- Ah... Te nem az a srác vagy? – sikít fel, ezzel nagyban emelve annak az esélyét, hogy elkapnak minket, így rögtön elhallgattatom és kattogni kezd az agyam. Hogyan használhatnám ki, hogy neki helyzeti elõnye velem szemben, hogy nem pikkel rá az edzõ már egyébként is, mert nem jön ki jön az ásszal?
- Egyébként mit keresel te itt? – kérdezem. Örömteli véletlen, de akkor is.
- Mit keresek itt? Nem nyilvánvaló, hogy azért, mert ebbe a suliba jöttem? – Aah, baaka…
- És akkor már az elsõ napodon elkéstél? Mindig mindent könnyedén veszel, mi?
- Nem akarom ezt pont tõled hallani! – Ott a pont.
- A lényegre térve: elég nagy pácban vagy. Az edzõnk, Kataoka Tesshin, hihetetlenül szigorú a pontosságot illetõen. Több mint 100 tag van a csapatunkban, ezért legrosszabb esetben sosem fog emlékezni a nevedre.
Persze õ pánikolni kezd, de nekem már kezd is alakulni egy terv az agyamban. Ha valahogy rá tudnám terelni a figyelmet, akkor besurranhatnék a helyemre. De hogy vegyem rá, hogy menjen ki és hívja fel magára mindenki figyelmét?
- Ez rossz! Ez nagyon rossz! Menjek ki, és boruljak térdre? – He? Mi? Nem! De már meg is van mit teszek.
- Ugyan, nyugodj le. Még ha bocsánatot is kérsz, a késés az késés. Nem fog változtatni a büntetéseden. Azonban…  – paráztatom be kicsit jobban - mi lenne, ha anélkül, hogy bárki is észrevenné, surrannál a sorba? 
Elmagyarázom, bevetve a bizalom-kártyát, ami nála bevált, bár attól picit tartok, hogy csak most. Mert amit kapni fog, azt valószínûleg nem teszi zsebre, de ah, nekem most nincs idõm õt pátyolgatni, van elég bajom nélküle is. Majd ha kimászik ebbõl – akkor már egyedül és egyáltalán engedik, hogy velem gyakoroljon, akkor majd gondolkodom a kiengesztelésen.
- Elkésett, de megpróbál besurranni a sorba! – üvöltöm. Ez az!



* * *


Persze, hogy nem vált be. Mit is hittem? Mindegy, egy bocsánatkéréssel el is lehetne intézni, ha nem lenne amúgy is feszültség köztem és az edzõ között, aki persze félrehív és kifejti, hogy ez így nem fog menni. Én vagyok a kezdõ fogó, ez tény, de ha nem fogok tudni együtt dolgozni az ásszal, akkor – helyzetébõl adódóan – neki fog kedvezni és Miyauchi-senpai levált engem.

A napjaimat így ezt követõen belengi az, hogy megpróbáljam belopni magam Tanba-san szívébe, ami még mindig nem megy jól. Kezdem azt hinni, hogy valójában kifejezetten gyûlöl és amúgy is az a cél, hogy más legyen az állandó fogója – így a kezdõ fogó ugye. Soha nem hajlandó velem gyakorolni, soha nem mutat meg egy dobást sem, sõt, amikor mégis, akkor mintha direkt nem olyat dobna, amilyet kérek. Már amikor dob és nem rázza a fejét a jeleimre. Kezdek kifogyni az ötletekbõl, egyre feszültebb vagyok és ez egy délután Kuramochin csattan.
- Tudod, néha kifejezetten szemét tudsz lenni – jegyzi meg mellettem sétálva.
- Hát köszönöm – álcázom vigyorgás mögé minden gondomat.
- Ne baromkodj, komolyan! Ha nem is érdekelt Sawamura, akkor minek csábítottad ide? Tudod, mennyire rosszul néz ki mostanában? Nem is engedik dobni, csak fut állandóan és totál levert. Már…
- Akkor most gyorsan tisztázzunk valamit – fordulok szembe vele, megszakítva a monológot. – Ha annyira idióta, hogy csak miattam jött ide, akkor megérdemli. Másrészt tudom, hogy hihetetlen, de most egyszerûen nem érdekel, hogy mi van vele, érted? – Próbálom nem felemelni a hangom, de… nehezen haladok.
- Ennyire rossz a helyzet Tanba-sannal? – kérdezi félrebillentett fejjel.
- Ennyire.
- De te vagy a legjobb fogó – jegyzi meg.
- Ha az ász jobban dob a második legjobbnak, akkor az edzõ azzal is ki fog békülni, hogy váltogatja a fogókat, de mivel a meccsek nagyobbik részében Tanba-san dob, így…
- És ha jönnek az elsõsök? Hallottam, hogy vannak jók. Meg ugye ott van Sawa…
- Ki ne mond a nevét – sziszegem.
- Mi bajod a nevével? – kérdezi vigyorogva.
- Amint kimondod, jönnél a többi marhasággal – vigyorodom el én is. Pláne, amikor leszemétládáz.

