Karakter: Damon Jay Swanson
Furcsállva, zavartan néz rám, mint aki nem tudja mit válaszoljon. Ennyire zavarja a bejárónő gondolata? Ha kényelmetlen neki, akkor inkább elküldöm, mert nem akarom, hogy végül emiatt keressen másik kiadó lakást.
Elveszi a kezemből a papírt és gyorsan átfutja, én közben az arcát figyelem, hogy kiderítsem mit gondol erről, főleg mikor lassan ingatni kezdi a fejét.
- Szívsebben főznék és mosnék magamra, ha nem gond. És a takarítást is megoldom. – pillant fel óvatosan.
- Nem gond, de…
- Nem szeretnék elkényelmesedni, és elég furán érintene az, ha valaki más főzne nekem, és mosna rám, és a takarítást is megoldom, sőt be is vásárolok magamnak. – mondja gyorsan - Persze, ha nagyon elfoglalt vagyok, akkor nem bánom, szóval azért válaszolok a kérdésekre a lapon. – vág a szavamba ismét.
Meglepődöm. Nem mondom, ez tényleg váratlan, hiszen ki ne örülne annak, ha mindent megcsinálnak helyette, ami a házimunkát illeti és készen elé tennék a vacsorát. Liam tényleg más, nem olyan ember, mint akiket megszoktam magam körül, de éppen ezért tűnik izgalmasabbnak.
Leírja a válaszokat a papírra, aztán visszaadja nekem, én meg kiteszem a telefonom mellé, hogy ne landoljon a kukában.
- Tudsz főzni? – kérdezem mire egy édes mosollyal bólint.
- Te nem?
- Nem igazán… – ismerem be. Vajon azt gondolja, hogy egy gazdag kölyök vagyok, aki nem tud semmit megcsinálni? Nem járna messze az igazságtól, mégsem akarom, hogy ezt gondolja rólam.
Beáll az a bizonyos kínos csend, ami általában szokott, ha két ismeretlen kifogy az udvariassági kérdésekből. Így halnak be a haverkodásra tett kísérleteim, többségükben.
- Akkor én most megyek. – áll fel hirtelen, kis híján utána kapok és visszahúzom, de szerencsére a reflexeim józanabbak, mint az agyam jelenleg.
- Nem vacsorázunk?
- Ez kiment a fejemből. De persze, vacsorázzunk. 15 perc, csak felmegyek zuhanyozni.
- Rendben. Öhm… mit készítsen Miss Long… vagy… - basszus, tiszta hülye vagyok! A vacsi már régen kész, Miss Long pedig már hazament. Francba…
- Amit neked. – mosolyog, mire megkönnyebbülten bólintok.
Hála az égnek nem mondott semmi olyan kaját, amit ha megfeszülök se tudnék ehetőre elkészíteni!
Míg ő odafent szöszmötöl, a konyhában előszedem a tányérokat, poharakat és az evőeszközöket is. Akkurátusan egymáshoz igazítom mindet, hogy passzoljanak a színek és a formák aztán középre helyezem a még mindig meleg fazekat is. Finom fűszeres illata van, mint mindig.
- Woah – lép be pár perccel később meglepetéssel az arcán, azok a szép szemek pedig szinte isszák magukba a látványt. Jó látni, hogy ennyire tetszik neki itt.
- Ramen jó lesz? – mosolygok rá, Liam pedig csak egy bólintással jelzi, hogy igen, mielőtt asztalhoz ülnénk.
Imádom a ráment, tulajdonképpen minden fűszeres japán ételt szeretek. Talán az egyetlen, amit eddig kóstoltam és azt mondtam hogy soha többé, az a polip. Azok az apró kis tapadókorongok… még a hideg is kiráz, ha csak eszembe jutnak, a japánok pedig úgy eszik őket, mint az amerikaiak a csirke szárnyat.
- Látom ízlik. – pillantok az üres tányérjára és a fazék tartalma is rendesen megcsappant.
Elégedett mosollyal bólint. - Mellesleg hány éves vagy?
- Tizenkilenc. És te?
- Tizennyolc. Mesélj magadról.
Meséljek magamról? Mégis… mit? Ő nem az a típus, aki a bankszámlám egyenlegére lenne kíváncsi, vagy arra, hogy milyen kocsim van, vagy milyen márkájú az órám meg egyéb flancos cuccaim. - Nem is tudom, mit mesélhetnék. Mire vagy kíváncsi?
Megvonja a vállát, amivel nem segített túl sokat, én meg nem nagyon akarok improvizálni, mert olyasmit sem szeretnék elmondani ami… zavarná, vagy feszélyezné.
