Legutóbbi utam messze vitt ama földtõl, ahol nevelkedtem. Hetekig lovagoltam, hajóra is szálltam, sõt, a hegyeken is átkeltem. Mindig is olyan felemelõnek találtam, ha magaslati levegõt szívhattam. Szabadabbnak éreztem magamat, ahogy egy-egy szirtrõl letekintést nyerhettem a síkságokra. Az esetleges veszélyek, mint a hóvihar, vadállatok vagy vadászok sosem csökkentettek lelkesedésemen. Azonban sohasem idõzhettem túl sokáig eme helyeken: a küldetés várt. Egy rossz lépéssel veszélyezhettem a célt, emellett a saját életemet. Most az utóbbi jött ki a lépésbõl.

Hideg. Sötét. Mindennek hal szaga van… döglött hal szaga… Istentelen bûz. Hangok. Kocsizörgés. Valaki beszél… Vér íze a számban. Sajgó testrészek, lüktetõ vágások, zsibongó fej. Nyüszögésre leszek figyelmes, s meg sem kell mozdulnom, a tulajdonosa nedves orrát arcomhoz nyomja. Kezdem összerakni a képet, bár az, hogy hol vagyok még mindig oly homályos számomra, mint a remény, hogy halálom után a jók közé kerülök.

Ahogy óvatosan kinyitom szemeimet a magam mellé fogadott kutyát pillantom meg. Hatalmas nagy barna szemeivel aggódóan pislog rám, míg két mancsát pihenteti fejét. A közelben van a halstand, valahogyan a piac közelébe kerültem. Az egész oly érthetetlen… Tudom, hogy menekültem, hogy megtámadtak. Hajóra is szálltam, hogy megmeneküljek elõlük, s úgy tûnik sikerült. Aztán… aztán nem is tudom. Rémlik valami szekér, ahová felmásztam, ezután azonban már semmi. Igazából mindegy is. Egyedül így nem jutok semmire, a küldetésemet azonban elvégeztem. A halált nem félem. Sosem féltem. Végre csend lesz, nyugalom…

Arcok jelennek meg szemeim elõtt. Fiatalé, idõsé, várandós asszonyé. Egyiket sem ismerem, mégis kísértenek. Kísértenek, kísérteni is fognak, míg oda nem jutok, ahová én jutattam õket. Ahová hamarosan én is követem õket.

Azt tanították ne sajnáljam õket. Azt mondták, hogy õk csak kellékek, bábuk, melyekre szükségünk sincsen. Lényegtelenek. Hasztalanok. Habár nem értettem soha eme felfogást, így cselekedtem. Megöltem õket. Torkukat metszettem, hogy ne sikítsanak, ha a helyzet úgy kívánta, majd tovasuhantam. Este pedig, mikor egyedül maradtam, s a küldetésem mellett másra is gondoltam, az arcaik felsorakoztak elõttem, s nem hagytak úgy aludni, ahogy kellett volna. A Mester szerint mindig is túl könyörületes voltam, s minden igyekezete ellenére az is maradtam. Egy emlék tett azzá. Egy régi, halvány kép, mely magányos estéimen visszaköszönt nekem.

Most sem volt másképp. Halk, de annál magabiztosabb nõi hang csendül fel fülemben. Énekel. Altatódalt. Ujjai arcomat cirógatják, ajkait halovány mosolyra húzza, míg gyönyörû hang hagyja el õket. Vonásai nem élesek, mégis oly ismerõsek. Sötétszõke hajzuhatagát felfogva viseli, de pár huncutabb tincs göndörödve táncol arca mellett. Egyszer csak dala halkulni kezd, már nem énekel, csak dúdol nekem. Abbahagyja arcom cirógatását, helyette közelebb hajol s csókot hint homlokomra, majd pár szót suttog a fülembe:

- Még nem jött el az idõd, kisfiam… Még nem.

*-~×°¤°×~-*

Nem tudom eldönteni, hogy álmok kísértenek e, vagy ama sorsra jutottam, hogy életem fõbb eseményei halálom után kisebb változásokkal, kuszán s durván újra szemem elé kerülnek. Gyorsan peregnek az események, alig bírom szemmel tartani. Minden keserû, átedzett éjszaka nehéz fizikai fájdalmait érzem; az izgalmat, ami elsõ küldetésnél járta át egész testemet; a diadalt, melyet akkor éreztem, ha visszatértem egy-egy sikeres merénylet után. Orromban érzem a bordély szagát, ahová testvéreim rángattak el „tudásgyûjtés” szó alatt.

