S egykoron eljő a nap, amikor

a Király és tizenhárom kísérője

belép Bakacsinerdő lombjainak sötétjébe,

hogy akkor megjelenjen Ő,

ki mellettük maradván, ha

seregeket vezet győzelembe,

akkor óvva lészen a Hegy

és annak minden örököse.

~

Lassan nyitom ki a szemeimet, mégis meglepően hamar kitisztul a látásom. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha hosszú évek óta meg sem mozdultam volna... néhány pillanatig még most sem vagyok rá képes. Lassú, hosszú pislogásokkal nézek felfelé, szemeimmel az eget és a fényt keresve, de csak hatalmas fák kusza, egymásba fonódó, vastag ágait vélem felfedezni, amik szinte a teljes égboltot eltakarják előlem.

A fák törzsei mintha a végtelenségig nyúlnának felfelé, de leveleket csak az éghez legközelebb eső részeiken látni, egyébként csak megtépázott indák és pókhálók borítják a vaskos, csupasz törzseket és ágakat. A tájat uraló sötétségtől rossz előérzet kerít hatalmába, de megpróbálom lerázni magamról a baljós sejtelmeket, miközben lassan feltámaszkodom a könyökeimre, hogy jobban körülnézhessek.

A körülöttem elterülő táj mit sem változik, ahogy körbehordozom rajta a tekintetem. Magasba nyúló, hatalmas, kopár fák, száraz avar és alig némi élet, fény pedig csak ott fedezhető fel, ahol vékony nyalábokban képes áttörni a fák lombjain.

Hol vagyok? És mégis hogy kerültem ide? Homlokráncolva próbálom felidézni az utolsó emlékeimet, bármit, ami rávezethetne a helyzetem mikéntjére, de bármennyire is erőltetem, csak ijesztő, sötét ürességet találok a fejemben az emlékeim helyén. Fogalmam sincs, mi ez a hely, azt pedig végképp nem tudom, hogy mit keresek én itt.

Feltápászkodom a fa tövéből, aminek a gyökerei közt fekve tértem magamhoz, aztán újra körbenézek, miközben leporolom a köpenyem és a ruhám alóla kilógó részét. Sok ösvényt látok a fák között, de vajon melyik hová vezethet? Minél hamarabb kiutat kell találnom ebből az erdőből, mert minél több időt töltök a sötétségében, annál erősebben szorítja össze a mellkasomat az a baljós érzés, ami kezdettől fogva ott motoszkált a gondolataim mélyén.

Találomra választom ki az egyik utat és indulok el rajta sietős léptekkel. Csak remélni tudom, hogy nem kerülök még mélyebbre a fák sűrűjében, mert ha eltévedek, onnan semmi esélyem sem lesz kijutni... de talán jobb, ha nem próbálom a saját esélyeimet latolgatni, mert sajnos most sem biztos, hogy túl sokat kellene remélnem magamnak. Még mindig nem tudok egyetlen épkézláb emlékfoszlányt sem megragadni, ugyanúgy, ahogy továbbra sem tudom elképzelni sem, hogy hol vagyok és miért vagyok itt. A fák sokaságának mintha soha nem lenne vége, minden irányban, akármerre nézek is, csak fák végeláthatatlan sorait látom. Hogy kerülhettem ilyen mélyre egy ilyen erdőben, és miért nem emlékszem semmire?

Már hosszú percek, vagy talán órák óta is sétálhatok, mikor végre meghallok egy éltető hangot, ami reményt csempész a gondolataimba: vízcsobogás. Ahol van víz, ott egészen biztosan van valamennyi élet is, és talán ha lekövetem a víz útját, az még ki is vezethet az erdőből! Boldog mosollyal az arcomon és új keletű reménnyel a szívemben indulok el szapora léptekkel a hang irányába, hiszen vízzel egyébként is jóval több esélyem van a túlélésre, mint nélküle, főleg ha nem csak életet, hanem irányjelzést is ad.

