A nap már kezd lemenni, az idõ is hûvösödik, és lassan megélénkül a tábor. Asszonyok jönnek fõzni, gyerekek játszanak és rohangálnak össze-vissza, szóval nagy a nyüzsgés. Thomas mellém ül, és fázósan összehúzza magát, de a fellobbanó tûznél csak fel tud melegedni.

Mikor már többen is elindulnak az asszonyok felé, mert érezni ám az étel illatát, Thomas is feltápászkodik, majd indulni készül. Gondolom ételért. Sokan vannak, remélem, nekünk is marad még. Én nem szoktam hozzá, hogy éhezzek, de persze itt, a középkorban ez teljesen más.

- Elmegyek a vacsoránkért – szól oda nekem. – Várj itt meg.

- Hova mennék? – kérdezek vissza meglepetten, mire megáll, és lenéz rám.

- Nem tudom – feleli õszinte hangon. – Attól azért várj meg itt. – Mosolyogva csóválom a fejem. Aggódik értem, ez annyira aranyos. Mikor még mindig nem indul el, végül válaszolok neki.

- Megvárlak, Thomas. Éhes vagyok.  

- Sietek, ahogy csak tudok – jelenti ki, majd futólépésben indul is.

Mosolyogva nézek utána. Igencsak éhes lehet, ha így szedi a lábát. Jó erõben levõ, velem egykorú fiú, természetes, hogy egészséges étvágya van. Miközben így üldögélek, hirtelen árnyék vetül rám, és valaki megköszörüli a torkát. Mikor felnézek, két, nagyjából a harmincas évei elején járó férfit pillantok meg, akik furcsállva méregetnek. Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak.

- Segíthetek? – kérdem udvariasan, sõt, még rájuk is mosolygok. Ez megteszi a hatását, mert az arcvonásaik egybõl ellágyulnak.

- Samuel vagyok, õ pedig itt az öcsém, John – mutatkoznak be. – A kunyhód dolgában jöttünk. Úgy áll a helyzet, hogy ma már nem tudjuk befejezni, csak holnap. Kissé sötét van, és éjjel nem veszélytelen dolgozni.

- Megértem, semmi baj – mondom, miközben azon filózok, hogy akkor most hol is fogok én aludni. Thomasnál? Az kizárt! Nem lenne tisztességes ebben a korban.

- Kérd meg Thomast, hogy kísérjen el a férj nélküli asszonyokhoz – mondja John. – Holnap este már a kunyhódban alhatsz.

- Köszönöm szépen! – bólintok. Nem akarom megkérdezni, hogy a férjezetlen asszonyok miért élnek együtt. Nem az én dolgom.

- Hé! – hallom meg hirtelen Thomas hangját, mire Samuel és John felé fordulnak. Valamit suttognak,a mit nem értek, majd mindketten elsietnek.  - Minden rendben van? – kérdi, mikor odaér hozzám. Rámosolygok, hiszen olyan aranyos, hogy féltett engem. Tisztára, mint valami hõs lovag. Ráadásul a fele kaját magára öntötte, ami most végigfolyik az ingén.

- Persze! Miért ne lenne? – kérdezek vissza, és állok fel. – A fele vacsorát magadra öntötted, Thomas… - mérem végig még mindig vigyorogva, mire õ követi a tekintetem.

- Oh, az istenit reá! – káromkodik egy nagyot, én pedig alig tudom visszafojtani a kitörni készülõ nevetést. – Most már közelrõl ki fog mindenki szagolni! 

- Jó lesz az nekem, úgyse vagyok olyan éhes – veszem el tõle ellentmondást nem tûrõen a félig tele tálkát, majd leülök, hátamat egy fatörzsnek vetve. – Jó étvágyat!   

Enni kezdek, igaz, nem túl gyorsan, amolyan kényelmes tempóban. Az étel nem rossz, valami ragu, gondolom õz, vagy szarvas lehet. Vagy esetleg nyúl, de ahhoz nem elég puha. Hiányzik azért mellé a sültkrumpli, de mivel itt még a burgonyát nem ismerik, maximum sárgarépát kívánhatok bele. Ami van is. De se burgonya, se rizs, se semmi megszokott dolog. Viszont sót és borsot érzek, ami nem fura, mert ha jól tudom, ebben az idõben már keresztes háborúk is vannak, szóval olyan dolgok, mint a só, bors, szerecsendió, vagy akár kömény, eljuthattak ide. Egy kis paprikát is elbírna az étel, meg egy kis paradicsomot, de sajnos még ezeket sem ismerik.

Thomas is enni kezd végre, mert már irritál, hogy engem bámul. Majd hirtelen abbahagyja az evést, és rám néz.

- El ne felejtsem itt jó dolgomban – szólal meg. – Mit akart az a két tökfilkó? 

- Oh, csak a kuckóval kapcsolatban jöttek – felelem két falat között, õ pedig értetlenül néz rám.

- Kuckó? Az mi?

- Oh az… - nyelek egyet, majd beleteszem a kanalat. Elfelejtettem, hogy nem odahaza vagyok. – Az egy másik szó a kunyhóra. 

- Sose hallottam még – feleli.

- Ahonnan én jöttem, ott szokás használni rá – bólintok komolyan, és hirtelen nagyon honvágyam támad, de igyekszem nem mutatni. – Szóval nem kell aggódnod, nem történt semmi sem. Csak annyit mondtak, hogy ma nem tudják befejezni, de holnap este már benne aludhatok. Oh, és hogy majd mondjam neked, hogy kísérj el az asszonyokhoz. Ma este velük alszom.

- Ezért kellett így elszaladniuk, fene essen beléjük! – morog, majd nagyot sóhajt. – Örülök, hogy baj nincsen. Amint megettem, kísérlek is.

- Rendben van! Ott kérhetünk valami rongyot, hogy letakarítsuk a ruhádat… vagy esetleg van másik felsõd, amit felvehetnél addig, míg kimossák? – érdeklõdöm, mire felvont szemöldökkel méreget. Azt hiszem, megint olyat mondtam, amit nem ért. Fene, persze, hogy nincs másik ruhája, tudhattam volna! – Tudod mit? Egyelõre jó lesz az a rongy is – felelem végül, mire megnyugodva elmosolyodik, és a kanala után nyúl.

- Furcsa dolgokat mondasz, te lány – jegyzi meg, majd folytatja az evést.

Én még nem végeztem, de odaadom neki azt is, amit meghagytam. Nem vagyok éhes, túlságosan ideges és izgatott vagyok még. Túl sok minden történt nagyon rövid idõ alatt, amit meg kell emésztenem. Lassan Thomas is végez, és feláll.

- No, gyere velem, menjünk az asszonyokhoz – int, mikor végez – S ha netán a tányérok miatt kívánsz velem máris pörölni, ne aggódj! Amint visszajövök, leadom, ahol kell. Holnap reggel majd elmoshatod – teszi hozzá, mire a szemeimet forgatom. Tipikus pasi.

Együtt indulunk az asszonyokhoz, akik már tudnak rólam. Thomas még vált pár szót Robert feleségével, aki afféle fõnök az asszonyok között, majd ott hagy engem a fecsegõ, csicsergõ nõszemélyek gyûrûjében. Sosem voltam túlságosan társaságkedvelõ, így aggódva nézek a hosszú, és meglehetõsen kemény éjszaka elé.

~*~

Az éjszaka végül eltelik, bár a nõk kifaggatnak, hogy honnan jöttem, ki vagyok, hogy kerültem ide és miért is akarok egyedül lakni. Válaszolgatok nekik, de csak tõmondatokban, mert kezdek fáradni, így végül Martha, Robert felesége megkönyörül rajtam, és hagy aludni. A hátizsákomat gondosan a fejem alá teszem, mert észrevettem, hogy kíváncsian vizslatják. De nem kérdezték, mi van benne, pedig tudom, hogy izgatja a fantáziájukat, de abból nem esznek. Remélem, akármilyenek is, nem lopnak egymástól, és nem akarnak még jobban kifaggatni, mert így is úgy érzem magam, mint valami kihallgatáson. Végül nagy sokára sikerül elaludnom, de tudom, hogy az asszonyok még nem végeztek.

Hajnalban ébredek, még mindenki alszik a kunyhóban, ami nekem csak jó. Semmi kedvem újabb kínos kérdésekhez. Halkan felkelek, felveszem a csizmámat, és hátamra kapva a hátizsákomat, óvatosan kisurranok a kunyhóból. A nap még alig látszik, szinte sötét van, és nem is szoktam ilyen korán felkelni. Eszembe jut, hogy odahaza már biztosan keresnek, talán azt hiszik, baleset ért. Felrémlik elõttem egy kép, hogy apa milyen állapotban lehet, amikor értesítik az eltûnésemrõl. Csak én vagyok neki, és biztosan össze van törve. Haza akarok menni! Haza kell mennem! De elõbb arra kéne rájönnöm, mi hozott ide, mert most már biztosan nem álmodom, ahhoz túlságosan életszerû az egész. És nem hinném, hogy ez valami kandi kamerás felvétel lenne, mert akkor már biztosan véget ért volna a forgatás. Ez valós, és akármennyire is nem akarom elhinni, kénytelen vagyok.

Elgondolkodva lépek párat a tegnapi, most már kihûlt tábortûz maradványai felé. A reggel meglehetõsen hûvös, de szeretnék megmosakodni. Koszosnak érzem magam, kissé fáradtnak is, amin egy jó kis mosdással segíteni lehet. Körbenézek, de nem ismerõs a terep. Hirtelen lépéseket hallok a hátam mögött, mire megpördülök, és megpillantom magam mögött Thomast.

-      -  Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Jó korán keltél.

-      -  Neked is jó reggelt! – viszonzom. – Te is, ha jól látom, mert még mindenki más alszik.

-      -  Nemsokára felébrednek, és akkor kezdõdik az új nap. Hová indultál? – bök a zsákomra.

-     -  Sehová, csak az asszonyok túlságosan kíváncsian vizslatták – válaszolom sóhajtva. – Nem mertem ott hagyni, félek, hogy esetleg belenéznek, és van benne pár dolog, amit… nos, érted…

-     -  Nem akarod, hogy lássák, mit cipelsz – bólint megértõen Thomas. – De akkor is indultál valahová.

-       - Tudod, merre van a folyó? – kérdem, mire a szemei felcsillannak. – Nem, nem mosogatni fogok, az edényedet mosd el magad! Nem vagyok a feleséged, vagy a cseléded! – mondom komolyan, mire meghökkenve néz rám. Na, igen, ebben a korban a nõket kb. semmibe sem vették, és alacsonyabb rendûnek számítottak egy férfival szemben. – Meg akarok mosakodni – folytatom, mire Thomas szemei elkerekednek. Hupsz! Eszembe jut, hogy a fürdés ekkoriban még nem volt mindennapos dolog. – Az talán felfrissít és képes leszek ésszerûen gondolkodni.

-      -  Az jó lenne, mert most megint elég fura dolgokat mondasz – csóválja a fejét Thomas, majd int. – Gyere!

Elindul elõre, én pedig követem. Azt hiszem, nem érti, hogy miért viselkedem így, és most talán meg is bántottam, de egy rossz szót sem szól. De ne kezeljen úgy, mintha a felesége lennék, ha nem vagyok az! Talán tíz percig gyalogolunk, lassan, óvatosan a tábortól nem messze, mikor vízzubogás üti meg a fülemet. Hamarosan meg is pillantok egy vízesést, amelynek vize habosan zubogva ömlik egy folyóba. Thomas nem enged ki a bokrok takarásából, elõbb óvatosan körbenéz, sõt, egy kést is a kezében tart. Ez megijeszt, de ki tudhatja, ki mászkál erre, aki veszélyes lehet. Végül pár perc kémlelés után visszatér, és int, hogy mehetünk.

