Érdekes árnyalatok keletkeztek, és kicsit sajnálom a két fehér ingem, amiknek volt balszerencséjük most mosásba kerülni, de semmi probléma, végül is a kékeszöld se olyan rossz, rózsaszín pedig csak egy alsóöltözetem lett. Viszont eléggé valószínû, hogy legközelebb én mosok…
- Auror! Auror! Hol van ez a fiú? – hallom meg bentrõl egyik nénikém, Flora hangját, és elmosolyodva dobom fel az utolsó felsõt a kötélre.
- Itt vagyok, Flora néni! – kiabálok vissza, majd felkapva a ruhás kosarat, besietek a házba. Épp sikerül elkerülnöm egy lábast, amit nagy valószínûséggel Merryweather néni állított röppályára azzal a céllal, hogy eltalálja Fauna nénit a veszekedésük közepette.

- Ne haragudj Auror! – szökken mellém Merry néni azonnal, de még mielõtt közölhetném, hogy semmi bajom nem esett, már fordul is a nõvéréhez, hogy õt hibáztassa.
- Elég lesz hölgyek! – csattan fel Flora, én pedig nem tudok visszatartani egy halk kuncogást, mikor reakcióként egy adag lisztet hajítanak felé mindketten Nem tudom mit próbáltak sütni, de az biztos, hogy több alapanyagot látok a földön, mint a keverõ tálban.
- Nénikéim, nénikéim! –teszem fel a kezem csititólag, végre elérve, hogy mindhárman rám figyeljenek és ne egymást nyúzzák. – Miért hívtatok? Miben segíthetek?
- Jaj, igen! – bök a levegõbe Flora, és megragadva kisebb kosarat, mint amit az elõbb letettem, a kezembe nyomja azt. – Elmennél kérlek szamócát szedni? Esetleg még csipkebogyó is akadhat. Nem kell ám sietned annyira.
Furcsálkodva nézek rájuk, mikor mindhárman nagy lelkesedéssel terelnek az ajtó felé. Nem mintha nem szeretném a szamócát vagy a csipkebogyót, de általában úgy hangzik az utolsó mondat, hogy nagyon siessek hazafelé, és ne álljak szóba idegenekkel.
- Rendben – bólintok végül, és sárga sálamat a nyakam köré kötve távozom a házból. Ráérõsen, halk dúdolgatással haladok az erdõben. Rajtunk kívül nem jár erre senki, így nincs kitaposott ösvényem, anélkül is mindig eltalálok mindenhová.

Hamar teleszedem a kosaram szamócával és csipkebogyóval, így döntök, van még idõm bõven, és utamat a kedvenc rétem felé veszem. Egy szakadék húzódik mellette, gyönyörû kilátást adva a tájra, és így kora tavasszal nyílik mindenféle virág, bódító illatukkal csábítva magukhoz a szorgos méheket, ne meg engem.
Lehuppanok a puha fûbe, és néha csemegézve a kosárból, figyelem, ahogy a jelenlétemhez már rég hozzászokott állatok lassan közelebb araszolnak.
Emlékszem, Fauna egyszer mesélte, hogy mikor pici voltam, rendszeresen kikóboroltam a szakadék szélére, de csodálatos módon, sose estem le. Persze õ azt mondta, mert mindig rajtam tartották a szemüket, de õket ismerve, ebben kicsit kételkedem. Persze nagyon szeretem õket, és hálás vagyok nekik, hogy szüleim halála után elvállalták a nevelésem, de ez nem változtat a tényen, hogy tudom milyen szétszórtak.
Már kisgyerekkoromtól tisztában vagyok vele, hogy nem árt önellátónak lennem. Ami viszont a szakadékos, vagy a sálas esetet illeti, azoknál más segítségében hiszek. Biztos vagyok benne, hogy ott tündérkeresztanyám, és a hollója segítettek.