Már csak alig néhány lépésnyire lehetek a halkan csobogó pataktól, mikor először meghallom a hangot magam mögött. Az érkeztét a fák baljós recsegése jelzi elő, de még azok a reccsenések sem foghatók ehhez a rendkívül furcsa és félelmetes, meglehetősen természetellenesnek is ható, morgásszerű hanghoz. Hevesen dobogó szívvel torpanok és pördülök meg, de... nincs mögöttem semmi. Várok néhány másodpercet, míg mozdulatlanul kémlelem a környezetemet, de továbbra sem látok semmit.

Újra a víz hívogató hangja felé fordulok, ám alig teszek egy lépést, mikor újra meghallom a hangot a hátam mögött – ezúttal egy tompa puffanással is kísérve. A szívem a torkomban dobog, ahogy hátrapillantok a vállam felett, de egyáltalán nem vagyok felkészülve a látványra, ami rám vár. Elborzadva sikoltok fel, de aztán a számra szorított tenyérrel próbálom meg lecsendesíteni a saját rémületemet, miközben tágra nyílt szemekkel megfordulok és lassan hátrálni kezdek.

Pókok. Hatalmasra nőtt, óriási példányok, a potrohuk olyan széles, mint a fák törzse; egy közvetlenül előttem van, két másik pedig a hálóikon ereszkedik lefelé. Háromszor nyolc éhes szempár mered egyenesen rám, és bár valószínűleg nagyon gyorsak is, tudom, hogy csak egyetlen esélyem van: megpördülök a saját tengelyem körül és rohanni kezdek. A halálfélelem a torkomat és a mellkasomat szorongatja, mégis képes vagyok úgy futni, ahogy csak a lábam bírja, lehetőleg nem csak egyenesen előre, hanem minél inkább össze-vissza, hogy ne érhessenek utol annyira egyszerűen. A kezeimmel úgy szorítom a szoknyám és a köpenyem alját, mintha az életem múlna rajta... bár alighanem éppen így is van. Ha ezek akadályoznának a futásban, még biztosabb lenne a halálom.

Fogalmam sincs, merre megyek, már nem foglalkozom az ösvényekkel vagy a vízzel, egyetlen dolog érdekel: az életben maradás. Hogy lerázzam őket, még akkor is, ha a hátam mögé pillantva egyre biztosabban látom és érzem, hogy erre semmi esélyem nincs. Időközben megduplázódott a létszámuk, és valamiért kétségem sincs, hogy még sokkal többen jöhetnek. Némelyik a földön fut utánam, de a legtöbb a fák ágait használja, hol magasabban, hol alacsonyabban. Egyre inkább elfog a kétségbeesés, hiába rohanok lélekszakadva, utol fognak érni...

Ahogy visszafordítom a fejem előre, olyan hirtelen kell megállnom, hogy kis híján elesek a saját lábaimban. Egy újabb példány érkezett, és egyenesen elém ereszkedett le, de nem hagyom magam ilyen könnyen, veszek egy éles bal kanyart, és tovább futok. Az életemért. A vicsorgásuk és a morgásuk egyre inkább halálra rémiszt, arról nem is beszélve, hogy mindig egyre közelebbről hallom, szinte a fülemnél...

Hirtelen ér a támadás, aligha van esélyem reagálni vagy védekezni. Egy hosszú, csáp-, vagy lábszerű valami ütődik meglepően nagy erővel a hátamnak, én pedig már csak azt veszem észre, hogy a föld felé zuhanok. Sikerül valamelyest csillapítanom az esés erejét a kezeimmel, aztán gyorsan a hátamra fordulok és jobbára a földön kúszva igyekszem elhátrálni előlük, de hamar világossá válik, hogy semmi esélyem a menekülésre. Túl sokan vannak és túl közel, négy már el is kezdett bekeríteni, amelyik pedig a földre lökött, már a lábaimnál van. Felágaskodik, majd egy szörnyű üvöltéssel felvillantja nekem a hatalmas csáprágóit és az alatta rejtőző fogakat, amik valószínűleg csak arra várnak, hogy elevenen felfaljon velük.

