Karakter: Liu Meylong
Az én birodalmam…
Harsogják az ősök szelleme. Kiskorom óta ezt tanultam. Hogyan uralkodjak. Minden benne van ami egy helytartóhoz méltó. Tisztaság, büszkeség szigor és a nép szeretete. Mi kellene még több? Semmi sem kell már. A tanácsadók mindig azzal jönnek hogy muszáj lesz megházasodnom hisz a dinasztiának tovább kell élnie. Lehetséges, de ez még távoli gondolatok egyike. Hiszen fiatal vagyok még előttem az élet, és nem akarok nőt mellém ki csak az életet szipolyozná ki.
Van bőven elég bajom igy is. A modern világ ostromol minden féle szeméttel, de én mindig megálljt parancsolok. Ez az én földem. Nem kell nekünk holmi cikk, amit úgy reklámoznak, meg vagyunk mi azok nélkül is. Eddig is megvolt nélkülük az emberiség most minek kell nekünk? Csak hogy elpuhuljunk, és agyunk ne fogjon. Erre jók azok a dolgok.
Mindesetre birodalmam aranykorát éri. Vagyis ezt mondja mindenki. A veteményben bővelkedünk, még a legszegényebb is jólétnek örvendhet. De nem olyannak, mint én. Születésem óta nagyra lettem teremtve egy egyszerű dologra, hogy irányítsak. Bevallom nem könnyű mindig helytartónak lenni. Sőt néha maga a pokol szokott lenni. Amikor igazságért kiáltanak , holott nem adhatom meg azt csak a vérvörös hamis ígéretszavakat. Szabadság mindig is illúzió, mindig függünk valakitől. Még talán én is…
Cseresznyevirágok nyílnak, érzem a meleg szellőt az arcomba. Tavasz van. Minden most kezd el nőni és szirmot bontani. A nép már javába dolgozik. A nap még süt, de látom a sötét felhőket melyek erre tartanak. Reggel van így elkezdődik a napi rutinom. A kintről jött felkérések elfogadása vagy visszautasítása, egy két levél a szövetségeseimnek hogy arra minden jól meg e. Kell e segítség vagy ha nem esetleg árucsere. Ezek után a tanács összeül, és megbeszéljük a teendőket a jövőre nézve. Esetleges újítás, építkezés és persze az ünnepekkor adott fesztiválok. Mindenkinek megvan a maga ideje és rendje.
Amilyen jól kezdődött a nap hamar borús lett és hullok az eső a földre. Még ebbe a kis szabad időmbe sem élvezhetem a természet adta kis boldogságot. Milyen ironikus. Amint kilépek, már zuhogni kezd. Mintha engemet gyászolna minden itt benn. Elrázom eme sötét gondolatokat fejemből. Túl sok volt a mai nap. Fáj a fejem.
-Felség mindenrendben van?-jön oda hozzám az egyik szolga.
-Igen, de elmegyek egy kicsit lefekszek.
-Ahogy gondolja.-hajol meg mélyen.
Nem méltatom több szóval, hanem a szobámba veszem az irányt. Igazán tágas és kényelmes. A nagy ágyba belehuppanok és élvezem az édes illatát a füstölőknek, az ágy pihe puhaságát. becsukom a szemem és kikapcsolódok. Ezen a napon most pihenhetek először. Jól is esik. Hagyom hogy gondolataim elvigyenek egy szép helyre. Tele cseresznyevirággal a kert. A meleg szél lengedezik és közbe pár-pár rózsaszín szirom tarkítja a levegőt. a nap süt és édesen cirógatja sugarával a földet. ott táncolok boldogan és közben hangosan éneklek. Milyen jó is lehetne… elfeledni néha hogy ki is vagyok és táncot lengeni a csodálatos napsütésben, vagy a holdfénybe. Mindegyik csábító de nem tehetem meg. sajnos már nem. Amikor még gyerek voltam természetesen lehetett de már felnőttem. Ezek csak holmi gyerekeknek való dolog. De mégis… hiányoznak nekem. Ahogyan apám bölcs szavai, anyám boldog nevetése. Ez mind elveszett, egy sötét kis verembe. egy olyan verembe ahonnan nem lehet újra előhozni. Ők már elmentek mindent rám hagyva. Feleséget is kerestek nekem de én nem fogadtam el.
