A történet fikció, bárminemû egyezés valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen mûve.

A kocsi halkan suhan végig a kietlen vidéken, lehúzott ablakkal.  A klíma nem régen döglött csak be, kifogyott belõle a folyadék, az utánpótlás pedig nem érkezett még meg. Itt soha semmi nem érkezik meg, hisz akkor a katona jobban tudná tenni a dolgát s még a végén nem is sülne meg. Izzadok a felszerelés alatt érzem, ahogy a rohamsisak alatt a fülemnél végigcsordul egy izzadtságcsepp. Kellemetlen érzés, azonban csak akkor tudnék ezen enyhíteni, ha levenném. Azt pedig nem tehetem meg.

- Egyes, kettes, hármas és négyes kocsi – recseg a rádió, amibõl a szakaszvezetõnk beszél az elõttünk haladó kocsiból – lassan odaérünk.

Vetek egy pillantást a körülöttem lévõkre. Mind újonc, egytõl-egyig. Itt ülök a húszévesek között öreg motorosként, mert volt képem ellenkezni egy párszor az elõzõ csapatomnál. Lefokozás, ez lett az eredménye. S miért? Nos, nem támogattam az õrültek és ostobák által vezetett halálmeneteket. Sõt, volt képem felemelni a hangomat az akció miért nem lehet sikeres. Senki se értékeli, ha egy gyalog visszapofázik, itt is így volt. Fõleg, hogy a kevésbé értelmes társaim is rájöttek, ennek jó vége nem lesz. Majdnem kirúgtak, azonban a hadnagyom megvédte a szakaszvezetõ picsámat. Ennyivel jött nekem, hisz nem egyszer mentettem meg egy komolyabb vagy halálos sebesüléstõl.

- Értettük – szól bele a rádióba Glerum, aki az anyósülésen figyel. Huszonhárom, kicsit többet ért a dolgokhoz már, mint a többiek, mégis benne van az újdonságtól való félelem. Ez másabb, mint a zöld alföldön való sárban mászás.

- Most mi lesz? – tudom, hogy nekem szánja a kérdést, így míg az elsuhanó tájat figyelem egy félmosoly jelenik meg az ajkamon. Ha engem fognak végig kérdezgetni, csoda lesz, ha hazajutok. Egy válasz közepén lelõnek.

Nem felelek semmit, egy mély levegõt véve újra lepörgetem a fejemben az elmúlt pár napot. Csak azért nem küldenek haza, mert nem jönne a helyembe senki ekkora tapasztalattal. Meg is értem, ha családom lenne, otthon tanítanám az újoncokat, s eszembe se lenne extra pénzekért az életemet kockáztatni a suhancok között. S valakinek ott kell lenni a hátuk mögött, hogy ne felejtsék el behúzni a fejüket minden sarkon. Én leszek ez a valaki, amit alig várok már.

Kicsi az állomás, révén hogy nemrégiben kezdtünk el erre is terjeszkedni. Akad mindenbõl, rossz nettõl a morcos szakácson át a folyton alkatrészhiányban szenvedõ szerelõig. Igen, otthon érzem magamat. Ehhez szoktam hozzá, hisz faluban nõttem fel, emellett a katonának meg kell tanulnia abból gazdálkodnia, amije éppen akad. S ha ez éppen a nagy büdös semmi, akkor kreatívnak kell lennie. Pont ezért van az, hogy valaki több kiküldetést megúszik sérülés nélkül, de akad, aki elsõ alkalommal ólmot kap a sokra nem használható, parancsra váró fejébe.

Persze az sem jobb, ha gondolkozol. Mi van ha, mi történik akkor hogyha, és ha ezt csinálom? Mindennek keresed a lehetséges végeredményeit, próbálsz tervezni, de nem mindig jön ám be. Bár nincs azon mit ragozni, hogy egy katona nem tér mindig haza. Akárcsak a rendõr vagy a tûzoltó, tisztában van azzal, hogy munkája közben életét vesztheti. Én azonban élvezem, szeretem. Abban a hitben lettem katona, hogy segíthetek. Hisz segíteni akarok, tenni valamit ezért a földért.

