Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

Nika03672015. 06. 28. 14:44:25#33100
Karakter: Isabelle Harvey (kitalált karakter)
Megjegyzés: Milwaukee-nak


Lassan telnek a percek, az órák. Kezdetben még megpróbáltam fejben tartani, hogy hány nap telt el az Apokalipszis óta, vagy, hogy milyen nap is van ma. Ma már azonban mindez teljesen feleslegessé vált. A mai világban ugyanis csupán három dolog létezik, ami fontos azok számára, akik életben akarnak maradni.

1.  Ne törődj mással. A Te életed sokkal fontosabb a többi túlélőénél.
2. Mindig légy résen. Elég lehet egy pillanat, és mindennek vége.
3. Soha ne bízz meg senkiben! A bizalom ebben a világban drága kincs, és elég egyszer elveszíteni. Utána pedig még örülj, hogy csak azt veszítetted el…

A világ már régóta nem az a hely, ahogyan mi azt megismertük. A házak faláról a tapéta már elkezdett lerohadni, a megmaradt háziállatok ösztöne feléledt, a városokba életveszélyes menni, és úton-útfélen ott áll valami, ami valaha ember volt, és csak Rád vár. Ebben a világban az erős győz, a gyenge pedig meghal. A végső halált pedig csak egy fejbelövéssel lehet elérni. Kezdetben még én is féltem, sőt, rettegtem tőlük. Már, amint meghallottam egy aprócska neszt, vagy egy-egy morgó hangot, azonnal behúzódtam egy kis sötét sarokba és vártam, hogy elmenjenek. Vártam a Halált. Az azonban nem jött, én pedig megelégeltem a várakozást. Az Élet rákényszerített, hogy megtanuljam, hogyan kell őket megölnöm. Hogy hogyan kell túlélnem. Egyedül. Mert nem volt mellettem senki, aki segíteni tudott volna benne. Utam egy poros kisvárosba vezet, mely, ki tudja, mióta áll már itt lakatlanul. Lakói legfeljebb a halottak, akik emberhúsra szomjaznak, és pár állat, akik itt akarták meghúzni magukat. Normális esetben nem nagyon merészkedek be még a kisvárosokba sem, hisz ott is, ki tudja, hány halott van. Most azonban rá vagyok kényszerülve. Egyrészt, mivel élelem és víz híján vagyok, másrészt, gyógyszerekből is kezdek kifogyni, harmadrészt pedig… nem ártana végre egy kontaklencse sem. Vagy legalább valami, amivel látok. Az úton, magam előtt pár méterrel megpillantok valamit. Megigazítom a hátamon lévő sötétkék sporttáskát, majd az oldalamon lógó puskáért nyúlok. A táskát még az egyik áruházból loptam. A mai napig áldom a sorsot, hogy akkor élve kijutottam abból az épületből. Ostoba módon ugyanis akkor még nem gondoltam bele, hogy ezek az izék nem csak kint lófrálnak az utcákon, hanem valószínűleg bent is vannak, az épületben. Morgó hangot hallok meg, mely hörgéssé fajul. Felsóhajtok. Ismét egy halott. Én csak így nevezem őket. Lenézek rá. Valaha egy nő lehetett, mostmár azonban szinte rá sem lehet ismerni. Felém nyújtja egyik karját, melyen már bőr is alig van, és igyekszik közelebb húzni magát hozzám. Pillantásom végigszalad rajta. Ez a nő, akárki is volt, szörnyű halált halt. Már ha az „szörnyűnek” számít, mikor ezek az izék körbefognak, majd nem elég, hogy beléd vájják fogaikat és körmeiket, még szét is szakítanak. Ezzel a nővel pedig pontosan ez történt. Felgyorsítom lépteimet, majd gyorsan lehagyom. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy elnevezem őket, azonban semmiféle kreatív ötlet nem jutott az eszembe. Mondjuk, a számomra mindegy is, hogy hívjuk őket. Én nem becézni szoktam őket, hanem megölni. Végleg.

