Pár ugrással a tetõre tornászom magam, nem szeretem a szûk utcákat. Egy tágas fogadóban szálltam meg, ahol senki sem kérdezi, ki vagyok, és mit szándékozok tenni. Leteszem az aznapi pénzt, a fogadós pedig egy nagy tányér meleg ételt szervíroz nekem a konyhából. Felviszem a szobámba, ahol az ágyra telepedve letolom a fejemrõl a kámzsám. A csizmáim levéve helyezkedek el a kényelmes ágyon, majd éhesen falni kezdem a kései ebédem. A gondolataim a bál körül forognak. Kizártnak tartom, hogy valaha is felvennék olyasmi holmikat, mint a fõurak. Emlékszem, még egészen fiatalkoromban apám mennyire ügyelt a jó megjelenésre. Õ sem állhatta a megtépázott madár küllemet. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy eszembe jut leendõ úrnõm arca. Már biztosan nagyon izgatott. Nem csoda, hiszen szakadt lenvászonban is pont olyan csodásan festene, mint talpig pompában.

Kelletlen küzdöm le az utolsó falatot, majd jókorát húzok a vizembõl. A hasam simogatva bámulok a kopott, málló fal felé. Azt hiszem, a nõk túlontúl aggodalmasan kezelik az efféle helyzetet. Férfiúi leleményességgel azonban már ki is találtam, mit vegyek fel arra a bizonyos bálra.

***

Szaporán igyekszem a nyirkos utcákon. Esett, ezért a macskakövek a vártnál is jobban csúsznak. Az egyik tetõcserép fájdalmasan rikolt, ahogy megnyikordul a csizmám alatt. Még idõben sikerül megálljt parancsolnom a lendületemnek, és nem végzem palacsintamód a lenti utca porában. Megigazítom a hosszú, kék kabátom, majd a fehér sálat is a nyakamban. Nem vagyok hozzászokva az ilyesféle öltözékhez, ezért a testem vadul tiltakozik a ruhadarabok ellen. Mindenhol viszketek, annyira lekívánkoznak rólam a ruháim.

Megköszörülöm a torkom, majd a lehetõ legcsendesebben ereszkedek le a ház oldalán. A magas kõkerítés nem okoz gondot, lendülettel rugaszkodok el a földtõl, és kapaszkodok fel rá. Az udvar hátsó felében járok, mindent sûrû növényzet borít. Mély levegõt véve csendesítem el az elmém, majd hirtelen minden áttetszõvé válik. Két õr vigyázza csupán a bejáratot, így mondhatni, nyert ügyem van. Felkapaszkodok a hatalmas villa oldalán, és beugrom az egyik nyitott ablakon. Körbefuttatom a tekintetem a szomszédos falakon, ám rajtam kívül csupán néhány ember lézeng odakint a folyosókon. Letörölvén a csizmámról az esõcseppeket sétálok ki a díszes, emeleti folyosóra. A táncparketten már javában zajlik a bál, így könnyen el tudok vegyülni a már jelen lévõk között. Óvatosan lépdelek le a lépcsõsoron, mit sem törõdök az engem fürkészõ tekintetekkel.

A táncolók egy pillanatra megbénítják az érzékeimet. A felszálló, erõs parfümillat, a villódzó fények, a színes ruhák õrült sodrása eltompítják az agyam. Pár pillanatig mozdulni sem tudok, ám hamar eszembe jut, miért is jöttem. Ismét áttetszõvé válik mindenki, csupán a körvonalaik táncolnak körülöttem. Egyvalaki azonban jól kivehetõ a tömegbõl. A teste vibrál, önkéntelenül is hív engem. Halványan mosolyogva lépdelek a hölgy felé, mikor a tánc már a végéhez közeledik.

- Elnézést, lekérhetném a hölgyet? – lépek a pároshoz.

- Öhm… i-igen – nyögi felém a nyegle kis úrfi.

- Engedelmével – fogom meg az úrnõ kezét, és elé lépek.

Azt hiszem, némi elégedettség tükrözõdik a tekintetében. Jobb partinak ígérkezek a kisfiúnál, szent igaz.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszont látjuk egymást – mosolyodik el.

Az arca kellemes színt kap, amit a jelenlétemnek tudok be. Az ujjai puhán fonódnak az enyémekre, az egész lényébõl árad a szenvedély.

- Elrontotta volna a meglepetést – ingatom a fejem, majd táncba viszem a törékeny testet.

Már nagyon rég táncoltam, elcsodálkozok a tényen, hogy még mindig megy. Talán ez is olyasmi dolog, amit nem nagyon felejt el az ember.

- Eddig hogyhogy nem találkoztunk még egyetlen bálban sem? – kérdi finoman.

- Eddig nem voltam a városban – felelem.

