- Nem zavar, hogy néznek? – kérdek rá halkan, mikor már túljutunk a nagy tömegen, s a tengerparti sétánynál járunk.

- Szeretem ha néznek…az zavarna, ha nem figyelnének rám – feleli, amivel meglep.

- Érdekes – bukik ki belõlem az elsõ gondolatom, de szerencsére a többit magamban tartom. Furcsa szerzet, különc, igazi elvarázsolt mûvész…

- Akár csak te.

Nem felelek, csak követem továbbra is. A kollégiumnak átalakított bérház ismerõs számomra: csak nem belülrõl. Sokat sétáltam már el elõtte. Paulo a tetõtéri szobák egyikét mondhatja magáénak, s úgy tûnik egyedül birtokolja ezt a kis birodalmat. A festékek s vászonok illata keveredik valami egészen mással… a tenger sós illatával. Jellegzetes, s valamiért oly annyira illik az ifjúhoz. De miért ifjúzom? Velem egyidõs lehet: aztán ki tudja, esetleg még idõsebb is, csak nõies vonásai miatt ez nem látszik.

Jobban körülnézek, nagyon sok minden ismerõs nekem a régi, festegetõ korszakomból. Oly nagy reményt fûztem eleinte hozzá, mint minden máshoz, hogy végre megtalálom azt, aki vagyok, akinek születtem. Csalódás volt. Újra. Kalandozik a tekintetem, egyik vászonról a másikra, a képeket nézem, megdobogtatják a szívemet. Gyönyörûek. Nem szokványosak, nem hétköznapiak, van valami különcség az ecsetvonásaiban is, ami… ami teljesen megbabonáz. Ez egészen addig folytatódik, míg szembe nem találom magam egy hatalmas fekete vászonnal.

- Ez mi…?- érdeklõdöm.

- Egy fekete vászon – vágja rá nyugodtan. Haragudhatnék, de a kérdésemre adott választ. Én tettem fel azt a kérdést rosszul.

- Azt látom… - nevetem. - De miért? A többi annyira kidolgozott, ez pedig... csak egy fekete vászon – bukik ki belõlem az õszinteség által szült szavak kombinációja. Hisz ez nem úszik a színekben, sõt, igazából nincs rajta semmi sem.

- Ez nem egy fekete vászon… ez egy akt… egy nagyon különleges modellel. – Legszívesebben hümmögnék, s rákérdeznék a dologra, de az engem vizslató, oly furcsa módon csillogó szempár hamar rásegít a kimondatlan kérdésem válaszára. Engem kívánna lefesteni. Engem… akt képen. Engem!

- Nem. – Adok hangot rögvest a véleményemnek. Arcára kiül a csalódottság, de nem adja fel. Hajthatatlan, amit más körülmények között sokkal jobban értékelnék.

- De miért?

- Mert… - vágom rá, de indokot már nem tudok hirtelen hozzátenni. Miért is nem? Mert szemérmesen akarom takargatni magamat, vagy hogy ne nézzen meg senki se úgy, esetleg ne mutogasson kiállítási tárgyként? Nem tudom. Lehet mind egyszerre. S új is. Bár az új dolgokat szeretem.

- Azt akt képeknél nincs mûvészibb...- kezd bele a puhításomba. - Nagy megtiszteltetés ez, és te annyira különleges vagy… Takarhatnád az ágyékod egy textillel, számomra úgy is az arcod a legfontosabb. Kezdhetnék egy portréval. Lehetnél a modellem. – Halkan beszél, szinte dalolja a szavakat. Reménykedik, nem adja fel, akarja. Szemei csakis engem néznek, figyelik minden mozdulatomat, arcrendülésemet. Zavar e? Egy cseppet. Nem mustrált még senki sem így: nem csak mint mûvész, hanem mint ember.

- Nos, helyet foglalsz? – Szép keze a derekán lógó ecsetek egyikére simul, s veszi kezébe. Nem enyhe célzás arra, hogy õ már készen áll arra, hogy arcom vonásait vászonra vigye. Azonban a kérdés nem ez, hanem hogy én készen vagyok  e erre?

- Ennyire le akarsz festeni? – kérdezem, míg kabátomat bontogatom. Tekintete boldogan csillan, az ecsetet le is emeli övérõl.

