Telefoncsörgés zavarja meg álmom. Kómásan nyöszörögve nyúlok a készülékért, ami közvetlenül mellettem az éjjeliszekrényemen próbálja egészen a padlóig rezegni magát.
- Igen? - szólok bele a hangomban elképesztõ fáradsággal.
- Sebastian azonnal be kell jönnöd!! - kiabál bele a telefonba kolléganõm Emili. Vacak egy éjszakám volt, így ez most veszett rosszul érint. Arról nem is beszélve, hogy hétvégén én nem dolgozom. Mégis mi lehet akkora vészhelyzet ami miatt így ki kellé borulni? A fel nem tett kérdésre azonnal választ kapok, ismételten ordítva.
- Suzan Weese kimászott a tetõre! - kipattan a szemem.
- Máris ott vagyok! - azzal lerakom a készüléket és kivágom az ágyból. A fejembe erõteljes görcs áll a hirtelen mozdulattól és megtántorodva a fal támaszával próbálok korrigálni botladozásomon.
Veszett éjszakám volt! Engedtem pszichológusom tanácsának és elmentem egy szórakozóhelyre a belváros szívébe. Támogatásként az egyik kolléganõm is elkísért, de mindhiába. A végeredmény katasztrófa és kudarcélmény. Szánalmas, hogy még egy meleg klubban sem tudok ismerkedni, így a végére annyi italt döntöttem magamba, hogy totál KO-san botorkáltam haza, némi bûntudattal és keserû szájízzel. Ez még korai volt részemrõl.
Gyorsan megmosakszom és felöltözve már lépek is ki a lakásomból. Fekete csatos bakancsot, egy szürke ütött-kopott szûk szárú nadrágot és hozzá passzoló fekete hosszú ujjú pólót veszek magamra. Hozzá sapkát és egy fekete napszemüveget húzok a szemem alatt keletkezett hatalmas szürke táskák miatt.
Közel lakom az intézményhez, így futva alig 5 perc alatt oda is érek. Az épület elõtt egy tûzoltóautó áll és emili toporogva vár az utcán.
- Merre van? - kérdezem sebbel-lobbal.
- A leghátsó épületrészen. A tûzoltókat nem engedi a közelébe, de a gondozóját sem. Ahogy közelítenek felé, õ egyre magasabbra megy. - magyarázza miközben megindulunk az épület felé. - Az apja is itt van! Õ is próbálta lecsábítani, de semmi.
- Itt az apja? Remek, legalább megismerhetem személyesen.
- Te fogsz vele foglalkozni? - lepõdik meg.
- Igen, Donna nem képes rá az elõítéletei miatt. Átpasszolta nekem. Szerinte én jobban ki fogok jönni vele. - ahogy beszélgetünk, lassan meg is érkezünk az ominózus épülethez. Az udvarrészen rengetegen állnak, mind a tetõt kémlelik, ahol a gyönyörû kis hercegnõ élvezi a kilátást. Az intézmény vezetõje egy férfival beszél. A férfi teljesen feketében van a kék haja pedig csak úgy világít a tömegben. - Az édesapa?
- Igen és eléggé feszült. - néz rám jelentõségteljesen. Ahogy közelebb érünk, már tisztán kiveszem hangjából és szavaiból a felháborodottságot. Normál esetben ez teljesen logikus lenne, csakhogy nála leginkább az játszhat közre, hogy nem ismeri lányának szokásait. Az intézmény vezetõje Thomas megkönnyebbülve látja érkezésem és felém fordulva magával invitálja Susan apjának pillantását is. A vezetõvel most semmi dolgom, az apát kellene megnyugtatni, így inkább rá irányítom figyelmem. Veszett jóképû, még így is, hogy majd felemészti az aggodalom és a harag kombinációja.
- Jó napot, Sebastian Toras vagyok! Én foglalkozom a lánya fejlõdésével és lelki állapotával. - nyújtok kezet, amit kisvártatva fogad el. Ennyire bizalmatlan lenne, vagy más gondja van?
- Tomas Weese – mutatkozik végül be, habár a nevével az aktájából tisztában vagyok. - Ön hozza le a lányom? - kérdezi kicsit türelmetlenül.
- Igen én! - felelem és jobbnak látom levenni a napszemüvegem. - Ne aggódjon Tomas, Susan biztonságban van., amíg valaki nem piszkálja meg.
- Na persze egy tetõ szélén ücsörög, mégis mitõl lenne biztonságban?!Nem mellesleg, halálra akarja rémíteni ezzel az ábrázattal? - meghökkenek szavain. Oké, azt már rég tudom, hogy nem vagyok egy matyóhímzés, de lyen nyíltan a képembe vágni ? Ez fájt! Meg sem tudok szólalni, így Emili ment a helyzeten. Õ jól ismer, tudja mennyire érzékenyen érint, ha fikázzák a külsõm.
