvas vérét. Még meleg, nemrég ölhették le az állatot a legnagyobb tisztelettel. Nem nézek Lord Richard felé, bár biztos vagyok benne, hogy az arcán undort látnék, ha most arrafelé fordítanám tekintetem. Talán pont ezért nem akarom látni. Eközben Faol druida újabb ágakat és leveleket dob a tûzre, mire a füst színe zölddé színezõdik, illata enyhén édes és kesernyés lesz.

-       - Az istenek meghallgatták imáinkat, és engedélyezték, hogy a mai naptól kezdve, egészen addig, míg a Fehér Hölgy el nem szólítja õt Avalonba, a falu vezetõje, Atraya hercegnõ legyen – mondja Faol. – Kérem a fejéket!

Egy tanítvány – egy másik elveszi tõlem az edényt és egy kendõvel letörli a számra tapadt vért – átadja a druidának a bársonypárnán nyugvó, ezüstbõl készült fejéket. Egyszerû karikaféle, amit hátulról kell a fejre tenni, elöl pedig levelekben és farkas fejben végzõdik. Faol a hátam mögé áll, és õsi szavakat, imádságokat mormolva teszi fejemre hatalmam jelképét. Végül felállok, és végignézek a jelenlevõkön.

-     -  Wigham népe, és ti mind, messzirõl jött vendégeink – kezdem, ahogy a szokás megköveteli -, üdvözöllek benneteket! És köszönöm, hogy eljöttetek beavatási szertartásomra! Hálára köteleztetek – mondom, miközben lopva Lord Richardra nézek. Látni akarom a reakcióját.


Magyarázat:

Dagda: "A Jó istenség", "Mindennek atyja", az Egek Ura, az istenek és emberek atyja, Élet és Halál Ura, Fõdriuda, a varázslat istene, földistenség. A halál és az újjászületés meg a mesterségek istene, a tökéletes tudás letéteményese. A gondviselés, harcosok, a tudás, a varázslás, tûz, jövendölés, bõség, jólét, idõjárás, reinkarnáció, mûvészetek, a Nap, a gyógyítás, megújulás, zene, a hárfa istene. 

Fehér Hölgy: A Halál driadája, a Halottal királynõje. A halál, a pusztulás és megsemmisülés úrnõje. 

Halk nevetést hallat, én pedig meglepetten nézem, hogy két szolgálólánya lép hozzá, egyértelmûen fürdéshez készítik elõ úrnõjüket. Gyönyörû látvány, ahogy elkezdik leoldani ruháit, elõvillannak kelta tetoválásai, viszont még idejében észbe kapok és elfordulok, noha a látvány igazán kedvemre való volt.

- Ti angolok mind ilyen prûdek vagytok? Vagy ez csak amolyan keresztény dolog, amit mi nem értünk.

- Nálunk nem szokás megbámulni egy meztelen asszonyt, úrnõm – felelem engedelmesen.

- És gondolom, az asszonyaitok sem igen nézik meg a félmeztelen férfiakat – kuncog, még a hangja is tetszik ennek az átkozott boszorkánynak! Örülök, hogy derékig a vízben vagyok, mert így nem látszik, de minden vér lefelé indul meg a testemben.– Furcsák vagytok, ti keresztények. A testen nincs mit szégyellni, hiszen, ha jól tudom, a ti hatalmas Istenetek is meztelennek teremtette az elsõ emberpárt.

- Ismered a Bibliát? – lepõdöm meg.

- Néhány havonta megjelenik itt egy pap, egy bizonyos… Angus atya. Vagy testvér, nem tudom melyik a pap és melyik a szerzetes.Valami csuhás keresztény, az szokott prédikálni Mennyrõl meg Pokolról, meg valami kárhozatról, amiben állítólag elég a lelkünk, ha nem térünk át az õ hitére. Néha egész érdekes dolgokat mesél, amikor éppen nem akarja megváltani a lelkünket, ahogy õ mondja. De hát mi sem akarjuk, hogy õ áttérjen a mi hitünkre, akkor miért akarja, hogy mi elhagyjuk az isteneinket, a hagyományainkat egy arctalan Isten kedvéért, aki csak büntet?

Ez elgondolkodtató. Rá kellene szólnom, hogy ne káromolja Istent, de bizonyos részben igaza van. Okos, vakmerõ, kicsit sem szemérmes, mindenben ellentéte az angol asszonyoknak, mégis izgalommal tölt el a közelében lenni, talán mert annyira… nem megszokott jelenség. Csendben emésztgetem a hallottakat, Atraya hangja húz vissza a valóságba.

- Most már megfordulhatsz, uram  - nevet. - És szólj az embereidnek, hogy ha éhesek, jöjjenek körünkbe. Van itt étel mindenkinek – megfordulok és követem ujjának vonalát a pokrócig. Gyönyörû a frissítõ fürdõ után.– Persze, jöhetsz csak te magad is, ha nem feszélyez egy kelta boszorkány jelenléte – mosolyog.

- Ha feszélyezne, már nem lennék itt. De vajon valóban csak véletlenül jártál errefelé?

- Valóban. Kedvelem ezt a helyet, gyakran járok ide, ha jó az idõ. Ezt a kellemes elfoglaltságot azonban hamarosan egy idõre hanyagolnom kell majd. Legalábbis addig, míg teljesen le nem verjük a skótokat, hogy egy életre megtanulják, hogy soha többé a területünk közelébe se jöjjenek.

- Kemény asszony vagy te, Atraya – a legerõsebb nõ, akit valaha is láttam.– Még sosem találkoztam ilyen nõvel, mint te.

Mosolyog és leülök hozzá, Atraya nagylelkûségének hála a két emberem is ebédelhet.

- Most, hogy itt vagy, Lord Richard, szeretnék néhány dologról komolyan elbeszélgetni veled. Gondolom, megkaptátok, amit küldtem.

- Igen, úrnõm, és jó hasznát vesszük az ajándékaidnak – én pedig meg is küldtem az árát, de mit szeretne vele?

- Még van, ahonnan azok jöttek, hogy a ti szavaitokkal éljek. Ám a klánjaink nem fognak ettõl jobban megbízni egymásban, ezt te is tudod. Van valami, amivel növelhetnéd a bizalmunkat irántad.

- Mi lenne az? – meglepve tapasztalom, hogy törökülésbe ül, leszokhatnék már arról, hogy mindig meglepõdöm, ennek a nõnek lassan a védjegye ez.

- Engem a következõ Újholdkor, azaz pontosan három hét múlva fognak hivatalosan klánfõvé avatni – furcsállom, hogy elõttem szóba hozta a dolgot, úgy tudtam ez nagyon bensõséges pillanat egy klán életében. – Szeretném, ha te, és néhány embered is jelen lennétek az eseményen. Ezzel talán sikerül jobban megértenünk egymást, és talán sem a te embereid, sem az enyémek nem fognak többé ellenségként gondolni a másikra. Jól gondold meg, mit válaszolsz, lordom, mert egy ilyen eseményen nagy tisztesség egy kívülállónak, fõleg egy kereszténynek jelen lenni.

Értõn bólintok, valóban az. Hatalmas megtiszteltetés, a bizalom pedig lassan épül ki.

- A legnagyobb tisztelettel, úrnõm, elfogadom a meghívást. Köszönöm, hogy ebben a kegyben részesítesz, természetesen jelen leszek.

- Kitûnõ – emeli rám poharát és én viszonzom a gesztust. – Hány emberedet kívánod magaddal hozni?

- Amennyit egy ilyen eseményre megengedsz – egy pillanatra elgondolkodom. – Úgy vélem egy ilyen alkalom csábító lehet skót szomszédjainknak… Amennyiben megengeded úrnõm, csapataim a határotokra vezényelném, bizonyára nem minden embered lesz ott az ünnepségen, hiszen a határokat õrizni kell…

- Népen nem örülne, a jelenlegi helyzetben, hogy az angolok és a skótok közé szorulna – tiltakozik Atraya. – A bizalom kiépítése lassú folyam.

- Gondoltam rá, és most eszembe ötlött egy másik ötlet.

- Mi hát a javaslatod? – néz mélyen a szemembe, mintha a titkaimat akarná kifürkészni.

- Állítsuk az embereinket párokba, úrnõm – felelem higgadtan. – Egy kelta és egy angol katona, bizonyos távolságokban, az õrszemek riasztani tudnák mindkét népet, amennyiben a skótok támadnak, felsorakozunk.

- Ez jól hangzik – bólint elismerõen. – De vajon kibírják-e egymás mellett? – szája sarka aprót rándul jókedvében.

- Mi lenne, ha példát mutatnánk nekik? – támad hirtelen ötletem.

- Mire gondolsz, Lordom?