Éppen mikor itt tartok a gondolataimban, valami a fejemre esik, és mikor odakapok, egy gyönyörû, vöröses virágokból álló koszorút veszek le egy pillanatra, és a drága hollómat pillantom meg. Vidám nevetéssel fogadom az ajándékot, és vissza is veszem, majd megfordulok ültömben, hogy a mögöttem lévõ fa egyik ágára letelepedõ hollót láthassam.
- Köszönöm szépen, drága holló! – köszönöm meg neki mosolyogva. – De miért kaptam? Valamit ünnepelünk?
Egy károgás kíséretében bólint, én pedig elgondolkodok, milyen ünneprõl lehet szó. Már rég megszoktam, hogy vele konkrétan tudok kommunikálni.
- Nekem van valamim? – Újabb károgós egyetértés. – Nos, nem szülinapom, az biztos. Tényleg, ma van a névnapom! – nevetek fel vidáman, hálás pillantást vetek rá, és megigazgatom a fejemen a koszorút. – Még egyszer köszönöm, nagyon szép!
Elégedetten károg egyet, és rázza meg magát, majd csendben figyeli, ahogy kis ideig még a többi állattal foglalkozom, felváltva beszélve hozzájuk, és hozzá.

Hirtelen azonban riadt madárraj röppen fel az alattunk elterülõ erdõbõl, és emberi hangokat is hoz felénk a szél. Óvatosan sétálok ki a szirt szélére, és levegõ visszafojtva figyelem mi történhet lent. Sajnos van egy sejtésem, és aggodalmasan fordulok sarkon. Felkapom a kosarat, és a lehetõ legrövidebb úton, amit ismerek, elindulok a zaj forrása felé.
- Vadászok lehetnek – közlöm a nyomomba szegõdõ hollóval. Erre beröppen elém, és aggódó károgással igyekszik elterelni a célomtól, de óvatosan félre tolom. – Ne aggódj, csak megnézem mit is csinálnak pontosan, és akad-e állat, akinek segíthetek.
Ettõl nem tûnik nyugodtabbnak és boldogabbnak, továbbra is rosszallóan károg, de elcsendesedik, mikor beérünk az erdõbe, megközelítve a hangokat. A fák hûvösében fejemre húzom a köpenyem csuklyáját, és még talán el is rejt kissé.

 Több férfit hallok, akik nem túl finoman kommunikálnak egymással. De ami igazán elborzaszt, az a sok lelõtt gida a lábuk elõtt. Tudom én, hogy élelemért vadásznak, de eddig azt láttam többnyire, hogy az idõsebb állatokat lövik, ezzel erõsítve a csordát, a fiatalokat pedig hagyják felnõni és szaporodni. Akkor is sajnálom õket, ha már idõsek, de ez így…szörnyû! A vadászoknak ennél jobban kéne tisztelni a természetet!
Készülök is, hogy elõlépve a fák rejtekébõl, ezt megmondjam nekik, mikor hirtelen elsötétedik körülöttem minden, mintha csak ránk szakadt volna az éjszaka, és álomba zuhanok.

Mikor legközelebb magamhoz térek, különös és ismeretlen helyen találom magam. Feltápászkodom a puha moháról, és a csuklyámat levetve, kíváncsian pillantok körbe. Teljesen lenyûgöz a környezetem! Picit ugyan elvadult, és némileg kopár, de tagadhatatlan, hogy így is gyönyörû, és elég egy pici képzelõerõ, hogy tudjam, milyen lehetne virágokkal, és sok-sok zölddel!
Lassan forgok körbe, és nem is veszem elõször észre, hogy a lábam körül mozgás támadt. Mikor mégis, meglepettségemben ugrom egyet, de aztán gyorsan összeszedem magam, és leguggolva nézem meg a különleges, apró lényeket.
- Szerbusztok! Hát ti kik vagytok? – kérdezem mosolyogva. Motyorásznak valamit, egymást lökdösve, szégyellõsen toporogva, de mielõtt megtudhatnám, hogy beszélünk-e közös nyelvet, újabb lényecskék érkeznek. Különbözõek, és többen, a legkülönösebbek a világító tündérfélék, akik körülöttem repdesnek, mikor felállok. Csillogó szemekkel követem a mozgásukat, lassan és óvatosan sétálva a mohás talajon.

Hirtelen azonban minden lényecske elrebben a közelembõl, nagyjából egy idõben azzal, hogy a fákhoz értem, és mozgást pillantottam meg közöttük.
- Gyere elõ, ne félj tõlem! – szólalok meg, egy mosoly kíséretében, mert máris érzem, kivel van dolgom.
- Ha elõjövök, te fogsz félni tõlem – érkezik a halk felelet, közönyösnek szánt hangon.
- Nem fogok! – nevetek fel, mire valóban elõlép a fák közül. Kiskorom óta elõször, most látom, és nem csak érzem õt. Nem emlékeztem rá, hogy nézett ki, de még mindig lenyûgözõ, és érzem az erõt benne.
- Miért nem félsz tõlem? – kérdezi, mikor meg se rezdülök, hiába áll elõttem.
- Miért félnék? Te vagy az én jótündérkeresztanyám! – jelentem ki magabiztosan, és közelebb lépve, átölelem. Megdermed, és egy mozdulatot se tesz az ölelés viszonzására, de ez egy cseppet se zavar, biztos szégyellõs.