Kereszténynek, méghozzá szigorú katolikusnak neveltek a szüleim. Úgy lenne rendjén, hogy minden mely eme ellen szól, elvetném. Mégis apám oly nagy keserûségére én tudni és érteni akarok mindent, melyet az agyam képes befogadni. Azt hiszem azért is jelentkeztem a Szíriába tartó útra, mert éreztem a helyzet, ami itt uralkodik segítségre szorul. Nem ölni, nem gyilkolni jöttem ide, mint a legtöbb katona. Én segíteni szeretnék, ahogy csak tudok.

Úgy számolom, hogy a nyolcvanegy fõs hadirész és a tizennégy fõs kisegítõ személyzet a száz személyre alkalmas állomással bõven fog üres helyet adni. Három szakaszból állunk, nem vagyunk a legnagyobb század, de bõven akad ember no meg nagypofájú szakaszvezetõ. A hadnagyról szó se essék,

 Direkt a szobaosztás végére hagyom magamat, nem névsor szerint megyünk. Állítólag ez is segít kicsit a csapatmunkán, s akár a gyerekeknél, rendbontás esetén robbantják a csapatokat. Az utolsó öt szoba már csak kétszemélyes, kis lyuk egy emeletes ággyal. A feletteseinknek szebb jut, de engem ez egyáltalán nem érdekel. Az a lényeg, hogy egyedül lehessek, s olybá tûnik ez össze is fog jönni.

Katonásrendbe vágom a táskámban lévõ ruháimat a kis szekrénybe, mely helyben nem remekel. Épp azon gondolkozom, ha netán felhasználnám a másikat, kényelmesen elférnék. Akad pár könyv, azokat odarakhatnám. Ruhából úgyis kapok, ha lejelentem hibásak…

- Üdv Adriaan – szemöldökömet ráncolva emelem fejemet az ajtó felé, ahol a mellettem ülõ, Matthijs Wageveld szõke feje s bamba vigyora fogad. – Úgy tûnik szobatársak leszünk.

- Nem az egyik négyesben vagy? – kérdezek vissza habozás nélkül, mire az ajka egy pillanatra lebiggyen.

- Ja, de az egyik emeletes ágy szétjött, s felül nem lehet aludni – vakarja meg az állát elgondolkozva, míg a szobában lévõ hasonló tárgyat szemléli érdeklõdve. – Kipróbáltad már? – bök a fejével felé, mire én tagadóan megrázom a fejemet.

- Elsõnek kipakoltam – jegyzem meg halkan, míg õ hümmögve belép, és belekapaszkodik a vasrácsba.

- Csak jó lesz… nem akarok egyedül lenni – teszi még hozzá. – Majd pókerezünk meg ilyenek. – Felnézek rá felvont szemöldökkel, majd egy nagy sóhajjal felállok. Körülbelül egy magasak vagyunk, de vagy nyolc évvel fiatalabb tõlem.

- Nem kártyázom – jegyzem meg, mire õ döbbenten felsóhajt.

- Nem? Pedig jó ám! – teszi hozzá, majd mikor minden további szó nélkül visszaguggolok pakolni, ledobja a táskáját a másik szekrényhez. – De egy komor alak vagy, hallod. Azt hittem csak hülyítettek a többiek, s a hadnagy is poénnak szánta a büntetést. Mármint… ez egy stabil szerkezet, ki gondolta volna, hogy egy kis terhelésre szétjön? – néz le rám kétségbeesetten, míg én emésztem a hallottakat.

- Mi a fenét csináltatok, hogy szétjött? – bukik ki belõlem a kérdés, mire õ kínosan felnevet.

- Tudod, az úgy kezdõdött, hogy Walt felhozta, hogy õ a fa emeletes ágyukat az öccsével hat éves korára szétzúzták… én pedig nos, gondoltam kicsit tesztelem és hát.. – makogja, mire én a fejemet csóválva felsóhajtok.

