Karakter: Vittorio Luciano De Bello
Lassan haladok felfelé a lépcsőn, a páholyom felé. Ahogy mindig, most is egyedül fogok ott tartózkodni, kiélvezve az egyedüllétet, s a pompás operaházi előadást. Minden pénteken, főleg ha oly csodás darabot játszanak, melynek nemet nem tudok mondani, ellátogatok pár órácskára a színházba, s elfoglalom a helyemet. Egyedül, testőrök nélkül térek mindig be. Jól tudom, hogy egy gyilkolásra képzett férfi nem tudja úgy kiélvezni az opera adta szépségeket, s hogy nagy veszélyben van ilyenkor az életem. Azét az előadás alatt megengedem a legjobb testőreimnek, hogy öltönyt váltsanak, s vigyázzanak rám, anélkül, hogy megzavarnák a nyugalmamat.
Befáradok a páholyomba, amihez még három hasonló van a hatalmas nagy Operett Színházban. Gyönyörű selyembútorok sorakoznak benne, egy kanapé is elfér a falhoz tolva a kényelmes székek között. A falon díszek, viktoriánus kori tapéta, a szegélyek hasonló kori mintájúak. Hiába a nagy tér, én egyedül fogom az adott kényelmet élvezni. A középső székhez sétálok, végigsimítok a selymes anyagon, majd helyet foglalok. Elegáns öltönyben érkeztem, nyakkendővel, arany karórával, amire egy futó pillantást vetek, hogy megtudjam, mennyi időm van még a műsor kezdetéig. Pontosan öt perc. Nos, az nem is olyan sok.
Hátradőlve, ölbe tett kézzel figyelem s hallgatom a csodás előadást. Az egyik kedvencem ez, a Faust. Többször láttam már, különböző operaénekesekkel, de nem tudom megunni. Oly borongós hangulata van számomra, amit a szívem minden szívesen fogad. Persze, ezt másnak nem igen kell tudnia. Sőt, senkinek se. Mindenkinek maradjon meg Vittorio Luciano De Bello annak az impozáns, erős férfinak, akinek gondolják.
Lépések zajára leszek figyelmes, majd a páholyom ajtaja nyílik. Nagyot sóhajtva simítok végig frissen borotvált államon. Már a járásból meg tudom mondani ki az: Luigi, a testőreim feje. Megáll a kényelmes székem mellett, majd megköszörüli a torkát. Lassan emelem felé tekintetemet, nehezemre esik az előadást otthagyni, még a szemeimmel is.
- Igen? – kérdezek rá jelenlétének okára mély baritonommal, s egy enyhe homlokráncolással.
- Tudom főnök, hogy nem szereti, ha megzavarják, de fontos ügyről van szó.
- Ennyire? – döntöm kissé oldalra a fejemet, mire kapok egy határozott bólintást. – Mi lenne az?
- Behívom.
- Parancsolsz? – kérdezek vissza, mire megköszörüli a torkát. Tudja, hogy nem tetszik a helyzet. Nagyon nem.
- Az orosz maffia egyik fejese van itt uram. A bátyjával volt tárgyalása, vagyis lett volna, de… az a nagy helyzet, hogy összefutott itt pár barátjával, akik felvilágosították arról kivel érdemesebb üzletet kötni a De Bello családból.
- Velem. – Nem kérdezem, kijelentem, hisz ez tény. – S hogy került a színházba?
- Jó a testőre, uram. Kinyomozta magát.
- Erről még beszélünk – dörmögöm, majd intek egy aprót a kézfejemmel. Érti a célzást, s ki is megy, hogy bevezesse a vendégeket. Jól tudom, hogy így már lőttek az előadásnak, így felállok s a díszletbe épített kis hűtőhöz lépek. Édes olasz pezsgő van behűtve, pont ahogy mindig kérem. Kiveszem, majd felbontom, s egy gyönyörűen kecses pohárba öntök magamnak. Nagyot kortyolok a hűs alkoholból. Isteni!
- Itt vagyunk, főnök – szólal meg Luigi, mire én lassan az ajtó felé fordulok. Két férfi áll mediterrán testőröm mellett, s mindkettőről lerí, hogy északi. Bár nem tudom eldönteni, hogy a kisebb darab, vagy a magasabb s nyurgább a főnök e. Az utóbbi mintha albínó is lenne… Luigi nem említett ilyet.