- Az étek elfogyasztása után csatlakozhatnál hozzám egy rövid sétához az embereink nélkül, biztos távolságban, hogy ne maradjunk gardedámok nélkül.

Atraya felnevet a szóra.

- Gardedám, valóban! Szívesen csatlakozok hozzád, Lord Richard, hiszen elõbb-utóbb meg kell ismernünk egymást. Hogy is mondjátok? Tartsd közel a barátaid, de még közelebb az ellenséged.

Elismerõen bólintok. Hamarosan befejezzük a pikniket, én felveszem barna szövetbõl készült ingemet, mindössze a tõröm kötöm derekamra megszokásból, nincs szándékomban használni, Atraya is így tesz.

Pár szót vált az embereivel és én is az enyéimmel, értetlenül néznek össze, de beleegyeznek, igaz, választásuk úgy sincs. A tavat a mezõ és az erdõ fogja közre, mi a mezõre megyünk, nem túl messze az embereinktõl, élvezem a nap ritka, meleg sugarait az arcomon, a nadrágom lassan teljesen megszárad.

- Miképp kerültél erre a tájra, ha lehetek oly’ merész és megkérdezem. Akik eddig ide jöttek, mind háborúra vágytak, áhítoztak a javakra, és a vérre… - pillant felém kíváncsian.

- A király parancsa volt, nem önszántamból jöttem – ismerem el, hátam mögött összefogom a kezem séta közben, így kicsit kidülled izmos mellkasom, bár nekem csak így kényelmes, nem akarom produkálni magam. – Ha nem érkezik meg a parancs, mostanra még mindig váram és birtokom kényelmét élvezném.

- A királyotok miért választott téged? – õszinte kíváncsiság csendül a hangjában, nekem meg akaratlanul is megered a nyelvem.

- Bizonyára úgy gondolta, jót tenne nekem némi… változás. Talán zavar a jelenlétem? – sandítok rá kíváncsian.

- Az elõdöd Lord, egy tökéletes példája volt a hitvány angol kutyáknak.

Csúnya köhögõ rohamot kapok, ami gyanúsan hasonlít egy elfojtott nevetéshez.

- Magam is hallottam hírét, épp elég dolgom akadt utána.

- Asszonyod nem hozhattad?

Tekintetem elkomorul, arcomon árnyék suhan át.

- Õ mindig velem van – ökölbe szorított kezem a szívem fölé emelem. – A szívemben õrzöm az emlékét.

- Õszinte részvétem – visszakozik, újra elõre mered.

Egy hosszú percig szótlanul nézzük a tájat, a feltámadó szellõ hullámokat kelt a zöldellõ fûben, az épp virágzó fákról fehér szirmokat szór szét a zöld tengerben, egy szirom Artaya hajában landol.

- Megengeded, úrnõm? – emelem fel a kezem, mire csak biccent és érdeklõdve figyeli, hogy kiszabadítom a hajában csapdába esett szirmot.

- Milyen volt az Asszonyod? – kérdez.

Apró mosoly kúszik az arcomra, de hogyan is sorolhatnám fel…

- Kedvességére nincsenek szavak, olyan volt, akár egy földre szállt angyal. Szelíd, bájos, gyengéd és törékeny. Mint egy rózsakertben nyíló rózsa, tövisek nélkül – a tájat kémlelem, ahogy felidézem az arcát. – A szeme a lelkem legmélyéig látott, a mosolya, mint egy meleg köpeny, úgy font körbe a szeles viharban… Hangja a legszebb muzsika a fülnek, túl jó volt õ erre a világra – szívembe jól ismert fájdalom mar. – Õt és két újszülött gyermekemet magához szólította az Úr a mennybe, az elvesztésük pedig engem a legmélyebb pokolra taszított.

- Szívembõl szólsz, más a népünk, mások a szokásaink, de az érzés ugyanaz – szólal meg kelta boszorkányom. Felé fordulok és mindketten megállunk egy vadvirág bokor elõtt.

- Férjemet és kislányomat skót haramiák vették el – szorul ökölbe a keze, szemében harag villan a bánat mellett.

- Átérzem a fájdalmad, úrnõm – felelem csendesen, majd elfordítva a fejem a felhõket nézem.

- Mire gondolsz, mikor szeretteidre emlékezel? – kérdez.

- Gyûlöletre – ismerem el, mire felkapva a fejét, szembe fordul velem, bõvebb magyarázatot várva. – Gyûlölöm önmagam, mert nem voltam képes megóvni õket a halál kezétõl. Tudom, hogy a vérük nem az én kezemen szárad, a lelkemben mégis úgy érzem, hogy a tehetetlenség volt a legnagyobb ellenségem. Egy olyan ellenfél ragadta el õket, amivel szemben én tehetetlen voltam. Könyörögtem Ingridnek, hogy ne hordja ki a szíve alatt õket, hisz egy gyermeket már elvesztettünk – szemem a távolba réved el, testem megfeszül. – De õ így akarta – visszanézek Artayára, úgy tûnik, a közös gyász az, ami megnyitja mindkettõnk barátságát.

- Megértem az érzést – bólint mindent tudón. – Azon a szörnyûséges napon elvesztettem uram és fiam, a szívemet ért fájdalom a mai napig nem múlt el, olyan sebet ejtett rajtam, ami kívülrõl nem látható, nem gyógyítható.

- Próbáltam menedékre lelni az Úrban, de csak vádolni tudtam – bukik ki belõlem, amit még soha senkinek nem mondtam el. Nem értem, miért mondom el ezt, tett volna valamit a sörbe? – Te valóban egy kelta boszorkány vagy, úrnõm.

Egy pillanatra felvillan a mosoly az arcán.

- Igazán, Lordom? Mivel érdemeltem ki a megnevezést?

- Olyanokat mondok el neked, amiket eddig még senkinek, még magának a Teremtõnek sem, sem a gyóntató papnak. Olyan hatalmad van, amitõl akaratlanul is megered a nyelv.

- Hm… - a bánat tovaszáll, szemében játékos fény villan. – Most, hogy megbûvöltelek, árulj el nekem néhány titkot, epekedve vágyom tudni az okokat.

- Parancsolj velem, úrnõm, ha tudok, válaszolok – teszek félkörös mozdulatot a kezemmel és derékból meghajolok.

- Kérlek, áruld el… Az angol asszonyok, miért bújnak el annyi ruhába? Szörnyen kényelmetlen lehet egész nap bezárva lenni az anyag fogságában…

- Bevallom, ezen életem hajnalán sokat gondolkodtam, míg serdülõkorba nem léptem, akkor rájöttem.

- Áruld el hát – kér fellelkesedve, hisz a pár perce tartó játékunk csak fokozza a szórakozásunkat a közös megemlékezés után. – Mi vonzó egy férfi számára egy nyakig beöltözött nõben?

- Biztosíthatlak Atraya, hogy az éj leszálltával módfelett izgalmas volt kibújtatni belõle õket – kacsintok rá pimaszul.

A nõ csilingelõ hangon nevet fel, bizonyára nem ilyen válaszra számított.

- Egy kecsesen kivillanó boka vagy csukló igazán felpezsdíti a férfiak vérét odahaza – fûzöm a magyarázathoz.

- Értem – nevetgél. – Most sem kerültem közelebb az angolok megértéséhez, mint korábban, sajnálatomra.

- Van még kérdésed, úrnõm?

- Ó igen, sokat hallottam arról a bizonyos… - keresi a szavakat, hogy ne bántson meg. – angol kékvérûségrõl… Áruld el, igazag a pletykák arról, hogy az ágyban nos… halvérûek?

A csodálkozástól elnyílik a szám, végig sem gondolom, de kiszalad a számon.

- Biztosíthatlak úrnõm, hogy rám sosem volt panasz!

Ezen olyan jót derül, hogy nem tudok rá haragudni a szép köntösbe burkolt arcátlan kérdésen, én is elnevetem magam. Különös, asszonyom és gyermekeim elvesztésének gyászos estélye óta nem hagyta el felszabadult kacaj az ajkaimat.

- Engedd meg, hölgyem, hogy én is feltegyek egy kérdést.

- Ez így igazságos – int nagylelkûen.

- Minden kelta nõben ott rejlik a boszorkány?

- Remek kérdés, Lordom – bólint elismerõen. – Szóval megdõlni látszik a tévhit, hogy az angolok ostobák lennének.

- Ez az angol legalábbis – dünnyögöm a szakállam alatt.

- Kérlek, bocsáss meg, Lord Richard, de elõször beszélgetek ilyen… vidám hangulatban, egy angol társaságában.

- Akkor én is elnézést kérek, hiszen számomra is elsõ alkalom egy kelta boszorkánnyal társalogni.

