Karakter: Helené
A cselédek mindig is megvetettek, összesúgtak a hátam mögött. Soha sem értettem miért bántanak, hiszen nem ártottam nekik semmit.
Nem engedték, hogy egy asztalnál egyek velük, elhaladva mellettük állandóan kuncogtak, s egyszer ellopva uram kitüntetéseit fogták rám tettüket.
Octavius nagyúr életében először, s utoljára, de megvert.
Emlékszem azt követően napokig kellett kenegetnie a hátam általam kikevert főzeteimmel. Miután rájött ártatlanságomra, s a bűnös személye is lelepleződött mérhetetlen haragra gerjedt, és mindenki szeme láttára vágta le a cseléd fejét saját pallosával.
Azt hiszem ekkor lehettem tíz éves.
Aznap este nagyon sírtam, és a nyakék sem tett boldoggá, melyet gazdám engesztelésül terített elém.
Soha sem volt felesége, azt mondta a flancos patríciusok nem teszik boldoggá, nem foglalkoztatja az ostoba asszonyi természet. A tiszta gyermeki gondolatokat tudja értékelni. Azok még megrontatlanok, még értelmesek.
S talán életében először bocsánatot kért.
Egy rabszolgától a saját ura.
Akkor azonban a szobában nem volt egy rabszolga és úr sem.
Csak Octavius és Helené.
Minden bizonnyal az volt az az éjszaka, ahol a mindig tiszta fejű, ekkor már deresedő halántékú Octaviusnak elméjében felébredt az a bizonyos szörny, aki egyre csak sarkallta tetteiben.
Soha sem értettem miért hoz nekem ékszereket.
Vagy hogy miért kéri hordjak különb, tetszetősebb ruhákat a többi szolgánál. Nem engedte, hogy házimunkát végezzek, azt mondta az csak tönkretenné a kezeim. Neki nem kell egy paraszt érintése.
Azt hiszem túl fiatal voltam.
Vagyok..
Azonban mára az öreg Octavius teljesen megváltozott.
Régen sem vetette meg a bort, most már kancsószámra hordom neki. És csak iszik, és iszik..és iszik.
Akkor is ezt tette, mikor kipróbálta az új fürdőházat, melyet magának építtetett kúriája hátsó részébe.
Roppant büszke volt a felhevített padlózatra ami körülölelte az aprócska csarnokot, és a meleg vizes óriási kádra. Különböző balzsamokat öntöttem fürdővizébe, hogy még kellemesebb lehessen ejtőzése.
Arra kért, az általa kikészített lenge ruhába jelenjek meg, így töltsem neki a bort.
És bár gyűlölöm, kikészített ékszereit is magamra aggattam.
Megtisztelve kellett volna éreznem magam, azonban a szégyenen kívül más nem égett orcámon, ahogy a könnyed, nyakba kötött átsejlő világosszürke anyaggal testemen, felkarjaimon az aranyló perecekkel és csicsás hajdísszel sétáltam át a féltékeny női szolgák által bástyázott falak mentén.
Belépve a fürdőbe kerültem tekintetét a gazdámnak, kérését teljesítve térdeltem feje mellé és öntöttem sorra a kupa borokat.
Aztán egyszer csak a vízben találtam magam.
Nem tudom hogyan történt, a kancsó kifordult a kezemből, én a vízben voltam, drága gazdám keze a hajamban, ruhám alatt. Úgy szorított, akár a satu, a kád sarkának.
Bepánikoltam.
Hiába próbáltam szabadulni, ő csak fogott, bűzös ajkaival követelően mocskolta nyakam, vállam és a többi szabad bőrfelületet, amely fel-felvillant az akkor már félig letépett ruhából.
Talán a zokogásom téríthette észhez.
Talán a könyörgésem, a sípoló hangom…vagy az ijedt őz szemek. A körmök, melyek hátába, vállába fúródtak, vagy a combok kemény szorítása, melyek megakadályozták csípőjének bárdolatlan előrenyomulását.
Zihálva engedett el, majdhogynem kilökött a kádból.
A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni, azonban életemben először hallottam tőle olyat, melyet azelőtt ki sem ejtett volna a száján.