Félek, ha tovább kérdezõsködik, az eddig kellemes hangulat drámai fordulatot fog venni.

- Meddig szándékozik maradni?

- Sok mindentõl függ – pillantok végig az arcán.

Igazán kíváncsi teremtés, de nem tudnék rá haragudni emiatt.

- Élvezi az itt tartózkodást? – kérdez újból.

Halvány mosoly kúszik az arcomra.

- Ön élvezetessé tenné még a legunalmasabb életet is – felelem a lehetõ legõszintébben.

- Köszönöm – feleli, majd mosolyogva körbepillant.

Fintorba csorbul a szám, ahogy megérzem a hirtelen hangulatváltozást. A kellemetlen érzés vadul kopogtat a koponyámon, a mellkasomat túl szûknek érzem. Érzem rajta, hogy nem õszinte velem. Az ösztöneim mindig jó irányba terelnek e téren. Eddig valahogy nemigen érdekelt, ha megbántottam bárki asszonyt, hiszen kerestem helyette valaki mást. De azok az idõk elmúltak, én pedig a legkevésbé sem vágyom rá, hogy kellemetlenül érezze magát a társaságomban.

- Megsértettem? – érdeklõdök finoman.

- Parancsol? – kérdez vissza.

- Hirtelen túlságosan szótlanná vált. Megbántottam talán?

- Szó sincs errõl – feleli.

Átlátok az erõltetett mosolyán, hogy a tekintete a parkett széle felé kalandozik. Egyértelmûen elszakadna tõlem, ami nem jó. Megriaszt.

- Akkor miért vágyódik el tõlem? – kérdem hirtelen.

Meglepetten néz rám, majd oldalra terelõdik a pillantása.

- Honnan veszi?

- A teste mindent elárul. Ahogyan a tekintete is. Nem tart többre az elõzõ partnerénél.

- Ez nem igaz! – kapja felém a fejét.

Féloldalasan elmosolyodok, majd a zene elhalkulásával megállok. Kétlem, hogy újabb táncot akarna tõlem. Éppen készülök elengedni, mikor megszorítja a kezem, és finoman hátralök. Megértem a jelzését, az újabb zene ritmusára kezdem vezetni.

- Úgy érzem magam, Signore Auditore, mintha a társaságom nyomasztaná önt.

Meglepetten húzom fel a szemöldököm.

- Mégis mibõl gondolja?

- Hogy tüntetõlegesen hallgat. Úgy érzem, terhes vagyok számára.

Meglep, amit hallok, hiszen szó sincs ilyesmirõl. Fura, miként tekerednek a szövevényes szálak a nõk fejében.

- Ennek az az egyszerû oka van, hogy eszemben sincs lehervasztani a csodás mosolyát.

- Ugyan miért tenné? – kérdez vissza gyanakodva.

- Mondjuk úgy, oka volt az eddigi távolmaradásomnak. Szomorú történet. De ha kíváncsi rá, elmesélem.

- Nagyon is érdekel – hajol kicsit közelebb.

Halványan elmosolyodok és megperdítem, majd újból magamhoz húzom.

- Találkozzunk, amikor ön szeretné. Akkor hallhat arról, amirõl csak szeretne. De az itt és a most nem túl alkalmas, remélem, belátja.

Felkunkorodik a szája sarka, majd bólint. Úgy érzem, a köztünk felépített fal lassan omladozni kezd.

- Még meg sem jegyeztem, mennyire gyönyörû – bókolok.

- Már azt hittem, meg sem jegyzi – élcelõdik.

Halkan felkuncogok a pimaszságán, de tudom, nem gondolja komolyan. Szeret játszani, erre hamar rájöttem. Nem csodálom, gyönyörû teremtés, megteheti. Én pedig készségesen dolgozok a keze alá. A modora, az a bájos szeszélyessége teljesen elvarázsol, úgy érzem, kell nekem.

- Az édesapja adja a bált? – érdeklõdök.

- Mint meghívott vendégnek, ezt tudnia kéne – szûkíti össze a szemeit.

Kacéran elmosolyodok, majd kicsit közelebb vonom magamhoz.

- Azt hittem, a szökdösés az ifjúság mulatsága – simul hozzám, mikor egy pár betáncol mögénk.

Szinte ég a bõröm, hogy a mellei végre nekem feszüljenek, rózsás arcát pedig még közelebbrõl láthassam.

- Azt mondja, megsárgult papírok közt ülve kellene töltenem az idõm? – vezetem kicsit beljebb a parketten.

- Kétlem, hogy az egy percig is lekötné – kuncogja.