- Vajon embereink még élnek? – pillant hátra.

- Amennyire az enyéimet ismerem, bizonyára már régen kockákkal játszanak – pillantok hátra én is.

Valóban, mind a négyen körülültek valamit, a két szolgálólány pedig a válluk fölött áthajolva szurkoltak.

- Azt hiszem, a közös munka nem is lesz annyira megerõltetõ – jegyzem meg meglepetten.

- Az embereim a gatyát is lejátsszák a tieidrõl, mire végeznek – jelenti ki mellettem.

- Fogadd õszinte részvétemet Úrnõm – mondja Lord Richard, mikor Craeg már messze jár – és bocsánatod kérem.

- A bocsánatomat? – pillantok rá, de igyekszem, hogy arcom ne legyen kiismerhetõ. Most nem mutatkozhatom gyengének

- Elszólítottalak atyád mellõl és miattam nem tölthetted vele utolsó perceit. Ez örökre bélyeget nyom a lelkiismeretemre.

- Nem te okoztad a halálát Lord, ne kérj bocsánatot. A sors gyakran ûz velünk kegyetlen tréfákat. A részvétedet pedig köszönettel elfogadom.

- Tudnod kell úrnõm, hogy az imént megkötött alkunk még bizonytalan lábakon áll. A bizalom kiépítését valahol el kell kezdeni, még ha egy szörnyû tragédia árnyékolja is be – mondja, én pedig figyelmesen hallgatom. Pontosan tudom, mirõl beszél. – Felhívom szíves figyelmed rá, hogy kémeim korábbi jelentési szólnak arról, a skót haramiák csak atyád halálára várnak azért, hogy csapást mérhessenek rátok. Mi tudunk várni, ám az õreim mindig posztolnak a határainkon. Ha segítségre lenne szükséged küldj követet, és seregemmel a védelmetekre sietünk. Számunkra nem lenne elõnyös, ha a skótok nyernének.

- Képesek vagyunk megvédeni magunkat – mondom villanó tekintettel. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam, Phelan, Raigan és a többiek is így érzik. Az angol csak biccent.

- Ezt a látottak után bizton állíthatom. Ugyanakkor engedd meg, hogy rászolgáljunk a bizalmatokra és az alku feltételeinek teljesítésére.

A pillantásom megenyhül, hiszen pontosan értem, mire céloz. Szükségünk van rájuk, vagyis inkább, szükségünk lehet. A skótok csak apám halálára vártak, és úgy hiszik, egy nõ nem képes úgy igazgatni egy területet, mint egy férfi. Lebecsülnek engem, pedig már elégszer elláttam a bajukat.

- Köszönöm, Lord Richard – biccentek egy aprót.

- Nem tartóztatlak tovább Úrnõm, klánodnak és családodnak szüksége van reád. Búcsúzóul kívánok neked erõt és bátorságot.

Bólintok, majd intek, hogy indulunk. Szó nélkül ülünk fel a lovainkra, majd az angol meghajol, és így teszek én is. Aztán elvágtatunk, de én még visszanézek, és arra gondolok, milyen különös egy férfi is ez az Lord Richard. Szavatartó embernek tûnik, mindazonáltal most igen kényes idõszaknak nézünk elébe. Apám halálával a klán új vezetõt felszentelni, aki én leszek. De így is el fog tartani egy ideig, míg sikerül teljesen megszilárdítani a hatalmam. Addig pedig számíthatunk a skótok ”látogatására” is.

-     -  Nem bízom benne – szólal meg Raigan, amikor már félúton járunk Wigham felé. – Ez egy keresztény.

-     -  Õ ugyanígy vélekedik rólunk – mosolyodom el halványan. – Most menjünk, Faol druida már biztosan vár minket. Minél elõbb ejtjük meg a halotti szertartást, annál elõbb nyugszanak meg a kedélyek.

-      - Ebben igazad van, nõvérem – mondja Phelan. – Reméljük, a skótok legalább addig nyugton maradnak, míg téged felszentelnek.

-       - Az úgysem történik meg a következõ újholdig, és addig még van három hét – mondom. – Én nem a skótok miatt aggódom, de vannak a mieink között is olyanok, akik szívesen látnának engem holtan.

Raigan és Phelan egyetértõen bólintanak, majd gyorsabb vágtára ösztökéljük lovainkat. Rövid a nap, és még rengeteg dolgunk van.

~*~

A szertartás természetesen szomorú, hiszen egy sokak által szeretett klánfõ halt meg. Apámat, Arthmahelt mindenki szerette és tisztelte, így halála mindenkinek hatalmas érvágás. Én magam is szomorú vagyok, de nem sírhatok úgy, mint anyám, aki a többi asszonnyal jajveszékel. Nekem erõsnek kell maradnom, összeszedettnek, hiszen hamarosan felszentelnek. Faol druida kántál, miközben négy harcos az elõre elkészített, magas máglyára teszi apám fehér lepelbe burkolt holttestét. A kántálás után Faol rám néz, és a kezembe ad egy elõre meggyújtott fáklyát.

-     -  Tiéd a megtiszteltetés úrnõm – hajol meg mélyen elõttem. – Csak neked van jogod apádat, elhunyt klánfõnket útnak indítani Avalon földjére, hogy együtt lehessen mindazokkal, kik büszkén, és erõsen szálltak szembe ellenségeinkkel. Mondd a szavakat!

-       - Avalon dicsõ népe! – mondom hangosan. – Fogadjátok be apám, a hõs és nagyszerû Arthmael klánfõnök lelkét otthonotokba, hogy veletek ülhessen az asztalnál és békére leljen közöttetek. – Hallom anyám sírását, miközben a fáklyát a máglyához érintem.

A fából készült tákolmány, valamint a rajta levõ szalma zizegve és ropogva kezd égni, majd hamarosan a lángok hatalmasra nõnek, és elérik a holttestet, majd kezdi elemészteni. Csend van, mindenki némán áll, még a nõk is befejezik a sírás-rívást, majd a falu népe meghajol a máglya felé. Én még azután is ott állok, hogy a terület már kiürült. A gondolataimba mélyedek. Számítottam rá, hogy apám meg fog halni, de a halála most túl váratlanul ért. Viszont most fel kell készülnöm rá, hogy bármelyik skót nagyúr rajtunk üthet. Csak erre vártak, és engem egyébként sem tartanak sokra. Pont ezért nem gyengülhetek most el. Hirtelen egy kezet érzek a vállamon, és mikor megfordulok, anyámmal találom szemben magam. A szemei vörösek a sírástól, arcán még látszanak a könnyek nyomai. Sokkal öregebbnek tûnik, mint amilyen valójában.

-       - Nem kell visszatartanod a könnyeidet, leányom – mondja halkan. – Tudom, mennyire szeretted õt.

-     -  De nem annyira, mint te, anyám – válaszolom. – Te leéltél vele egy életet, boldog voltál mellette, ami nekem nem adatott meg. Én nem lehetek gyenge, megfogadtam, hogy nem sírok.

-      -  Õ sem akarná, hogy magadba fojtsd. Sem õ, sem a férjed, aki… - kezdi, mire szúrósan nézek rá, és elhallgat. – Bocsáss meg, elfeledtem, hogy nem szeretsz beszélni róla.

-      -  Ne is hozd szóba! – mondom keményen, majd otthagyom.

Nem jön utánam, pontosan tudja, mennyire fáj, ha a férjemet emlegeti, akivel mindössze két esztendõt tölthettem együtt. A lányommal ennyit sem, mielõtt el ne ragadta volna tõlem a vérontás. Miattuk nem akarok sírni, miattuk gyászolok befelé már évek óta.

~*~

Majdnem egy hét telik el apám temetése óta, amikor úgy döntök, hogy megmártózom a közeli tóban. A skótok nyugton vannak, gondolom, egy egyesített kelta-angol sereggel már nem szívesen csapnának össze. Elküldettem már Lord Richardnak az ígért dolgokat, búzát, gabonát, lábasjószágot, két tehenet és mindent, ami kellhet neki. Õ pedig érceket és fegyvert küld. Furcsa, de akaratlanul is sokat gondolok az angol férfira. Nem hasonlít Branre, nem olyan szálkásan izmos, és jóval idõsebb is nála. De igen megnyerõ, férfias külseje van, ami jó hatással van rám. Biztos vagyok benne, hogy jó lovas és kiválóan forgatja a fegyvert is. Egyszer szívesen összemérném vele az erõmet.

