Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Hosszas csönd után hátulról kiabálást hallottam meg a többiek pedig elhallgattak.
- Én tudom! A haverom, Mat döntötte meg. Matthew Davidson. Csak nincs itt, mert tegnap kiütötte magát- szóval az a srác, aki ki volt nevezve, mint az akadálypálya fõembere, nyomorult Mike mellé, aki mikor megtudta, hogy én jövök a srác helyett segíteni, akkor ment felszerelést ellenõrizni, mondván elbírok velük egyedül. Egy izom megrándult az arcomon. újonc létére fontos feladattál látták el, ihat nincs azzal gond, de ne ilyenkor, mikor cérnaszálon függ az ittléte.

- Köszönöm, és akkor...nos- megköszörülöm a torkomat- gratulálok neki- azzal a leugrottam a dobogóról és a pálya mellé sétáltam.

- Sorakozzatok föl, mindig akkor indul a következõ, mikor az elõtte lévõ elér a kúszásig- mutattam a alacsonyan lehelyezett farönkök felé. Mindenki bólintott, majd indítottam az elsõ. Mikor az egyik lány a vége felé járt a kötélfalnál megtorpant. Odaléptem.

- Na, mi lesz Barbie?- utaltam szõke hajára kedvesen- Ha idáig eljutottál, akkor nehogy most add föl! Gondolj valamire, ami boldoggá tesz és képzeld a kötél tetejére!- kiabáltam.

- Cuki barna szemû izompacsirta- nevetett rám a csaj mire hangosan rákezdtem én is.

- Akkor lódulj meg és cserkészd be!- nógattam. Nagyon ügyesen felmászott, majd a túloldalon a homokba a megadottak szerint leugrott, majd gurult tovább védve a fejét összekuporodva. Helyes.

- Ez a beszéd- hátra néztem és láttam, hogy az egyik fiú a mászó fallal küzd a szõke mögött.

- Hé, nem szégyelled magad Testépítõkém?- tettetett gúnnyal kiabáltam föl. Izmos testalkatú fiú volt, látszott rajta a kemény munka gyümölcse. Minden embert máshogy kell bíztatni, mivel már van tapasztalatom újonc képzésben ránézésre megtudom állapítani, kinek, hogy kell visszahozni az elszántságát.

- Ha Barbie megcsinálta neked is menni fog, vagy szégyenbe maradsz egy lánnyal szemben?- kérdeztem, ekkor ért mellém a szõkeség a pálya elvégzése után.

- Nincs az az Isten!- lendületet vett és már fönt is volt.

- Na tökikéim gyerünk nyomás meglesz ez!- mosolyogtam együtt érzõn.

- Én nekem olyanom nincs! – hallottam egy elgyötört, de poénos hangot, mire a pályán lévõkbe visszatért a jókedv.

- Jól van, akkor kedves hölgyeim csak fürgén!- néztem a két magasabb lány felé, ahonnan elõbb a beszólás származott.

Egy óra múlt, de a Fürgelábú még sehol. Kezdtem egyre jobban dühös lenni rá.

- Figyelj, sajnálom, elkéstem, de még nincs vége az edzésnek, ugye nem raktok ki??- hallom meg nyugtalan hangját a hátam mögül. Megfordulok és mérgesen végigmérem. Végre felkelt a herceg is.

- Nem, valóban nincs vége. Mat, igaz?- bólint - Van majdnem egy órád. Nem köplek be miért nem voltál itt, de többet ne forduljon elõ, oké? Oké. Nyomás, melegíts be!- hagyom annyiban a dolgot. A pálya felé fordítom a tekintetem, de nem sokkal késõbb beszélgetés és nevetés hangja csapja meg a fülemet, mérgesen és egyre idegesebben nézek hátra.

