Karakter: Fylkir Freyson
Megjegyzés: Tesónak
Próbáltam felidézni a repülős emlékeim, de sok részletre már nem emlékszem. ._.
Eljött hát a nagy nap. El sem hiszem, nem akarom elhinni. Annyira felfoghatatlan, hogy olyan közel van és még egyetlen egyszer sem jártunk arra. Sem a színjátszóval, sem a családdal. Biztos, hogy becsomagoltam mindent? Négy évszakra való ruha, mert ki tudja milyen idő lesz. Jaj, de furcsa! Négy évszakra való… annyira… annyira elképzelhetetlen! Ősz, tél, tavasz és nyár és a Nap! Az is másmilyen lesz. Éjjel teljesen el fog tűnni, mintha tél lenne, június huszonegyedikéig meg egyre tovább és tovább fog a fejünk felett lebegni, aztán a nappalok egyre rövidülni fognak, de sosem lesznek a nappalok örökös naplementék több hónapon keresztül. Akár egy álom!
Biztos, hogy május 31-e van? Biztos, hogy biztos? Mi van, ha még csak harmincadika van én meg már mindent becsomagoltam? Mondjuk az nem gond, legalább még egyszer át tudnám nézni, hogy mit viszek magammal, hogy a szüleimnek kevesebb dolgot kelljen utánam küldeniük. Biztos, hogy minden eshetőségre felkészültem? Van meleg holmim, ha rossz idő lenne, van esőkabátom is… Tudom. Utálom, de most mit csináljak, hogyha csak egy bőröndöt vihetek és annak a súlya se mindegy? Nem engednek fel két tíz kilós bőröndöt a repülőre. Vagyis igen, de ahhoz külön kell még fizetni, amihez semmi kedvem. Az esernyővel meg nem akartam helyet foglalni. Aztán a kánikulára is felkészültem, ahogyan az átmeneti időre is, legyen bármilyen is az. Napkrémem van. Fogmosó cucc pipa. Alsógatyák megvannak, zoknik megvannak, papucs stimt, túracipő is betéve. Fényképezőgép, mobil, annak a töltője, fülhallgató, gyógyszerek, iratok, és persze pólók és nadrágok vegyes tömkelege, hogy tényleg minden eshetőségre fel lehessen készülni.
Vajon milyen emberek lesznek? Lesznek rockerek? Vigyek magammal fekete együtteses pólókat meg láncokat? Á, nem. Nem hiszem… de mi van ha mégis? S mi van akkor ha ők tűnnek a legszimpatikusabbnak? Vagy mi lesz, ha ilyen pávákkal lesz tele minden? Csak nem… de… akkor most hajzselét is vinnem kéne… Vagy ha mégiscsak az alterosok lesznek a legjófejebbek? Akkor csöves sapka, szakadt cucc és divatszemüveg… De ha útközben eltörik? Aztán jönnek Ázsiából és Afrikából is… meg Ausztráliából és az egész amerikai kontinensről. Vannak ilyen indiai meg afrikai stílusú táskáim, pulcsijaim… de… és akkor azzal nem is számoltam, hogy mi van akkor, ha…
-Fylkir! Még negyed órád van és utána indulunk a reptérre! Még a csomagod is le kell mérni szóval csipkedd magad!
- Igen, apa! – szólok ki, de még mindig agyalok. Mi az, amit ki lehet venni és mit nem. Be kéne tennem pár afrikai stílusú cuccot mégis… Az izlandi népviseletet muszáj bent hagynom. A programban az utolsó nap mindenki a saját országának népviseletébe kell, hogy bújjon. Meg azt is írták, hogy akkor buli van… vagyis estély. De azt népviseletben hogyan? Vagy át lehet majd öltözni? Igen, öltöny is van a csomagomban. Mégis csak kéne az a hajzselé…
-Fylkir! Vár a fürdő! Tíz perced maradt és hozd már a bőröndöd! Már csak rád várunk! – persze, persze, hogy még a fürdőszoba fogoly húgom is előbb végzett ma, mint én! Hah, már nincs időm! A repülő nem vár!