Épp nyitnám a szám, mikor kiráz a hideg. Valaki mögénk lépett, tisztán érzem. Meg akarja fogni a vállam, de kitérek elõle. A hölgy mellé lépve nézek farkasszemet egy körülbelül annyi idõs férfivel, mint én is vagyok. A tekintete gyanakvó, így egyszerre három eshetõség is felötlik bennem, ki is lehet az idegen.

- Atyám – hajol meg kissé a hölgy.

- Genevra, kedvesem, Signore Bartesque hiányol a köreibõl.

Értem a célzást, de úgy teszek, mint aki csupán pár kellemes perc erejéig bájolgott az impozáns hölgyeménnyel.

- Bocsáss meg, csak… ­– szabadkozna úrnõm.

- Nem emlékszem, hogy ismernénk egymást – méri végig az öltözékem az apa. – Látom, nem is a vidéken él. Megtudhatnám, honnan jött és mi a neve?

Élesen szívom be a levegõt, hiszen nem terveztem felfedni senki elõtt a jelenlétem.

- Alanzo de Felice – mutatkozok be.

Felvonja a szemöldökét, majd újból végigmér. A pillantásával szinte minden másodpercben lehánt rólam egy réteg húst.

- Örvendtem – veti felém, majd karon ragadja a lányát.

Nem felejtek el az ifjú hölgy felé sem pillantani, aki csalódottan süti le a szemeit, majd követi az apját a kiszemelt felé. Nem irigylem a sorsát, ahogyan az apjáét sem.

Nincs tovább maradásom.

Sarkon fordulok, majd kifelé veszem az irányt. A piperkõc, fiatal ficsúrok mind gúnyosan merednek rám, de ez a legkevésbé sem érdekel. A roskadozó étkezõasztalról elcsenek egy lédús fügét, és azt rágcsálva sétálok ki a sötétségbe. A morajló tömeg hangja még mindig a fejem hátulsó részében ül, pedig a csend szinte üvölt a kihalt utcákon.

Megérkezve a bolt elé, Carlo marad a helyén, bár fölajánlja, hogy velem jön, de aggodalmát elhessegetem azzal, hogy senki nem lenne olyan ostoba, hogy pont egy könyvesboltban támadjon meg, ha meg igen, meg tudom védeni magam annyi ideig, hogy a segítségemre tudjon sietni.

Köszönök a tulajdonosnak, aki már pénzéhes vigyorral köszönt, tudja jól, hogy ha én jövök, akkor minimum a fél boltot fölvásárolom, igen szép áron. Nem kedvelem õt, de az tény, hogy ebben a könyvesboltban vannak a legértékesebb, legritkább könyvek, így muszáj ide járnom, hogy minõségi könyveket találhassak. Elõször a frissen érkezett glosszáriumokat, meg bátyámnak pár tudományos könyvet gyûjtöm össze, majd, mivel még van egy kis idõm ahhoz, hogy haza kelljen mennem, a múltkor félbehagyott romantikus könyvet veszem a kezembe. Megvehetném, és otthon már rég kiolvashattam volna, de van annak valami csodás hangulata, hogy ezek között a könyvek között, ismeretlen emberek mellett olvasgassak. Szeretem a saját könyvtárunkat, a szobámat, és minden helyet, ahol tudok olvasni, de ez egy külön világ.

Firenze egyik leghíresebb, legnagyobb irodalmi képviselõjétõl olvasok, Dante Alighieritõl a La Vita Nuovát. Teljesen belemerülök a versekbe, nem is veszem észre, hogy van körülöttem valaki, amíg belém nem rohan az illetõ. Fordítva nem tartom valószínûleg, mert nem szokásom olvasás közben mozogni, de megeshet, amennyire bele voltam merülve. Mikor felnézek könyvembõl, egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Egy apám korú férfi néz szembe velem, ám amíg atyám az utóbbi idõkben kissé elhanyagolta magát, addig ez az ismeretlen férfi határozottan jó állapotban van. Magas, és még köpenyén keresztül is látszódnak izmai, nem úgy, mint a legtöbb férfinek, akivel összehoz a bálozásokkal teli életem. De ami a leginkább megfog benne, azok a sötét, feneketlen szemei. Akár ijesztõ is lehetne, látszik is rajta, hogy nem egy nyugodt, békés életet él, arcát átszelõ heg is ezt bizonyítja, de mégsem rémülök meg tõle, inkább vonz magához. Izgalmas. Misztikus. Csábító.

- Bocsásson meg. – Mély hangjába meglepõdésemre enyhén beleborzongok. Ki lehet ez a férfi, hogy egy egyszerû Mi scusival eléri azt, amit sokan mások még egy kiváló tánccal sem?

- Ne izgassa magát, elõfordul, ha túlságosan belemerül az ember az olvasásba – mosolyodok el, bár látom, hogy nincs nála könyv.