- A késõ nem dumál, hanem nyújt!- mondom komor arccal, és elküldöm a barátját mellõle. Õ volt az utolsó, mikor az utolsó ember következet és megfelelõ volt a távolság indítottam. A stoppert pedig lenyomtam a nyakamban, úgy, ahogy eddig mindenkinél. A pálya felénél megelõzte az elõtte járót, én pedig figyelmesen néztem. Elképesztõ a fürgesége és olyan mozdulatokat végez, amivel idõt és energiát takarít meg. Mikor végez fáradtan áll meg, a társai tapsolni és füttyögni kezdenek, megrázza a fejét, jelezve hagyják abba. Okos fiú a késõnek nem jár ki a pompa, de el kell ismerni piszkosul jó. Odasiettem majd lediktáltam neki az eredményét.

- 32 perc, 16 másodperc- szemem sarkában most apró mosolyra emlékeztetõ jelek jelennek meg. piszkosul jó és ez nagyon elõnyös a számunkra.

- Az nem olyan rossz?- kérdezi mosolyogva. Én pedig ledöbbenek.

- Még, hogy nem olyan rossz- simítom meg viccesen a haját megtörve a komor hangulatomat.

- Eddig én tartottam itt a rekordot Fürgelábú!- szorongattam a stoppert. Elismerõen nézett rám. Megveregettem a vállát, majd a többiekhez fordultam.

- Gratulálok!- mosolyogtam- Sikeresen teljesítettétek az akadálypályát, kivéve két személyt, akik már pakolnak ki- sóhajtottam csalódottan, de elismerõen néztem rájuk.

- Te is keresztülmentél ezen?- kiabálta valaki a tömegbõl, mire mindenki kérdõn meredt rám. a hónom alá csaptam a kapcsos táblát.

- Természetesen- mosolyogtam- Én személy szerint élveztem, persze a fejem felett lebegett, hogy mi lesz ha nem sikerül, amit tapasztalatból javaslok, hogy felejtsetek el, ha erre gondoltok biztos nem is fog- mosolyodtam el fájdalmasan- Ezt egy nagyon okos ember tanította nekem- vakargattam meg zavartan a tarkómat.

- Ez most a kérdezzük Ro-t show?- jött ki három társam az épületbõl és mellém szegõdött.

- Nagyon vicces vagy Oli- néztem mosolyogva a hidrogén szõkére, vicces mert természetesen ilyen a haja.

- Srácok, ha kérdéseitek vannak, bárkinek feltehetitek, de most mehettek. Pihenjétek ki magatokat holnapra szükségetek lesz rá- szólalt meg Hollow a fekete izom pacsirta. Meg kell hagyni nagyon jó teste, van, de valahogy nem vonzzanak a sötét hajú srácok. Magam mögé pillantotta, ahol Mat álldogált és engem nézett. Vett egy mély lélegzetet és elindult befelé a házba, mikor elment mellettem a fülemhez hajolt.

- Köszönöm- suttogta, azzal el is viharzott. Én pedig vigyorogva néztem utána. Tehetséges srác és nem hagyhatom, hogy a kezdeti hülyesége miatt bukja el a bejutást a csapatba. Emlékeztet rá és ez fáj, ismertem el magamnak, de valahogy vonzz is. Jaj Roxana elfelejthetnéd már, de tudtam, hogy azt sosem fogom megtenni. Én is elindultam befelé a srácokkal az oldalamon.

A következõ nap nagyon hamar eltelt, a szimulátor láttán volt, aki enyhe sokkot kapott, de büszke vagyok rájuk, mert mindenki teljesítette. Elérkeztünk a szabadeséshez ezért korábban felkeltünk. Matnek nem engedtem meg, hogy a szimulátoros nappal ellentétben a segítségemre legyen. Az ugrás nagyon fontos és, ha rosszul vezetjük le végzetes is lehet. A felszerelés tartozékokat ellenõriztem mindenkin. Megnyugodva tapasztaltam, hogy, aki elhagyta a helyiséget, tökéletes és hibátlan felszerelést birtokolt. Én is magamra öltöttem egyet, de Mat odalépett hozzám

- Téged ki fog ellenõrizni?- kérdezte mosolyogva, de komolyság csillogott a szemében.

- Nem szükséges, megnéztem mielõtt felvettem- mondtam, majd indultam kifelé, de megállított és figyelmesen nézett. Az elmúlt napokban nem csak fizikai tapasztalatokat szereztek, hanem délutánonként több órás szellemi és agyi felkészítést is kaptak. Különbözõ helyzeteket és megoldásaikat tanulták, a felszerelés kezelését, tartozékokat, a felszerelés javítását és egyéb fontos dolgokat. Szakszerû arccal szemlélt, mire elmosolyodtam.