A folyó elég széles, a vize pedig nagyjából nekem vállig érhet, ráadásul olyan tiszta, hogy lelátni az aljára. Odahaza ilyet nem nagyon lát már sajnos az ember. Halakat pillantok meg, de egyelõre azzal foglalkozom, hogy letegyem a hátizsákom, majd a partra térdelve megmossam a kezem, az arcom és a nyakam. A víz jéghideg, bele is reszketek, de tényleg felébreszt. Thomas mellettem ül, és mikor felnézek, a szemében valamiféle értetlenséget látok. Mint aki még nem látott mosakodó embert. Õt elnézve, nem sûrûn fürödhet.

-      -  Mi olyan érdekes rajtam, hogy percek óta bámulsz? – kérdem végül kíváncsian.

-      -  A fürdés veszélyes, bele is halhatsz, tudod? – néz rám aggodalmasan.

-     -  Ha megfázok, akkor igen, vagy ha koszos vízben fürdök, de ez tiszta, látod? – csóválom a fejem. – Te aztán nagyon ijedõs vagy, férfi létedre, tudod-e? – kuncogom el magam.

-      -  Ne nevess! – morog halkan. – Egyébként is, van más dolgod is. Miért nem akarod végezni a nõi dolgokat?

-     -  Nõi dolgokat? – kérdem meglepetten, majd leesik. – Most komolyan egy rohadt tálka miatt morogsz, Thomas? Eszem megáll, de komolyan! Tényleg ennyire bunkó vagy?!

-       - Mi az a bunkó? – kérdi kíváncsian.

-      -  Nem lényeg – legyintek. – A lényeg az, hogy ne bánj velem így! Nem vagyok rosszabb nálad, és nem vagyok másodrendû! – fordulok el sértetten, neki hátat fordítva, bele sem gondolva, hogy valószínûleg a felét sem érti annak, amit mondok. – Mutatni akartam neked valamit, de ha így viselkedsz velem, inkább nem mutatom meg, pedig biztos érdekelne téged.

Thomas nem szólal meg, és én sem. Fel vagyok dúlva, pedig tudhattam volna, hogy hogy reagál. Elvégre én az õ szemében csak egy fehérszemély vagyok, egy nõ, aki nem egyenlõ egy férfival. Hülye huszonegyedik századi hozzáállás, az van nekem. Végül óvatos lépteket hallok a hátam mögött, majd Thomas ül le elém. Összehúzom a szemöldököm, de valójában kissé sajnálom õt. Tanácstalanul néz rám, és talán kissé meg is van ijedve. Végül nem bírom tovább.

-      - Jól van, na, ne nézz rám így! – mondom békülékeny hangon. – Nem haragszom annyira, de akkor sem szép dolog, hogy utasítgatni akarsz.

-      -  De te nõ vagyok – jegyzi meg óvatosan Thomas. – És a nõk dolga a háztartás, meg… ilyenek.

-      -  Ahonnan én jöttem, ott a férfiak is be szoktak ám segíteni – mondom komolyan, majd Thomas értetlen arcát látva, még bólintok is. – És… nagyon hiányzik az a hely – teszem hozzá szomorúan.

-       - Messze van? – kérdi, mire bólintok.

-      -  Nagyon, nagyon, nagyon messze – sóhajtok. – És félek, hogy sosem fogok visszajutni oda.

-     -  Nem azt mondtad, hogy Franciaországba mész? – ráncolja össze a szemöldökét, mire felsóhajtok. – Vagy nem?

-       - Tudsz titkot tartani? – kérdem, és a szemébe nézek, õ pedig bólint. – Mert el akarok mondani valamit, de jaj neked, ha bárkinek is elárulod, megértetted, Thomas Blackwood? Mert ha nem tartod meg a titkomat, úgy éljek, hogy elevenen nyúzlak meg!

-     -  Megígérem! Megígérem, Istenre esküszöm! – bólogat megijedve, de a szemében látom a kíváncsiságot.

Bólintok, de nem tudom, hogy vajon hogy fogja fogadni a hírt. Rettentõen félek, hogy boszorkánynak hisz, és itt helyben elvágja a torkom, ha elmondom, honnan is jöttem valójában. Legjobb esetben teljesen elmebetegnek hisz majd, de én azt szeretném, ha hinne nekem. Muszáj õszintének lennem valakivel, mert ha nem, akkor egyszer úgyis tényleg megõrülök, és esetleg olyat teszek, vagy mondok, amivel halálos veszélybe sodrom magam. Thomas nem tûnik rossz fiúnak, és ha tévedek, akkor úgyis meghalok, nincs mese. Nagy levegõt veszek, és belekezdek.

-      -  Emlékszel, amikor elõször találkoztunk, és azt mondtam, hogy a jövõbõl jöttem? – kérdem, mire bólint. – Nem hazudtam, tényleg nyolcszáz évvel késõbbrõl jöttem, de ne kérdezd, hogyan. Az egész Franciaországos históriát azért találtam ki, hogy ne keltsek gyanút. – Thomas közbe akar szólni, de leintem. – A ruháim furák voltak számodra, ami nem is csoda, mert itt még senki sem látott ilyet. Ha akarod, be tudom bizonyítani, a bizonyíték pedig itt van a hátizsákomban – paskolom meg az említett holmit.

-     -  Akkor mutasd, mert amit eddig összehordtál, az eléggé hihetetlen – fonja össze a karjait a mellkasa elõtt Thomas.

-      -  Rendben – biccentek, majd kinyitom a hátizsákot.

Mindig tartok benne hasznos holmikat, így nem tart sokáig, mire megtalálom az elemlámpámat, amit szinte mindig magammal hordok. Sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükségem. Thomas érdeklõdve nézi a sötétzöld színû holmit, majd mikor felkapcsolom, és ráirányítom a fényt, ijedten hõköl hátra vagy egy métert is. Nem tudom megállni nevetés nélkül. Nem tudom megállni kuncogás nélkül, bár az õ nézõpontjából nézve, a helyzet korántsem ilyen humoros. Thomas ijedten bámul rám, és a kezemben tartott lámpára, én pedig a fejemet csóválom mosolyogva.

-      -  Ne félj tõle, ez csak egy ártalmatlan tárgy – mondom. – Olyan, mint a ti fáklyáitok, csak ez tûz nélkül csinál fényt. Nem fog megharapni, látod?

-     -  Ez… ez valami ördögi szerkentyû… igaz? – kérdi Thomas remegve. – Te… te… boszorkány vagy?

-    -   Nem vagyok boszorkány, mert ha az lennék, már régen békává változtattalak volna – válaszolom, miközben lekapcsolom az elemlámpát. – Nem kell félned tõlem, Thomas, nem fogok ártani neked. Akkor sem tudnék, ha akarnék, mert nem értek a harchoz. Hidd el, teljesen ártalmatlan vagyok rád, vagy bárki másra nézve.

-     -  Biztos? – jön a bizonytalan kérdés, miközben a fiú lassan közeledni kezd felém. – Biztos, hogy nem tudsz varázsolni?

-     -  Egészen biztos, különben hazavarázsolnám magam – bólintok komolyan. – Nálam nincs olyan tárgy, amivel ártani lehet – nyugtatom meg. – Csak néhány ártalmatlan, de hasznos dolog, mint ez itt. Nyugodtan megérintheted, nem fog tüzet okádni.

Thomas bizonytalanul néz rám, majd óvatosan visszaül elém. A lámpát nézi, látom, hogy izgatja a fantáziáját, és szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, igazat mondok-e, vagy sem. Én azonban nem sürgetem, hagyom, hogy hadd döntsön. Most mást nem tehetek, mint várok. Csak remélhetemem, hogy nem ezek az utolsó perceim.

Eme nagy gondolkodás közepette hamar oda is érünk a kunyhóhoz, ahol Hettie lakik. No, õ is egy furcsa asszonyszerzet ám! Kicsit tartok is tõle, búbolt már meg fakanállal. Christine-nek még be kell érnie, ugyanis a kötélhíd gondot jelent neki. Mellém lép, én pedig dörömbölök is a robusztusos fa ajtón. Nem telik el sok idõ, Hettie ismerõsen ijesztõ arca tûnik fel. Ijesztõ, persze, mondom hogy fakanállal verekedik!

-  Hettie, õ itt Christine, ma érkezett hozzánk – kezdek bele, miután mindkettõnket végig mér. – Christine, õ itt Hettie, a tábor egyik asszonya, aki mindig szárnya alá veszi a fiatal, új leányokat.

 - Örvendek – biccent Christine barátságos mosollyal.

- Úgyszintén. Gondolom, Robert küldött ide, mi? – néz végi gazzal a gyanakvó tekintetével a leányon. – Úgy nézel ki, mint valami fiú, a ruhád legalábbis. Ilyenben nem járhatsz itt, adok neked megfelelõ nõi ruházatot.

-  Hát… Thomas azt mondta, hogy… szóval… hogy a nadrág is meg van engedve – jegyzi meg Christine, míg felém sandít, én pedig követem tekintetét, pontosan az erdõ felé. Nézem én helyette is a madarakat, van ott rigó meg minden mi jó. Csak Hettire ne kelljen néznem, meg fog fõzni vacsorára, engem fognak lakmározni. – Én pedig nem igazán szoktam hozzá a nõi ruhákhoz, kényelmesebb számomra a nadrág, ha nem túl nagy baj.

Hallom Hettie sóhaját, fél szemmel oda is merek nézni. Int Christine-nek, hogy kövesse, de elõtte engem tüntet ki némi figyelemmel, melytõl újra érzem a fakanál okozta púpot a fejemen. Mikor bezárul mögöttük az ajtó, kétségbeesetten kezdek el a hajamban tapogatózni: nincs púp, az egészet csak képzeltem. Egyelõre. Nagyot sóhajtok, majd elindulok visszafelé, hogy a fõnökkel is beszélhessek.

Robert egyszerûen fejezi ki magát: figyeljek a lányra, ugyanis túl sok a gyanús dolog. Megfigyelés alatt fogjuk tartani, s pont ezért kap egy kunyhót is, ami az övé, így még könnyebb lesz tudni, hogy elment e, vagy sem. Nem akarok én közbeszólni, nem is szereti, de van olyan érzésem, hogy rosszul gondolja az egészet. Jobb is ha nem jegyzem meg, biztosan csak kioktatna arról hogy fiatal és tapasztalatlan vagyok, mind élet mind pedig nõi praktika terén. Utálom, hogy mindig igaza van.

Igaz, nem így képzeltem el a nagy beszélgetést, de legalább megbízott valamivel, olyannal, ami fontos neki. Ez pedig boldoggá tett. Máris sokkal lelkesebben indultam el Hettie háza felé. Épp félúton járok, mikor belebotlom a kisasszonyba. Eléggé tanácstalanul áll hozzá a kötéllétrához.

-  Gondoltam, hogy már végeztél. Valami baj van? – érdeklõdöm kedvesen.

-  Hát… - vet egy mindent eláruló pillantást lefelé. – A lefelé még nem megy, fõleg nem ezzel itt – mutat a hátán lévõ batyura. – Fõleg most, hogy a ruháim is benne vannak.

- Ha gondolod, segítek, add csak ide – vállalom be rögtön, s kezemet nyújtom, hogy odaadja nekem. Csináltam én már nem egyszer ilyet, valahogy a lányok szeretik rám bízni a dolgaikat, mert úgy könnyebb nekik.

- Köszönöm –mosolyogja hálásan, míg átadja a kincsét. – Vigyázz rá, van benne néhány… nos… kényes darab, amit nem szeretném, ha összetörne. Egyébként, mit keresel itt?

-  Robert megkért, hogy építsünk neked egy kunyhót odalenn – veszem át a csomagot, majd magyarázás közben a fejemmel leintek a föld felé, ahol már bõszen kopácsolnak. – Estére kész lesz, elvégre mégsem lakhatsz másokkal. És ami a mászási teljesítményedet illeti, hölgyem, a földön biztonságosabb lesz számodra.

-  Most gúnyolódsz rajtam? – kérdez vissza, míg megindul utánam.

