- Amiatt ne aggódj! - mosolygok én is rá. - Gyere, Takashima-sannak le kell vennie a méreteidet. Állj nyugodtan, hogy lemérhessen!

Bólint, majd elkezdõdik a mérései. Elõször a vállait, majd a mellei méretei és így tovább. Miközben mérik, megérkezik anyám kimonója is, Takasima-sannal közlöm, hogy majd nekem és Alice-nek is csináljon egy-egy fekete kimonot, és ne nézze az árakat. Csak is a legjobbat érdemli meg, amennyit szenvedhetett az anya mellett. Természetesen ezt mind meg is osztom Takasima- sannal, így a legszebb anyagokat hozza be, köztük van a mostani kimonóm anyaga is, de van itt más minta is. Takasima- san az anyagokra mutat, közben Alicere néz, hamarosan tényleg tanulnia kell japánul.

- Azt akarja, hogy válassz magadnak néhányat. - mondom neki a saját nyelvén. - Most tavasz van, így ezek tavaszi és nyári minták. - mutogatom neki, nem vagyok szakértõje, de ennyit el lestem, mikor itt járok.

- Nem fogsz beleszólni, hogy melyiket választom? – kérdezi gyanakodva, lassan agy vérzést kapok, szegény Alice, már semmit sem csinálhatót magától? Csoda, hogy nem csavarodott be. Meg rázom a feje, nekem mindegy mit választ, úgy is õ fogja hordani. - Jól van, Rin.

Végignézi az összes mintát, ha akrná az összesbõl csináltatnék neki egy-egy kimonót, de Alice nem olyan. Végül, négy mintánál marad. Az egyik halvány rózsaszín, majdnem fehér, és sötét rózsaszín sakuraszirmok díszítik. A másik szintén tavaszi, világoszöld és barna színû ágak és sötétzöld levelek vannak rajta. A másik kettõ nyári minta. Az egyik nyári anyag citromsárga és apró hintók, valamint kocsikerék minták vannak rajta, míg a másik égszínkék és felhõk, valamint alul kavicsok és madarak díszítik. Igazán remek ízlése van, mikor rám néz, elismerõen bólintok. Megbeszélem Takasima-sannal, hogy mikor jöhetünk a kimonókért, szerencsére gyorsan, és pontosan dolgozik. Így nem kell sokat várnunk.

- Nos, úgy tûnik, itt végeztünk. Most indulunk, és lemegyünk egy kis tokiói városnézésre, rendben? - kérdezem tõle, miközben elhagyjuk a házat.

- Rendben. - lelkesedik fel, ki fele menet elköszönünk Takasima-santol, és folytatjuk utunkat.

~*~

Visszamegyünk Tokióba, azon belül is Gizába. Amolyan elit negyed. Rengetek látni való van itt is, de most minket a ruha vásárlás hozott ide. Nem mindenki engedheti meg magának, ez is igaz, de én nem tartozok közéjük. Itt egy két ruha darabért, egész vagyonokat kérhetnek el, de ha az ember itt vásárol, akkor csak minõségi ruha darabokat kap.

- Vásárolunk neked néhány ruhát, hiszen mégsem lóghatsz ki a sorból, nem igaz? - kérdezem rá kacsintva. Na ezt sem szoktam csinálni.

- Ha szeretnéd, de nekem bõven elég a négy kimonó is. Nincsenek nagy igényeim. - nem értem Alicet, nem kér semmit sem, és nem ragaszkodik semmihez. Az a nõ teljesen bábuként bánt vele.

- Azt észrevettem, de bízd rám magad. Hidd el, jól fogod érezni magad, és nekem is jót tesz, hogy kiszabadultam a munkából. - kezét megfogva húzom magam után a bevásárló központ felé, egy két ember igen furcsán néz minket, de elég ha csak rájuk nézek, és már fordítják el a tekintetüket.

*

Három óra vásárlás után, Alice büszke tulajdonosa, rengetek szoknyának, blúznak, pulcsinak, és sok mindennek. Szeretnék mutatni neki, még egy üzletet, ahol gyönyörû Jade csatokat lehet venni, igazán jól állna neki. De a természet közbe szól, elkísérjük Kaoloval a mellékhelyiségre, oda én nem megyek be, még a végén elkapnék valamit. Kint várakozunk amikor három lány feltûnik, nem is nézek rájuk, de õk sem rám.

- Asszonyom, ha gondolja vissza hívom az autót.

- Az jó volna, már kezdek fáradni, és Alicen is látom a fáradságod.

- Akkor hívom is. - már tárcsázna Kaolo amikor Alice hangját halljuk.

- Rin!Rin, segíts! - kiáltja Alice, azonnal be sietünk, de ami bent fogad, atoll elönti az agyamat a vörös köd. Alicet az a két rángatja fel a földrõl, akik nem sokkal ezelõtt elmentek mellettünk. A harmadik lány, akit nem látok az a kezét emeli, hogy megüsse Alicet. Amit nem hagyok neki, még a levegõben elkapom a csuklóját és megszorítom, épp elégé, hogy rám nézze, de nem elégé, hogy eltörjem. Mikor rám néz a lány, teljesen le sápad, megértem. Gyilkos pillantásom, nem csak neki szól de a másik két lányt is hátrálásra készteti. A két lány azonnal elengedi Alicet, aki ha nem teremne mellette Kaolo a földre esne.

- Yuya Tsakumo, micsoda meglepetés. - élvezem, hogy retteg tõlem. - Édesapád mit szólna hozzá, ha tudná, hogy az egyik kedves vendégemet, zaklatod? - hangom éppen csak suttogás, mégis olyan mint ha ordítanék.

- Watanabe-sama, kérem ne mondja el apámnak, nem tudtam, hogy az ön vendége, kérem bocsásson meg nekem! - tudja nagyon jól, Yuya milyen vagyok ha fel bosszantanak, az apja által õ is megtapasztalta.

- Kaolo! Hívja fel, Tsakumo édesapját, hogy van egy kis elintézni valóm vele. Ti pedig lányok most velem jöttök, van egy kis tisztázni valóm mindegyikúttökkel. - elengedem Yuya csuklóját, majd Alichez megyek. Szegény reszket mint a falevél. Csak még jobban ideges leszek, Kaolo már támogatja ki a vécébõl, de alig bír menni. Yuyára nézek, aki még mindig megvetéssel néz Alicre. Elé sétálok és egy hatalmas pofonnal viszonozom a nézését, Alice a csattanára hátra néz.

- Rin, ne bánsd, kérlek.

- Ne kérj tõlem, olyat, amit nem tartok be. Értsd meg te az én vendégem vagy, és megbántottak téged, ezzel olyan mint ha engemet sértettek volna meg. Ami meg a pofont illeti, megérdemelte. Most viszont megyünk Yuya családjához, az apja az egyik emberem. - mondom, és mindannyian elindulunk a Tsakuma birtok felé. Alice mellettem foglal helyet, míg a lányok egymás mellet ülnek velünk szembe. Mind a hárman fal fehérek, nem tudom õket sajnálni. Most is olyan nagy szájuk legyen, mint a vécébe.

*

Nem kell sokat kocsikáznunk, hogy elérkezzünk Tsakumoékhoz. Az ajtóban Yuya anya áll úgy színt fehér arccal. Mikor megállunk, elsõként szállok ki, Tsakumo asszony azonnal fejet hajt elõttem.

- Örömömre szolgál, hogy a házamban láthatom.

- Higye el, nem lesz öröme benne. A férje hol van? - a mondatomra ha lehet még jobban elfehéredik, de csak bólint, és mutatja az utat. A férjét a nappaliban találjuk. Mikor meglát, mosolyt csal az arcára, de amit meglátja a lányát elsápad. Nem várom meg míg hellyel kínálnak, leülök Hiroval szembe.

- Mindenki üljön le. - parancsolom. Senki sem kérdõjelez meg, fõleg nem a ház feje.

- Miben lehet szolgálata, oyabu? - de utálom, ezt a két színûséget.

- Hiro, mond csak kinek köszönheted, hogy a lányod Tokió egyik legjobb iskolájában tanulhat? Vagy, hogy nem vesztettétek el a családi birtokot?

- Önnek köszönhetjük oyabu, de nem értem, miért teszi fel ezeket a kérdéseket.- egyenesen a szemembe néz, bátor. Õ és társai szerint, egy nõnek nincs helye, a vezetõ szerepben. Mindig is utált, de mégis hozzám fordult segítségért.

- Igen, nekem köszönhetitek, de akkor nem értem, miért ilyen neveletlen a lányod. Ma az egyik kedves ismerõsömre. - mutatok Alicre. - rá támadt egy vécében, ha nem lettem volna ott, rosszabbul is járhatott volna. Ezért kérdezem, mi ez a bátorság, amit a lányod megenged, még ha egy külföldirõl is van szó. Ezért büntetést érdemel meg, de mivel Alice nem szereti az erõszakot, így a lányod abba az iskolába fog járni ahova majd Alice. És mint egy árnyék, úgy követi. Ha esetleg van ellenvetés, most szóljatok. - nézek körbe, senki sem mer ellenkezni,

- Értettem oyabu, Yuya veled még elbeszélgetek. - mivel úgy érzem ezzel végeztünk, fel is állok. Az ajtóban Tsakumo asszony vár, mélyen meghajol elõttem, majd kikísér minket.

- Rin, remélem nem okoztam ezzel bajt? - olyan ártatlanul néz rám, hogy legszívesebben itt helyben megcsókolnám, de nem vagyunk egyedül.

- Alice, egy valamit kérek tõled, ha esetleg valaki megüt, vagy megbánt az olyan mint ha engem sértenének meg. Fõleg, hogy az egyik alkalmazottam lánya a hibás. Ezért kérlek, nem érez sajnálatot, ha tehették volna, agyon vertek volna. Ami nem lett volna a legjobb ötlet.

- Értem, de akkor is emberek, nem vagyunk egyformák. Ha elítélnek azért aki vagyok, az a szüleik hibája, és nem az övék.

- Alice, értékelem, hogy így védeni akarod õket, attól függetlenül, hogy megaláztak. Te egy nagyon kedves, aranyos lány vagy, akinek hatalmas szíve van, de én nem te vagyok. Én egy, hideg szívû nõ vagyok, aki még hírbõl sem ismeri, a kedvességet. Én egy érzelmek nélküli világban nõttem fel, egyedül anyám volt hozzám kedves. Apám nem tûrte az ellenszegülést, vagy az érzelmek megnyilvánulását, ezért vagyok olyan, amilyen.