- Szép jó estét – köszön a kisebbik angolul. – Igor Aksina vagyok, ő pedig a testőröm – mutat maga mellé.
- Jó estét – köszönök vissza, míg a kezemben tartom poharamat. - Vittorio Luciano De Bello. Örvendek a találkozásnak. Pezsgőt? – érdeklődöm halovány mosollyal az ajkamon. Természetesen helyeslő választ kapok.
A függönyöket Luigi behúzza az orosz testőrével, majd együtt vigyáznak ránk. Igor Aksina azért jött hozzám, hogy üzletet kössön velem. Én magam remek szerencseipart építettem ki az alvilágba, ő is hasonlót szeretne a saját hazájában. Nem mindenkinek mehet olyan jól, mint nekem, s ezt neki is meg kell értenie. Bár azt hiszem elég lesz akkor, ha már kifizetett… nagy összegről van szó, ami nem csak pénzt, de fegyvert is tartalmaz.
Mielőtt távoznának végigmérem a testőrét, aki mindvégig engem nézett. Szemrevaló darab, férfi létére szép, hosszú fehér haja van. Szeretem a hosszú hajat, remekül lehet bele kapaszkodni, míg… Nos, lehet nem kéne ilyeneken törnöm a fejemet. Egyelőre… Bár igazán érdekel a dolog. Fehér haja van, mintha pigment hiányos lenne. Bőre is abnormálisan hóka. Talán albínó lenne? Nem, szemei nem pirosak… majd utánanézek.
- További szép estét – duruzsolom oda neki halkan, mire szemei felcsillannak, s halványan elmosolyodik.
- Köszönöm uram. Önnek is.
Nincs már sok hátra az előadásomból, de mégis leülök s végignézem. Nem is tudom… talán csak a látszat nyugodtság kedvéért. Bizsereg a testem, érzem, hogy el kell aznap este intéznem valakit. Rég adtam ki a gőzt.
A színészek felsorakoznak, s mélyen meghajolnak a színpadon. Tekintetem megakad a fiatal fiún, ki a páholyom felé nézeget. Viszonzom tekintetét, sőt, mélyen a szemeibe nézek, miközben egy nagyot kortyolok poharamból.
- Enyém leszel ma – suttogom halkan.
*~(¤)~*
Meleg test simul az enyémhez, kéjtől fűszerezett nyögések telítik be a hotelszobát. Testem bizsereg, élvezetre vágyom. Lassan mozgom, kiélvezem a szeretkezés minden pillanatát, hogy a test, mi alattam vergődik az élvezettől csakis az enyém, én irányítom. Ameddig csak lehet fokozom a gyönyört, majd mikor a csúcs is elérkezik gátlástalanul nyögök teli torokból, kifejezve élvezetemet.
Beletúrok hajamba, majd nagyot sóhajtva könyökölök fel az ágyon. Izzadságban úszom, testem teljesen kielégült. A mellettem szuszogó test biztosít arról, hogy partnerem is hasonlóan érezhet, bár nem is csodálkozom. Ugyanolyan élvezetet nyújtottam neki, mint amilyet elvártam tőle. Lehet bár hangja nem fogott meg az előadás alatt, hófehér, hibátlan bőre a szeretkezésünkkor annál inkább. Szívás nyomok tarkítják, az én művem mind, s ha lehet ilyet mondani, még szebb tőlük.
Lassan simít hátra a hátára, átöleli magát, majd nagyot sóhajtva fordul lassan felém. Érdeklődve figyelem minden mozdulatát, majd végül gyengéd csókot hintek ajkaira. Félig lehunyt pillákkal élvezi a búcsúcsókot. Igen, ez búcsú. Futókaland, alkalmi ágymelegítő. Szeretőnek se mondanám.
- Köszönöm a csodás estét… - suttogja halkan, megigézve.
- Én köszönöm – búgom neki, majd míg ő a párnák közé temeti pirosló orcáját én öltözködni kezdem. Még haza kell érnem a hotelból, s valamelyest átgondolni az orosz ajánlatát.
*~(¤)~*
Nagy a kísértés, hogy lábamat felrakjam az asztalra s székemmel hátradőljek. Este sokáig dolgoztam, s bár hiába töltődtem fel a szeretkezés alatt, éreztem, hogy egy alvás nem ártott volna a két nap között. Hisz erre hivatott az éjszaka, többek között. Igor Aksinát várom, s mivel én magam már koncentrálni sem bírok másra, a megbeszélt időpont előtt egy órával bent vagyok az irodámban, s fogom a fejemet.