- Idekerültél. Felül fogsz aludni, de ha rám fészkelõdöd az éjszaka közepén a felsõ szintet Wageveld, én tökön foglak lõni – jelentem ki nemes egyszerûséggel, míg bezárom a szekrényajtót.

- Pont tökön? Akkor nem inkább agyon? – kérdez vissza.

- A tököd nélkül jobban fogsz szenvedni – intézem el egy vállrándítással, majd a könyvvel a kezemben az ágyra dõlök. Csak kuncog, pedig ha tudná milyen komolyan gondoltam sírva menekülne a felettesünkhöz, hogy kezdjen velem valamit.  – No, pakoljál ki. Mellettem nem fog lógni a szaros gatyád a csillárról – lapozom fel a könyvjelzõnél a könyvet.

- Nincs is csillár – jegyzi meg, míg a plafont méregeti. – Csak olyan ufo lámpa.

- Wageveld, ez így mondás… - vakarom meg a fülemet, hogy a kezdõdõ kiokításomat befejezzem.  – Csak pakolj el és jóban leszünk. Még pókerezek is veled – teszem hozzá, ez hátha hat. Mocorgást hallok, de nem igazán figyelek oda rá.

Ha csendben lesz, nem árasztja a száján keresztül a fejében tátongó ürességet s legfõképpen békén hagy, talán még meg is leszünk. Persze ez nem jelenti azt, hogy majd megosztom vele a gondolataimat, a véleményemet. Egyrészt úgyse fogná fel, másrészt pedig semmi köze hozzá. Meg fogom hallgatni honnan jött, én is közölni fogom, de se több se kevesebb. Lehet itt rontom el a csapatszellemet, a dugós sztorikat se osztom se szeretem, nem szoktam elpókerezni semmit se, s máris különce vagyok a szakasznak, sõt a századnak is. Már egymás között adják a nevemet, a hátam mögött sugdolóznak: miért vagyok még ennyi idõsen is közöttük?

Nos, majd bevetésen megtudják.

║***║

Két hét az új bázison, s máris elfelejtem milyen az otthon melege, a kutyaugatás és a motorzúgás éjszaka, a friss zöld gyep látványa és illata. Hiányolom a péksüteményt az Agrimarktból, a frissen sült baguette illatát, a könyvkirakodó öreg s megviselt darabjait a rozoga asztalon. Ilyenkor mindig felötlik bennem: mit keresek itt? A válasz pedig mindunttal az ölembe pottyan valamilyen formában.

A közeli várost kell kipucolnunk, ezt kaptuk parancsba. A lakosok nagy része már elmenekült a szétlõtt és robbantott városból, vizük nincsen, az élelem is szûkös. Az ellenállók beették magukat a romok közé, mi pedig a lehetõ leghumánosabb módon próbáljuk õket kifüstölni – esetleg koponyán lõni – a civileket kihagyva ebbõl. S ez az a pont, amit nagyon értékelek az új hadnagyomban. Egyszerûen nincs civil áldozat és kész. Logikus stratégiákkal old meg mindent, a vezetõséget se érdekli mit csinál, mert jól csinálja. Egyelõre.

Ez a nap is úgy kezdõdik, mint a többi: rémálommal. Ez jár minden épelméjû katonával, kísértik a tettei és a múltja. Azért néha irigyelem az õrülteket, akik lelkiismeret nélkül megtesznek mindent s nem kínozza õket a fullasztó érzés. Szégyen, de így van.

Az aznapi feladat tiszta és világos: keleti blokkot kitisztítani, sürgõsen. Délrõl nyomultunk be, három napja kint sátrazunk, õrködünk és izgulunk. Úgy hangzik így, mint egy középiskolás osztálykirándulás a tengerparti üdülõk közelében, vagy a kiképzés egy pontja, mikor kiraknak egy hétre az erdõbe, hogy éld túl. Ez azonban élesben megy, ha valaki hibázik, nekünk annyi.