– Mellesleg, a szüleim majd találkozni szeretnének veled, vagy legalább telefonon beszélni. – áll fel mosogatni, és a kijelentésével belém is fagyasztja egy pillanatra a szót.
A szülei…? - Oké, de miért? – talán mesélt nekik rólam és valami nem tetszett?
- Kíváncsiak, hogy kivel élek együtt. – magyarázza nyugodtan, úgy tűnik ez számára normális, vagyis én se viselkedhetek úgy, mint akit totál kiakaszt a dolog – Főleg a bátyám. Túlságosan aggódik értem. – fejezi be a mosogatást - Most már tényleg elég késő van, felmegyek aludni.
- Rendben, jó éjt!
Basszus, most mi a fenét csináljak? – túrok a hajamba, a homlokomat a karomra támasztva. Beszélgessek a szüleivel? Mégis hogyan és miről?
Ha nem teszem, azt is hihetik, hogy bunkó vagyok, vagy egyszerűen csak nem stimmel velem valami és a végén még ráveszik Liamet, hogy költözzön máshová. De mit mondjak én? A saját szüleimmel sem beszélek két mondatnál többet, azt sem tudom hogy kell egyáltalán szülőkkel beszélgetni!
Sóhajtva indulok el a szobámba, ezt jól megcsináltam magamnak, de nem számít. Majd improvizálok, vagy csak tisztelettudó leszek és kész. Nem kell életem apró kis részleteit kiteregetnem a családja előtt, csak normálisan. Igen…
Gyorsan lezuhanyozom, fogat mosok, de még túl korán van ahhoz, hogy máris lefeküdjek, ehelyett inkább előveszem a gitárom egy kicsit. Ellazítom a vállaim, kiroppantom az ujjaim, hogy ne legyenek merevek, majd fejben kikeresek egy számot. Halkan dúdolni kezdek hozzá, miközben pengetem a húrokat, belefeledkezve a ritmusba, amit percekkel később egy kopogás zúz össze.
Nem számítottam rá, az ajtórésen Liam dugja be az orrát, aranyos kiskutyaszemeit azonnal a gitárra szegezve.
- Ó, bocsi felébresztettelek?
- Dehogy. Nagyon ügyes vagy. Nem gond, ha hallgatom, hogy játszol?
Megrázom a fejem. - Ülj le nyugodtan az ágyra.
Rám mosolyog, majd lehuppan mellettem, én pedig újra játszani kezdek egy dallamot, de most nem dúdolok mellé. Szoktam énekelni is, de csak úgy magamnak. Nem vagyok profi énekes, csak szeretem hallani is a szöveget amit eljátszom, most viszont csak a húrokra figyelek, így bonyolultabb dallamot is tökéletesen játszok le neki.
Látom, hogy élvezi, ilyenkor a szemei csak úgy csillognak és a mosolya is nagyon szép. Olyan, amitől kénytelen az ember jól érezni magát és visszamosolyogni.
- Tetszett? - fordulok felé, halvány mosollyal miután befejeztem a dalt.
- Igazán. – bólint - Mióta gitározol?
- Nem tudom pontosan, régóta. – talán nyolcadiktól, azt hiszem… - Te játszol valamilyen hangszeren?
- Csak elméletben. - az meg mit jelent? Láthatja is rajtam hogy nem értem, mert rögvest magyarázni kezdi – Sokat olvastam utána, és az elméleti részét kiválóan tudom is, de sosem vettem hangszert.
Nem mondom, nem akarom megsérteni, de… van egy következtetésem miért nem vett hangszert. Mert nyilván meg akart tanulni zenélni, ha az elméleti részt tudja, de hangszer nélkül az fölösleges. Most viszont talán boldog lenne, ha használhatna egyet… - Megtanítsalak?
Kicsit tétovázik. - Csak, ha nem gond.
- Akkor nem mondanám. – mosolyok rá, majd úgy helyezkedem, hogy jól lásson - Szóval az egyik kezeddel itt, a másikkal pedig ott fogd meg. – mutatom, majd átadom neki a gitárt – Ezzel a kezeddel fogd le a húrokat, a másikkal pedig pengesd. – átlesek a válla fölött, hogy jól csinálja-e, de igen – Először itt fogd le, majd így folytasd.
Hamar kiderül, hogy nem viccelt az elméleti résszel, ismeri a kottát, a hangokat, csak a húrokhoz kell hozzászoknia az ujjainak, hogy megszakítás nélkül tudjon játszani. Azt hiszem egy óra is eltelik gyakorlással és egy cseppet sem tűnik álmosnak, sőt, egészen felélénkül és végig ragyogóan mosolyog.