A torkomat összeszorítja a rémület, a szemem sarkából viszont egy árnyat pillantok meg a fák magasabb ágain, mintha valaki elfutott volna ott... de ez egészen biztosan lehetetlen, minden bizonnyal csak a képzeletem játszik velem, és nincs is időm több gondolatot szentelni a dolognak, mert az előttem ágaskodó pók kissé elrugaszkodik a földről, hogy rám vesse magát. Védekezőn emelem magam elé az egyik karom, összeszorított szemekkel várom a fájdalmat... és nem történik semmi. Meglepve kapom fel a fejem, mikor a szörnyeteg ismét felüvölt, de ekkor már sokkal inkább fájdalmas, visítás szerű hanggal, én pedig döbbenten figyelem a fejéből kiálló nyílvesszőt. Mi a...

Látom, hogy a pókok már egy másik irányba is elindultak, méghozzá fölfelé a fákon, de minden jel arra utal, hogy még engem sem felejtettek el, ugyanis mielőtt még körülnézhetnék a nyílvessző gazdája után kutatva, a szemem sarkából megpillantok egy újabb felém ugró szörnyet. Sikerül félig elhátrálnom, félig elgurulnom az útjából, és bár utánam kap, a következő pillanatban a saját szemeimmel látom, hogy egy újabb nyílvessző egyenesen a harapásra nyitott száján keresztül fúródik a fejébe.

A levegőben már teljesen összekeverednek a pókok fájdalmas és harcias üvöltései, miközben jobb híján próbálok valamiféle fedezékbe húzódni. Fogalmam sincs, ki érkezhetett a megmentésemre, de talán neki is jobb, ha nem nyújtok túlságosan szabad támadási felületet, és így nem hátráltatom azzal, hogy még rám is kelljen figyelnie. A szörnyetegek szabályosan potyognak az égből, de mind összehúzódott lábakkal, mozdulatlanul és élettelenül, bár nem mindegyikük testében látok nyílvesszőt. Hamarosan már minden pók inkább a támadójuk felé irányítja a figyelmét, de ez engem valahogy nem tud megnyugtatni. Akárki legyen is az, nekem próbált segíteni, és most őt támadják...

Újabb és újabb jókora példány esik a földre, én pedig egy egészen kicsit kezdek megnyugodni. Nos, igen. Akárki legyen is az, most valóban őt támadják, õ viszont kétségkívül el tud velük bánni, mert bár nem tudom, mennyi pók jöhetett időközben, már alig lehetnek. Időközben sikerül behúzódnom néhány viszonylag vastag gyökér alá, amik úgy tűnik, megfelelő fedezéket adnak, mert jó ideig egyetlen újabb szörnyeteg sem talál rám.

A biztonságérzetem egészen addig tart, míg egy közvetlenül elém eső döglött példánnyal egyetemben néhány nagyon is élőnek tűnő, mozgó láb jelenik meg a látóteremben. Megpróbálok észrevétlen maradni, de egészen biztosan kiszagolhatott, mert a következő pillanatban vicsorogva elém ugrik. Mielőtt még elkaphatna, gyorsan kiugrok a fedezékből, de a pók is túl gyorsan reagál, mert néhány lábával elzárja előlem a menekülés útját. Újra megpróbál belém marni, én peidg jobb híján a kezemmel igyekszem távol tartani magamtól azokat a rémisztő csáprágókat. Sokkal erősebb nálam, ezt egyértelműen érzem, de legalább sikerült megzavarnom. Lerázza magáról a kezemet, miközben újabb fajtársa esik mellénk, de aztán rögtön újra támad, amit már csak hárítani vagyok képes.

Magam elé emelem a kezem, hogy ne haraphasson az arcomba, ám a következő pillanatban érzem, hogy két fullánkszerű valami fúródik mélyen az alkaromba. Elhaló kiáltás szökik ki az ajkaim közül, ahogy heves fájdalom vág végig az egész testemen, az alkaromból pedig furcsa, zsibbasztó, égető érzés kezd felfelé terjedni. A harapás alig két másodpercig tarthat, mielőtt ez a pók is kapna a fejébe egy nyílvesszőt, hogy aztán éktelen visítással felágaskodjon, majd élettelenül a hátára essen. Legalább nem rám esett...