„ Takarodj”.
Nem értettem mi történt, csak azt, hogy ez rossz.
Hogy velem majdnem valami történt.
De még mindig nem értem miért velem történik ez. Miért nem valaki mással? Mondjuk Sophiával…vagy Caeciliával..vagy esetleg Liviával..
Miért velem?!
A cselédeknek ezután (ahogy kitudódott) az önelégült és szánakozó vigyoron kívül másra nem futotta, én pedig még mindig nem értettem.
Kezdett rosszul esni.
Egészen addig nem fogtam fel mi történt, míg Antonia, a legöregebb cseléd – és szakácsnő- le nem ült velem, a kezébe nem fogta az enyémet, és kezdett el mesélni.
A férfiak mocskos teremtések. Nincs bennük semmi tisztelet, csupán ösztönlények. Ebben különböznek a nőktől, akik csupa báj, és kellem. Ők a szépség…és ezt keresi a férfi.
Néha a férfinek bele kell kóstolnia a szépségbe, hogy megérezze milyen az. Eggyé kell válnia az érzéssel.
Van egyfajta éhség, amit csillapítaniuk kell. Olyan gyümölcs kell nekik, mely friss, hamvas. Első termés. És gyakran a tiltott gyümölcs a legédesebb. Octavius ezt velem tapasztalta meg.
Én vagyok az ő tiltott gyümölcse.
A fürdős eset óta mindössze egyszer beszéltünk.
Ekkor még józan volt, leültetve fogott kezemre, és beszéltük át a dolgokat.
Szimpla baleset történt. Nem fordul elő még egyszer, mert én fontos vagyok számára.
A tulajdonát képezem, a legbecsesebb javai közé sorol engem is, és a világért sem cserélne el, vagy szabadulna meg tőlem.
Mert én az övé vagyok.
Ez már hetek óta hangzott el.
Azóta felém sem pillantott, sokkal inkább foglalta le valamiféle közeli lázadó falu leigázása. Mostanában az egész falu erről beszélt.
Illetve sokat hallottam Octaviust a főbb patríciusokkal erről beszélni külön tárgyaló termében.
A nagy „csatáig” mindössze két este van, így meg sem lepődök, mikor ágyamon megtalálom a csodálatos kelmét, az újabb cicomát, és a fura festékeket egy aprócska papirusszal.
„ Gyere át ha leszállt az éj”.
Félelemmel a szívemben öltöm magamra a hótiszta fénylő anyagú ruhát, mely puhán omlik le alakomon. Felvéve az ékes nyakpántot, a karpereceket készítem elő hajam, beletűzdelve a díszeket, melyeket elém raktak. Azonban az arcom nem festem ki.
Úgy tartom, azt csak a kurtizánok teszik, én pedig nem vagyok az.
Így aztán kételyekkel lelkemben haladok lassan át az éj leple alatt aprócska hálótermemből az övébe. Majdhogynem egybe nyílik a két terület, igazából külön szobát kaptam.
Egy külön kis odút, melyet ha úgy alakult volna diszkréten látogathatott volna az öreg Octavius.
Azonban nem alakult úgy.
Félénken kopogok be az ajtón, benyitva pillantok körbe.
Félhomály van, de a telihold megvilágít mindkettőnket.
Octavius arcvonásai ma egészen másak, mint amilyennek valaha is láttam őket. Végigfuttatva nyelvét keskeny alsóajkán paskolja meg a széles ágyának üres felét maga mellett.
Nem mond semmit, de mellkasa vadul fújtat, reszket.
Mintha lázas lenne, vagy beteg.
Beteg is, csak nem úgy, ahogy én gondolom.
A szenvedélyének betege.
Ijedt madárkaként ereszkedem lassan az ágyra, tekintetemmel az övét keresem. Valamit, ami talán még megmaradt belőle.
Azonban nem látok semmi mást a különleges tűzön kívül, mely szemében lobog.
- Gyönyörűen fest rajtad ez a kelme…egyenesen Kínából hozattam..neked…tudod hol van Kína?- könyököl fel még mindig veregetve maga mellett az ágyat.