Aztán minden hideg, rideg, keserû és magányos. Felrémlik a félelem, melyet minden egyes alkalommal éreztem, mielõtt a Mester elvert volna alaposan. A közöny, mely átjárt az özvegyek sikításánál halott férjük megtalálásakor. Egyszer csak azon kapom magam, hogy nem érzek semmit. Se érzelmileg, se testileg. Kezdem gyanítani, hogy meghaltam abban a sikátorban a halpiacos mellett, azonban ezt megcáfolja a hirtelen elõbukkanó, majd erõsödni kezdõ fájdalom a testem minden pontján.

Nem fázom már, hidegen sem fekszem, épp ellenkezõleg. Forróság járja át testemet, ami mintha enyhítené a fájdalmas lüktetést és bizsergést sebeim mentén. Valami, vagy éppen valaki, az oldalamhoz simulva fekszik. Nem gondolkozom sokat azon ki lehet az; rögtön tudom, hogy a mellém szegõdött eb tanúsítja továbbra is hûségét.

Nagy nehezen sikerül szememet is felnyitnom, hogy körbenézhessek. Ismeretlen helyen vagyok, egy ágyba fektetve, alaposan betakarva. A kutya felkapja fejét, ahogy megmozdulok, s nyüszíteni kezd. Egy szúrós tekintettel belé fojtom ösztönös aggódását, õ pedig szinte belepréseli magát a szénazsákba, melyen fekszünk.

Motoszkálásra leszek figyelmes, ami rögtön felébreszti bennem az élni akarás s óvatosság szellemeit. Az alapos szemlém alatt a tõlem nem messze lévõ rozoga asztalon felfedeztem egy kést, így elmém rögtön afelé hajt. Fogaimat összeszorítva tápászkodom fel, míg a kutya újra nyüszítésbe kezd s lépek pár bizonytalan lépést. Megtámaszkodom az asztalon, majd rámarkolok jobbommal a vágóeszközre. Nem tûnik túl élesnek, de a célnak meg fog szolgálni. Puszta kézzel is tudok ölni, azonban ahhoz erõ kell. Emellett azt se tudom kire várhatok az ajtó másik oldalán.

Ahogy felegyenesedem s halk nyögéssel adom ki magamból a sebeim észveszejtõen fájdalmas feszülését az eb, mintha rám akarna szólni, hogy feküdjek vissza, felugat. Mérgesen pisszegem le, de ehelyett csak még hangosabban kezd el ugatni. Az ajtó másik oldala felõl hangos csörömpölést hallok, majd egy ismeretlen férfi kiált fel valamit. Nem értem mit mond, s ez már nem tetszik. A fájdalmat próbálva elmémbõl kiûzve teszem meg a hátralévõ pár lépést az ajtóig, ott pedig a hûvös falnak vetem hátamat.

Szívem hevesen ver, azonban pumpálásán túltesz a kutya ugatása s az egyre közeledõ léptek zaja. Számolom õket, s az utolsó, a hatodik, már az ajtó elõtt fejezõdik be. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, rendezem lélegzetemet, mely a fájdalom s a sietés miatt hangos s rendszertelen lett. Koncentrálnom kell arra, ahogy az ajtó másik oldalán lenyomják a kilincset, ahogy a nyelv kikattan, majd az ajtó befelé nyílik. A férfi újra mond valamit közben.

Mikor a háta mögül jövõ fény megvilágítja a félhomályban az ágyat, ahol a kutya áll ugatva megtorpan. Ez az én esélyem arra, hogy ellökve magamat a faltól egy lépéssel mellette teremjek s riadt arca ellenére nyakának szegezzem a kést, míg testét az ellentétes oldalon lévõ falnak. Riadtan kiált fel, majd magyarázkodásba kezd. Nem értek egy szót sem belõle, s talán emiatt szorítom nyakának jobban a kést. Nagyot nyelve hallgat el, míg rémülettel teli világoskék szemeit az enyémekbe fúrja. Újra beszélni kezd, de még az én fülemnek is feltûnik, hogy minden mondata más nyelven hagyja el ajkait.

- A latint beszéli e? – kérdi végül számomra is ismerõsen, mire enyhítek a szorításon, de nem szólok semmit. – Ezek szerint igen…

- Ki maga? – kérdem rekedt hangon, mely az elmúlt nap nehézségei miatt talán érthetetlen is.