- Minden megvan- állapította meg és egy nagy sóhaj kíséretében elhagyta a helyiséget és én is követtem. Kint ácsorogtak a többiek rám várva. Elindultam a csapat élén és rövidesen a kifutópályára értünk. A napok folyamán további négy ember mondta, azt, hogy nem bírja ezt a nyomást és így inkább hazament. Mivel egyszerre maximum 16an férnek el az ugrótérben, ezért fel fogok vinni elsõ körben 15 embert. Ugrótársaim már korábban elsétáltak arra a területre, ahova ki fogunk ugrani, hogy nézzék az újoncokat. Az ugrás kulcsfontosságú, ha látjuk, hogy valakinek nem megy, nincs hozzá érzéke, vagy egyszerûen nem tudja megfelelõen koordinálni magát, annak felajánljuk, hogy az irányító toronyban dolgozzon, mint diszpécser. Reed, aki az ugrások alkalmával, irányítóként szolgál, ma velünk tart, mivel õt kértem meg. Türelmes és nyugodt személyiség, így az újoncok mellé és mellém pont megfelel a mai napra. Az elsõ és második csapattal is fogok egyet-egyet ugrani, elsõként, hogy lássák mi a feladatuk. Felszálltunk a gépre. Barbie, a Testépítõm, Fürgelábú és barátja az elsõ körbe kerültek. Reméltem, hogy mind négyen teljesítenek, mert õk a legígéretesebbek. Mikor elkezdtünk emelkedni beszélni kezdtem.

- Jó van elérkeztünk a nagy pillanathoz- ugrott közületek már valaki?- kérdeztem mire egy ember feltette a kezét- Jó rendben, akkor te a végén ugrassz! Valakivel cserélj helyet hátulról- és így is történt.

- Figyeljetek, úgy érkezzetek, ahogy tanultátok, ne talpra, mert akkor kitöritek a nyakatok, ne fejre, mert meghaltok, de ez egyértelmû- mérgesen Reedre néztem, ezt így azért nem kéne, de hagytam had beszéljen- Nagyon fontos, hogy ogy irányítjátok magatokat, de ezeket már elméletben mind tudjátok. Ro ugrik elõször, szeretném, ha mindenki megfigyelné, hogyan manõverezik. Az ugrótársa Ally lesz- nézett bele a papírjaiba, megengedtem neki, hogy õ állítsa össze a párokat. Barbie meglepetten pislogott párat. Láttam a szemében a félelmet, de az eltökéltséget. Nyelt egy nagyot. Mikor elértük a megfelelõ magasságot és a gépet is pozícióba hozták, akkor kinyitottuk az ajtót és egybõl megcsapott mindenkit a vadul kavargó szél. A falról felkaptam egy szalag csokrot és a vörösnek adtam. Reed elvette és kiabálni kezdett.

- Nézzétek a szalagot, azok vagytok ti- azzal kiengedte. Nem volt vészes, de az utolsó szakaszon volt egy erõs örvény, ami balra a fák felé csapta azt.

- Tehát, az utolsó szakasznál mindenki nagyon figyeljen, nem szeretném, ha fennakadnátok. Az elsõ ugróknak mondom, hogy titeket fog követni a társatok, fontos a rendes irány és megállapítani a szélhez képest, hogy kell korrigálni. Jobbra húzzatok majd, még mielõtt bekerülnétek az örvénybe- mindenki kicsit megszeppenve, ijedten, vagy éppen határozottan pillantott. Elhelyezkedtem az ajtóba, leültem a peremnek háttal. Mellém pedig Barbie ült le. Bátorítón rámosolyogtam a rácsos sisak mögül.