- Nem gazdám..- susogom alig hallhatóan, pilláim lesütöm.
- Persze, hogy nem…ez egy nagyon drága anyag. Heveredj mellém, ne gyűrd össze.
Tudatlanságomon elszégyellve magam heveredek mellé eleget téve utasításának.
Kár lenne ezért a csodálatos és drága ruháért, ha meggyűrődne. Gondolom én.
- Olyan kellemes vagy..-dörmögi hosszas hallgatás után. Sokkal közelebb hajol mint eddig volt, leheletét érzem nyakamban. Bor és ánizs savanykás keveréke csapja meg az orrom. Talán némi ópiumot is érezhetek.
Különleges kapcsolatokra tett szert régi hódításai során, így a mesés távol keletről gyakran kap ajándékokat ismeretlen barátaitól. Előszeretettel használja őket, állítása szerint így közelebb kerül az istenekhez.
- Ma áldozunk kell az isteneknek. Kész vagy áldozatot hozni? – simít az arcomra.
- Gazdám, én szeretnék visszatérni a szobámba.- hebegem kerülve a tekintetét, érintésétől kissé elhúzódom.
- Tiszteletlen vagy- szorít arcomra erősen, kényszerítve hogy felé forduljak, hogy az arcát nézzem- A tiszteletlenséget pedig meg kell büntetni.
Vaskos tenyerét szám elé tapasztja, felém kerülve szögez egész súlyával az ágyba, szabad kezével zaklatóan tűri fel a ruhát, már is combjaimnál matatva.
Felsikítva vergődök, próbálok szabadulni, azonban nem megy.
Ahogy ficánkolok, úgy nő a szorítás is és a feszültség a férfiben.
Talán bepánikolt a reakciómtól, talán feltüzelte a félelmem.
Nem tudom, mindössze annyit érzek muszáj kiszabadulnom.
- Mennyit tettem érted..kitanítottalak, vigyáztam rád, a legdrágább holmikat vettem meg neked, etettelek…és..ez a hála..? Nyisd szét a lábad. GYERÜNK!
Minden annyira gyorsan történik.
A combjaim szétfeszíti, vaskos csípőjét közéjük fúrva lapul rám. Épphogy csak megérzem az elviselhetetlen fájdalommal járó taszítását , mintha az istenek vezetnék kezem ragadom meg az asztalkára kikészített arany serleget, melyből mindig itta az úr a bort, felsikítva sózok vele oda, egyenesen zaklató csókokkal elhalmozó fejére.
Szinte azonnal eláraszt az ismeretlen melegség, fejéből kiszivárgó vörös nedve.
Sokkosan lököm le magamról, nem törődve csálé ruhámmal meredek a testre. Nem mozdul.
Meghalt talán!
Ezért engem kivégeznek….meg fogok halni.
Kapkodva a fejem dobom félre a serleget, keserves sírásba kezdek.
Nem tudom mit csináljak, teljesen bepánikolok.
Véres kezem a hófehér selyembe törölve hátrálok ki, magamra kapva csuklyás köpenyem futok út, ahogy a lábam bírja, elrohanva megannyi bortól kótyagos őr mellett.
Sokan voltak a kúria előtt, csodálkozom, hogy egy sem hallotta meg ezt az egészet.
Rettegek tőle, hogy követnek.
Hogy megtudják és utánam jönnek.
Csak rohanok, és rohanok az erdőben.
Antonia mesélt valami faluról..a faluról, amit le akartak támadni. Ahol csak független nők vannak.
Rengetegszer esem el…
De felállok és rohanok tovább.
Egészen addig, míg úgy nem érzem szívem kiugrik a helyéről.
Vadul kalapál, fülem zúg.
Ekkor állok meg, még mindig vöröslő kezem az oldalamra szorítom.
Hirtelen megjelenik a semmiből egy nő.
Diana az, a vadászat istennője.
Íja a hátán pihen, haja az ezüstös fényben zöldesen csillan. Mint a moha..ruhái levélből vannak.
Értem jött..tudja mit tettem, és most azért jött, hogy megbüntessen.
Az istenek megharagudtak rám!
- Ki vagy te? – mordul határozott hangja.
