|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Eshii | 2016. 04. 26. 22:20:24 | #34233 |
Karakter: Evan Singh
Nagyon boldog születésnapot!
Aki kitalálta a korán kelést, igazán kiállhatná a felnégyelés édes érzését. Én lennék a legboldogabb, sőt, a leghálásabb, ha a munkaidők mondjuk tíztől kezdődnének. A gazdaság nem menne csődbe, hisz aki lusta, az most is az. Talán még jobban. Elkényelmesedés veszélyes fenn áll? Ugyan. Ha másnapos vagy, esetleg bulizni mész, az igen komoly megerőltetés. Ahogy kirugdosni korán reggel az aktuális ágymelegítődet.
Mikor megszólal az ébresztő pontosan hatkor, én már rutinosan nyúlok érte, hogy elcsendesedjen. A mellőlem hallatszódó halk szuszogásra már meg se lepődöm, nem ez az első eset. Azonban minél hamarabb ki akarom az édesdeden alvó aktuális farok melegítőmet rakni a házamból. Nem egyszer jártam pár pórul s nem, köszönöm szépen, nem akarok megint. Nincs kedvem reggel magyarázkodni arról, hogy ami a gatyámban van, nem bérelhető hetekre meg évekre, csak egy esetleg két estére. Ez van.
Nagyot nyögve tápászkodom fel, majd magam mellé nézek. Nő. Fiatalabb tőlem jóval. Huszadik életévét tuti betöltötte. Vagyis rohadtul remélem, hogy nem megint egy agyonsminkelt tini picsát sikerült megdugnom. Szőke. Na, akkor ma nem lesz libapástétom ebédre, mert előző este azt vacsoráztam… Bugyi az ágy végében, és azt hiszem én se vagyok épp felöltözve. Nos, ezt gyorsan orvosolom, nem akarok annyira bunkó lenni, hogy egy szál farokban dobjam ki. Keresek egy tiszta alsót, felhúzok egy atlétát, majd még tőlem is szokatlanul, összeszedegetem a csaj ruháit.
Kicsit benyálazom a tenyeremet, megigazítom vele a hajamat, majd egy nagy sóhajjal óvatosan leülök mellé az ágyra. Elsőnek kedvesen rázogatom, majd mikor nyöszörögve összébb húzza magát, hogy hagyjam békén, elpattan bennem a türelmes kisangyal. Ez az én lakásom, én ágyam, még a bugyogóját is összeszedtem, nehogy már neki álljon feljebb.
- Édesem, összesen öt perced van, hogy felkapkodd magadra az egy számmal kisebb ruháidat, különben a csupasz valagadat fogja lesni a kiéhezett szomszéd bácsim. Ha pedig miattad nem tudom meginni teljes nyugalomban a kávémat, akkor hidd el, még be is váglak hozzá – közlöm vele vészjósló hangon, míg ő nagyot nyögve felkapja a fejét. – Oh, de édesen kócos vagy – mosolygom rá, mire ő zavart mosollyal fúrja az arcát a párnába, míg engem néz.
- Köszönöm…- susogja, nem sejtve a hátsó szándékomat. Azonban egy biztos: izom részeg lehettem előző este, csakis azért hagytam, hogy feljöjjön hozzám. Kell egy, nem is, kettő aszpirin. Meg egy kávé. Egy jó erős kávé.
- Remek, meg volt a reggeli bók – váltok vissza az előző hangnememre. – A ruháid – vágom is hozzá a szépen összehajtogatott textíliákat. – Csipkedd magadat, veled ellentétben én korán kezdek.
Kell még neki pár bátorítás, de azt hiszem az intelligenciájához képest is gyorsan fogja fel, hogy nem szívesen látott vendég már. Zavartan makog össze meg vissza, egyáltalán nem szexi már. Az a szerencséje, hogy az ágyban legalább jó volt… mármint amennyi rémlik belőle, az jó volt. Feleségnek azonban nem kéne, sőt, másnak se.
Ahogy kiteszi végre a lábát az ajtómon, gyorsan készülődni kezdek. Ruhát vadászok, de előtte ágyneműt húzok. Nem bírom, ha más illatát érzem benne. Utána letusolok, majd felveszem a ruháimat, megiszok egy kávét, beveszek egy aszpirint, majd indulok is zsebemben a motor kulcsaival. Utálok késni.
Szerencsére elég jó a forgalom, tudok haladni, a lámpák is kedveznek. Épp időben gurulok be a kis konténerirodánk elé, amit épp Ryan nyit ki. Jobb időzítésem nem is lehetne, tudom. Megállok a motorral, majd leszállok róla, míg a szőke üzlettársam halvány mosollyal az ajkán figyel engem. Igen, eddig mindig kicsit hamarabb jöttem mint ő, így nem láthatta, ahogy begurulok a szépséggel. Csak messziről, állva, az pedig nem ugyan olyan, mintha dorombolna s mozogna. Tudjátok, olyan ez, mint mikor szexpartner keres az ember. Ha csak áll vagy ül, az nem ugyan olyan ha mozog és beszél… érthető, ugye? Persze már ha látta vagyis figyelte, hisz mindig a rendes parkolóban parkoltam le, aminél kamerák is vannak. Most azonban sietnem kellett, szóval a kis doboz előtti placc is megfelel.
- Nagyon dögös – fordul felém széles mosollyal az ajkán. – Ezt önmagad, vagy a leendő áldozataid kielégítésére vetted? – Micsoda kérdés ez! De azért fülig ér a szám.
- Mondjuk úgy, hogy szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal – duruzsolom lelkesen. Persze, hogy a saját kielégítésemre szolgál a babácskám. Az meg mellékes, hogy sokan cuppannak rá, mint ahogy az ölemre is.
- Ezt szerintem mindenki tudja rólad – ingatja a fejét kuncogva, s hiába vehetném beszólásnak a szavait, érzem én azt a kellemes piszkálódást, amit úgy imádok. – Azért remélem ő már elég dögös egy tartós kapcsolathoz.
- Ő az örök szerelem – cirógatom a szépség arany lángjait.
- Már éppen ideje volt. Na gyere, te hős lovag, vár ránk a munka! – rikkantja, mikor már az ajtó is nyitva áll előttünk. Oh igen, tényleg. Dolgozni is kell, gyűjteni a pénzt s megvenni a másik kicsikémet. Nem is hezitálok, követem Ryant az irodánkba, s be is csukom az ajtót mögöttünk. Kabát le, fogasra fel, s akkor hirtelen meglátom azt a rengeteg halom kivágott és kipréselt famaradékot az asztalon.
- Ugye rosszul tudom és ma nem papírmunka lesz? – érdeklődöm reménykedve.
- Sajnos ki kell ábrándítsalak – kezd bele mosolyogva, ami semmi jót nem ígér. – Ha ma nem tesszük rendbe a szerződéseket, egyikből sem lesz semmi.
- Miért van neked mindig igazad... – sóhajtok fel lemondóan. Utálatos dolog ez tőle, de nagyon. Néha igazán hagyhatna a saját kis álomvilágomba merülni. Ehelyett most is mit csinál? Leemeli polcról az egyik nagy adagnyi papírmunkát s mosolyogva az asztalra helyezi.
- Akarsz emelni? – kérdezi gyilkos kedvességgel, amire én legszívesebben hasonló lendülettel egyszerűen a kukába dobnám az egészet. Csak ugye a pénz… sajnos.
- Van más választásom? - nevetek fel végül, majd egy nagyobb adagot leválasztok a kupacból. Nem azért töröm magamat, mert Ryan férfi létére – nem egyszer hallottam, szóval szó szerint idézem – cuki, hanem mert ilyen udvarias vagyok. Ennyi.
Hogy feldolgozhassam a traumát, neki látok az ősrégi rádión adót keresni, ugyanis legutoljára sikerült eltekernem, mikor arrébb raktam. Ryan addig főz két kávét, én pedig igen, mindenféle félelem nélkül fogom azt is legurítani. Szeretek veszélyesen élni: szeretők, motor, rengeteg koffein, alkohol és cigi. Nem tudom meddig fogok élni, szóval halmozottan szoktam ezeket tolni, biztosra menve.
Mikor kellemes ritmust találok, ezért úgy hagyom a rádiót. Ryan a kezében a bögrével gondolkozik, így elveszem a sajátomat s visszaülök a szokásos helyemre. Jobb szeretek terepen lenni, mert akkor leköt a látnivaló. A papírmunka a halálom, ha Paul mondta volna, hogy ennyivel jár, el se vállalom. Komolyan.