-  Nem – vágom rá rögtön, ami talán kicsit túl gyanús is lehet. Nem szeretek hazudni, de a fiúk azt mondták, a lányok nehezebben viselik, ha igazat mondunk nekik.– Látom, nadrágot kaptál. Egyébként, egészen jól áll, ha tudni akarod – teszem még hozzá. Most kivételesen nem füllentek, csakis a szín tiszta igazságot mondom.

- Hettie nem volt túl boldog tõle, de azért köszönöm – teszi hozzá, mire én felkuncogok. Aztán eszembe jut a fakanál, s rögtön el is felejtem miért volt olyan vicces az egész.

- Õ sosem túl boldog. Nem tudod, mit eszünk vacsorára? – sóhajtok fel, ugyanis kezdek nagyon éhes lenni az egész napos szaladgálás és mászás után.

-  Nem.

Míg én az üres hasamon s a leendõ vacsorán gondolkodom, Christine erõsen koncentrál arra, hogy minden akadályt jól teljesítsen. A leány batyuja is húzza a vállamat, nem tudom mi lehet benne, de nagyon is jó, hogy ideadta nekem, eléggé nehéz. Ahogy földet érünk vissza is adom tulajdonosának, had húzza az õ vállát.

Én csak az orromat követem, ami a gyomrom kétségbeesett kiáltására reagálva vezet a szag után. Íncsiklandozó, finom vacsora lesz, ezt meg kell hagyni. Christine csendben követ engem, én pedig a szembefutó pár kedvesebb családapának és gyilkosnak bemutatom, akikrõl tudom, hogy hasznos tagjai lehetnek a leány kialakuló ismeretségi köreinek. Miután ezzel végzünk, nekiesem egy kisebb tûz gyújtásának, ami mellett majd megehetjük a körbeadott vacsoránkat.

-  Mirõl akart veled Robert beszélni? – kérdezi meg hirtelen Christine, míg nekem segít.  – Fogadok, nemcsak a kunyhómról volt szó.

- Rólad volt szó – felelem gyorsan, majd egy kis gondolkodás után még hozzáteszem. – Többet akart megtudni rólad.

- Akkor engem kéne kérdeznie, nem téged – kuncogja õszintén. – Én jobban ismerem saját magamat, mint te.

-  Ez igaz, de szerette volna hallani, mit gondolok rólad – nézek rá mosolyogva. Nem szeretném megijeszteni azzal, hogy bizalmatlan s megkért arra, figyeljek rá.  – És azt mondtam neki, hogy kedves és aranyos vagy. – Legalábbis terveztem, de féltem attól, hogy úgy leugat, mint éhes kutya a társát. Szóval eme szavakat megtartottam magamnak s neki, mert õ boldognak tûnt tõle.

Ahogy begyullad a tûz, nagyot sóhajtva kuporodom mellé, jól esik átmelegedni. A nap sugarai már szinten teljesen lementek, a fák alatt pedig mindig hûvös van. Este is hûvös lesz, nem szoktunk egy kis melegedésénél tovább tûznél ülni, nehogy feltûnjön valakinek a fénye. Vacsorára mindenki elõkerül, így a táborhely hirtelenjében piaci hangulatot ölt. Asszonyok fecsegnek, gyerekek kurjantgatnak, férfiak nevetnek.  

Mikor többen is megindulnak a fõzõhely felé, nagyot nyögve állok fel én is. Nyújtózkodom párat, elég nagy a sor már, én pedig nem szeretek úgy várni, hogy étel illat tölti meg tüdõmet. Még éhesebbé és türelmetlenebbé tesz, ami se nekem, se pedig a szedet-vetett csapatnak nem tesz jót.

- Elmegyek a vacsoránkért – szólok oda Christine-nek, aki mellettem melegszik a tûznél. – Várj itt meg.

- Hova mennék? – kérdez vissza, amire én megállok, s lenézek rá.

- Nem tudom – felelem õszintén. – Attól azért várj meg itt. – Mosolyogva csóválja meg fejét, majd mikor még mindig nem indulok el, felsóhajt s felnéz rám.

- Megvárlak, Thomas. Éhes vagyok.  

- Sietek, ahogy csak tudok – jelentem ki, majd futólépésben meg is indulok a vacsoránkért. Nem nagy már a sor, inkább a hozzám hasonlóan furfangos társaim ácsingóznak már csak ott.  A nagyobb darabok már elmentek, a türelmetlenek már végeztek, én pedig kivártam a soromat hisz ételre vágyom, nem pedig monoklira.

Mikor a kezemben van a két fából faragott tányér a hasonló eljárással készült kanállal, indulok is vissza.  A tekintetemmel rögtön megkeresem a kis táborunkat, ahol Christine-nek kell ülnie. Ott is van, de nem egyedül. Hunyorítok, s amint felfedezem a két férfit a közelében sietõsen szedni kezdem a lábaimat.

- Hé! – kiálltok oda, mire mind a két férfi felém fordul.  Az egyik odasúg valami a másiknak, majd minden további szó nélkül elindulnak a másik irányba. Mire odaérek õk már arrébb vannak, én pedig nem kívánok utánuk eredni és verekedésbe futni. Legalábbis addig nem, míg Christine jól van.

- Minden rendben van? – nézek le rá. Láthatóan semmi baja sincsen, sõt, apró mosoly ül a szája szélén.

- Persze! Miért ne lenne? – kérdez vissza, majd áll fel. – A fele vacsorát magadra öntötted, Thomas… - mér végig, én pedig követem a tekintetét.

- Oh az istenit reá! – morgom. Annyira siettem, hogy az egyik tányért félig magamra öntöttem, ami fel se tûnt. – Most már közelrõl ki fog mindenki szagolni!

- Jó lesz az nekem, úgyse vagyok olyan éhes – veszi el tõlem a félig teli vályút hiába ellenkeznék. Visszaül, s hátát az odakészített farönknek veti. – Jó étvágyat!   

Egy darabig csak figyelem, ahogy a kanalat fogja s a ragút eszegeti. Végül csak leülök mellé s én is nekiesem a sajátomnak. Még hevesen ver a szívem, azonban a meleg étel hamar megnyugtat. Már a felénél is járhatok, egészen beletemetkezem az evésbe, mikor neme messze újra látom azt a két férfit.

- El ne felejtsem itt jó dolgomban – hagyom abba az evést, majd Christinre nézek. – Mit akart az a két tökfilkó?

- Oh, csak a kuckóval kapcsolatban jöttek – feleli, mire én felvont szemöldökkel nézek rá.

- Kuckó? Az mi?

- Oh az… - nyel egyet, majd beleteszi a kanalat az edénybe. – Az egy másik szó a kunyhóra.

- Sose hallottam még – felelem.

- Ahonnan én jöttem, ott szokás használni rá – feleli. – Szóval nem kell aggódnod, nem történt semmi sem. Csak annyit mondtak, hogy ma nem tudják befejezni, de holnap este már benne aludhatok. Oh, és hogy majd mondjam neked, hogy kísérj el az asszonyokhoz. Ma este velük alszom.

- Ezért kellett így elszaladniuk, fene essen beléjük! – morgom, majd nagyot sóhajtok. – Örülök, hogy baj nincsen. Amint megettem, kísérlek is.

- Rendben van! Ott kérhetünk valami rongyot, hogy letakarítsuk a ruhádat… vagy esetleg van másik felsõd, amit felvehetnél addig, míg kimossák? – érdeklõdik, amire én csak felvont szemöldökkel méregetem. – Tudod mit? Egyelõre jó lesz az a rongy is – feleli végül. Halványan elmosolyodom, majd újra a kanalam után nyúlok.

- Furcsa dolgokat mondasz, te lány – jegyzem meg, majd folytatom az evést. Hamar lemegy ama kis ragú, sõt, amit Christine meghagyott azt is megeszem. Nem ettem csak elõzõ este ily laktatót, napközben kisebb dolgokon éltem, mint azok a fránya bogyók. Emellett futottam ma eleget az életemért.

- No, gyere velem, menjünk az asszonyokhoz – intek neki, miután végzem. – S ha netán a tányérok miatt kívánsz velem máris pörölni, ne aggódj! Amint visszajövök, leadom, ahol kell. Holnap reggel majd elmoshatod – teszem hozzá, mire õ a szemét forgatva felsóhajt.

Együtt indulunk el az asszonyokhoz, akik már hallották Christine jövetelét. Leadom a leányt, váltok még pár szót Robert feleségével, majd el is indulok vissza. Nekem is akad még egy kis dolgom, emellett én is fáradt vagyok már. A hasam is tele, nincs is jobb ezen a világon, mint teli hassal nyugovóra térni.

S így is teszek: ahogy leteszem a fejemet, máris elnyom az álom.

- Hagyd, hogy én beszéljek. Míg nem kérdez, ne nagyon mondj semmit. Fõleg ne azt a butaságot, amit ijedtedben összehordtál! – utasít Thomas, míg Robert felé tartunk. Úgy tûnik, nem kerülöm el a férfiak figyelmét, akik kurjongatnak, meg mutogatnak. Kissé kellemetlen, de Thomas int nekik, és csendben maradnak. - Ne is törõdj velük! – szól oda, miközben tovább vezet. – Mindig ezt csinálják, ha valaki új jön.  Fõleg ha nõ… - ecseteli tovább, majd mikor odaérünk Robert elé, elengedi a kezem.

Nem szólal meg, én sem, úgy tûnik, ez a szabály. Az óriás lassan befejezi a faragást, majd komótosan ránk néz, és mikor megpillant, szája mosolyra húzódik. Amolyan barátságos mosolyra, de ettõl még eléggé ijesztõ az ábrázata. Látszik rajta, hogy egyetlen rossz mozdulat, vagy szó, és képes kitekerni az ember nyakát azokkal a hatalmas kezeivel.

- Nocsak, mit hozott erre a szél? – kérdi mély hangon, ami olyan, mint a medvedörmögés.  – Thomas, belekezdesz a mesédbe, vagy hagyod, hogy kíváncsian haljak meg? – hajol közelebb az óriás, majd int, hogy menjünk közelebb.

Leülünk a lócára, ami olyan nagy, hogy sokan elférnénk rajta, ám most jelenleg hárman is alig tudunk leülni rá. Én szorosan Thomashoz préselõdöm, ami nem is lenne baj, de jelen helyzetben szeretnék távolságot tartani. Ám akkor leesnék.

- Oda voltam bogyót szedni, ahogy azt Edgar kérte. Már a közepe táján hallottam a vadászat hangjait, s mikor végeztem belebotlottam a vadba – mutat rám, miközben én csendben ülök, és figyelek.

- Megmentetted – közli a fõnök nemes egyszerûséggel, mintha ez bizony mindennapi eset lenne errefelé. Lehet, hogy az is. – Mondjuk csinos kis teremtés… netán utaztál valahová, hogy férfiúi s… nos, igen furcsa ruhában vagy? – teszi fel a kérdést nekem, mire megköszörülöm a torkom, hogy válaszolni tudjak.

- Igen, uram – hazudom szemrebbenés nélkül, mire a férfi felkacag.

- Uram! – nevet fel a férfi, mire ijedten összerezzenek. Nem tudom, hogy reagáljak, mert amit hallok, nem nevetés, hanem olyan, mintha egy medve dörmögne, miközben egy farkas mellette vonyít. – Én nem vagyok úr, leány. Én banditákat, haramiákat, jöttmenteket s számûzötteket tartok össze, melyre egy úr sem képes. Hívj csak Robertnek.

- Esetleg fõnöknek – kotyog közbe Thomas, mire Robert összeborzolja a haját. Mint egy gyereknek, sé nehezen állom meg, hogy ne mosolyodjak el a jeleneten.

- Az asszonykák hívjanak csak Robertnek – intézi hozzám a szavait a fõnök, majd békén hagyja Thomast, és kezeit az ölébe ejtve néz rám. - No de a kérdésemre nem válaszolt még mindig… A neved?