Mikor vörös a vállamra csapta a kezét indultam. Ez volt a jel. Hátra vágódtam, majd zuhanni kezdtem. Kitártam a karjaimat és élveztem, ahogyan a szél belém kap és, ahogyan a levegõ az arcomba csap. Szabadnak éreztem magam. A tájat figyeltem, csodálatos volt és nyugodt. Sok embernek nem adatik, meg, hogy így vethessen pillantásokat az erdõ-borzongató sûrûjére. Mikor elértem azt a szakaszt, ahol ernyõk kellet nyitni, megtettem. Feltekintve láttam, hogy a szõkeség is így tesz. Mikor elértük az utolsó szakaszt, jobbra húztam éreztem, ahogyan a szél küzd és balra akar csapni, akkor sem adom meg magam. És megrántottam a jobb kart. Rövidesen pedig már a földön gurultam az érkezési zóna közepén. Barbie nem sokkal utánam, egy kicsit messzebb érkezett. Ugrálni kezdett és kiabált, mosolygott, levette a sisakot és a levegõbe dobálta, majd integetni kezdett felfelé. Biztos tapsolnak odafönt, nevettem el magam, majd arrébb tessékeltem a zóna szélén üldögélõ társaim felé, akik gratuláltak neki. Az ernyõm arrébb vitték nekem, hogy ott maradhassak, a földrõl is segíteni az irányítást és a koordinálást. A vége felé közeledtünk, az utolsó elõtti páros ugrott. Hunyorognom kellett a nap miatt, de jól láttam az alkatból, hogy Fürgelábú az és barátja. Kíváncsian néztem a zuhanást. A kérdéses õrvény a kelleténél jobban felerõsödött és láttam, hogy a fák felé sodorja, de az utolsó pillanatban gyõzött a dac és a kitartás és kicsit odébb már-már a pálya szélén, de földet ért. Káromkodva vette le a sisakját. Az utolsó párosban volt, egy, aki már ugrott. Dave átvette a helyem, hogy meg tudjam nézni Mat-et.

Odarohantam.

- Egyben vagy Fürgeláb?- kérdeztem mosolyogva.

- Jah persze-, dühöngött.

- Nem volt ez rossz sõt- mosolyogtam és megveregettem a vállát.

- Téged céloztalak be- nézett rám föl mosolyogva. Felnevettem.

Március vége felé járunk és elérkezett az ideje, hogy beköltözzenek a füstugrók a bázisra. Már nagyon vártam. Egész télen és kora tavasszal egyedül vagyok ebben a hatalmas épületbe, leszámítva a gondnokot és a családját. A közelben élük pedig néha-néha eljönnek és segítenek nekem a felszerelés karbantartásánál. Minden évben izgatottan várom a régi arcokat, olyanok számomra, mint a család. Nem csoda az életem felét velük élem le. A bajban csak egymásra számíthatunk, feltétel nélkül mindenki bízik a másikban, hisz késznek kell rá lennünk, hogy megvédjük a másikat egy életveszélyes helyzetben.

Felgyorsítottam a lépteimet, amikor hangokat hallottam a bejárati ajtó felõl. Az épület teljes egészében fából készült, kivéve a hátranyúló rész, ahol a felszereléseket tároltuk, a gépek fedett garázsa is ott volt, valamint a kifutópálya is. Ezek betonból épültek. Az épületben helyet kapott, egy hatalmas étkezde, a konyha olyan volt, akár az iskolában. Tálcákkal sorakozva kaptuk meg az ebédünket. Reggeli általában svédasztalos volt a három fantasztikus idények alatt velünk lakó idõs konyhásnõnek, az ebéd pedig hasonlóképpen. Bevetések alkalmával õk csomagolták össze nekünk az élelmet, amit, ha hosszabb ideig kell távol lennünk a biztonsági zóbána egy otthon maradt ugrócsapat pár tagja szokott elhozni nekünk. Továbbá rendelkezünk egy hatalmas konditeremmel, és több tucat szobával. A szobák nem nagyon inkább pont elegendõek és otthonosak. Az egyetlen hibájuk, hogy nincs franciaágy csak egyik másikban. Szerencsére, mint állandó lakó nekem kijár a franciaágy. Saját zuhany tartozik mindegyikhez.