Végezvén a kávémmal nekilátok a dolgomnak, amiért a fizetésemet is kapom. Persze, a munka nem csak abból áll, hogy az íróasztal mögött ülve papírokat nézek át s aláírom őket, hanem terepi szemlékből, megbeszélésekből s utazásokból is. No meg az ostoba emberek, akiken lehet nevetni – jobb esetben. Ezek éltetnek, ugyanis akad a papírmunka között mindig valami überagy, aki olyat ír el, amin kínomban csak nevetni tudok.
- Mekkora az esélye, hogy valaki képtelen a saját nevét lebetűzni? – töröm meg a csendet, amit egy pillanatnyi néma csend követ egészen addig, míg Ryan jogosan fel nem nevet.
- Ki volt az? – teszi fel kíváncsian a kérdést, miután letörli a könnyeit s abbahagyja a kuncogást is.
- Szerinted? – vigyorodom el, mikor már mellettem áll s érdeklődve leseget a papír felé. Ahogy átles a vállamon, újra vigyorra görbülnek ajkai, s elneveti magát.
- Annyira tudtam –rázza meg a fejét. Naná, ki más lehetett az elmúlt időben olyan béna, mint az a kis ficsúr a szépen felnyalt hajával, de remegő kezeivel? Már épp kezdenék is bele a kifigurázásába, de megszólal a telefonunk. Csak terepmeló legyen, kérlek Istenem! Azonban mielőtt felvehetném, Ryan csüccsen rá az asztalomra, majd kapja fel könnyedén a kagylót. Közben persze nem rest odatátogni nekem egy kis gyakorlást, mire én egy elfojtott nevetéssel nézek vissza a papírra. Csak halljam meg, hogy terepre kell menni, dobom is el a tollat jó messzire…
- Hello, Paul – köszön Ryan mosolyogva, míg én a tollamat játszom lelkesen. Csak legyen terepmunka, a fenébe is! – Remekül, ki sem látszunk a papírhegyekből. – Oh, pontosan… gondolom grimaszolva.
- És mi volna az? – próbálok fülelni mi erre a válasza Paulnak, azonban mikor Ryan nemes egyszerűséggel kiveszi a kezemből a tollat, amivel addig olyan remekül eljátszottam, csak pislogok rá nagyokat. Papírt is lop, majd egy címet körmöl le rá az én tollammal. Azonban mikor további vigyori fejjel meglobogtatja a papírt előttem, minden tiszta lesz. Ezért fohászkodtam.
- Talán valaki tényleg törődik a sorsunkkal – sóhajtom, majd a tollat felveszem s egyszerűen eldobom jó messzire. Látni se akarom, nem hogy a közelemben legyen. A toll pedig egyet jelent a papírmunkával, így bűnhődnie kell.
- Ha sietünk még éppen visszaérhetünk ebédidőre – lelkesül fel Ryan, majd az asztalomról lecsusszanva a kabátjáért siet. Szóval ki utálja legjobban a papírmunkát?
- És az oldalbordád várható ma ebédidőben? – ugrik be egy mellékes kis tényező. Az oldalborda alatt Ryan pasiját értem. Igen, a saját neméhez vonzódik, de sose zavart. Nem értem a mai napig miért fájhat ez bárkinek is. Persze a kérdésemre kapok egy enyhén gyilkos pillantást, de nincs mit tenni, hisz a srác tényleg folyton a nyomában lohol. – Ne haragudj, én csak őszinte voltam – adom meg magamat felemelt kezekkel.
- Nem értem, miért jössz állandóan ezzel az oldalborda-dumával – dünnyögi az orra alatt, míg magára varázsolja a kabátját.
- Azért, mert úgy csüng rajtad, mint egy parazita – felelem, míg én is a fogashoz lépek s leveszem onnan a kabátomat, hogy felvehessem. – Már múlt héten is folyamatosan itt lebzselt.
- Sok időt töltök az irodában, ezért jön gyakran – vág rögtön vissza, hogy megvédje a párját. Érthető, tényleg, de szerintem akkor is túlzásba viszi a látogatásokat.– Legalább egy egészen kicsit próbáljátok meg elviselni egymást, kérlek. – A bűvös szót is használja, nincs mit tennem… Megrázom a fejemet, hogy elkergessem a csúnya s roppant epés megjegyzéseket
- A te kedvedért megpróbálom – jegyzem meg egy mosollyal az ajkamon az egyetlen normális gondolatomat. Azonban a bosszúm, miszerint ilyen kedvességeket kellett magamból miatta kipréselnem, csak most jön.
- Kösz – hatódik meg mosolyogva szavaimon, de mikor meglátja, hogy a régi bukósisakomat is előszedem az újjal együtt, a képére fagy minden. – Mire készülsz azokkal?
- Mit gondolsz? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy gyalog megyünk? – terelem vissza a témát a munkára.
- Nos, egy valamit nagyon is komolyan gondolok... én nem ülök fel arra. - Úgy rázza a fejét, hogy a tincsei ide-odaszállnak. Valamiért roppantul szórakoztat, hogy ennyire kétségbeesik egy bukósisak láttán, mikor a moci még nem is dorombolt a csinos segge alatt.
- Csak nem félsz? – csipkelődök vele, mintha nem lehetne leolvasni az arcáról merről fúj a szél. – Azt hittem, dögösnek találod.
- Dögös is, de nem alattam. Még túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Ugyan már... Hogy nekem kelljen megcsinálnom az összes papírmunkát? Kösz, nem. Na, gyerünk! Egyszer mindenképpen túl kell esned rajta – vigyorgom, míg minden tiltakozása ellenére a kezébe nyomom a bukósisakot.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
- Ne kéresd magad, Ryan, imádni fogod! – veszem kezembe az irányítást, majd a vállánál fogva kezdem el az egyetlen kijárat felé tolni. – Ha időben visszaérünk, kényelmesen ebédelhetünk.
- Te hozod a kaját? – kérdez rögvest vissza, amint bezárom magunk után az ajtót. Ha ennyi kell neki ahhoz, hogy felüljön a bestiámra, egye fene!
- Én – vágom rá, míg próbálok nem mosolyogni se elégedetten, se rajta.
- A kedvenc éttermemből? – faggatózik tovább. Húzná az időt, hogy ne keljen motorra ülnie? Ugyan, nem olyan rossz az.
- Még desszertet is kapsz hozzá – biztosítom lelkesen.
- Óuramistenmegfogokhalni... – hadarja el kétségbeesetten, mire én felnevetek. Eddig bírtam, az oktalan félelme hihetetlenül nevetséges. Nem is hagyok rá semmit se, még a végén az ajtó kulcsra zárása is fél óráig tartana. Ezért ez ügyben is én intézkedem, sőt, ezután Ryanhez lépek, hogy beavassam az első motoros élményébe. A bukósisak fontos, ezért is húzom rá a szőke fejére szakavatottan. Bíbelődöm kicsit a csattokkal, hisz nekem nagyobb tökfödőm van, mint neki. Miután jól áll rajta, felkapom az enyémet, ami fél pillanat csak.
- Készen állsz? – lépek a motorhoz.
- Nem – feleli habozás nélkül, amin jót vigyorgok. Mintha a halálos hullámvasútra készülne, biztonsági előírások nélkül. Ugyan már, nem olyan szörnyű ez! Elhelyezkedem a motoron, majd a fejemmel intek neki, hogy pattanjon fel mögém s rettegjen szépen csendben.
- Gyere!
- Csak úgy üljek fel mögéd? – érdeklődik tök komolyan, mire én felnevetek.
- Igen, csak úgy – segítem ki, mire ő vonakodva bár, de oda topog mellém. Lendül a lába, amivel aztán a támasztópontot tapogatja ki, hogy aztán rendesen felülhessen a hátam mögé.
- Ez az, és most húzd fel mindkét lábad! Ne félj, nem fogunk felborulni – adom neki kedvesen az utasításokat, hisz csak elsőnek ül életében motoron.
- Beléd kapaszkodhatok? Vagy hová? – kéri segítségemet.
- Általában jobb, ha itt letámasztod a tenyered – mutatok a fényezésre magam előtt, hogy kisegítsem ezzel is –, de ha megígéred, hogy nem fojtasz meg, kapaszkodhatsz belém is.
- Nem ígérem meg – vágja rá, de attól önkényesen kisajátítja a derekamat. Szóval nem fog megfojtani, csak leránt a motorról, vagy egyszerűen elszorítja a vérkeringést… s oda a családi ékszerem, amivel tegnap este is lányt koronáztam. Ezen, meg úgy az egész helyzeten jót nevetek, s a kedvemen csak javít, mikor a motor dorombolására csak még jobban kapaszkodik belém. Azt hiszem ezzel a kis úttal komoly löketet adunk a munkatársi kapcsolatunknak s bizalmunknak.