Kisebb csapatokra oszlunk újra, velem jön Bruin, Wageveld is, Gleerum, Bos és Vos. A keleti résszel bajban vagyunk már egy ideje, jól beették magukat a házakba. Civillel nem igen találkoztunk, õk javarészt a város másik felében élnek, aminek csak örülni tudok. Egy idõ után egyszerûen nem nézi az ember, hogy van e fegyver nála, vagy csak annak tûnik az oldalán lévõ dolog. Nem kéne törõdnöm a környezetemmel, fõleg nem a nagypofájú kölyökkel, aki minden este a közelemben hunyja le szemeit. Mégis megteszem.

Dél már elmúlik, mikor lövésre leszünk figyelmes négy óra felõl. Vos rögtön jelenti rádión. Azt várnám, hogy megkapjuk a parancsot, miszerint maradjunk a helyünkön, míg nem érkezik meg az erõsítés s lám: ez így is van. Ránk parancsolnak, hogy maradjunk a seggünkön s csakis vészhelyzet esetén csináljunk bármit is. Érthetõ és logikus, s ezzel eszem ágában sincs vitatkozni. Szépen helyet foglalunk s várunk az öt percen belül ideérõ egységekre.

- Csak nekem tûnik úgy, hogy egyre közelebbrõl jönnek a hangok? – kérdezi meg Bruin, míg aggodalmasan a felkelõk irányába néz.

- Csak képzelõdsz – tudja le Gleerum, majd tovább piszkálja a körme alatt összegyûlt koszt. – Nem tudják hogy itt vagyunk. – Ez felkelti az én érdeklõdésemet is, s egy darabig csendben figyelem a szétlõtt házak rengetegét.

- Akkor kikre lõnek? – teszi fel Wageveld a kérdést, mire mindannyian összenézünk.

- Wageveld, Bos, velem jöttök. Bruin, Gleerum és Vos, ti itt maradtok – kezdek el készülõdni, míg a többiek nagyokat pislognak.

- De… a parancs úgy szólt, hogy… - kezdene bele Vos, mire én felhorkantok.

- Megvárod õket itt, vagy hagyod hogy utána járjak annak mi a fene folyik ott? – kérdezek rá kissé ingerülten. Nem kéne, nincs mire lõniük. Mégis mire fel ez a nagy lõszerpocséklás?

- Induljunk, mielõtt az erõsítés ideér – kapja fel a cuccait Bos. – Aztán lõjük õket szét – morogja, amit csendben hallgatok. Wageveld is feláll a sziklától, majd leporolja magát. Biccent egy aprót, miszerint indulhatunk.

Óvatosan közelítjük meg a legközelebbi épületet, Bos fedez minket hátulról, én pedig elõl sietek. Bruinnak tényleg igaza volt, egyre közelebbrõl hallom már én is a lövéseket, s nagy döbbenetemre az elsõ robbanás is eldördül. Egyszerûen utálom már azt a dobhártyaszaggató hangot, amitõl a szívem is hevesebben kezd el verni. Félek, a szívem mélyen teljesen biztosan, ugyanis hiába az egész mocskos élet, attól még az enyém és akarom. Nem akarok egy dobozban, darabokban hazamenni. Ugyan ezt látom Bos és Wageveld arcán is, de egyik se szól semmit.

Ahogy elõre nyomulunk a fegyverropogás és robbanások moraja egyre hangosabb és közelibb lesz. A szívem a torkomban dobog, s minden rezdülésre odakapom a fejemet. Porfelhõt látok a messzeségben, kiáltások és sikítások tarkítják a háború zaját. Valami nagyon nem stimmel. Ahogy körülöttünk nõ a feszültség, az én mellkasomat is szétveti. A hangok egyre kétségbe ejtõbbek, Wagevelden látni az idegességet, Bos pedig a száját rágja.