- Értem. - ezután nem szolunk egymáshoz. Most egy olyan oldalamat láthatta ami igazán én vagyok.

*

A másik két lány szüleit is meglátogatjuk, de oda már nem jön velem. Jobb is, nem akarom még jobban meg rémiszteni. De én mióta is törõdök másokkal? Nem értem magam, amikor megláttam Alicet, csak az jár a fejembe, hogy magam mellett kell tudnom, megvédeni mindentõl és mindenkitõl. Ez nem én vagyok, mit teszel velem Alice? Teljesen ki fordítasz magamból, hiába csak egy napja vagy velem, és ezek az érzések megrémisztenek.

Amint haza érünk, én elvonulok a szobámba. Ott átöltözök az edzõ ruhámba, majd le megyek gyakorolni. Menet közben Kazukinak és Kaolo jönnek velem. Lent a teremben bemelegítõ gyakorlatok után, fel állunk a harci állásba. Elõször Kaolo támad, majd Kazuki is csatlakozik. Meg sem kottyannak nekem, évek óta edzek velük, viszont a gondolataim mind végig Alicen járnak, aminek az lesz a következménye, hogy nem figyelek, és Kazuki földhöz vág. A tüdõmbe reked a levegõ, azonnal ott teremnek és segítenek. Pár percet adok magamnak, majd ugyan ott folytatjuk, mint az elõbb. De most koncentrálnom kell, ha nem akarok még egy ilyen esést.

*

Két óra edzés után kijelentem, hogy itt most be fejezzük. Kaolo és Kazuki is elhagyják az edzõ termet, én egy kicsit még maradok. Az elzárt fegyverek szekrényéhez megyek, majd ki veszem nagyapám kardját, és gyakorlok vele. Imádom amikor a penge hangját hallom. Szinte énekel, ahogy a bambusz rudakat elvágom fele, a gyakorlásomat az egyik szolga zavarja meg.

- Asszonyom, a vacsora tálalva.

- Anyám, és Alice is ott vannak már.

- Igen asszonyom. - meg hajol majd távozik.

Vissza indulok a fõ házba, ahol már a fürdöm vár. Gyorsan le vetkõzök, meztelenül indulok a fürdõ felé, ahol egy gyors fürdést ejtek. Nem akarom anyámékat megvárakoztatni. Miután kész vagyok a hajamat egy törölközõbe tekerem, és a hátam mögé ejtek. Megtörölközöm, majd úgy színt mesztelenül indulok meg a szobámba, de az ajtonál nem jutok tovább. Az ágyamon Alice ül, de amint meghallja, hogy nyitva az ajtó már pattan is fel.

- Rin, én bocsá….- a szavak torkára forrnak, mikor felemeli a fejét és meglát. Pirosodva néz végig rajtam, majd végül rám is néz. Önkéntelenül is megnyalom az ajkaimat, amit Alice végig követi tekintettével tettemet. Csípõre tett kezekkel várom, hogy be fejezze amit elkezded.

- Ne beszélj csacskaságokat, a vállalat, amit kifogásként felhoztál, az tud nélkülem is menni. Azért vannak ott a megbízottjaim, a másik, nem akaszkodsz rám. Ha láthatom anyám boldog arcát, addig nem vagy a terhemre, a vásárlás, igen is fontos. Legalább megnézed Tokiót, szeretném ha elengednéd magad. Jár neked ennyi, és az iskolát is ki kell választanod.

- Asszonyom, az ebéd elkészült – jelenik meg egy szolgáló a semmibõl, mielõtt válaszolni tudnék Rinnek.

- Terítsetek meg a teraszon, és szólj Kaolonak, hogy egy óra múlva elhagyom a házat – utasítja Rin a nõt, mire az meghajol, és szó nélkül távozik.

- Mindig ilyen halkan közlekednek a szolgálok? – kérdem értetlenül. Nálunk is volt személyzet, de õket hallottam. Itt ez olyan fura.

- Tudod Alice, nekik ez a dolguk, ha hangosabban járkálnának, akkor megzavarnának, én meg nem szeretem. Amikor nagyon fontos ügyet intézek, nincs kedvem még egy hangosan totyogó alkalmazotthoz. Majd megszokod, de most már menjünk, még a végén kihûl az étel.

A teraszon már meg van terítve, és Rin maga mellé ültet. Japán fogásokat készítettek, és pálcikát adtak hozzá. Nem tudok velük enni, így a kezemben forgatom õket, de aztán csak feltalálom magam. A fogások egy részét ismerem, hiszen ettem már japán étteremben, de van egy pár, amit nem tudok beazonosítani. Rin elnézõen mosolyog rám, szemmel láthatóan nem bánja, hogy bénázok az evõpálcikákkal. De mielõbb meg kell tanulnom rendesen enni velük, hogy ne hozzak szégyen rá. Az ételek nagyon finomak, élvezettel eszegetem õket, fõleg az egyiket. Valami hal lehet, de fogalmam sincs, milyen fajt.

- Látom, ízlik a gömbhal, gondolom, tudod, hogy mérgezõ, ha nem jól készítik? Neked nem kell félni, a legjobb szakács készíti nekem, addig nem is alkalmazom, míg a fugut el nem készíti. Ilyenkor megkóstoltatom valakivel, ha nem hal bele az illetõ, akkor a személyes konyhámra kerül az illetõ. De ugyan így járok el, az éttermi szakácsoknál is. Most már lenyelheted, ami a szádban van, nem kell félned – mosolyog rám Rin, én pedig valami fura módon megbízom benne.

Rin mellett nem érzem úgy, hogy bárkinek meg kéne felelnem. Nem támaszt elém elvárásokat, de még nem ismerem. Nem értem, miért bízom meg egy vadidegenben, hiszen semmi okom rá. Nem tudok róla semmit, õ sem rólam, mégis nyugodtnak érzem magam mellette. Rin teát hozat nekem és az anyjának, míg õ inkább sakét iszik. Én is meg akarom kóstolni, de Rin nem engedi, mondván, még kiskorú vagyok. Nem hittem volna, hogy itt ilyen szigorúan veszik, de hát ez más kultúra. Otthon ihattam bort, vagy pezsgõt, persze csak ritka alkalmakkor. Otthon… Arra figyelek fel, hogy Rin és Emily beszélgetnek, de nem angolul. Japánul társalognak, de nem rólam. Egy bizonyos Takashimát emlegetnek, de mivel nem értem a nyelvet, nem értem, mirõl folyik a beszélgetés.

- Ne haragudj Alice, de a meg szeretnélek valamivel ajándékozni, és anyától kértem tanácsot. De azt mégsem tehetem az anyanyelveden, akkor már nem lenne ajándék – fordul hozzám Rin. Úgy tûnik észrevette a tanácstalanságom.

- Rin, én nem szeretnélek tényleg, semmilyen költségbe verni, és még mindig nem akarlak elvonni a munkádtól – tiltakozom, hiszen nem az a dolga, hogy rám költse a pénzét. Azért is hálás vagyok, hogy itt lakhatok és iskolába járhatok. Még ezt is meg kell hálálnom neki, hiszen tudom, hogy semmi sincs ingyen.

- Alice, nem versz költségekbe, szerinted a levegõbe beszéltem anyádnak? Hidd el, nem üres szavak voltak. De most már elég, indulunk! Gyere! – fog kézen, majd elindulunk. Csak a lány, Kaolo azt hiszem, meg egy másik jön velünk. Mikor beülünk a kocsiba, Rin japánul mond valamit a nõnek, aki válaszol. Megint említik ezt a Takashimát.

- Nagyon titokzatos vagy Rin – mondom, mikor elindulunk. Rin még a válaszfalat is felhúzza, hogy hátul kettesben legyünk. - Most sem mondod el, hogy hova megyünk ugye?

- Akkor nem lenne meglepetés, de nézd csak – mutat ki az ablakon.

A hegyek felé hajtunk, kifelé Tokióból. Tavasz van, most virágzik a sakura, a japán cseresznyefa. Láttam már ilyesmit, de ilyen sokat még nem, és azok is fehérek voltak. A szél borzolja a hajam, én pedig vidáman felnevetek. Gyönyörû a kilátás, ez sokkal jobb, mint amikor anyáékkal néha elmentünk üdülni. Bár… az sem volt soha üdülés, hiszen a gyakorlást nem hagyhattam abba. Sõt, volt, hogy a szállodában is játszanom kellett a vendégeknek. Életemben elõször érzem magam igazán szabadnak.

Nem tudom, mikor érünk el egy házig, ahol leparkolunk. Középkorú, kimonóba öltözött, kedves arcú hölgy áll a kapuban, és jöttünkre meghajol. Rin és én is ugyanígy teszünk, majd õk ketten japánul szóba elegyednek. Tudom, hogy rólam van szó, mert Rin említi a kimonó szót és rám mutat. A hölgy lehet Takashima, mert beinvitál minket. Mialatt beszélgetnek, én körbenézek. Szebbnél-szebb kimonókat látok felakasztva és persze látok ugyanúgy próbababákon, mint a kirakatokban. Szemem-szám tátva marad, és oda sem figyelek arra, hogy Takashima asszony és Rin mit beszélgetnek egymással. Csak arra figyelek fel, hogy Rin hirtelen angolul szól hozzám.

- Láttam, hogy tetszik a kimonóm, és ha nem haragszol meg akkor Takashima-san majd csinál neked egy-két darabot. És nem fogadok el nemleges választ – mondja Rin, és a hangjából megérzem, hogy tényleg így van.

- Valóban gyönyörûek – mosolygok. – De nem tudom, hogy hozzám illenének-e. Elvégre én európai vagyok. Mi van, ha nem állnak jól rajtam?

- Amiatt ne aggódj! – mosolyog rám Rin. – Gyere, Takashima-sannak le kell vennie a méreteidet. Állj nyugodtan, hogy lemérhessen!

Bólintok, és engedelmesen hagyom, hogy Takashima asszony mérõszalagot vegyen elõ, és gondosan megmérje a vállszélességem, a csípõmet, a melleimet és mindent, ami egy kimonó készítéséhez kell. Közben élénk beszélgetést folytat Rinnel, természetesen japánul, de a nevem és a kimonó szó többször is szóba kerül, így valószínûleg a leendõ japán ruházatomról beszélgetnek. Ezalatt egy fiatal japán lány egy csomaggal jön be, amit a földre helyez, majd távozik. Aztán Takashima asszony mindenféle anyagokat gurít ki elém, amiken gyönyörû minták vannak. Mond valamit japánul, amit nem értek, és rámutat az anyagmintákra.