Gyorsan kirohanok a bőrönddel, apa már kihozta a mérleget, gyorsan ráteszem, anya megfogja, nehogy eldőljön, és már viharzok is tova. Gyorsan mosok fogat a régi fogkefémmel, ugyanis az útra, erre a három hónapra egy újat kaptam, megmosom az arcom, nagyjából normálisra kuszálom a szőke tincseket, leellenőrzöm, hogy tényleg nem fordítva húztam fel a pulcsim, aztán egyszer körbenézek, majd rohanok is kifele. Persze nem állok meg a szüleimnél és a húgomnál, szaladok tovább a konyhába, az étkezőbe, a nappaliba, a húgommal közös szobánkba, hogy még egy utolsó pillantást vessek mindenre. Nem azért, mert remélem, eszembe jut mit hagyok itthon, a fontosabb dolgokat leellenőriztem, a többi nem lényeg. Egyszerűen csak még egy utolsó pillantást akarok vetni mindenre, mielőtt még elmegyek három hónapra. Vajon milyen érzés lesz majd hazatérni?
-Fylkir!
- Megyek már! –kapom vállamra a táskát, mert ugye a fedélzetre fel lehet vinni pár dolgot. Ebben van a laptopom, meg egy kis üveg víz, zsebkendők, mobil, pénztárca az iratokkal, az allez-retour repjegy, kis apróságok Izlandról. Hűtőmágnesek, képeslapok és egyéb ilyen kis apróságok. Persze írták a leírásban, hogy a kollégiumnak a könyvtárában szabadon használhatjuk a gépeket, de hát… mire az angol billentyűzettel lepötyögnék egy üzenetet, addigra ötször lemenne a nap. Meg biztosan nem értékelnék a többiek, hogy én most nekiállok skype-on beszélgetni a családommal, még akkor sem, ha headseten tenném. Meg valahova fel kell majd töltenem a képeket, 3 hónap alatt ötmillió képet fogok csinálni. Pénzt is váltottunk már. Szóval tényleg minden lényeges dolog megvan. Ráadásul még a bőrönd súlya is stimmel, mivel anya egy szót sem szólt, hogy szedjek ki belőle valamit. Akkor tényleg indulandusz. Cipő, dzseki felhúz, táska a háton, bőröndöt apa viszi, de még egy utolsó pillantás, aztán megfordulok és a húgom és anyám után kilépek a kertbe, ahol az autó már előállt.
Beszállva még egyszer leellenőrzök minden életbevágóan fontos dolgot. Nem hagyok itt semmit. Remek. Kiadom a vezényszót, indulhatunk. Lassan kitolatunk, én meg végig a házunkat nézem. Sosem volt honvágyam, nem hiszem, hogy most fogom elkezdeni. Egyszerűen csak… félek, hogy elfelejtem. Magam sem tudom hogyan, de hosszabb utazások előtt erről nem tudok leszokni. Mindent meg kell néznem.
A reptéren a becsekkolás előtt nem könnyes, de azért érzelmes búcsút veszek a famíliámtól. Húgom biztos, hogy élvezni fogja, hogy végre övé minden, az egész szoba, az egész fürdő. Bár tuti megviseli majd, hogy nincs kivel hülyéskednie, de na… majd felhívja a barátnőit. Meg majd skypeolunk, ha találok postát, akkor még képeslapot is küldök.
-Aztán hozzál ám nekem valami nagyon király souvenirt! Mondjuk… egy plüsst a Loch nessi szörnyről! – részesít egy fojtogató ölelésben kedves húgom.
- Persze, majd elhozom neked a valódit is! Aztán Mandulának adjál majd valami almát – szólok rá, mivel tudom, hogy mindig nekem jut eszembe megjutalmazni a kis izlandi póninkat, ha jól viselkedik.
- Majd felírom – bontakozik ki az ölelésből, majd az ősöket is megcélzom, akik a lelkemre kötik, hogy jó leszek, jól leszek, vigyázok magamra és egyebek. Aztán elindulok becsekkolni, hogy utána még két órán keresztül várjak… Nem tudom ki találta ki, hogy két órával a gép felszállta előtt be kell csekkolni, de… hosszabb időintervallumot nem tudott volna meghatározni.