Ahogy leértem a harmadik emeletrõl megpillantottam azt a kilenc fõt, akik az elõzõ évben az én csapatomba tartoztak általában. Persze a csapatfelosztás mindig változik. De ez senkit sem zavar, sõt az ugrólista mindig változik a fizikai állapot és a sérülések alapján. Annál lejjebb kerül valaki minnél nagyobb a baj vele, mind mentálisan mind pszichikailag, persze nem számít szégyennek, ha tökéletesen egészséges, vagy de a lista alján vagy. Ilyen esetekben a tapasztalat az, ami mérvadó.

- Roxi!- kiáltotta egy ismerõs hang a kilenc termetes férfi mögül. Ahogy elõrefurakodott, egybõl felismertem a szõke szépséget.

- Christi, rég láttalak!- léptem elé, mire õ csak egyszerûen a nyakamba borult.

- Remélem sokat relaxáltál a tél alatt, mert azok az idõk elmúltak- kapott a fejéhez és felsóhajtott- Jön a kemény nyári hajtás- játszotta a törékeny lánykát, de õ korántsem volt az. A legjobb barátnõm volt a bázison. Mindig is fiúk vettek körül és nagyon jól ki is jövök velük, de, ha lányokról van szó, akkor Christi az, aki a legjobban megért.

- Ha a felszerelés pakolást és a repülõgép karbantartást annak lehet nevezni- mosolyodtam el, mire a fiúk elismerõen néztek rám.

- Én tudod mit várok?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Az újoncokat- mondtuk szinte teljesen egyszerre.

Chisti szingli volt, de imádta a fiúkat. Minden idényben fölszedett egy két újoncot és, ha maradt idõnk elszórakozott velük. Én nem voltam ez a típus, én csak ismerkedtem, barátkoztam velük. Munkatárssal nem keverek, nem randizok és ezt a szabályomat mindig be is tartottam. Sorra üdvözöltem mindenkit, aki érkezett. Estére már majdnem minden régi arc elfoglalta a régi megszokott kis zugocskáját. A társalgó egyik fotelében ültem és beszélgettünk. Kiderült, hogy akik már idõsebbek 40 és 50 év körüliek közülük idén már sokan nem jöttek így szükség van az utánpótlásra. Így is jelenleg vagyunk, 35-en. Remélem, hogy az újoncok toborzásával meglesz a létszám, sõt többen is leszünk párral. Nem beszélgettünk sokáig, mert az újoncokkal ellentétben nekünk holnap kezdõdik a szintfelmérõ futás. Más gyakorlat nekünk nincs, de, aki nem teljesíti a 3 mérföldes futást megadott idõn belül, sajnos el kell köszönnünk tõle. Reggel korán keltem és magamra öltöttem egy testre simuló térdnadrágot, egy ujjatlan felsõt és egy kapucnis pulcsit, aminek az ujját feltûrtem, lábamra futócipõ és már mentem is a ház bal oldalában lévõ erdõn keresztülfutó futópályához, ami megkerülte a tavunkat. Nagyon aggódtam minden évben ilyenkor. Számomra a füstugrás az életet jelentette, én ehhez értek és ezt szeretem csinálni. Futás közben oda kell figyelnem, hisz bármi megtörténhet. Rosszul veszem a levegõt és rosszul leszek, rosszul lépek és kificamodik a bokám, szintén rosszul lépek csak másik esetben meghúzom valamimet. Ilyenkor mindig stresszel-ni kezdek, munka közben soha, de a 3 mérföldes futás elõtt mindig. Csak legyek már rajta túl. Ekkor elindítottak minket egy hangos rajtszó kíséretében. Én az elsõ mezõny közepén haladtam, jól futok és szeretek is.

Miután lefutottam egész jó rész és végsõ eredménnyel már csak azért aggódtam, hogy a mögöttem futó 20 ember is átlépje a célvonalat. Miután már csak két emberre vártunk, azok fél perccel a vége elõtt kényelmesen besétáltak, nemes egyszerûséggel kettõjük közé léptem és barackot nyomtam a fejükre.

- Szeretitek a felhajtást mi!- nevettem fel, mire körülöttünk mindenki hahotázni kezdett.