- A szavai hallatán az az érzésem, pontosan tudja, milyen ez – mondja, és nem engedi, hogy fölvegyem, inkább saját maga hajol le elejtett könyvemért.

- Meglehet. Tán ön is úgy véli, ez helytelen volna? – kérdezem kissé irritáltan. Túl sok beszélgetõ partnerem mondta már, hogy helytelen tõlem, hogy ennyit olvasok, és nem kedvelem, mikor nálam kevésbé olvasott emberek megszólják szokásaimat. Sokan még azt is kinevetik, hogy szeretek szerelmes verseket olvasni, hiszen úgy vélik, egy hölgynek, aki tudja magáról, hogy az apja által lesz kiházasítva, nem illendõ, hogy szerelemrõl ábrándozzon, és elvárja, hogy a leendõ férje ne csak kívánja, hanem szeresse is. Igazán bosszantó!

- A legkevésbé sem – ingatja meg a fejét az ismeretlen, aki máris szerzett magának egy jó pontot nálam. Helyes.

- Bocsásson meg, hogy megkérdem… de nem tûnik olyasfajtának, aki efféléket olvas – jegyzem meg kis nevetéssel hangomban. Biztos vagyok benne, hogy nem olvas romantikus történeteket, egyértelmûen látszik rajta, és az arcán átsuhanó furcsa kis grimasz bizonyítja is ezt. De akkor miért is rohant belém ezen a környéken?

- Valóban nem olvasok ilyesmiket – bólint. Tudom, és nem csak azért, mert a legtöbb férfi nem olvas ilyeneket.

- Keres talán valamit? – kérdezem. Egy ilyen férfi, mint õ, két dolog miatt lehet egy könyvesboltban. Keres valamit, vagy menekül valami elõl. De az utóbbira nem kérdezhetek rá, így marad az elõbbi, ám arra meg csak egy homályos Magarit kapok. Hát jó, nem kell nekem elmondani, úgyis most már mennem kell.

Vissza is teszem a könyvet a polcra, majd legközelebb folytatom. A férfi nem hagy magamra, inkább közelebb lép hozzám, mintha nem akarna távol lenni tõlem. Én is érzem ezt a furcsa kis vonzódást, de igyekszem nem mutatni, egyrészt, mert nem illik, másrészt semmi értelme, hiszen úgysem látom többet ezt a férfit. Nem éppen úgy néz ki, mint aki élvezetét lelné a bálokban.

- Tudna nekem segíteni? – kérdi, ám inkább õ próbál nekem segíteni.

- Ugyan miben? – érdeklõdök rá, majd a kezeiben levõ könyveimre pillantva.

- Még nem tudom a szépséges hölgy nevét. – Ohh. Sok bókot kaptam már életemben, nem kellene, hogy hasson rám, ám mégis érzem, ahogyan arcom halványan felmelegedik. Remélem, nem látszik, hogy elpirultam! Hihetetlen ez a férfi… egyetlen pillantásától, hangjának karcosságától, apró bókjától így kipirulni… Ki lehet õ?!

- Elõbb az úrnak kéne bemutatkoznia. – Az illendõség eszembe jutása kissé visszarángat a normalitásba. Nyilvános helyen vagyok, egy ismeretlen férfival, nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is megvádolhasson engem bármivel. Muszáj józannak, megfontoltnak, és hûvösnek maradnom!

Ami persze nem könnyû, hiszen még egy egyszerû kézcsókot is képes úgy véghezvinni, ahogyan még senki. Volt már, aki ha engedtem volna, egész a vállamig végig csókolt volna egyszerû köszöntés gyanánt, volt, akinek az apró csókjától elpirultam, de még senkiétõl sem gyengültek el a lábaim. Mit tesz velem ez az ismeretlen?!

- Ezio Auditore. – Auditore… nemesi név, nemesi család. Talán mégsem követek el nagy vétséget, és mégis csak találkozhatok még vele…

- Genevra Cortese – mutatkozom be mosolyogva. Megfejthetetlen arckifejezéssel néz rám egy pillanatig, remélem, nem azért, mert bármi gondja lenne a családommal.

- Szívbõl örvendek – mondja és elengedi kezemet. Meglepõ módon érzem rajta, hogy komolyan gondolja elõzõ mondatát, így kissé megkönnyebbülve mosolyogok el.

- Az érzés kölcsönös. Bocsásson meg, szabad lesz? – kérdezem, és könyveim felé nyúlok, hogy átvehessem õket. Már igazán ideje lenne mennem, nem szeretném, ha azért késnénk sokat, mert nem készülök el.