A tó, ahová kíséretemmel érkezem, éppen az angol-kelta határon van. Kissé át kell lépnem a határt, de kedvem támadt egy kis fürdõzésre és talán még horgászhatunk is. Bár itt viszonylag kevés a hal. Mikor megérkezünk, egy fa mögé bújunk. Úgy tûnik, Lord Richard is ezt a napot választotta egy kis fürdõzésre. Õ maga már derékig levetkezve fürdik a vízben, így van alkalmam megcsodálni pompás izmait, széles mellkasát, erõs vállát és karjait. Felsõtestét több sebhely díszíti, melyeket bizonyára kemény csatákban szerzett. Valahogy sejtem, hogy tudja, itt vagyok, nem lenne meglepõ egy sokat látott katonától. Én viszont élvezem, hogy a szemem legeltethetem eme nem mindennapi hímen.

- Lépj elõ, hadd lássalak én is – szólal meg hirtelen kelta nyelven, mire elõlépek fedezékembõl. Kíséretem hátra marad. Szégyennek semmi jele az arcomon, ajkaimra mosoly kúszik. – Minek köszönhetem a látogatásod, Úrnõm?

- Nem akartalak megzavarni, Lordom, fürdõzz tovább nyugodt szívvel.

Elmosolyodik, szerintem szórakoztatja a dolog, de ki tudja, miféle gondolatok foroghatnak a fejében. Gondolom, az õ keresztény asszonyai minimum a szemüket sütnék le egy félmeztelen férfi láttán, ha ugyan hangosan sikítva el nem ájulnának. A keresztény nõk annyira furcsák, annyira gyengék és tehetetlenek, hogy néha sajnálom õket.

- Csatlakozni óhajtasz talán? – érdeklõdik az angol.

- Inkább a szemeim legeltetem a látványon, igazán kedvemre való – mosolygok jókedvûen.

- Részemrõl öröm az örömokozás, de még mindig nem tudom látogatásod okát.

- Csupán erre jártam én és kíséretem, miután az alkunk egyelõre gyümölcsözõen alakul, reméltem, hogy nem veszed sértésnek, ha túllépem a határainkat hívatlanul.

- Amíg nem ellenségesek a szándékaid, Úrnõm, mindig szívesen látlak angol földön.

- Örömmel hallom! – lépek közelebb, lehajolok és vizet merítve a tenyerembe, végigsimítom fedetlen karjaimat, majd a nyakamra is locsolok a hûsítõ vízbõl. Meleg van, melegebb a szokásosnál, és bizony jólesik felfrissíteni magam.

- Amennyiben kedved támadt a fürdõhöz, úgy addig udvariasan elfordulok.

Halkan felnevetek. Ezek az angolok tényleg mulatságosak tudnak lenni. Annyira szégyenlõsek, de pont azért ilyen érdekesek. Lord Richard megütközve néz rám, miközben két szolgálólányom – Arlete és Moya – kilépnek a fák közül, és elõkészülnek a fürdéshez. A földre terítenek egy hatalmas takarót, majd elõveszik a mosdókövet, a puha, nagy anyagdarabot, amivel meg szoktam törülközni, végül egy másik váltás ruhát. Hiszen ezt, ami rajtam van, ki fogják mosni, és nem áll szándékomban meztelennek lenni, amíg az meg nem szárad. Harcosaim az árnyékban maradnak, bár kiléptetnek a fák takarásából, és leszállnak lovaikról. Phelan fekete lovam, Éjfél kötõfékét fogja, és tõlük kissé messzebb viszi, hogy a nemes állat ihasson.

-     -  Ti angolok mind ilyen prûdek vagytok? – kérdem, miközben elkezdem levetni magamról az ingemet és nadrágomat, így elõtûnnek a testemet borító tetoválások is. Mindnek jelentése, története van. Lord Richard elfordul, én meg csak somolygok. Nálunk megszokott dolog, hogy nem vagyunk szemérmesek. – Vagy ez csak amolyan keresztény dolog, amit mi nem értünk.

-      -  Nálunk nem szokás megbámulni egy meztelen asszonyt, úrnõm – mondja a lord.

-     -  És gondolom, az asszonyaitok sem igen nézik meg a félmeztelen férfiakat – kuncogok jókedvûen. Valamiért mulattat, ha zavarba tudom hozni. – Furcsák vagytok, ti keresztények. A testen nincs mit szégyellni, hiszen, ha jól tudom, a ti hatalmas Istenetek is meztelennek teremtette az elsõ emberpárt.

-     -  Ismered a Bibliát? – A lord hangjából meglepettség árad, én pedig hamarosan meztelen vagyok, és a vízbe ereszkedem. Kellemesen hûvös, így teljesen el is merülök.

-      -  Néhány havonta megjelenik itt egy pap, egy bizonyos… Angus atya. Vagy testvér, nem tudom melyik a pap és melyik a szerzetes – válaszolom, miközben Moya a kezembe adja a mosdókövet. – Valami csuhás keresztény, az szokott prédikálni Mennyrõl meg Pokolról, meg valami kárhozatról, amiben állítólag elég a lelkünk, ha nem térünk át az õ hitére. Néha egész érdekes dolgokat mesél, amikor éppen nem akarja megváltani a lelkünket, ahogy õ mondja. De hát mi sem akarjuk, hogy õ áttérjen a mi hitünkre, akkor miért akarja, hogy mi elhagyjuk az isteneinket, a hagyományainkat egy arctalan Isten kedvéért, aki csak büntet?

Lord Richard nem válaszol, én pedig kedvemre fürdõzöm, úszkálok egy kicsit, mialatt szolgálólányaim terítenek. Hoztunk magunkkal ételt, friss víz pedig van a tóban. Lehet, hogy megbántottam a lordot, de nem szándékosan. Én nem értem az ilyen keresztény dolgokat, és semmi kedvem más istent követni a Fehér Hölgy és a többi, általam jól ismert istenség helyett.

Végül úgy érzem, hogy eleget úsztam, és kimászom a tó partjára. Arlete egybõl a vállamra teríti a takarót, mert bár meleg van, könnyen megfázhatok. Az persze nem kerüli el a figyelmem, hogy az lord emberei egész fürdés alatt engem bámultak. Majdnem kiesett a szemük a látványtól. Hiába, tudom magamról, hogy gyönyörû vagyok, és gondolom az utóbbi idõben nem sûrûn volt dolguk asszonnyal. Csoda, hogy harcosaim nem akarták megölni õket, de nem cselekszenek, míg én nem szólok. Megtörlöm magam, majd felöltözöm.

-     -  Most már megfordulhatsz, uram – mondom nevetve, mire a lord meg is teszi. – És szólj az embereidnek, hogy ha éhesek, jöjjenek körünkbe. Van itt étel mindenkinek – mutatok a már megterített pokrócra, amin mindenféle ínycsiklandozó falat illatozik. – Persze, jöhetsz csak te magad is, ha nem feszélyez egy kelta boszorkány jelenléte – somolygok rá.

-       - Ha feszélyezne, már nem lennék itt – mondja egyszerûen, és elindul felém. – De vajon valóban csak véletlenül jártál errefelé?

-      -  Valóban – bólintok komolyan. – Kedvelem ezt a helyet, gyakran járok ide, ha jó az idõ. Ezt a kellemes elfoglaltságot azonban hamarosan egy idõre hanyagolnom kell majd. Legalábbis addig, míg teljesen le nem verjük a skótokat, hogy egy életre megtanulják, hogy soha többé a területünk közelébe se jöjjenek.

-      -  Kemény asszony vagy te, Atraya – mondja Lord Richard. – Még sosem találkoztam ilyen nõvel, mint te.

Elmosolyodom. Helyet foglalunk, Moya sört tölt nekünk, és továbbra is kiszolgál minket, míg Arlete a ruháimat mossa. Természetesen harcosaim is megkapják a maguk fejadagját, én pedig élvezem az angol társaságát. Furcsa férfi, és valami arra késztet, hogy megismerjem. Jól érzem magam a társaságában, nem érzem úgy, hogy tartanom kéne tõle, még akkor is, ha nem bízom meg benne maradéktalanul. De ezzel õ is így van.

-      -  Most, hogy itt vagy, Lord Richard, szeretnék néhány dologról komolyan elbeszélgetni veled – mondom, miközben egy darab szárított húst rágok. – Gondolom, megkaptátok, amit küldtem.

-      -  Igen, úrnõm, és jó hasznát vesszük az ajándékaidnak – válaszol, mire biccentek.

-     -   Még van, ahonnan azok jöttek, hogy a ti szavaitokkal éljek – mondom egyszerûen. – Ám a klánjaink nem fognak ettõl jobban megbízni egymásban, ezt te is tudod. Van valami, amivel növelhetnéd a bizalmunkat irántad.

-     -  Mi lenne az? – kérdi az angol, én pedig törökülésbe vágom magam. Csak akkor szoktam így ülni, ha valóban komoly dologról van szó.