- Na, sikerült! – jelentem ki büszkén, mikor befejezi a dalt és alig tévesztett párszor.
- Igen. Köszönöm. – teszi le óvatosan a gitárt a paplanra.
- Ugyan, jól szórakoztam. – máskor is kéne ilyet csinálnunk. Jó érzés nézni, ahogy játszik és közben fel-felpillant rám a szép szemeivel.
Elkapja rólam a tekintetét, lassan nyújtózkodva feláll - Akkor… most már tényleg megyek aludni.
- Rendben. Jó éjt! – búcsúzom, de hazudnék ha azt mondanám, hogy szívesen engedem el.
***
Mire reggel felébredek már egyedül vagyok a lakásban. Nem tudtam, hogy már ma is dolgozni fog, bár nem biztos hogy ott van és nem tartozik nekem számadással arról, hogy hová megy. Nemsokára nekem is indulnom kell, csak egy gyors reggelire futja, hogy még időben odaérjek az előkészítő órámra. Viszem a gitárt is, mert onnan rögtön megyek a zenetanárhoz is. Kulcsot kapott, vagyis ha nem leszek itthon, akkor is be tud majd jönni…
***
A cipője az ajtónál van, de őt még nem is láttam. Kicsit nyugtalanít is a dolog, így végül miután megterítettem a vacsihoz csendben kopogok, majd benyitok a szobájába, ahol az ágyon fekve találok rá. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, azt hiszem azóta alhat mióta hazaért és még biztos nem evett semmit.
Rövid megfontolás után közelebb lépek és gyengéden ébresztgetni kezdem. - Liam?
Még ki sem mondtam teljesen a nevét, de máris felnyitja a szemeit és felül, mint aki rúgóra működik.
- Véletlen elaludhattam mikor hazaértem. – dünnyögi álmos hangon, a szemeit dörzsölgetve.
- Értem. Csak már 7 óra, és láttam, hogy még mindig nem vagy itthon, így próba-szerencse gondoltam, benézek a szobádba. – bólint - Nem vagy éhes?
- Még nem igazán.
- Akkor… van kedved valamit csinálni? – kérdezem, de nem tudom mit szokott csinálni, ha épp ráér.
- Persze. – bólint rá rögtön - Például?
- Megnézhetnénk valami filmet. – javaslom. Jó sok dvd filmem van itthon, szerintem találunk valamit közöttük.
- Rendben. – egyezik bele, mire le is megyünk a földszintre.
A kínálatból egy akció-vígjátékra esik a választás. Szeretem ezt a műfajt főleg az olyan fajtát, amiben két eszement zsarué a főszerep, mert azokon garantált a szórakozás. Oda sem figyelve dobálom be a tál popcornt, néha felnevetve egyes jeleneteken, de végig tudatában vagyok annak, hogy egy szempár szegeződik rám. Mindig megérzem, ha sokáig bámulnak, már megszoktam, de most mégsem nézek oldalra, pedig nagyon kíváncsi lennék mit gondol.
Mikor vége a filmnek és végül rápillantok, az orcáit édesen rózsaszínes pír borítja, még az ajkai is sokkal sötétebb árnyalatúnak tűnnek a gyenge fényben és ettől valahogy túlfűtötté válik a levegő körülöttem. Mintha bekerültem volna egy szaunába, ahonnan fokozatosan elszívják a levegőt, hogy forrósággal pótolják.
- Ha van kedved, egyszer gyere el megnézni a kávézót ahol dolgozom. – javasolja halkan, félénken - Csak gondoltam lehet unatkozol…
- Mindenképp. – vágok a szavába mosolyogva, talán túl gyorsan is, de kicsúszott mielőtt még átgondolhattam volna. Bár a válasz akkor is ugyanez lenne.
- Rendben, várni foglak.
Pedig még nem is mondtam mikor megyek – gondolom, Liam pedig ebben a pillanatban ismét elpirul. A tekintetem rászegeződik ő pedig gyanúsan sietősen igyekszik a konyhába és enged magának egy pohár vizet, amit sietve le is dönt.
- Jöhet a vacsi? – megyek utána, a konyhapultnak támaszkodva várom meg a bólintást, de kerüli a tekintetem.
Nem emlékszem, hogy bármi zavarba ejtőt tettem volna, mindenesetre igazán aranyos. Még mindig egy csillogó szemű kölyökkutyára emlékeztet a tekintete.
- Aha… az jó lesz. Mit eszünk?