- Menjünk vissza… - suttogja végül az utóbbi, de én rá se hederítek. – Hallottad Van Gelder? Biztosan lassan itt van az erõsítés és…

- Az ott egy gyerek? – szakítja félbe Wageveld döbbent kérdése Bost, no meg engem is, hogy durván feleljek neki. A távolba meredek, s nekem sem kell sok idõ, hogy kivegyek egy aprócska alakot az utca végén. Sõt, mögötte egy nagyobb is feltûnik.

- Igen, az - jegyzem meg halkan. A mozgásuk, a behúzott nyak, a rohanás…

- Bos, fedezz – szólal meg hirtelen Wageveld.

- Mi? – csattanunk fel egyszerre az említettel..

- Fogjátok be, és vegyétek a kezetekbe azt az istenverte fegyvert – morogjam. – Ha lelõnek engem miattatok, megkeserülitek.

- Lószart! Én megyek – jelentem ki. Nem tudom mire fel, de nem akarom, hogy a tapasztalatlan kölyök induljon neki, hogy aztán golyópárna lehessen. – Wageveld, te maradj a csoffadt seggeden, vagy kilyuggatom. Fedeztek. Nincs vita – igazítom meg a vállamon a fegyvert, hogy kényelmesebben futhassak, ha úgy adódik.

Tisztán kivehetõ a gyermek és a mögötte futó asszony most már. Sõt, még másik két alak körvonalait is látni vélem mögöttük, akik ugyan úgy futva közelednek. Rájuk lõnének? Miért? Értelmetlennek vélem az egészet, de mégse hagyhatom ott õket, élõ célpontnak. Egyszerûen az emberség, az, ami velem született, nem hagyná.

Még egy utolsó pillantás hátra Wageveldre és Bosra, s egy nagy levegõ kíséretével elindulok. Faltól-falig szaladok, a szívem a torkomban dobog, ereimben száguldozik a vér, miközben próbálok minden közelben lévõ embert feltérképezni. A távolban már csak hárman futnak, de a kislány az élen a nõvel kézen fogva, még mindig úton van erre. Kiabálások ütik meg a fülemet, de egy szót sem értek belõlük. Újabb pár métert teszek meg, egy romnak vetem a hátamat és onnan nézek ki. Nagyon közel vannak már… Tekintetemet ekkor a kis csoport felé vetem, azonban Wageveld túl közel van. Pár méterre tõlem figyel engem, míg Bos hátrébb figyeli fegyverrel a kezében minden mozdulatunkat. Mérgesen intek a kezemmel, hogy húzzon vissza, de õ csak rámarkol a markolatra, s elõre néz.

Jártam erre. Tudom, hogy ha átvágunk azon a házon arrébb, akkor egy kisutcában kötünk ki, ami visszavezet minket a többiekhez. Azonban ehhez át kell vágni a szélesebb úton, amin a három szerencsétlen áldozat is szedi lábait, ami azt jelenti, hogy nem állhatok eléjük magyarázkodni. Ki tudja értenék e az angolt, s ki tudja meddig élnénk még. Hat-hét másodperc?

Minden olyan gyorsan történik; ahogy hátra nézek Wageveldre s intek neki, hogy maradjon, majd kinézek a fedezékembõl. Aztán a dübörgés a fülemben, a füst szaga az orromban, s ahogy a lábaim újra s újra a földhöz érnek szaladás közben. Nem látok senkit és semmit ama három emberen kívül. A célpont a kislány, aki felé sebesen visz az utam.  A nõ mellette az utolsó pillanatban vesz észre, s hiába nyúl a gyerekért, én gyorsabb vagyok. A hónom alá kapom a kicsit, míg vállammal az asszonyt a házak felé lököm. Remélem a harmadik fél is hamar leszûri eme ijesztõ helyzetben, hogy nem bántani akarom õket, hanem segíteni. A szemem sarkából mozgást érzékelek, de túlságosan is hajt az életösztön, miszerint fedezékbe kell vonulnunk.

