- Köszönöm. – mondja udvariasan - A nevem Aaron Anbessa. Ha elmondaná merre találom a szobám, azonnal visszajönnék gyakorolni.

A szavaira még azt is elfelejtem, hogy hol vagyok, nem hogy melyik szoba az övé.

Õ? Õ a kormányzó fia?

Egyáltalán nem hasonlít az apjára, még a szemei sem azok a gonosz fekete szénszemek, mint Don Anbessáé. Ez viszont nem változtat semmin. Akár hasonlít rá, akár nem ugyanaz a vér csörgedezik az ereikben. És a vér nem válik vízzé…

Egy szó nélkül intek felé, hogy kövessen, nem tudom mi hagyná el a számat ha most beszélni próbálnék, így egészen addig csendben is maradok, míg a számára elõkészített külön szálláshoz vezetem. Közvetlenül az iskola mellett van egy kis faház, amiben még én laktam addig, amíg nem volt elég pénzem másik házat venni. Kinyitom, õ pedig belép a szobába, ami szépen rendbe van rakva. Esperansa nyilván kitakarította.
- Ez lesz a szobád, a többiek már elfoglalták a szobákat a másik épületben, késtél. – jegyzem meg.

Valójában arra számítottam, hogy fegyveres díszkísérettel érkezik díszes ruhákban, ehelyett egyedül van és a teremben nem különbözött a többiektõl.

- Jó lesz ez is. – mondja, én pedig nem szívesen töltök még több idõt a társaságában, ezért rögtön hátat is fordítok és visszamegyek az iskolába.

Valamivel késõbb aztán õ is visszajön, az arca semmilyen érzelmet nem tükröz. A mostani diákomra figyelek, de néha-néha rápillantok, hogy mit csinál. Néhány fiatal tapasztalatlan diáknak mutogat pár fogást az egyik sarokba húzódva. Talán dicsekedni akar elõttük a tudásával?

Nyilván… de azoknak a fiúknak nem volt lehetõségül egy angol mestertõl tanulni, nem csoda, hogy annyira tetszik nekik az újdonság és az, ahogy Aaron vív. Aaron… még a neve is angol.

Késõ délután hagyjuk abba, ilyenkor már kevesebben is vannak, ezért szoktam külön foglalkozni mindenkivel, hogy aki szeretne plusz órát az jelezni tudja. Mára viszont egyet sem ígértem, mert el kell mennem a patkolókovácshoz a lovamért. Új patkókat vásároltam az én gyönyörû lovam, Enrico lábaira, mert a régiek már kopottak voltak. Nem szeretném ha felsebzõdnének a patái, annál sokkal jobban szeretem.

Az utcán tolongó árusoktól megveszem a vacsorának valót, valami olcsó halat a macskáknak. Otthon Enricot kikötöm a házam mögötti istállóba, kap enni és friss vizet öntök a válójába és alaposan megcsutakolom.

- Látod milyen gyönyörû lettél kicsikém? – mormolom a fényes sötétbarna szõrét simítva. – Pihenj szépségem, reggel korán kelünk. – megpaskolom a hátát, majd mosolyogva felsétálok a lépcsõkön. Rögtön az erkélyajtókhoz megyek, sarkig tárom õket, hogy a három éhes cica már be is jöhessen.

- Nocsak, Angelito nincs itt? – ez valóban csoda. Az a macska majdnem annyit eszik, mint egy ló. Megetetem a nyávogó állatokat, majd a saját vacsorámhoz is hozzálátok végre.

Másnap reggel már Enricon megyek az iskola felé, a ponyvasátrak azonban szokatlanul elhagyatottak, kevés ember járja az utcákat holott reggel egész tömegek tolonganak erre. Furcsa, de mikor egy kofát megkérdezek, õ sem tud semmit. Azt mondja, már akkor kihalt volt a piac mikor kihozta a portékáját.

Elgondolkodva haladok tovább, de az iskola elõtt a szokásos csoport vár. Se többen se kevesebben, mint máskor.

- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntöm õket, miközben kinyitom az ajtót.

A kormányzó fiacskáját még sehol sem látom, valószínûleg nincs hozzászokva a korai keléshez, vagy csak nem fûlik a foga a rendszerességhez.

Mindegy is. Még mindig nem találtam ki, hogy hogyan szerezhetnék tõle bizonyítékot az apja ügyei ellen.

Beterelem az embereket, majd egy rövid izommegmozgató gyakorlatozás után elkezdjük. Már az ötödik embert váltom, mikor az uraság is méltóztatik megjelenni. Meghajol a többiek felé, amivel meglep, de a meglepetést rögtön átveszi a gyanakvás. Biztos tervez valamit és azért teszi ezt, hogy ne kerüljön összetûzésbe senkivel.

Gyorsan haladnak a diákok, majd amikor õ kerül sorra alig, hogy kilép máris támadok. Dicséretére szóljon, hogy remekül védekezik, nem sikerül lépre csalnom. A támadásokat hárítja, a cseleket kikerüli, a nem várt mozdulatok elõl pedig fürgén kitér vagy elhajol. Minden haragomat beleadom a támadásba, amit az apja iránt érzek, talán néha azt is képzelem, hogy õ ellene harcolok és csak még jobban bosszant, hogy nem tudunk egyrõl a kettõre jutni. Ugyan most nem alkalmazok cselt és piszkos módszereket, hisz a vívás tanítása a cél. Aaron viszont egyre bátrabb, egy óvatlan pillanatomban õ támad elõre.