-       - Azt akarja, hogy válassz magadnak néhányat – mondja angolul Rin. – Most tavasz van, így ezek tavaszi és nyári minták – mutogatja õket, mint valami szakértõ.

-      - Nem fogsz beleszólni, hogy melyiket választom? – kérdem gyanakodva, mire a fejét rázza. Furcsa számomra, hogy én választhatom ki, mit szeretnék viselni. – Jól van, Rin.

Végignézem az anyagokat. Nagyon szépek, legszívesebben mindbõl csináltatnék, de lehetek telhetetlen, mert akkor Rin haragudni fog. Végül hosszas mérlegelés után négy mintánál állapodom meg. Az egyik halványrózsaszín, majdnem fehér, és sötétrózsaszín sakuraszirmok díszítik. A másik szintén tavaszi, világoszöld és barna színû ágak és sötétzöld levelek vannak rajta. A másik kettõ nyári minta. Az egyik nyári anyag citromsárga és apró hintók, valamint kocsikerék minták vannak rajta, míg a másik égszínkék és felhõk, valamint alul kavicsok és madarak díszítik. Mikor Rinre nézek, elismerõen bólint. Ezek szerint neki is tetszenek, és egybõl beszédbe elegyedik Takashima asszonnyal. Én csak csendesen ülök a helyemen és a többi mintát nézem.

-      - Nos, úgy tûnik, itt végeztünk – mondja Rin, majd feláll, én pedig szintén így cselekszem. – Most indulunk, és lemegyünk egy kis tokiói városnézésre, rendben?

-      - Rendben – mondom lelkesen, majd elköszönünk Takashima asszonytól, és elindulunk.

~*~

Visszamegyünk Tokióba, és a kocsi kitesz minket valahol a városban, mielõtt a másik lánnyal, aki nem Kaolo visszamenne a házba. Rintõl tudom meg, hogy a Ginzán vagyunk, Tokió elit negyedében, ahol csak a nagyon gazdagok vásárolhatnak, mert az árak a csillagok egekig szöknek. Engem feszélyez, holott megszoktam az elegáns, drága dolgokat.

-       - Vásárolunk neked néhány ruhát, hiszen mégsem lóghatsz ki a sorból, nem igaz? – kérdi Rin rám kacsintva.

-     -  Ha szeretnéd – mosolygok rá. – De nekem bõven elég a négy kimonó is. Nincsenek nagy igényeim.

-       - Azt észrevettem, de bízd rám magad – mondja, és kézen fogva az egyik bevásárlóközpont felé indulunk. – Hidd el, jól fogod érezni magad, és nekem is jót tesz, hogy kiszabadultam a munkából.

Bólintok, és hagyom, hogy vezessen. Van egy olyan érzésem, hogy valamit még eltitkol elõlem, de nem merem megkérdezni. Egyébként is, talán nem is rám tartozik, és ha rám tartozna is, akkor is eljön az ideje, hogy megtudjam. Kaolo hûségesen lohol utánunk, és van egy olyan érzésem, hogy amolyan testõr, vagy mi. Nem tudom, beszél-e angolul, de nem is érdekel, hiszen nekem kell megtanulnom japánul. Hiszen ha itt fogok élni és itt fogok iskolába járni, muszáj lesz megtanulnom a nyelvet. Nem hagyatkozhatom folyton Rinre.

Egy hosszú vásárlás után, amikor már van egy rakás aranyos ruhám, szoknyám, nadrágom, blúzom, pulcsim, sõt alsóruhám is, kezdek elfáradni. Ráadásul ki kell mennem a mosdóba, ahol hála égnek magam lehetek. Kaolo és Rin kinn maradnak, nem jönnek be velem, aminek azért örülök. Néha úgy érzem, mintha megfigyelés alatt lennék.

Épp végzek, és már kezet mosok, amikor három, velem talán egykorú japán lány jön be. Mikor meglátnak, az egyik mond valamit a másik kettõnek, és elém állnak. Igazán csinosak, divatosan vannak felöltözve, de nem tetszik, hogy ilyen közel vannak hozzám.

-       - Gaijin! – mondja az egyik, majd mond még valamit, és meglök.

-       - Hé, hagyj békén! – rivallom rá angolul. Nem értem, mi baja van.

Úgy tûnik, feldühítettem õket, mert elkezdenek lökdösni, és mindenfélét mondanak rám, amit nem értek. A hangadó végül megragadja a karomat, és nekilök az egyik vécé ajtajának. Beütöm a hátam, és az egyik vállam, ami nagyon fáj, õk pedig élvezettel nézik, ahogy elesem. Végül az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek. Kiabálok.

-     -  Rin! – kiáltom kétségbeesve, mialatt a hangadó lány két barátnõje felránt a földrõl. – Rin, segíts!

- Richard, hallgass már el! - nem csodálom Alicet, ez a nõ egy perszóna.

- Nem, Elizabeth, eleget hallottam, most pedig legalább egyszer fogd be a szád, és figyelj oda a gyerekünkre is! Ö nem egy árucikk, hanem a mi kislányunk, aki végre a saját életet szeretne, én pedig épp eleget tûrtem már a parancsolgatásaidat! - ha nem uralnám az érzelmeimet, akkor most tátott szájjal bámulnám kettõsüket. Azt hittem, Alice apjáról, hogy egy papucs, de most nagyot nõtt a szememben. Aki képes egy ilyen nö személynek ellent mondani, az megérdemli a dicséretemet.

- Alice, ha maradni szeretnél. Én megértem, és támogatlak. Éld a saját életed, és ne azért, mert valaki ezt várja el tõled. Azért tedd. Mert te szeretnéd. - nyert ügyem van, tudtam én, hogy itt fog maradni. Anyámra nézek, õ már tudja mért tartom itt magam mellett Alict, de a világért sem mondaná el neki.

- Apa.. - suttogja Alice. - Köszönöm. - van is mit. De most már távozzon az a nõ, az apjával semmi bajom.

- Nos, most, hogy ezt így elintéztük, Alice, játszanál valamit anyámnak, amíg én elintézem a többit? - kérdezem mosolyogva, Alice bólint. Magukra hagyom õket, Alice most elég hosszú ideig nem fogja õket látni, a dolgozó szobám felé veszem az irányt. Mikor be érek azonnal tárcsázom a hotel számát, nem kell sokat várjak. Amint felveszik a recepción, mondom is mi a dolguk. Mire Alice anyáék vissza érnek, addigra Alice ruhái be is lesznek csomagolva. Az ajtó halkan csúszik arrébb, kíváncsian emelem fel a fejem, Jin jött be. Tényleg õt is el kell intéznem, találnom kell neki egy rendes gazdát. De addig itt lesz velünk.

- Gazdám, igazak a hírek, hogy itt marad az a nõ? - szemét le sütve kérdi, mégis felidegesít!

- Jin, neked itt nincs jogod kérdezni, de, hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, itt fog maradni, viszont te nem! . - fagyosan válaszolok neki, remeg egész testében nagyon jól tudja, nem szabad felidegesítenie mert nem jár jól. - most pedig távozz, míg szépen mondom. - Jin távozása után még meg ejtek néhány telefon, szeretnék Alicnek egy kis meglepetést adni ma, nagyon bátran viselkedett, és megérdemli.

Elviszem vásárolni, és megmutatom neki Tokió legszebb helyit. Sosem járt itt, gondolom, és most lehetõsége nyílt erre, akkor használjuk is ki.

Mire elintézek mindent, addigra szól az egyik szolgáló, hogy nem sokára kész az ebéd. Az ajtón kilépve, már hallom is Alicet, ahogy a zongorán játszik. Kellemes hangok töltik be az egész házat, el is indulok a hangok után. A nappaliban találok rájuk, anyám át szellemült arccal nézi Alicet, biztos, hogy a régi idõkre emlékezik vissza. Örülök anyám boldogságának, egy éve nem láttam, ezt az arcát. Apám mikor elhunyt, õ is elveszett. Tudom, hogy rengeteg éjszakát sírt át, mégis mire reggel lett újra az az erõs nõ ült velem szemben, mikor még apám élt.

Nem veszem észre, mikor maradt abba a zene, de Alice megleped arca engem is mosolyra késztet, anyám is elmosolyodik.

- Tényleg tehetséges vagy. - dicsérem meg. - a szüleid már távoztak, én pedig elküldtem valakit a ruháidért.

- Köszönöm, Rin. - látom rajta, hogy ,már most hiányoznak neki a szülei, de nem mondok semmi vigasztalót, az idõ csodákra képes. - Én… kissé furán érzem magam. Úgy értem…

- Idegen a helyzet, semmi gond, majd megszokod. Elõkészíttetek neked egy szobát. Egyébként az ebéd nem sokára kész, és utána, ha szeretnéd, elmegyünk vásárolni. Gondolom szükséged lesz pár dologra, ha itt maradsz.

- Nem akarlak elvonni a munkádtól, hiszen biztosan szörnyen elfoglalt lehetsz, ha egy vállalatot irányítasz. Nem akarok rád akaszkodni, és a vásárlás nem is annyira fontos. - ha tudnád kedves, mennyire nincs igazad. Most te vagy a legfontosabb.

- Ne beszélj csacskaságosat, a vállalat, amit kifogásként felhoztál, az tud nélkülem is menni. Azért vannak ott a megbízottjaim, a másik, nem akaszkodsz rám. Ha láthatom anyám boldog arcát, addig nem vagy a terhemre, a vásárlás, igen is fontos. Legalább megnézed Tokiót, szeretném ha elengednéd magad. Jár neked ennyi, és az iskolát is ki kell választanod.

- Asszonyom, az ebéd elkészült. - jelenik meg a semmibõl az egyik szolgáló, sajnos a nevüket nem jegyeztem meg, és nem is akarom. Azt hiszem Alicnek ezt még meg kell szoknia, szegénykém, majd nem a nyakamba ugrott.

- Terítsetek meg a teraszon, és szólj Kaolona, hogy egy óra múlva elhagyom a házat. - meghajol, majd távozik.

- Mindig ilyen halkan közlekednek a szolgálok?

- Tudod Alice, nekik ez a dolguk, ha hangosabban járkálnának, akkor megzavarnának, én meg nem szeretem. Amikor nagyon fontos ügyet intézek, nincs kedvem még egy hangosan totyogó alkalmazotthoz. Majd megszokod, de most már menjünk, még a végén kihûl az étel.

A teraszon gyönyörûen meg van terítve, ki tett magáért a szakács. A kedvenceimet készítette, mindenki elfoglalja a saját helyét, Alice furcsán méregeti a pálcikákat. Magamban jót mosolygok rajta, aki nincs hozzá szokva annak furcsa lehet. Amint látom hamar feltalálja magát, igaz nem úgy fogja mint én vagy anya, de sikeresen eszik fele.

