 Karakter: Draco Malfoy
Megjegyzés: ~ kezdés Izumo-sannak
Elegem van a mocskos sárvérűekből, meg a még szánalmasabb vérárulókból... Ahogy megérkeztünk a suliba, Longbottom máris úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Igaz, hogy egyedül, szemtől-szemben egy párbajban az első átkom után sírva fetrengene a földön, de azért biztosan megpróbálná. Jaj, a szüleim! Persze, sajnálatos, hogy Bella néni nem ölte meg őket, mikor ott volt, akkor talán te sem egy rinyagép lennél, na nem mintha érdekelni, hogy mi van Longbottommal. Csak idegesít, de kurvára.
A másik meg a folyton mellette nyüzsgő Weasley kiscsaj. Ő már veszélyesebbnek tűnik, nem olyan idióta, mint a drága jó bátyja, a híres Harry Potter elsőszámú csatlósa. Mintha az év végén kavart volna Potterrel, de a kis kiválasztottnak nyoma sem volt a vonaton. Persze miután apámék elszúrták a Weasley-esküvő megtámadását és nem pusztították el azt a senkiházit, nem is csodálom, hogy nem merészkedik az iskola közelébe. Bárcsak tudnám, hol van, akkor én ölhetném meg, és boldogság költözne abba a disztópiába, amelyet a Nagyúr meg akar valósítani.
Ahogy eszembe jut, egyből megszorítom a bal alkarom. Nem szabad elfelejtenem, hogy tilos a nevén szólítani, csak akkor, ha valami fontos hírünk van a számára. A kezemről a zsebembe csúszik a jobbom, és az ujjaimat a pálcám közé igazítom. Nincs rosszabb annál, ha valaki felkészületlenül megy csatába, még akkor is, ha ez nem igazi küzdelem, csak a nagyteremből kell eljutni a klubhelyiségig. De mi garantálja azt, hogy valamelyik DS-es nem jön nekem, csak úgy, viccből? Nagyra tartják magukat, tőlem meg nem félnek, vagy legalábbis nem mutatják. Igazán tanulhatnának egy kis tiszteletet! Én szolgálom a Sötét Nagyúrt, ők ezzel szemben mit mutathatnak fel? Csótányként húzzák meg magukat a kastélyban, ahol Piton árnyékában a legnagyobb biztonságban vannak. Így nem tudnak rosszat tenni, vagy ha mégis, azt halálbüntetés nélkül ússzák meg, mert ő egy ilyen jó ember.
Igazából őt is mindenki utálja, vagyis minden olyan ember, aki nem mardekáros. Nem érdemelte ki, hogy így nézzenek rá, és ők még azt sem veszik biztosra, hogy ő ölte meg Dumbledore-t. Ezzel leginkább engem céloznak, vagy őt is ugyanennyire? Fogalmam sincs, az viszont biztos, hogy a közutálat lassan ki fog készíteni, és akkor nem fogok megkegyelmezni senkinek.
Elhagyom a nagytermet, végre valahára egy kis csend. Na nem mintha mostanában olyan hangosan nevetgélnének a diákok... Az egyiknek az anyja halt meg, a másiknak a bátyja, a harmadik szülei eltűntek és nem írnak levelet. Ezért kell behódolni a Nagyúrnak, és engedelmeskedni neki. Akkor biztonságban marad az ember és a családja, és senkinek sem esik bántódása.
Erről azért lehetne vitatkozni. Egyre lentebb érve az alagsorban eszembe jut, hogy nekem mit kellett átélnem az előző tanévben, és hogy ez mennyire nem esik a "semmi bajom" kategóriába. Újra magam előtt látom a tegnap esti rémálmom, amelyben nem a mugliismeret tanár pörög az ebédlő asztalunk fölött, hanem én, és végül rám uszítja azt a kígyót. Teljes testemben izzadva keltem fel, és mikor meg akartam gyújtani egy gyertyát, a kezem annyira remegett, hogy a szobában lévő drapéria kapott lángot. Eloltottam azonnal, de lemondtam a megnyugtató fényről, és inkább igyekeztem ébren maradni az éjszaka hátralévő részében.
- Grindelwald – suttogom el a jelszót, mire a klubhelyiség ajtaja feltárul előttem. Odabent zöldes fény fogad, meg pár diák. Felnéznek rám, majd elfordítják a tekintetüket és a házi feladataikkal törődnek. Én is valahogy így látom a ma estémet, a hálószobámból kihozom a bájitaltan könyvemet, és nekifogok a házimnak. A feladat nem más, mint a megadott alapanyagokból kihozni valami új kotyvalékot. Először a hatásaikat keresem meg, illetve más főzetekben hogyan viselkednek. Ha nem Piton tartotta volna a bájitaltant az elmúlt években, biztosan nem fogtam volna bele a RAVASZ-ba ebből a tárgyból. Sokat segített nekem a kezdetekben, így valamennyire értek hozzá, de tehetségem nincs.
- Draco, ne haragudj – szólít meg valaki, majd mikor felpillantok rá, elkönyvelem, hogy fogalmam sincs, ki ez, bár az arca ismerős. – Az egyik griffendéles nekem támadt az első emeleti folyosón.
- És a neve nélkül mégis mit tudnék kezdeni vele? – kérdezem mogorván tőle. Van jobb dolgom is, mint hogy büntetőmunkát szabjak ki valakire, akinek a támadását nem is láttam.
- Inkább neked szólok erről, mint Carrowéknak.
Felhorkantok elegánsan. Bennük igazán meg lehet bízni, ha valaki a Mardekárba jár. Persze én is gyűlölném őket, ha más házhoz tartoznék és összefutnék velük az egyik órájukon. Így viszont elég szórakoztató a mugliismeret és a sötét varázslatok állítólagos kivédése. Végre olyat tanulunk, amit a durmstrangosok tanulnak az évek alatt. Kár, hogy anyám meggyőzte apámat, hogy ebbe a tetves iskolába járjak. Bár hogy ott mi a helyzet, amióta Karkarov meglépett...
- Szóval legyek jó prefektus, és intézzem el? Legalább felismered?
- Az egyik hatodéves volt.
- Majd akkor holnap reggelinél elbeszélgetünk vele. Most békén hagynál, hogy meg tudjam csinálni a házim?
- Hát persze! – csattan fel, majd elviharzik. Nők...
Azonban hiába próbálok koncentrálni a szalamandra vér hatásaira, sehogy se megy. Becsukom a könyvem, és visszavonulót fújok a szobámba. Nem a legkényelmesebb hely arra, hogy befejezzem a házimat, de az egyre több vacsorából visszatérő diák hangja üldöz minél messzebbre.
~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~
|