Ennyire felbátorodott már? Akkor ne finomkodjunk.

Több erõt beleadva folytatom, érzem, hogy az arcomon már csorog lefelé a veríték a folyamatos heves mozdulatoktól és egyre inkább figyelnem kell, mert úgy tûnik, új diákom gyorsan tanul.

Végül mind ketten kifulladva, lihegve nézzük a másikat, az ingem teljesen rám van tapadva annyira kimelegedtem, Aaron is kissé meggörnyedve áll, hosszú tincsei csatakosan tapadnak a nyakára. Meddig is vívtunk?

A hirtelen felhangzó tapsra leszek figyelmes, a tanítványaim elismerõ pillantásokkal méregetnek minket és abból ítélve, hogy többen a földön ülnek kardjukat félretéve, rádöbbenek, hogy jó ideje vívhattunk már. Aaronra nézek, most elõször látni valami érzelmet a hideg vonásokon. Ajakit összepréselve áll és mered maga elé, görcsösen szorítva a fegyvere markolatát, valósággal elfehérednek az ujjai.

Nocsak, vajon miért lett dühös? Azért mert, döntetlen lett a párbaj?

Végül távozik a többiekkel együtt, hisz már javában elmúlt délidõ és még nem is ebédeltek.

Finom étel helyett azonban ismét borzalmas híreket kaptam. Amirõl nemrég azt gondoltam, hogy hamarosan bekövetkezik az meg is történt. Don Montago ismét elmulasztotta megfizetni a parasztokat, akik ezért fellázadtak és azzal támadták a haciendáját amit épp a földeken találtak. A család elmenekült egy hintón egyenesen a kormányzóhoz, hisz Don Montago és Don Anbessa mindig is kölcsönösen jövedelmezõ kapcsolatban voltak.

A kormányzó pedig odaküldött egy csapat katonát, hogy verjék szét a parasztok tömegét és mindenkit zavarjon haza. A katonák módszerei azonban… belelõttek a tömegbe, addig míg mindenki szét nem széledt, azokat pedig akiket a haciendában fosztogatva találtak tömlöcbe zárták, hogy még ma alkonyatkor halállal lakoljanak.

Még abban a percben lóra pattantam és egészen a templomig lovagoltam, ahol Mauricio atya gondterhelt arccal várt az oldalsó kápolnánál. Ha valamit meg akarok tudni, mindig hozzá fordulok, hisz itt naphosszat több ember is jár, akik hírekkel szolgálnak.
- Padre, kérem mondjon el mindent, amit a kivégzésrõl tud! – ha még ma alkonyatkor sor kerül rá, akkor nincs miért késlekednem.

- Tizenkét embert fogtak el a katonák… asszonyokat és férfiakat. A kormányzó a háza elé állítatta a bitófát, hogy a téren mindenki láthassa, mi jár a lázadóknak. – mondja szörnyülködve.

- Felakasztatja õket, pedig nem követtek el bûnt… éheznek, jó ideje nem kapták már meg a bérüket.

- Úgy van fiam. Egyre többen jönnek adományért, kenyérért Isten házába, hogy legalább a gyerekeknek adni tudjanak.

Elgondolkodva nézem a díszes oltárt, hogy vajon mit is kellene tennem, hogy megakadályozzam az emberek halálát.

- Azt mondod Padre, a kormányzó háza elõtt lesz a kivégzés?

- Igen fiam. A fõtérre állíttatta a bitót, pont az erkélye alá.

A nyomorult! Egyszer még eljön a nap mikor keresztül döföm a kardommal!

- Köszönöm, Padre, de most mennem kell. – ki kell szabadítanom azokat az embereket.

Sietõsen indulok kifelé, de azonnal megtorpanok ahogy végigtekintek a barna padsorokon, és meglátom az utolsóban ülõ ismerõs alakot. Aaron.

Õ is felém pillant, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik. Jobban megnézve az arca sápadtabb, mint általában, de lehet, hogy csak a gyertyafény miatt látom így.

- Mit csinál ön itt? – most nem a többiekkel kellene lennie a délutáni gyakorláson?

- Imádkozom. – feleli halkan.

Örömtelenül felnevetek, mintha tréfának szánta volna úgy hangzott ez az õ szájából.

- Talán hallott az apja újabb „jótékony” cselekedetérõl, mi szerint a halálba küld tizenkét ártatlan embert? Imádkozik a lelki üdvéért? – nem tudtam visszafogni magam, egyszerûen nem tudom színlelni, annyira gyûlölöm.

- Nem. – a hangja ugyanolyan halk, mint az elõbb – Azokért imádkozom, akik hamarosan meghalnak az apám parancsa miatt.

Azt akarja elhitetni velem, hogy érdekli az egyszerû parasztok sorsa? Hazugság…

- A férjeik után jajveszékelõ asszonyokat, majd biztos megnyugtatja az ön jó szándéka.

- Miért mondja ezt? – fordul felém ültében, a kék szemei mintha fagyos kis szikrákat szórnának.