A világ jobbra dől és kezd összeszűkülni körülöttem, alig fogom fel, ahogy az utolsó szörnyeteg is végleg elpusztul. Aranyszín villanását látom nem is olyan messze, aztán a fülembe eljut egy hang, amitől le kell hunynom a szemeimet. Olyan nyelven beszél hozzám, amit egyáltalán nem értek, mégis minden egyes kiejtett szó gyönyörűen hangzik azzal a lágy, mély tónussal.

- Av-'osto (Ne félj)! – suttogja, és bár egyetlen szavát sem értem, végtelenül megnyugtató még csak hallgatni is. – Lle naa varna (Biztonsgában vagy).

Könnyű érintést érzek a hajamon, mire kényszerítem a szemeimet, hogy újra nyíljanak ki, még ha ez nem is olyan egyszerű feladat ezzel a sajgással és zsibbadással a testemben. Éppen akkor sikerül résnyire nyitnom őket, mikor egy újabb finom érintés már a sérült karomon érződik. Az elmém tompasága miatt csak egy túlzottan tökéletesnek tűnő profilt tudok kivenni, mielőtt egyre biztosabban kezdene eltűnni minden a szemem elől. Amikor az érintések tulajdonosa felém fordul, már csak a hihetetlenül tiszta kékséget vagyok képes felfogni, amit a tekintetében látok, de az a kékség és a lágy, dallamos szavak elkísérnek a sötétségbe, ami így már nem is tűnik annyira ijesztőnek.

***

Halk, elfojtott beszélgetés távolabbról beszűrődő hangjai térítenek magamhoz. Szükségem van néhány másodpercre, hogy felfogjam, hol is vagyok – egy puha ágyban fekszem betakarva, és ahogy kinyitom a szemeimet, egy tágas helyiség körvonalait pillantom meg magam körül. Emlékképek jelennek meg a lelki szemeim előtt egy ismeretlen, sötét erdőről, hatalmas pókokról, nyílvesszőkről, egy harapásról... És egy hangról, amihez aranyszín és kékség tartozik. Vajon csak álmodtam az egészet? Ez tűnne a leglogikusabb magyarázatnak, de amikor megpróbálom felemelni a bal kezem, tompa fájdalom kezd lüktetni az alkaromban, és lepillantva látom, hogy szoros kötés borítja. Ezek szerint tényleg megtörtént, de akkor...

A suttogás, ami eddig az ajtó előtt hallatszott, hirtelen abbamarad. Újra azon a számomra ismeretlen, dallamos nyelven hallok néhány szót, de amikor meghallom rá a feleletet, még a lélegzetemet is visszafojtom. Ez ő... a megmentőm. A szívem valamiért hevesebben kezd dobogni, pedig még csak nem is értem, mit mondanak egymásnak; egyedül azt érzem, hogy míg a beszédpartnere kissé hevesen, feszülten beszél, addig ő próbál megnyugtató hangszínt megütni.

Aztán a beszélgetés abbamarad, léptek zaja hallatszik odakintről – hallom, hogy az egyik távolodik, a másik azonban határozottan közeledni érződik, én pedig visszafojtom a lélegzetem. Meglep, hogy ismét az ő hangját hallom, ám ezúttal meg is értem a szavait, amelyek már csaknem a szoba ajtajából szűrődnek be.

- Hogy van? – kérdezi, a hangja ugyanolyan gyönyörűen hat, mint amikor az ismeretlen nyelven beszél.

- Erős és gyorsan gyógyul – feleli egy számomra ismeretlen hang. – Szerencséje volt, hogy ott voltál, uram. Kevés méreg jutott a szervezetébe és még idejében idehoztad. Valószínűleg hamarosan magához is tér.

- Hannon le (Köszönöm)! – hallom ismét az õ hangját.

