Unottan forgatom a tollamat az ujjaim között, miközben az udvaron elsuhanó embereket nézem.  Mindenki olyan… unalmas. Miért ilyen unalmas minden?! Mikor történik már valami jó? Valami érdekes… Hátrahajtom a fejem és nagyot szippantok a levegõbe. Kicsit büdös van. Szmog? Füst. Határozottan füst. Mit keresne a füst az… oh, igen. Mondták is, hogy valami bemutató lesz. Elmehettem volna megnézni, de minek? Amúgy is, pillanatokon belül indulnom kell a klubba és azt semmiét nem hagynám ki. Na nem mintha annyira jó lenne, de valami idióta csapat mindenképp minket akart edzõmeccsre. Nem tudom, hogy ki ilyen hülye, de ha velünk akarnak, hát megkapnak minket. Ahogy az edzõjükkel beszéltem amúgy is volt valami leereszkedõ él a hangjában, és ezt nem vagyok hajlandó eltûrni. Így hát ma is szórakozunk egy kicsit.
Sóhajtva állok fel a padról, a tollat a zsebembe dugom és elindulok a terem felé a táskámmal a vállamon. Út közben persze nem találkozok senkivel, vagy ha igen, akkor sem érdekelnek. Aztán egyik pillanatról a másikra ismerõs hangok ütik meg a fülem.
- Akkor szólj neki te! – hallom Hara hangjának dörrenését.
- De engem nem érdekel – sóhajt fel Furuhashi.
- Az rendben van, ha én pont idõre érek oda, de nektek már ott kellene lenni - szólalok meg én is, hogy felhívjam magamra végre a teljes figyelmet.
- Van egy lány… - kezd bele Hara, de leintem, végülis annyira nem érdekel.
- Nem akarom, hogy még egyszer elõforduljon – fordulok feléjük, hogy bevárjam õket, meg hogy a szemükbe nézhessek. – Vagy azt akarod, hogy eltávolítsam? – kérdezem Harát, aki csak nyel egyet, halk nemet felel és annyira sietni kezdenek, hogy lehagynak engem is. Helyes. Ezt már szeretem. Megteszem a csapatért ha kell, illetve akit kérek, az megteszi. Nem viselem el az ilyen idióta dolgokat, kifogásként sem.
Kellemes érzés, ha valaki fél és tart tõlem, hiszen azzal elismeri a tényt, hogy bánthatnám. De a csapatban azért fontos, hogy biztos legyen benne mindenki, hogy nincs helye szembefordulásnak. Csak tegyék amit mondok, és minden rendben lesz. Ez így van, így volt és így is lesz jól.

- Nos, akkor tehát… te vagy az edzõ – mér végig az idõsödõ férfi.
- Így van – felelem. – Ha nem tévedek nagyot, maga is az, igaz? – húzódik gonosz vigyorba a szám. A burkolt sértést felfogja, tehát nem olyan idióta, de nem felel rá semmit, csak elvörösödik és puffogva a játékosaihoz megy.
- Hanamiya? – hallom meg magam mögött Seto hangját. Picit meglep, hogy ébren van, de nem mutatom ki egy pillanatig sem, hogy tudott valami váratlant produkálni.
- Ma nincs rád szükségem – felelem neki nemtörõdöm stílusban. Mozdulatlansága és hallgatagsága túl sok kérdést vet fel, és nekem egyikre sincs kedvem válaszolni jelenleg. – Nélküled is elboldogulok – villantok rá egy vigyort, miközben szavaimból csöpög a gúny. Õ csak megrántja a vállát és visszaül. Én a pálya felé fordulok, és még szélesebb vigyort villantok.
- Akkor kezdjük.

Még csak a harmadik negyedet kezdjük és az ellenfeleink olyan kétségbeesetten néznek ránk, mintha a halálukat hozhatnánk el. Az ászuk egy igencsak tehetséges, de még az út elején járó fiatal fiú. Már-már zseni…
- Hanamiya-senpai? – fordulnak felém a kispados segítõk, amikor a másik csapat idõkérése miatt lekényszerülünk mi is a pályáról.
- Hm? – pillantok rá. Elsõs, helyes srác. Talán… hm… nem. Szükségem lehet rá.
- Nem mondasz semmit… a többieknek? – kérdezi félve.
- Nincs mit mondanom – sóhajtok fel. – Tudják a dolgukat. Még akkor is, ha ma egy picit lassúak – nézek végig jelentõségteljesen a padon ülõkön. Seto meg sem szólal, csak feljebb tolja a szemkötõt, és rám pillant. Szavakra sincs szükség, csak rám néz, én rá és már tudja is, hogy semmi szükségem nincs rá. Ez a csapat a saját kivégzésére jött most el, nincs rá okom, hogy komolyabban vegyem annál, mint amennyire most komolyan vesszük.
- Nem hagyjuk magunkat! – hangzik fel a másik kispadról az ász hangja. Veszélyes mosoly ül az ajkaimon. Oh, persze, hogy nem. Akkor semmi jó nincs benne, ha darabokra töröm az álmodat és a lelkedet.

Kosárra szeretne dobni. Egy ügyes gáncsolás után hassal elõre fekszik a padlón, miközben Hara rádobja, és úgy esik, ahogy esnie kell. Puffanás, reccsenés, ordítás. Az egészségügyisek már rohannak is, az edzõ mentõért kiabál, én meg állok, az arcomon tömény részvét és érzem, rúgnom kell még egyet hogy elégedett lehessek teljes mértékben. Kezeimet tördelve, félve, sápadtan, alig létezve közelítek.
- Én… - Szemeimben könnycseppek csillannak. – Én sajnálom – suttogom az edzõnek. Nem nézek rá de érzem, ahogy néz engem. Pillanatokkal késõbb egy kéz simul a vállamra, erõs ujjak szorítanak remegve, szinte belém áramoltatva a rettegést, a kétségbeesést… instant gyönyör.
- Baleset történt – suttogja. Talán õ maga sem hiszi el, de mit tehet? – Bár a meccs félbeszakad, sokkal vezetettetek. Gratulálok – nyekergi.
- Milyen gyõzelem ez? – Csodálatos! – Nem tudom, mit tennék, ha az én fiaimmal történne ilyen… - Sosem történne velük ilyen. Õk annál képzettebbek. – Kérem, mindenképp tájékoztasson, hogy mi történt. – Tudni akarom, mennyire tört össze!
- Mindenképp. Most… viszlát. – És lelép. Síró, aggodalomtól égõ fiatalok követik. Ismét vége egy zseninek.
Lehajtott fejjel megyünk az öltözõbe, amit, miután záródik az ajtó, mosolyok töltenek meg.
- Milyet reccsent – hüledezik Hara.
- Nem ütötted meg magad? – fordulok felé. Megnézi a kezét és õ is látja a kis vörös foltot, ami reggelre kék lesz. A táskámhoz lépek, elõveszek egy kis tubus sportkrémet.  – Zuhany után ezzel kend be alaposan – mondom neki szigorúan.  Nem tûröm, hogy bajuk essen. Hara is figyelhetett volna jobban, bár valószínûleg ezért volt osztatlan a siker, mert pont a megfelelõ helyre érkezett.
Amikor mindenki lelép zuhanyozni én még pakolok, de egy tekintet égeti kezd. Megfordulok… Seto.
- Nocsak – fordulok felé most teljes testtel. - Túl sok energiád maradt Seto? – vigyorgok rá. – Talán felkereshetnél késõbb, hogy levezesd…