- Christine Davenport – válaszolok sebesen, miközben egy hazugságot kezdek mondani. Még mindig jobb, mintha az igazat mondanám. – S igen, utaztam. Azt mondták így… biztonságosabb. – Robert hümmög, majd int, hogy folytassam. – Utam nagybátyámhoz vezetett, de sajnálatos módon rossz útra keveredtem és… nem is tudom mi történt pontosan. A következõ pillanatban már kergettek a csaholó kutyák és a férfiak. Végül Thomas mentett meg – nézek hálásan a fiúra, aki fülig érõ vigyorral legyint.

- Ugyan! – legyint, mint aki zavarban van. Való igaz, az arca elég vörös színt ölt, talán nincs hozzászokva, hogy hálásak legyenek neki.

- Nagybátyád hol él, leány? – faggat tovább Robert, mire kénytelen vagyok egy újabb hazugsággal elõállni.

- Messze, nagyon messze – vágom rá, miközben lázasan gondolkodom, hogy hol is élnek egyébként rokonaim. Aztán eszembe is jut. – Franciaországban! Tudja, anyám francia származású leány volt… de sajnos nemrégiben meghaltak és nem volt ki gondomat viselje. 

- Akkor, ha jól értem nincs senkid és semmid – összegzi a hallottakat a fõnök. Thomas együttérzõen néz rám, nekem pedig rossz érzés, hogy hazudnom kell. De ha az igazat mondanám, jó esetben is bolondnak tartanának, a legrosszabb esetben pedig boszorkánynak és helyben megölnének.

- Pontosan így van – bólintom lassan, miközben le sem veszem a szemem Robertrõl. Ha hisz nekem, akkor itt maradhatok, és talán módot találhatok rá, hogy megtudjam, miért és hogy kerültem ide. Talán haza is juthatok. 

- S semmi rokonod nincs a közelben. – Újra bólintok. – Nincs hová menned… - vonja fel a szemöldökét, mire bizonytalanul újra bólintok. Félek, hogy nem veszi be a mesémet. – Legyen, maradj! Thomas, te felelsz érte. Sok asszony nincs efelé, de az élet teszi ezt. Nézzük csak… fiú! Kísérd el Hettie-hez, õ majd ad rá asszony ruhát. Utána gyere vissza, majd visszakíséri az asszony. 

- Értettem – bólint Thomas, és feláll, én pedig követem a példáját. Nõi ruha?! Most viccelnek velem?!. – Erre gyere, megyünk fát mászni – mosolyog rám, majd elindul.

Én még biccentek Robertnek, majd sebesen követem Thomast a kis falu házai között. Elõre rosszul vagyok, hogy szoknyát akarnak rám erõltetni. Inkább meghalok, minthogy felvegyek bármilyen nõi ruhát is.

- Szerinted mindent jól csináltam Thomas? – kérdi, mikor egy létrát igazít az egyik fához.

- Persze! Hisz maradhatsz – válaszolja olyan hangon, mintha misem lenne természetesebb. – Miért gondolod, hogy nem csináltál valamit jól? – kérdi értetlenül. Honnan is érthetné? – Így ni! Mássz elõttem, megyek utánad – int a fejével.

- Most is figyel minket… - suttogom hátrafelé nézve.

Thomas is Robertre pillant, aki valóban minket figyel. Nem lennék meglepve, ha nem bízna bennem még teljesen. Elvégre idegen vagyok, egy betolakodó, és a haramiák nem szeretik az idegeneket. Be kell bizonyítanom, hogy megbízhat bennem, és nem jelentek veszélyt a táborra. Vagyis, muszáj lesz megtanulnom az itteni játékszabályokat, és hasznossá kell tennem magam. Ráadásul valahová a zsákomat is el kell rejtenem, mert ha megtalálják benne a holmimat, akkor egybõl boszorkánysággal fognak vádolni. Ez pedig idegesít, félek, nem is kicsit.

- Csak szólj, ha segítõ kéz kell – mondja Thomas, ahogy felfelé próbálok mászni. Egyedül is elég nehéz lenne, de a hátizsák még jobban akadályoz. 
 
- Hogy tudnál segíteni? – szusszantom, mire egy kezet érzek meg a hátsómnál. Akaratlanul felsikkantok.

- Indulj, indulj, estig se érünk fel, nem hogy le! – hallom Thomas hangját, miközben fél kézzel felfelé tol.

- Thomas, elég lesz, azt hiszem ráéreztem! Engedj el, kérlek! – szólalok meg.

- Ha felértünk, elengedlek. Ruha kell neked, nekem meg beszélnem kell még a fõnökkel. Tudod milyen fontos ez? Soha nem hívott még így külön eszmecserére! Hihetetlen… el sem tudom képzelni, mit akarhat tõlem. Neked van? – kérdi, mire megrázom a fejem. Honnan tudnám? Én annyira sem ismerem Robertet, mint õ. Bár van egy olyan sejtésem, hogy rólam akar beszélni, ami kissé nyugtalanít.

Végül felérünk, én pedig nagy levegõket véve pihegek. Ha nem lenne a zsák, úgy is nehéz lett volna. Gyerekkorom óta nem mászókáztam, ez pedig nem egészen az, amihez kicsiként hozzászoktam. De muszáj lesz megedzõdnöm, nem igaz? Ki kell bírnom, ha itt akarok maradni. 

- Ugye nem kell még feljebb másznunk? – kérdem reménykedve, mire Thomas megrázza a fejét. – Remek! – tápászkodom fel, és leporlom magam. – S most merre? – kérdem, mire Thomas széles mosollyal egy jobbra levõ kötélhálózatra mutat. – Atyaég! S azt várjátok el tõlem, hogy én ezt majd ruhában csináljam végig? – kérdem felháborodva.

- Nos, a többi asszonynak is megy, bár a nadrág is meg van engedve, néha – mosolyog. Remek, akkor én választom a nadrágot, nõiesség ide, vagy oda, nem érdekel. – No, gyere, menjünk! Hamarabb túl leszel rajta.

Nagyot sóhajtva bólintok, majd követem. Nem mondhatnám, hogy túl gyorsan tudok haladni, de Thomas legalább nem sürget. Egyenesen menni a kötélhídon nem is olyan nehéz, ha az ember kapaszkodik, és nem néz lefelé. Bár, kissé félek, mert az a rohadt híd igencsak imbolyog alattam, viszont bízom benne, hogy Thomas elkapna, ha esetleg lezúgnék. Végül csak átérünk egy másik kunyhóhoz, ahol a fiú türelmesen megvár, majd megzörgeti a kunyhó ajtófélfáját. Kisvártatva egy idõsebb asszony lép ki. Arca már ráncosodik, de jóindulatúnak tûnik, hajába már õsz tincsek vegyülnek, szemei smaragdzöldek, amelyek kíváncsian csillognak, ahogy elõbb Thomasra, majd rám néz. Nem túl magas, nálam is alacsonyabb valamivel, alakját sötét színû szoknya és valaha talán sötétzöld felsõ ruházat takarja.

-      -  Hettie, õ itt Christine, ma érkezett hozzánk – mondja Thomas. – Christine, õ itt Hettie, a tábor egyik asszonya, aki mindig szárnya alá veszi a fiatal, új leányokat.

-       - Örvendek – biccentek barátságos mosollyal.

-      -  Úgyszintén – válaszol rekedtes hangon az asszony. – Gondolom, Robert küldött ide, mi? – néz végig rajtam. – Úgy nézel ki, mint valami fiú, a ruhád legalábbis. Ilyenben nem járhatsz itt, adok neked megfelelõ nõi ruházatot.

-     -  Hát… Thomas azt mondta, hogy… szóval… hogy a nadrág is meg van engedve – nézek óvatosan az említett fiúra, aki egybõl másfelé néz. Hazudott nekem? – Én pedig nem igazán szoktam hozzá a nõi ruhákhoz, kényelmesebb számomra a nadrág, ha nem túl nagy baj.

Hettie felsóhajt, majd a fejét csóválja. Egyértelmû, hogy nem tetszik neki a dolog, majd végül int, hogy kövessem a kunyhóba. De elõtte még vet egy rosszalló pillantást Thomasra, aki int nekünk, és elsiet visszafelé. Igaz is, mondta, hogy Robert beszélni akar vele. Én pedig követem Hettie-t, mást úgysem nagyon tehetek. A kunyhó, ahová belépek, nem túl nagy, mindössze egy ágy, egy láda és egy szekrényke van benne, utóbbin egy régi, használt gyertyatartó. Az ágyon mindenféle bõrök, és egy foltból varrott takaró van. Asztal, vagy pláne szék sehol. Hettie int, hogy üljek az ágyra, amit meg is teszek, õ maga pedig a ládához lép, és felnyitva a tetejét, turkálni kezd benne. A hátizsákomat magam mellé teszem, nehéz, húzza a vállam. Az asszony közben feltesz pár kérdést arról, hogy kerültem ide, én pedig neki is beadom ugyanazt a mesét, amit Robertnek. Való igaz, hogy apa húga Franciaországban él, mert oda ment férjhez, szóval ebben még nem is kamuztam. Más kérdés, hogy lassan két és fél éve nem találkoztunk.

-       - Tessék, ha nadrágot akarsz, ezt tudom adni – mutat fel Hettie egy sötétbarna, enyhén viseltes nadrágot. Jó párszor megvarrhatták, ez látszik is rajta, de még mindig jobb, mint holmi szoknya. – Bár nem értem, hogy hordhat egy nõ férfigúnyát.

-      -  Az elõnye, hogy nem akad bele semmibe – mosolygok. – És futás közben nem kell felkapni a szélét.

-       - Mindegy, én nem szólok bele – von vállat az asszony, majd egy szürke alsóinget és egy sötéték felsõinget is kapok, valamint egy pár fekete csizmát. – Ezeket vedd fel, aztán majd eldöntjük, hol alszol. Az ott mi? – mutat a zsákomra.

-       - A személyes holmim – válaszolom komolyan. – Miért?

-      - Csak kérdeztem – válaszolja. – Nem fogok belenézni, ne félj! Tiszteletben tartjuk egymás tulajdonát, hacsak nem olyan, amit közös rablással szerzünk. Habár, te, mint nõ, nem fogsz rajtaütésekre menni, ha jól sejtem. Robert úgysem hagyná.

Nem válaszolok, csak elkezdem levenni a bakancsom, a nadrágom, aztán a pulcsim. Hettie hála égnek elfordul, így sikeresen át tudok öltözni anélkül, hogy kérdezõsködne az alsóruhámat illetõen. Nem hiszem, hogy melltartó és a bugyi annyira megszokott lenne ebben a korban. Mikor kész vagyok, a ruháimat a zsákba gyömöszölöm, hogy ne legyen útban. Majd, ha már lesz saját helyem, akkor kipakolhatom, de addig nem. Végül Hettie szól, hogy jó lenne, ha lemennék, mert Robert biztos akar majd tõlem valamit.

-     -  Rendben van – válaszolok, majd a hátizsákomat a hátamra kapva elindulok visszafelé, ahogy jöttem.

A hídon még átkelek, ám ekkor jön a neheze. Felfelé még oké volt a kötéllétra, de lefelé… Tanácstalanul állok a kis, fából készült emelvényen, és nem tudom, hogy jussak le. Ha leesek, nemcsak összetörhetem magam, de akár bele is halhatok a zuhanásba. Ám még mielõtt lemerészkedhetnék, egy fej jelenik meg. Thomas az.

-      -  Gondoltam, hogy már végeztél – vigyorog rám. – Valami baj van?

-      -  Hát… - nézek tanácstalanul lefelé, majd vissza is hõkölök. Rohadt magasan vagyunk. – A lefelé még nem megy, fõleg nem ezzel itt – mutatok a zsákra a vállamon. – Fõleg most, hogy a ruháim is benne vannak.

-       - Ha gondolod, segítek, add csak ide – nyújtja az egyik kezét.

-      - Köszönöm – mosolygok rá hálásan, majd odaadom neki a holmimat. – Vigyázz rá, van benne néhány… nos… kényes darab, amit nem szeretném, ha összetörne. Egyébként, mit keresel itt?