- Ön nem ismer engem. Nem tud rólam semmit, tehát megkérem ne feltételezzen olyasmit, amirõl fogalma sincs.

Éles, szigorú hang, kérlelhetetlen vonások azon a törékeny arcon. Úgy tûnik mégis van valami, amit az apjától örökölt. Egy percig még farkasszemet nézünk, majd ott hagyom, nincs most nekem erre idõm és lehet, hogy ezzel minden késõbbi tervemet elrontottam, de mos ez sem tudott megakadályozni.

***

A kormányzó házánál a nép hangos kiabálással tiltakozik a kivégzés ellen, de egyikük sem mer elõremozdulni a rájuk szegezõdõ húsz fegyver miatt. Az angol katonák, akik Don Anbessával érkeztek nagyon is jól céloznak, így bárki aki elõre mozdul a halál fia.

Az taverna falai mögül figyeltem, ahogy a vastag rácsokkal tûzdelt rabszállító kocsi megérkezik a tizenkét dühös és rémült emberrel. Négy spanyol katona kísérte, de egy lemaradt miközben a dolgát végezte és szerencsémre észrevételül elkaptam.

A testét behúztam a ház mellé, hogy senki se vegye észre, majd a sötét vászoncsuklyás köpenyt magamra terítettem, arcomon a szemeim körüli részt fedõ maszk, hogy még csak véletlenül se ismerjen fel senki és a fejemet lesütve ballagok a kocsi után. Az már befordul oldalra, el a népes tértõl, hogy senki ne próbálja meg kiszabadítani a rabokat, de így szerencsére az angol tisztek nem látják a kocsit. Utána megyek, kezemben a Padretól kapott kereszttel, lassan haladva, mint egy öregember.

- Mit akarsz itt csuhás?! – morran az egyik õr, de a fejemet leszegve tartom.

- Az utolsó gyónásukat jöttem meghallgatni fiam. – közelebb lépek a már leszállított rabokhoz.

- Gyorsabban öreg! – morran a zömök fegyveres, de mikor most sem megyek gyorsabban megragadja a karomat, hogy odébb taszítson, de ekkor…

Elõrántom a fegyverem a bõ köpeny alól, a csuklyámat lehajtom és a puskát egyenesen a homlokához szegezem. A többi õr mind rám fogja a fegyverét, a rabok elcsendesülve várják mi fog történni.

- Mondd nekik, hogy dobják el a fegyvert. – morgom a fülébe, szabad kezembe a kardommal intek a raboknak akik felém jönnek és egyesével elvágják a köteleiket a pengével.

- Te-tegyétek amit mond! – a zömök õr is ledobja a fegyvert, majd lecsatolja a tört és a kardját is. Utána tétovázva, de megteszi a többi is.

- Vegyétek el a fegyvereket! – szólok a raboknak akik összeszedik mindet, miközben én a már üres rabszállítóba lökdösöm a katonákat. Rájuk zárom a rácsot, had pihenjenek itt nyugodtan, a tömeg zajától a kiabálásukat nem lehet meghallani.

Csendben elindulok a hátrafelé, a rabok követnek, hisz még mindig nem múlt el a veszély, mert valahogy ki kell jutnunk errõl a helyrõl. A sarokról kilesve látom, hogy egy katona járkál fel alá, õrködik.

- Maradjatok itt. – súgom az egyik férfinak, a fejemre visszahúzom a csuklyát és lassan araszolva elindulok az õr felé. Akkor vesz csak észre, mikor újra ebbe az irányba indulna.

- Takarodj innen, míg szépen mondom! – kiáltja, közelebb lépve akar elterelni, de gyorsan kirántom a kardom és a mellkasába döföm. Így jár az aki alábecsül egy vénembert…

Behúzom a testet az árnyékba, majd most már gyorsan az istállókhoz sietünk, ahol temérdek pompás ló kering.

- Kinyitom a karámot és elengedem a lovakat, ti pedig fussatok! – ha mindenki menekül a megvadult lovak elõl nem fognak figyelni arra, hogy ki merre jár.

- Köszönjük, Fekete Álarcos!

Elmosolyodom, majd a lovak között bujdosva megkeresem a karám nyitját és jó erõsen rácsapok a lovakra, akik erre nyerítve indulnak meg elõre egyenesen a fegyveres katonák közé. Azok félreugranak a ménes elõl, a parasztok sikítva szaladnak félre, míg a már kiszabadított rabok a lovak takarásában a tömeghez nem jutnak. A szénásszekér mögé rejtõzve várok, míg már szabad az út a katonáktól és ügyesen a többi ember közé vegyülve, vigyorogva hagyom el ezt a gyûlölt helyet…

Remélem elég bosszúságot sikerült okoznom Don Anbessának, azzal, hogy elmarad a kivégzés.

***

Másnap reggel sokkal jobb kedvûen ébredek. Meghiúsult egy kivégzés és ezzel tizenkét ember megmenekült. Azt viszont tudom, hogy nem õk voltak az utolsók, akiket ártatlanul akartak büntetni és ez addig nem fog megszûnni, míg ez a zsarnok a kormányzónk.