Bemegyek a váróba, megnézem a „kis” (hatalmas) boltok kínálatát, persze semmit nem veszek, mert méregdrágák. Aztán a nagy csarnokban leülök és szuggerálom az órát, hogy haladjon kicsit gyorsabban – meddő egy próbálkozás mit ne mondjak.
Aztán nagy nehezen elérkezik a várva várt időpont! Én meg mint valami lassú csiga elindulok ahhoz a kapuhoz, amit mondtak még nekem, meg amit kiírtak. Ebben az egész repteresdiben a biztonsági ellenőrzések a legviccesebbek. Például, amikor becsekkolásnál rá kellett tennem a bőröndöm arra a gépre, hogy lemérje a súlyát. Aztán a táska átvilágítás, akkor ezen a kapun való áthaladás, akkor krémek meg ilyenek nem lehetnek a táskámban, mert lehet, hogy a nagykiszerelésű 50 faktoros napkrémemben nem napkrém van, hanem valami robbanó folyadék, nitroglicerin, vagy a jó ég tudja. Nem vagyok jó kémiából, szóval véletlenül se tudnék bombát gyártani a kedves biztonsági őröknek.
A kilences kapu előtt sokan várakoznak, lehet ez lesz az. Remélem… nem látok semmit kiírva. Mindenesetre várok, közben kikapcsolom a mobilom. Aztán várok… várok… ülőhely az nincs, szóval járkálni kezdek. Mi tart már ennyi ideig? Skócia vár rám!
Felsóhajtva a kegyetlenül fehér és kórházakat eszembe juttató falnak vetem a hátam, és visszatérek az eddigi szabadidős tevékenységemhez, amit az elmúlt órákban is folytattam. Megnézem az embereket. Arcuknak jellegzetes vonásait, és azt, hogy ezek a vonások milyen hatással vannak az előítéleteimre, hogy egyes vonásokhoz milyen jellembeli tulajdonságot társítok. Legyen az kiszáradt, ráncos bőr, táskás szemek, kócos konty. Az egyik nőnek az arcához képest túl nagy krumpli orra van, a mellette ülő férfihez pedig egyáltalán nem illik a pisze orr. Nemcsak azért mert az a pisze orr túl kicsi, hanem mert a kerek kopasz fejéhez annyira… annyira nem stimmel. Ilyenkor úgy szoktam örülni. Szerencsére nincsenek ilyen szembetűnő, oda nem illő, aránytalan külső jegyeim. Egyedül a szemem színe az, amire azt mondják, hogy elüt az egész megjelenésemtől, de nem negatívan.
Aztán csoda történik. Egy kedves mosolyú nő megjelenik, mindenki felpattan sorba áll, én is beállok a sorba, szorongatom a jegyem, mint egy elmebeteg. Ötmilliószor leellenőrzöm a dátumot, az úticélt, a dátumot, az úticélt, majd újra a dátumot, az időpontot…
Aztán odanyújtom a nőnek, mosolyogva visszaadja és mutatja merre kell mennem. Szóval nem rossz gépre akarok szállni. Biztos szólt volna. Micsoda egy megnyugtató gondolat. Mondjuk… nem értem hogyan mehetnék rossz irányba, hogy úgy mutogatott. Csak egy fele lehet menni egy fekete folyosón, ami bekanyarodik és tovább megy.
Majd be kell lépni a gépbe, szépen, sorjában. A stewardess mindenkinek mosolyogva köszön, mellette egy férfi köszönti szintén az utasokat. S mindez angolul. Újra izgatottá válok, hiszen Skócia közel van már. Megkeresem a helyem, amit a jegy ír, szerencsére az ablak mellé kapok helyet, legalább tudom majd bámulni a felhőket, aztán meg a szép kígyó alakú szigetet. Nekem úgy néz ki, mint egy kígyó. Mások azt mondják, hogy a brit szigetek nyúl alakúak, de nekem akkor is kígyó és Skócia a feje. Oda tartok. De… de mégis mikor fogunk elindulni? Vajon milyenek lesznek az emberek? Miket kell majd csinálnunk? Meg a programok is! Alig várom őket. Milyen országokból jönnek még? Annyira, de annyira kíváncsi vagyok. Meg… vajon hogyan várnak majd a reptéren? Hogy fogjuk egymást megtalálni?