Ezúttal szinte nem is hallok lépteket, ám a következő pillanatban hosszú árnyék vetül a szoba nyitott ajtajára, én pedig ismét elfelejtek levegőt venni. A torkomban dobogó szívvel nézek az ajtó irányába, ahol hamarosan meg is jelenik egy magas, nyúlánk alak, nekem viszont nem kell gondolkoznom azon, hogy ki lehet: abban a pillanatban, hogy a tekintetem találkozik a legkékebb szempárral, amit valaha láttam, már tudom, hogy ő az. Emlékeim talán nincsenek, ezt mégis... egyszerűen csak tudom.

Igen, emlékek nélkül is bátran ki merem jelenteni, hogy egészen biztosan soha nem láttam még hozzá foghatót, az arca és a vonásai szinte földöntúlinak tűnnek. Hosszú haja aranyszínű, amitől rögtön értelmet nyernek az elmosódott emlékekben szereplő arany villanások is. Tehát tényleg neki köszönhetem az életem.

- Ébren vagy – húzza vékony ajkait kedves és nem kevésbé varázslatos mosolyra.

Eleinte csak bólintani vagyok képes, szükségem van néhány másodpercre, hogy megtaláljam a hangom, és bár a pillantásom még akkor sem vagyok képes elszakítani az övétől, nem úgy tűnik, mintha zavarná a kontaktus, vagy mintha ő meg akarná szakítani.

- Te... Te mentettél meg – szólalok meg lassan, miközben közelebb lép az ágyhoz. Még mindig mosollyal az arcán bólint egyet, aztán leül az ágy szélére, egyáltalán nem tolakodó közelségben. – Köszönöm – nézek fel rá, ezúttal sikerül több határozottságot vinnem a hangomba. – Az életemmel tartozom neked.

- Nincs mit megköszönnöd – ingatja a fejét, amitől a két vékony, füle mögött futó fonat lágy táncba kezd. Csak ekkor akad meg a pillantásom a hosszú, hegyes fülein, és hirtelen valahogy minden értelmet nyer, mikor egyetlen szó jut eszembe: tünde. Nem csoda, hogy földöntúlinak tűnik a szépsége, az azonban annál inkább, hogy nekem ilyen gondolatok villannak a fejembe. Az erdőben történteket megelőzően továbbra is csak a nagy, üres semmi van az emlékeim helyén, akkor hogy tudhatok ilyen dolgokat? – Örülök, hogy időben odaértem – térít vissza a hangja a gondolataimból, mire ismét az arcára fordítom a pillantásomat. – A nevem Legolas.

Egy pillanatra elbizonytalanodom, hiszen amióta az erdőben magamhoz tértem, egyetlen emlékemet sem vagyok képes felidézni... Attól félek, hogy a tulajdon nevemet sem tudom majd megmondani neki, de elég csak erre gondolnom, az elmém mintha megsúgná a választ.

- Aerethal – mutatkozom be én is, aztán lassan halvány mosolyra húzom az ajkaimat. – És én is örülök, hogy idejében odaértél.

A mosolya kiszélesedik, amitől a szemeibe csillogó szikrák költöznek.

- A gyógyító azt mondta, hogy gyorsan gyógyulsz – pillant a bekötött karomra. – Valószínűleg néhány nap múlva teljesen kitisztul belőled a méreg hatása.

- Köszönöm, hogy gondoskodtatok rólam – felelem halkan, próbálván elrejteni a hirtelen feltörő félelmet a hangomból.

Néhány nap múlva felépülök, és valószínűleg ez a határa annak, ameddig élvezhetem a vendégszeretetüket... bárhol legyek is most pontosan azon belül, hogy ez minden bizonnyal egy tündékhez tartozó terület. Emlékek nélkül viszont hová mehetnék? Fogalmam sincs, hogy kerültem az erdőbe, azt sem tudom, lenne-e hová mennem, van-e otthonom valahol, vár-e valaki valahol...

- Aerethal? – szólít meg, ismét kizökkentve a gondolataimból. A homlokát finoman ráncolva, kissé oldalra billentett fejjel fürkészi az arcom, mintha érezné a félelmeimet, vagy talán az arcomra van írva minden gondolatom. – Minden rendben?