Az piacon immár ismét nyüzsögnek az emberek, de minden harmadik háznál egy-egy fegyveres õr áll, így az emberek nem ujjonganak, nehogy azért is börtönbe vessék õket.

Az iskolához érve Esperansa vár, és azzal fogad, hogy mégsem volt tegnap kivégzés. Elmeséli, amit én már amúgy is tudok, bár azt roppant élvezetes hallani, hogy a kormányzó teljesen kikelt magából, mikor meglátta a rabszállítóba zárt õreit.

- Örülök, hogy nem sikerültek a tervei – mondom õszintén, miközben kinyitom az ajtót és beengedek mindenkit. Persze Aaron, még mindig nincs itt.

- Esperansa, ha a kormányzó fia megy az ebédért, figyelmeztesd, hogy keljen fel idõben. – nehogy azt higgye kivételezni fogok vele. Ahhoz másik iskolába kellett volna mennie.

- Ahogy akarod.

Elkezdem az oktatást és szinte teljesen ebédidõig meg sem állok, hisz jött néhány új tanítvány. Délidõre, már kissé ingerült vagyok, mikor Aaron még mindig nincs itt.

- Pihenõ! Ebéd után folytatjuk! – szólok hangosan a többieknek, akik rögvest szétszélednek.

A konyhába megyek, ahová már Esperansa kikészítette nekem az ebédet és kicsit haragosan, de nekilátok. Azt hiszi, hogy elhenyélheti az egész napot?!

Jó vívó, de még van mit tanulnia, hisz egy valódi küzdelemben legyõznék a tisztességes modora miatt. Ezt azonban addig nem küszöbölheti ki, míg meg nem tanul a tõrrel bánni.

Már majdnem befejezem az ebédet, mikor Esperansa beront az ajtón, lélekszakadva.

- Alejandro! Azonnal gyere, valami baj van Aaronnal! – alig kap levegõt annyira futott, most még azon sem lepõdök meg, hogy a keresztnevén szólítja, hisz az arckifejezésébõl tudom, hogy valóban nagy lehet a baj.

Gyorsan utána megyek egészen a kis házig, ahol benyitva egy remegõ fiatal férfit látok.

- Mi baja van? – kérdezem rögtön.

- Nem tudom… lázas és alig van magánál. Tegnap még semmi baja nem volt ma pedig így találtam meg. Nem jött ebédért és…

- Jó, jó, elég! – leülök mellé az ágyra, akármennyire is gyûlölöm az apját nem lenne jó ha így hagynám. Ha meghal, el sem tudom képzelni mit csinálna az az ördögi apja. – Atyaég! Tûz forró! Fuss el orvosért, de ne mond meg, hogy kihez kell jönni!

Abból csak botrány lenne.

Esperansa elszalad, addig én kitúrom a haját a nyakából, hogy a levegõt is kapjon. Hirtelen nyávogás üti meg a fülem, a sarokba pillantva elkerekednek a szemeim, mikor meglátom Angelitót egy takaróba csavarva öt pici macskakölyökkel együtt. Miért van õ itt? Aaron hozta ide?

Nyöszörögni kezd, de a szemeit csak félig nyitja ki, a tekintete kába, valószínûleg nincs is magánál. Mi baja lehet?

Az egyik kezemet a mellkasa alá csúsztatom, mert meg kellene fordítani, hogy ne legyen ennyire melege, de amikor a hátára teszem a másik kezemet, egy hatalmasat kiált és még inkább remegni kezd. Azonnal elkapom a kezem és a fekete vászoninghez nyúlva felhajtom.

Azt hiszem, ha nem ülnék már most is, biztos, hogy nem bírnék megállni a lábamon, annyira megdöbbent a látvány. A háta… te jó ég!

Vastag csíkokban fel van hasadva a bõre, némelyikbõl ragacsos anyag szivárog, az egész háta olyan piros, mintha megégették volna. De ez… ezek korbácsnyomok. Ki és mikor korbácsolta meg?

Mikor idejött még semmi baja nem volt. Vívni is tudott, de ez nem úgy néz ki, mintha tegnap szerezte volna. Ki merné ezt tenni a város legveszedelmesebb emberének a fiával?

Ha megtudja…

- Alejandro! Az orvos nincs a házában, kihívták egy beteghez vidékre!

- A pokolba! – kiáltom ingerülten – Esperansa, errõl egy szót se senkinek! Most azonnal hozz jó erõs tequilát, kamillateát és mézet, de siess!

- Minek kell az neked? A lázát kell levinni…

Beléreked a szó, mikor felhajtom az inget, még a kezei is remegni kezdenek. – Siess!

Ez el van fertõzõdve, elég csúnyán. Azonnal ki kell tisztítani és el kell látni. Még szerencse, hogy elég sokat kezeltem már sérülést, így tudom mit kell tenni. És azt is tudom, hogy ezt kitisztítani pokolian fájdalmas lesz…

- Mit ért „túl tisztességes alatt”?

- Az nem lenne tisztességes.