- Csak fizessen. Nem venném a lelkemre, ha ilyen súlyt kéne cipelnie – mondja, és nem engedi, hogy átvegyem õket. Nem törnék össze a súlyuk alatt, de ha szeretne, nyugodtan segítsen nekem. Mint minden egyes alkalommal, most is egy aprócska vagyont hagyok itt. Rápillantok a lovagomra, aki savanyú képpel bámulja a kezében tartott könyvek egyikét. Olyan tipikus ez az arckifejezés, szinte mindenki úgy bámul rám olyankor, mikor megtudja, hogy nem csak romantikus dolgokat olvasok, hanem igyekszem tanulni is, mintha citromba harapott volna. Muszáj fölkuncognom, mindig élvezetem lelem abban, hogy megbotránkoztassam az embereket azzal, hogy én igenis akarok tanulni, nem csak szórakozni.

- Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy megkíméljen az erõkifejtéstõl? – érdeklõdöm jól szórakozva. Nem válaszol, de nem is adja át a könyveket, csak elmosolyodik, és elindul kifelé velem együtt. Hát jó.

- Nagyon köszönöm – hálálkodom, ahogyan még a hintóba is fölsegít. – Ön egy igazi úriember!

- Szívesen szakítok idõt egy ilyen tüneményre – feleli, és még a könyveimet is mellém helyezi. Most nem pirulok el, csak elmosolyodok. Jó érzés, hogy végre egyszer nem csak úgy néznek, mint tenyészkancára.

- Kisasszony, ideje volna készülnie a bálra – mondja Carlo, és sajnos igazat kell adnom neki, bármennyire is vonz annak a lehetõsége, hogy még itt maradjak. De hátha még találkozom vele valamikor.

- Minden jót, Ezio Auditore. Talán még látjuk egymást – mondom mosolyogva.

- Ebben nem kételkedem – feleli komolyan, és ellép a kocsitól, hogy elindulhassunk. Nem intek neki, nem is fordulok hátra, legyen bármilyen nagy is a csábítás, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy tudja, vonz magához. Sosem jó, ha a férfi tudja, hogy mekkora hatással van egy nõre, még a végén túl elbizakodottá válnak.

Hazaérve anyám már egybõl az ajtóban fogad, hogy késtem, és legközelebb, ha megyünk valahová, elõtte nem mehetek el könyvesboltba, mert nem tudom betartani, hogy idõre kell hazaérnem. Nem akarom mondani, hogy egy férfi miatt késtem, mert akkor csak még mérgesebb lenne, és azt nem akarom. Valamiért nem akarom, hogy rajtam kívül bárki is tudja, hogy találkoztam valakivel. Remélem, Carlo sem mond semmit az új ismeretségemrõl.

- Emeld föl a karod – mondja Emilia, a személyes szolgálólányom, miután a szobámba érve sikeresen levetkõztem. Föl tudok öltözködni, nem azzal van a baj, de a báli ruhákkal egyetlen nõ nem bír el, kell hozzájuk egy segítõ, aki föl, és le tudja ráncigálni õket.

A báli ruháimat mindig anyám rendeli meg, az anyagot, a színt, és a stílust is, én csak a méretvételnél vagyok jelen, meg a próbánál, de nem szabad olyankor néznem, hogy milyen lesz a ruhám. Sohasem félek, anyámnak rendkívül jó ízlése van, és tudom, hogy ez a ruhám is csodálatos lesz.

És az is.

Amint sikerült magamra erõltetni, és Emilia elkészítette a hajamat, végre tükörbe nézhetek, és még én is elámulok magamon. Anyám nagyon kitett magáért, eddig ez a leggyönyörûbb ruha, és amilyen hajat tervezett nekem… Most még én is úgy érzem, hogy én leszek a legszebb a bálban.

- Sei che bella, mia figlia! – mondja atyám is, mikor meglát. Mosolyogva fogadom bókját, hiszen tudom, hogy hiába akar csak a pénzért kiházasítani, azért szeret. Csak a pénzt jobban, de ezt már megszoktam.

- Grazie, padre – mondom neki, és indulunk is. Bátyám nem velünk jön, õ a jegyesét kíséri a ma esti bálba. Az elõzõ bálon kérte meg a kezét, így ez az elsõ alkalom, hogy õ maga kíséri el a lányt.

A bál már elkezdõdött, de még idõben érkeztünk, hogy illedelmes késés legyen, ne pedig udvariatlan. Az illedelmes késés fontos ebben a társaságban, jelzi, hogy ki mennyire fontos, viszont az udvariatlan késõket kinézik, kibeszélik maguk közül.

- Genevra, jó atyád szeretné, ha Signore Bartesque-kel nagyon kedvesen viselkednél – suttogja anyám a fülembe. Egy pillanatra nem tudom ezt hová kapcsolni, csak azt tudom, hogy egy új, gazdag kérõ-jelölt lehet az említett úr, de mikor követem édesanyám pillantását, eláll a szavam is.