- Mehetünk? – érdeklődöm, mielőtt én is felhúznám a lábaimat, a gázra nyomnék s kigurulnánk a főútra.
- Nem!
Hiába tiltakozik, már nincs visszaút, felszállt a masinára. Annyira szórakoztató, hogy egy ilyen apróságtól fél, mikor minden máshoz olyan erővel áll hozzá. Persze, ehhez el kell rugaszkodni kicsit a földtől, ahogy én is teszem. Motor a főúton, Ryan még életben, viszont a szorító kezei vészesen próbálnak megfosztani a vérkeringésemtől. Nem baj, ha törik, ha szakad, megszeretettem vele a motorozást!
°××°××°
A munka letudva, minden jól sikerült, szóval bőven van okunk arra, hogy elégedettek legyünk. Mégis, miközben a motor felé igyekszünk, amit a közeli parkolóban parkoltam le gondosan, nem kerüli el figyelmemet Ryan széles mosolya. Nem tudom igazán beazonosítani mire fel, egészen addig, míg meg nem szólal.
- Kérlek, Evan, menjünk kerülő úton visszafelé, kééééérlek! – A nevetés hangosan tör ki belőlem, de nem tehetek róla. Ez egy hirtelen fordulat! Ki gondolta volna, hogy emiatt vigyorgott tejbe tökhöz méltóan? S hogy pont ő fogja a kerülő utat felhozni? Ezek szerint sikerült a kis tervem: megkedvelte a kétkerekű bestiámat.
- Te ugyanaz az ember vagy, aki két órával ezelőtt fel sem akart ülni a motorra? – kérdezem széles vigyorral a képemen. Nem tehetek róla, rohadt büszke vagyok magamra.
- Jó, tudom, megint igazad volt, de... Kérlek! – veti be a csillogó kiskutya szemeket. Nem mondom neki, hogy fölösleges ennyire kérlelnie, hisz ezer örömmel megyek a motoromon extra köröket, bárhol s bármikor.
- De csak mert bevallottad, hogy igazam volt – adom meg neki végül azt, amit annyira szeretne, míg a vigyort a számon eltakarom a sisakommal. Ő is felkapja a sajátját, majd lelkesen helyezkedik el mögöttem, hogy aztán belém kapaszkodhasson, én pedig elindulhassak.
Remek kis kerülőt teszünk, Ryan is élvezi. Sokkal jobban el tud lazulni, ahhoz képest, ahogy kezdtük. Mégis, ahogy a kis bádogirodánkhoz érünk, s kiszúrom a vendégünket, az összes jókedvem elpárolog. Sose bírtam Ryan fasziját, már csak azért sem, mert annyira pórázon tartja a srácot, mintha kutya lenne. S ezt úgy utálom. Persze az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy azt hiszi, minden éber pillanatomat arra használom fel, mikor csaphatok le az ő kis szíve csücskére. Még nem mondtam neki, hogy ennyire kétségbeesett nem vagyok, s emellett az ő száját basznám meg, de nagyon – az öklömmel.
Ahogy megállok a motorral, a bukósisakon keresztül is látom a savanyú képét. Uuutálom. Komolyan mondom, kevés ember tud belőlem ilyen heves negatív érzelmeket kiváltani, de ő bizony ama kevesek közé tartozik. Tapsot neki, legyünk rá büszkék! Én se vagyok egy szent, mert nem. Nem is viselkedem úgy, nem is adom elő magamat. Ő viszont igen. Gusztustalan kétszínű. Tuti most is köpködni fog, mert kockáztattam a kis kedvence életét.
Ryan ahogy leér a motorról, szalad is felé, menetközben veszi le a sisakot is. Puszi-muszi, mert látszik Chrisen, hogy legszívesebben letépné rólam a bőrt, a sajátomat.
- Szia! Hát te? Nem úgy volt, hogy munka után jössz értem?
- Talán zavarok? – Már a hangjától kiver a víz, főleg, ahogy felém is néz. Igen, zavarsz, most jöttünk egy hotelból, ahol háromszor megvolt. Orgiáztunk, áthívtuk a szomszédos szobákból lévőket is. – Látom, tényleg sok volt a munka. – A mocska! Még gúnyolódik is. Hát ki ült a papírmunka felett két órával ezelőttig? Én!
- Terepre kellet mennünk, meg kellett néznünk egy lakást – magyarázkodik rögvest Ryan. Nagyon nem tetszik ez nekem… leszállok a motorról inkább s kitámasztom, nehogy mérgemben még elgázoljam a gazdit.
- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – sompolygok oda hozzájuk, hogy aztán közbekotyoghassak. Még folytatnám én, hogy mibe dugja azt a ferde orrát, de Ryan hátrenéz rám, s inkább befogom. Látom rajta, hogy a párja helyett is szégyelli magát, duplán. . – Akkor én inkább megyek és eszek valamit. – Hisz a közös ebéd is ugrott, mert a gazdi hozott a kutyájának enni.
- Ezt majd én beviszem neked – próbál a helyzeten javítani Ryan, pedig ha tudná, mennyire felesleges. – Ne haragudj.
- Ugyan – felelem kedvesen mosolyogva. Nem ő egy taj paraszt, csak akivel együtt él. Nem tudom mit eszik rajta… biztos jó az ágyban.
Nem mondok semmi mást, csak biztatóan megszorítom a vállát. Remélem érti, hogy rá tényleg nem haragszom, s nem is fogok. S mivel anyukám illedelmességre nevelt, köszönés képen szalutálok egyet a baromarcúnak is, nehogy ezért is Ryant nyúzza.
Gyalog indulok el, ugyanis a motor beindítása még mindig azt vonná maga után, hogy elgázolom a Chris gyereket a sunyiba. Ryan biztos nem értékelné, ahogy a zsaruk se, s sajnos ülnöm is kéne érte, így sétálok. Nincs messze az egyik olcsó, de nagy adagos kifőzde, ahol majd szépen mérgemben bezabálok. Az ottani idősebb nő már ismer, s még meg is kérdezi mi újság a munkában.
- Kedves, a munka jó, csak a biznisz társam élettársa egy segg – közlöm nemes egyszerűséggel, míg a húst a képembe tömöm. – Komolyan úgy festek én, mint aki fűt s fát is a farkára húz?
- Nos, Evan, inkább úgy, mint akiről sokan szeretnék ezt hinni, hogy ő maguk ne vágyjanak arra, hogy megtedd! – feleli nemes egyszerűséggel, mire én felröhögök.
- Oh, Mrs. Stewart! Miket ki nem tetszik találni, hallja e. Imádom, ahogy helyreráz mindig.
- Csak az étel teszi – mondja szerény mosollyal az egy mázsás asszonyka. – Aztán ne mérgelődj sokat, mert nem áll jól.
- Pedig csak férfiasabb leszek tőle – kacsintok rá, mire ő nevet fel. – Sokkal markánsabb lesz az arcom – simítok végig az államon -, s ellenállhatatlanul meg akar verni minden férj, barát s szingli férfi.
- Jaj, kezdesz visszatérni.
- A főztjének köszönhetem! – mutatok rá vidáman a műanyag villámmal.
Csak miután befejezem az étkezést, azután indulok vissza. Nagyon remélem, hogy Chris is hazaindult már s nem kell még egyszer összetalálkoznom a képével. Épp jókedvem van, tele a hasam mivel egy remeket ettem. Fütyörészek is visszafelé, de mikor meglátom, hogy nyitva van még az iroda ajtaja – így szoktunk szellőztetni, meg jelezni, hogy még nincs munka – felszisszenek. Óvatosan lépdelek az iroda felé, nehogy még azzal is felbosszantsam Christ. Nem akarok verekedni, s mivel nagy pofám van, tuti össze fogunk kapni.
- Ezt most hagyd abba – hallom meg rögvest Ryan hangját. Megint veszekednek, remek! – Semmi közünk Evan magánéletéhez, de azt biztosra veheted, hogy ebben a munkában és kettőnk kiválasztásában semmi ilyesmi nem játszott szerepet.
- Honnan tudod, hogy ők... – kezdene bele az ellenérvbe Chris, én azonban nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe.
- Ne aggódj, mi ketten tiszteljük annyira Ryant, hogy kinézzük belőle az önálló döntések meghozatalára való képességet. – Nem tudom mióta lehetek én a téma, hisz nem csuklottam. Az azonban tuti, hogy sok minden elhangzott, ugyanis a kedves munkatársam zavart arckifejezése s ide-oda cikázó tekintete elárul mindent.