- Sebastian... az úr a hatalmas táskákról beszél a szemed alatt. - magyarázza és megsimogatja a vállam. Tomas ettõl értetlenül néz mindkettõnkre és mivel még mindig bambán bámulok magam elé ismét beszélni kezd.
- Pontosan arról beszélek. Átmúlatta az éjszakát, és alig áll a lábán! A végén a lányommal együtt zuhan le a tetõrõl! - mondjuk ebben lehet valami. - Arról nem is beszélve, hogyan került fel egyáltalán?
Összevakarom magam révületembõl és kedvesen elmosolyodva megérintve a vállát, hogy nyomatékosítsam mondandóm.
- Errõl késõbb felvilágosítom, miután lehoztam Susant. Nem fogunk leesni, de addig kérem nyugodjon, meg. Tudtommal a mai napot vele szeretné tölteni, és ha feszülten fog közelíteni hozzá, azzal benne is feszültséget gerjeszt majd. Higgyen nekem. Idestova másfél éve foglalkozom a kis hercegnõvel és odafönn sokkal jobban érzi magát, mint bárhol máshol ezen a világon. - végig a szemébe nézek. A hangom nemcsak kellemes, de lágy és nyugtató is. Persze még mindig ott cseng a fejemben, hogy szarul nézek ki, de ez már csak az én problémám, nem tartozik másra és nekem kell megbirkóznom vele, ahogy nap mint nap teszem.
Elengedem vállát és elindulok fölfelé az emeleten. Jó kis edzés mire a megfelelõ ablakhoz érek, és kikecmeregve rajta elindulok Susan felé. Nem kapkodom el, nem szeretném megrémíteni, így jó két méterre ülök le mellette. Vele ellentétben nekem veszett nagy tériszonyom van amit komoly nehézségek árán tudok csak leküzdeni. Mély lélegzetet veszek és csillapítom pánikom. Egész pontosan nem hagyom elhatalmasodni.
- Szia Susan! Közelebb mehetek? - mozdulatom megrezzen, így inkább megállok. - Semmi baj Susan nem azért jöttem, hogy leszedjelek. Csatlakozni szeretnék hozzád ha nem zavarok. Közelebb mehetek?
Legalább két óra telik el mire Susan elég közel enged magához és le tudom imádkozni a tetõrõl. Addigra az emberek nagy része távozik és csak az édesapa marad Emili és az intézmény vezetõje. Szépen komótosan sétálunk le az épület lépcsõin, ki a fûre.
- Megérkeztünk. Susannal kicsit kiszellõztettük a fejünket ugye kicsim? - nézek le a törékeny kislányra. Választ persze nem várok tõle. Õ másként kommunikál és csak nagyon ritkán beszél. Az édesapa hol rám, hol lányára pillant, majd leguggol hozzá. Hatalmas termetével olyan akár egy orjás. Susan elhúzódik mikor meg akarja õt érinteni, és mivel jelenleg bennem bízik a legjobban, mencsvárat is nálam talál. A lábamba kapaszkodik mint egy kis majom. A férfi szemmel láthatóan kínban van. Nem tudja igazán, hogyan reagáljon ezekre az érthetetlen mozzanatokra.
- Múlt hétvégén játszott velem, hagyta hogy megérintsem. - néz fel rám kérdõn.
- Ez egy hosszú folyamat és sok türelem kell hozzá. - felelem nyugodtan és megcirógatom Susan arcocskáját. - Kincsem, most van egy kis dolgom. Mi lenne, ha addig apukáddal itt kinn az egyik asztalnál színeznétek? - olyan lágyan beszélek hozzá, ami tõlem csak kitelik, majd Emilihez fordulok. - Lehozol néhány színt és papírt. A rózsaszín a kedvence, abból nyugodtan hozd az összes árnyalatot. - szavaimra Emili bólint és elsétál. Susan is reagál a színek hallatán és elengedi lábam, így én is le tudok guggolni hozzá. - Odamegyek veletek az egyik asztalhoz jó? Utána el kell mennem kicsit, de sietek vissza és együtt színezünk kicsit. - Susan nem mond semmit, még csak rám sem néz rendesen, de tudom, hogy ért mindent amit mondok. Kicsi kezét az enyémbe fonja és elkezd húzni az egyik asztal irányába. Az édesapa is reagál és fölegyenesedve követ minket egy árnyékban meghúzódó asztalhoz. Susan elengedi a kezem, leül az asztalhoz, kezeit pedig fölhelyezi rá és várakozó pozícióba helyezkedik. Elmosolyodom és ismét leguggolok hozzá.