- Mindennél jobban – jelenti ki. – Add a kabátodat! – tartja oda másik kezét, míg én a megviselt darabot odaadom neki. - Felakasztom – teszi hozzá halkabban. Leírhatatlan hogy tud a hangjával is játszani az emberrel: ahogy formálja a szavakat, ahogy kiejti õket, s a hanglejtése…

- Rendben – lehelem, mintegy beleegyezés képen. Érdeklõdve figyelem, ahogy leveti sajátját is, s a két kis kampóra akasztja az ajtón. Siet is vissza, nem hagyja, hogy meggondoljam magam: hisz ha már a széken ülök az beleegyezés.

- Várj egy pillanatot, összeszedek mindent, ami kell – int maradásra azért a biztonság kedvéért, amit megmosolygom.

- Van idõm, várok – nyugtatom. Ide-oda suhan, festéket szerez, vásznat, támasztékot, mindent mi kell. Én addig idegeskedem, lábammal rúgózok. Rossz szokásom, még gyerekkori, de úgy tûnik nem nõttem ki.

- Ez az elsõ nekem – bukik ki belõlem, mire megáll, s azokat a nagy szemeit újra rám emeli. – Hogy lefestenek. Te leszel az elsõ, aki ilyenre vetemedik.

- Oh – búgja elégedetten. – Akkor még nagyobb élvezet lesz.

- Igazából arra akartam célozni, hogy segíts – felelem kissé zavartan, mire felkuncogva hozza a vászon közelébe az utolsó kellékeket.

- Csak légy önmagad! – adja ki a parancsot, amivel csak zavarba hoz. Legyek önmagam? Könnyû azt mondani!

- Nem akarsz beállítani? – bököm ki.

- Portré lesz – közli velem, mintha ezzel már tudnám, mit tegyek. Nem így van. Nem tudom, még mindig.

- Akkor is – felelem. Szemei újra villannak, akár a prédájára lesõ rókának, s megindul felém határozott léptekkel. Hirtelen azt se tudom mi ütött belé, míg meg nem áll elõttem. Lába térdemnek koccan, s még felfelé nézek rá, õ lassan közelíti meg arcomat két kezével. Tenyereibe simítja arcom, ajkán halovány mosoly ül, majd egy gyengéd mozdulattal oldalra fordítja fejemet.

- Elsõnek így… - suttogja. – Így akarlak lefesteni. – Gyengéden túr bele a fülem körül göndörödõ tincsekbe, s igazítja el õket. – Tökéletes.

Hátrébb lép, megszemlél úgy is, míg én fél szemmel õt figyelem. Boldogan mosolyog, szemei elégedetten csillognak. Két kezét összedörzsöli, majd egy halk sóhajjal visszalép a vászonhoz. Nem szól semmit, én pedig nem mozdulok. Lelkesen dolgozik, én pedig inkább a falakat, s a szoba berendezését kezdem el nézegetni.

- Beszélhetsz, csak ne mozdulj – töri meg a csendet.

- Nem akartalak zavarni – felelem, mire felkuncog. – Tényleg.

- Tudok rád is, s képre is koncentrálni. Sõt, ha jobban belegondolsz, csak rád figyelek így is – néz felém huncut mosollyal az ajkán. – Mesélj kicsit! Miket festettél?

- Tájképeket. Gyümölcsöket, vászonnal mögöttük. A húgaimat… - felelem.

- Testvérek! Hány húgocskával áldott meg az élet?

- Épp eléggel, szám szerint hárommal – válaszolom.

- Minõ véletlen, nekem is három testvérem van. Nagycsalád, az nagycsalád… - sóhajtja elgondolkozva, míg dolgozik a képen.

- Így van – felelem halvány mosollyal az ajkamon, amit õ is észrevesz.

- Maradj így, kérlek! – szól rám, míg én értetlenül vállat vonok. – Mosolyogj, Cortez, mosolyogj! – neveti megnyilvánulásomat. – Legalább halványan.  – Teljesítem kívánságát. Újra.

Sokáig ülök ott, a kis széken, míg Paulo lefest. Már a nap is lemenõben van, lámpát kapcsol. Megjegyzi, hogy mily nagy találmánynak tartja: sokat éjszakázik, s jobb, mint a gyertya. Persze nevetve hozzáteszi, abból is akad nála mindig.  Már fáj a nyakam, biztosra veszem, amint sikerül végre megmozdulnom még rosszabb lesz, de biztat, nincs már sok hátra. S ahogy a nap utolsó sugarai még végigsimítanak a tájon, õ is leteszi az ecsetét, s a maszatos kezével megtörli az arcát.

- Készen lennénk – hagyja el ajkát a bûvös szó, mire én nagyot nyögve eresztem le fejemet. – Fáj a nyakad?