- Látom ízlik a gömbhal, gondolom tudod, hogy mérgezõ, ha nem jól készítik? Neked nem kell félni, a legjobb szakács készíti nekem, addig nem is alkalmazom míg a Fugut el nem készíti. Ilyenkor megkóstoltatom valakivel, ha nem hal bele az illetõ akkor a személyes konyhámra kerül az illetõ. De ugyan így járok el, az éttermi szakácsoknál is. Most már le nyelheted ami a szádban van, nem kell félned. -mosolygok rá, kellemes társaságnak bizonyul. Anya, nagyon furcsán méreget engem, hát igen, nem sûrûn szoktam mosolyogni, ha meg is teszem, akkor ott kõ kövön nem marad. De Alice más, más mint a többiek akik elõtte voltak, amikor a szemembe nézett, már ott megfogott. De most már itt van velem, és nem engedem, szeretném ha jól érezné magát itt velem.

Lassan végzünk az ebéddel, még hozatok egy kis teát, anyának és neki, én addig egy kis szakét iszom. Alice is meg szerette volna kóstolni, de inkább le beszéltem róla, még nem készült fel rá.

- Anya, akkor mi most megyünk, esetleg hozzak valamit?

- Jól gondolom, hogy kimonót mész csináltatni Takasima-sannal? - vesémbe láthatót.

- Igen anya, jól gondolod. Akkor hozzak valamit? - kérdem.

- Apád évfordulójára csináltattam nála egy kimonót, elhoznád nekem?

- Igen anyám.

- Ne haragudj Alice, de a megszeretnélek valamivel ajándékozni, és anyától kértem tanácsot. De azt mégsem tehetem az anya nyelveden, akkor már nem lenne ajándék. - most még nem akarom, hogy értse mit beszélek, de majd idõvel.

- Rin, én nem szeretnélek tényleg, semmilyen költségbe verni, és még mindig nem akarlak elvonni a munkádtól. - kamikra, ez a lány eddig hol élt? Annyi pénzem van, hogy ha nem dolgoznék semmit, és ha a legjobb iskolába járna is, akkor is maradna.

- Alice, nem versz költségekbe, szerintett a levegõbe beszéltem anyádnak? Hidd el, nem üres szavak voltak. De most már elég, indulunk! Gyere. - fogom meg a kezét, anyára nézek aki csak biccent, Kaolo már kint vár minket. Most csak õ és Kira jön velem, nem kell indig a sok ember. A két legjobb itt van velem és ez a lényeg.

- Takasima-sanhoz megyünk, és nem kell sietni, hadd elvezze a kilátást.

- Igen is asszonyom. - és már indítsa is a motorokat, a két helyet elválasztó falat, viszont én húzom fel.

- Nagyon titokzatos vagy Rin, - oh ha tudnád mennyire. - most sem mondod el, hogy hova megyünk ugye?

- Akkor nem lenne meglepetés, de nézd csak. - mutatok ki az ablakon, Tokióból hajtunk ki, a hegyek felé. Tavasz lévén, már a Sakura fák is megmutatják magukat teljes pompába. Szinte az egész úton vannak ilyen fák, Alice mint aki még sosem látót cseresznye fát, úgy nézi õket, én meg öt nézem. Ragyog az egész lénye, kellemes meleg barna haját a szél össze-vissza fújja, apró nevetése dallamként játszik koncertet a szívemben, azt hiszem kedvelem.

Félóra múlva megérkezünk Takasima-sanhoz, a bejárati ajtónál fogad minket, Meghajolok elõtte és õ is tesz, talán õ az egyetlen egy ember, aki elõtt fejet merek hajtani.

- Watanabe kisasszony, miben lehetek a segítségére?

- Szeretnék egy igazán gyönyörû kimonót a hölgynek. - mutatok Alicre. - nem csak egyet, meg édesanyám kimonóját is szeretném elvinni.

- Értem, akkor kérem fáradjanak beljebb. - mutatja az utat Takasima-san.

- Láttam, hogy tetszik a kimonóm, és ha nem haragszol meg akkor Takasima-san majd csinál neked egy- két darabot. És nem fogadok el nem leges választ.  

- Alice! – fogja meg a kezem, és felállunk. - Szerintem menjünk vissza, anyának játssz el egy nagyon szép dalt, addig én kitalálom, hogy mit mondjak az anyádnak. De most szolok elõre, akármit mond anyád vagy tesz, sose tántorodj el a célodtól. Ha kell, támaszkodj rám, rendben? Akkor kezdõdjék a kiszabadításod.

Lassan elindulunk vissza, miközben Rin a gyerekkoromról kérdezget. Õszintén válaszolgatok neki, és én is kíváncsiskodom róla. Õ azonban nem árul el túl sokat, mintha titkolózni akarna, én pedig annyiban hagyom. A szavaiból kiérzem, hogy valamit takargat, amit még nem akar nekem elmondani, de nem is hibáztatom. Nem akarom, hogy azt higgye, faggatom, de azért pár dolgot megtudok róla, ami arra késztet, hogy bízzak benne. Rég nem bíztam senkiben, nem is igazán tudom, hogy az milyen érzés, de most legalább van valaki, akire számíthatok. Valaki, aki nem egy zongoristát, egy dísztárgyat, egy trófeagyûjtõt lát bennem, hanem egy emberi lényt.

- Alice, hol voltál ilyen sokáig? Nem olyan nagy ez a kert, hogy csak így eltûnj! – fogad anya, mikor visszaérünk. Gondolhattam volna, hogy nem fog tetszeni neki a dolog, de egyszer a sarkamra kell állnom.

- Csak beszélgettünk, Rin megmutatta a kertet, ami egyébként nagyon gyönyörû, és hatalmas – mondom vállat vonva.

- Mi ez a flegmaság, kisasszony?! – néz rám anya elkerekedett szemekkel. – Azonnal indulunk, úgy tûnik, máris túl sok idõt töltöttél ennek a nõnek a társaságában.

- Nem megyek vissza Angliába! – jelentem ki határozottan, miközben azért kissé félek. Apa meglepetten néz rám, de úgy tûnik, nem haragszik. – Itt akarok maradni. Rin megígérte, hogy elintézi, hogy iskolába járjak, felajánlotta, hogy itt lakhatok nála, ha szeretnék. Én pedig úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatát.

- Hogy mondtad Alice? Itt akarsz maradni? Ennek a nõnek a házába? – kérdi anyám, mint aki nem akarja elhinni. Sosem mondtam neki még ellent, és most szerintem sokként éri, hogy nem úgy viselkedem, ahogy õ elvárja. Apa csak sóhajt, szerintem õ tökéletesen megérti a döntésemet.

- Anya, Rin nem rossz ember, hidd el. Õ legalább megért, és nem kényszerít semmire, nem úgy, mint te. Élni akarok anya! – mondom magabiztos hangon. Eleget tûrtem már anyám zsarnokságát, és tényleg csak szükségem volt valakire, aki felnyitja a szemem. - Már elegem van a zongorázásból, hát nem érted? – A könnyeimmel küszködöm, miközben anyám ökölbe szorított kezekkel, dühtõl remegve néz elõbb rám, majd Rinre. Nagyon félek, nem akartam én ebbõl ekkora cirkuszt. Apa ugyan próbálná lecsillapítani anyát, de õ nem hagyja. Tudja, hogy mivel jár, ha én elmegyek. Nincs több verseny, díj, elismerés, pénznyeremény, nem lesz már kit mutogatni, nem lesz, akirõl a ”barátnõinek” áradozzon. Kicsúsztam a markából, mert saját életet akarok élni és õ ezt nem akarja.

- Mivel etetted be a lányomat te perszóna? – kérdi anyám eltorzult arccal, majd mielõtt Rin válaszolhatna, anyám pofon vágja. De úgy, hogy Rinnek a haja is kibomlik. A szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsam a feltörni készülõ sikolyt, és látom, hogy Rin anyja is meglepõdik. Egyedül az egyik szolgáló lépne oda, és mond valamit japánul, amit nem értek, ám Rin leinti.

Azért örülök, hogy nem fajult verekedésig a dolog. Rin teljesen nyugodt, amint aki számított már rá, hogy anyám így reagál. Letörlöm a könnyeimet, és inkább hátrébb húzódom, hogy ne legyek kettõjük között. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer két ember miattam fog harcolni.

- Azt tudja Mrs. Bennett, hogy ezért a tettéért mások már nem élnének. Nem vagyok egy ideges ember, de maga nagyon is dühít. Ha nem venné észre, semmit nem mûveltem a lányával, csak egy kis kaput nyitottam neki, amit ha akar, kihasznál. De hiába is magyarázom ezt magának, magát csak a pénz érdekli. Tudja mit, ha annyira aggódik, hogy lesz-e elé pénzük akkor én kifizetem azt az összeget, amit Alice tanítására áldoztak, sõt még meg is toldom egy kicsit. Csak hagyja élni a lányát. Hogy is mondják maguknál, á megvan. Megveszem kilóra, ha ez jobban tetszik magának.

Látom anyám szemében a csillogást, ahogy a pénz szóba kerül. Mondjuk, nem is vártam mást, hiszen eddig is csak pénzeszsáknak tekintett, egy állandó, biztos pénzforrásnak, ami most hirtelen nagyon elszomorít. Már visszakoznék, hogy inkább hazamegyek Angliába, hogy hagyjuk az egész hercehurcát, jó kislány leszek, amikor egy kis hang a fejemben megszólal. Hiszen Rin megadja nekem a lehetõséget a változásra. Miért ne használjam ki? Miért ne lehetnék végre szabad, hogy élhessem az életemet. Sosem lehettem önmagam, sosem csinálhattam azt, amit szerettem volna, és most itt a lehetõség, hogy változtassak. Még akkor is, ha a szüleim szó szerint eladnak engem némi pénzért. Kit érdekel? Eddig is csak árucikk voltam, egy tárgy, amit le lehetett venni a polcról, ami mindig rendelkezésre állt, ha szükség volt rá.

-       Miss Watanabe! – szólal meg végül halkan apám, mire minden szem rá irányul. Anyámat szemmel láthatóan sérti, hogy apám közbeavatkozik. – A lányunk nem eladó. Ha Alice maradni akar, azt a saját akaratából tegye, de ha fizet nekünk, az olyan, mintha áruba bocsátanánk. Ezt pedig nem engedem!

-       Richard, hallgass már el! – sziszegi  mérgesen anyám, de apám lefogja a karját.