Egy ideje már gondolkodom ezen, de nem tudom, jó ötlet-e, viszont ezzel be tudnák bizonyítani, hogy érdemesek a bizalmunkra. Mindazonáltal, mi is megmutatjuk, hogy bízunk bennük. Iszok egy korty mézsört, majd még nedves hajamba túrok. Végül megszólalok, de nem tudom, mit fog reagálni rá.

-     -  Engem a következõ Újholdkor, azaz pontosan három hét múlva fognak hivatalosan klánfõvé avatni – mondom komolyan, miközben a szemébe nézek, és nem engedem, hogy félrenézzen. Érzem, hogy elbizonytalanodik, de nem meri félrefordítani a fejét. Ez jó. – Szeretném, ha te, és néhány embered is jelen lennétek az eseményen. Ezzel talán sikerül jobban megértenünk egymást, és talán sem a te embereid, sem az enyémek nem fognak többé ellenségként gondolni a másikra. Jól gondold meg, mit válaszolsz, lordom, mert egy ilyen eseményen nagy tisztesség egy kívülállónak, fõleg egy kereszténynek jelen lenni.

- Jó reggelt, uraim! – köszönt a kelta boszorkány, mire mélyen meghajolok és ugyan ezen nyelven válaszolok. Tapasztalatom szerint a külhoni népek szeretik a saját nyelvüket hallani a tárgyalások alatt.

- Üdvözöllek, Atraya úrnõ, téged és kíséreted is!

- Mily kellemes meglepetés, ha egy keresztény beszéli a skót kelta nyelvet – felel, és két kísérõje árnyékként követi, egyikük keze a kardján, de az én embereim csak az én intésemre felelnek, ezt alaposan a fejükbe vertem még az elején. – Ne féljetek, eme férfiak csak akkor bántanak titeket, ha veszélyben érzik az életemet – mosolyog magabiztosan.

- Mi a fenét vartyog itt ez a boszorkány? Egy szavát sem érteni – már épp a nyelvemen, hogy valamit visszavágjak Westwoodnak, de aztán bölcsen hallgatok, minthogy a partnereink látszólag nem értik, ami felõl nekem kétségeim vannak.

- Nos, lordom, mi okból hívattál ide engem? – kihívó és merész, teljesen ellentéte egy angol nõnek, szolgáim rögtönzött pikniket készítenek számunkra székekkel és asztallal.

- Elõbb foglalj helyet, úrnõm! – várok, míg helyet foglal és angol udvariasság szerint én utána teszem le magam, vele szemben.

A kupákba sör kerül, szeretem a sört, bár sosem viszem túlzásba. Sajnos a kinti levegõn felmelegedett a szolga zsákjában a hordó, de azért melegen is iható.

- Nos, úrnõm, akkor beszélhetünk? – kérdem pár falat után, remélem amit most feláldozok erre a tárgyalásra, gyümölcsözõn megtérül. Atraya hátradõl, figyelmesen vizslat csodaszép szemeivel. – Úgy tudom, a futárom átadta neked, miért szerettem volna találkozni veled.

- Igen, átadta, bár azt nem mondta, hogy mennyire nincs ínyedre, hogy egy nõvel kell alkut kötnöd – meglepetésemen mosolyog, habár nem igyekeztem titkolni ellenszenvemet, ez a pimasz nõszemély még ezt is a képembe vágja.– Ugyan, lordom, ne áltassuk magunkat, hiszen te éppen annyira rokonszenvezel velem, mint én veled. Nem tetszik neked, hogy a klánomat egy nõ vezeti a személyemben, hiszen a te hazádban a nõnek szava sem lehet, nemhogy még fegyvert is fogjon a kezébe, pláne vezetõ legyen. Nálatok ezt… hogy is szokás mondani? Ó, igen! Megvan! Isten ellen való vétek, igazam van? – nevet fel.

- Arcátlan nõszemély! – önti el az arcom a méreg, fogalma sincs róla, hogy az én házamban milyen volt az élet! Nem ismerte az én szeretett asszonyomat, csípõs nyelvû húgaimat. Kisebb húgom élvezettel hódol az íjászatnak, de mennyire elragadtattam magam! Ez a nõ képes kihozni belõlem a legrosszabbat, fõleg, hogy Istenemet gyalázza meg. Az asztalra csapok.– Hogy merészeled pogány ajkaidra venni a Teremtõ Úristen nevét?!

- Én nem káromoltam a te istenedet, csak annyit mondtam, hogy nálatok az, amit én teszek, az istenetek ellen való vétek. Javíts ki, ha tévednék – nem ijed meg és nekem sem ez volt a szándékom. magam is elképedek rajta, milyen könnyedén ki tud hozni a sodromból ez a nõ. – De térjünk a tárgyra, elvégre ezért vagyunk itt, és engem is sürgetõ feladatok várnak odahaza. – dõl elõre, komolyra fordítva a szót. Pillantásom akaratlanul is egy másodpercre a gyönyörû domborulataira siklanak, de azonnal vissza is kormányozom a tekintetem az arcára – Ti békés együttélést óhajtotok velünk, és támogatást nyújtanátok nekünk a skótok ellen, igazam van?

- Így van, úrnõm –biccentek higgadtabban. – És ezért cserébe kérnénk is valamit.

- Mégis mit lenne az, angol? – kérdem kíváncsian. – Az asszonyaink? A harcosaink? Pénz? – nem, ezek közül semmire nincs szükségem, meg is csóválom a fejem megerõsítésképpen. A szükség nagy úr, kénytelen vagyok a nép érdekében megalázkodni egy kelta boszorkány elõtt, akin a túlélésünk múlhat.

- Földi javakra van szükségünk. Nem fogok kertelni, hiszen felderítõid bizonyára úgyis tudnak az angolok itteni helyzetérõl. – bólint, tudtam, hogy tudja. – Az embereink éheznek, a parasztoknak semmijük sincs, és az éhezõ emberek hajlamosak a legborzasztóbb dolgokat elkövetni, úrnõm. Szükségünk van lovakra, birkákra, tehenekre, disznókra, és gabonára is, hogy lecsillapítsuk a már most lázongó kedélyeket, mielõtt az emberek esetleg lopásra, vagy ne adj isten, gyilkolásra vetemednének. A vérfürdõt pedig mindenképpen szeretném elkerülni, ha lehetséges.

- Tehát azt óhajtod, hogy azért cserébe, hogy békén hagyjunk titeket, és azért, hogy segítsetek nekünk, élelmet és lovakat akartok – érti meg a kérésemet. Hátranéz az embereire, tõlük várva megerõsítõ tanácsot. – Ti mit gondoltok, fivéreim? Ez igazságos csere lenne, de szeretném hallani a ti véleményeteket is.

- Én azt mondom, hogy az angolnak becsületes képe van – feleli az egyik. – Szerintem ésszerûen beszélt, és igazságos alku lenne.

- Jól beszéltél, fivérem – biccent, de a másik férfi nem támogatja. Meg tudom érteni, az angolok eddig nem folytattak nagyon békepárti politikát itt, mint az én tervezem. – De úgy tûnik, másik fivérünknek nem tetszik a dolog, ám beleszólása úgy sincs a döntésembe – visszafordul felém. – Rendben van, az alku megköttetett, és talán legközelebb majd mi vendégelünk meg titeket – nyújtja a kezét, mihez mindketten felállunk. – És csak hogy tudd, egy kelta sosem szegi meg az adott szavát. 

- Ezt észben tartom, Atraya úrnõ. Az alku megköttetett.

Nagy kõ esik le a szívemrõl, ám búcsú helyett veszett ló patadobogását hallom meg. Mindenki a hang irányába fordítja a fejét és nagyon hamar ki is tör egy fiatalabb fiú egy sebes lábú ló hátán. Percek sem kellenek, máris odaér hozzánk. Atraya mellett fékez, ugrik talpra a nyeregbõl és arcát látva tudom, hogy valami nagyon rossz hírt hozott a kelta nõnek.

- Arthmael klánfõnök meghalt – ettõl tartottam. Ez nem várt események láncolatát indíthatják be, ha nagyon hamar nem építjük ki ezt a bizalmi kapcsolatot a népeink között.

- Értem. Most menj haza, és készüljetek fel a szertartásra –Atraya hangja nyugodt, mégis erõltetett, tudom, mert én is ugyanígy fogadtam a látogatókat szeretett asszonyom és gyermekeim temetésén. – Szólj Faol druidának, hogy hamarosan én is hazaérek.

- Fogadd õszinte részvétemet Úrnõm – kezdem, mikor a fiú elvágtat vissza a válasszal. – és bocsánatod kérem.

- A bocsánatomat? – pillant rám, arca és tekintete megfejthetetlen.