Egy pillanatra megállok. Elértem a város határát. Szemeimet becsukom, majd fülelni kezdek. Mióta a szemeim megromlottak, a hallásomra támaszkodom. A szél halk susogása felém sodorja az egyik ilyen halott hörgő hangját. Messze van. Szemeimet ismét kinyitom, majd leveszem az övemre csatolt pengeéles kést és szép lassan, óvatosan a város belsejébe indulok. Nyitott ajtókat és ablakokat csapkod a néha-néha feltámadó szél, minden nyugodt és csöndes… már-már túlságosan is. Pedig itt is vannak. Erre mérget mernék inni. Ezek mindenhol ott vannak. Elérek egy ház elé, ahonnét hörgő hangot hallok. Egy pillanatra még meg is állok, és úgy figyelem a nyitott ajtón át kiszűrődő zajokat. Felesleges bemennem. Egyrészt, hisz azt sem tudom, mennyien vannak bent, másrészt, mert valószínűleg majdnem minden házban van valami, takarításnak pedig nincs értelme. A várost már úgyis majdnem a földdel tették egyenlővé ezek a halottak, vagy mik. Itt már nem lehet élni. Érzékeny füleimmel egy élesebb hangot hallok meg. A ház oldalában van valami. Szép lassan, a kést erősen markolva lépkedek halkan és óvatosan előre. Ha van ott valami, jobb, ha nem megyek a közelébe. A hangok szép lassan csámcsogássá fajulnak, majd meglátok egy férfit egy másik felett. Ahogy sejtettem. Egy újabb halott. A férfi rám veti üres tekintetét, majd dőlöngélve felém indul. Hátralépek pár lépést, majd a kést megigazítom a kezemben és egyenesen a férfi fejébe vágom. Miután eltávolítom az említett tárgyat a koponyájából, holtan esik össze. Végleg. A másik pára azonban, ahogy látom, él. Még nagyon is. Őt is hamar elintézem, majd gyorsan tovább indulok, a dolgomra. Hamar végezni szeretnék. Nem tetszik nekem ez a csönd.

Hamar megtalálom a Patikát, melynek az ajtaja, furcsa módon nincsen tárva-nyitva, nem úgy, mint a többi üzletnek és háznak. A kést szorongatva bekukkantok az ablakokon, ott azonban a feldúltságon kívül semmi mást nem látok. Remélem, hogy itt találok kontaklencsét. Kinyitom halkan és óvatosan az ajtót, majd jó hangosan bekopogok. Ha van bent valami, biztos vagyok benne, hogy egy percen belül itt lesz. Várok. Elvégre nem tudok most mást tenni. Azonban, döbbenetemre nem jön semmi felém. Pedig nyitva volt az ajtó, biztosan járt már itt rajtam kívül más is. A szétgórt gyógyszeres üvegeken és dobozokon pedig ez látszódik is. Belépek az üzletbe, majd szemeimet gyorsan végigfuttatom rajta. Úgy látom, hogy az, aki előttem járt itt, szépen lelejmolta az egész üzletet. Gyógyszerekből legalább is márcsak néhány doboz fájdalomcsillapító maradt. Gyorsan leveszem a táskát a vállamról, majd elkezdek belepakolni. Algoflex, Aspirin és néhány sebtapasz az eddigi zsákmányom. Nem sok, de azért több a semminél. Van itt még haj, illetve körömerősítő tabletta és krém is, ezek azonban szerintem ebben a helyzetben teljesen feleslegesek. Elvégre, ezek a valamik akkor is felfalnak, ha szép a hajad és erős a körmöd. Ezeket már nem érdekli a kinézeted. Szemeimet körbefuttatom a bolton. Van még egy polc, amin talán találok valami használhatót. Odasétálok, majd megnézem. A legelső dolog, amit kiszúrok, az egy terhességi teszt. Pazar. Na, nekem ebben a világban pont, hogy egy terhességi tesztre lesz szükségem! Logikus, persze. Miközben a polcot vizsgálom, füleimmel halk léptekre leszek figyelmes. A hang mögüllem jön, még jópár lépésnyire jár tőlem az illető, de közelít. Kezemet lassan és óvatosan az övemhez csúsztatom. Oda, ahol a pisztolyom van. No, igen. Ezért legyen az embernél mindenhol fegyver. Azért tudott valamit az apám is, bár az, hogy pisztollyal aludt, mégsem tartozott a legjobb ötletei közé. Ma már azonban ez az ötlet egy kicsit sem tűnik elvetendőnek…

Amint kirántom pisztolyomat az övemből, ugyanabban a pillanatban fordulok meg félig a hátam mögött lopódzó személy felé, készen arra, hogy azonnal lőjek, ha a helyzet rákényszerít. Nem érdekel, hogy ezzel hány halottat fogok idevonzani. Egy férfi áll mögöttem, kardját felém szegezve. Nem tűnik halottnak. Már csak az a kérdés, hogy ki fog hamarabb cselekedni közülünk. Mereven állok, szemeimmel határozottan őt bámulom. Nem fogom megadni magamat neki. Az nem az én stílusom.



Szerkesztve Nika0367 által @ 2015. 07. 07. 15:58:06


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).