-       Nem, Elizabeth, eleget hallgattam, most pedig legalább egyszer fogd be a szád, és figyelj oda a gyerekünkre is! Õ nem egy árucikk, hanem a mi kislányunk, aki végre saját életet szeretne, én pedig épp eleget tûrtem már a parancsolgatásaidat! – torkolja le apám szelíd, de határozott hangon. Anyám csak hápogni tud, én is csak pillogok. Apa felém fordul. – Alice, ha maradni szeretnél, én megértem, és támogatlak. Éld a saját életed, és ne azért, mert valaki ezt várja tõled. Azért tedd, mert te szeretnéd.

-       Apu… - suttogom, és elmosolyodom. – Köszönöm!

-       Nos, most, hogy ezt így elintéztük, Alice, játszanál valamit anyámnak, amíg én elintézem a többit? – néz rám Rin barátságosan mosolyogva, mire bólintok.

Még elköszönök apáéktól, hiszen most nagyon sokáig nem fogom õket látni. Persze megígérem nekik, hogy majd emailben, meg skype-on tartjuk a kapcsolatot, és talán néha-néha visszalátogatok Londonba is. Anyám bosszúsan sóhajt, de kénytelen beadni a derekát, apa azonban könnyes szemekkel ölel meg. Figyelmeztet, hogy vigyázzak magamra, fogadjak szót Rinnek és az anyjának és ne keressem a bajt. Mindent megígérek, majd követem Mrs. Watanabét. Nem tudom, Rin mit akar még elintézni, de szemmel láthatóan õ is megnyugodott, hogy apám közbelépett.

-       Rin határozott – mondom, miközben gyönyörûen berendezett nappaliba érünk. Az egyik ablak közelében hófehér zongora áll.

-       Az apjára ütött – mondja Mrs. Watanabe. – Több a japán vér benne, mint az angol. De majd megismered. Téged biztosan meg fog védeni, hiszen úgy tûnik, máris fontos vagy neki. Ritkán áll ki bárkiért is.

-       Szóval különleges vagyok a szemében? – kérdem mosolyogva, miközben a zongorához ülök. – Van kedvence, Mrs. Watanabe?

-       Kedvelem Mozartot – mondja a hölgy, miközben helyet foglal egy kényelmes, világos színû fotelben. – Egyébként nyugodtan hívj csak Emilynek, és gondolj rám úgy, mint második anyukádra.

-       Nem fog nehezemre esni, Emily – bólintok vidáman, majd belefogok az Egy kis éji zene címû darabba.

A zene hirtelen elönti a szobát, engem pedig megszáll a nyugalom, mint mindig, ha néha azt játszhatom, amit szeretek. Behunyom a szemem, és átadom magam a dallamoknak, amikben teljesen elveszek. A legtöbb, általam ismert darabot már kotta nélkül is képes vagyok eljátszani. Sõt, azokat is, amiket én magam írtam. Persze, azokat sosem játszottam még el nagyközönség elõtt, mert mindig féltem, hogy kinevetnek. De talán majd Rinnek megmutathatnám. Habár rajta nem érzem, hogy olyan nagy komolyzene rajongó lenne.

Mikor végzek a darabbal, és kinyitom a szemem, meglepetten látom, hogy Rin is a szobában van. Az arcán olyan fura kifejezést látok, amit nem tudok hová tenni.

-       Tényleg tehetséges vagy – mondja, mikor elengedem a zongora billentyûit és ráfigyelek. A hangja jóleséssel tölt el, érzem belõle, hogy õ az embert, és nem a nyerõgépet látja bennem. – A szüleid már távoztak, én pedig elküldtem valakit a ruháidért.

-       Köszönöm, Rin – biccentek, bár nem árulom el neki, hogy a szüleim távozása kissé fáj. Persze, már elköszöntem tõlük, de akkor is hiányoznak. Még anya is. – Én… kissé furán érzem magam. Úgy értem…

-       Idegen a helyzet – foglalja össze. – Semmi gond, majd megszokod. Elõkészíttetek neked egy szobát. Egyébként az ebéd nemsokára kész, és utána, ha szeretnéd, elmehetünk vásárolni. Gondolom szükséged lesz pár dologra, ha itt maradsz.

-       Nem akarlak elvonni a munkádtól – ellenkezem. – Hiszen biztosan szörnyen elfoglalt lehetsz, ha egy vállalatot irányítasz. Nem akarok rád akaszkodni, és a vásárlás nem is annyira fontos.

- Tetszik? - kérdem tõle, de egy kicsit megremeg. Talán megijesztettem? - Megijedtél?

- Csak elbambultam. - kis szelet mennyország amikor mosolyog. Gyönyörû virága a világnak. - Gyönyörû, nagyon tetszik. Szerencsés vagy, hogy itt élhetsz. - igen szerencsés, de nekem úgy hangzott, hogy õ nem boldog a hazájában.

- Ezek szerint, te nem vagy boldog otthon? - kérdem, lehet még sincs igazam. De inkább rá hagyom, még csak fél napja ismer, csodálkoznék azon, ha elmondaná. - Mindegy, nem fogok faggatózni. Egyébként is, azért hívtalak meg, mert lenyûgözött a játékod tegnap este. Igazán tehetséges zongorista vagy.

- Mindenki ezt mondja. - von vállat, akkor itt komolyabb bajok is vannak. - De õszintén szólva, már nem érdekelnek a díjak és elismerések. Több díjam, és trófeám van, mint amennyit egy vitrinbe elfér. - akkor innen fúj a szél. - Persze zongorázni szeretek. - csak egyszerûen belefáradt. - Mindössze…

- Unod a versenyzést, igaz? - bólint. - És mért nem mondod ezt meg a szüleidnek? - már felnõtt, mért nem képes megmondani annak a boszorkánynak, hogy mit akar. Sosem értettem meg, mért nem a gyermeke jó léte a fontos. Látom Alicen, a gyötrõdést, sóhajtva ül le a szökõkút szélére. Ezt a gyötrõdést láttam a bátyám szemébe is mikor le lõtte magát, nem volt bátorsága elmondani apánknak, amit szeretett volna. Sosem akarta a klánt magának. Mindig azt mondta, hogy nekem való az irányítás, és nem neki. Igaza is lett.

- Úgysem hallgatnának rám. Apa még talán, de anya a fõnök, mindig õ dönti el, hogy mit csináljak. - mint egy idomított kis pet, semmibe veszi az érzéseit. Õ meg engedelmesen csinálja, amit elvárnak tõle. - Nem akarom magamat sajnáltatni, csak szeretném, ha egyszer az életben ne a zongoristát látnák bennem, hanem az embert. Persze, ez nem lehet neki megmagyarázni. Másoknak sem, mert mióta elõször elkezdtem zongorázni és megnyertem az elsõ versenyemet, mindenki a zsenit látja bennem. Félnek tõlem, tartanak tõlem. - a végét alig értem, mert csak súgja maga elé, már tudom mivel fogom magam mellett tartani. Vágyik a szabadságra és én meg is adom neki, ha kell akkor belepiszkálok egy kicsit, a tökéletes életébe.

- És fogalmam sincs, miért mondom el ezeket neked, Rin.

- Talán mert meghallgatlak, nem igaz? - csak a fele igaz, azért mondja, mert szabadulni akar és bennem talán lát egy menekülési utat. Le ülök mellé és mélyen a szemeibe nézek, csoda szépek. - Miért nem hagyod abban, ha ezt akarod? Senki sem kényszeríthet, hogy versenyezz, hogy olyasmit csinálj, amit nem akarsz.

- Azzal hatalmas csalódást okoznék mindenkinek. - az anyjának minden bizonnyal. Szegény nagyon vágyik a rég megérdemelt életéle, de van egy hárpia anyja és egy mamlasz apja.

- Viszont ideje lenne, hogy végre magadra is gondolj, és elengedd anyád szoknyáját. - muszáj megérintenem, vállára téve kezem folytatom a „kioktatását”. - Ideje lenne, hogy végre öntudatra ébredj, Alice. Csodaország nem vár örökké. -én nem tudom, de úgy néz ki, hogy valami vicceset mondhattam. De megérte, ahogy nevet még a nap is fényesebben süt, mint ha õ is csak élvezni Alice nevetését. Sosem nevettem, fõleg nem szívbõl. Mindig egy érzelem mentes maszkot húzok magamra, Alice nevetése is abba marad, kár pedig még hallgattam volna.

- Talán igazad van. Nem, igazad van, Rin, csak éppen nem tudom, hogy akkor mit is kéne tennem. Nekem eddig a versenyzésbõl állt az életem, és imádok zongorázni, bár néha abba akarom hagyni. És nem tudom, hogy anya, hogy reagálna. Biztos mindenfélét a fejemhez vágna, hogy csalódást okozok neki, mert elpocsékolom a tehetségem, és hogy hálátlan gyerek vagyok, akire ezek szerint hiába költött annyi pénzt. - szép egy anyja van, az én anyám az teljesen más mint az övé. Szerencsém van akkor, de egyvalamit nem értek. Anyjának csak a pénz a fontos? Én magamat megértem, de õ? A saját vére, na mindegy ez magas nekem.

- Mért nem maradsz Japánban? - húzom el a mézes madzagot az orra elõtt, már úgyis meg akartam kérdezni de vártam, tudtam, hogy valahogy ide fogunk ki lyukadni. - Itt távol lennél a szüleidtõl, és lehetne saját életed. Itt lakhatnál, el tudom intézni a vízumot és az iskolát is. Mit szólsz? - remélem be válik a tervem, és itt marad velem. Még sosem éreztem ilyen ragaszkodást senkihez sem,pedig már megfordultak egy páran az életembe.

- Benne vagyok, ha meg tudod gyõzni anyámat. - mosolyog, ha minden nap láthatom a mosolyát akkor még a csillagokat is le imádkozom neki. Az anyja az más téma, nagyon jól meg kell gondoljam mit és, hogyan mondok. Az a nõ szerintem még fog kellemetlenséget okozni nekem a mai napon.

- Alice. - fogom meg a kezét és fel állok vele együtt. - Szerintem menjünk vissza, anyának játssz el egy nagyon szép dalt, addig én kitalálom, hogy mit mondjak az anyádnak. De most szolok elõre, akármit mond anyád vagy tesz, sose tántorodj el a célodtól. Ha kell támaszkodj rám, rendben? Akkor kezdõdjék a kiszabadításod. - lassan indulunk vissza, még kérdezgetem a gyerek koráról, barátairól, úgy mindenrõl. Õ is bõszen faggat, de még nincs itt az ideje az igazságnak. Csak annyit mesélek, ami még nem töri össze a lelkét. Majd idõvel megtudhatja kis is vagyok én igazából. Vissza érve, már az anya esik is neki, mérgesen nézem az egészet.