-      -  Robert megkért, hogy építsünk neked egy kunyhót odalenn – int lefelé a fejével, ahol valóban megkezdõdtek a munkák. – Estére kész lesz, elvégre mégsem lakhatsz másokkal. És ami a mászási teljesítményedet illeti, hölgyem, a földön biztonságosabb lesz számodra.

-      -  Most gúnyolódsz rajtam? – vonom fel a szemöldököm, miközben lefelé kezdünk mászni.

-      -  Nem – hallom a hangját, ami nem cseng túl õszintén, de annyiban hagyom. – Látom, nadrágot kaptál. Egyébként, egészen jól áll, ha tudni akarod.

-      -  Hettie nem volt túl boldog tõle, de azért köszönöm – jegyzem meg, mire csak egy kuncogást hallok.

-       - Õ sosem túl boldog – mondja Thomas. – Nem tudod, mit eszünk vacsorára?

-      -  Nem – rázom a fejem. Honnan tudnám, velem ezt senki sem közölte.

A továbbiakban egy szó sem hangzik el köztünk, míg talajt nem érünk, és Thomas vissza nem adja a hátizsákom. Ahogy ránézek, látom, hogy valamin gondolkodik, de nem tudom, mi lehet az. Vajon mit mondhatott neki Robert? Tutira nemcsak egy kunyhóról van szó. Gondolom kifaggatta rólam, mert egyébként miért lenne olyan fura? Mondjuk, nem mintha ismerném Thomast.

A férfiak jól megnéznek maguknak, ami elég kellemetlen. Talán azt hiszik, hogy Thomashoz tartozom? Tutira mindenkinek eldicsekedett már azzal, hogy megmentett, de nem is zavar. Elvégre tényleg megmentett, csak még mindig kényelmetlenül érzem magam. A középkorban vagyok, amit csak könyvekbõl és filmekbõl ismerek. De akkor sem ismerem a játékszabályokat, nem itt születtem, nem tartozom ide. Kívülálló vagyok. Sóhajtok egyet, majd hagyom, hogy Thomas ismét vezessen valamerre. Végigkalauzol a táboron, bemutat egy rakás embernek, akiknek a nevét és az arcát igyekszem elraktározni a fejemben. De túl sokan vannak, és idõbe fog telni, mire mindenkit megismerek. A legtöbben barátságosak hozzám, kérdezõsködnek, de vannak páran, akiknek szemmel láthatóan nem tetszem, és ennek nem a ruhám az oka. Az haramiák, már amennyire tudom, alapvetõen bizalmatlan teremtések.

-     -  Mirõl akart veled Robert beszélni? – kérdem, mikor végre végzünk a túránkkal, és Thomas éppen a tûzgyújtással foglalkozik. Ebben én is segítek neki, emlékszem még, hogy gyújtottunk tábortüzet a tavalyi osztálykiránduláson. – Fogadok, nemcsak a kunyhómról volt szó.

-       - Rólad volt szó – válaszolja Thomas, amivel nem lep meg, így csak bólintok. – Többet akart megtudni rólad.

-      - Akkor engem kéne kérdeznie, nem téged – kuncogok. – Én jobban ismerem saját magamat, mint te.

-      -  Ez igaz, de szerette volna hallani, mit gondolok rólad – néz rám mosolyogva. – És azt mondtam neki, hogy kedves és aranyos vagy.

Meglepetten pislogok rá. Nos, ritkán mondanak rám ilyesmit, fõleg nem a szemembe, szóval ez most meglepett. De nagyon jólesik, hogy ilyesmit hallok. Talán Thomasban megbízhatnék, õ talán nem adná ki a titkomat, és valakivel muszáj õszintének lennem. De rettentõen félek, hogy nem fog hinni nekem, vagy pedig boszorkánynak hisz, ha megtudja az igazat. Ez kényes dolog, mert ha kiadom magam neki, akkor kiszolgáltatom a titkom és rábízom, hogy mit is tegyen. A kezébe adnám az életemet, ami itt nem éppen egy életbiztosítás. 

- Köszönöm, hogy megmentettél, Thomas – kezd bele mosolyogva. – Nos, nem tudom, mivel hálálhatnám meg, de se pénzem, se értékes ékszerem nincs. Bár… - Már éppen sóhajtanék fel, hogy ily szerencsétlen csakis én lehetek, mikor úgy tûnik mégis eszébe jut valami.

- Bár? – Kérdezem izgatottan, míg Christine leteszi batyuját, sõt, le is guggol mellé. Levegõt is alig merek venni, ha netán oly dolgot kapna elõ, melyre nem számítok, bele ne haljak a döbbenetbe. A leány pedig csak kotorász és kotorász én pedig már levegõszomjasan, no meg kíváncsian figyelem minden mozdulatát. – Mit keresel?

- Van valami, amivel meghálálhatom, hogy megmentettél, és nem lett belõlem kutyakaja – feleli. Közben mindenféle furcsa zörgés közepette kezd el egy átlátszó valamit kiszedni a hátán tartott batyuból. – Nos, csak ez van nálam, és gondolom ez itt többet ér minden kincsnél – kezd bele, míg kinyitja a zörgõ akármit. – Nem sok, de fogadd el hálám jeléül. – Ahogy nézegetem a dolgokat, rájövök, hogy hasonlítanak a kenyérre, sõt, valami húst s uborkát is felfedezek bennük. Ez étel!

- Ez nagyon sok étel, és mind nekem akarod adni? – kérdezem döbbenten, míg óvatosan mellé lépek, míg õ helyeslõen bólint. – Neked is szükséged lehet rá.

- Lehetséges, de azt mondtad, hogy évekig éheztél, és ahogy elnézem, most sem vet fel éppen a jólét. Másom nincs, amit adhatnék, már megmondtam. – Gondolkozva kezdem el méregetni, így akad meg a tekintetem valami fényesen a nyakában.

- És a medálod? – kérdezem az említett tárgyat méregetve. – Az elég szép darab, és biztosan sokat ér.

- Azt nem adom! – rejti markába rögvest az ékszert. – Érzelmi értéke van, és nagyon fontos emlék a számomra. Az életem árán sem válnék meg tõle, ha tudni akarod!

Érzelmi értéke van, vagyis fontos neki. Biztos valaki olyantól kapta, akit szeret, vagy fontos neki. Nem kérhetek tõle ilyen nagydolgot el, én se adnék ilyen csecsebecsét oda senkinek se. Végül csak bólintok s elveszem az átlátszó zsákhoz hasonló valamit, amiben a kicsi kenyerek lapulnak hússal s uborkával. Nagyon furcsa a tapintása, s kíváncsi vagyok vajon az íze milyen. Egyet a kezembe veszek, de érzem, hogy valami befedi. Nagyon büszke vagyok magamra, mikor sikerül leszednem róla az akadályt, s rögtön harapok is vele.

Azt hiszem erre mondanák az öregek, hogy eteti magát. Finom, nagyon is finom, gyomromnak jól esik, s már hármat is eltûntetek. A maradékot meghagyom nehezebb idõkre, nem lehetek mohó, annak sosincs jó vége. Elrakom hát a maradékot, majd felállok s kezet nyújtok a leány felé. Elfogadja, én pedig szó nélkül húzom fel.

- Te nagyon fura nõszemély vagy, Christine Davenport – jegyzem meg. – És elfogadom a háládat. Van hol aludnod? –Nem hinném, hogy lapulna nála még több étel, s ahogy fejét rázza tagadóan megfogalmazódik bennem a terv. – Nos, akkor elviszlek hozzánk, a vezérünk biztosan nem fogja bánni, hogy egy ilyen csinos leánykát viszek a táborunkba.

- Vezér? Tábor? – von kérdõre, míg én elindulok. Nagyon elégedett vagyok ám magammal, nagyon! – Egyáltalán hol élsz te? Az egész úgy hangzik, mintha valami haramia lennél, aki az erdõben él.

- Fején találtad a szöget – nevetem az igazságot jóízûen.– Haramia vagyok, de ne félj! – kurjantom, majd folytatom, hogy megnyugodjon. Látom rajta mily rémült lett hirtelenjében. - A mi fajtánk nem öli halomra a nõket és az ártatlanokat. Nem vagyunk olyan véres kezûek, mint ahogy mondják rólunk.

- Hát… pedig ilyesmiket beszélnek az útonállókról – motyogja orra alatt, s hiába hallom, nem szólok neki vissza. Asszonyok, fecsegni tudnak csak. Legalábbis mindig ezt mondják.

Nem szólalok meg, figyelek arra, hogy senki ne legyen a közelben. Nem szeretném leleplezni a haramia rejtekhelyet, ezért is fogom Christine kezét. Nem lenne jó, ha lemaradna, aztán pedig kétségbeesett kiáltozásával felfedné hollétünket. Mikor már egész közel vagyunk, így mielõtt üdvözölném a kis birodalmunkban, más felé terelem a szót.

- Egyébként honnan jöttél? – kérdek rá. – Az elõbb még össze-vissza hadováltál holmi jövõrõl, meg nyolcszáz évekrõl.

- Azt hiszem, csak meg voltam ijedve. Tudod… még nem voltam szarvas, és hát… Azt hiszem, csak sokkot kaptam. De hogy a kérdésedre válaszoljak, nagyon, nagyon, nagyon messzirõl jöttem, és fogalmam sincs, hogyan fogok hazajutni. Azt sem igazán tudom, hogy kerültem ide. Az utolsó, amire emlékszem, hogy leestem egy vágtató ló hátáról, a következõ pillanatban pedig valakin feküdtem, aki nagyon mérges volt rám. Azt hiszem õ lehetett Lord York, de mivel nem vagyok ismerõs errefelé, nem tudom biztosan, hogy õ volt-e, vagy sem. De hogy mi történt a balesetem után, arra nem emlékszem. Se kép, se hang. – Hallgatom mit mesél, s azt hiszem ez egész ésszel fogható magyarázat.

- Talán elájultál, és valaki egy nagyon ronda tréfát ûzött veled – jegyzem meg, s nagyon okosnak érzem magam.– Megeshet.

- Igen, tudom, ki ûzött velem tréfát – nevet fel keserûen. – Sorsnak hívják, és mindig olyankor rúg az emberbe, amikor nem várná. – Erre felnevetek. Oh, ha csak sejtené mennyire ismerem ezt az érzést! Azonban azt hiszem ez tart életben: hogy én is vissza akarok rúgni. Ezt azonban nem teszem szóvá, egyrészt nem tartozik reá, másrészt meg megérkeztünk. Lesz ám ideje száját sebesre beszélni, ezt már látom elõre. Oh, hányszor kell majd elmesélnem bajtársaimnak eme esetet! Unokáimnak is el fogom ám, csak érjem meg. Megállok, majd szorosan magamhoz húzom, ha sikítana befoghassam száját, vagy ha netán most akarna messze szaladni, lefoghassam.

S akkor tárult elé a sok vényi kemény munkával felállított s eldugott kis falucska, ami nem csak a földre épített házakból, hanem a fákra aggatottakból is áll. Örömmel nyugtázom, hogy elkezdték a vacsorát fõzni, bár a Christine-tõl kapott étel laktatónak bizonyult, ismervén magamat, hamar újra éhes leszek. Páran fát aprítanak, vagy a tûzre s ételre vigyáznak, vagy arra, amibõl az lesz. Fél szemmel lenézek a leányra, aki száját tátva nézi az elé táruló látványt.

- Nos, üdvözöllek a mi kis királyságunkban – kuncogom. – Gyere, bemutatlak Robertnek, a fõnökünknek. Õ az a nagydarab férfi, annál a kunyhónál – mutatok rá, épp farag, biztos megint valami faállatot. – Bizonyára tetszeni fogsz neki, és amíg nem tudod kitalálni, hogyan juss haza, velünk maradhatsz – gondolkozom hangosan.

- Köszönöm, Thomas – biccent felém ajkán halvány mosollyal, mire én fülig érõ szájjal kezdem el húzni magam után. Rögvest be akartam mutatni, legszívesebben az egész tábornak! Persze nem kiáltozhattam, hogy nézzék mit találtam s fogtam, emellett az sem volt biztos, hogy Robert engedi, hogy maradjon.