De sajnos nem jó értelemben, nem úgy, mint Signore Auditore esetében.

- Õ is egy jelölt?! – kérdezem halk kiakadással. Hitetlenkedve nézek anyámra, aki szintén elhúzza a száját nemtetszése jeléül, ám nem mond semmi mást, jelezve, hogy az atyám ezt üzeni, ezt kell tennem. Így már világos, hogy miért tûnt el azonnal a szemünk elõl, mikor megérkeztünk…

- Tizenkettõnek sem néz ki! – suttogom fojtott felháborodással. Az idõsebbeket még elnéztem, de egy nálam fiatalabb fiú?!

- Tényleg kissé fiatal, de legfeljebb csak tíz évvel fiatalabb nálad! – Szúrós pillantásomon látja, hogy nem vagyok vicceskedõ kedvemben, így elkomolyodva folytatja. – Húsz éves, õ az örököse a Bartesque vagyonnak, ami atyád állítása szerint nem kevés.

- Na, jó, de egy húsz éves fiú?!

- Legyél kedves vele! – figyelmeztet utoljára anyám, mielõtt ideérne a kisfiú. Csak négy év a korkülönbség, de az én javamra, nem az övére. Signore Auditore, Ezio arca ugrik föl emlékeimbõl, és fojtottan fölsóhajtok. Na, õ egy igazi férfi!

- Üdvözletem, szép hölgyek! – mondja kellemes modorral, és mind a kettõnk kezét megcsókolja. Gyenge fogás, nyálas ajkak… semmi kellemes nincs benne, nem úgy, mint az ugyanilyen, délelõtti köszöntéskor. Vajon hol lehet a lovagom? – Vicenzo Bartesque vagyok, kegyed bizonyára Genevra Cortese – mondja a szemeim helyett kissé lejjebb kalandozó szemekkel. Alig bírom visszafogni magam, hogy megforgassam szemeimet, de megteszem, és inkább kellemesen elmosolyodok. Mondja azt bárki is, hogy nem teszek meg mindent atyámért!

- Üdvözlöm – hajtom meg a fejemet.

- Fölkérhetem eme táncra? – kérdezi, én pedig, bár nem szívesen, de kinyújtott tenyerébe helyezem kezemet.

- Természetesen – mondom. Partnerem a táncparkettre vezet, és szomorúan konstatálom, hogy pont egy olyan zenére érkeztünk, ahol a táncban nincsen párcsere, folyamatosan együtt kell táncolunk. Természetesen én profi vagyok, ha a partnerem elront valamit, korrigálom, de hogy én vezessek?! Ilyen még sosem fordult elõ. Mindenki rólam fog pletykálni… De emelt fõvel táncolom végig ezt a táncot. Sajnos a tánctérrõl nem mehetek le addig, amíg a partnerem le nem kísér, és sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem fog lekísérni, tehát két lehetõségem van: vagy itt maradok, és táncolok még vele, vagy valaki a segítségemre siet, és lekér tõle. Miért érzem én, hogy nem lesz ilyen szerencsém?

- Hölgyem, megtisztelne egy újabb tánccal? – teszi fel a rettegett kérdést a kisfiú. Ragyogó mosolyom egy fokkal sem halványul el, de fogaimat alig bírom egymástól szétfeszíteni, hogy kimondjam az igent.

- Elnézést, lekérhetném a hölgyet? – kérdezi egy rendkívül ismerõs, borzongató hang. Istenem… hát itt van! Nem merek hátrafordulni, hátha csak képzelõdök, és igazából nincs itt, hogy megsegítse ezt a bajba jutott hölgyet, ám partnerem elfehéredõ arca jelzi, hogy igenis van mögöttem valaki.

- Öhm… i-igen – nyögi ki magából vékonyka hangon a fiú. Sajnálom szegényt, hiszen a koráról, tapasztalatlanságáról nem õ tehet, de nem tehetek róla… egyszerûen túl kisfiú ahhoz, hogy komolyan tudjam venni. Ezt atyám is igazán tudhatná… eléggé gazdagnak kell lennie a kisfiúnak ahhoz, hogy a korát elfelejtse bárki is.

- Engedelmével – mondja Signore Auditore, és megfogja a kisfiú által elengedett kezemet. Nem kell megfordulnom, õ maga lép elém, és jólesõ remegéssel fogadom kézcsókját.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszont látjuk egymást – jegyzem meg végre õszintén elmosolyodva. A neve nemesi, de valamiért nem néztem volna ki belõle, hogy bálokba járna.

- Elrontotta volna a meglepetést – mondja, miközben az elõzõ partneremmel ellentétben tökéletesen vezet a táncban. Ezt viszont kinéztem belõle, meg is lepõdtem volna, ha nem tudna vezetni.