- Alice, hol voltál ilyen sokáig? Nem olyan nagy ez a kert, hogy csak így eltûnj. - hogy merészeli apám kertjét becsmérelni? Õ azt sem tudja mi a szép, anyára nézve látom, neki sem esett valami jól. Apa már egy éve nem él köztünk, és amikor anya bánatos, akkor a kertbe megy ki. Ott még érzi apa szeretetét, hisz az az õ kertje.

- Hogy mondtad Alice? Itt akarsz maradni? Ennek a nõnek a házába? - misis Benett hangja hozz vissza, úgy néz ki Alice a sarkára állt.

- Anya, Rin nem rossz ember, hidd el. Õ legalább megért, és nem kényszerít semmire, nem úgy mint te. Élni akarok anya. - nem hiszek a fülemnek, Alic kibujt a gubóból amibe eddig volt. - Már elegem van a zongorázásból, hát nem éred? - könnyekkel a szemében néz az anyára, nem sok hiányzik, hogy az anyja robbanjon. Látom Alicen, hogy nem sokáig bírja az anyjával szemben, ezért megfogom a kezét és megszorítom bátorításul.

- Mivel etette be a lányomat te peszona? - rendesen eltorzult az arca a haragtól, már válaszolnék mikor akkora pofont kapok, hogy még a hajam is kibomlik. Hogy merészeli? A szemem sarkából látom, hogy Kaolo már itt van, készen áll arra, hogy eltüntesse ezt a férget.

- Asszonyom, minden rendben? Szeretné ha ki iktatnám? - igen szeretném, de akkor Alice elõtt leplezõdnék le.

- Nem, nem Kaolo. Majd idõvel.

- Azt tudja misis Benett, hogy ezért a tettéért mások már nem élnének. Nem vagyok egy ideges ember, de maga nagyon is dühít. Ha nem venné észre, semmit nem mûveltem a lányával, csak egy kis kaput nyitottam neki, amit ha akar kihasznál. De hiába is magyarázom ezt magának, magát csak a pénz érdekli. Tudja mit, ha annyira aggódik, hogy lesz-e elé pénzük akkor én kifizetem azt az összeget amit Alice tanítására áldoztak, sõt még meg is toldom egy kicsit. Csak hagyja élni a lányát. Hogy is mondják maguknál, á megvan. Megveszem kilóra, ha ez jobban tetszik magának. - nem akartam így, de láttam a szemében a csillogást mikor a pénzrõl beszéltem. Be le fog menni, érzem.

- Elõször is gratulálni szeretnék önnek a mai díjához, másodszorra szeretném elhívni holnap magamhoz egy kis bemutatóra. Édesanyám angol, mint maga és biztosan örülne magának – mondja udvariasan a hölgy. Kissé meglep, hogy magáz, de nem teszem szóvá. Mindenesetre örülök, hogy tetszett neki az elõadásom. - És természetesen a szülei is hivatalosak hozzám – mosolyog anyáékra.

- Sajnálom, de a holnapi nap nem megfelelõ a lányom számára, egyébként is ki maga, hogy csak így elhívja? – kérdi számot kérõen anya, mielõtt megnyikkanhatnék.

- Oh, milyen igaz is. Még be sem mutatkoztam, a nevem Rin Watanabe és ennek a szállodának vagyok a tulajdonosa, de ha nagyon érdekli magát, keressen utánam a neten – válaszolja udvariasan, ám a tekintetétõl kiráz a hideg. Egyértelmû, hogy anya felbosszantotta.

- Elnézését kérem Watanabe-san anyám viselkedéséért – hajolok meg, hogy mentsem a helyzetet. Nem szeretnék kínos jelenetet senki elõtt, hiszen a vendégek, valamint a recepciósok is minket figyelnek. - Én örömmel elfogadom a meghívását, de ha nem bánja, akkor én mennék.

- Természetesen és elnézést, hol feltartottam. Holnap reggel kilenckor önökért küldetek. További szép estét Miss Bennett, asszonyom, ura – biccent felénk, majd hagy minket elmenni.

Anyáék egy szót sem szólnak, míg fel nem érünk a szobába, és én is néma vagyok. Érdekes ez a nõ, határozott fellépése van, és van valamiféle belsõ kisugárzása, ami egyszerûen rabul ejti az embert. Persze, alig érünk be a hatalmas lakosztályba, anya egybõl elkezdi.

-       Jobb, ha távol tartod magad tõle, Alice! Ez a nõ veszélyes! – mondja határozott hangon. – Semmiképpen nem megyünk el hozzá!

-       De drágám – próbálja nyugtatni apa -, hiszen meghívott minket, és nem tehetjük meg, hogy megbántjuk. Egyébként is, holnap este visszautazunk Londonba. Mi baj lehet egy délelõttbõl?

Anya felsóhajt, és tudom, hogy nem tetszik neki a dolog, így én inkább a saját szobámba megyek, és hagyom, hadd beszéljék meg a dolgot. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne bölcs dolog ellentmondani Miss Watanabének, de okosan nem hangoztatom a dolgot. Már megszoktam, hogy a családban anya a fõnök, és mindig minden úgy van, ahogy õ akarja. Inkább veszek egy jó meleg fürdõt, hogy lenyugtassam az idegeimet. A díj valahol a másik szobában hever az ágyon, de nem érdekel. Legszívesebben abbahagynám az egész versenyzést, sõt, a zongorázást is, de nem merek szólni anyának. Csak jönne a cirkusz, hogy nem tehetem, mert elvesztegetném a tehetségem, és nem ezért fizettek annyit a tanáraimnak. Ha jól meggondolom, eddig soha nem csinálhattam azt, amit igazán szerettem volna. Szeretek zongorázni, de úgy érzem, kezdek kiégni, ám ezt anya sosem értené meg. Sosem engedné, hogy abbahagyjam.

Éppen végzek, és belépek a szobámba, amikor anya is bejön. Csak egy pizsama és hálóköntös van rajtam, a hajam kibontva, és éppen fésülködni készülök, de anya int, hogy beszélni akar velem. Bólintok, és engedelmes kislány módjára leülök az ágyra.

-       Nos, megvitattam a kérdést apáddal – kezdi, ami igazából azt jelenti, hogy eldöntötte, apámat kizárva, hogy mi legyen. – Úgy döntöttem, elmegyünk, de nem maradunk sokáig. Ne feledd, hogy a gépünk este nyolckor indul, hatra ki kell érnünk a reptérre. Szóval egy délelõttöt szánunk erre a hölgyre, akivel úgysem találkozunk többé.

-       Értettem, anya – bólintok.

-       De még mindig azt mondom, hogy nem jó ötlet – mondja még, aztán elindul az ajtó felé. – Feküdj le, ha nem akarsz holnap reggel kialvatlan lenni. A gyûrött arc nem megengedett, ha tökéletesen akarunk megjelenni valahol. Elvégre angolok vagyunk, meg kell mutatnunk az ilyen kis elmaradott népeknek, hogy mi a civilizáció - azzal elhagyja a szobát.

Meg sem lep, hogy nem kíván jó éjt, és nem köszön el. Már megszoktam. Kiskorom óta úgy viselkedik velem, mint egy idegen, nem úgy, mint egy anya. Azt sem igazán tudom, hogy az milyen, ennek ellenére igyekszem megfelelni neki. Megfésülködöm, aztán ágyba bújok, és hamarosan alszom is.

~*~

Reggel már hétkor felébredek, gyorsan megmosakszom, és egy egyszerû, világos színû ruhát veszek fel, amin masni minták vannak felül. Ujjatlan, de nem is fogok megfázni, meleg az idõ. Hajamat kiengedem, és épp végzek, mikor meghozzák a reggelit. Persze, anya erre is gondolt, mint ahogy mindenre szokott. Reggeli után átmegyek hozzájuk, és már mindketten elegáns ruhában feszítenek. Anya persze tipikus angol kosztümben, ami sötét színû, kihangsúlyozva az alatta viselt fehér blúzt. Apa sötétkék inget visel világos színû nadrággal és zakóval, hozzá fekete cipõt és sötét színû nyakkendõt. Anya végignéz rajtam, majd bólint, hogy megfelelek.

-       Viselkedj, Alice! – mondja. – Ne hozz ránk szégyent ezek elõtt az emberek elõtt, megértetted?

-       Igen, anya – bólintok, miközben fél szemmel apát lesem. Nem szól, sosem szól közbe, ha anya kioktat.

Pontban kilenckor érkezik értünk a kocsi, anya pedig megjegyzi, hogy legalább ebben nem késnek ezek a barbár japánok. Neki mindenki barbár, aki nem nyugati. Azt hiszem, anyám meglehetõsen sznob, de ez a neveltetésébõl adódik. Természetesen hátra ülünk, én a szüleim közé, mint valami taknyos ötéves, de nem ellenkezem. Inkább próbálom élvezni az utazást a hatalmas luxusautóban.

Végre megérkezünk, és mikor kiszállok, egy hatalmas birtokot pillantok meg, a közepén egy gyönyörû, nagyméretû házzal. Rin-san anyja már jön is és köszönt minket, majd hamarosan feltûnik maga Rin-san is. Elámulok rajta, de fõleg a vérvörös kimonón, amit visel. Egyszerûen gyönyörû, és biztos drága, elsõrangú anyag. A vörös anyagon sárkányok tekergõznek és táncolnak, én pedig alig bírom levenni róla a szemem. Majd tekintetem feljebb siklik, egyenesen vendéglátónk arcára, és meglepve tapasztalom, hogy engem néz, arcán elégedett mosollyal. Megbámult, aminek hatására enyhén elpirulok, de semmi több. Anya Rin-san anyjával beszélget, és bár apa is néha be szeretne kapcsolódni, anya folyton rászól, hogy ne fecsegjen. Néha sajnálom apát, amiért anya ennyire parancsoló vele szemben.

- Üdvözlöm önöket a házamban, remélem, kellemesen érzik magukat, egy kis teát esetleg? – int Rin-san a szolgálóknak, akik már hozzák is a teát és süteményt.

- Nagyon szép háza van Watanebe-san, és ez a kert nagyon gyönyörû – mondom elismerõen, ahogy a teát kortyolgatom. Angol tea, és úgy látom, még anyának sincs kifogása ellene.

- Köszönöm Miss Bennet, de ha lehetne, akkor tegezõdjünk, szerintem nem vagyok olyan öreg. Szólíts csak Rinnek.