Lövések dördülnek rendületlenül, ordítás, de én csak szaladok a kislánnyal, mellettem pedig a nõvel. Már csak pár lépés, s fedezékben vagyunk. Lépnék tovább, azonban a következõ felordítás a ház romos, bomba ütötte lyuk átlépése után megállít.

- A rohadt szemét köcsögök!

Ama lendülettel fordulok meg, amivel addig a lábaimat szedtem. A kislány az ijedtségtõl kõvé dermedve lóg hónom alatt, míg én a vállát szorongató Wageveldet figyelem. Nem messze mögötte a fiatal férfi a porba hullva fekszik, körülötte vértócsa.

- Wageveld! Mi a szart mondtam? – ordítom oda inkább az aggódás és félelem hatására, mintsem lecseszésként. Nem bírnám ki, ha miattam halna meg.

- Fogd már be!  - rivallja vissza, míg nehézkesen bár, de átvánszorog a falon. – Bos lelépett a picsába és… a kurva életbe! Az a tag is elõttem esett össze. – Véres a keze. A válla. Meglõtték. De él. Még.

- Vonuljunk biztonságba… - kezdenék bele, azonban a vállamat érõ ütés belém fojtja a szót. Döbbenten nézek oda, ahol a nõ áll mindenre elszánt tekintettel. A kislány halkan sír a hónom alatt, míg odakint egyre több fegyver dördül el.

- Engedje el… - suttogja a nõ teljesen érthetõ angol kiejtéssel, oly erõvel, hogy kiráz egy pillanatra a hideg. Igazi anyatigris.

- Segíteni akarunk - felelem, míg Wageveld mellém kecmereg sápadt képpel. Persze én se akarok rosszat a kislánynak, így óvatosan a hasa alá nyúlva teszem le a földre. Alig áll a lábán, míg könnyei némán gördülnek alá álla mentén.

- Segíteni? – kérdez vissza remegõ hangon, míg kislányt óvóan magához húzza és átöleli. – Miben?

- Mond meg neki, hogy ne tököljön, különben szarrá lõnek, de tényleg! – sziszegi Wageveld.

- Ne hergeld – nyújtom ki felé visszatartóan a kezemet. – El kell mennünk innen, mert ránk találnak. Ígérem, hogy semmi rosszat nem akarunk. Holland katonák vagyunk. Segíteni jöttünk.

Látom rajta, hogy hisz nekünk, de túlságosan fél. Szemeiben kihunyt a fény, arca koszos, ahogy ruhái is, haja pedig kócosan áll a szélrózsa minden irányában. Kendõ nincs a fején, szóval…

- Legyen – bólintja, mire én megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Bírod még? – nézek a kölyök felé, aki erõsen szorítja a vállát.

- Azt hiszem… - feleli morogva, majd megindulunk az épületek útvesztõjén át a mellékutca felé. Kettõn sikerül átvágnunk, így már kicsit magunk mögött tudhatjuk a nagy fegyverropogást. Azonban a tervem nem jön össze, ugyanis a távolban három fegyverest fedezek fel, akik teljes mértékben nem hozzánk tartoznak. Legszívesebben káromkodnék, helyette mégis a számat rágva próbálok a ház romjai között megoldásra találni.

- Utánunk fognak jönni és mind itt döglünk meg…

Próbálok nem foglalkozni Wageveld kijelentésével. Egyetlen módja van annak, hogy átjuthassunk mind a kis utcán a következõ romig: ha lelövöm azt a hármat. Vetek egy pillantást az elfáradt arcokra, a kislány könnyes pofijára, majd nagyot sóhajtva leveszem a vállamról a fegyvert.

- Maradjatok itt – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen, majd megindulok. Halkan lopózom az egyik ablakhoz, s csak reménykedni tudok abban, hogy nem tudják hol vagyunk. Nagy levegõt veszek, majd óvatosan a célra szegezem a célkeresztet. Levegõ be…

Egy lövés. Két lövés. Három lövés.