- Hogy mondtad? – Fogja fel végre a bunkó is a szavaimat, míg én az asztalomhoz sétálok. Ryan sietősen pattan fel s siet oda kotnyeleskedő barátjához, aki minden bizonnyal épp ki akar végezni. Semmi baj Chris, az érzés kölcsönös.
- Talán az lenne a legjobb, ha most elmennél – kérleli Ryan.
- Hallani akarom, mit... – erősködik, én azonban le se tojom. Ha most belekezdenék, annak nem lenne hála, s mivel már eléggé elástam magamat Ryan szíve választottjánál, jobb lenne, ha nem vergődnék tovább a gyűlölete mocsarában.
- Christian, kérlek. – Az illető csak engem figyel, szinte érzem, ahogy az ujjait a bordáim közé mélyeszti, hogy kikaparjon onnan mindent. Csak bámul s bámul, nekem pedig nagyon viszket a képzeletbeli nyílt sebem. Végül csak abbahagyja, s míg a megkönnyebbült Ryan keze után kap, én benyúlok a bőrkabát alá s megvakarom a viszkető oldalamat. Fél szemmel figyelem csak a hűvös búcsút, s mikor az ajtó becsapódik, nagy szusszanással hagyom abba a vakarózást. Az átok megszűnt.
- Kérlek, ne haragudj – szólal meg végül Ryan, miután közelebb sétál hozzám. – Fogalmam sincs, mi ütött belé...
Nekem van, azonban nem fogom vele ezt megosztani. Hiányozna belőle minden kedvesség s olyan őszinte lenne, hogy súrolná a pofátlan bunkóság határát. Nem akar így bánni vele, ő nem szolgált rá. Végül csak elmosolyodom, majd intek egyet lazán.
- Semmiség. Biztos rossz napja volt, ne aggódj ezen – teszem még hozzá, majd ülök le az asztalomhoz. Nem akarok erről sokat beszélni, de látom rajta, hogy ő még mindig feszeng. Nem is ül le, csak áll felettem s figyel.
- Biztos vagy benne? – szólal meg végül, mikor már a tollamért nyúlok, hogy neki essek az utált papírmunkának.
- Én semmiben nem vagyok biztos – villantok rá egy széles vigyort. – Csak abban, hogy ma este kegyetlenül be fogok baszni… ha ezzel itt készen leszek – bökök az aktakupacra. – S ha így haladok, akkor bizony nem fog összejönni. Látod? Semmiben se vagyok biztos – szisszenek fel, mire ő halkan felnevet.
- Akkor segítek neked, hogy összejöhessen az esti programod – mosolyog rám halványan, majd pár aktát leemel a kupacomból s a saját asztalára rakja, az ő dokumentumai közé. Csak figyelem, ahogy leül az asztala mögé, majd nagyot sóhajtva tollért nyúl. Már épp egy mappát emel le, akkor tűnik fel neki, hogy őt bámulom.
- Mi baj? – kérdezi halkan.
- Lenyúltad a kedvenc mappás irataimat – közlöm vele. – Azonban ha cserélünk, mondjuk adsz nekem ugyanannyit, mint amennyit lenyúltál, nem fogok napokig duzzogni.
- Tessék? – kérdezi nagyokat pislogva, de ajkait mosolyra húzva. – Ezek a kedvenceid?
- Azok ám! – bólintok lelkesen. – Szóval mi lesz?
- Adom már, adom! – feleli, míg fejét csóválva elkezd a saját munkája között válogatni. – Adjam akkor az én kedvenceimet?
- Nos, az lenne igazán fair. Azonban nem fogok megharagudni, ha azt mondod, hogy a kedvenceid, közben pedig nem is.
- Hazudjak? – kérdez vissza felvont szemöldökkel.
- Üzletelj! Nem ugyanaz – javítom ki, majd felé nyújtom a jobbomat s követelően intek neki az ujjaimmal. Nagyot sóhajt, de láthatóan máris jobb a kedve, így egyáltalán nem zavar a dolog. Nem szeretem, mikor lógatja az orrát, főleg nem, ha amiatt a paraszt pasija miatt. Végül csak összeszed nekem pár aktát, s íme, cserélünk munkát. Elégedetten helyezkedem el, majd nyúlok a rádióhoz, hogy bekapcsoljam. Zenével könnyebb a dögunalmas formaságot megkövetelő papírok felett görnyedni. Még ütemre is tudok a szabad kezemmel dobolni a kemény asztallapon, ami csak csökkenti a feszültségemet. Komolyan, hamar elfelejtem a kis „afféromat” Chrisszel.
A nap s munka hátralevő részében keményen dolgozunk, hogy a napi adag meglegyen. Másnap úgyis újabb adagot kell majd kitöltenünk, mert ha nem tennénk, túl boldogok lennénk. Azonban a lelkesítő beszéd s csere kicsit feldob, így gyorsabban haladok. Kivételesen Ryan az, aki jobban elkalandozik, nem én. pedig ez mindig fordítva szokott lenni. Nem hibáztatom érte, hisz délután biztosan egy nem túl kellemes beszélgetése volt élete szerelmével, aki emellett még otthon is várja. Ilyenkor de örülök, hogy szingli vagyok! Meg úgy általában is.
A munkaidőnk lejárta előtt tíz perccel leszek kész mindennel. Ryan asztalán még akad pár akta, így hát odanyúlok, hogy elvegyek párat.
- Nem kell, hagyd csak! – hárítja a kezemet el. – Majd hazaviszem őket s este befejezem.
- Biztos jobb dolgod is lesz, mint ezeket olvasgatni meg alápingálni – felelem. – Nem halok bele, ha párat átdobsz nekem.
- Csak összecsapod – néz rám mosolyogva, mire én felvont szemöldökkel nézek rá. – Ismerlek már ennyire, Evan.
- Jó, akkor nem áldozom fel az utolsó tíz perc munkaidőmet… jó, már csak nyolc – javítom ki magamat, amin jót mosolyog.
- Köszönöm szépen – szólal meg, miután elhelyezkedem a széken, s elpakoltam az asztalról mindent.
- Ugyan mit? – kérdezek vissza vigyorogva. – Azt, hogy kerülőn jöttünk vissza, hogy cseréltük érdekes kincseket, igen, itt az aktákra gondolok, vagy hogy nem veszekedtem veled a furcsa esti hobbidról? – felkuncog, majd megcsóválja a fejét. Biztosan azon járhat a feje, hogy lehetek ennyire idióta.
- Mindet köszönöm.
- Oh, hát nincs mit – kacsintok rá mosolyogva. – Azonban nagyon megharagszol, ha most én elkezdek készülődni, s öt előtt öt perccel kilépek a kis magánzárkánk ajtaján?
- Persze, nincs akadálya – feleli. – Csak óvatosan hazafelé, holnap is számítok a lelkes munkádra – teszi hozzá, mire én felnevetek.
- Értettem. Akkor sietek, mielőtt meggondolod magadat – állok fel sietősen, majd a kabátomért s bukósisakomért indulok. – Legyen jó estéd Ryan, holnap reggel találkozunk.
- Neked is! – köszön el tőlem, míg én szalutálok neki egyet, hisz bőven van miért tisztelegnem előtte. Biztosan sejtette, hogy az elmúlt fél órában összecsaptam mindent, mégse szidott le érte. Pluszba a saját munkáját nem volt hajlandó megosztani, hogy én elmehessek becsiccsenteni. Hiába volt hétfő délután, jól tudtam hova kell menni, ha este társaságra vágytam. Azonban mielőtt a motoromhoz érnék, meglátom Christ, aki a kocsijával gurul be a kis kavicsos részre. olyan lelkesen integetek neki, hogy még döbbenten előre is hajol a kormányon, jól lát e.
Vajon ha küldök neki egy puszit a bukósisakomon keresztül, az ujjaimmal, azt fogja hinni, hogy most rá vagyok kattanva? Ki tudja, s nem is nagyon érdekel. had kapjon egy levegő cuppanósat Evantól. Küldöm is neki, amit ő megbotránkozva fogad, de nem érdekel. Inkább leszek idióta, mintsem kőbunkó. pedig az utóbbit sokkal jobban megérdemelné. Lényegtelen ezen gondolkoznom, inkább átlendítem a lábamat a motoron, elindítom, majd ott se vagyok. Van nekem ettől sokkal, de sokkal jobb elfoglaltságom is.