- Többek között az is – felelem, majd nagy nehezen felállok a kis székrõl. Lábaim, derekam, a hátam… mind ropog, s feszül. Szörnyû érzés. – Megnézhetem?

- Szeretném – feleli mosolyogva. Az állán elmaszatolt festék, ajkán az a bájosan huncut mosoly… önkéntelenül is felfelé görbül a szám.

- Mutasd, mit hoztál ki ebbõl a pofából! – mutatok arcomra, majd mellé lépek. Nem tudom mit várok, de tény, hogy nem azt, ami elém tárulkozik. Elakad a lélegzetem. - Szabad olyat mondani egy olyan festményre, ami rólam készült, hogy gyönyörû…? Hisz az lett, Paulo. Gyönyörû. Bár… akit lefestettél, az nem én vagyok – teszem hozzá kételkedve, mire sértõdötten felvonja az orrát egy pillanatra.

- Pedig ez határozottan te vagy. Ilyen különleges. Ilyen szép, vagy ahogy te fogalmaztál – itt közelebb hajol hozzám, én pedig csak figyelem dús ajkait, ahogy megformázzák az utolsó szavát mondatának. – gyönyörû.

Lassú léptekkel haladok az utcán, kezeim a vékony, széthordott kabátzsebeimben pihennek. Kissé bús vagyok, s talán az orromat is lógatom, hisz rakodói állásom a kis boltban, ahol cukrot s hasonló nehézárut árulnak, véget ért. Miért is? Megkérdeztem én, de csak ennyit kaptam válaszul: „A helyzetre való tekintet miatt.”

Milyen helyzet, kérdem én. Lázongások nagyvárosokban mindig akadna, a fiatalok folyton elégedetlenkednek, munkanélküliek pedig részei a munkaerõpiacnak. Ezek nélkül nem ország az ország, hiába minden kétségbeesett próbálkozás. Felemelkedés s bukás vár az összes kultúrára, ez az élet rendje. Ahogy egy ember megszületik, ott lebeg felette az elmúlás angyala, úgy ahogy egy ország összeáll a bukás fenyegeti mindvégig.

Szóval újra munkanélküli vagyok, így a nadrágmadzagomat jól meg kell húznom, hogy hó végére ne kelljen éheznem. Szüleim küldenek mindig egy kis pénzt, úgy tudják még a fõiskola padjait koptatom, de sajnos rég nem így van már. Leveleimben ezt nem írtam meg, anyám megsiratna húgaimmal, apám pedig sóhajtozna a nagy karosszékében, hogy „megmondtam”. Mindannyiunk számára az a legjobb, ha én csendben tûröm szégyenemet.

Hamar az új, mondhatni kedvenc helyemre érkezem: a mûvészklubba, ahová Frederico vezetett be. Különc társaság ez, csupa bolondéria, amiket képesek sokszor összehordani, így jobb szeretek a sarokban meghúzódni. Ha valakinek feltûnök, s tán kérdez valamit én válaszolok. Ezen kívül más nem csinálok.

Aznap sincs ez másképp, gondolom én ezt nagy naivan, még egy ifjú nem lép be az ajtón s néz körbe kíváncsian. Nem láttam még köreinkben, de ez nem túl sok mindent jelent, én magam is új vagyok még, nem ismerhetek mindenkit.

Engem figyel, ahogy én õt. Ahogy közelebb jön jobb rálátást nyerek egész alakjára, így a derekára kötött különc ecsetöv sem kerüli el figyelmemet. Töröm fejemet, biztosan festõ, hisz másnak a szõrpamaccsal ellátott botokra nincs haszna. Én magam is próbálkoztam eme idõtöltéssel már, de drágábbnak tartom, mint az írást. No meg egy darabig úgy gondoltam, ha papírra vetem gondolataimat az több hasznot hoz, mintha nagy gonddal s gyér ecsetvonásokkal vászonra vinném õket.

No de vissza az ifjúra, ki már elõttem áll s tekintetét mélyen az enyémbe mélyeszti. Bájos teremtés, mondaná rá anyám, míg húgaim nagy szemekkel méregetnék. Különcteremtés, de az én szememnek már nem annyira. Sok furcsa szerzet fordul meg a klubban, láttam már cifrábbat.