- Eddig hogyhogy nem találkoztunk még egyetlen bálban sem? – érdeklõdöm. Meg szeretném ismerni, kíváncsi vagyok az összes kis titkára, de elriasztani sem akarom. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy túlságosan kíváncsiskodó és tolakodó vagyok.

- Eddig nem voltam a városban – feleli titokzatosan. Ezzel igazán nem jutottam elõrébb, de nem is szegte kedvemet.

- Meddig szándékozik maradni?

- Sok mindentõl függ – válaszolja. Igazán nem könnyíti meg a dolgomat, az egyszer biztos.

- Élvezi az itt tartózkodást? – folytatom a kérdezõsködést, de a sok kitérõ választól kezdem úgy érezni, hogy csak idegesítem. Nem szoktam meg, hogy ne kapjak válaszokat a kérdéseimre, ami miatt úgy érzem, mintha nem lennék más számára, mint egy idegesítõ kislány. Mintha most szerepet cseréltem volna az elõzõ partneremmel… Ha most is kitérõ választ ad, akkor a tánc további része alatt én meg nem szólalok, az biztos!

- Ön élvezetessé tenné még a legunalmasabb életet is – bókol, ám most pirulás helyett csak beletörõdést érzek. Tényleg terhes számára az érdeklõdésem.

- Köszönöm – felelem, majd ismét kellemes mosolyt erõltetek magamra, és csöndesen folytatom tovább a táncot. Ismerem a zenét, már nincs is sok vissza a táncból, így csak remélni tudom, hogy a végével kivezet a tánctérrõl, különben illetlenül ki kellene mentenem magamat rosszullétre panaszkodva.

Ha a bosszú hajtana, már rég elemésztett volna, most mégis egy régi ismerõst kell felkutatnom. Emlékszem az önelégült vigyorra, ahogy kivillantak a hiéna fogai a szájából, mikor kihirdették az Auditorék vesztét.

Felegyenesedek, hirtelen feltámad a szél. A templomharangok megkondulnak a talpam alatt, a torony legtetején állok. Kellemesen bizsereg a talpam, ahogy megremeg az egész tégla halom. Talán ez a jel, hogy induljak, és kutassam fel a célpontot. Nem szeretném elkapkodni, kíváncsi vagyok, miért maradt itt, meddig vitték fel a dolgát.

Leugrok a keresztrõl, amin eddig guggoltam, majd megkapaszkodok a templom egyik kiszögellésében. Lemászok a résekbe kapaszkodva, majd lehuppanok az udvar puha füvére. Egy kisgyerek érdeklõdve bámul rám, de nem várom meg, amíg az édesanyjával is megosztja, amit látott az imént. Végigvágtázok a kavicsos úton, majd elrejtõzöm a kõkerítés mögött. Rengeteg ember lézeng az úton, fullasztó porfelhõ szorongatja a torkom. Bevetem magam egy kisebb utcába, lassan rájövök, már nem annyira ismerem ki magam errefelé.

Egy asszony éles sikítása hasít végig az úton, de nem törõdök vele. A közelgõ katonák sokasága azonban nem tetszik nekem. Jobb híján egy közeli könyvárus boltjába menekülök. Nincsenek túl sokan, így viszonylag hamar a hátsó sorokhoz tudom verekedni magam. A könyvárus tudálékos képétõl undorodom. Mindenfelé recsegõ, ropogó atlaszokat lapozgatnak.

Az utca felé fordulnék, mikor érzem, valaki nekem ütközik… pontosabban én belé. Fordulnék, hogy odébb lökjem, mikor ismerõs illat kúszik az orromba. Eau de la Reine. Fogalmam sincs, hány évtizede nem éreztem ezt a kifinomult illatot. Ezer közül felismerném.

Érdeklõdve fordulok a tulajdonosa felé. A szürkés szempár hirtelen belém fojtja a levegõt. Hófehér bõr, lángoló, vörös haj, szép szögû orr és telt ajkak. Mintha márványból faragták volna. Egy pillanatra elgondolkodok, láttam-e már gyönyörûbb nõt nála.

- Bocsásson meg – lépek távolabb tõle.

- Ne izgassa magát, elõfordul, ha túlságosan belemerül az ember az olvasásba – mosolyog rám.

Bevallom, azt hittem, vészjósló hangon kezd korholni a ballépésemért, hiszen olyan ravaszul csillannak a szemei. A szavai azonban puhák, mint a frissen köpült vaj.

- A szavai hallatán az az érzésem, pontosan tudja, milyen ez – hajolok le, majd veszem fel a földrõl a könyvét, amit kiejtettem a kezébõl.

- Meglehet. Tán ön is úgy véli, ez helytelen volna? – fordítja el kicsit a felsõtestén.