- Rendben Rin, de ha nem nagy kérés megmutatnád nekem a csodálatos kertedet? – mosolygok rá. Legalább kicsit levegõhöz is juthatnék végre.

- Persze, gyere csak utánam. Anyám akkor mi egy kicsit magatokra hagyunk. – Én inkább parancsnak hallom a kérést, de az anyja nem szól, csak bólint, majd visszafordul anyámhoz, folytatva a megkezdett csevegést a régi angliai idõkrõl.

Felállok, és követem Rint, aki megmutatja a kertet. Bár sejtem, hogy ez csak ürügy, vagy pedig csak bebeszélem magamnak a dolgot. Mindenesetre, a kert valóban varázslatos, tele rózsabokrokkal, lugasokkal, kövezett ösvényekkel, és a közepén egy szökõkúttal. A szökõkút kör alakú, és a közepén, egy talpazaton egy sárkány köpi a vizet a medencébe. Nagyon tetszik, el tudnám képzelni itt az életemet. Persze, ahhoz el kéne hagynom Angliát.

-       Tetszik? – kérdi hirtelen Rin, mire megremegek. – Megijedtél?

-       Csak elbambultam – mosolygok rá. – Gyönyörû, nagyon tetszik. Szerencsés vagy, hogy itt élhetsz.

-       Ezek szerint, te nem vagy boldog otthon – vonja le a következtetést, mire elfordulok. – Mindegy, nem fogok faggatózni. Egyébként is, azért hívtalak meg, mert nagyon lenyûgözött a játékod tegnap este. Igazán tehetséges zongorista vagy.

-       Mindenki ezt mondja – vonok vállat. – De õszintén szólva, már nem érdekelnek a díjak és elismerések. Több díjam, és trófeám van, mint amennyi egy vitrinben elfér. Persze, zongorázni szeretek – mondom ránézve, nehogy azt higgye, az egész csak nyûg. – Mindössze…

-       Unod a versenyzést, igaz? – kérdi, mire meglepetten bólintok. – És miért nem mondod ezt meg a szüleidnek?

Sóhajtok, és leülök a szökõkút szélére. A vizet nézem, ahogy fodrozódik, miközben a sárkány szájából zubog lefelé az áldás. Nem olyan egyszerû erre a kérdésre válaszolnom, és nem is értem, miért nyílok meg hirtelen így egy idegennek, akivel csak tegnap este, futólag találkoztam. De Rin olyan különleges, annyira felnõtt, talán tíz évvel idõsebb nálam. Úgy érzem, hogy neki bármit elmondhatok, nem fog kinevetni, vagy gyerekesnek gondolni. Valójában, még soha senkinek nem tudtam megnyílni, sem a saját szüleimnek, sem a tanáraimnak, sem az osztálytársaimnak. Mindenki a zsenit látja bennem, a jövõ új reménységét, aki egy nap a Londoni Zeneakadémián, majd a Julliardon fog tanulni. Nem látják bennem az embert.

-       Úgysem hallgatnának rám. Apa még talán, de anya a fõnök, mindig õ dönti el, hogy mit csináljak – válaszolom végül. – Nem akarom magam sajnáltatni, csak szeretném, ha egyszer az életben ne a zongoristát látnák bennem, hanem az embert. Persze, ezt nem lehet neki megmagyarázni. Másoknak sem, mert mióta elõször elkezdtem zongorázni és megnyertem az elsõ versenyemet, mindenki a zsenit látja bennem. Félnek tõlem, tartanak tõlem – suttogom. – És fogalmam sincs, miért mondom el ezeket neked, Rin.

-       Talán mert meghallgatlak, nem igaz? – ül le mellém, és néz a szemembe. – Miért nem hagyod abba, ha ezt akarod? Senki sem kényszeríthet, hogy versenyezz, hogy olyasmit csinálj, amit nem akarsz.

-       Azzal hatalmas csalódást okoznék mindenkinek – mondom egyszerûen.

-       Viszont ideje lenne, hogy végre magadra is gondolj, és elengedd anyád szoknyáját – teszi a vállamra a kezét. – Ideje lenne, hogy végre öntudatodra ébredj, Alice. Csodaország nem vár örökké.

Akaratlanul is elnevetem magam. Kiskoromban apa sokat viccelt, hogy olyan vagyok, mint a mesebeli Alice, aki beleesett a nyúlüregbe, és végül Csodaországban ért földet. Rin valahogy pont eltalálta azt a hangot, amit kellett. És azt hiszem, igaza van, de mégis, mit csinálnék, ha nem versenyeznék? Nekem csak a zongorához van tehetségem. Rin furán néz rám, amiért hirtelen nevetek, de úgy tûnik, nem sértõdik meg. Végül abbahagyom a nevetést.

-       Talán igazad van. Nem, igazad van, Rin, csak éppen nem tudom, hogy akkor mit is kéne tennem – mondom õszintén. – Nekem eddig a versenyzésbõl állt az életem, és imádok zongorázni, bár néha abba akarom hagyni. És nem tudom, hogy anya hogy reagálna. Biztos mindenfélét a fejemhez vágna, hogy csalódást okozok neki, mert elpocsékolom a tehetségem, és hogy hálátlan gyerek vagyok, akire ezek szerint hiába költött annyi pénzt.

-       Miért nem maradsz Japánban? – pendít meg egy húrt, mire meglepetten pislogok. – Itt távol lennél a szüleidtõl, és lehetne saját életed. Itt lakhatnál nálam, el tudom intézni a vízumot és az iskolát is. Mit szólsz?

A szemében reménykedést látok. Mintha szeretné, hogy maradjak. És nekem is megdobban a szívem. Mindig is vonzott Japán, a misztikus ország tele titkokkal és rejtélyekkel, felfedezni való tájakkal és utakkal. Talán Rinnek igaza van, itt új életem lehetne, és végre talán barátokra is találnék. Bólintok.

-       Benne vagyok, ha meg tudod gyõzni anyámat – mondom mosolyogva, reményteli hangon.

A szobámba érve már meleg víz vár a kádban, le vetem magamról a kimonómat és elmerülök a kellemes habok közé. Imádok elmerülni bennük és még élvezném is de most nem lehet. Gyorsan le tudom magma és már a szekrényem elõtt állva keresgélek a megfelelõ ruhadarab után. Egy fekete estélyire esik most a választás, a háta teljesen ki vágott éppen, hogy csak a fenekem tartja fent a ruha hátulját. A ruhához passzoló magassarkút is ki veszek a szekrénybõl. Mikor már felöltöztem a hajamat egy igényes kontyba szedem, egy kis smink és már mehetünk is.

Mikor ki sétálok már anyám a kocsinál vár rám, egy krém színû estélyit vett fel, hozzá az elmaradhatatlan kiegészítõket. Már magam sem tudom mikor láttam õt ilyen ruhában, de határozottan jól áll neki. Az autó halkan gördül ki az aszfaltos útra, a forgalom most kivételesen nem az a tipikus. Hamarabb oda érünk a Tokiói Hangversenyteremhez, igaz én nem nagyon vagyok oda érte, de anya imádja a klasszikus zenét. A kocsi a lehetõ legközelebb áll meg a bejárathoz, Kira le ellenõrzi a helyet, mindent rendben talált mert már jön és nyissa ki nekünk az ajtót. Mikor be érünk az elõ csarnokba már ott rengeteg ember van, sokan versenyzõk de vannak itt olyanok is akik csak bámulni jöttek. Az igazgató azonnal felismer és oda siet hozzánk, elõ veszi a nyálas oldalát és a legjobb páholyhoz vezet minket. Anyával elfoglaljuk a helyünket, két testõröm kint marad a páholy elõtt de Kira és Kaolo itt maradnak velünk bent.

Meg sem lepõdök amikor õ nyeri meg a versenyt, anya nagyon örül a gyõzelmének. Nem gondoltam anyámról, hogy ennyire honvágya van de apámnak meg sem említette. Sosem ment vissza Londonba, azóta itt él mióta apámmal találkoztak.

Reggel már hatkor felkeltem, mindenkinek elmagyaráztam a mai nap jelentõségét és, hogy anyámnak egy szót se a vendégekrõl. Le fürödtem, meg reggeliztem és már mehetett a munka. Az egyik rivális klán már megint bekavart az üzletembe. A kis kavarodás pedig nekem milliókat jelent, milyen kár. Majd a kisfia meg fizet ezért, megtanítom õket arra, hogy nem szabad velem kekeckedni. Kira és Kaolo már elmentek a kis „lányocskát” össze szedni. Majd apucinak elküldjük egészben, csak egy két végtagja fog hiányozni és nyelve.

Pont idõben fejeztem be annak a kis légy piszoknak a kínzását, a fekete golyó álló limuzin éppen most kanyarodott be a kapun. Az egyik idõsebb inas majd be fezeti õket a kertbe addig én megint megyek fürdeni. Nem tehetek róla de imádom amikor én kínozhatok, ahogy könyörög a szaros kis életéért és mindenre meg esküszik csak engedjem el az maga a mennyország. Na de most már szedjem össze magam, egy vér vörös kimonót veszek fel amin gyönyörû sárkányok táncolnak. A kertbe érve már ott van az én szépséges dalos pacsirtám. Barna haja most kiengedve hullik vállára és határa, ruha választása is megfelelõ, egyszerre hangsúlyozza kis vékony derekát és kebleit amit egy masni mintás felsõvel csak még jobban kiemel. De amint látom én sem vagyok közömbös neki, leplezetlenül mér végig, hagyom hadd élvezkedjen. Tekintete mikor az enyémet is megtalálja akkor egy kicsit elpirul de semmi több. Anya anyámmal beszélget éppen, néha apja is be csatlakozik de inkább vissza vonulót fúj amikor a felesége rá szól.

- Persze, gyere csak utánam. Anyám akkor mi egy kicsit magatokra hagyunk. - anyám már tudja, hogy nem kérdés volt, hanem ki jelentés. Bólint majd vissza fordul ahhoz a perszónához.

Tokió. Mindig is vágytam ide, de ki gondolta volna, hogy pont egy zongoraverseny miatt fogok kikötni itt. Persze, nem élvezhetem a látnivalókat, az ételeket, hiszen nem szórakozni jöttem ide. Szüleim már jó elõre lefoglaltak mindent, és megtervezték az egész napomat, amelynek legnagyobb részét az foglalja el, hogy kellõen felkészüljek a versenyre. Elvégre nem engedhetem meg magamnak, hogy vesztesként térjek haza Angliába. Azt sem én nem heverném ki, sem a szüleim. Ráadásul nem tudnék élni a tudattal, hogy csalódást okozok nekik, mikor annyi idõt, energiát és pénzt fektettek a taníttatásomba. Persze, engedelmes kislányként mindig azt teszem, amit a szüleim akarnak, de néha szeretnék szabadon szárnyalni, és nem folyton megfelelni az elvárásaiknak. Ezt azonban sosem mondanám meg nekik.