- Elszólítottalak atyád mellõl és miattam nem tölthetted vele utolsó perceit. Ez örökre bélyeget nyom a lelkiismeretemre.

- Nem te okoztad a halálát Lord, ne kérj bocsánatot. A sors gyakran ûz velünk kegyetlen tréfákat. A részvétedet pedig köszönettel elfogadom.

- Tudnod kell úrnõm, hogy az imént megkötött alkunk még bizonytalan lábakon áll. A bizalom kiépítését valahol el kell kezdeni, még ha egy szörnyû tragédia árnyékolja is be – figyelmesen hallgat, tudom, hogy érti, mirõl beszélek. – Felhívom szíves figyelmed rá, hogy kémeim korábbi jelentési szólnak arról, a skót haramiák csak atyád halálára várnak azért, hogy csapást mérhessenek rátok. Mi tudunk várni, ám az õreim mindig posztolnak a határainkon. Ha segítségre lenne szükséged küldj követet, és seregemmel a védelmetekre sietünk. Számunkra nem lenne elõnyös, ha a skótok nyernének.

- Képesek vagyunk megvédeni magunkat – villan a tekintete és én biccentek.

- Ezt a látottak után bizton állíthatom. Ugyanakkor engedd meg, hogy rászolgáljunk a bizalmatokra és az alku feltételeinek teljesítésére.

Pillantása megenyhül, érti a szándékomat, elismerõen bólint.

- Köszönöm, Lord Richard.

- Nem tartóztatlak tovább Úrnõm, klánodnak és családodnak szüksége van reád. Búcsúzóul kívánok neked erõt és bátorságot.

Atraya bólint, társaival a lovaikhoz lépnek, megvárom, míg felülnek a nyeregbe és meghajolok Atraya felé, ugyanígy tesz a nyeregben. Figyelem, hogy ösztönzik mozgásra délceg paripáikat, hosszan nézek a lobogó szõke haj után, akinek tulajdonosa még visszapillant rám, mielõtt eltûnne végleg a fák között. Elégedettnek kellene lennem, valahol az is vagyok, de valahogy mégsem egészen.

- Miben maradtak, Uram? – Westwood felé nézek és röviden összefoglalva csak annyit mondok, hogy a tárgyalás sikeres volt.

*

Napok telnek el eseménytelenül, kémeim jelentik, hogy a skótok hírét vették az Atrayával való egyességemnek és nyugton maradnak, kezdeti terveik ellenére. Ennek örülök, fõleg, hogy én akartam megszellõztetni a hírt, így Atraya is békében gyászolhatja apja halálát, és én is nyugton ülhetek a babérjaimon. Kicsit meglep, hogy a hírem ennyire elrettentõ lenne a skótok számára, nem tetszik nekik az alkum és õk tudják, hogy én mindig megtartom az adott szavam.

Akaratom ellenére is sokszor jelenik meg lelki szemeim elõtt a lobogó szõke haj, a kihívó szemek, a kelta boszorkány legnagyobb bosszúságomra jobban belopta magát a gondolataimba, mint azt szándékomban állt. Semmiben nem hasonlít megboldogult arámra, akkor mégis mi fog meg benne?

Egy héttel késõbb két apróbb csatát leszámítva a skót-angol határon semmi érdemleges nem történik, a két ütközet olyan gyorsan ért véget, amilyen gyorsan elkezdõdött, nem minden múlik az erõn, én a stratégiákat részesítem elõnyben, hiába van az ellenfél túlerõben, egy jó stratégia és a kígyónak is kiesik a foga.

Kisvártatva Atraya követet és egy jelentõs szállítmányt küld, egy tucat tyúkot, libát, két tehenet és egy tucat mázsás zsák gabonát küld, cserébe pajzsokra és fegyverekre van szüksége, én pedig küldetek is neki a küldött szállítmánnyal megegyezõ értékû fegyvert és érceket. Szerencsére angol birtokban van a közeli vasérc bánya, elrendeltem, hogy több kovácsmûhelyt és kohóz kell kiépíteni a faluban és a várban is, ugyanakkor szigorúbb intézkedéseket vezettem be tûzvédelmi okokból. Éjjel-nappali folynak a bányában a munkák, az emberek bért kapnak, nem rabszolgamód dolgoztatom õket. a raktáraim roskadoznak az új kardoktól, pallosoktól, bárdoktól, pengéktõl és pajzsoktól.

- Uram, nem fél, hogy az a kelta boszorkány ellenünk fordítja a saját fegyvereinket?

- Nem – körmölöm a jelentésem a király számára az asztalnál.

- De hiszen…

- Westwood, beláthatja, hogy az alku mindkét fél számára elõnyös, az ellenség közös, Atraya pedig nem bolond.

- Értem.

*

Egy melegebb nap köszönt a hideg felföldi tájra, a nap is hét ágra süt, nekem pedig elegem lesz a vár komorságából. Lóra ülök két elmaradhatatlan talpnyalómmal, azaz nemes katonáimmal, Westwood és Montgomery társaságában.

A kelta határhoz közel lovagolunk, de nem térünk át a területükre. A foltos kancám, Csillag élvezi, hogy mozoghat is egy kicsit. Harci ménem Westwoodnak adtam, nem való hozzám, Csillag viszont annál inkább. Megbízható és okos, hûséges és szelíd. Ha csatába vágtatok vele sem hátrál meg, bátran hordoz.

Figyelmem magára vonja egy csillogó felszín, arra vezetem csekély kíséretem és tekintetem issza az elém táruló látványt. Egy kicsiny tó, tükre visszaveri a nap aranyló fényét. A partjához galoppozunk, lovaink lehajolnak inni a kristálytiszta vízbõl. Én is leszállok a nyeregbõl és a lovak példáját követem. Néhány fa és az erdõ kezdete határolja a tavat az egyenetlen lanka mellett. Közel s távol egy lélek sem, úgy döntök, megmártózom ebben a langyos vizû tavacskában. Két katonám rögtönzött tábort üt, õk nem tartanak velem. Megszabadulok páncélomtól és ruhámtól, a vízbe gázolok, egész addig megyek, míg a csípõmig nem ér a víz. Megmártózom, vizet pocsolok az arcomba, élvezem a nap simogató sugarait és a friss langyos vizet. Alaposan átmosakszom, még az sem zavar különösebben, hogy magamon érzek egy tekintetet a fák közül.

Érzékeim remekül kifejlõdtek, tudom, hogy nem akar nekem ártani, ha akarna, már megtehette volna, inkább csak kíváncsiságot vélek érezni a levegõben. Tulajdonképpen még hízeleg is, hogy valaki rajtam legelteti a szemét, de amikor megunom, odaszólok, keltául.

- Lépj elõ, hadd lássalak én is – intézem a szavaim a fák felé. Néhány pillanat múlva ágak zörgése töri meg a csendet és egy vastag fatörzs mögül lép elõ a szõke kelta boszorkány. Ajkain szórakozott mosoly, ám szégyennek semmi jele. – Minek köszönhetem a látogatásod, Úrnõm?

- Nem akartalak megzavarni, Lordom, fürdõzz tovább nyugodt szívvel.

Arcomra akaratlanul is mosoly kúszik, arcátlan tyúk, a legkevésbé sem zavartatja magát, hogy én derékig állok a vízben.

- Csatlakozni óhajtasz talán? – érdeklõdöm.

- Inkább a szemeim legeltetem a látványon, igazán kedvemre való – mosolyog jókedvûen.

- Részemrõl öröm az örömokozás, de még mindig nem tudom látogatásod okát.

- Csupán erre jártam én és kíséretem, miután az alkunk egyelõre gyümölcsözõen alakul, reméltem, hogy nem veszed sértésnek, ha túllépem a határainkat hívatlanul.

- Amíg nem ellenségesek a szándékaid, Úrnõm, mindig szívesen látlak angol földön.

- Örömmel hallom! – lép közelebb, lehajol és tenyerébe vizet merít, végigsimítja fedetlen karjait frissítõ gyanánt és a nyakára is pocsol belõle.

A skótok csak nem nyughatnak. Most, hogy apám már öreg, ráadásul betegeskedik is, nekem kell vezetnem a sereget, a falut, a klánt. Ennek hatására erre a vad, keresztény barbárok felbátorodtak, és nem átallottak ismét megtámadni minket. De nem hagyom, hogy legyõzzenek minket, így már órák óta folyik a véres ütközet. Nyilak és dárdák repkednek, kardok csapnak össze hatalmas csengés-bongással, és van, ahol ökölharc folyik. Én bátran vágtatok elõre Éjfél nyergében, kardommal kaszabolva a vörös hajú ördögfattyakat. Mellettem Phelan, megboldogult férjem öccse lovagol. Alig tizenhat éves, de vérszomjas harcos, aki boszorkányos ügyességgel forgatja kardját. Szinte fel sem tûnik, hogy az angolok minket figyelnek egy kis domb tetejérõl. De nem is érdekel, hadd élvezzék a vérontást. Többen elesnek közülünk, de a skótok oldalán több a halott.