* * *

A harmadévesek már rég végeztek, utánuk meg mi jöttünk a fürdõben. Most az elsõsökön a sor. Nem is akarom, nem is tudom elkerülni Sawamurát. Egyszerûen nincs rá mód és ha lenne sem tenném. Tanba-sannal a helyzet romlik, hiszen elkezdtem kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni Kawakamira. Ha nem hagyja magát az ász, akkor keresek mást, akivel foglalkozhatok és ha látok rá esélyt, ászt faragok majd belõle.
- Te! – kiabál rám viszont most Sawamura. Hogy miért pont most?  Passz…
- Neked is szép estét, Sawamura-kun – vigyorgom és ellépnék mellette, de elkapja a karom és visszaránt. Egy pillanatra nem tudom visszafogni a dühömet, ami a tekintetemre ül ki. Legszívesebben üvöltenék vele, hogy hagyjon már békén, ne zaklasson a hülyeségeivel, még másfél évem van, amit lehet, hogy rohamléptekkel tesznek tönkre kezdõ fogóként, erre még…
- Oi, mit jelentett az a csók õsszel? Magyarázatot követelek!

He?

Most komolyan? Egy kis csók miatt csinálja ezt? Mi ez a tekintet egyáltalán? Ha ezzel nézett volna az edzõre bocsánatkérés közben, már nem futna, hanem végezhetné az edzéseket a többi dobóval. Egyébként is, ha jól hallottam, az elsõsök hamarosan játszani fognak a nem kezdõk között levõ felsõbb évesekkel egy meccset.
A meccs, amit csak nézek, mert még kezdõ vagyok, így nem kell játszanom. Az egyik alkalom lesz, amikor majd Tanba-sannak nem lesz más választása és velem fog edzeni, hiszen Miyauchi-senpai nem kezdõ, õ játszani fog a meccsen – legalábbis ez a pletyka.
Rájövök, hogy egy ideje nézem, õ meg egyre bizonytalanabbul próbálja meg felhívni magára a figyelmem. A kezdeti hé-k már halkabbak és bizonytalanabbak. Valahogy hirtelen beugrik az, amikor Azuma-san ellen játszottunk. Hm. Vigyorba szöknek az ajkaim, napok óta elõször õszintén. Itt az én ász-jelöltem! Csak meg kell dolgozni, és ha kiüti nekem Tanba-sant a nyeregbõl még idén, akkor semmi gondom nem lesz, hiszen az ász csak nekem dob majd – errõl meg gondoskodom. Az az enyhe pír és az izzadó tenyere, amivel még mindig a karomat szorítja, arra engednek következtetni, hogy van a barátkozásnál egy közvetlenebb és könnyebb út, amivel dolgozhatok rajta. Mindketten élveznénk – én biztosan, meg ha jól csinálom õ is, és ki tudja, talán szerezhetünk egymásnak pár kellemes emléket.

Ezen új ötletemen felbuzdulva egy könnyed mozdulattal szakítom ki magam az ujjai szorításából és elkapva a felkarját, berántom a raktárba, mert már hallom közeledni a többieket. Nagyon pici a helyiség, két test teljesen összesimulva fér csak el, de azért én magamhoz húzom teljesen és belülrõl kulcsolom be az ajtót. Az egész teret betölti a takarítószerek szaga, egy felmosó nyele nyomódik a hátamnak, de õ annyira ledöbben, hogy egész kezessé válik.
- Magyarázatot akarsz? Nem is. Követelsz, bocsánat – kuncogom a fülébe, majd megragadom a karjait és kihasználva, hogy ki tudja nyújtani a kezét, a falon fogom össze, pont belenyomva egy pókhálóba, de nem érdekel. Másik kezemmel a szabadidõalsó alá kapok, megmarkolva, és közben dolgozom rajta. Ki fogom élni az összes dühömet rajtad, Sawamura-kun, és te imádni fogod. Majd utólag. Mert most hirtelen jut el az agyáig, hogy mit is csinálunk és már kezdene hadakozni, így inkább megcsókolom, de csak nem nyugszik!
- Biztos, hogy azt akarod, hogy az elsõsök és a másodévesek a kezemmel a gatyádban találjanak ránk?  - kérdezem. Megdermed, és ezt kihasználva folytatom, amit elkezdtem.

Fiatal, így nem lep meg, hogy gyorsan keményedik meg az ujjaim között. Mire feldolgozza, hogy mi történik vele és kigondol egy jó taktikát ellenem és a jelenlegi helyzet ellen, a teste már remegni kezd és a hangos nyögését a számmal vagyok kénytelen tompítani, hiszen a kezeim foglaltak.
Remeg, én meg kintre fülelek, miközben az ujjaim között megérzem, hogy elélvezett. De édes. Alig pár perce csináljuk. Még egy dolog, amin dolgozni kell.
- Itt a válaszod, Sawamura-kun – nézek a szemébe. Alig van fény, egy pici ablak van csak az ajtó tetején, és a villanyt sem kapcsolhattuk ugye fel. – Gondolkodj rajta.
Elengedem a karjait, amik, talán ösztönösen, talán valami más céllal – vagy csak a pici hely miatt, de a mellkasomhoz simulnak, miközben én a hátán és a fenekén simítva végig elérem a kulcsot, és amikor nem hallok kintrõl senkit, kinyitom az ajtót és mintha semmi sem történt volna, indulok lefeküdni. Elõtte talán máshova is, hiszen eléggé izgalmas volt a helyzet. Alig várom, hogy felbátorodjon és nekem is jó legyen.