- Én… én találtam magára. A piacon. – Ahogy kicsit arrébb húzom a kést a nyakán remegõsen felsóhajt félelmében. Nem sérti fel bõrét az életlen penge, de szerintem ez az utolsó dolog mely eljut elméjébe most. – A kutya ugatott, mint most… aztán felfigyeltem rá és… magához vezetett. – Fél szemmel az említett állatra nézek, aki hátracsapott fülekkel fekszik az ágyon s minket figyel.

- A kutya, azt mondja?- kérdezek vissza, mire õ nyel egyet.

- Így van. – Farkasszemet nézünk, amit végül õ szakít meg mikor lenéz. – A sebei? – Felvont szemöldököm láttán vesz egy mély levegõt, majd nyel egyet. – Elláttam õket, azonban mindegyik eléggé súlyos. Ágyban lenne a helye. Nem szabadna magát megerõltetnie. Én… nem fogom bántani – itt kínnal elkevert hisztériával nevet fel. – Még azt se tudom hogyan kell megfogni egy kést, hogy biztosan átszúrj a húst.

Egyre nehezebb a karom, a levegõ is szúrja tüdõmet. Úgy érzem nem hazudik, sõt, azt se tudja kit mentett meg. Egyszerûen cselekedett, s hogy mi okból magam sem tudom. Talán a majd szétszaggató fájdalom az, ami végül arra késztet, hogy elvegyem nyakától a kést. Persze rögtön megkönnyebbülten felsóhajt, míg a penge helyéhez kap fél kézzel.

- Köszönöm. Sokkal jobb hangulatú így beszélgetni, tudja… nem szoktam hozzá, hogy kést szegezzenek a torkomnak. Leonardo da Vinci vagyok, s bár tudom, hogy a ház nem egy gazdagon díszített s kényelmes portékákkal ellátott féle, remélem jól pihent. – Csak úgy áradnak belõle a szavak, én pedig fájó fejjel próbálom minden szavát megemészteni. Valamiért oly ismerõsen cseng a neve, magam sem tudom miért, azonban nincs erõm ezen törni lüktetõ fejemet.

- Fleet… - suttogom halkan nevemet. – Elég ha ennyit tud. S most ha megbocsát, távozom… - ejtem le a földre a kést, míg a Leonadro névre keresztelt férfi homlokát ráncolva mér végig. Biztosan nem kerüli el tekintetét a vészesen remegõ lábaim sem.

- Ilyen állapotban? Állni alig bír! – feleli, míg én szavait igazolva mellé fordulok s a falnak vetem hátamat. – Nem jutna messze, emellett rendesen kell ennie s innia, hogy elkezdjenek gyógyulni a sebei. Láttam, míg bekötöztem, hogy nincs hiányán a sebhelyeknek, azonban most ugyanannyit szerzett egyszerre, mint amennyit eddig életében! Kötést is cserélni kell, elfertõzõdhet és… - sorolta bõszen, míg a remegõ lábaim végül feladják a szolgálatot s fal mentén összeesem. Fájdalmasan szisszenek fel, szemeim is bekönnyeznek.

- Atyaég! Látja, errõl beszélek – guggol le mellém, míg én erõtlenül próbálom segítõ kezét ellökni magamtól. – Ne ellenkezzen kérem, így is nehéz lesz újra az ágyhoz cipelnem. Elõzõ alkalommal se tudom, hogy sikerült… talán az elcsent szekér miatt, amivel hazáig toltam. Úgy akadt erõm a házba cipelni.

- Mindig ennyit beszél? – döntöm fejemet erõtlenül a falnak, mire õ zavartan felnevet.

- Nem tudom… vagyis… mindegy - zavarában legyint, majd óvatosan a hónom alá nyúl. – Jöjjön, segítek visszafeküdni. – Nagyot nyögök, ahogy húzni kezd, sikeresen egy sebemhez közel kerített fogást rajtam. nem szólok semmit, erõm sincs hozzá, emellett nyelvem csak összeakadna.

Így, hogy lábaimat nagy nehezen tudom egymás után rakni elég hamar sikerült az ágyhoz jutnunk. Az eb arrébb araszol, így akad nekem is hely. Nagyot sóhajtok, ahogy egyenesbe érek. Igaz,a  hátamon is van pár seb, s akárhogy feküdnék rossz lenne, mégis sokkal jobb, mintha állnom kéne. Leonardo még nagyobbat sóhajt fel, ahogy ágyban tud. Csípõre tett kézzel áll meg mellettem, majd mikor a takaró után nyúlok, nyúlna õ is, de megelõzöm. Kihúzom magam alól, még ha sziszegve is s magamra terítem.