- Köszönöm. A nevem Aaron Anbessa. Ha elmondaná merre találom a szobám, azonnal visszajönnék gyakorolni. - érzem, hogy a kötésem átvérzett és a fekete ingem is hátul csatakos a véremtõl. Nem lenne így jó ötlet tovább vívnom. Tanárom arca elsötétül, mintha gyilkolási vágy is jelen lenne, de amíg nem támad a torkomnak nem érdekel. Int, hogy kövessem így felkapom a táskám és indulok is utána ki az udvarra és ott egy kis viskóba nyit be.
-Ez lesz a szobád, a többiek már elfoglalták a szobákat a másik épületben, késtél.
- Jó lesz ez is. - belépek a szobába és az ajtót becsukva kezdek el vetkõzni. Kicserélem a kötést a hátamon, a víz kicsit csípte de ezt még túl élem. Gyorsan felöltözve megyek vissza a terembe és egy kis csoporthoz lépve kezdek velük vívni, észrevétlenül tanítgatom õket, tartásra és szúrási technikákra. Folyton magamon éreztem a tekintetét, mint a többiektõl megtudtam Alejandro Fernandez-nek hívják, veszélyes ahogy vív, de egyszerûen csodálatos a technikája. Ahogy szúr az szinte félelmetes, lépései kecsesek az egész férfiból árad egy aura ami valamiféle tiszteletet ébreszt bennem. Az óra végeztével van egy kis szabadidõnk így sétálni indulok a környéken. Nem megyek sokáig amikor egy nagyobb macska gyülekezetet találok. A legtöbb cicus felém kapja a tekintetét és tartózkodóan pillant felém így csak lassan lépkedek feléjük és ülök le pár méterre tõlük. Páran lassan közelednek felém, az egyik bátrabb dagibb cica felmászik az ölembe mire kedvesen simogatni kezdem így a többiek is nyávogva kérik a simogatásomat mivel egy ember sincs a közelemben nevetve simogatom meg mindegyiket akik dorombolva mondanak ezért köszönetet. Megpillantok a bokorban egy cicust aki azóta küzd a felállással amióta idejöttem így óvatosan megközelítve látom, hogy éppen ellés közben van de problémák adódtak. Gyorsan visszaszaladtam a szobámba nem törõdve a többiekkel. Gyorsan felkapom az egyik ingemet és egy vödröt amibe vizet húztam a kútból és rohanok vissza. A birtokon sokszor segítettem az embereknek így ellésnél is jelen voltam így tudom mit kell tennem, segítek a cicusnak a kölyköket megszülnie. Lemosdatom az öt kis apróságot és az ingbe bugyolálva fogom õket és az anyacicát óvatosan az ölembe véve indulok vissza a szobámba, óvatosan megyek nehogy észrevegyenek , nem tudom lehet tilos állatot tartani de a cicának veszélyes lenne kint maradnia. Leveszem az ágyról a párnámat arra teszem le a kis családot a mama cica dorombolva élvezi a puhaságot és boldogan nyalogatja kicsinyeit. Idõben vettem észre a bajt.
Másnap az egyik tõrömet felcsatolva a combomra indulok a terembe, de az ajtóból még visszafordulok megsimogatni az alvó kis csöppségeket a mamájuk boldogan falatozza a reggelim nagy részét, szüksége van rá. Mikor belépek már mindenki bent van, meghajolva köszönök nekik és hátra beállva várom, hogy tanítson a mester. Gyorsan megy a sor, tanítja õket védekezésre, a helyes pocizó megtalálásra és ami a legfontosabb, az egyensúlyra. Mikor rám kerül a sor, egybõl támad. Próbálok védekezni, de csak a vívó tapasztalataimra hagyatkozva elég bénán sikerül. Próbálom megtartani a hidegvéremet és kitalálni mi lesz a következõ lépése. Néha sikerül kifordulnom, vagy elhajolnom. Egyszer támadni is tudtam, de akkor sokkal erõteljesebben támadt. Hevesen harcoltunk egymással, mintha csak flamencot járnánk. Egyre biztosabbnak érzem magam, a legtöbb mozdulatát már tudom, szinte ráérzek a mozdulataira, tudom mit fog lépni. Soha életemben nem élveztem még ennyire a harcot mint vele, ráérzünk egymásra. Mintha egy hullámon lennénk õ tudja mit fogok lépni és én is tudom Õ mit fog. Lihegve várjuk a másik kezdõ lépéseit de megzavar minket a többiek elismerõ tapsa. Megzavarodva kapom rájuk a tekintetem, de Alejandro is megilletõdik hirtelen, õszintén el is feledkeztem róluk... mintha csak mi ketten lettünk volna a teremben. Kinézve az ablakon meglepõdöm, hiszen a nap már elérte a két órát. Ennyire belefelejtkeztünk egymásba?! Több mint két órát énekeltettük a pengéinket, s a hátamba nyilalló eszeveszett fájdalmat sem éreztem eddig, de most már szinte kínzóan fáj. Összeszoritom ajkaimat, így követem õket az ebédlõbe ahol a kedves fiatal hölygtõl elkérem az ebédem, nevetve teremt le, hívjam csak Esperansának különben elver. Kissé meghajolva fogadok szót így kezembe adja s én már indulok is szobám felé. Eszek pár falatot a fenséges egytálételbõl de a többit kedves cicámnak adom. A gazdája biztosan hiányolja, hiszen jól tartott cica. Kopogás hallatszik az ajtó felõl és automatikusan adok engedélyt a bejövetelnek, pedig a cica is megmerevedik. Ijedten kapom arcomat az ajtó felé ahol Esperansa áll döbbenten.
-Kérlek, ne szólj senkinek a cicákról! Kint elpusztulnának! - Magamhoz ölelem a cicust, életemben elõször nem tudom hideg maszkomat magamon tartani, a cicák túl fontosak lettek nekem. Mosolyogva csukja be az ajtót majd a hozzám lépve simizi cicamama buksiját.
- Nyugodj meg Aaron, csak meglepõdtem. De nálunk lehet állatot tartani, ha szóltál volna akkor adok egy kicsit több adagot. Jut eszembe az esti gyakorlás elmarad, kivégzés lesz a téren.
- Miért?
-A munkások megint nem kaptak fizetést és fellázadtak. - nem is kell tovább mondania, hisz tudom mi történt. Apám élvezetét leli abban, ha példát statuálhat szerencsétlen embereken. Arcomra ujból fagyos jég árad szét, mimikámat megfagyasztva tekintetemmel együtt. Azt a zsarnokot le kell taszítani az emberi csontokból, vérbõl és könnyekbõl kovácsolt trónjáról. Esperansát megesketve, hogy semmit nem szól a szobában történtekrõl indulok a templomba. Meg kell nyugodnom.