- Hagyd, hogy én beszéljek. Míg nem kérdez, ne nagyon mondj semmit. Fõleg ne azt a butaságot, amit ijedtedben összehordtál! – utasítom, míg a célszemély felé irányítom. Máris megnéznek minket, páran odakurjantanak, de én csak szabad kezemmel intek nekik, hogy legyenek csendbe.

- Ne is törõdj velük! – szólok oda Christine-nek, majd vezetem tova. – Mindig ezt csinálják, ha valaki új jön.  Fõleg ha nõ… - ecsetelem neki a helyzetet, majd mikor Robert környezetébe érünk elengedem kezét, s nagyon szusszanva megállok. Nem megyek közel,, sõt nem is szólalok meg, míg abba nem hagyja a faragcsálást s komótosan fel nem néz ránk. Ajkára halovány mosoly ül ki, kihúzza magát, majd végigmér engem s Christine-t is.

- Nocsak, mit hozott erre a szél? – kérdezi mély, szinte medvedörmögéshez hasonló hangjával. –Thomas, belekezdesz a mesédbe, vagy hagyod, hogy kíváncsian haljak meg? – hajol közelebb majd int, hogy menjünk csak közelebb. A lóca, amin máskülönben négyen, sõt talán öten is elférnénk, Robertnek hála nagy nehezen hármunknak helyet tud biztosítani. Igaz, recseg is mint a nyavalya, de épp nem arra figyelek.

- Oda voltam bogyót szedni, ahogy azt Edgar kérte. Már a közepe táján hallottam a vadászat hangjait, s mikor végeztem belebotlottam a vadba – mutatok magam mellé a leányra, aki hallgatva rám, csendben ül s csak figyel.

- Megmentetted – közli a fõnök nemes egyszerûséggel. – Mondjuk csinos kis teremtés… netán utaztál valahová, hogy férfiúi s… nos, igen furcsa ruhában vagy? – teszi fel a kérdést Christine-nek, aki megköszörülve torkát kezd csak bele a válaszba.

- Igen, uram. – Azonban mielõtt befejezhetné, a fõnök közbevág.

- Uram! – neveti Robert jóízûen, amivel egy gond van: aki nem hallotta még máshogy nevetni, nem tudhatja, hogy ez az. A zaj, amit kiad magából hasonlít egy medve bömbölésére és farkas vonyítására, méghozzá egyszerre! Nem is csodálom, hogy Christine arcára kiül a rémület. – Én nem vagyok úr, leány. Én banditákat, haramiákat, jöttmenteket s számûzötteket tartok össze, melyre egy úr sem képes. Hívj csak Robertnek.

- Esetleg fõnöknek – kotyogok közbe, mire a hatalmas nagy kéz, mely elõbb még óvatosan a fát faragta, a hajamba furakszik, s még jobban összeborzol.

- Az asszonykák hívjanak csak Robertnek – intézi hozzám szavait, majd abbahagyja a hajam borzolását s ölébe ejti kezét. Komolyabb ábrázattal fordul a leány felé, hogy most hozzá szóljon. - No de a kérdésemre nem válaszolt még mindig… A neved?

- Christine Davenport – feleli a leány sebesen. – S igen, utaztam. Azt mondták így… biztonságosabb. – Robert hümmögve bólint, majd int, hogy folytassa. – Utam nagybátyámhoz vezetett, de sajnálatos módon rossz útra keveredtem és… nem is tudom mi történt pontosan. A következõ pillanatban már kergettek a csaholó kutyák és a férfiak. Végül Thomas mentett meg – néz rám hálásan, mire én fülig érõ, zavart mosollyal legyintek.

- Ugyan! – Igen, eleinte igenis vágytam arra, hogy megköszönje, de ily sokszor s ennyi féle képen… Zavarba fog hozni vele. S oh, még hányszo9r el kell majd mesélnünk hogy került hozzánk! Elõre látom a hatalmas nagy vacsora alatti ugratásokat, nevetéseket s elbeszéléseket.

- Nagybátyád hol él, leány? – faggatja tovább Robert, nem törõdve velem. Nagyon érdekli Christine, látom rajta mennyire rákoncentrál. Igaz, furcsa külseje van a leánynak, de eddigi kicsiny együtt töltött idõnk alatt megtapasztalhattam, hogy kedves leány. S én biza megérzem, ha az emberrel valami gond van, volt kiktõl tanulnom!

- Messze, nagyon messze – vágja rá Christine, majd egy kis gondolkodás után hozzáteszi sietõsen. – Franciaországban! Tudja, anyám francia származású leány volt… de sajnos nemrégiben meghaltak és nem volt ki gondomat viselje.

- Akkor ha jól értem nincs senkid és semmid – összegezi a hallottakat a fõnök, szemöldökét ráncolva. Én csak sajnálom szegény Christine-t, nem elég hogy elvesztette szüleit még egy ilyen szörnyû vadászatban is részt kellett vennie! Milyen jó, hogy arra jártam. Biztosan isteni akarat ez.

- Pontosan így van – bólintja lassan, s le nem veszi tekintetét a fõnökrõl. Érezhetõen fontos pillanatok ezek, ezen bukik, hogy maradhat e vagy… nem, abba bele sem akarok gondolni.

- S semmi rokonod nincs a közelben. – Christine újra bólint. – Nincs hová menned… - teszi még hozzá felvont szemöldökkel, mire a leány kissé bizonytalanabbul újra bólint. – Legyen, maradj! Thomas, te felelsz érte. Sok asszony nincs efelé, de az élet teszi ezt. Nézzük csak… fiú! Kísérd el Hettiehez, õ majd ad rá asszony ruhát. Utána gyere vissza, majd visszakíséri az asszony.

- Értettem – bólintok aprót, majd rögtön fel is állok, Christine pedig követi a példámat. – Erre gyere, megyünk fát mászni – mosolygom, majd elindulok. A leány még gyorsan biccent a fõnöknek, majd utánam siet.

- Szerinted mindent jól csináltam Thomas? – kérdezi, míg én a létrát igazgatom a fánál.

- Persze! Hisz maradhatsz – felelem. – Miért gondolod, hogy nem csináltál valamit jól? – kérdezek vissza értetlenül. – Így ni! Mássz elõttem, megyek utánad – intek felfelé fejemmel.

- Most is figyel minket… - suttogja oda, mire én leplezés nélkül nézek a fõnök felé. S tényleg! Én azonban nem tulajdonítok ennek túl nagy ügyet, fontosabb dolgok is vannak a világon. Például, hogy mi lesz a vacsora. Majd Hettie nénjétõl megkérdem. Christine nem halad túl gyorsan, így nagyokat fújva állok ott, hogy haladjon.

- Csak szólj, ha segítõ kéz kell – nézek utána, míg õ küszködve próbálja a lábát mindig beakasztani, míg két kézzel kapaszkodik a fonott kötélbe.
 
- Hogy tudnál segíteni…? – szusszanja, majd néz vissza rám a válla felett. Szememet forgatva lépek mögé. Asszonyok! Gondolkodás nélkül kezdem el nyomni jobb kezemmel hátsó felénél fogva, amit õ meglepett sikkantással díjaz.

- Indulj, indulj, estig se érünk fel, nem hogy le! – adom ki a parancsot, s fél kézzel kapaszkodva, rutinosan szedve lábait tolom felfelé.

- Thomas, elég lesz, azt hiszem ráéreztem! Engedj el, kérlek.

- Ha felértünk, elengedlek. Ruha kell neked, nekem meg beszélnem kell még a fõnökkel. Tudod milyen fontos ez? Soha nem hívott még így külön eszmecserére! Hihetetlen… el sem tudom képzelni mit akarhat tõlem. Neked van? – kérdem, míg õ csak tagadóan rázza fejét.

Nem sokkal a vége elõtt elengedem, õ pedig nagyon sóhajtva mászik egyedül tovább, újra szörnyen lassan. Hagyom kicsit, de szerencsére csak felér, felmászik, majd nagy levegõket véve kifekszik az átkötõ házikó padlójára. Ilyeneken lehet átmenni a különbözõ útvonal csatlakozóknál. Mellette mászom fel, s felette állva várom, hogy kipihegje magát.

- Ugye nem kell még feljebb másznunk? – kérdi reménykedve, mire én megcsóválom a fejemet. – Remek! – Feltápászkodik, majd leporolja magát. –S most merre? – Széles mosollyal az ajkamon mutatok a kötélhálózatra, jobbra. – Atyaég! S azt várjátok el tõlem, hogy én ezt majd ruhában csináljam végig? – kérdi felháborodva.

- Nos, a többi asszonynak is megy, bár a nadrág is meg van engedve, néha – mosolygom. – No gyere, menjünk! Hamarabb túl leszel rajta. – Nagyot sóhajtva bólint beleegyezõen, majd követ.

- Miért érdekel az téged? – dörmögi kelletlenül. Majd látom, hogy a fejét kezdi vakargatni. Tényleg nem érti, vagy csak úgy csinál?

- Mert fontos! – vágom rá rögtön. – Kérlek, mond el, muszáj tudnom… - folytatom, de lepisszeg.

- Halkan beszélj, a kutyák még visszajöhetnek. Induljunk! – suttogja, miközben elindulunk. – S mindjárt mondom az évedet, csak gyere! – les vissza rám, miután alig pár lépést haladunk.

Követem, hiszen azt sem tudom, hol vagyok, hogy kerültem ide és hogy jutok ki innen. Fák és bokrok között haladunk, én pedig fel-felszisszenek, ahogy beleakadok egy ágba, vagy majdnem felbukom egy gyökérben. Az egész kezd nagyon kényelmetlen lenni, fõleg, hogy Thomas még mindig nem válaszol, pedig szerintem már jó darab utat megtettünk.

- Akkor válaszolnál a kérdésemre, Thomas? – kérdem, mikor már biztonságos távolba érünk, és kissé le is nyugszom. Muszáj választ kapnom a kérdésemre, bár van egy olyan sejtésem, hogy nem fog tetszeni. Ez a fiú nagyon fura, úgy néz ki, mint akit a középkorból szalajtottak, még a beszéde is olyan. Talán megszökött valami diliházból, mint azok, akik üldöztek? Csak erre tudok gondolni. Végül megállunk, és Thomas szembefordul velem.

- Milyen évet írunk? Pontosan nem tudom, de… – mondja büszkén rám mosolyogva. – Az teljesen biztos, hogy ezerkettõszáz elején járunk. Ha nagyon koncentrálok, talán még ki is gondolom. Emlékszem, jó pár éve nagy felhajtás volt ám abból, hogy ezeregyszázkilencvenkilencbõl átugrottunk ezerkettõszázba… De teljesen nem emlékszem ám rá, mert na, akkoriban nem ezzel voltam ám elfoglalva – mondja, miközben elindul.

Én azonban letaglózva torpanok meg ott, ahol vagyok, és a szemeim elkerekednek, majd döbbenten bukom a földre. Ezerkétszáz?! Ezerkétszáz?! Ez valami rossz vicc?! Remélem, hogy az, mert ha nem, akkor… akkor… Nem, ebbe bele sem merek gondolni. Nem, nem, ez csak egy rossz álom! Bizonyára beüthettem a fejem, amikor leestem a lóról, és most kómában fekszem egy kórházban. Ez nem igaz! Nem lehet igaz!

- No, beléd meg mi ütött? – Thomas hangja zökkent ki a gondolataim közül, aki visszasétál, és megáll elõttem.

- Ez csak egy rossz tréfa. Csak viccelsz… ugye? – nézek fel rá reménykedõ tekintettel. Más nem lehet, mint tréfa, vagy álom. Az agyam ugyanis csak ezeket akarja felfogni.

