Aztán az egyik nap Lora újra megpróbál beszélni velem. Odajön munkaidõ után, addig az egyik asztalnál gubbaszt, mint aki tanul. Persze, egész idõ alatt engem bámult, és közben gondolom jókat nevetett rajtam. Én ostoba meg azt hittem, valaki tényleg érdeklõdik irántam. Mekkora szamár voltam.

-           Daniel… - kezdene bele a hazugságaiba, de elfordulok, amikor odalép hozzám, és megyek tovább. Nem törõdöm vele.

De nem hagy békén, sõt, elkapja a csuklómat, amivel megállásra kényszerít. Rettentõen bosszant, de hátra kell fordulnom.

-           Daniel… kérlek… csak hallgass meg! Tudok róla, és nem zavar… hidd el, nem bánom. Ez teljesen normális dolog, és el tudom fogadni… nem zavar! – fakad ki.

Megtorpanok, és döbbenten nézek rá. Normális?! Ez szerinte normális? Normális, hogy beteg vagyok, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, és nem zavarja?! Fejére ejtették ezt a lányt, vagy mi?

-           Nem zavar? – kérdem óvatosan

-           Nem… ez… tök átlagos dolog… a mai világban, ezt el lehet fogadni, és tiszteletben lehet tartani. Én… én eltudom… engem nem zavar – dadogja kipirult arccal.

-           Honnan tudod?

-           Látom rajtad!

-           Még is mit?

-           Meleg vagy… - biccent határozottan, mire majdnem dobok egy hátast. - De nem baj… én így is kedvellek. Kérlek, beszélgessünk… kérlek! Beszéljük meg egy kávé mellett… de most, ne hagyj ott, kérlek! – mosolyog rám reménykedve.

Hirtelen szólni sem tudok a döbbenettõl. Tényleg azt hiszi, hogy meleg vagyok, hogy a fiúkat szeretem?! Komolyan errõl lenne szó, és ezek szerint nem tudja, hogy szívbeteg vagyok?! Köpni-nyelni nem tudok, de valamit mondanom kell, mégpedig az igazat. De nem, azt nem mondhatom meg, az rosszabb, mintha tényleg meleg lennék. Lora tétován néz rám, egyik lábáról a másikra áll, és szemmel láthatóan ideges. Sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejem.

-       - Tényleg azt hiszed, hogy meleg vagyok? – kérdem, mire õ bólint. – Nos, nem vagyok meleg.

-       - De… de akkor miért voltál olyan ellenséges velem? – kérdi döbbenten. – Tisztára azt hittem, hogy… Mármint, adsz magadra, szemmel láthatóan a lányok nem érdekelnek és…

-      - Ennek más az oka – mondom halkan, õ pedig kíváncsian várja a választ. – Nem itt és nem most. Egyébként… ha meleg volnék, miért járnék orvoshoz?

-       - Megfogtál – vigyorodik el. – Nos, iszunk egy kávét?

-       Én… nem kávézom – vallom be.

-       Tea?

-       Az jó lesz – biccentek, õ pedig úgy tûnik, megkönnyebbül.

~*~

Fél órával késõbb már egy közeli kávézóban ülünk, és teát iszogatunk. Kávét nem ihatok a szívem miatt, de ezt nem mondhatom meg neki. Úgy tûnik, Lora megnyugodott, és engem sem zavar a társasága. Sõt, nagyon kellemesnek találom, hogy velem van. Egy ideig csendben iszogatjuk a teánkat, aztán Lora szólal meg.

-       - Szóval… - kezdi bizonytalanul – Még suliba jársz?

-       - Nem – válaszolom. – Nincs pénzem egyetemre. Én… nekem nem adatott meg az ilyen szerencse.

-       - A szüleidnek nincs elég pénze? – jön az újabb kérdés, amire úgyis hazudni fogok.

-      - Nincsenek szüleim – válaszolom. – Nevelõotthonban nõttem fel, de a gimnázium után el kellett onnan mennem. Tudod, kiöregedtem a rendszerbõl. A szüleimet pedig sosem ismertem – hazudom ugyanazt, amit mindenkinek szoktam. Én magam kértem az adataim titkosítását, nincs rá szükség, hogy bárki tudjon róla, milyen életem volt mielõtt állami gondozásba kerültem. Látom Lora szemében az együttérzést. – De nem volt olyan rossz – vonok vállat. – Jobb, mintha egy rossz családban nõttem volna fel.