Egy rövidebb várakozás után már be kell kapcsolni az övünket és a gép lassan indul. Először csak a földön gurulunk be a pályára, aztán felvesszük a megfelelő sebességet, hogy majd végül szépen lassan elváljunk a kedves anyaföldtől. Olyan, mintha hullámvasúton mennénk felfele, annyi különbséggel, hogy a hullámvasúton nem dugul be a fülem a légnyomásváltozástól. Igyekszem nagyokat nyelni. Cukorkára vagy rágóra bezzeg nem gondoltam. Mindegy. Borzongva nézem, ahogyan Reykjavík egyre zsugorodik alattunk. Félórányira van Skócia. Csak nem fogunk lezuhanni. Fél óra alatt csak nem. Háborús övezet felet sem repülünk át, szóval az a lehetőség sem játszik, hogy minket lelőjenek.
Nemsokára egyenesbe kerülünk, és én már csodálhatom a vattacsomó felhőket. Gyönyörűek. Tényleg olyanok, mintha el lehetne rajtuk feküdni, mint valami selymesen puha paplanok. Már a gondolatra is elálmosodok. Meg a felhők felett tényleg mindig ragyog a nap. Olyan… mesébe illő az egész.
A landolás is úgy megy, mint egy hullámvasút. Állítólag ez a repülés legveszélyesebb része, de én… valamiért hihetetlenül élvezem. Mikor a kedves stewardess mondja, kikapcsoljuk az öveinket, feltápászkodunk és elindulunk. Lesétálunk egy lépcsőn, majd egy buszra kell szállnunk. Aztán miután az adott busz ember kapacitása elérte a maximumot elindulunk. Távolabb látjuk a hatalmas fémmadarakat, majd tovább kocsikázunk, buszozunk, kinek hogy tetszik. Itt vagyok Skóciában. Megérkeztem. Fantasztikus.
Negyed órával később már egy futószalag mellett várom a bőröndöm a kis izlandi zászlós szalagjával, nehogy véletlenül is eltévesszem. Persze arra nem gondoltam, hogy mi van, ha más is ilyet használ, vagy ha leesik, de eddig még nem láttam olyat. Szóval nincs gond. Van olyan bőrönd, ami már vagy ötször elaraszolt az orrom előtt… mégis hol a csudában van az enyém? Ugye nem pakolták másik gépre? Ugye nem?
Ám még mielőtt jobban pánikba eshetnék, feltűnik végre az enyém is. Kész diliház ez az egész…
Gyorsan lekapom, kihúzom a fogantyúját és igyekszem, arra amerre a nyilak mutatják. Csak fél órába telt, mire ideértünk a busszal és megjelent a bőröndöm.
Amint embereket pillantok meg, már keresek is a szememmel egy táblát vagy a nevemmel, vagy az ösztöndíj program nevével. Viszont nem látok semmit sehol. Megállok és nézelődök. Rengeteg ember van, rengeteg táblával, rengeteg transzferes tábla is van… de…
Ah… szuper, megvan. Csak nem láttam a viszonylag alacsony nőt a nagydarab, tolakodó férfi mögött. Ott a kezében az Ever Green tábla és nagyban pásztázza a tömeget. Mosolyogva odamegyek hozzá, illedelmesen bemutatkozok angolul, majd azonnal rohanunk. Ugyanis ez másik ösztöndíjas diák gépe is landolt és őt is össze kell szedni. De még mielőtt követném a nehéz bőrönddel, mint valami jól nevelt kis kutya odavisz egy kisebb csoporthoz. Elmagyarázza, hogy ők is ösztöndíjasok, és legyünk kedvesek az indulásig itt várni, és már el is szalad.