- Mármint azzal kapcsolatban, hogy nem ezzel voltam elfoglalva? Kisasszony, ne haragudjon, de nekem komoly éhezési bajaim voltak akkoriban – közli, mire összeszorítom a szám, behunyom a szemem, majd megrázom a fejem. Ez nem lehet igaz. 

- Csak viccelsz – suttogom halkan.

- Szeretem a mókás dolgokat, nem tagadom, de most egy cseppnyit sem csempésztem a szavaimba – próbál megnyugtatni, de ez most nem segít. – Haladnunk kéne. – Válaszul megrázom a fejem. Nem bírok egy lépést sem tenni, a dolog teljesen letaglóz. – Nem biztonságos még.

- Haza akarok menni… - suttogom halkan. Félek, hiányzik apa, Helen, még a suli is. 

- Akkor induljunk, hogy hamar hazaérj – nógat, de én csak ülök ott, még a fejemet is lehajtom. Nem, nem akarom elhinni, hogy a középkorban landoltam!

- Ezerkettõszázat mondtál? – suttogom, mert még mindig hihetetlennek hangzik.

- Azt ám – hallom a választ, én pedig nem bírom tovább. Érzem, hogy a könnyek szúrják a szememet, de igyekszem nem sírni. Felnézek Thomasra, ajkaim szomorú mosolyra húzódnak.

- Akkor nem tudok hazamenni – felelem megadóan. – Ugyanis… még bõ nyolcszáz év kell, hogy megszülessek.

- Én… nem igazán értem – vallja be kelletlenül, és látszik, hogy nem akar hinni nekem. A helyében én sem hinnék saját magamnak. – Már megszülettél és… és itt vagy. Akkor állj csak fel, s mehetünk tovább. 

- Tényleg nem érted – vágom rá rögtön, a harag egy pillanatra fellángol bennem, de azonnal el is tûnik. Ha ez valóban a középkor, akkor tényleg nem értheti, mit mondtam az elõbb. – Nem érted… - döbbenek rá.  – De mit nem értesz ezen? Várj… - motyogom halkan, majd szipogások közepette törlöm meg a szemem ruhám ujjában, és felállok. – Menjünk tovább és elmagyarázom neked. Nem szeretnék a múltban meghalni, kutyák által.

- A múltban? – kérdez vissza értetlenül Thomas, miközben én felállok. – Nincs múlt. Most van – tárja szét a kezét, mire a fejem csóválom, és elõre sietek. Õ pedig igyekszik utánam, miközben magyarázni kezd. Számára logikusan hangzik, amit mond, de az elmém még mindig küzd azzal, hogy elfogadja a valóságot, miszerint nyolcszáz évet ugrottam vissza az idõben. -  Hallgatlak. Várom ám a magyarázatodat. Két füllel is! Hisz mindkettõ megvan még – nyúl az említett párhoz, amivel kis híján mosolygásra késztet. – Mirõl hadováltál itt össze-vissza? Azt is mondhatod, hogy most döbbentél csak rá, hogy megmentettem az életedet, megértem én. Rossz ám kutyák által kergetve lenni, átéltem már nem egyszer én magam is. Meg is köszönheted, nincs mit, furcsa öltözékû s beszédû leányt még nem mentettem meg soha. Sõt, másfélét se…

Míg õ hevesen magyaráz, én elgondolkodva harapom be az alsó ajkam. Ha a középkorban ragadtam, és valóban ezerkétszázat írunk, akkor elég kevés az esélye annak, hogy hazajussak. Hacsak nem produkálok egy újabb balesetet, amit nem szeretnék. Végül megállunk, és Thomas hatalmas vigyorral áll elõttem. Tudom, hogy valamiféle hálát vár, hiszen az emberek már ekkor sem segítettek senkinek önszántukból. Viszont, nekem nincs semmim, amit odaadhatnék neki. A pénzem nem itteni pénz, ékszereim nincsenek – leszámítva a számomra olyan becses medált a nyakamban, de azt nem adom -, nem vagyok nemes sem. Mit adhatnék neki? De tudom, hogy meg kell szólalnom, muszáj mondanom valamit, és nem akarok rossz benyomást tenni rá. Már így is holdkórosnak hisz, mert mi tagadás, amiket összehordtam, neki érthetetlen. Ahogy nekem az õ beszéde, hiszen az angol nyelv ennyi idõ alatt sok változáson esett keresztül, mégis, ha nehezen is, de megértem, mit mond. Végül rászánom magam a beszédre, mert, ahogy nézem, muszáj lesz.

-      -  Köszönöm, hogy megmentettél, Thomas – mondom egy halvány mosollyal. – Nos, nem tudom, mivel hálálhatnám meg, de se pénzem, se értékes ékszerem nincs. Bár… - jut eszembe az apám által csomagolt, egy hadseregnek is elég szendvicshalmaz, ami a táskám alján lapul.

-      - Bár? – néz rám izgatottan a fiú, miközben leteszem a hátizsákom, és leguggolok. Kinyitom, és kotorászni kezdek benne. – Mit keresel?

-      - Van valami, amivel meghálálhatom, hogy megmentettél, és nem lett belõlem kutyakaja – válaszolom. Azok a nyavalyás szendvicsek, meg a két zacskó csokik keksz persze a táska legalján vannak a mobilom, pénztárcám, meg a másik pulcsim alatt. De sikerül kicibálnom a kajás zacskót, nem kevesebb, mint öt szalámis-uborkás szendviccsel. – Nos, csak ez van nálam, és gondolom ez itt többet ér minden kincsnél – nyitom ki a mûanyag zacsit. – Nem sok, de fogadd el hálám jeléül.

-       -  Ez nagyon sok étel, és mind nekem akarod adni? – kérdi gyanakodva a fiú, aki mellém telepszik, mire bólintok. – Neked is szükséged lehet rá.

-      -  Lehetséges, de azt mondtad, hogy évekig éheztél, és ahogy elnézem, most sem vet fel éppen a jólét – mondom határozottan. – Másom nincs, amit adhatnék, már megmondtam.

-      -  És a medálod? – kérdi, és látom, hogy megakad rajta a szeme. – Az elég szép darab, és biztosan sokat ér.

-      - Azt nem adom! – kapok szabad kezemmel a szóban forgó ékszerhez. – Érzelmi értéke van, és nagyon fontos emlék a számomra. Az életem árán sem válnék meg tõle, ha tudni akarod!

Látom, hogy Thomas elgondolkodik, majd bólint, és végül hajlandó elvenni a szendvicseket tartalmazó zacskót. Ahogy látom, az anyag felkelti az érdeklõdését, de nem kérdez semmit, hanem fogja magát, és belenyúl, majd kiveszi az egyik szendvicset. Kibontja, megszagolja, majd beleharap. Csak azt veszem észre, hogy pillanatokon belül az öt szendvicsbõl három eltûnik, én pedig csak meglepettem kerekítem el a szemeimet. Nos, a fiúnak jó étvágya van, úgy fal, mint egy fiatal farkas. De a maradék kettõt meghagyja, és felállva a kezét nyújtja. Elfogadom, õ pedig talpra ránt, majd rám mosolyog.

-       - Te nagyon fura nõszemély vagy, Christine Davenport – mondja végül. – És elfogadom a háládat. Van hol aludnod? – Megrázom a fejem. – Nos, akkor elviszlek hozzánk, a vezérünk biztosan nem fogja bánni, hogy egy ilyen csinos leánykát viszek a táborunkba.

-      -  Vezér? Tábor? – kérdem döbbenten, miközben elindulunk. – Egyáltalán hol élsz te? Az egész úgy hangzik, mintha valami haramia lennél, aki az erdõben él.

-      - Fején találtad a szöget – nevet fel, én pedig köpni-nyelni nem tudok. – Haramia vagyok, de ne félj! A mi fajtánk nem öli halomra a nõket és az ártatlanokat. Nem vagyunk olyan véreskezûek, mint ahogy mondják rólunk.

-     -  Hát… pedig ilyesmiket beszélnek az útonállókról – mondom halkan, miközben próbálom megemészteni a hallottakat. Haramiák, erdei tábor, középkor. Ha elmondom, honnan jöttem, még boszorkánynak, vagy gonosz démonnak hisznek. Akkor aztán nagyon hamar alulról szagolhatom az ibolyát, és ezt nem szeretném. Valamit mondanom kell, ha megkérdi, honnan jöttem.

Jó darabig csendben haladunk, Thomas a kezemet fogva vezet, ami elég kényelmetlen, de nem teszem szóvá. Viszont el kell ismernem, hogy annak ellenére, amiket az iskolában a középkori emberekrõl tanultam, õ egészen civilizált benyomást kelt. Nem durva, nem arrogáns, hanem egészen… kedves, csak sokat beszél. De egyébként egészen aranyos, és bár nem mondom, hogy teljesen megbízom benne, de segített nekem. Ott is hagyhatott volna, hogy széttépjenek a kutyák, vagy azután, és nem vinne most a táborukba.

-      - Egyébként honnan jöttél? – jön az a kérdés, amitõl a legjobban félek. – Az elõbb még össze-vissza hadováltál holmi jövõrõl, meg nyolcszáz évekrõl.

-     -  Azt hiszem, csak meg voltam ijedve – nyögöm ki nagy nehezen. – Tudod… még nem voltam szarvas, és hát… Azt hiszem, csak sokkot kaptam. De hogy a kérdésedre válaszoljak, nagyon, nagyon, nagyon messzirõl jöttem, és fogalmam sincs, hogyan fogok hazajutni. Azt sem igazán tudom, hogy kerültem ide. Az utolsó, amire emlékszem, hogy leestem egy vágtató ló hátáról, a következõ pillanatban pedig valakin feküdtem, aki nagyon mérges volt rám. Azt hiszem õ lehetett Lord York, de mivel nem vagyok ismerõs errefelé, nem tudom biztosan, hogy õ volt-e, vagy sem. De hogy mi történt a balesetem után, arra nem emlékszem. Se kép, se hang.

-      - Talán elájultál, és valaki egy nagyon ronda tréfát ûzött veled – vélekedik Thomas. – Megeshet.

-      - Igen, tudom, ki ûzött velem tréfát – nevetek fel keserûen. – Sorsnak hívják, és mindig olyankor rúg az emberbe, amikor nem várná.

Thomas felnevet, én pedig nem értem, mi olyan roppant mulatságos. Legszívesebben elõkapnék valamit, hogy megmutassam neki, milyen nagy hatalmam van. Hoppá! Azt nem tehetem, nem buktathatom le magam az elsõ nap. De nem tudom, mit tehetnék. Aztán Thomas hirtelen megáll, és maga mellé húz, ami nem tetszik. Ám ekkor olyan látvány tárul a szemem elé, amilyet még sosem láttam. Még mindig az erdõben vagyunk, vagy talán ez már egy másik, és egy fákkal övezett tisztásféle szélén állunk. Odalenn pedig fából készült házikók állnak, sõt, még a fák magasában is látni házakat, amiket fából és kötélbõl készült függõhidak kötnek össze. A tábor közepén hatalmas tûz ég, felette pedig egy nagy fekete kondér lóg, amiben gondolom, valamiféle étel rotyoghat. Egy másik, kisebb tûz fölött pedig hús sül, az illatát felém hozza a szél. Fenséges illata van. Férfiak nyüzsögnek, van, aki fát aprít, mások az állatokat látják el – csirkéket, kacsákat, libákat, lovakat, két tehenet és néhány kecskét, valamint pár birkát látok -, megint mások a házakat javítják, míg a két tûznél egy-egy tagbaszakadt férfi felügyeli az ételt. Az egyik ház elõtt egy ijesztõ külsejû, torzonborz férfi gubbaszt, és bõszen farag valamit. Gondolom, õ lehet a fõnök, és már elsõ látásra jól látni rajta, hogy nem lehet vele kukoricázni. Mindezek ellenére az egész hely teljesen elképeszt, még ehhez hasonlót sem láttam, maximum filmeken. Olyan, mint egy kis falu az erdõ közepén. Jó helyen van, védett, és könnyen védhetõ. Ráadásul ide nehezen találna el bárki is, aki nem ismeri az utat. Egészen elbûvöl a hely, és csak akkor ocsúdok fel, amikor Thomas megszólal.