-      - De nem lehetett könnyû szülõk nélkül – mondja halkan. – Úgy értem… tudod, hogy… nem tudtad, milyen érzés, ha vannak szüleid.

-       - Így alakult – vonok vállat. – És te? Most te mesélj magadról valamit.

Hallgatom, ahogy Lora magáról mesél, hogy milyen élete volt, hogy gazdag családban született, apuci és anyuci egyetlen kislánya, aki mindig mindent megkapott. Mégis, valahogy érzem, hogy nem egy elkényeztetett liba, hiszen még mindig itt ül egy nincstelen, ”árva” mellett egy kis kávézóban. Nem érzem rajta, hogy kényszerbõl lenne itt velem. Sok mindent mesél magáról, hogy orvosnak akar tanulni, ezért jár a könyvtárba. Nagyon okos lehet, ha ilyesmit tanul. Olyan lehet, mint Dr. Helen. Aztán hirtelen eszembe jut a macskám, és szinte felugrom az asztaltól.

-       - Mi a baj? – kérdi ijedten Lora.

-      - Ne haragudj, de… mennem kell. Tudod… - mondom akadozva – meg kell etetnem a macskámat. Én… majd holnap találkozunk. Szia!

-       - Oké, szia! – villant rám egy ezer wattos mosolyt, én pedig felkapom a kabátom. Szegény cicus már biztos hangosan nyivákol, mert nem értem haza idejében.

Sietve indulok az ajtó felé, amikor hirtelen fájdalom nyilall a mellkasomba. A szívemhez kapok, de mire észbe tudnék kapni, elsötétül elõttem a világ.

–      - Ismered Miss Dulcetet? – kérdi Dr. Helen kíváncsian. – Honnan?

–       - A könyvtárból – válaszolom vállat vonva. – Egy orvosi könyvet keresett, azt hittem, orvosnak tanul.

Dr. Helen egy szót sem szól, de a szemében mintha rosszallást látnék. Talán nem kedveli Lorát, vagy olyat mondhattam, amit nem kellett volna. De nem tudom meg, csak szól, hogy vetkõzzek le, majd megvizsgál, miközben felteszi a szokásos kérdéseket.

–      - Hogy érzed magad mostanában, Daniel? – kérdi kedvesen mosolyogva. – Vannak fájdalmaid?

–      - Néha, de nem vészes, már hozzászoktam – vonok vállat. – A gyógyszerek segítenek.

–     -  Az jó, de az a mûtét mindenképpen szükséges, ugye te is tudod? – néz rám komolyan, mire megadóan sóhajtok. Õ is tudja, milyen az anyagi helyzetem. – Majd kitalálok valamit, ne aggódj. Mindig van mód, te is tudod.

–     -  Már kezdem feladni – mondom halkan. – Igazából… számomra már az is kész csoda, hogy eddig életben maradtam.

Dr. Helen csak megértõen bólint. Õ pontosan megérti, hogy min megyek keresztül, elég hozzám hasonló beteget látott már. És nem mindegyikük érte meg a felnõttkort. Én szerencsésnek mondhatom magam. A sebeimre sem mond semmit, amik a hátamon vannak, tudja, hogyan szereztem õket, de sosem sajnált. Nem is szeretem, ha sajnálnak. A vizsgálatnak hamarosan vége, az eredményeket úgyis csak a jövõ héten kapom meg. Elbúcsúzom Dr. Helentõl és távozom. Kinn már nem találom Lorát, biztosan dolgozik. Ki gondolta volna, hogy ápolónõ. De egészen jól állt neki az egyenruha. Megrázom a fejem. Nem érek rá én ilyesmikre, és most, hogy tudja, hogy beteg vagyok, biztosan nem áll szóba velem. Eddig kevés kapcsolatom volt, igazából talán kettõ, de mindkét barátnõm elhagyott, amikor megtudták, hogy bármikor meghalhatok. Lora is ezt fogja tenni, hiszen ápolónõ, tudja, hogy milyen lenne velem az élete.