Ajkaira mosoly kúszik, jobbját nyújtja felém, hogy kezet rázhasson velem. Itt döbbenek rá, hogy elõzõ gondolatmenetem hamis ám: tõle furcsább embert itt még nem láttam. Nem hogy feltûntem neki, de még kezet is óhajt felem fogni. Én ülök, õ áll, mégse érzem kellemetlennek a helyzetet. Nem magas, se nem nagydarab. Nõiesen könnyed az alakja, magassága sem kitûnõ, s azt hiszem ülve is a dereka felé érek.

- Paulo Marseille Perez – szólal meg kellemes, megjelenéséhez illõen nem túl mély hanggal. Bemutatkozik, szóval ismerkedni kíván, így én sem teszem másképp.

- Cortez Alain Mongrain –rázom finom tapintású kezét halvány mosollyal.

- Milyen különös név – susogja, míg ujjaival gyengéden a kézfejemre simít. Jól tudom, hogy ez bõven nem tartozik az illemhez, így gyorsan elhúzom. Hevesebben ver a szívem, magam sem tudom miért. Van valami Pauloban, valami leírhatatlan, különleges s kissé polgárpukkasztó is. S a legszörnyûbb az egészben, hogy mindez igenis jól áll neki.

- Milyen különös öv - terelem a témát. Beszéljünk inkább róla, mintsem rólam.– Milyen indíttatásból...? – Érdeklõdöm, bár jól tudom a választ. Csak daloljon, nekem az számít.

Felkacag a kérdésemre, úgy tûnik szórakoztatom. Ez egyszerre tölt el jó és mellkas fullasztó érzéssel. S hogy milyen a mellkas fullasztó érzés? Én magam sem tudnám jól szavakba önteni, de azt hiszem egy határozott kellemetlen jelzõvel tudnám illetni. Új érzés ez, sok minden kavarodik, s talán egyszer majd nevet is tudok neki adni.

- Ha eszembe jutna valami lefestem – ad végül választ a kérdésemre, miután jól kinevette magát. - Gyûlölöm ezt a mocskos politizálást.

- Akárcsak én – vágom rá õszintén. Mióta megtisztel a társaságával, nem figyelek a többiek vitájára.

Mellém telepedik, persze kellõ távolságba. A nem régi bizalmas kézsimítása miatt azon a helyen bõröm még mindig bizsereg. Hamar halk, de annál kellemesebb csevejbe veszünk el. Nem túl mély beszélgetés ez, tényleg csak csevej, de jól esik a lelkemnek, s úgy látom az övének is. Új barátra leltem volna? Megeshet. Társasági életem sosem a sokszínûségérõl volt híres.

- Sajnos mennem kell – kezd bele, miután órájára pillant -, a kollégium kapui hamarosan zárulnak, nekem pedig semmi kedvem rimánkodni ezeknek a szolgalelkûeknek. – Hozzá kellett volna szoknom a barcelonai gõghöz, de vidéki szívem nehezen barátkozik meg ezzel az illetlen durvasággal. Neki mégis elnézem.

- Tehát kollégista? Melyik? –érdeklõdöm.

-A szépmûvészeti akadémián.

- Ez már magyarázza az ecseteket – biccentek aprót, nem bírtam megállni ezt az apró kis megjegyzést.

- Értékelem ezt az éles észjárást – telt ajkait incselkedõ mosolyra húzza, míg én elveszek a részleteiben. – Legközelebb ugyan itt?

- Mikor legközelebb? – térek eszemhez, s kérdezek vissza. Nem túl pontos a kérdése.

- Mához egy hétre.

- Itt várom – felelem, s biccentek, hogy még jobban kifejezzem azt, hogy felfogtam, amit mondott. Pár szóban búcsúzunk, s õ siet is a kollégiumába, én pedig ottmaradok az ópiumtól ködös teremben kusza gondolataimmal s még kuszább embertársaimmal.

°~(*)~(*)~{¤}~(*)~(*)~°

- Tehát régi tagja a klubbnak? – kérdezek rá Fredericónál, aki csak bólint egyet. Épp az újságot olvassa, nem igazán érdekli az én kérdezõsködésem. Paulo aznapra esedékes a szavai alapján, így én már reggel furcsa mód édes lázban égek. Látogatása óta újra saját csendembe burkolózva üldögéltem a sarokban. Nem volt már annyira ínyemre való a helyzet, mint elõtte. Társaságra vágyom!

- Írnak valami érdekeset? – érdeklõdöm, mire Frederico végre rám néz.

- Nem mondanám. Tán érdekel? Akkor odaadom.

- Nem vagyok én kíváncsi a jöttment politikára – felelem, mire kapok egy vigyort.