- Még a tegnapi ráment, ha nem gond. Miss Long két napra főz, szóval holnap jön, ha esetlen lenne valami kérésed.
Megvonja a vállát. – Velem nem kell bajlódnia, én megvagyok a házimunkákkal.
- A mosógéphez és a szárítóhoz is értesz? – húzom fel a szemöldököm, de mikor csak egy kurta bólintással felel, próbálom leplezni a meglepettségem.
- Te nem…?
Megköszörülöm a torkom. A meglepettség mellett azt az idióta zavart is próbálva palástolni, eleve nem kell volna feltennem ezt a kérdést. – Sosem kellett nekem intéznem a mosást így nem is tanítottak meg használni, ahogy a legtöbb háztartási gépet sem.
Nekem csak a tanulmányaimmal, a gazdag barátokkal és a szórakozással kellett foglalkoznom, amiből már akkor elegem volt, amikor fel tudtam érni ésszel, hogy mennyire különbözik az életem a normális emberekétől.
- Értem. – biccent előre.
Nyugodtan felpillantok a gondolataim elrejtve a már tökéletesre csiszolt pókerarc mögé, amit akkor használok, ha nem tudom hogyan viselkedjem, vagy kényelmetlenül érzem magam. Most nem tudnám megmondani melyik. – Nem haragszom ha kimondod amit gondolsz. El tudom képzelni milyennek tűnik valakinek, aki mindezt tudja.
- Nem gondolok rosszat rólad, ha így érted… - motyogja az orra alatt, de a szemembe néz közben.
- Csak…?
- Csak furcsa. Más. – mosolyodik el.
Viszonzom a mosolyát, a „más” tökéletesen leírja az életemet az ő szemszögéből. Persze nem mindem rossz a gazdagságban, álszentség lenne azt állítani, hogy nem szeretem ezt az életet, mindössze annyi a helyzet, hogy korántsem olyan egyszerű és felhőtlen az élet akkor sem ha milliárdok vannak a bankszámlán és egy világszínvonalú hotel üzletlánc egyetlen örököse vagy. Még a gondolat is… borzongató.
- Akkor eszünk? – mosolygok rá.
- Igen. A mikró… - sétál rögtön közelebb amikor berakom az edényt a gépbe, de kuncogva teszem a kezem a vállára és finoman elhárítom a segítséget.
- Ez még megy szerencsére. – vigyorgok rá, az elszánt kis arcocskát figyelve, ami azt sugallja, hogy nem hagyta volna, hogy esetleg felrobbantsam a lakát.
Visszaül a székére, míg én megvárom, hogy a rámen megmelegedjen és mikor már gőzölög a tál óvatosan az asztal közepére pakolom. - Jó étvágyat!
- Neked is!
Csendben jóízűen megesszük, szétfelezve a kaját így pont mindkettőnk tányérja tele lesz. A rámen ugyanolyan finom mint tegnap. Az a titka, hogy mindig jó forróra kell melegíteni és ugyanolyan friss lesz. Ezt Miss Long mondta és mint sok másban, ebben a dologban is igaza van.
- Amúgy hétvégén is dolgozol? – kérdezem mikor már mindketten befejeztük és Liam a tegnapihoz hasonlóan gyorsan összeszedi a tányérokat a mosogatóba.
- Nem, csak hétköznap. Szerencsére arra nincs szükség, hogy túlórázzak. – mosolyog halványan.
- Bírni fogod az egyetemet is a munka mellett? – pillantok fel rá aggódva, nem szeretném ha majd túlhajszolná magát, mert pont annak a típusnak tűnik, aki becsületesen elvégzi a munkáját és ugyanilyen becsülettel tanul. Szorgalmasan, óráról órára.
- Szerintem igen, nem lesz gond. A gimi mellett is dolgoztam néha.
Olyan szívesen mondanám neki, hogy hangyja a fenébe a munkát, majd én segítek, de… azzal tönkretennék mindent, már az első pár napban. De ott vannak a hétvégék. Akkorra tervezhetek néhány programot, amit a barátok szoktak csinálni. Elmehetünk néhány klassz helyre, szórakozhatunk… és mivel én hívom meg, nem kell aggódnia a pénz miatt sem.
- Oké. Az órarendünk között nem lehet olyan nagy különbség, végül is mindketten első évesek leszünk. – még azt sem tudom ő melyik karra vagy egyemre megy. Valahogy nem hiszem, hogy ő is hotel management-re jelentkezett volna. – Mit fogsz tanulni? Ha gondolod járhatunk majd együtt…
Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 03. 17. 00:26:06
|