- Te egy nagyon fura gyermek vagy… - jegyzi meg, mikor elengedem, és hátrébb lépek. A következõ pillanatban, egy fekete árny suhan hozzánk, és a vállára ülve, károgni kezd. Boldog mosolyt villantok a holló felé, aki némi toporgás után a levegõbe lendül, és a tündér mellett, egy helyben kezdi verdesni a szárnyait, mintha várna valamire. A tündér a szemét forgatva felsóhajt, majd csettint egyet, én pedig kíváncsian figyelem, ahogy a drága holló barátom, fekete füst kíséretében alakot vált. Pár pillanat múlva, egy magas, fekete hajú, jóképû férfi áll velem szemben.
- Üdvözöllek, Auror! Diaval vagyok – mosolyodik el, és elegánsan meghajol, mintha valami neme elõtt állna. Nem számítottam rá, hogy van ember alakja, de örülök neki, és halk nevetéssel õt is megölelem, mikor kiegyenesedik.
- Ez életem legboldogabb napja!  - jelentem ki. – Nem hittem volna, hogy így találkozhatok majd veletek. Tényleg, hol is vagyunk pontosan?
- Múriában. Demóna hozott ide, mert éppen készültél bajba keveredni! – feleli Diaval, tündérkeresztanyámra bökve, rosszallással a hangjában, a cselekedetem miatt.
Elszomorodva biggyesztem le a számat, mikor eszembe jutnak a lelõtt gidák. Nem akartam bajba keveredni, de gondoltam megmondom a vadászoknak, mennyire helytelenül cselekedtek.

- Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam – bököm ki csendesen. – De ott volt az a sok ártatlan gida, és…és… - elcsuklik a hangom, de nem és nem fogok sírva fakadni.
- Remek munka, Holló… - szólal meg Demóna, és mikor felkapom a fejem, látom, hogy Diaval kissé tanácstalanul, pánikolva lép közelebb hozzám.
- Ne haragudj, nem akartalak elszomorítani! – mondja gyorsan, nekem pedig máris mosoly kúszik az arcomra törõdését látva.
- Nem a te hibád – nyugtatom meg gyorsan, és összeszedve magam, kiûzöm a fejembõl az elkeserítõ látványt. – Tehát Múriában vagyunk? A tüskefalon túl? A tündérek birodalmában? Mekkora ez a hely? Milyen lények élnek még benne? Te vagy itt az uralkodó, tündérkeresztanyám? És te miként tudsz alakot váltani, Di… - A többi kérdés bennem reked, mikor hirtelen megint elsötétedik elõttem minden, ahogy most megpillantok némi arany fényt, és álomba merülök.

Sajnos, nem tarthatott örökké ez a nyugalmi állapot, Maleficentet elárulta az az ember, akinek a szívét adta; levágta szárnyait, csak azért, hogy õ lehessen a következõ király. Maleficent szörnyû haragra gerjedt, Múria eddig csodaszép, zöldellõ fáiból, varázslatos tájából csipkebokorral körbevont, sötét és ijesztõ hely lett. Malificent csodálatos, aranyló, gyógyító mágiája pusztító zöld méreggé vált, Múria védelmezõjébõl egy bosszúszomjas, megkeseredett asszony lett.

Bosszújának eszközét az álnok új király újszülött fiában találta meg, akit hû szolgájának, a holló Diavalnak segítségével megátkozta, hogy a fiú a tizenhetedik születésnapján megszúrja ujját egy rokka orsójával, és örök álomba merül, melybõl csak egy érzõ szív csókja ébresztheti fel. A király azonnal a „jótündérek” gondjára bízta fiát, hogy tûntessék el mindenki szeme elõl, és addig vissza se vigyék, amíg be nem töltötte a tizenhetedik életévét, nehogy beteljesüljön az átok. Jó tündérek… hát persze, olyan jó tündérek, hogy még egy gyermekre sem tudnak vigyázni; Diavalnak és Maleficentnek kellett a fiú felcseperedésében segédkeznie, különben a kis herceg az elsõ napot sem élte volna túl a tündérek mellett, ahogyan a további napokat, heteket, hónapokat és éveket sem. Csakis Diaval és Maleficent õrzõ, és lassacskán szeretõ gondoskodása miatt élte túl a kis Auror élete elsõ tizenhat évét.