°××°××°
Az előző napi összezörrenésem a munkatársam barátjával hamar elfelejtődik. Révén, hogy Ryan is úgy viselkedik reggel, ahogy szokott, úgy vagyok vele megoldották a dolgot. Emellett ha nem is, nem az én felelősségem. Lehet akkor annak érezném, ha meghúztam volna, s a barátja joggal pattogna, de… hát, magamat ismerve, ez se biztos. A világnézetem erről az, ha valaki félrelép, azt jól átgondolta már nem egyszer. Ha jól érzed magadat a másikkal, igazán szereted s van gerinced, nem teszel ilyet a másikkal. Kivétel, ha utolsó szemétláda vagy, de azokat nem számítjuk embernek. Lehet a negatív élményeim állítanak így hozzá az egészhez – sőt, tuti -, de nem érdekel.
Azonban az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Ryanből sose nézném ki, hogy megbántsa így Christ, akkor is, ha az megérdemelné. A szőke fiatal férfi inkább olyasféle, aki magának okoz fájdalmat, mintsem másnak. Tisztelem benne, hogy annyira igazságosan próbál élni ebben az igazságtalan életben. Bár bevallom, néha kicsit ostobának is tartom miatta, de ha egyszer ilyen a lelke, nem tehet ellene semmit. Azért remélem, hogy az élet nem fogja a nagy acélbetétesével a porba döngölni.
Nem történik semmi említésre méltó a hét hátralevő részében. Ryan ugyan olyan lelkes s jókedvű, mint amilyen szokott. Ha netán terepre kell mennünk, nem ódzkodik már felülni a motoromra, bár azt is hozzá kell tennem, hogy csütörtökön határozottan visszautasítja a kétkerekes közlekedést. Van egy tippem miért, de egy szót se szólok róla a vonaton való zötykölődés közben sem. Azonban más dolgot felhozok, ami piszkálja a csőrömet.
- Amúgy nekünk miért nincsen még céges autónk? – kérdezem, míg karba tett kézzel bámulok ki az ablakon. – Rövidebb idő is, s még olcsóbb is lenne Paulnak.
- Lehet felhozom majd neki – mosolyog rám Ryan. – Szerintem csak arra vár, hogy beinduljon az üzlet s akkor nem fog attól tartani, hogyan adjon el mindent, ha netán csődöt jelent.
- Nos, ha vonaton járunk az ügyfélhez, nehezen fog beindulni - felelem felvont szemöldökkel.
- Igazad van – feleli Ryan, míg ő is kinéz az ablakon. – Írjunk neki petíciót, s mivel csak mi ketten vagyunk a cégnél, ha aláírjuk, teljes siker. Na?
- Rendben van. Fenyegessük is meg, hogy sztrájkolunk az üzeme előtt, ha nem vesz nekünk egy kis Fiat Puntot, amiben eltotyoghatunk a kedves ügyfeleinkhez – megyek bele a játékba. Szeretek vele ostobaságokat összehordani, talán ezért is jövünk ki olyan jól.
- Én egy Daewoo Matizra gondoltam, csinos világoskék színben, oldalán egy céglogóval… lehet egymás ellen is petíciót kell indítanunk? – néz rám érdeklődve, mire én nyugodtan legyintek egyet.
- Az is jó nekem. Felőlem babarózsaszín is lehet, női szempillákkal a lámpái körül, színes felnivel meg különféle lógó bizbasszal a belsőtérben – hagyom rá a dolgot, hisz tényleg nem nagyon érdekelne a dolog. Látom rajta, hogy szórakoztatónak találja, majd ahogy a nyugodt képemet nézi, ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak s végül hangosan felnevet.
- Elképzeltem, ahogy vezeted – nyögi ki, majd letöröl pár könnycseppet a pilláiról, amik a nagy nevetésben kicsordultak.
- Nagyon menő lennék. Vennék ilyen művész sálat, tudod, rojtos a vége, meg ilyen bazi hosszú – illusztrálom a kezemmel, lesimítva a mellkasomig, amin tovább vigyorog -, s csak fél kézzel vezetném, mert a másikat mindig a nyitott ablakban támasztanám – mutogatom ezt is el lelkesen, amin ő már kuncog is. – S ha valaki megnézni, integetnék neki széles mosollyal.
- Szerintem sztár lennél – nyögi be, mire én is felnevetek, de gyorsan elfojtom, mert még van ám hozzáfűzni valóm.
- Nem is akár milyen! – emelem fel jobbomat, mutatóujjamat kinyújtva. – Öt csillagos.
- Kész vagyok tőled, Evan – neveti a munkatársam jóízűen. – Ha ezt előadod Paulnak, tuti vesz nekünk egy céges kocsit.
- Remek! Megbeszélve – helyezkedem el lazábban az ülésemben. – Mindent a csillogásért.
Az út többi része is jól telik, s minden gond nélkül találunk el az ügyfélhez. Másfél óráig beszélgetünk vele, adjuk elő a kicsike cégünk eddig sikeresnek bizonyult szövegét. Persze, mindketten arra játsszunk, hogy ne csak az iroda ötven kilométeres közelében járkálhassunk s üzletelhessünk, s az ingatlanok is más merre legyenek. Szép álom, viszont keményen meg is dolgozunk érte.
Visszafelé a vonaton próbáljuk a papírokat átnézni s párat alá is firkantani, emellett a kis notebookoknak hála a munkánk többi részével is jól boldogulunk. Nem beszélünk annyit, mint a munka felé, hisz akkor az izgalom is dolgozott bennünk. Lenyugodva könnyebben tudunk a munkánk többi részére koncentrálni. Ryannek többször is megszólal a telefonja, s ha jól emlékszem, a tárgyalás folyamán is egyszer zavartan a táskájához nyúlt, amiben kegyetlenül rezgett a masina. Nem tudom ki hívhatta, nem ismertem Chrisszen kívül senkit se, akivel kapcsolatban van. A családjáról se tudok belegondolva semmit se. Azonban nem fogom róla kérdezni, úgy érzem, azért ennyire jóban nem vagyunk még.
Az állomás s az irodánk között van egy negyedórányi út, gyalog. Egyikőnk se bánja, egész jó idő van, s elbeszélgetünk a hétvégi terveinkről, hiába van még előttünk a péntek, mint munkanap.
- Chris ma délután is beugrik, ugyanis beadja nekem a lakás kulcsot. Behívták túrórázni – szól oda, mikor már az utcában vagyunk. Gondolom figyelmeztetni szeretne, nehogy kiüljön a képemre az undorral vegyes meglepődés.
- Rendben van – felelem nyugodtan. – Ennyibe jó a munkánk… ha túrórázni is kell, akkor azt otthon.
- S szerintem ma este neked is akad majd pár extra akta – jegyzi meg, mire én felsóhajtok. – Sajnálom…
- Tudom, ez az élet. Ezért kapom a fizetésemet – felelem, míg az eget bámulom. – Miért nem mentem pilótának? Csinos légiutas-kísérők lengenének körbe, s a nevemet mondanák, hogy „Mr. Singh, itt a kávéja” – utánzom vékonyka hanggal.
- Álom, álom, édes álom – kommentálja Ryan, mire én csak felhorkantok.
Szerencsére senki nem vár minket az iroda előtt, azonban míg a szöszke az ajtóval bíbelődik, begurul a jól ismert autó.
- Megjött életed párja – szólok oda Ryannek, aki erre felkapja a fejét, mosolyt csal az ajkaira, s bólint egyet köszönetként. Mégse rögtön az autóhoz szalad, tárt karokkal, Chris nevét kántálva, hanem elsőnek kinyitja az ajtót. Hajaj. Szobafogságra fog vajon ítélni?
- Én előre megyek akkor – előzöm meg a bajt. Nem akarok én zavarni, komolyan.
- Rendben van – feleli halvány mosollyal az ajkán. Nem szólok semmit, csak odaintek Chrisnek, hisz emiatt ne bunkózzon már le. Eléggé meredt biccentéssel viszonozza a gesztust, de innentől rájuk se hederítek. Bemegyek, leveszem a kabátomat, leülök az íróasztalom mögé s próbálok a papírokon dolgozni.
Az ajtót bezártam magam mögött, de így is hallom, hogy eléggé hangosan beszélgetnek… vagy éppen civakodnak. Nem értek egy mukkot se, de a hangszínből kikövetkeztetem, hogy Chrisnek megint nem tetszik valami. Nem tudom, most mi közöm lehet hozzá – talán a vonaton is lehet csúnya dolgokat csinálni szerinte? -, de bármi megeshet.
Kulcszörgés, majd mérges trappolás hangja, kocsiajtónyitás majd csapódás, felbőg a motor s csak ekkor nyíl ki az ajtó.
- Megbeszéltétek a hétvégi programot? – kérdezek rá vigyorogva, hátha ezzel feldobom, de az erőltetett mosolya láttán csak legyint egyet.
- A szokásos lesz, nincs azon mit megbeszélni – feleli.