-     -  Nos, üdvözöllek a mi kis királyságunkban – kuncog fel. – Gyere, bemutatlak Robertnek, a fõnökünknek. Õ az a nagydarab férfi, annál a kunyhónál – mutat a torzonborz emberre. – Bizonyára tetszeni fogsz neki, és amíg nem tudod kitalálni, hogyan juss haza, velünk maradhatsz.

-     -  Köszönöm, Thomas – biccentek rá barátságosan, mire õ csak rám vigyorog, majd húzni kezd maga után. Nekem pedig nagyon rossz érzéseim vannak, kezdek tényleg félni. 

Az ág amibe mászás közben belekapaszkodom, túl gyenge. Letörik, s nagy zajjal leesik a földre. Mérgesen sziszegek, szerencsére nincs senki a közelemben, hogy hallhassa. Egyelõre. Jobban oda kell figyelnem minden apró kis mozdulatomra, ha aznap este nyugodtan akarok aludni, fejemmel a nyakamon, nem pedig a porban. S miért is kockáztatom nem túl drága, de annál szebb életemet famászással? Mert elõzõ nap akadt egy kis összetûzésem az egyik cimborával, akinek biza errõl a fáról követelt bogyókat. Nem értettem teljesen miért, valamit be akar mázolni színesre, s a fa termése pont jó rá. Nem csodálom, a kezemet is befogja, talán még a lelkemet is. Szedek neki bõven a kis tarisznyába, amit adott hozzá, s közben szidom minden felmenõjét, s megfogadom, többet nem szájalok vele.

Ahogy végzek, óvatosan visszamerészkedem a földre, s megindulok a táborhelyünk felé, ami pór órányi járóföldre van innét, biztonságban. Nesztelenül osonok a fák s bokrok között, igyekezve elkerülni a vadászatot. Egy darabig sikerül is, aztán hirtelen kiabálásra leszek figyelmes. Valaki segítségért kiáltozik hevesen, s mintha leány hangja lenne. Mily kegyetlenek ezek a nemesek! Már leányokat is levadásznak az elfogott haramiák helyett? Szépen vagyunk, mondhatom! 

Aztán hirtelen ér a felismerés, hogy a hang azért oly kristálytiszta és jól kivehetõ, mert pár fasorral s bokorral arrébb fut a szerencsétlen. Leguggolok, tekintetemmel követem egészen addig, míg el nem esik. Hevesen ver a szívem, s mintha valaki közben nagy markában tartaná. Kéne valamit tennem, érzem… nem hagyhatom, hogy a kutyák tépjék szét. Azonban ha kockáztatom érte az életemet, együtt is veszhetünk oda.

A józan eszem egy lépéssel hátrébb jár, ugyanis lábaim már a bajbajutott felé visznek sebesen. Hallom a kutyákat, ahogy izgatottan csaholnak, a férfiak kurjantásait, amitõl csak még sebesebben sietek. Nem figyelem meg úgy a leányt, csak csuklója után kapok. ijedten próbál ellökni magától, de erõsen szorítom, s csak húzom magam után, egy bokor mögé. Reményem, miszerint a kutyák nem fognak szagot csekély, de bizakodom. Hangosan sikít a leány, én pedig befogom száját kezemmel.

-  Maradj nyugton! – suttogom halkan.– Ha megtalálnak, elevenen széttépnek azok a vadászebek. Ezek emberre mennek, csak emberre, szóval maradj nyugton, és hallgass! – Hátulról kaptam el, háttal van nekem, de azt látom, hogy hevesen bólogat, miszerint megértette mondandómat.

Lélegzetemet visszafojtva várom mi lesz a sorsunk. itt halunk e vagy sem? Nem így terveztem a véget rövid kis életemnek, ebek által szétcincálva. Cseppet sem repdesett szívem ezért, s gondolom a leányé sem. Nem engedem el, míg minden porcikámba el nem jut a megkönnyebbülés a zajok távolodása miatt.

Mikor szorító karjaimból kiszabadulhat, elhúzódik tõlem, s felém fordul. Egymást nézzük, én pedig lassan hátrahajtom arcomból csuklyámat. Felmérem mit fogtam, õ pedig, hogy ki mentette meg. Nos, határozottan megdöbbenek a látványon… ugyanis nem szoknyás népség a hangja ellenére. Arca szép, csinos leány, de nadrágot visel, s sehol egy fodor csak csipke, sõt, hímzés se. Látom rajta, hogy a nõi nemhez tartozik, az alakja, az arca, minden stimmel, csak a ruhája nem. A lábán a férfiakhoz hasonló csizmaféle van, sõt, a hátán is van valami tarisznyához hasonló dolog, amit végül maga mellé rak.

-  Mit bámulsz? – szólal meg végül. – Nem éppen illõ dolog. – Van valami furcsa a beszédében… bár megértem, de mintha nem a környéken nõtt volna fel.

- Fura a ruhád – bököm ki az elsõ problémámat, mire õ csak mereszti rám a nagy szemeit. – Még sosem láttam ilyen ruházatot, és nõ létedre nadrágot viselsz. Mi a neved, és mi keresnivalód van Lord York birtokán.

-  Lord York?! – kiált szinte fel, mintha nem ismerné a környék nagy nemesének s urának a nevét. Nagyon furcsa nekem ez a leány! Végül csak bólintok, hogy biza, õ az. - Szóval Yorkban vagyok – Miért mondanám meg neked a nevem? Én sem tudom a tiédet, és úgy illõ, hogy elõbb a fiú mutatkozzon be –esik nekem, amit egyáltalán nem értek addig, míg hirtelen le nem esik.

-  Szóval te valami úri leányka vagy? – érdeklõdöm, bár ahogy még egyszer végigmérem, no meg a tagadó fejrázása is válasz a hirtelen jött ötletemre. – Legyen. A nevem Thomas Blackwood, szolgálatodra, hölgyem - állok fel, s hajolok meg elõtte illendõen. Erre vágyott, megadom hát neki.

- Az enyém pedig Christine Davenport – áll fel õ is, majd furcsa tarisznyáját hátára veti. – Örvendek a találkozásnak. És most engedd meg, hogy kérdezzek tõled valamit.

-  Kérdezz nyugodtan – bólintok egy aprót, jelezvén, hogy várom a kérdését. Nem tudom mit várok, de amit ami elhagyja a száját, biztosan nincs közöttük.

-  Mondd meg, Thomas, mégis milyen évet írunk? – Szemöldökömet összevonom, értetlenül állok a kérdése elõtt.

- Miért érdekel az téged? – dörmögöm. Kell egy kis idõ, míg felidézem mit is mondtak errõl. Ezerkettõszáz rémlik… de nem merném rá fejemet tenni.

- Mert fontos! – vágja rá rögtön. – Kérlek, mond el, muszáj tudnom… - kezdene bele, de lepisszegem.

- Halkan beszélj, a kutyák még visszajöhetnek. Induljunk – suttogom. – S mindjárt mondom az évedet, csak gyere! – lesek vissza rá, miután pár lépést már megtettem. Szerencsére megindul utánam, jobbnak látja, ha engem követ. Nem kell csalódnia, ismerem a környéket, mint a tenyeremet, könnyû szerrel kerüljük ki a vadászokat. Párszor fel-felszisszen, beleakad pár ágba, én pedig türelmesen hátranézek rá, s megvárom, míg kiszabadítja magát.

- Akkor válaszolnál a kérdésemre, Thomas? – kérdez rá rögtön, mikor már kellõen lenyugodott. Feszült volt a levegõ, míg biztos távolságba nem értünk, nem tagadom.

- Milyen évet írunk? Pontosan nem tudom, de! – teszem hozzá, s büszkén mosolygok rá. – Az teljesen biztos, hogy ezekettõszáz elején járunk. Ha nagyon koncentrálok, talán még ki is gondolom. Emlékszem, jó pár éve nagy felhajtás volt ám abból, hogy ezeregyszázkilencvenkilencbõl átugrottunk ezerkettõszázba… De teljesen nem emlékszem ám rá, mert na, akkoriban nem ezzel voltam ám elfoglalva – mesélek neki, s közben aprókat lépek elõre, hogy tudjon követni. Legalábbis addig követett. Hátrapillantok, Christine pedig valahol félúton guggol a bokrok között, s kétségbeesetten kapaszkodik a táskájába.

- No, beléd meg mi ütött? – lepõdök meg rajta, s sétálok vissza hozzá. Nem úgy tûnik, hogy hamar utánam eredne.

- Ez csak egy rossz tréfa. Csak viccelsz… ugye? – néz fel rám reménykedõ tekintettel, mikor oda érek mellé. Én csak értetlenül pislogok rá.

- Mármint azzal kapcsolatban, hogy nem ezzel voltam elfoglalva? Kisasszony, ne haragudjon, de nekem komoly éhezési bajaim voltak akkoriban – közlöm vele, míg õ összeszorítja ajkait, lehunyja szemeit s csak csóválja a fejét.

- Csak viccelsz.

- Szeretem a mókás dolgokat, nem tagadom, de most egy cseppnyit sem csempésztem a szavaimba – próbálom nyugtatni. – Haladnunk kéne. – Válaszul csak fejét rázza továbbra is. – Nem biztonságos még.

- Haza akarok menni… - suttogja.

- Akkor induljunk, hogy hamar hazaérj – nógatom. Lehet nem kellett volna, összegömbölyödik még jobban, arcából már semmit sem látok.

- Ezerkettõszázat mondtál…? – suttogja.

- Azt ám – bólintok helyeslõen, mire csukló hangot hallat. Lassan felemeli a fejét, egyenesen rám néz a könnybe lábadt szemeivel, s szomorkás mosolyra húzott ajkaival.

- Akkor nem tudok hazamenni – feleli. – Ugyanis… még bõ nyolcszáz év kell, hogy megszülessek. – Kellemetlenül érint a dolog. Négyszáz? Az sok?  S mit ért az alatt, hogy megszületni? Hisz már megszületett, itt van, pont rám néz, él!

- Én… nem igazán értem - vallom be kelletlenül. – Már megszülettél és… és itt vagy. Akkor állj csak fel, s mehetünk tovább.

- Tényleg nem érted – vágja rá rögtön, s szemeiben a szomorúság mellett fellángol egy cseppnyi düh is. De csak kicsit, s nem sokáig, ugyanis hamar rábólintok a tényre. Tényleg nem értem, ezt mondtam én is. – Nem érted… - döbben le. – De mit nem értesz ezen? Várj… - motyogja, majd megtörli a szemeit a furcsa ruhájába, szipog párat és feláll. – Menjünk tovább és elmagyarázom neked. Nem szeretnék a múltban meghalni, kutyák által.

- A múltban? – kérdezek vissza értetlenül, míg õ nagyot sóhajtva feláll. – Nincs múlt. Most van – tárom szét két kezemet, míg õ csak csóválja a fejét, s elindul. Utána sietek, és türelmetlenül várom mivel fogja ezt az egész helyzetet megmagyarázni. -  Hallgatlak. Várom ám a magyarázatodat. Két füllel is! Hisz mindkettõ megvan még – nyúlok az említett párhoz. – Mirõl hadováltál itt össze-vissza? Azt is mondhatod, hogy most döbbentél csak rá, hogy megmentettem az életedet, megértem én. Rossz ám kutyák által kergetve lenni, átéltem már nem egyszer én magam is. Meg is köszönheted, nincs mit, furcsa öltözékû s beszédû leányt még nem menttetem meg soha. Sõt, másfélét se… – döbbenek rá.

Míg én magyarázok Christine az ajkát rágja, s szinte látom, ahogy a fejében lévõ fogaskerekek dolgoznak. Gondolkodik! Fél szemmel rám les, én pedig közelebb lépek hozzá, várom ám lelkesen a köszönetét, hogy nagy vigyorral vághassam rá, hogy az adósom az életével, de igazán szívesen tettem én ezt érte.