Sóhajtva felkelek ágyam finom párnái közül majd a kert felé vettem az irányt. Azonnal egy szolga mellém állt és ernyőt tart a fejem fölé.
Kilépünk a kertbe. az eső mindig esik. A napi kis sétámat teszem meg. Olyan jó itt az illatos virágok közt lenni. Mindig megnyugtat. ekkor egy igen furcsa dolgot veszek észre. Egy fekete kis pont a kertemben. Mi vagy ki az? Közelebb lépve , látom hogy egy ember. Haja akár a hollóé és bőre halvány és fehér akár a hó.
-Őrség!-kiáltom el magam.
Azonnal idejön kettő.
-Vigyétek be a rezidenciába, és hívjatok orvost.
Azzal megfogták és bevitték őt. Én is utánuk megyek. Azonnal megjelentek a legjobb orvosok, és nekilátnak a kezelésének.
Nekem sajnos mennem kell hiszem megint gyűlés lesz. Az idegenről is szó fog esni valahogy érzem. Már javában folyt amikor az egyik tanácstag megszólal.
-Felség az idegennel mi lesz?
Felemelem szemöldököm,majd határozottan válaszolok.
-Mi lenne? Amíg fel nem épül ápoljuk, és majd itt marad.
-De Uram… veszélyes is lehet.-mondja bizonytalanul.
-Nincs de!-ütök az asztalra ezzel csendet teremtek.- Maradni fog! Megértették?
Némán mindegyik bólingat felém. Helyes. Ne is merjetek többet szólalni hozzám.
-Az ülést berekesztem majd holnap délelőtt újra összegyűlünk.
Mikor kiértem egy szolgálólány fogad.
- Uram.- hajol meg mélyen.- Az orvosok beszélni óhajtanak nagyságával.
-Remek.- modnom lelkesen. Majd követem a szolgát.
Hamar ott leszünk és már ott kinn várnak a szobán kívül. Közelebb lépek hozzájuk. Mind meghajol.
-Hogy van?
-Nagyuram súlyosak voltak a sebei de hamarosan talpra fog állni. Pihennie kell. Csoda hogy még életben van. Egy hajszálon múlt, de hála Önnek életben fog maradni.
-Remek! Amint magához tér szóljatok!-majd megfordulok és otthagyom őket.
Teltek a napok majd hetekké sokasodtak. Két hete hogy itt van és nem adta semmi jelét annak, hogy felkeljen. Én meg türelmetlen kezdek lenni. Többször benn vagyok nála. Különösen húz magához ez az illető. Valami csalogat hozzá. Egy ismeretlen érzés, valami összeköt minket, de fogalmam sincs hogy mi.
Miközben derengek rajta mocorogni kezd, kinyitja szemeit és körbenéz. Fejét forgatva néz körül. Gondolom azt se tudja hol van.
- Csakhogy végre felébredtél....két hete mozdulatlanul fekszel, már azt hittem meghaltál- néz rám csodálkozva.
-Hol.. hol vagyok?-kérdezi tagoltan.
-Biztonságban nálam. A helytartónál. Nem tudom honnan jöttél, de majd úgyis elmeséled. De most pihenj.
-Miért mentettél meg?
-Nem tudom… talán mert a kertembe jöttél haldokolni, és nem illene a virágok közé egy holttest.
Elfojtott nevetés.
-De mindenesetre , nem szeretem ha ártatlanul hal meg valaki.
Ekkor megfordítja a fejét és a szemeimbe néz. Mélyen. Azokkal a sárga szemekkel.
-Kontaklencse?-kérdezem felhúzott szemekkel.
Ekkor bólint. Én vállat rántok.
-Igaz a te hordod engem nem zavar, de mond hogy kerültél ide?
-Nem tudom.. két hete gyalogolok.
-Gyalogoltál ennyit és honnan?
-Meszíről.
Hümmögök hát rendben. Ha nem akarsz többet mondani, akkor nem kell. Ekkor felkelek és kifele kezdek elmenni.
-Várj..-mondja halkan.
Visszafordulok hozzá.
-Mi a neved?
-Liu.- mosolygok rá.- De neked most a legnagyobb feladatod az hogy pihenj.
Majd kimegyek a szobából.
|
