Valahol a csodás skót földön a 18. század közepe felé...

Így haladunk tanyától faluig, s mindenkit ki a Campbell klán földjén él, adófizetésre kérünk. Nem kell felszólítani senkit sem, tudják mivel tartoznak urukkal. ha netán nem oly a betevõ, de fizetnek valamicskét, az is megteszi. Jövõre többet kell teljesíteniük, vagy az egyik leányt cselédlánynak adni az úrnõnek, vagy egy fiút lovásznak. Persze csak addig, míg le nem dolgozza a család adósságát. Kegyes a vezér a jobbágyaihoz. Nem nehezíti meg feleslegesen az életüket, azonban mindent szigorúan vesz.

- Rodric! – szól oda Boyd, hátrafordulva lován. – Mostanában nem is láttunk vörös kabátosokat, nem furcsállod?

- Biztos otthon maradtak teázni az anyjuk szoknyája mellett! – vág közbe Murray, mire felnevetünk.

- Azért jobb odafigyelni rájuk. Épp elég fogatok hiányzik – vetem még oda, hogy egy újabb nevetés fûszerezze a gyönyörû skót tájat. Estére biza sátrat kell vernünk, a következõ falu még messze van, azonban egy angolok által megszállt annál közelebb. A határnál vagyunk, s tényleg oly furcsa, hogy egy vörös kabátos katonát se látni a környéken. Pedig tudhatják, hogy erre járunk. Az év minden eme részében erre vet a sors.

Késõ délután lehet, lovaink követik az utat, a szekér zörög, az állatok csendben tûrik sorsukat, mi pedig vicceket mesélünk egymásnak, hogy elüssünk az idõt. Az egyik után oldalra fordítom a lovamat, s közlöm, menjenek csak tovább, engem a természet hív lágy ölére, melyet semmi pénzért ki nem hagynék. Lovamat ki se kötöm a fához, csak egy bokor ágára hajítom hanyagul a kantárat, s könnyítek magamon. Nyújtózkodom egyet, megjáratom lábaimat, majd újra nyeregbe pattanok. A lókötõk nem járhatnak oly eget vesztõen messze, egy kis skót területi jelölés nem vesz igénybe annyi idõt.

Oldalba is bököm kancámat, hogy visszainduljon az út felé, mikor ágreccsenésre, levélsusogásra s hevesen kapkodó lélegzetvételre leszek figyelmes. Rosszat sejtve simítom egyik kezemet az oldalamon pihenõ kard markolatára, majd a zaj irányába fordítom lovamat. Figyelem a bozótot, de se vörös foltokat nem látok, se angol szavakat nem hallok. Mégis valaki lohol felém, én pedig csak várok ott, hogy végre szemem elé kerüljön.

Apró kezek húzzák el a bokor ágait, borzos, szõkésbarna hajjal fedett kobak tûnik fel a zöld levelek között, s egy nõi, kipirult arc. Szemöldökömet felvonva veszem el kezemet  akard markolatáról, míg a leány hatalmas nagy szemekkel néz rám egy pillanatra.

- Kérem, segítsen! – Fordítok a lovon, majd újra szemügyre veszem viseltes alakját. Leány még, nem asszony, arca édesen megragadt a két átmenet között, bájosan kipirult s kócos. Angol, kiejtésébõl rögtön tudom, mégis a zilált külseje, az ágak által megtépázott ruhája rögtön elõhozza belõlem az úriembert, ki jó mélyen szunnyadt bennem. A segítõkészség, no, az soha nem állt távol tõlem.

- Miben segíthetek kisasszony? – kérdezem rögtön, míg leszállok a nyeregbõl. Látom, hogy egy pillanatra megtorpan, de csak közelebb lép hozzám.

- Vigyen el innen, kérem – rebegi lesütött szemekkel, mire én felsóhajtva körül nézek. Nem látok senkit, nem is sejtem honnan jöhetett. Biztos gyalog tette meg az utat, cipõje sáros, ahogy ruhája alja is. Jó nagy utat tehetett meg, ha az angol faluból jött. Vajon mi vezérelte ily nagy táv megtételére?

- Komolya gondolja ezt, kisasszony? Ne haragudjon meg, de mint látja – tárom szét két kezemet – nem angol vagyok.

- Tudom, hogy skót. A Campbellek színeiben van – jegyzi meg dacosan felvetett fejjel, ami meglep. nem elég, hogy felismeri a kiltem színeit, még nevet is tud hozzá, sõt, az elveszett pára rögtön megtalálja a hangját. – Hajlandó lenne egy bajbajutott kisasszonynak segíteni, vagy alátámassza azt, hogy minden skót barbár? – Legszívesebben felvilágosítanám arról, hogy a felvágott nyelve tehet esetleg azzá. Emellett már az, hogy nem használtam ki a helyzetet skót férfi létemre azt tanúsítja, hogy barbár ösztöneimet sikerült leküzdenem. Nagyot sóhajtva lépek közelebb hozzá.