A nap gyorsan telik, mivel ma szabadnapos vagyok, sétálok egyet a parkban, veszek eleséget a cicámnak, de igazából csak elütöm az idõt. Közben újra eszembe jut Lora. Hihetetlen, de tényleg megfogott, talán a klasszikus szépsége miatt, vagy nem is tudom. Vagy azért, mert Anne húzta az agyam, hogy randizom vele, és becsajoztam. Megcsóválom a fejem. Anne sokszor túl sokat beszél.

~*~

A telefon álmomból ver fel, nemrég feküdtem le, és már tizenegy is elmúlt. Ahogy megnézem a hívót, meglepetten látom, hogy Lora az. Vajon mit akarhat? Dobogó szívvel, a torkomban gombóccal veszem fel a telefont.

– Halló? – kérdem álmosan

–      Szia, itt Lora. Lora Dulcet. Zavarlak?

Röviden hezitálok, hogy akarom-e hallani, amit mondani akar. A legrosszabb esetben elküld a fenébe, és soha többé nem akar látni. Végül nemet válaszolok neki, lesz, ami lesz. Engem nem zavar, de holnap dolgozom.

– Remek… arra gondoltam, esetleg… elmehetnénk holnap ebédelni, és…

– Dolgozom – szólok közbe kurtán. Nem akarok udvariatlan lenni, de általában egyedül ebédelek.

–      Tudom, én is, de képzeld, egyszerre van az ebédidõnk! Beülhetnénk valahova. Mit szólsz? 

Úgy tûnik, nem tudom lerázni, de a hangjából ítélve õ sem akar engem. Viszont… fogalmam sincs, hogy mit kéne válaszolnom. Minden fiú igent válaszolna, de én tanácstalan vagyok, pedig Lora tetszik nekem. Mégis rettentõen félek egy újabb csalódástól, amit ez az ebéd jelenthet. De megsérteni sem akarom, ugyanakkor mi van, ha ebédnél akarja a szemembe vágni a véleményét rólam?

–      - Ott vagy még? – kérdi hirtelen Lora, bennem pedig majdnem megáll az ütõ. Azt hiszem, túl hosszú volt a csend. – Daniel?

–    -  Itt vagyok – válaszolom megadóan. – Jól van – döntöm el. – Fél egy és fél kettõ között van szünetem.

–      - Akkor fél egyre benn vagyok nálad. – A hangján hallom, hogy mosolyog. – Jó éjt! – Leteszi anélkül, hogy el tudnék köszönni.

Tanácstalanul nézek a mobilomra, majd a párnára dõlök. Selymes, a macskám az ágyra mászik, és halk miákolással tudatja velem, hogy ha már úgyis fenn vagyok, igazán megvakargathatnám a füle tövét. Ennek eleget is teszek, de hamarosan álomba merülök. A kétségeim azonban nem múltak el.

~*~

Másnap persze gombóccal a torkomban ébredek, és szinte alig figyelek oda, hogy mit is csinálok. Megetetem Selymest, majd én is megpróbálok legyûrni pár falatot, de nagyon nehezen megy. Mintha kövekkel lenne tele a gyomrom, vagy pillangók repkednének benne. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Olyan régen randiztam már valakivel, hogy nem is tudom, hogyan kell. De… elvégre ez csak egy ebéd, emlékeztetem magam, hiszen nem kötelez semmire, nem igaz? Az ebéd végeztével elválnak majd útjaink. Ám hiába szuggerálom magam, semmi sem segít, és a munkahelyemen is olyan vagyok, mint egy holdkóros.

–      - Szerintem az a lány lehet az oka – hallom Anne-t. – Biztos szerelmes belé, különben nem viselkedne így.

–      - Az kizárt – mondja Lily. – Láttad te már Danielt egyáltalán udvarolni?

–      - Inkább a kezetek járjon, ne a szátok! – szól rájuk Jessica. – Ha nem látnátok, forgalom van, és Mr. Hammer amúgy sem szereti, ha olyasmibe ütitek az orrotokat, ami nem tartozik rátok!

A lányok nem válaszolnak, én meg nem törõdöm az egésszel. Vagyis, csak próbálok úgy tenni, mintha nem törõdnék vele, mert rettentõen ideges vagyok, az az igazság. Magam elõtt tolom a kis kézikocsit, amin a visszahozott, vagy új könyvek vannak, és nekilátok õket kipakolni. De azért Anne szavai elgondolkodtatnak. Vajon valóban szerelmes lennék? Az kizárt! Hiszen Lora akármilyen kedves és szép, nem tudok bízni benne. Túl sokat csalódtam már.