Valenciában a nyár forróbb, mint képzelnénk. A víz is felforrna, ha kitennénk délidõben, az itteniek viszont már megszokták. A bõrük barna az egész napos napsütéstõl, ami a földeken dolgozva éri õket, szalmakalapot viselnek, hogy ne fájduljon meg a fejük, a ruháik pedig világos lenvászonból készültek, hogy ne legyen még ennél is jobban melegük.

Mégis sokan meghalnak munka közben. Az életük, egy kevéske pénzért cserébe, hogy a gyerekeik ne halljanak éhen, a feleségeiknek legyen mibõl vacsorát tenni az asztalra. Ez a parasztok élete.

Az utak sárga porát felverik a gazdagok hintói, a katonák lovainak patái, akik kísérik õket, miközben dölyfös eleganciával átutaznak a piac melletti a városon.

A piac igen csak szegényes. Fából összetákolt kis ponyvasátrak alatt árulnak ruhát, gyümölcsöt, zöldséget, halat. Mellettük késeket, egy kocsiban pipákat. A kofák lószõr ostorral hessegetik a portékáikra szálló méheket, az édes, lédús dinnye elkerülhetetlenül odavonzza õket.

Mostanság azonban felépült egy új üzlet, ami nagy dolog a sok szegény ember között. A koporsó árus igen csak meggazdagszik a Donok révén, hisz sok ember van, akirõl méretet kell vennie és csak még többen lesznek, ha mindez folytatódik.

Gazdag embert ezen a piacon nem látni. Egyszer-egyszer erre téved egy Senorita, kelméket, kalapokat válogatni, de a dajkája minden pillantástól óva inti, amit a parasztok felé vet. Mintha azzal, hogy rájuk néz, máris olyan piszkos lenne, mint õk.

De a nemesek mindig is ilyenek voltak. Kizsákmányolják a parasztokat, elnyomás alatt tartják õket, semmibe veszik a munkájukat, birtokaikat és õket is. Míg a Donok elegánsan hintóznak, fogadásokat, bálokat adnak, addig a földmûvesek a lelküket kidolgozzák a földeken, mégis alig tudnak megélni.

Mióta a hegyekben aranyat találtak, egyre több angol jön ide a gazdagságra vágyva, de csalódniuk kell. A kapzsi Donok ugyanis mindent eloroznak, amibõl pénzt remélnek. Rabokat, adósokat és a legszegényebbeket rabszolgaként kezelve dolgoztatják a bányában, a holtakat egy gödörbe temetik, mintha nem is emberek lennének.

Az angol katonák puskákat hoztak magukkal, amivel a nemesek saját emberiket fegyverezték fel a csõcselék ellen.

Egyszer a kapzsiságuk lesz a vesztük, hisz a nép már lázong, szabadságot és igazságot követelnek maguknak.

Múlt hónapban a szõlészet munkásai nem kapták meg a bérüket és Don Montago haciendája köré gyûltek fáklyákkal a kezükben. Egy mozdulattal rágyújthatták volna a házát, de nem tették. A Don pedig ahelyett, hogy tanult volna a leckébõl, megkorbácsoltatta a munkásait, aki pedig ellenállt, azt börtönbe vettette.

Nekik kellene irányítaniuk ezt az országot és õk szegénységbe és nyomorba taszítják a népet. Nem fogja majd õket meglepetésként érni, ha kardot ragadva lázadnak fel ellenük és akkor nem lesz kegyelem.

Ez már majdnem meg is történt, de akkor… visszatért Valenciába Don Carlo Federico Anbessa, a rettegett kormányzó.

Sok éve már, hogy Londonban tartózkodott, de most újra õ lett az úr. A parasztok rettegnek tõle, hisz egész Spanyolországban kegyetlen ember hírében áll. Mikor utoljára itt intézte az ügyeket, megpróbálták megölni. A haciendája elé gyûltek az emberek és romlott zöldségekkel dobálták az erkélyét, az ajtaját, vasvillákkal és késekkel támadták a kapuit.