- Szépet rajzolj mire visszaérek, tudod nekem is a rózsaszín a kedvencem. - cirógatom meg az arcát, majd felállok az édesapához. - Hamarosan csatlakozom önökhöz, élvezzék ki a kettesben töltött idõt. - kedves mosoly húzódik arcomra, Tomas komor ábrázata ellenére. Nem haragszom érte, nagyon nehéz lehet most neki, de remélem lesz kitartása, hogy Susannak élhetõ családot biztosítson ha eljön az ideje.
- Miért nem válaszol soha? - ez egy gyakori kérdés a szülõktõl. Nehéz megérteni, hogy bár felfog mindent és beszélni is tudna, választ mégsem lehet kicsikarni tõle.
- Ne foglalkozzon vele, csak beszélje hozzá sokat. Elõbb utóbb, de inkább utóbb hallatni fogja a hangját. Én segíteni fogok mindenben, ha lesz hozzá kitartása.
- Õ a legjobb dolog amit sikerült összehoznom az életemben. Nem adom fel soha! - feleli határozottan.
- Ennek igazán örülök. - kedves mosolyra húzódik a szám, majd sarkon fordulok és kettesben hagyom õket. Emili ekkor érkezik meg és elsuhanva mellettem viszi a színeseket és a papírt az asztalhoz. Eközben én a vezetõhöz lépek aki nem mellesleg a terapeutám is.
- Gyere igyunk meg egy kávét. - int a fejével. Nyugtázom egy biccentéssel és felmegyek vele az irodájába, hogy egy cigi kávé mellett megvitassunk egy két dolgot.
- Kösz, hogy bejöttél. - foglalunk helyet kényelmesen.
- Ez természetes. - felelem.
Leveszem a sapkám és a szemüveget is mellé rakom, mégis csak zárt térben vagyunk.
- Tényleg vacakul nézel ki.. - állapítja meg rám pillantva.
- Kösz. Remélem nem ezzel akarod bebikázni az önbizalmam.
- Hogy ment tegnap? - kérdezi félretéve cinizmusom.
- Szarul! - vágom rá. - Annyi esélyem van ismerkedni, mint egy féllábú tengerésznek a seggberúgó viadalon! A pultig viszont gond nélkül eljutottam. - teszem még hozzá.
- A kudarcokból is lehet tanulni, csak meg kell látni a hibákat.
- Túl sokat ittam, ez hiba? - vonom fel a szemöldököm. - Jól megvagyok egyedül. Könnyebb is ez még korai volt. - magyarázkodom pedig tudom, hogy nem volt az. Meg kellett volna tennem ezt a lépést, de még mindig ellenkezem az élet természetes folyamatával. Fiatal vagyok, ismerkednem kellene. Fõleg ha nem akarom az életem teljes magányban leélni.
- Van bûntudatod? - jön az újabb kérdés.
- Akad, de hála a riasztásnak nem volt lehetõségem kínozni önmagam. - válaszlom látszólag könnyedén, pedig az a tény, hogy ezt ki bírom mondani nagy haladás. Volt idõ mikor az önkínzásomat teljes mértékig normálisnak éreztem és úgy gondoltam rászolgáltam, hogy sajogjon mindenem. Sajnos ezzel a tudattal is megesik, hogy bûnbe esem és hirtelen felindulásból lefutok egy maratoni távot.
- Tehát elmaradt a büntetés. Ez jó.
- Fogjuk rá. - dörzsölöm meg a szemem. - Most inkább térjünk át Tomas Weesere. El szeretném kérni az aktáját, hogy ne kelljen újra végigvennem az elsõ beszélgetést.
- Nem kötelezõ most beszélned vele, hisz csak jövõ hét közepére van idõpontja az elsõ közös foglalkozásra. - magyarázza miközben föláll és az aktát kezdi keresgélni.
- Ha már úgy is itt vagyok szeretnék beszélni vele és megfigyelni, hogy viszonyul a kis hercegnõmhöz. - elveszem az aktát és olvasni kezdem. Közben még váltunk pár szót, majd elköszönök és lemegyek az udvarra. Még mindig rajzolnak, egész pontosan Susan rajzol az édesapja pedig beszél hozzá. Jó érzés rájuk nézni. Mindig öröm tölti el a szívem, mikor látom, hogy egy családtag ennyire szereti a kezeltemet. Ezek a gyerekek megérdemlik, hogy szeretve legyenek és ha az emberben van kitartás és türelem, több szeretet tudnak visszaadni, mint egy átlagos gyermek. Biccentek Tomasnak, aki jöttömre felpillant rám, majd leülök Susan mellé. Susan még veszett mód rajzol, így nem szólok hozzá.
- Szeretnék önnek egy nagyon lényeges kérdést föltenni... - figyelmét rám irányítja és kicsit megborzolja a haját.
- Csak tessék, már kezdem megszokni a vallatást.
- Nem tervezek vallatást nyugodjon meg. - mosolyodom el barátságosan. - Mit szeretne elérni Susannál? Mi az amire elsõsorban vágyik, mert ehhez mérten próbálok majd segíteni.