Idegesen pillantok oldalra. Így is túl sokat tett értem, nem akaszthatom a nyakába minden egyes problémámat, és egyébként sem akarok hálátlannak tűnni és kihasználni a kedvességét. Egészen biztosan nem maradhatok itt, valamit ki kell találnom ez alatt a néhány nap alatt.

- Persze – felelem végül egy mosolyt erőltetve az arcomra, és bár figyelő kék szemei azt az érzést keltik bennem, hogy túlságosan is belém lát, végül mégis biccent egyet. – Én csak... egy kicsit össze vagyok zavarodva. Elmondanád, kérlek, hol vagyunk pontosan?

Újra kimondatlan kérdések árnyékait látom a szemeiben, de egyelőre nem mondja ki őket.

- Észak-Bakacsinerdő tünde királyságában – feleli, én pedig egyszerre értem és nem értem. A Bakacsinerdő ismerős érzést kelt a gondolataimban, azt súgja, jó helyen vagyok, viszont nem tudom, miért. – Kérlek, ne vedd támadásnak, hogy megkérdezem, de mit kerestél az erdőben? – kérdezi aztán, pontosan rátapintva arra a pontra, amitől féltem, pedig sejthető volt, hogy ez járt a fejében. – Nagyon veszélyes egyedül kószálni a fák között, főleg azon a részen.

- Én... – Hirtelen fogalmam sincs, mit mondhatnék. Egyetlen jó hazugság sem jut eszembe, arról nem is beszélve, hogy a gondolat, hogy hazudjak neki, helytelennek tűnik. Megmentette az életem, gondoskodott rólam, én pedig cserébe hazudjak a szemébe? – Fogalmam sincs – csúszik ki a számon, mielőtt meggondolhatnám magam.

- Hogy érted? – vonja fel a szemöldökét meglepve.

- Semmire sem emlékszem – vallom be halkan, hiszen most már úgy is mindegy. – A fák között tértem magamhoz, de nem tudom, hogy kerültem oda.

- És nem emlékszel semmire? – ismétli, de a szavaiban nincs gyanakvás. – Egyáltalán semmire?

Mély sóhajjal megrázom a fejem, kerülve a pillantását.

- Az is meglepett, hogy a nevemet fel tudtam idézni – suttogom.

Félve nézek rá, de az arca színtiszta kedvesség és együttérzés.

- Ne aggódj emiatt – biztosít a szemembe nézve, hosszú ujjait a felé eső, sértetlen karomra simítva. – A gyógyítók talán tudnak magyarázattal szolgálni, de addig is annyi ideig maradsz itt, ameddig csak szeretnél és szükséged van rá. A szavamat adom.

A szavai egyszerre lepnek és nyugtatnak meg, hálával telik meg a szívem. Bár elképzelni sem tudom, hogyan és miért kerültem az erdőbe, főleg annak a legsötétebb részére ezek szerint, de az istenek egészen biztosan kegyesek voltak és rám mosolyogtak, amikor éppen őt küldték a megmentésemre. Vajon ő lehet ennek a királyságnak a legkiválóbb harcosa?

- Köszönöm – sóhajtok fel megkönnyebbülten, hálásan mosolyogva rá. – Nem tudom, hogyan fogok tudni ennyi mindent meghálálni neked.

- Mondtam már, hogy nincs mit megköszönnöd – viszonozza a mosolyom. – Most viszont pihenj, még szükséged van rá. – A karomon nyugvó kezével finoman végig is simít a bőrömön, amitől finom bizsergés fut végig egészen a nyakamig. Egy pillanatra ő is odanéz, én pedig eltűnődöm rajta, hogy vajon ő is érzi-e, de még ha így is van, egyikünk sem teszi szóvá. – Később visszajövök, rendben?

Mosolyogva bólintok, õ pedig feláll az ágyról és elindul kifelé. Végig követem a tekintetemmel, ahogy kimegy a szobából, ám ahogy behajtja maga mögött a súlyos tölgyfaajtót, úgy érzem, magamra maradtam. Magamra maradtam az emlékeim hiányával, azzal a súlyos sötétséggel, a helyükön, és megannyi kérdéssel, amelyeknek a száma mintha minden ébren töltött pillanattal egyre csak nőne.