-     -  Elõre! – üvöltöm éles hangonn, bíztatva harcosaimat. – Ne kíméljétek õket! Vágjátok le a disznókat! Nincs mitõl félnünk, Mab királynõ velünk van, és gyõzni fogunk!

-       - Mab királynõ velünk van! – hallom harsanni a hangokat, és a harc folytatódik.

Phelan idõközben elmarad mellõlem, és mikor oldalra nézek, egy lovas skótot pillantok meg, amint harci szekercéjével rám támad. Könnyedén hajolok el elõl.

-     -  Most megvagy, kelta boszorkány! – vigyorog, és újra felém sújt, ám ismét kitérek elõle, és kardommal elõre döfve a gyomrába szúrok. Hörögve fordul le a lováról, én pedig vágtatok tovább, bele a sûrûjébe, hogy ismét gyilkolhassak.

Rendezem sorainkat, és újult csatakiáltást hallatok. Senkit sem kímélek, de nemcsak én, hanem harcosaim is. Halottak hevernek támadásaim után, nem engedek elfutni senkit. Nem engedem elvenni a földünket. Nem! Azt soha! Végül úgy egy órával késõbb a skótok végre feladják, és eltakarodnak. Rengeteg holttest marad utánuk, és utánunk is. Sok jó embert vesztettünk, de csapatom nagyobb része még megmaradt. Mikor a skótok eltakarodnak, csapatom üdvrivalgásban tör ki, fegyvereiket rázzák és vadul kiabálnak, mint akik megvesztek. Én is velük üvöltök, majd az angolok felé fordulok csapatommal együtt. Megpillantok egy férfit, szép szál, magas termetû, barna haja és szakálla keretezi markáns, férfias arcát. Még innen is látszik, hogy határozott, és igen izmos ember. Farkasszemet nézünk, tekintetem az övébe fúrom, ahogy õ az enyémbe. Végül felemeli mindkét kezét, és tapsolni kezd, mintha bizony valami bazári mutatványt látott volna. Kihívóan tekintek rá, amelyben van némi bosszúság is, de próbáljon meg megtámadni, ugyanúgy jár majd, mint a skótok.

A csata azzal fejezõdik be, hogy a rettenthetetlen felföldi boszorkány meghátrálásra készteti a skótokat, visszaverik õket, Atraya csapata pedig üdvrivalgásban tör ki. A nõ lova hátán felénk, angolok felé fordul, emberei követik és a két csapatunk farkasszemezésbe kezd. Atraya tekintetét az enyémbe fúrja, én semmi jelét nem adom annak, hogy bármit is tenni akarnék. Lenyûgözõ volt ez a kis bemutató, amit kaptam, megbotránkoztatott, de lenyûgözött. Lassan emelem fel mindkét kezem és összecsapom a mellkasom elõtt. Jelképesen tapsolni kezdek, mire a nõ csak egy kihívó pillantást vet rám, mintha csak azt akarná üzenni, hogy próbáljam csak megtámadni vagy átlépni a határvonalat, én is úgy járok, mint skót szomszédjaink. Végül leengedi a kezét, és biccent, majd elfordul, és csapatával együtt távozik. Összevonom a szemöldököm. Nem tetszik nekem ez a férfi. Ez egy angol, és az angolok már jó ideje itt vannak. Nem zaklatnak minket, mi elvagyunk a saját területünkön, õk a sajátjukon. De ez a férfi új, nemrég érkezhetett ide, míg én távol voltam itthonról.

-       - Ki ez? – kérdem Phelant.

-    -   Õ Lord Richard Cheavalier Whitfield, nõvérem, csak néhány hónapja érkezett Skóciába – tájékoztat a sógorom. – De eddig még semmit sem akart tõlünk.

-      - Még – horkant fel a hátam mögött Raigan, az unokatestvérem. – De ezek is csak keresztények, mint a skótok. Biztos forralnak valamit.

-     -  Mindegy, menjünk haza, és adjuk át elesett testvéreinket a Fehér Hölgynek – mondom, és elindulunk hazafelé.

~*~

Négy nap telik el a csata óta, mikor egyik õrszemünk azzal tér vissza, hogy Lord Richard másnap hajnalban találkozni akar velem a határtól nem messze, egy semleges területen. Mivel apám még mindig nagyon gyenge, nem zaklathatom azzal, hogy ilyesmit elmondok neki. Kíváncsi vagyok, mit akarhat ez a lord, és miért akar találni velem. Anyámra pillantok, de õ jelenleg el van foglalva apám ápolásával, így intek az õrszemnek, hogy menjünk ki. Mikor kimegyünk, egy kisebb sétára invitálom a ház körül, miközben részletesebben beszámoltatom a férfi üzenetével kapcsolatban.

-      -  Tehát békés együttélést akar? – kérdem kissé kételkedve. – És mit kér cserébe?

-      - Azt nem mondta – tárja szét kezeit az õrszem. – Vagy legalábbis, a futár nem kötötte az orrunkra. Egyébként is olyan idegen tájszólással beszélt, hogy alig értettem meg. – Majd idegesen rám néz. – Mit tegyünk, úrnõm? Ez akár csapda is lehet.

-      -  Igen, lehetséges – túrok a hajamba. – De kockáztatni akarok, érdekel engem ez a Lord Richard. Mondd meg a küldöncnek, hogy ott leszek holnap hajnalban, de viszem az embereimet is, és bármely gyanús jelre lekaszabolunk mindenkit. És üzenem a küldöncnek, hogy takarodjon a földemrõl, mielõtt megharagszom rá.

-       - Igenis, úrnõm! – hajol meg a fiatal fiú, és sietve elfut.

Miután elmegy, gondolkodóba esek, és észre sem veszem, hogy elhagyom a falut, majd csak arra eszmélek, hogy azon a kis dombon üldögélek, ahol annak idején a férjemmel, Brannak is annyit üldögéltünk, beszélgetve, nevetve. De azok az idõk négy éve elmúltak a támadáskor, mikor elveszítettem õt, és a kislányunkat.

Nem értem, mit akarhatnak az angolok. Persze sejtem én. Nekünk sok mindenünk van; gabonánk, szõlõnk, gyümölcsösünk, állataink, fegyvereink, finom szõrméink és szõtteseink, míg nekik szinte semmijük. Biztos vagyok benne, hogy akar majd valamit cserébe ez a lord, de bármi legyen is az, nem kapja meg egykönnyen, abban biztos lehet!

Másnap hajnalban pontosan jelenünk meg, az angolok azonban úgy tûnik, megelõztek minket. Lord Richard alaposan szemügyre vesz, amikor meglát csapatom élén lovagolni. Phelan és Raigan közvetlenül mögöttem lovagolnak, õket követik a többiek. Lord Richard keményen néz rám, arcán rosszallás, míg én csak lesajnálóan tekintek rá. Tudom, mi a véleménye rólunk, keltákról, fõleg rólam. Nem kell kérdeznem, hogy tudjam, nem tetszik neki, hogy egy nõ a vezér. A keresztények annyira maradiak, holott egy nõ is ér annyit, mint egy férfi, sõt, néha többet is.

Végül odaérünk, és olyan könnyedén pattanok le a nyergembõl, ahogy csak egy kelta képes. A többiek ugyanezt teszik, majd az angolok is. Látom, hogy Raigan a kardján tartja a kezét, de ez csak óvintézkedés. Addig nem tesz semmit, amíg nem utasítom, vagy amíg nem érzi úgy, hogy engem veszély fenyeget. Habár rokonom és férfi, sosem kérdõjelezte meg a nekem kijáró tiszteletet és helyet a vezérségben.

-     -  Jó reggelt, uraim! – köszöntöm kelta nyelven, enyhén biccentve az angolok felé, majd látom, hogy Lord Richard mélyen meghajol.

-      -  Üdvözöllek, Atraya úrnõ, téged és kíséreted is! – Legnagyobb meglepetésemre, Lord Richard az anyanyelvemen szól hozzám, bár erõsen töri, és nem a dél-skót kelta akcentusban beszél, de érteni lehet.

-      -  Mily kellemes meglepetés, ha egy keresztény beszéli a skót kelta nyelvet – mondom, miközben közelebb lépek. Phelan és Raigan árnyékként követnek, amit az angolok is észrevesznek. – Ne féljetek, eme férfiak csak akkor bántanak titeket, ha veszélyben érzik az életemet – mosolyodom el.