- A kulcsot átadta? – érdeklődöm, mire ő felmutatatja az említett tárgyat, majd a kabátja zsebébe mélyeszti. – Csodálatos, akkor nem kell nálam aludnod – nevetem, majd hajolok vissza a papírra. Ő azonban nem szólal meg, sőt, meg se mozdul. Zavartan nézek vissza rá. Ott áll a fogasnál, háttal nekem, a kabátján a keze, amit épp venne le. Nem fest túl jól.
- Ne haragudj, nem kellett volna ezzel viccelnem – kérek rögvest bocsánatot. Nem tudom mi történt, de nem fest jól. Hülye párkapcsolatos szarságok…
- Semmi baj, Evan. Nem történt semmi – feleli végül, s csak leveszi a kabátját. Eléggé sokat szöszmötöl vele, azonban mikor felém fordul, újabb mosolyt erőszakol az ajkaira. - No akkor essünk neki azoknak a papíroknak!
Próbál lelkes lenni s dolgozni, azonban sokszor rajtakapom, hogy üres tekintettel mered maga elé. Mivel nem akarok semmi bunkót beszólni neki, erősen töröm a fejemet, mit hozhatnék fel. Sajnos nem jut semmi az eszembe, ami az ízléses határon belül lenne. Nem akarom ráerőltetni a jókedvet, hisz tudom, hogy attól csak rosszabb lesz. Sok erőt kivesz az emberből, ha jó pofizni kell.
Végül mikor ötöt üt az óra, mindketten felállunk, összeszedjük a megmaradt papírokat, s öltözni kezdünk. Nem szól egy szót se, én se. Soha nem gondoltam bele, mennyire nehéz nem viccelődni mindennel. Már az ajtót zárja, én pedig még mindig mellette ácsingózok, elgondolkodva.
- Tudod, nekem ilyenkor egy forró fürdő s egy jó sör szokott segíteni, egy kis muzsikával – szólalok meg végül. Nem néz rám, csak mikor elrakja az iroda kulcsát.
- Köszönöm a javaslatot Ryan. Lehet kipróbálom.
- Jó hangosan bömböltesd a zenét. Úgy még jobb a lelkednek. A szomszédok meg totál le vannak ejtve – teszem hozzá kedves mosollyal. – Aztán holnap reggel megbeszéljük az első élményedet a rendőrséggel. Arról tudok majd én is sokat mesélni – teszem hozzá huncut mosollyal, amire láthatóan a mosolya kicsit őszintébbnek tűnik.
- Reggel majd kiderül mi volt – feleli. – Tényleg köszönöm az ötletet.
- Nincs mit – felelem.
Elköszönünk egymástól, én motorra szállok, ő pedig gyalog indul haza. Mikor elhajtok mellette, integetek köszönésként, amit viszonoz is. Remélem a sör s a zene segít majd neki, mert jobbat én nem tudok neki mondani. Csak akad olyan barátja, akinek elmondhatja a baját, vagy akad valami, amivel kiélheti magát.
Reggel majd kiderül.
Szerkesztve Eshii által @ 2016. 04. 26. 22:23:48
|
| makeme_real | 2015. 04. 29. 01:42:51 | #32802 |
 Karakter: Ryan Hastings
Megjegyzés: (Hősömnek)
Utó-utó-utó, de annál is inkább nagyon boldog utószületésnapot! ♥
- Ne menj be dolgozniii... – hallom Christian elnyomott mormolását a hálószobából.
Valószínűleg még mindig nem húzta ki a párnából az arcát.
- Hétfő van és itt voltam egész hétvégén – ismétlem meg sokadszorra is, miközben visszadobom a fogkefémet a mosdókagylónál lévő bögrébe. A fürdőszobából kilépve látom, hogy igazam volt: Chris ki sem látszik a párnák és a takaró alkotta kupacból. – Inkább kelj fel te is – ingatom a fejem kuncogva. – Tudtommal neked is az irodában kellene lenned úgy... – pillantok az órára – fél óra múlva.
- Arra gondoltam, hogy inkább kiveszem a szabad hétfőmet – dugja ki a fejét a takaró alól. – Azért is maradhatnál itthon velem...
- Chris, az üzlet nem fog magától beindulni – rázom meg a fejem, miközben az ágyhoz lépek. – Délután meg egyébként is haza kell mennem, ha állandóan nálad vagyok, az én lakásomat a porcicák fogják elfoglalni.
Lehajolok hozzá és gyorsan megcsókolom, majd nevetve még éppen időben bújok ki az értem nyúló keze alól, hogy ne ránthasson vissza maga mellé.
- Miért nem költözöl inkább hozzám? – ül fel az ágyban, mire felvont szemöldökkel ránézek. – Van hely mindkettőnknek, és mindig együtt lehetnénk... Nem kellene aggódnod sem a lakbér, sem a porcicák miatt – villant rám egy lehengerlő mosolyt.
- Ezt már egyszer megbeszéltük – nyúlok a bőrdzsekimért sóhajtva. – Tudod mi a véleményem az eltartottságról, és egyébként is még csak két hónapja vagyunk együtt.
- Na és? – vonja fel a szemöldökét. – Szeretlek és veled akarok élni. Te talán nem így érzel?
- Ne mondd ezt – fordulok felé. – Persze, hogy szeretlek, de csak azután vagyok hajlandó összeköltözni veled, hogy én is bele tudok adni a közös kasszába. Nem vagyok magatehetetlen, úgyhogy nem is akarom úgy érezni magam, mint akiről gondoskodni kell.
- De én szívesen gondoskodnék rólad – fűzi tovább már az ágy szélén ülve.
- El fogok késni.
Zsebre teszem a kulcsaimat, a telefonomat és a pénztárcámat, aztán odahajolok hozzá, hogy enyhítőleg arcon csókolhassam.
- Legalább érted mehetek délután? – sóhajt fel.
- Megvárlak az üzlet előtt – mosolygok rá. Hagyom, hogy adjon még egy puszit, de aztán felegyenesedve elvigyorodom. – És utána hazaviszel!
- Ha segítek takarítani, itt alszol este? – ér utol a hangja a bejárati ajtónál.
Inkább nem is válaszolok, csak nevetve bezárom magam mögött az ajtót.
***
Mire odaérek az üzlet elé, meggyőződésem, hogy legalább tíz perces késésben vagyok, úgyhogy igencsak meglep, mikor az üzletet zárva és sötéten találom. Valószínűleg Evan is mozgalmas hétvégét tudhat maga mögött, talán a szokásosnál nehezebben tudta csak elüldözni az aktuális ágymelegítőjét...
A gondolatra elmosolyodom, miközben előszedem a kulcsaimat. Soha nem volt problémám az életstílussal, amit választott magának, egyedül Chris húzta a száját nagyon, amikor ez szóba került köztünk. Nem mondanám, hogy kifejezetten egyetértek azzal, hogy szinte naponta, de legalább hetente váltogatja, hogy éppen kivel osztja meg az ágyát, vagy kiébe fekszik be... Én magam biztosan nem lennék rá képes, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? Biztosan megvannak rá a maga okai, és bár még kíváncsi is lennék rájuk, semmi közöm hozzá.
Kinyitom az ajtót és már éppen belépnék az üzlethelyiségbe, amikor megüti a fülem egy motor hangja. Valószínűleg csak akkor ülnék fel egyre, ha valaki fegyvert tartana a fejemhez, de azért egy ilyen dögös morgásra még én is felkapom a fejem... főleg, ha az üzlet elé parkolnak le vele. Felvonom a szemöldököm és lassan elmosolyodom, mert hiába takarja sötét bukósisak a fejét, nagyon is ismerős a motoron ülő alak. Tudtam, hogy elvetemült motoros, csak éppen az ominózus járgányt nem láttam még eddig.
- Nagyon dögös – fordulok felé teljesen. – Ezt önmagad, vagy a leendő áldozataid kielégítésére vetted?
Evan már vigyorog, miközben lehúzza a fejéről a bukósisakot.
- Mondjuk úgy, hogy szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal.
- Ezt szerintem mindenki tudja rólad – ingatom a fejem kuncogva. – Azért remélem ő már elég dögös egy tartós kapcsolathoz.
- Ő az örök szerelem – simít végig a fényezésen vigyorogva.
- Már éppen ideje volt – nyúlok újra a kilincsért. – Na gyere, te hős lovag, vár ránk a munka!
Evannal a nyomomban belépek az üzletbe, ő pedig be is csukja mögöttünk az ajtót, míg én felakasztom a fogasra a kabátomat.
- Ugye rosszul tudom és ma nem papírmunka lesz? – kérdezi, miközben ő is lehúzza magáról a motoros bőrdzsekijét.