- Nem szomjas? Netán éhes? – kérdezi végül egy kisebb idõnyi ácsingózás után. Nem kívántam hozzá szólni, de ezek szerint ez se kergette el. Nem válaszolok, így bégül bólint egy aprót. – Rendben. Akkor hozok magának inni, meg egy kis…- innentõl már határozottan nem hozzám beszél. - Nem is tudom mit kéne még. Ennie is kell, fontos az élelem bevitel, azonban nem szeretnék nehezen megrághatót neki adni. igaz eszméleténél van, de ki tudja. – Hamar csukódik mögötte az ajtó, s már sokkal tompábban lehet csak hallani szavajárását az étellel kapcsolatban.

Óvatosan emelem fel a kezemet, hogy a kutya mellé simíthassak. Érdeklõdve hajol közelebb s dugja nedves orrát hozzám. Nem tudok neki semmit se mondani, emellett nem is hinném, hogy megérti. Megmentette az életemet. Annak idején adtam neki enni, talán ezzel hálálta meg. Kedveskedve simogatom az orrát, amit eldõlve hagy. Nem ugrál, nem csahol túlzottan, képen se akar nyalni. Csak fekszik mellettem félig lehunyt szemekkel s élvezi az apró törõdést, amit adhatok neki.

Nem sokkal késõbb újra nyílik az ajtó, s a szõke, borostás férfi lép be rajta kezében egy kancsóval. A rozoga asztalhoz lép, amirõl a kést is szereztem, majd egy kézmozdulattal lesöpri róla azt a pár papirost s evõeszközt, ami rajta van. Nagy zörejjel húzza hozzám közelebb, majd helyezi rá a kancsót.

- Hoztam inni, Fleet – néz le rám, míg én szúrós szemekkel jobban magamra húzom a takarót. – Nem mérgeztem meg. – Mivel újfent nem kap választ, nagyot sóhajtva nyúl újra a kancsóért s iszik bele pár kortyot. – Ha igen, akkor veled halok meg, mi még nem tervem.

- A kutyának adott inni? – teszem fel a kérdést, amire kissé meglepõdötten pislog vissza rám kék szemeivel. Nem tetszenek a szemei se, annyira… annyira tükörszerûek.

- Tegnap volt hajlandó egy kicsit inni, de azt is szerintem már csak muszájból. Két napja van itt, s csakis ennyire hagyta magára. – Eme szavakra fejemet az eb felé fordítom, aki fekve, hatalmas szempillái alól figyel hol engem, hol Leonardot.

- Adna neki is inni? Biztos szomjas – mondom, míg mindig a kutyára figyelve. A férfi is követi példámat, majd egy kis motoszkálás után egy tállal tér vissza, melybe a kancsóból önt vizet. Az eb rögtön tudja, hogy neki szánják, ugrik is le mellõlem, de azért a földet érés után a biztonság kedvéért hátra pillant rám a válla felett. Ha lehetne mosolyognék rajta, azonban nem szeretek idegenek, sõt, bárki ember fia elõtt érzelmeket kimutatni.

- Hagylak kicsit pihenni - jegyzi meg halkan Leonardo, majd egy apró biccentéssel kisétál a szobából s bezárja maga után az ajtót.

A hangos lefetyelése mellett óvatosan felülök, s tarkómat megvakarom. Döbbenten állapítom meg, hogy ujjam már belesüpped a hajamba, ez pedig nálam igen ritka. Persze, idõm se volt arra, hogy külsõmmel foglalkozzak. Azonban minél kevesebb haj volt a fejemen, annál kevesebb volt a valószínûsége, hogy bármiféle vérszívó megtelepedjen rajtam. Gyerekként épp eleget szenvedtem miattuk, megtaláltam a saját utamat ellenük.

A kancsó után nyúlok, majd ajkamhoz emelem. Ahogy a hûs víz végigcsordul a torkomon, egybõl jobban érzem magamat. Mohón kortyolom minden cseppjét, majd miután végeztem visszarakom az asztalra s visszafekszem óvatosan. Pihennem kell, igen. Vissza kell nyernem az erõmet, amilyen gyorsan csak lehet, hogy aztán folytathassam utamat. Félõ, hogy üldözõim megtalálnak, emellett a férfiban sem bízhatok meg. oly szétszórt, ez sosem jó jel.

Hiába vannak szemeim csukva, mindent hallok s érzékelek. Azt is, ahogy a kutya visszatelepedik mellém, s azt is, ahogy a furcsa szerzet a másik szobában csörög. Aztán minden zaj halkulni kezd, tompa morajjá válnak, én pedig szundítok egyet erõm visszanyerése érdekében.