Halvány mosoly kúszik az arcomra.

- A legkevésbé sem – ingatom a fejem.

Hiszem, hogy a nõben több rejlik puszta gyermekhordozásnál. Tudom, milyen, mikor magamra haragítok egyet. Szavai, akár a méreg, báját felhasználva pedig becsusszan bárhová, mint a legügyesebb kígyó. Ennyi idõ távlatában úgy tekintek rájuk, mint lehetséges végzetre. Hiszen oly sok arcukat mutatták már meg.

- Bocsásson meg, hogy megkérdem… de nem tûnik olyasfajtának, aki efféléket olvas.

Kérdõn emelkedik fel a szemöldököm, mire mosolyogva a polcra mutat. Követem a vékony ujj útját, majd magam is meglepõdök a romantikus könyvek láttán. Sosem éltem ilyesmikkel, és soha nem is fogok.

- Valóban nem olvasok ilyesmiket – pillantok rá.

- Keres talán valamit?

- Meglehet – felelem.

Halovány mosollyal a szája szélén fordul el, majd fekteti vissza a könyvet a polcra. Közelebb lépek, zavar a köztünk kialakult távolság. Valahogy vonz ez a nõ.

- Tudna nekem segíteni? – lépek mellé, és veszem fel a könyvkupacot, amit felhalmozott maga mellett.

- Ugyan miben? – pillant rám, majd a könyveire a kezemben.

- Még nem tudom a szépséges hölgy nevét – csúszik ki a számon.

Meglepetten mosolyodik el, bennem pedig régi érzelmek kavarognak. A kettõsségbe sokan beleõrültek már, engem is tévútra csal. Meg akarom ismerni ezt a nõt, tudni akarom minden kis titkát, mégis tartok tõle. Félek, hogy károm származhat belõle, ha ismerem.

- Elõbb az úrnak kéne bemutatkoznia – húzza fel az egyik vállát.

Mosolyogva veszem a könyvhalmot az egyik kezembe, majd a másikkal a keze után nyúlok. A bõre nem csak makulátlan hófehér, hanem puha is. A kézfeje illatos, szinte szégyellem a sebekkel borított ujjaim közé fogni. Finoman a kézfejére csókolok, majd a szemeibe nézek.

- Ezio Auditore.

- Genevra Contese – mosolyodik el.

Felegyenesedek, majd a hölgyemény arcát kezdem bámulni. A neve valahogy teljesen illik hozzá. Mindig is hittem, hogy vannak tökéletesen harmonizáló nevek. Mikor teljesen a viselõjéhez illik. Ez a nõ pontosan ilyen. A nevében van valami rejtett figyelmeztetés, ami még inkább szítja bennem a tüzet.

- Szívbõl örvendek – engedem el lassan a kezét.

- Az érzés kölcsönös – mosolyog rám. – Bocsásson meg, szabad lesz?

A könyvei felé nyúl, ám elfordulok kissé, hogy ne tudja kézbe venni õket.

- Csak fizessen. Nem venném a lelkemre, ha ilyen súlyt kéne cipelnie.

- Kocsival érkeztem – mosolyog rám, de nem erõsködik, hagyja, hadd játsszam az elõzékeny lovagot.

Amíg fizet, szemügyre veszem a legfelsõ darabot. Egy latin glosszárium. Egy pillanatra meginog a lelkesedésem a hölgy iránt. Felvillan annak a lehetõsége, hogy nem jó emberrel boronált össze a sors.

- Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy megkíméljen az erõkifejtéstõl? – kuncogja.

Halványan elmosolyodok, majd megindulok utána az utca felé. A katonák már elszivárogtak a környékrõl, így továbbra is titokban maradhat az érkezésem.

- Nagyon köszönöm – fogja meg a kezem, mikor felsegítem a hintójába. – Ön egy igazi úriember!

- Szívesen szakítok idõt egy ilyen tüneményre – rakom a könyveit mellé.

Mosolyogva igazítja el a szoknyáját, majd fekteti a tenyerét a könyvei súlyos kötésére.

- Kisasszony, ideje volna készülnie a bálra – szól hátra a kocsis.

A hölgyemény huncutul elmosolyodik, majd eltûr egy tincset a füle mögé.

- Minden jót, Ezio Auditore. Talán még látjuk egymást.

- Ebben nem kételkedem – felelem, majd ellépek a kocsitól.

A lovak hangosan prüszkölve indulnak meg, a patájuk hangosan dobban a döngölt úton. Elõbb is találkozhatunk, mint gondolnád, Genevra. Ha valóban bál lesz az este, ott a helyem. Talán még többet is megtudhatok, ami a küldetésem szempontjából nem volna épp elhanyagolható tény.