Ketten a porban a harmadik pedig futásnak ered, szerencsére az ellenkezõ irányba. Még lõtávolságon belül van, s nem kockáztathatok, így újra célzok. Fut, méghozzá egyenesen, megkönnyítve a dolgomat. Újra beszívom a levegõt, majd meghúzom a ravaszt. A férfi megmered egy pillanatra, majd nem messze a társaitól elõre bukik az útra.

Felemelem a fegyvert, majd a kezembe tartva fordulok a másik irányba. A látvány mégsem az, mint amire vártam: Wageveld a hátát egy még álló falnak vetve ül, vállán már teljesen átázott a ruha a vérétõl. A nõ a kislánnyal szemben guggol, s hevesen magyaráz neki, míg két keze közé fogja könnytõl áztatott orcáját.  Nem értek semmit se, de most nem ez a lényeg. Sietõen a kölyökhöz lépdelek, aki nagyokat szuszogva figyel.

- Katonadolog – morgom neki, míg õ egy erõtlen mosolyt erõltet a képére. – Tényleg.

- A tököm még megvan – susogja halkan. Én csak a fejemet csóválva próbálok kitalálni valamit arra, hogy a vérzést legalább egy kicsit elállíthassam. A nadrágomat kezdem el tapogatni, hátha van nálam valami, de semmi. Egyáltalán semmi.

- Álljon odébb – érinti meg egy gyengéd kéz a vállamat. – Nõvér vagyok, segítek a barátján – teszi hozzá, mikor felnézek rá. Arca érzelemmentes, azonban szemeiben ezernyi érzelem kavarog a félelemtõl a fájdalomig. Nem szólok semmit, csak arrébb lépek, de guggolva maradok. A nõ odaszól a kislánynak, aki leguggol egy másik falnak vetett háttal.

- Most megnézem… - szól oda Wagevelednek, majd óvatosan felé nyúl. Gyakorlott mozdulatokkal érinti a sérült részt, s mikor a fiú összerezzen, csitítóan susogni kezd.

- Nincs nagy gond. A golyó csak súrolta, de elég komolyan.  – jegyzi meg halkan. – Ha el tudjuk kötni, nem lesz semmi baja. Gondolom semmi ehhez használatos orvosi eszköz nincs nálatok… - néz rám érdeklõdve, míg Wageveld a homlokát ráncolva tûri a fájdalmat.

- Nem, nincs. Egyikünk se szanitéc – felelem hasonló hangnemmel, mint ahogy õ is szólt hozzám. Látom rajta, hogy gondolkodóba esik, majd rám, Wageveldre s magára néz.

- Akkor… - halk sóhaj hagyja el ajkait, majd a felsõje aljához nyúl. Mind a ketten értetlenül nézzük mire készül, azonban a ruha szakadó hangja világossá tesz mindent. Oldala mentén kezd el egy vastag, hosszú csíkot tépni le, majd sietõsen a sebre tekeri. Az eddig comb középig érõ póló immár éppen hogy csak takarja a hasát, azonban hatásos.

- Ez egy darabig jó lesz, azonban hamar orvoshoz kell vinni. Ki kell tisztítani, rendesen ellátni – néz rám komolyan. – Azonban ha ezek megtörténnek, nem lesz semmi gond. Hamar rendbe fog jönni. – Bólintok válaszul, miszerint megértettem. A nõ feláll, a leányhoz lép, én addig Wageveld mellett felállok.

- Körül nézek, aztán mennünk kell tovább – szólok oda neki, mire õ felszusszan. – Nincs tiltakozás.

- Szóltam egy szót is? – kérdez vissza fáradtan, s én inkább nem mondok semmit.

 Komótosan indulok el körülnézni, s az elsõ dolog ami feltûnik, az alig halható és ritka fegyverropogás. Szemöldökömet felvonva léptem ki az utcára, s az elhangzó kiáltásokra koncentrálok. A legtöbb parancsszavat felismerem, hisz az anyanyelvemen hangzanak el. Megérkezett az erõsítés.