Én már csak tudom, hogy ez történt, hiszen az én nevem Diaval. Én vagyon Maleficent hûséges szolgája, és én vagyok az, akit az elsõ találkozáskor teljesen elbûvölt a kis Auror herceg. Úrnõmet sosem árulnám el, még Aurorért sem, hiszen számomra az Úrnõm a legfontosabb a világon, ám Auror… õt lehetetlenség nem kedvelni.

Emlékszem az elsõ alkalomra, mikor meglátogattam a kis herceget. Addig mindig csak messzirõl figyeltem, ahogyan szolgák hada veszi körül azt a lényt, akinek az apja oly sok keserûséget okozott az én Úrnõmnek, ám aznap, mikor az a három inkompetens tündér elvitte õt, és hagyta, hadd bõgjön a csecsemõ éhségében, muszáj volt vinnem neki ételt. Úrnõm megparancsolta, és én is akartam. Ahogyan közel repültem hozzá, teljesen elvarázsolt a kis csecsemõ. Megitattam, majd ahogyan kirepültem a boldogan, teli pocakkal szuszogó gyermek szobájából, Úrnõm emberré változtatott.

- Egészen szépséges, nem igaz? – kérdeztem gondolkozás nélkül, miközben az ablakon át a kis herceget figyeltem. Pufók, gyermeki arcocskáját puha, szõke haj keretezte, és édesdeden aludt.

- Szerintem ronda. Igazi szörnyeteg! – kaptam a mérges választ Úrnõmtõl, ám már akkor is elég ideje voltam már vele ahhoz, hogy lássam rajta, hogy igazából õ is csodálatosnak találta Aurort, csak még önmagának sem akarta bevallani. Még most sem, de a cselekvései önmagukért beszélnek!

- Nem is tudom, Úrnõm… szerintem egy emberhez képest igenis csodaszép – fontam össze karomat, és félredöntött fejjel méregettem a tündéri szépségû emberi gyermeket.

Ezután igaz, hogy Úrnõm úgy büntetett, hogy nem változtatott vissza hollóvá, csak hagyta, hadd szenvedjem vissza magam elsõ alkalommal eredeti alakomba, de akkor sem vontam, és nem is vonnám vissza azt, amit mondtam. Fájt, hogy ezt tette velem, fájt maga az átváltozás is, ám még mindig vallom, hogy meseszép baba volt, és meseszép most, tizenhat évesnek is.

Szeretem a tavaszt. Bár Múria jelenleg nem olyan csodás, mint egykor volt, tavasszal minden virágba borul, és az itt élõk, bár a fejük felett lebeg Maleficent, az önkényesen kinevezett uralkodójuk sötét árnya, mégsem akadályozza meg õket ez abban, hogy boldogan játszadozzanak a fényes, ragyogó napsütésben. Jó dolog figyelni õket, ahogyan kergetõznek a vizeken, virágokon, ám nekem más feladatom van. Nem az Úrnõm parancsolta, ám legalább olyan fontos, mintha az õ parancsára cselekednék.

Ma van Auror névnapja, és muszáj ajándékot készítenem neki. Még mikor a virágok virágázásnak indultak, elkezdtem tanulni a virágkoszorú fonást az egyik kis virág tündértõl, hogy erre az alkalomra egy tökéletes koszorút tudjak Aurornak fonni. Remélem, tetszeni fog neki, a tündérek javasolták ezt az ajándékot.

- Most ezt keresztbe, aztán hozzá a másik virágot… - mormolom magam elé az instrukciókat, hogy mit hogyan kell csinálnom. Érzem magamon Úrnõm kíváncsi tekintetét, de csak azért sem fordulok felé. Ha tudni akarja, mit csinálok, akkor kérdezze csak meg.