A bérelt zongora elõtt ülök, és szorgalmasan gyakorlom az este elõadandó darabot. Természetesen a kedvencemtõl, Beethoventõl fogom játszani a Holdfény szonátát, ami az egyik nagy kedvencem. Anyám ugyan nem nagyon akarta engedni, de meggyõztem, hogy bár nehéz darab, de biztosan sikert aratok vele. Végül belement a dologba.

Serényen gyakorlok, ujjaim gyakorlott mozdulatokkal siklanak a billentyûkön, miközben szemem becsukva élvezem a zenét. Már a kottát sem kell figyelnem, annyiszor gyakoroltam a darabot, hogy behunyt szemmel is tudom, mikor melyik billentyût üssem le, mikor válik lassúvá, vagy gyorssá az ütem. Annyira belemerülök a gyakorlásba, hogy csak akkor ocsúdok fel, amikor halk koppanást hallok az ajtón.

-      -  Szabad! – szólok ki, mire nyílik az ajtó, és anya lép be.

-      -  Ideje abbahagynod a gyakorlást, ha el akarsz készülni a verseny elõtt – mondja anya az órára mutatva, mire riadtan konstatálom, hogy már három óra is elmúlt.

-     -  Jesszus! – kiáltok fel, anya pedig csak rosszallóan csóválja a fejét. – Elnézést, azonnal megyek készülõdni.

Felugrom a zongora elõl, és azonnal a fürdõbe indulok. A verseny fél hatkor kezdõdik, de a versenyzõknek már ötre ott kell lenniük. Tehát van egy órám elkészülni, mert verseny elõtt mindig mindenhol hatalmas a forgalom. Tokió sem kivétel, ezt már mondták a hotel portáján is, ahol megszállunk. Gyorsan lezuhanyozom, hajat mosok, megfésülöm, megszárítom, majd villámgyorsan sietek a szobába. Anya már nincs ott, de az ágyon már ott van kikészítve egy gyönyörû ruha. Térdig érõ, rövid ujjú, kissé puffos vállal, de nem zavar. Alapjáraton mély narancsszínû, amit oldalt kék színû anyag tesz színesebbé. Valamint a váll alatt is van egy-egy kék színû masni kétoldalt. Elegáns, de visszafogott darab, pont az én ízlésemnek való. Hozzá egy fekete színû cipõ van kikészítve. Gyorsan felöltözöm, két copfba fogom a hajam, és megnézem magam a tükörben. Elégedett vagyok magammal. Még egy kis púdert, szemfestéket és szájfényt kenek magamra, hogy kiemeljem az arcom elõnyös részeit, aztán kész is vagyok. Éppen ideje, mert anya újra benéz, hogy most már indulnunk kéne, mert nagy a forgalom.

~*~

A Tokiói Hangversenyterem valami hatalmas. Az elõadóterem is, de maga az épület minden képzeletet felülmúl. Modern építmény, de igazán impozáns és ízléses, ahogy az ember elvárja a klasszikus zene mûtermétõl. Mire megérkezünk, a parkoló természetesen tömve van, és anyával inkább bemegyünk, míg apa helyet keres valahol. Nem akarok elkésni, de így is alig tudunk átfurakodni a tömegen. Még szerencse, hogy a recepciós hölgy kedves. Itt Japánban mindenki olyan… kedves és udvarias a külföldiekkel szemben. Elirányít minket a versenyzõknek fenntartott ajtó felé, amit hamar meg is találunk. Átverekedjük magunkat a tömegen, majd belépünk. Hála égnek, anya elhozta a versenyhez szükséges lapjaimat, mert én biztosan a szállodában felejtettem volna õket. Persze rengetegen vannak, nemcsak japánok, de amerikaiak, németek, svédek, hollandok, meg mindenféle nemzetiségû fiú és lány a korosztályomból. Ha jól számoltam, összesen huszonnyolc versenyzõ van velem együtt.

-     -  Ne feledd, Alice, le kell õket gyõznöd! – mondja anyám, miközben lefitymálóan végignéz a versenytársaimon. – Nem mehetünk haza szégyenszemre üres kézzel, megértetted?

-      -  Igen, anya – zengem a szokásos választ, de a kezdeti önbizalmam kezd elveszni. Mindig ideges vagyok a versenyek elõtt, ráadásul a többiek úgy néznem rám, mint a véres húsra. – Megteszem, amit tudok, ne aggódj!

-      - Az nem elég, neked 200%-ot kell nyújtanod! – mondja anya, majd egy hölgy jön oda, és elhessegeti tõlem. Ebbõl tudom, hogy kezdõdik a verseny, és ilyenkor csak a versenyzõk lehetnek a színpad innensõ oldalán.

-      -  Majd találkozunk a verseny után! – mondom integetve.

Ezek után nem is nagyon figyelem, mi történik. Egy férfi japánul, majd angolul is felkonferálja a versenyt, köszönti a versenyzõket, a pontozóbírókat és a nézõket, meg egy kis beszédet is tart. Mindig a szokásos szöveg, akárhová is megyek, csupa unalmas, üres maszlag. A végén persze mindenki tapsol, még mi is, és szólítják az elsõ versenyzõt.

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy vetélytársaim igencsak tehetségesek és kiválóan játszanak. Hiába, aki kicsi kora óta gyakorolja a zongorázást, az ritkán téveszt, bár néhány lánynál, vagy fiúnál becsúszik egy-egy apró, alig észrevehetõ hiba. Én a huszonegyes sorszámot kaptam, így eléggé a végén vagyok, de nem érdekel. Addig is van idõm figyelni, tanulni és gondolatban többször újra elismételni a darabot. A többiek nagyon fölényesek, többen rám pillantanak, és néhányuk gúnyosan vigyorog rám. Igaz, én nem vagyok csipkébe, meg rózsaszínbe öltözve, nem vagyok habos-babos ruhácskában, mint egy óvodás. Az én ruhám visszafogott, de elegáns. De azt is észreveszem, hogy néhányan mély tisztelettel tekintenek rám, sõt, két japán lány és egy japán fiú még biccentenek is nekem, amit viszonzok. Úgy tûnik, õk felismertek, de nem igen foglalkozom vele. Nem érdekel a népszerûség.

-      -  És most következzen Alice Bennett kisasszony Angliából, egyenesen Londonból! – hallom meg hirtelen, mire kihúzom magam, felszegem az állam, és határozottan elindulok a nagy színpadon álló zongora felé. – Miss Bennett világszerte már több versenyen részt vett igen ragyogó eredménnyel, így neve gondolom nem ismeretlen a komolyzenét kedvelõk között. Fogadják szeretettel!

Hatalmas taps köszönt, amikor megállva a zongora mellett, finoman pukedlizek, majd leülök. A kottámat már odakészítették, kinyitva Beethoven zenéjénél. A taps elhal, én pedig mély levegõt véve kezeimet lágyan a billentyûkre helyezem. Aztán belekezdek a darabba, és hirtelen megszáll a nyugalom és béke, ami mindig meg szokott, ha zongorázom. Most sincs ez másképp, ujjaim maguktól mozognak, én csupán ott vagyok, de a zene szárnyal, és bár most nyitva van a szemem, valójában alig nézem a kottát. Fejbõl játszom, amit kevés zongorista mondhat el magáról. Teljesen beleélem magam a zenébe, ugyanakkor van egy olyan érzésem, mintha valaki figyelne. De ez nem zavar meg, mindenesetre olyan az egész, mintha valaki bennem kutakodna, és mellettem állna. Igyekszem kizárni, ám az érzéstõl nem tudok szabadulni. Befejezem a darabot, és mikor az utolsó hang is elhal, hatalmas tapsorkánt hallok. Felállok, újfent pukedlizem, és mikor felnézek a nézõsorra, hogy tekintetemmel megkeressem a szüleimet, ismét érzem, hogy figyelnek. Gyorsan pásztázom a sorokat, míg végül a tekintetem meg nem akad egy alakon. Egy nõn, aki biztos, hogy engem figyel. A páholyban ül, így nem látom jól, de annyit ki tudok venni, hogy a tekintete átható, határozott és fagyos, amitõl a hidegrázás fog el, a haja rozsdabarna és elegáns ruhát visel. De többre nincs idõm, mert lehessegetnek a színpadról, helyemet a következõ versenyzõ foglalja el. Ám a tekintet akkor is fogva tart, amitõl nagyon rossz érzés kerít hatalmába. Mint amikor tudod, hogy a dolgozatod rosszul fog sikerülni, még mielõtt megírnád. Ez is olyan érzés, csak sokkal ijesztõbb. De lehet, hogy nem is engem nézett, lehet, hogy csak képzeltem. Megrázom a fejem, és úgy döntök, nem foglalkozom ezzel többet.

~*~

Természetes, hogy enyém az elsõ díj, ki másé is lehetne. Az összes versenyzõ, a bírák, a konferancié, a nézõk mind gratulálnak nekem. A fényképész képeket készít velem és a szüleimmel, amint a trófeát tartom a kezemben. Többet is, így egészen elfáradok, mire végre vége az egésznek. Csak egy vágyam van, visszaérni a szállodába és aludni, amiben anyáék is egyetértenek. Anya azt mondta, holnap elmegyünk ünnepelni, amiért megnyertem az elsõ díjat. Aztán áradozni kezd, hogy milyen jól játszottam, és legközelebb is így kell zongoráznom. Igen, legközelebb, majd télen, amikor Moszkvába repülünk. Három évvel elõre beneveznek minden versenyre, én pedig sosem tiltakozom.

Mikor visszaérünk a szállodába, a hallban furcsa meglepetésben van részem. Több fekete öltönyös, japán férfit pillantok meg, és köztük azt a nõt, akinek a tekintete olyan átható volt. Egyszerûen gyönyörû, bámulatos. Az arca, mint egy angyalé, de rideg, mint a jégcsap egy fagyos, téli éjszakán. Haja gyönyörû kontyban, ruhája elegáns, alkata karcsú és formás, termete középmagas. Mikor meglát, elindul felém, a férfiak pedig követik.

-       - Miss Alice Bennett? – kérdi erõs, japán akcentussal, de angol nyelven.

-      -  Igen, én vagyok – válaszolom meghajolva. Ha már Japánban vagyunk, viselkedjünk is úgy. – Mit óhajt tõlem?