Sietve térek vissza a többiekhez. Wageveld már áll, hátát a falnak döntve. Arca sápadt és beesett, a kötése véres; a nõ és a kislány egymáshoz bújva guggolnak fedezékben. Meggyötörtek, fáradtak, s én egyszerûen el se tudom képzelni min mehettek át. A nõ nõvér és tud angolul, emellett nem visel fejkendõt. Érdekes és ritka, a kép a fejemben kezd összeállni, még ha nem is helyesen.

- A csapataink itt vannak – szólok oda a sebesültnek, aki megkönnyebbülten felsóhajt. – Velük kell jönnötök. Biztonságba viszünk titeket – szólok oda a nõnek, aki bólint egy aprót. Nem hinném, hogy felfogta mit mondok. Csak öleli a kislányt, óvóan és mindenre elszántan. Öleli s nem ereszti.

Wageveld elõttünk lépdel, neki is ismerõs már a terep. Emellett nem nehéz a hangzavar felé menni, ami az anyanyelveden hallható. Én eközben a két szerencsés megmenekült mellett sétálok, s figyelem õket. Cikáznak a fejemben a gondolatok, egyszerûen rengeteg a kérdésem és nincsenek rájuk válaszaim.

- A kislány hogy van? – kérdezek rá végül. A nõ rám emeli fáradt tekintetét, majd szeretetteljesen az említett kócos fejére simít.

- Ezt is átvészeljük majd, mint a többit. Egy kis pihenésre lesz szüksége… -  halkul el hangja, majd olybá tûnik csendbe burkolózik.

- És te hogy vagy? – szomorú mosoly kúszik ajkaira.

- Köszönöm, jól. – Oly hamisan csengenek a szavak, mégse szólok semmit. Bólintok egy aprót, majd fegyverrel a kezemben sétálok tovább. Hátra-hátra nézek, de egy lélek sincs a környéken. Messzirõl fegyverropogás hallatszódik, de mintha egyre csak távolodnánk attól a lázongó méhkastól, amiben nemrégiben még nyakig ültünk.

- A nevem Adriaan Van Gelder. – Nem tudom miért kell bemutatkoznom. Egyszerûen… illendõ lenne. Azt hiszem. Még ebben a helyzetben is.

- Farah– tudja le ennyivel, majd folytatja. – Õ pedig itt a kishúgom, Ghania.

- A húga? – kérdezek vissza, biztos jól értettem e. Halvány mosoly kúszik az ajkaira, szemei mindent tudóan csillannak.

- Azt hitte a lányom, ugye? – kérdezi kedvesen, mire én szabadkozás helyett egyszerûen rábólintok. – Nem ez az elsõ eset. Sokan nézik annak… de nem. Õ az én késõi szemem fénye.

 Többet beszél a kislányról, miközben kedveskedve simogatja a vállát. Lehet még folytatná is, azonban katonák tûnnek fel nem messze elõttünk. Wageveld az ép kezével lelkesen integetni kezd nekik, míg a két arab lány ijedten bújik össze. Persze, katonák. Túl sok jót nem élhettek meg velük.  

Én azonban elhatározom, hogy segíteni fogok nekik, amiben csak lehet. Tudom, hogy a parancsnok le fog szidni azért, mert nem vártam be az erõsítést. Azonban ha így teszek, akkor ezek ketten mellettem a férfi mellett hevernének a porban, arccal elõre. Azt pedig senki nem várhatja el tõlem, hogy különbséget tegyek az emberek között: Wageveld nem miattam, hanem Bos gyávasága miatt sérült meg. S Farah meg Ghania nekünk köszönhetõen élték túl. Ez pedig egy jobb élet kezdete lehet nekik, ami ha könnyebb nem is lesz, de kényelmesebb és biztonságosabb.

Errõl gondoskodni fogok.