- Helené! – habogom egyre csak hátrálva.
Tekintetével indákat bújtat ki a földből, melyek megragadják lábam, és lerántanak a mélybe. Ez az ő büntetése. Riadtan nyerve vissza egyensúlyom hátrálok lassan. Még nem akarok meghalni!
- És mit akarsz itt, Helené?
Hiába menekülök, indái most elérnek.
Elveszítve egyensúlyom huppanok be az egyik bokorba, fülemben annyira sípol az adrenalin, hogy meg sem érzem karcolásait, karmolását.
- Csatlakozni akarok... Engem üldöznek... Megszöktem a gazdámtól... – kezdek bele tétován, azonban félbeszakít.
- Ki a gazdád?
- Ő... Nem... – sipítom. Nem….mi? Nem halt meg? Nem is a gazdám igazából? Nem szerettem volna megölni? Baleset volt? Ugyan…a fürdőzés óta csak erre vártam. Hogy meghaljon..hogy megfizessen azért, amit megpróbált megtenni. A lelkem mélyén most is azt kívánom, hogy halott legyen. Nagyon halott…
Kezet nyújtva húz ki egy könnyed mozdulattal a szömörcésből.
- Molpadiának hívnak, és amazon vagyok. Azonban nagyon rosszkor tévedtél erre..- kezd bele mondandójába, majd így folytatja- Gyertek elő!
Nem igazán sikerül felfognom mit mondd, leragadtam annál a résznél, hogy ő nem Diana. Talán csak álcázza magát. Elvégre egy ilyen gyönyörű erdei nő csak és kizárólag a vadászat istennője lehet. Máskülönben mit keresne itt az erdőben?!
Még mond valamit, de nem tudok koncentrálni.
Egyáltalán nem megy.
Két, nagyjából velem egykorú lány fog közre, és elindulunk valamerre.
Nem nagyon értem, nem s érdekel..
- Ti tényleg amazonok vagytok? – darálom a nyilvánvalót.
- Igen, nem tudom, mennyire figyeltél, mikor köréd gyűltünk.
- Akkor jó. – könnyebbülök meg sóhajtva.
Az út hátralevő részén nem nagyon csevegünk, tekintve hogy sokkot kapok.
Túlságosan is megterhelte a szervezetem ez a mai éjszaka. Alig hogy átlépjük a tábor határán fülem sípolni kezd. Riadtan jajdulok fel, és minden elsötétül előttem.
###
Gyengéd érintésre ébredek.
Különös közeg vesz körül, különös illatokkal.
Talán nappal van, talán csak a tűz ég. Nem tudom..
Sápatagon tapasztom kézfejem homlokomra, próbálok felülni, azonban a vállamra tenyerelve nyom vissza az a bizonyos zöld hajú nő.
Elfelejtettem a nevét..
Nekem ő Diana marad.
- Végre magadhoz tértél – sóhajt fel, egy nedves ronggyal átsikálva kezeim, homlokom, így megszabadítva a szennyezett vértől őket.
- Sajnálom..
- Ugyan mit?
- El kell mennem..el kell jutnom a faluba..ahol..azok a nők vannak! Mennem kell, hagy! – próbálom lerázni magamról a kezét, de erősebben szorít rám.
- És még is miért mennél te oda?
- Hogy befogadjanak. Egy akarok lenni közülük.
- Miért tennének ilyet?
- Mert…engem..én..- kezdenék bele, azonban elhallgatok.
Érdeklődő tekintetét látva sütöm le a szemeim.
- Ez csak rájuk tartozik.
- Megtaláltad őket.
Még mindig sokkos állapotban vagyok, nem sikerült felfognom, hogy saját gazdám ütöttem meg, s talán meg is öltem. Hálátlan kutya vagyok, aki abba a kézbe harapott, ami addig etette és megvédte. Hiba volt ezt tenni.
- Gyere, had lássam el először a sebeid, aztán beszélgetünk.
- Én nem kérek ellátást..én csak beszélni szeretnék valakivel, aki…akivel kell. – erősködöm nem engedve, hogy sebeimhez nyúljon. – Kérlek!
|