Azzal biztatom magamat, hogy minden remekül fog menni, megkötjük az üzletet fél órán belül, én pedig hazarepesztek padlógázzal, s bebújok a frissen vetett ágyamba. Édes álom ez, főleg mikor bóbiskolásomból kopogás ráz fel. Az órára lesek, még húsz perc van hátra. Megköszörülöm a torkomat, majd felállok s az ajtóhoz lépek. Meglepetés ér, ugyanis a kis köpcös orosz helyett a testőrét látom ott.
- Igen? – ráncorom szemöldökömet értetlenül.
- Szép jó napod Mr. De Bello – köszön nekem sokkal szebb angol kiejtéssel, mint főnöke. Szemei sárgásak, gyönyörűen csillognak. – Mr. Aksina küldött előre, hogy ellenőrizzem a biztonságot. Ne vegye arcátlanságnak, kérem – teszi rögvest hozzá. Biztos kiül az arcomra egyfajta felháborodás.
- Nézz csak körbe – lépek hátrébb, hogy beléphessen. – Itt azonban eldugott alkoholon kívül más fegyvert nem találsz. – jegyzem meg, majd figyelem, ahogy kecsesen, csípőjét ringatva elhalad az ablakok felé. Formás fara van… harapnivaló, ahogy azok a barackszínű ajkak is.
- Be lehet látni az ablakokon?
- Nos, tudtommal a fényt beengedik és ki is lehet rajtuk látni, így gondolom, hogy a harmincadik emeleten nem fontos, hogy ne tudjanak belátni. – Látom rajta, hogy erre elpirul. Nocsak! Mik nem vannak. – Nincs semmi fontos irat az irodámban. Mind jobban védett helyen van – folytatom. – Poloskát nem keresel?
- Kétlem, hogy lenne… - dünnyögi.
- Ha már így itt vagy, körbenéznél nekem? Mondjuk a széf mögött – fonom mellkasim előtt össze karjaimat, majd fejemmel a célirány felé bökök. Arra fordítja fejét, majd újra visszanéz rám. – Komolyan gondoltam.
- Értem… - feleli, majd kissé bizonytalan léptekkel megindul a széf felé. Tudom jól, hogy nincs ott semmi, de mocskos célom az, hogy előre hajolva a nadrágja kiadja formás farának vonalait.
Nem kell soká várnom, hamar gyönyörű kilátásban lesz részem. Ajkamba harapva vizslatom a két farpofát: hol az egyiket, hol a másikat, majd mindkettőt egyszerre. Pompásak, pompásak! Kedvem támad egy kis szórakozásra, de jobbnak látom visszafogni magamat. Aztán ki tudja: én sem lehetek mindenki számára olyan étvágygerjesztő.
- Nincs itt semmi, uram – egyenesedik fel, majd fordul felém. – Óhajt még valamit? – habogja.
- A szekrény? – mutatok a mahagónifából készült szépségre. Vet rám egy pillantást, majd szó nélkül megindul. Azonban a kulcs nálam van, így kissé felsül, mikor ki akarja nyitni. - Oh, a kulcs… bolond fejem – nyúlok a zsebembe, majd a karikánál fogva fogom. Szegény ifjú kissé lehajtott fejjel lépdel elém, hogy aztán elvegye a kulcsot.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? – duruzsolom.
- Még nem mutatkoztam be, uram…
- Ez illetlen dolog – fedem meg, mire még pirosabb lesz. – Ha most pótlod, átnézek felette.
- Alewndra Demyan Pjotr – hadarja.
- Alew – búgom. – A szekrény, Alew - intek fejemmel balra. Elbambult, résnyire nyitott ajkakkal bámult. Szabad ilyet?
Kapkodva lép oda, majd nyitja ki a szekrény ajtaját. Mindent végignéz, kétszer is, óvatosan nyúl a papírokhoz s úgy, hogy én is lássam mit csinál. Gondos, az biztos.
- Semmi, uram.
- Akkor szólj Mr. Aksinának – majd széles mosoly kúszik ajkaimra, s hozzáteszem sokkal lágyabban – kérlek, Alew.
|