- Mégis itt ülsz.

- Nincs más dolgom – vágok vissza, legbelül kissé sértõdötten. Lehet neki megfelel eme semmilyen élet, de én biztos talajra vágyok! Ajtó nyílik, én pedig izgatottan kapom oda fejemet. Ismerõs, huncut szempár néz vissza rám egy pajkos mosollyal. Paulo s az õ ecsetjei újra visszatértek a mûvészklubba. Mily csodás, egy csipetnyi társasági élet vár most rám.

- Most már akad – dünnyögi oda nekem Frederico, majd széles mosollyal int az érkezõnek. – Ülj köreinkbe, barátom!

- Azt terveztem – feleli mosolyogva, majd indul meg felénk. – Szép jó napot.

- Szint úgy – válaszolok. – Egészséged? A heted hogy telt? – kérdezek rögvest kettõt is, hogy haladjunk kissé a beszélgetés formalitásával.

- Köszönöm jól szolgál, a hetem pedig lassan telt, szinte csak csordogált – feleli, míg letelepedik az egyik székre. – Történt valami érdekes az elmúlt egy hétben?

- Csak a szokásos – feleli Frederico, még mindig az újságot böngészve. – Cortez unatkozott én pedig újságot olvastam. Minden nap. Értesültél már arról, hogy Manuel Azaña mily kétségbeesetten próbálkozik újra?

- Ne politizáljunk, kérlek – állítom már le az elején. Persze ezért kapok egy szúrós tekintetet, amit már jól megszoktam tõle. Jól ismerem már, kicsit a szívére veszi, hogy nem fejezheti ki újra s újra a véleményét az egész helyzetrõl, de hamar megbékél majd.

- Akkor mirõl kívántok cseverészni, ha szabad tudnom? – zárja be az újságát, majd támaszkodik az asztalra. – Hallgatlak ám benneteket, kedveskéim!

- Hm, gondolom a mûalkotás nem igazán köt le benneteket – jegyzi meg Paulo, bár inkább nekem, mintsem jó barátomnak intézve. Téved, igazán érdekel, fõleg hogy õ miket alkot.

- Áh, engem igazán nem – legyint Frederico, majd rám bök.  – De eme Svájcot játszó festegetett, míg kedve úgy tartotta.

- Oh, ezt nem is tudtam. Új információ – mosolyog telt ajkaival a mûvészlélek, amitõl nagyobbat dobban a szívem.

- Ahogy Frederico mondta, csak festegettem – vonok vállat, hisz tényleg így van. – Nem ment túl jól. Sõt, mondhatni a közönségem a családom s szûkös baráti köröm volt.

- Nekem tetszettek – dünnyög Frederico. – Bár írni jobban tud. No meg szónokolni! De ahhoz igazán fel kell lelkesíteni, hogy kinyissa a száját – vigyorog, majd lök meg a vállamnál fogva. Nem tetszik nekem, hogy így kibeszél, de nem tudok ellene semmit se tenni.

- Festészet és költészet? Szép párosítás. – Van valami a mosolyában, amitõl az ember elgondolkozik azon, hogy biztosan egy ifjú ül e elõtte. Leány nem tud ily szépen, mint õ. Mielõtt azonban válaszolhatnék, Frederico megveregeti a vállamat, s elköszön tõlünk, ugyanis pár asztallal arrébb újra belekezdenek egy politikai beszélgetésbe. Kivételesen nem bánom, hogy otthagy.

- Régi ismerõs Frederico? – kérdez rá, mire én bólintok.

- Gyerekkori barátom. Idestova tíz éve biztosan egymás agyára megyünk – nevet egy aprót, majd az asztalra könyököl.

- Szóval nem csak én vagyok itt mûvészlélek. Elõzõleg kimaradt, hogy a festészethez te is konyítasz.

- Nos, tényleg csak konyítok s nem értek – felelem, míg hátradõlök a székemen. – Legalábbis a készítésükhöz, de felismerem, ha ígéretes festmény látok.

- Vegyem felhívásnak?

- Annak szántam – felelem halovány mosollyal ajkamon. – Hisz ha még az egyetem igényt tart az ecseteidre, biztosan remek alkotó lehetsz. – Kissé oldalra néz, ki az ablakon. Mintha gondolkozna, fejét törné valamin. Végül újra rám néz, felegyenesedik a széken, s bólint egyet.

- Legyen ám. Ha szeretnéd, megmutatom miket alkotok.