* * *

- Mi a frászt csináltál vele? – süvít suttogva Kuramochi másnap a teremben.
- Hm?
- Sawamurával! Ne tedd itt nekem a hülyét! Tuti te voltál!
- Miért, mi történt? – kérdezem komolyan érdeklõdve.
- Olyan volt, mint aki teljesen máshol jár, de egész este! Különbözõ zokni meg ilyesmik… szóval? Mit tettél vele?
- Semmit – mosolyodom el bájosan. De ismerem Kuramochit, tudom, hogy ez a tekintet semmi jót nem hordoz.  
-  Ha te semmit, akkor… - Na, már õ vigyorog. – Édes volt az este. Talán akkor teszek vele valamit én.
Azonnal leolvad a mosolyom. Dühösen nézek rá, de õt ez nem hatja meg, gondolom tudta, mivel húzhat fel, mert pontosan tudja, hogy én tettem valamit Sawamurával ahogyan azt is, hogy nem osztozom.
- Sawamura az enyém. – Elkomolyodik õ is. Nem olyan rég óta ismerem, de nem volt még olyan srác, aki neki is és nekem is tetszett volna. ha lett volna, sanszosan nem is lennénk már jóban. Ha ezt jóban levésnek lehet nevezni.
- Csak ki akartam ezt szedni belõled, de Sawamura nekem nem jön be – rántja meg a vállát. – Szóval?
- Szóval mi? – eresztek le én is.
- Mit csináltál vele?
- Nem fogom megbeszélni veled - vonom fel a szemöldököm.
- Nem fogom ápolni, ha darabokra töröd, ugye tudod? – kérdezi teljesen komolyan. Hm, nem szoktam senkit összetörni. Jó, van egy-két balul sikerült emlékem, de azokról Kuramochi csak elmesélés szinten tud, mióta ide jöttem, csak egy kalandom volt. Az is inkább elfelejtéssel ért véget. Összetörni nem nagyon akarok senkit már.
- Miért törném össze? Ászt fogok belõle csinálni. A többi csak kellemes plusz.
Hümmög, majd visszafordul a saját padja felé. Nekem meg már vannak is ötleteim, hogy hogyan segítsek annak a kis hülyének, hogy egyáltalán elkezdhessen a dobókkal edzeni.


*  *  *

Másnap hajnalban megyek ki a pályára. Az edzõ megkért, hogy menjek, mert beszélnie kell velem, de arra, hogy valaki ekkor már fut, nem számítok. A pihenõnél áll az edzõ és azt a valakit nézi, akit ezer közül is fel tudnék ismerni, pedig még meg sem figyeltem túlzottan.
- Majdnem minden hajnalban itt van már ilyenkor – mondja.
- Emiatt akart velem beszélni? – kérdezem.
- Is. Hogy haladnak a dolgaid Tanbával?
- Nem túl jól. Õ inkább Miyauchi-sannal szeret tüzérséget alkotni.
- Kawakami pedig inkább veled, igaz? – Bólintok. – Két dobó kevés. Szükségem van még többre és az elsõsök között nem láttam egyelõre olyat, aki érdekes lenne. De arra emlékszem, amikor ti elõször alkottatok tüzérséget. – Nem lep meg, hogy látta, hiszen egy edzésen történt, õ meg minden edzésen ott van. – Mit tudnál kihozni belõle? – int a fejével Sawamura felé.
- A maximumot. Ászt csinálok belõle. – Az edzõ szemébe nézek. Érezze csak, hogy nem poén.
- Rendben, akkor hagyni fogom játszani a felsõsök elleni meccsen, de elõtte készítsd fel.
- De ha csak fut…
- A meccs elõtt nem fog futni. – Hm. Igaza van!

* * *

A meccs már elkezdõdött, és nem túl meglepõen az elsõsök borzalmasak. Nincs erre jobb szó. De ahogy kiszúrom Sawamurát, ahogy a kispad mellett áll, a kerítéshez lépek. Tanba-san úgyis elment inkább súlyt emelni, minthogy dobjon nekem, pedig hamarosan meccsünk lesz.
- Hé, Sawamura! – Összerezzen, de azért a kerítéshez lép. – Gyere oda – mutatok a kapu felé -, segítek felkészülni.
- Minek? Az edzõ nem fogja engedni, hogy én is pályára lépjek – mondja. Nem elkeseredett, már mintha tényként közölné a dolgot.
- Segítek bemelegíteni – jelentem ki, ahogy belépek a kapun, õ meg mellém ér. Ahogy közel állok hozzá, az arcára pír szökik. – Aztán ha pályára lépsz, este majd meghálálod – kacsintok rá.