- Elviszem, ne aggódjon. Jöjjön, segítek felszállni – nyújtom kezemet, õ pedig egy kis habozás után elfogadja. - Merre tart, hova vigyem? – kérdem, míg felemelem a lóra, majd mögé ülök. Remegõ teste köré fonja két kezét, s amennyire csak lehet összehúzza magát. Reszket, vacog. Kissé talán nedves is, lehet elbotlott.

- Minél messzebb, annál jobb! – jelenti ki, majd még egy utolsó pillantást vet rám. – Ugye nem dél felé tart?

- Pont ellenkezõleg – felelem. – Északnak tartunk. Azonban - megállítom a lovat, mire a leány csak görcsösebben néz maga elé. -, igazán elmondhatná mit keresett egyedül az erdõben.

- Az nem tartozik magára – feleli rögtön, mire én nagyot sóhajtva kissé oldalra hajolok, hogy legalább egy kis rálátást nyerhessek az arcára.

- Kisasszony, az én lovamon ül, az én engedélyemmel s segítségemmel. Legalább azt árulja el, merre vigyem, hol az otthona, kitõl kérhetünk segítséget… - A leány csak makacsul megrázza fejét tagadóan, mire én felsóhajtva mozgolódni kezdek.

- Mit csinál? – néz reám döbbenten, mikor a derekához érek.

- Én biza lerakom a lovamról – jelentem ki nyugodtan, azonban a reakciója a leánynak pont az ellenkezõje.

- Tessék? De… de hát azt mondta segít nekem! – néz rám nagy szemekkel, kérlelõen, sõt, talán vádlón is.

- S mondja, hogy segítsek, ha maga nem hajlandó nekem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Egy skót, ki egy angol leányt tart maga elõtt a lován. Nem házasok, sõt, még egymás nevét sem tudják. Mit gondol, mit fog a helyõrség eme kis meséhez szólni? – érdeklõdöm, míg egyik kezemet csípõre teszem. A leány résnyire nyitott ajkakkal néz oldalra rám, szemei zavarosak lesznek, majd halk csuklásszerû hanggal végül megtörli ruhaujjával ajkát.

- Lydia Foster vagyok – mutatkozik be halkan. Úgy tûnik megértette a helyzet furcsa s veszélyes mivoltát, ami mindkettõnket, fõleg engem veszélyeztet. Fiatal leány még, zavart is, ha netán olyat mond az õrségnek, hogy elraboltam, engem darabokra szednek.

- Örvendek Miss. Foster – biccentek. - Rodric Filib Campbell barbár skót, szolgálatára – teszem hozzá, mire végre egy halovány mosoly kúszik ajkaira. Nem néz megint rám, csak a lovam sörényét babrálja ujjaival egy darabig.

- Merre tart? – kérdez rá érdeklõdve, gondolom így próbálja  kettõnk közötti hatalmas távolságot csökkenteni. Kedves tõle, de azt hiszem eme ismeretség nem fog túl sokáig tartani.

- A társaim után. Egy kis dolgom akadt a bozótban. Ha nem hív a természet, még mindig kutyagolhatna a feldagadt lábain – bökök a fejemmel a bokái felé, amikre most esik tekintetem. Kilóg a rojtos végû szoknya alól a vékony bokája, ami kissé piros s duzzadt.

- Most hogy mondja… - simít le az említett részére, majd felszisszen, mikor óvatosan megtapogatja. – A papa megnyúzna, ha tudná még a lábamat is majdnem tönkretettem! – sóhajtja, amire én felvonom a szemöldökömet.

- S mondja csak, hol van a… „papa”? – kérdezem, amire csak összeszorítja az ajkait s oldalra néz. – Gondolom az édesapjáról van szó. Hozzá igyekszik, esetleg tõle szökött meg? – Utóbbira felkapja a fejét, majd nagy szemekkel néz rám. – Eltaláltam.

- Nem, egyáltalán nem! Én… - megremeg a hangja, s hiába hiszem azt, hogy mindjárt elsírja magát, meglepõ módon kioktat. – Nem tartozik magára miért vagyok így. Lehet megtámadtak út közben, miközben atyámhoz igyekeztem – szándékosan nem a papa szót használja, mi kislányosabb képben tûnteti fel -, de az is lehet, hogy a gonosz mostohám elõl szököm betegeskedõ édesapámhoz. – Egy darabig csak mélyen nézek a dacosan csillogó sötétbarna szemeibe, melyeket makacsul az enyémekbe fúr. Végül csak megbököm lovam oldalát, aki lassú ügetésbe csap át.

- Remélem tudja mit csinál, kisasszony – intem meg, mire õ lassan elõrefordul s megkapaszkodik az állat sörényében.

- Ha a következõ faluban letesz, el is felejtheti, hogy valaha is találkoztunk, Mr. Campbell – susogja maga elé, de így is kristály tisztán értem szavait. Különös leány ez, s azt hiszem a jó szívem fog most a sírba vinni…