Sétálok - most egyedül. Ai nem jött velem, kicsit késni fog, azt mondta, a többiek meg még késõbb jönnek, de én szeretek korábban itt lenni. Valahogy kellemes velük. Már kezdem Reit is megszokni, egyre kevésbé zavar a jelenléte, hiszen egyre többet vagyok csak Haruval, így rá nem figyelek. A verseny óta ugyanis ha itt is vagyok, valahogy jobb érzés, ha Haru a közelemben van. Nem vagyok hülye, hogy ne tudnám, mit jelent ez, de nem lep meg, hiszen nem elõször estem bele egy kicsit. Az, amennyire szereti a vizet, vonzó. Nekem nagyon, és ha hozzávesszük hogy õ mindenhol szép… akkor tökéletesen értem magam.
Gyerekkorunk óta alig változott, ezt már akkor megállapítottam, miikor a régi klubban találkoztunk és levetkõzött. Nem sok idõm volt, hajtott a versenyszellem és felizgatott az, hogy itt van, hogy vele úszhatok… de már akkor észrevettem, hogy még szebb, mint volt. Pedig az elsõ szerelmem is õ volt. Ezért is volt rossz ez a pár év nélküle. Mert bár eleinte láttam, néha összefutottunk ha itthon voltam, hiányzott. Nagyon.
- Rin-chan! - Meg sem kellene fordulnom, tudom, ki ez. Gondtalan mosolyba szökik az arcom, ahogy megfordulok, és bevárom a felém rohanó Nagisát.
- Azt hittem te már bent vagy - jegyzem meg, de elveszem tõle a szatyrot, amit cipel.
- Gou-chan nem jön ma az edzésre, így én szaladtam ki üdítõért - mosolyog fel rám. - És te? Megint korábban jössz mint a többiek?
- Mindig korábban jövök - morgom, mire felkuncog.
- Haru-chan is itt van. - Lenézek rá. Miért volt ezt most fontos közölnie?
- Az lepne meg, ha nem lenne itt. - Hangosan felnevet, de már itt is vagyunk a medencénél. Nagyon jó idõ van, a nap süt, már a víz is nagyon jó.
Mindenki köszön, Haru csak az orráig bújik ki a vízbõl. Még szerencse. Szeretem végigkövetni a tekintetemmel a testén végigszaladó vízcseppeket. Néha eszembe jut, hogy mennyire jó lenne a combján szétmorzsolni egyet a nyelvemmel, majd édes, vörös foltot szívni fehér bõrébe, de ezután mindig rájövök arra is, hogy ebben a nadrágban felizgulni olyan, mintha kikiabálnám, így abba is hagyom az elmélkedést és közelebb lépek.
- Megint úszkálsz? - guggolok le a medence szélére. Nem szól semmit, csak néz engem. Imádom, amikor csak engem néz. A szemei is olyan… különlegesek. A tekintete szinte magába szippant minden alkalommal.
- Gyere be te is - parancsolja, de félrebillentett fejjel nézek le rá.
- Versenyezni akarsz? - A szemei villanásából tudom, hogy erre gondolt, így sóhajtva egyenesedek fel, és ledobálok magamról mindent. Makoro csak kuncog a háttérben, Reit nem láttam még, de gyorsan lekötötte Haru a figyelmemet ahogy mindig. - Ha nyersz, én csinálom a vacsorát, ha nyerek, te - jegyzem meg, és kisegítem a vízbõl, hogy a rajtkõhöz állhasson õ is.
- És hol is leszünk? - kérdezi, miután elengedtem a kezét.
- Mit gondolsz? Nem mehetünk a koliba fõzni - vigyorgok rá, majd az arcomba húzom a szemüveget, megfeszítem hátul a gumit és elengedve várom be Makoto startját, majd ugrok.

A víz érintése most is ugyanolyan, mint mindig. Csodálatos és leírhatatlan. Imádom… de nem is csak a víz. A tudat, hogy õ is itt van és õ is úszik. Nagyon tetszik a gondolat, hogy ez a víz végigsimogatta már ma többször is.
És a hogy mit imádok benne?
Hogy még mindig ugyanúgy néz rám, mint eddig bármikor. Történhetett bármi, sosem változott a tekintete, ha rám pillantott. Ugyanolyan szép és csillogó.

Elrugaszkodom a hossz végén, és ahogy kibukkan a fejem látom, hogy egálban vagyunk, így rákapcsolok még jobban. Pillanatokkal késõbb kibukik a fejem a célba érve.
- Rin-chan nyert - jegyzi meg Nagisa. - Kár, hogy nem tudunk ma veletek menni vacsorázni, igaz, Mako-chan? - pillant Makotóra. Az én figyelmemet nem kerüli el a kis kacsintás. Nem is tudom mire vélni. Talán Nagisa tud valamit?
- Akkor kettesben leszünk, Haru - fordulok szokásos vigyorommal felé. - Alig várom a makréládat.