Az ebédidõ rémesen hamar jön el, a percek csak úgy száguldanak tova, és máris fél egy. Lora pontosan lép be az ajtón, én pedig éppen akkor lépek ki, immáron kabátban. Rám mosolyog, ahogy odasétálok hozzá, miközben tudom, hogy Lily és Anne minden mozdulatomat figyeli. Gondolom, kajánul vigyorognak, vagy szurkolnak nekem.

–      - Szia! – mosolyog rám Lora. – Kész vagy? Tudok egy jó helyet, csendes és nincs messze.

–     - Oké – bólintok, majd elindulunk. Még visszanézek, és látom, hogy Lily pajkosan rám vigyorog. Azt hiszem, Lora is észreveszi.

–      - A munkatársnõd? – kérdi, mire bólintok. – Aranyosnak tûnik.

–      - Még fiatal – vonok vállat, majd kilépünk az épület ajtaján.

–      - Nos, te sem vagy túl idõs, ami azt illeti – kuncog. – Hány éves is vagy?

Elgondolkodva nézek rá. Minek kíváncsiskodik ennyit. Biztos szánalomból teszi, mert látott a kórházban, és valószínûleg azt is tudja, mi bajom. Gyûlölöm az ilyen embereket, mint õ, de bunkó nem akarok lenni. Így válaszolok.

-       - Huszonnégy – bököm ki, de nem kérdem meg, hogy õ mennyi.

-       - Ó, alig vagy idõsebb nálam – kuncog fel. Megvonom a vállam.

Az étterem, ahová megyünk, valóban közel van, és tényleg nem nagy, elég csendes is, nincs tömeg, így kényelmesen le tudunk ülni az egyik hátsó sarokasztalhoz. Szeretek elbújni az emberek elõl, nem szeretem õket, nem bízom bennük. Az emberek gonoszak és alattomosak, csak azt nézik, kinek mikor árthatnak. Persze, vannak jó emberek is, mint Mr. Hammer, vagy Jessica és a többiek. A pincér hamar felveszi a rendelésünket, majd ismét kettesben maradunk. A csend kezd kínos lenni, de én nem akarok beszélgetést kezdeményezni. Végül Lora szólal meg.

–      - Szóval… - kezd bele tétovázva. – Nos… vannak testvéreid?

–      - Nincsenek – válaszolom egyenesen. Hála az égnek, teszem hozzá gondolatban, különben apám õket is bántotta volna, nemcsak engem és anyát. Elég volt neki azt végignéznie, amint az a vadállat nap, mint nap félholtra ver engem.

–      - Nekem sem – mondja, mire felkapom a fejem. Elkalandoztam. – Min gondolkodsz?

Megrázom a fejem. Ha elmondanám, hamarabb lekopna, de az ebéd végén úgyis elmondja, milyen selejt vagyok. Apám is mindig ezt mondta, hogy jobb lett volna a születésem után vízbe fojtani engem. Nem tudom, miért nem tette meg. Végül Lora egy újabb kérdést tesz fel.

–      - Miért voltál tegnap a kórházban? – kérdi, mire elsápadok, és el is fordulok. – Láttam, hogy Dr. Helen rendelõje elõtt üldögéltél, de õ elég durván elküldött, amikor kilépett. Talán beteg vagy?

Szóval errõl van szó, mégis, gondolom keserûen. Faggat, hogy megtudja, meddig élek. Az ajkamba harapok, de aztán muszáj válaszolnom. Most muszáj.

–      - Mi lenne, ha az lennék? – kérdem halkan, amivel meglepem. A hangom nem remeg, elégszer kellett már hallgatnom, ahogy valaki viccelõdik, vagy lenéz a betegségem miatt. – Csak emiatt hívtál el, igaz? Te is csak gúnyolódni akarsz rajtam, mi? – Felállok, és a szemébe nézek. – Ismerem a fajtádat, és gyûlölöm, ha valaki lenéz, vagy szánakozik rajtam, mert nem vagyok egészséges, mint bárki más.

–      - Daniel… - kezdené, de belefojtom a szót.

–      - Ha csak emiatt hívtál el, kár volt fáradnod – mondom kimérten, majd távozom. Elegem van! Annyira elegem van!