A jelenlevőknek is szépen bemutatkozok, elvégre én érkeztem az ő társaságukba. Kérdezik, hogy honnét jöttem, én is őket és hát… már így az elején eléggé meglepően vegyes a társaság. Egy nigériai, két lengyel, egy mexikói, két olasz, három indiai és én. Megpróbálom egy kicsit elütni az időt pár kérdéssel, amit a lengyel sráchoz intézek, aki kissé elveszettnek tűnik, körülbelül annyira, mint én, aki azt se tudja, hogy mit kéne csinálnia. Ám az ő elveszettsége nem a lányos zavarból fakad, mint az enyém, hanem valami egészen másból. Csak annyit kérdeztem, hogy meddig tartott a repülő út, hogy Lengyelországból honnét jött, mennyit utazott, de semmi. Az arcára van írva, hogy nem igazán érti, hogy mit kérdezek. Ennyire durva akcentusom lenne? Az nem lehet… a múltkor is megdicsértek, hogy milyen jól beszélek angolul… de… hát… a többiek sincsenek beszédes kedvükben. Így olyan feszült a hangulat.
De nem kell sokáig elviselni az eseménytelenséget és a némaságot, az animátorunk, bizonyos Adamina visszatér hozzánk egy barna hajú sápadt bőrű sráccal. Körülbelül egy magas velem, legfeljebb pár centivel, ha magasabb, az afrikai viszont… tyűha… hát nem tudnám lefejelni az egészen biztos. A srác nagy elánnal jön felénk leelőzve Adaminát, de nem ér be minket, mivel a nő mutatja, hogy merre menjen a kis csipet csapat. Késésben vagyunk, csak tudnám hogyan és honnan.
A reptérről mikrobusszal megyünk tovább Edinburghból fel a Highlandsig, ahol az az elit kollégium található, ahova megyünk. Szóval újra csak hátra kell dőlni és várni, élvezni a táj szépségeit. Piszok mázlista vagyok. Sikerült megint az ablak mellé keverednem. Olyan… lélegzetelállítóan gyönyörű. Minden zöld, leginkább méregzöld, de ebben a színben még mindig több az élet, az élénkség, mint az izlandi fűben. Az is szép, az is gyönyörű, de ez… valahogyan olyan simogatnivaló. Az ember legszívesebben kiszállna a buszból csak azért, hogy meghemperegjen benne. Az izlandi rétek meg azért vonzanak, hogy a széllel vágtázhassak.
Lassan oldódik a társaság, elkezdenek a szomszédok halkan csevegni. Én is a mellettem ülőre pillantok, de csak némán pásztázza a tájat világosbarna tekintetével. Nem úgy tűnik, mintha beszélgetni szeretne. Azt se tudom honnét jött. Csak köszönt és már mentünk is. Hmm… barna haj, barna szem. Spanyolország. Nem, nem kreol a bőre, hanem sápadt. Akkor neki is valahonnan Kelet-Európából kellett jönnie. Vagy Közép-Európából. De mi van, ha francia? A franciák amúgy is nagyon vegyes társaság. Ha! Ez hihetetlen! Nem lehet rájönni! Az USA-ban is pont annyira vegyes a társaság, aztán meg barna szemmel, barna hajjal, fehér bőrrel majdnem mindenhonnan jöhetett! Ezt ma már nem lehet csak úgy kitalálni, hiszen mindenki össze-vissza vándorol, keveredik, ez már nem olyan, mint az Ókorban meg a Középkorban, hogy a szőkék, hófehérek, világos szeműek északról jöttek. Nem, ma már semmi sem úgy van, hogy ki lehessen találni.
A srác érdeklődve rám pillant. Biztos érdekes egy arccal vizslathattam, de halál nyugodtan, lassan emelem vissza a tekintetem a tájra. Remélem, végre bemutatkozik, vagy valami. Nekem mindegy, csak történjen valami! Mindenhol beszélgetnek az egymás mellett ülők, és csak mi vagyunk ilyen néma társaság. Kicsit fura.