- Mirõl mormogsz így ennyit? – Végül csak nem tud ellenállni a kíváncsiságának, tudtam én! Lehajtott fejjel elvigyorodok, hogy már így kiismertem az én szeretett Úrnõmet, majd a gyõzedelmes mosolyt eltûntetve arcomról, fölnézek, és válaszolok:

- Fölmondom a használati útmutatót, hogy hogyan kell virág koszorút fonni. – Nem könnyû dolog, el kell, hogy ismerjem. Mikor a tündérek mutatták, úgy tûnt, mintha olyan egyszerû volna, mint a repülés, ám ez sokkal, de sokkal nehezebb mindennél, amit eddig tapasztaltam „emberi” életem során, pedig aztán elég sok dolgot tettem már Úrnõm parancsára. Remélem, értékelni fogja Auror…

- Miért készítesz virágkoszorút? – kérdezi Maleficent megdöbbenve. – Egyáltalán ki tanította meg neked, hogy hogyan kell készíteni ilyet? – Há-há! Még tudok meglepetést okozni, igaz, Úrnõm? Nem vagyok én olyan tudatlan és elveszett, hiába vagyok csak tizenhat éve ember! Mondjuk, ez eléggé furcsa, hogy emberként ugyanannyi idõs vagyok, mint a kis Auror, pedig aztán igazából mennyivel idõsebb vagyok nála. De az emberekrõl legalább pontosan olyan keveset tudok, mint õ, aki három, önmagát embernek álcázó, borzalmas tündérrel él együtt évek óta.

- A virág tündérek tanítottak meg, még egy hónapja. Gondoltam, készítek ajándékot Auror névnapjára, ami ugye ma van – mondom, és büszkén fölmutatom a végre elkészült koszorút. Bár nem olyan szép, mint amilyent a tündérek fontak, meg nem is olyan szép, mint amilyen vörös virágokból lett volna, de így, fehér virágokból, általam készítve is nagyon szép! – Hogy tetszik, Úrnõm? – kérdem, és izgatottan várom a véleményét. Bízom benne, tudom jól, hogyha borzalmas, akkor nem fogja engedélyezni, hogy ilyen ajándékot adjak Aurornak. Egy kiismerhetetlen pillantással jutalmaz, majd csettint egyet, én meg már várnám, hogy visszaváltozzak hollóvá, ám nem történik semmi. Akkor…?

- Így legalább a virágok színe hasonlít Szörnyike szemeire – mondja érzelemmentesen. Rápillantok a kezemben tartott koszorúra, és tényleg! Az eddig fehér virágok most megnõttek kissé, és fölvették pontosan azt az árnyalatot, amilyen Auror szemeinek színe. Ezt az árnyalatot egyetlen virággal sem tudtam volna elérni, és õ mégis átvarázsolta az én… a közös ajándékunkat.

Tudtam én, hogy az õ szívét is felolvasztotta a kis herceg! Még ha föl is áll, el is indul, és úgy is tesz, hogy nem érdekli õt, õ is örömmel segített be ezzel a színváltoztatással az ajándékozásba!

- Tudtam, hogy te is kedveled a fiút, Úrnõm! – mondom vigyorogva, és hûségesen követem, bármerre is sétál. Felhorkant, amivel jelezni kívánja, hogy feltételezésem nem nyerte el a tetszését, ám én tudom, amit tudok. Igazából Maleficent, az én gonosz és bosszúszomjas Úrnõm egy igazi cukorfalat, ha Aurorról van szó. – Csak valld be, én nem adom tovább a titkodat senkinek! – vigyorgom. A csettintés, és az azt követõ átváltozás nem ér felkészületlenül, és csak jókedvûen károgok egyet, jelezve, hogy engem úgysem tud átverni, túl hosszú ideje vagyok már hû szolgája ahhoz, ám mivel nem akarok bosszúságának áldozata lenni, inkább gyorsan csõrömbe kapom a koszorút, és elrepülök arra a rétre, ahol Auror ilyentájt mindig szórakozni szokott. Ott találom most is, a kis réten, ahogyan boldogan játszadozik a közel merészkedõ állatokkal. A „nénjei” már régóta nem járnak el vele ide, na, nem mintha régebben annyit vigyáztak volna rá, de már õk is rájöttek, hogy Auror elõbb tud magára vigyázni, mint hogy õk megvédenék bármitõl is.

Izgatott szárnycsapásokkal közeledek felé, és ahogyan a háta mögé kerülök, fejére pottyantom új koszorúját. Meglepetten fordul meg, és kap a fejéhez, ám mikor meglátja, hogy én vagyok az, és hogy egy virág koszorút hoztam neki, meglepõdése boldog kacajba fordul.

Szeretem a nevetését.

Szeretem Aurort.