A kegyetlen Don Anbessa azonban ahelyett, hogy meghallgatta volna õket, a katonáival kihúzatott öt parasztot a tömegbõl, sorban a fal mellé állítatta õket és agyonlövette.

Mintha kutyák lettek volna. A gyerekeik ott sírtak az apjuk teste fölött és a kormányzó mosolyogva nézte.

Ha tehetném, ebben a percben átdöfném a fekete szívét a kardommal! Még ha csak felidézem is magamban a szigorú, undorítóan képmutató vonásait ökölbe szorulnak a kezeim a haragtól.

Tizenkét évvel ezelõtt tönkre tette a családomat. Apámat megölette, anyám pedig belebetegedett a nyomorba, amiben élnie kellett. Az egész családom meghalt és ez mind annak a kapzsi embernek a hibája, akit a pokolba kívánok, de lehet még az is kivetné inkább.

Most visszatért a családjával és egész háza népével elfoglalta a kormányzó épületét. Ismét zsarnok terveit szövögeti, királyt játszva hoz törvényeket, döntéseivel azonban csak az pártján álló nemeseinek kedvez. A korona kegyeit élvezve tehet amit akar, pusztán, mert a kegyes királynõnk nem tudja, miféle veszedelmet melenget a keble alatt.

Felsóhajtok, majd befejezem az öltözködést mielõtt az apró konyhába mennék, hogy készítsek ennivalót mielõtt elindulok, de elõbb még…

- Cic, cic… - hívom a midig itt bolyongó macskákat, mire meg is jelenik a legmohóbb – Már megint Angelito? – szólok hozzá halkan, de a teraszon leteszem neki a fatányért. – Egymagad többet eszel, mint az összes kóbormacska Valenciában.

Alig hogy ezt kimondom, meg is jelenik a többi éhes jószág, nyávogva törleszkednek a csizmámhoz. – Ti kis hízelgõk!

Leteszek még két tányért a tegnap ebédrõl maradt fogolyhúsból, majd magamnak friss tojást sütök egy vastag szelet kenyérrel.

Felkötöm a kardom, ami nélkül soha sehová nem megyek, majd az ajtót bereteszelve indulok az iskolám felé.

Öt éve nyitottam meg a vívóiskolát miután a mutatványaimmal elég pénzt gyûjtöttem össze, de azóta már egész meggazdagodtam. Sokan tanulnak nálam, fõleg középosztálybeli nemesek, vagy szegényebbek. Donok ritkán, hisz túl alantasnak tartják, hogy egy alacsonyabb rangú férfi okítsa õket.

Az iskola felé azonban még egy kerülõt teszek a templomba.

Mauricio atya, a szegények támogatója, aki a templom adományaiból nyújt segítséget.

Tiszteletreméltó idõs ember, ezért is támogatom minden hét elején a templomát és fõleg a célt, amiért dolgozik.

- Jó reggelt fiam! – köszönt mosolyogva.

- Magának is Padre. Ne haragudjon, de ma reggel nem lesz idõm beszélgetni, sietnem kell. – késõn keltem föl.

- Megértem fiam, és az Úr áldjon az adományért! Sok éhes szájnak kell a segítség.

Igen, ez valóban így volt. – Adja át üdvözletem a kis Hoakinnak!

- Úgy lesz. – mondja mosolyogva, majd a gyóntatófülke felé indul ahová az elõbb ment be egy fiatal nõ.

Hoakin egy nagyon vidám, makacs és elszánt kisfiú akit két hete mentette meg attól, hogy megkorbácsolják. Az édesanyja gyermeket vár, az apját meghalt, de a család éhezik. Hoakin kenyeret lopott, de a katonák elfogták és meg akarták korbácsolni, de még idõben odaértem. Ugyan a fiú nem tudja, hogy én vagyok, õ csak a Fekete Álarcos férfit ismeri, de a Padre tudja mit kell mondania.

A vívóiskolához érve látom, hogy már érkeznek a tanítványaim, sokuk az iskola mögötti szállóban lakik, mert messzirõl jöttek. Akad, aki mindennap itt van, van aki csak olykor, de mindig sokan vannak.

- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntöm õket, majd szélesre tárom a nagy faajtót, hogy bejöhessenek. Mind egyszerû vászoningben és nadrágban vannak, hisz így könnyedebben mozognak és a megerõltetéstõl óhatatlanul melegük lesz.

- Á, Alejandro! Már nagyon vártalak! – siet elém Esperansa izgatottan – Késtél!

- Igen, túl sokáig aludtam. Miért mosolyogsz így?

- Az imént járt itt a kormányzó szolgája! – mosolyog, de nekem minden tagom megfeszül, a jó kedvem úgy illan el, mintha soha nem is lett volna.

- Mi akart? – kérdezem komoran.

- Hogy a szállón készíttessük elõ a legjobb szobát, mert… képzeld! A fia mától itt fog tanulni vívni!

Kell pár mély lélegzetet vennem, hogy felfogjam a szavait, majd elõször úrrá lesz rajtam a döbbenet, aztán a hitetlenség, majd ismét a harag, ami évek óta emészt.