Arra ébredek a nagy bóbiskolásból, hogy a mellettem ülő oldalba bök, mivel megérkeztünk. Eltart egy rövid ideig, ameddig leesik, hogy szedelőzködni kéne. Az animátorunk tájékoztat minket, hogy először az irodába megyünk, ahol mindenki kap térképet a kollégiumról és a környékről egyaránt, program tájékoztatót, ágyneműt, a szobánkba kártyát, ugyanis az ajtók úgy nyílnak, hogy a kapott kártyát az ajtó melletti kis műszeren le kell húzni. Aztán megkapjuk a kollégium kapujának a nyitó kódját, ha esetleg egyik pihenő időben reggel vagy este sétálni támadna kedvünk, meg persze a mai napra szóló kaja jegyeket is megkapjuk. A szobákban kettesével leszünk, véletlenszerűen beosztva. A mai esti programról meg csak annyit, hogy ismerkedési est lesz különféle játékokkal vacsora után az udvaron. Meg ne lepődjünk meg, ha egyesek már ismerik egymást, hiszen van olyan, aki tegnap érkezett, és lesznek még páran olyanok, akik csak holnap jönnek. Mivel kérdés nincs, ezért semmi akadálya az indulásnak.
Egyesével pattanunk ki a buszból, csak azért, hogy utána mindenki egy kicsit ledöbbenjen a hegy látványán, meg persze a hegyoldalban csücsülő kastélyszerűségen, ami állítólag a kollégium. S oda fel kell mennünk… hogy miért? Hogy szokjuk a gyaloglást, ugyanis nyáron nincs bolt a kollégiumban, ami kell azért le kell majd jönnünk a faluba, különben is fogunk túrázni, szóval nem árt, ha szoktatjuk magunkat. Legalábbis az animátorunk ezt mondja.
Az emberek kettesével-hármasával haladnak a széles ösvényen, a kis vadregényes úton. Ugye ők voltak, akik a buszban is beszélgettek. Sajna nekem nincs ilyen kis pajtásom, mivel egyikünk sem erőltette meg magát azért, hogy szóba elegyedjen a másikkal. A többiekhez sem csapódik oda, szóval azt csinálja, mint én. Némán ballagunk. Hátra fordulok, hogy megnézzem a csodás tájat, ami egyre csodásabbá válik, minél feljebb érünk. Az ismeretlen srác is megtorpan, nézi, hogy mire készülök, mit csinálok, de semmi extrát, csak gyönyörködtetem a szemem és a lelkem. De ha már amúgy is engem tisztel meg a figyelmével ebben a pillanatban, akkor…
- Amúgy engem Fylkir Freysonnak hívnak. Téged? – fordulok felé és nyújtom ki a kezem, amit rövidesen elfogad.
- Ansgar Losne.
- Örvendek– próbálok vele beszélni, hogy legalább egy emberrel legyek beszélő viszony szerűségben. – Melyik országból jöttél?
- Norvégiából. Te?
- Izlandról – derül fel az arcom és egészen felvillanyozódom, hogy mindketten Skandináviából érkeztünk. – Mondd csak, hogy utaztál? Norvégia hány órára vagy percre van Skóciától repülővel? Voltál már Skóciában? Mivel sikerült megkapnod ezt az ösztöndíjat? Szerinted mennyien leszünk? Meg melyik programokat várod a legjobban?
- Ö… jól és… - válaszolja lassan ejtve az angol szavakat, várom a folytatást, ami nem igazán akar érkezni, majd inkább az utat kezdi figyelni – Nem tudom. - Mi az, hogy nem tudja? Kicsit ledöbbenek a válaszon, de ezt biztos azért kaptam, mert túl tolakodó voltam, vagy nem tudom… Végülis ha akart volna velem beszélni már megtette volna, szóval egyszerűen lekoppintott. Pedig ez még csak az első, vagy inkább nulladik nap.
*Ever Green: „ Az 1707-es perszonálunió után (Nagy-Britannia létrejötte, önálló skót államiság elvesztése) a civil társadalom megerősödött, és a skótok ettől fogva megkülönböztetett szerepet tulajdonítottak a nemzeti hagyományok ápolásának. Ennek bizonyítéka a sok nép- és műköltészeti, köztük Alan Ramsay Ever Green (Örökzöld; 1724) c. antológiája.” /Britannica Hungarica/ – csak érdekességnek írtam le. Az elképzelt ösztöndíjnak nincs köze a műhöz, csak valami skót kellett, és Skócia zöld, ihletért (avagy ösztöndíj névért) az enciklopédiát lapozgattam, szóval...
|