-       - Mi a fenét vartyog itt ez a boszorkány? Egy szavát sem érteni – hallok egy férfihangot, és mikor odanézek, egy Lord Richardnál valamivel fiatalabb, ideges férfit fedezek fel. Úgy teszek, mintha nem érteném az angolt, és a többiek is így reagálnak.

-      -  Nos, lordom, mi okból hívattál ide engem? – kérdem kihívóan, mialatt néhány angol szolga egy asztalt, két széket, kupákat és némi ennivalót tesz az asztalra. Meg egy kancsót, amelyben az illata alapján sör lehet. Ezek az angolok odavannak a sörért.

-      -  Elõbb foglalj helyet, úrnõm! – invitál a lord, majd udvariasan megvárja, míg elhelyezkedem, és csak aztán ül le õ is.

Hallottam errõl az angol vendégszeretetrõl, meg udvariasságról, amivel angolföldön a nõket tisztelik meg. Másfelõl úgy bánnak velük, mint a kutyákkal. Egy szolga sört tölt nekünk, majd koccintunk, és belekóstolok a sörbe. Csak a belém nevelt jó ízlés és udvariasság tart vissza attól, hogy kiköpjem a meleg, húgyízû italt, így inkább lenyelem. Még csak el sem fintorodom, de az ízét igyekszem elvenni némi friss szõlõvel és sajttal. Fogadok, hogy a megfogyatkozott készletekbõl van, de ez szemmel láthatóan senkit sem érdekel.

-     -  Nos, úrnõm, akkor beszélhetünk? – kérdi Lord Richard, én pedig kényelmesen hátradõlök a kemény, angol tölgyfából készült székben. Nálunk legalább szõrmével kibélelik, hogy ne legyen ilyen kényelmetlen. – Úgy tudom, a futárom átadta neked, miért szerettem volna találkozni veled.

-     -  Igen, átadta, bár azt nem mondta, hogy mennyire nincs ínyedre, hogy egy nõvel kell alkut kötnöd – mosolyodom el. Meglepetten néz rám. – Ugyan, lordom, ne áltassuk magunkat, hiszen te éppen annyira rokonszenvezel velem, mint én veled. Nem tetszik neked, hogy a klánomat egy nõ vezeti a személyemben, hiszen a te hazádban a nõnek szava sem lehet, nemhogy még fegyvert is fogjon a kezébe, pláne vezetõ legyen. Nálatok ezt… hogy is szokás mondani? – gondolkodom el, hosszú hajamba túrva, miközben élvezettel nézem, hogy a férfi arca egyre bosszúsabb lesz. – Ó, igen! Megvan! Isten ellen való vétek, igazam van? – nevetek fel.

-      -  Arcátlan nõszemély! – csattan fel Lord Richard, és az asztalra üt, mire azon megcsendülnek a kupák. Raigan és Phelan a kardjukhoz kapnak, de leintem õket. Még nincs itt a harc ideje. – Hogy merészeled pogány ajkaidra venni a Teremtõ Úristen nevét?!

-       - Én nem káromoltam a te istenedet, csak annyit mondtam, hogy nálatok az, amit én teszek, az istenetek ellen való vétek. Javíts ki, ha tévednék – mondom nyugodt hangnemben. Nem fog megijeszteni, és mivel õ akar tõlem valamit, nyugodtan piszkálhatom egy kicsit. – De térjünk a tárgyra, elvégre ezért vagyunk itt, és engem is sürgetõ feladatok várnak odahaza. – dõlök elõre, és mélyen a szemébe nézek. – Ti békés együttélést óhajtotok velünk, és támogatást nyújtanátok nekünk a skótok ellen, igazam van?

-      -  Így van, úrnõm – biccent kissé lehiggadva a lord. – És ezért cserébe kérnénk is valamit.

-    -   Mégis mit lenne az, angol? – kérdem kíváncsian. – Az asszonyaink? A harcosaink? Pénz? – sorolom a lehetõségeket, de õ a fejét csóválja.

Látom, hogy elgondolkodik, és szinte szégyelli magát. Szívességet kell kérnie egy keltától, és ráadásul egy kelta asszonytól. Ennél nagyobb megaláztatásban fogadok, még nem volt része, és ez valahogy furcsa mód mulattat. Mindig jókedvre derülök, ha az egyistenhitû keresztények szenvednek. Hiszen ki akarnak irtani minket, persze, hogy szép öröm a káröröm. A többi angolra nézek, akik úgy tûnik, igencsak feszengnek. Nem értik, mirõl van szó, és az sem nyugtatja meg õket, hogy még nem vágtuk át egyikük torkát sem. Ritkán ontok vért, csak akkor, ha mindenképpen szükséges. A hátam mögött érzem, hogy Raigan alig várja, hogy harcolhasson. Túl erõszakos, de az engedélyem nélkül nem támadna, vagy a legszörnyûbb büntetésben lesz része, ami keltát érhet; ki fogjuk tagadni a klánból.

Mikor Lord Richard végre megszólal, meg sem lepõdöm a szavain, inkább némi megnyugvást és elégtételt érzek.

-      -  Földi javakra van szükségünk – mondja azon az idegen kiejtésén. A hangja férfias, kellemesen dörmögõ, mint egy medvéé. – Nem fogok kertelni, hiszen felderítõid bizonyára úgyis tudnak az angolok itteni helyzetérõl. – Bólintok, hiszen mindenrõl tudok. – Az embereink éheznek, a parasztoknak semmijük sincs, és az éhezõ emberek hajlamosak a legborzasztóbb dolgokat elkövetni, úrnõm. Szükségünk van lovakra, birkákra, tehenekre, disznókra, és gabonára is, hogy lecsillapítsuk a már most lázongó kedélyeket, mielõtt az emberek esetleg lopásra, vagy ne adj isten, gyilkolásra vetemednének. A vérfürdõt pedig mindenképpen szeretném elkerülni, ha lehetséges.

-      -  Tehát azt óhajtod, hogy azért cserébe, hogy békén hagyjunk titeket, és azért, hogy segítsetek nekünk, élelmet és lovakat akartok – foglalom össze, miközben hátranézek Raiganra és Phelanra. – Ti mit gondoltok, fivéreim? – kérdem. Hiába nem a vértestvéreim, fivéreimnek szólítom õket, ahogy õk engem nõvérüknek. – Ez igazságos csere lenne, de szeretném hallani a ti véleményeteket is.

-     -  Én azt mondom, hogy az angolnak becsületes képe van – mondja Phelan némi gondolkodás nélkül. – Szerintem ésszerûen beszélt, és igazságos alku lenne.

-     -  Jól beszéltél, fivérem – biccentek, majd Raiganra pillantok, aki csak elfordítja a fejét, de nem szól, helyette mélyet morrant. – De úgy tûnik, másik fivérünknek nem tetszik a dolog, ám beleszólása úgy sincs a döntésembe – mondom, majd visszafordulok Lord Richard felé. – Rendben van, az alku megköttetett, és talán legközelebb majd mi vendégelünk meg titeket – nyújtom a kezem. – És csak hogy tudd, egy kelta sosem szegi meg az adott szavát. 

-      -  Ezt észben tartom, Atraya úrnõ – bólint a férfi, és kezet fogunk. – Az alku megköttetett.

Felállunk, és már éppen búcsúzkodnék, amikor patadobogást hallok, és amikor a hang irányába fordulunk mindnyájan, megpillantom Craegot, anyám unokabátyjának legkisebb, alig tizenkét éves fiát, aki sebesen száguld felénk. Mellettem fékez le, majd leugrik a nyeregbõl, és még mindig zilál, szemei könnyesek, arca izgatott, amibõl tudom, hogy nagy baj történt. A szívem összeszorul, és már szinte azelõtt tudom, hogy milyen hírt hozott, mielõtt még kinyitná a száját.

-     -  Arthmael klánfõnök meghalt – mondja síri hangon, nekem pedig a szívem kihagy egy dobbanást. Apám halott, ami azt jelenti, hogy végérvényesen én léptem a helyére.

-       -  Értem. Most menj haza, és készüljetek fel a szertartásra – mondom nyugodtan szánt hangon. – Szólj Faol druidának, hogy hamarosan én is hazaérek.

A hangom színtelen, a gondolataim kavarognak. El sem tudtam búcsúzni tõle, ahogy Brentõl, vagy Ceoltól sem. Újabb családtagomat veszítettem el úgy, hogy nem voltam mellette, amikor kellett volna. Vajon miért engedik ezt az istenek? Vajon mit véthettem? Nem bírok ránézni senkire, és pontosan tudom, hogy Lord Richard minden egyes szót tisztán értett. És pontosan ezért, most nem mutathatom magam gyengének.