Elsõsorban is… hogyan lehet egyáltalán fia, egy ilyen zsarnok, gonosz embernek? Ki az az asszony, aki a felesége lenne? És egyébként is… miért küldené az egyetlen fiát egy nem nemesek számára létesített iskolában? Mégis, hogy történhet ez? És…

Kérdések sokasága, amikre nincs válaszom, hisz eddig azt sem tudtam, hogy van egy fia, de ha lehet, így még jobban megvetem. A kormányzó is egy apa, mégis képes arra, hogy más gyerekek szeme láttára végeztesse ki az apjukat.

Miféle gonosz szülemény lehet egy ilyen teremtmény?

- Alejandro?! Hahó!

- Bocsáss meg Esperansa… kérlek intézkedj, hogy minden készen álljon. – õ felelõs az ilyen kérésekért.

- Már megtettem, csak értesíteni akartalak téged is. – sarkon fordul és elmegy, a diákjaim körülöttem már elkezdik a gyakorlatokat, hogy kellõen ellazítsák az izmaikat.

Nekem azonban még a lehetõségek során járnak a gondolataim, amik ezzel az esettel adódnak.

A kormányzó fia. Aki minden nap a közelemben lesz. Minden nap találkoznom, beszélnem kell vele, holott már a gondolat is taszít, hogy ezt megtegyem. Don Anbessát mindennél jobban megvetem és most rám bízza a fia tanítását?

Ezt a remek lehetõséget nem szalaszthatom el. Mindenkép elõny lehet számomra.

Don Anbessa meg fog lakolni a tetteiért, még akkor is, ha ehhez a fiát kell felhasználnom!

***

Már javában elmúlt délidõ, de az Esperansa által oly annyira várt vendég nem érkezett meg. Én nem tudom mit gondoljak, hisz egyrészt elõnyöm származhat abból ha a közelemben van, másrészt viszont nem szívesen tanítanom az esküdt ellenségem fiát, aki nyilván az apjához hasonlóan szívtelen és gonosz. Nem is foglalkozom vele inkább…

- Következõ! – kiáltok, hogy a teremben lévõ, körülbelül harminc férfi hallja.

Minden nap foglalkozom mindenkivel, vívunk, kijavítom a hibáikat vagy tanítok néhány új mozdulatot, majd õk ezt gyakorolják a többiekkel. A többségük nevét nem is tudom, olyan gyakran bõvül a számuk, cserélõdnek az emberek és így van ez a most elém lépõ, idegen fiatal férfival is. Még nem láttam eddig, az biztos, de határozottan – sõt megkapóan – különös látványt nyújt.

A haja egészen sötét barna, mintha fekete lenne, és hosszú, ami nem megszokott ezen a forró vidéken. Ami viszont a leginkább feltûnõ az a fehér bõre. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki gyakran lovagol vagy dolgozik a napon.

Már elsõ látásra azt mondanám, hogy egy angol lord. Mostanság igen sok van belõlük az aranylelõhelyek miatt.

Felvesszük az alapállás, pár lépést helyezkedünk majd támadok… és meglepetésemre õ nyugodt arccal hárít, majd kecses mozdulatokkal ellentámadásba lendül…

A következõ percekben újra és újra meglepetést okoz, hisz egész jól vív. Elegánsan és kecsesen, az állásából és abból, ahogy a kezét tartja kiderül, hogy vagy egy angol vívó okította, vagy valóban angol lord.

Az angolokban azonban van egy nagy hiba: túl merevek és lovagiasan szertartásosak.

Ezt bizonyítva olyan eszközhöz folyamodok, ami bármelyik bandita alkalmazna az ellenségével: a kardommal hárítom a csapását közben pedig egy gyors mozdulattal kirúgom a lábait, õ pedig egy nyögéssel a hátára zuhan, a kard kiesik a kezébõl az enyém pedig a torkának szegezõdik.

- Nagyon jól… vívsz. – mondom neki kissé zihálva – De túl tisztességesen.

A kezemet nyújtom, hogy felhúzzam, de nem fogadja el és magától feltápászkodik, majd felveszi a kardját is. Az arca nem mutat szinte semmilyen érzelmet, talán enyhe bosszúság csillan meg a kék szemekben, de a vonásai hûvösek. Nemesek…

- Mit ért „túl tisztességes alatt”? – a beszéde is kissé formális, amit én nem használok. Ezekben a körökben nem szokás.

- Vívás közben használnod kellene a kezedet, vagy a lábaidat is. Esetleg egy tõrt.

- Az nem lenne tisztességes. – feleli kimérten.

- A tisztesség vajmi keveset ér, ha már a földön fekszik keresztül döfött mellkassal – ez itt Valencia – A banditákat nem érdekli az etikett, csupán az, hogy mi van az erszényében, amit bármi módon megszereznek.

- Akkor mit javasol? – még mindig annyira hidegnek tûnik, mintha egyáltalán nem érdekelné, az, amit csinál.

- Tud bánni a tõrrel?

- Nem.

- Akkor hozzon egyet holnap és megtanítom, hogyan használja vívás közben. – életet menthet vele, ha pontosan céloz. Egy bandita is használja, mert azok gyakran nem értenek a kardforgatáshoz, de a tõrt eldobni nem nagy feladat… már ha nem tudnak lopni egy puskát, akkor pedig már csak a gyorsaságunkon múlik…