- Sajnos ki kell ábrándítsalak – mosolyodom el. – Ha ma nem tesszük rendbe a szerződéseket, egyikből sem lesz semmi.
- Miért van neked mindig igazad... – sóhajt fel teátrálisan.
Kuncogva odasétálok az egymással szemben álló íróasztalok egyikéhez, és a mögötte álló polcról leemelem a már pénteken odakészített irathalmot, aztán az asztalra dobom az egészet.
- Akarsz emelni? – mosolygok rá, mikor ő is az asztalhoz lép.
- Van más választásom? - nevet fel, miközben gálánsan egy kicsit többet vesz le a halomból, mint amennyit az asztalomon hagy.
Még nem ülünk neki a munkának, először lejátszódik a szokásos reggeli rutin, ami már az első pár napban kialakult nálunk: ő bekapcsolja az ősrégi rádiót, amit Paul hagyott itt nekünk, és amíg ő megkísérel befogni egy rendesen fogható frekvenciát, ami emellett még hallgatható is, addig én lefőzök egy adag kávét, és mindkettőnknek készítek is egy-egy bögrével. Az ilyen unalmasabb melóval töltött napokon ez a két dolog elengedhetetlen az életben – és ébren – maradáshoz. Sokkal izgalmasabb, amikor házhoz kell mennünk, főleg amikor egy-egy ingatlant kell megnéznünk, aztán eldöntenünk, hogy megfelel-e a céloknak...
Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen üzlet nyereséges lehet, vagy egyáltalán lehet jövője. Amikor Paul felhívott, hogy egy nemzetközi ingatlanközvetítőhöz hasonlatos üzletet akar létrehozni, majdnem kinevettem, de olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem csípőből visszautasítani. Később viszont, amikor részletesebben is beszámolt a terveiről, az elképzeléseiről és a reményeiről, kezdtem rájönni, hogy ez nem is akkora hülyeség. Nem igazán hallottam még ehhez hasonlatos cégről, ráadásul manapság egyre fokozódik a munkaerő áramlás, gyakoribb a kivándorlás, az emberek szívesen próbálják ki magukat külföldön. Miért is ne lenne remek ötlet, hogy ezeknek az embereknek tud segíteni egy kifejezetten erre a célra alapított cég a lakás-, vagy éppen üzlethelyiség keresésben?
Nagyon is kíváló ötlet, viszont csak Evanon és rajta múlik, hogy sikerül-e beindítani. És minden önelégültségtől és fellengzéstől mentesen mondhatom: elég jó úton haladunk. Már néhány hét alatt tetemes mennyiségű üzlettársat kerítettünk, vannak közöttük cégek, magánszemélyek, helyi ingatlanközvetítők, irodaházak és bérházak tulajdonosai... A megkötött szerződések között egyelőre csak helyiek vannak, de már folynak a tárgyalások több külföldi érdeklődővel is. Azokhoz a szerződésekhez valószínűleg ki is kell utaznunk az adott országba, hiszen addig nem bólintunk rá semmire, amíg a saját szemünkkel nem látjuk, de igazából nem bánom. Már az első nap kiderült, hogy Evannak nemcsak remek üzleti érzéke és tárgyalóképessége van, hanem még rendkívül jó társaság is. Elég néhány megjegyzés tőle, és már az egész napos papírmunka sem olyan szörnyű.
- Mekkora az esélye, hogy valaki képtelen a saját nevét lebetűzni?
Evan kérdésére akaratlanul is kitör belőlem a nevetés. Már órák óta a papírok felett ülünk és a saját aláírásunkat gyakoroljuk a nyomdázás mellett, úgyhogy számomra ez volt a milliódolláros kérdése a mai napnak.
- Ki volt az? – pillantok fel, majd a kíváncsiságomnak engedve fel is állok és átsétálok az asztalához.
- Szerinted? – vigyorodik el felnézve.
Van egy sejtésem, de biztos ami biztos átlesek a válla felett... aztán elnevetem magam. Éppen egy hete tárgyaltunk egy szerencsétlen fickóval, aki egy gyönyörű apartmanokat kiadó cég nevében járt el. Akkor kezdhetett, valószínűleg bedobták a mély vízbe, mert végig annyira remegett a keze, hogy nemegyszer a tollat is elejtette.
- Annyira tudtam – rázom meg a fejem, de mielőtt még Evan válaszolhatna, megcsörren a központi telefon.
Ha már itt vagyok, az ő asztalán lévő készülékért nyúlok és kényelmesen letelepszem az asztala szélére, nem törődve a rosszul eljátszott megsemmisítő pillantásával, miközben felveszem. Némán odatátogom neki, hogy gyakoroljon még, mire elfojtott nevetéssel fordul inkább vissza a papírokhoz.
- Ryan! – üdvözöl a telefonban Paul hangja. – Hogy megy ma a munka?
- Hello, Paul – mosolyodom el. – Remekül, ki sem látszunk a papírhegyekből.
Evan grimaszol egyet, Paul pedig felnevet a vonal túlsó végén.
- Alighanem meg is sajnálnálak titeket, ha nem lenne jó oka a hívásomnak.
- És mi volna az? – vonom fel a szemöldököm kíváncsian.
- Kaptunk egy új felkérést, úgyhogy terepre kell mennetek. Dobjátok el a szerződéseket, azok megvárnak!
Szélesen elvigyorodom és kiveszem a tollat Evan kezéből, kérdő tekintetére pedig továbbra is vigyorogva megrázom a fejem. Paul lediktálja a címet, amit gyorsan le is vések egy papírra, majd diadalittasan meglobogtatom Evan orra előtt.
- Talán valaki tényleg törődik a sorsunkkal – sóhajt fel Evan megkönnyebbülten, miután eldobta a tollat az asztal túlsó végébe.
- Ha sietünk még éppen visszaérhetünk ebédidőre – pattanok fel mosolyogva és már indulok is a kabátomért.
- És az oldalbordád várható ma ebédidőben? – hallom a hangját magam mögött, mire vetek rá egy nagyon is igazi megsemmisítő pillantást a vállam felett. – Ne haragudj, én csak őszinte voltam – tartja fel a kezeit.
- Nem értem, miért jössz állandóan ezzel az oldalborda-dumával – mormogom, miközben belebújok a dzsekimbe.
- Azért, mert úgy csüng rajtad, mint egy parazita – akasztja le a fogasról a kabátját ő is. – Már múlt héten is folyamatosan itt lebzselt.
- Sok időt töltök az irodában, ezért jön gyakran – veszem a védelmembe, de elég csak rám néznie, tudom, hogy ő máshogy gondolja. – Legalább egy egészen kicsit próbáljátok meg elviselni egymást, kérlek – sóhajtok fel.
Megrázza a fejét, de aztán el is mosolyodik. – A te kedvedért megpróbálom.
- Kösz – mosolygok rá, de a mosoly rögtön az arcomra is fagy, amikor az ajtó melletti szekrényből két bukósisakot vesz elő egy helyett. – Mire készülsz azokkal? – mutatok rájuk.
- Mit gondolsz? – vonja fel a szemöldökét. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy gyalog megyünk?
- Nos, egy valamit nagyon is komolyan gondolok... én nem ülök fel arra – rázom meg a fejem hevesen.
Csak ez másodpercig figyel felvont szemöldökkel, majd lassan elvigyorodik.
- Csak nem félsz? – kérdezi évődve. – Azt hittem, dögösnek találod.
- Dögös is, de nem alattam – rázom tovább a fejem. – Még túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Ugyan már... Hogy nekem kelljen megcsinálnom az összes papírmunkát? Kösz, nem – vigyorog tovább. – Na, gyerünk! Egyszer mindenképpen túl kell esned rajta – nyomja a kezembe az extra bukósisakot.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – nézek ki a motorra.
- Ne kéresd magad, Ryan, imádni fogod! – kezd el a vállamnál fogva az ajtó felé tolni. – Ha időben visszaérünk, kényelmesen ebédelhetünk.
- Te hozod a kaját? – kérdezem már az ajtón kívülről.
- Én. – Szinte hallani vélem a hangjában a visszafojtott nevetést.
- A kedvenc éttermemből?
- Még desszertet is kapsz hozzá.
- Óuramistenmegfogokhalni...
Erre már tényleg hangosan felnevet, és inkább újra a saját kezébe veszi az irányítást. Bezárja az üzletet, aztán félreteszi a saját bukósisakját, hogy kivehesse a kezemből, majd rögtön a fejemre is húzhassa az enyémet. Hagyom, hogy beállítsa a kapcsot is az állam alatt, miközben én úgy méregetem a motort, mint valami halálos fenyegetést... aminek érzem is.