A nap nyugodtan telt. Ma érkeznek meg az újoncok a két hetes erdei ,,kempingbõl,, Ez mindig így szokott lenni. Megkapják a felszerelés élelem is van, szállítva van nekik. A két hét alatt a vállalkozók megtapasztalják, milyen, ha akár egy hétig tombol a tûz, mi pedig folyamatosan menetelünk és az erõben élünk. A célállomás itt van, a csomagjaikat is ma szállítják át nekik az induló táborból két- három kisbusszal. Christi már rég lent toporgott a hatalmas tornácon a másik két lánnyal. Én inkább az edzést választottam. A konditeremben felüléseztem, súlyzóztam. Mikor az újoncok megérkeztek kiderült, hogy 40-en indultak, reménykedve, hogy sikerül közénk kerülniük. Már meg sem lepõdök a nagy létszámon, közülük a fele ki szokott hullani a különbözõ próbák és felkészítési folyamatok során. közülük az elsõ héten 4-en a másodikon pedig 5-en mentek haza, helikopterek segítségével kijutva az erdõbõl. Most vannak 31-en és belõlük biztos még fog elmenni pár. Elmélkedésemet a vacsora kezdetét jelzõ hang zavarta meg. Felsétáltam a szobámba lezuhanyoztam és magamra öltöttem egy kényelmes farmert és egy sima fehér pólót. Leérve az étkezdébe elvettem egy tálcát és kutattam mit is kérjek. Marisse odalépett hozzám és várt, hogy válasszak. Mikor eldöntöttem, hogy szendvicset csinálok magamnak kértem hozzá mindent, majd rövidesen csatlakoztam a megszokott asztaltársaságomhoz.

- Te Rox az az újonc igen néz téged- bökött Bart a fejével az egyik asztal irányába, ami a fal mellett helyezkedett el. A társaságban 6-an ültek fiúk és közülük az egyik mereven engem nézett. Mikor észrevette, hogy kiszúrtam elkapta rólam a tekintetét.

- Csak nyugodtan, azért van a szeme- azzal minden figyelmem a szendvicsem megevésére fordítottam. Vacsora után, mivel én holnapra nem vagyok beosztva sehova, még pár emberrel iszogattunk a társalgóban egy kis tequilát, meg pókereztünk. Az egyik srác Mat a holnapi kiképzésért felelõs és szegényt alig tudtuk eltámogatni az ágyig. Miután ez sikerült, a szobámba mentem lezuhanyoztam még egyszer és elterültem az ágyban.

Reggel arra ébredek, hogy valaki dobfelszerelésnek használja a szobám ajtaját. Kikeltem és odasétáltam, kócosan, pólóban és shortban. Szemeimet dörzsölve nyitottam ajtót.

- Mi az Rod?- kérdeztem, majd ásítottam.

- Mat a WC-t ölelgeti, beugornál helyette?- kérdezte kiskutyaszemekkel rám meredve.

- Mennyi az idõ?- kérdeztem elgondolkodva.

- 7:30 félóra múlva az akadálypályánál van a gyülekezõ- mondta mire elmosolyodtam. Elvettem a kezében tartott kemény csatos táblát, amire az adataik voltak felcsíptetve.

- Tavaly is én voltam a felelõs- mosolyodtam el.

- Ezért féltelek megkérdezni- ismerte be.

- Jaj Rod, ha megkértek elvállalom ilyen egyszerû. Örülök annak, hogy nem kell egész nap a semmitevésnek szentelnem magam- azzal elköszöntem és becsuktam az ajtót.

Felvettem a tegnapi futó felszerelésem, csak más ujjatlannal és pulcsival. Miután kész lettem a kapcsos táblával a kezemben lementem reggelizni. Az újoncok már végeztem, tudtam meg a konyhán. Igyekeztem én is minnél hamarabb elfogyasztani a kaját. Gyorsan meg is ettem, a mosogató ablakhoz vittem a tálcám. Szélsebes léptekkel indultam meg az akadálypálya felé. Odaérve láttam, hogy sokan nyújtanak, de olyan is volt, aki nem így tett. De rosszul fognak õk járni. Elõre is sajnáltam õket. Az akadálypálya mellett volt egy kis fadobogó, felléptem rá, mire minden szem rám szegezõdött.