- Készen állsz? – lép a motorhoz Evan.
- Nem – vágom rá.
Bár a bukósisak teljesen eltakarja az arcát, esküdni mernék rá, hogy fülig ér a vigyora. Gyakorlott mozdulattal átveti a lábát a motoron, felhajtja a támaszt, aztán a háta mögé int a fejével. – Gyere!
Bár sosem hittem istenben, most elmormolok egy miatyánkot, miközben lassan a motor mellé oldalazok.
- Csak úgy üljek fel mögéd? – kérdezem bizonytalanul, mire sokadszorra is kinevet.
- Igen, csak úgy – feleli vidáman. Óvatosan átlendítem a lábam a motor fölött, majd a túloldalon megkeresem azt a valamit, amire le tudom támasztani a talpam, hogy aztán rendesen felülhessek mögé. Érzem, hogy kissé remegnek a kezeim és a lábaim is, de ettől függetlenül sikerül feltornáznom magam az ülésre Evan háta mögött. – Ez az, és most húzd fel mindkét lábad! Ne félj, nem fogunk felborulni.
- Beléd kapaszkodhatok? Vagy hová?
- Általában jobb, ha itt letámasztod a tenyered – mutat a fényezésre közvetlenül maga előtt –, de ha megígéred, hogy nem fojtasz meg, kapaszkodhatsz belém is.
- Nem ígérem meg – felelem, miközben gondolkodás nélkül átölelem a derekát.
Egy kicsit sem érezném biztonságban magam, ha csak rátámaszkodnék a motorra. Megint előcsalok belőle némi jókedvű kacagást, de nem szól rám, hagyja, hogy így kapaszkodjak. Amikor beindítja a motort, már jobban szorítom, de észre is veszem magam, és inkább gyorsan lazítok a fogáson, mielőtt tényleg megfojtanám. Így már a hangja is inkább ijesztő, mint dögös... Nekem már az is kész kínzás, amíg Evan óvatosan kitolat az útra.
- Mehetünk? – fordul egy kicsit hátra.
- Nem!
Egészen biztosan hallani vélem a nevetését, de a következő pillanatban már el is nyomja a motor hangos felmordulása, ahogy jóformán kilövünk a megfelelő irányba. Ha nem félnék kinyitni a számat, valószínűleg kiabálnék, de így beérem annyival, hogy kis híján kiszorítom Evanból a szuszt, és ezúttal nem is kérek tőle bocsánatot.
***
- Kérlek, Evan, menjünk kerülő úton visszafelé, kééééérlek!
Evan vidám kacajára – és valószínűleg a mosolyára – a mellettünk elhaladó lánycsoport kigúvadt szemekkel rábámul, kis híján elesve a saját lábukban.
- Te ugyanaz az ember vagy, aki két órával ezelőtt fel sem akart ülni a motorra? – vigyorog rám.
- Jó, tudom, megint igazad volt, de... Kérlek! – veszem elő a leghatásosabb könyörgő nézésemet, miközben egy újabb üzlettel a zsebünkben odaérünk a motorhoz.
- De csak mert bevallottad, hogy igazam volt – húzza a fejébe a sisakot vigyorogva.
Evan beváltja az ígéretét, és egészen hihetetlen, de én, aki önszántából valószínűleg egy álló motorra sem ült volna fel soha, nehogy elinduljon, az egész visszaúton nem a félelemtől, hanem az örömtől szeretnék kiabálni.
A lelkesedésem egészen addig ki is tart, míg le nem parkolunk az iroda előtt, és rá nem jövök, hogy az ajtónál ácsorgó valaki nem csak egy utcai járókelő... hanem Chris. Arról volt szó, hogy csak délután jön értem, mégis itt van, ráadásul jól láthatóan egy zacskó van a kezében a kedvenc éttermem logójával, pedig én már megbeszélten Evannal, hogy együtt ebédelünk.
Az már csak a pláne, hogy az arckifejezés, amivel végignézi, amint leszállok Evan mögül a motorról, nem sok jót ígér. Azt hiszem, az ebéd melletti társalgás nem arról fog szólni, hogy mennyire hiányoztam neki.
- Szia! – sietek oda hozzá mosolyogva, mikor a bukósisak már a kezemben van. Majdhogynem elhúzza a száját, mikor meg akarom puszilni, de nem teszem szóvá. – Hát te? Nem úgy volt, hogy munka után jössz értem?
- Talán zavarok? – néz el a fejem felett Evan irányába. – Látom, tényleg sok volt a munka – jegyzi meg gúnyosan.
- Terepre kellet mennünk, meg kellett néznünk egy lakást – magyarázom.
- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – lép mögém Evan. Hátrapillantva látom rajta, hogy még akar valamit mondani, de elég egyetlen kérlelő pillantás, és nem szól többet. – Akkor én inkább megyek és eszek valamit.
- Ezt majd én beviszem neked – veszem el a bukósisakját felé fordulva. – Ne haragudj – teszem hozzá halkan.
- Ugyan – mosolyog rám.
Megszorítja a vállamat, majd produkál egy kissé gunyoros szalutálást Chris irányába, mielőtt elindulna lefelé az utcán. Szerencsére nagyon sok étterem és kifőzde van a közelben, így nincs akkora lelkiismeret-furdalásom... mintha kétszer akkora lenne.
- Gyere, menjünk be! – intek Chrisnek, majd az ajtóhoz lépek és kinyitom.
Chris már rutinosan pakol ki az asztalra, sokszor járt már itt, ismeri a járást. Ezúttal viszont a szokottnál sokkal mogorvább, nem is lehet vele kommunikálni sem, mert hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, elintéz egyszavas válaszokkal vagy tőmondatokkal. Nem igazán értem a viselkedését, még ha a motorozáson is akadt fenn ennyire... Mi rossz van abban?
- Elmondanád végre, hogy mi bajod van? – kérdezem az asztalnál ülve, miközben Chris már az üres kajás dobozokat pakolja össze.
- Így szokott menni nálatok egy munkanap? – kérdez vissza rám sem nézve. – Csináltok valamit aztán elugrotok motorozni?
- Mondtam már, hogy...
- Terepen voltatok, hallottam – morogja. – És ez az... Evan mindig így sündörög körülötted?
- Sündörög? – ráncolom a homlokom. – Ezt meg hogy érted?
- Kétségkívül nagyon sokat vagytok együtt – lép elém felvont szemöldökkel.
- Nos, valóban, ugyanis ha még rémlik, munkatársak vagyunk. Paul minket...
- Paul titeket kért fel üzletvezetőnek, tudom – vág közbe ismét, majd a szemét forgatva felsóhajt. – Talán ő is csak a kerítőt akarta játszani, mikor éppen titeket keresett meg.
- Te jó ég, Chris – meredek rá. – Te mégis honnan szeded ezt a sok hülyeséget? Paul azért kért fel minket, mert bízott a képességeinkben, és ennyi. Szó sincs semmiféle kerítésről, hogy jutott ez egyáltalán eszedbe?
- Ki tudja, ennek az Evan munkatársadnak biztos nem árt egy újabb numera...
- Ezt most hagyd abba – rázom meg a fejem. – Semmi közünk Evan magánéletéhez, de azt biztosra veheted, hogy ebben a munkában és kettőnk kiválasztásában semmi ilyesmi nem játszott szerepet.
- Honnan tudod, hogy ők...
- Ne aggódj, mi ketten tiszteljük annyira Ryant, hogy kinézzük belőle az önálló döntések meghozatalára való képességet. – Evan hangjára felkapom a fejem, de nem képzelődtem, valóban ott áll az ajtóban.
Te jó ég, vajon mióta állhat ott? Lehet, hogy mindent hallott? Leég a pofámról a bőr, most nagyon szeretném, ha elnyelne a föld... Soha nem fogom tudni kimagyarázni neki Chris viselkedését.
- Hogy mondtad? – fordul meg Chris lassan, miközben Evan is elindul az asztalához.
Túlságosan is érzem a hangján a feszültséget, ezért gyorsan felállok, hogy még azelőtt eltávolíthassam az irodából, mielőtt túl magas lesz idebent a tesztoszteron-szint és elszabadulnak az indulatok.
- Talán az lenne a legjobb, ha most elmennél – érintem meg a karját, de lesöpri a kezem.
- Hallani akarom, mit... – kezdené, de nem hagyom, hogy végigmondja.
- Christian, kérlek – nézek a szemébe. Hálát adok az égnek, hogy legalább Evan van annyira érett, hogy csak csendesen áll az iroda szemközti oldalánál, és nem feszíti tovább a húrt.
Chris vet még egy hosszú pillantást Evanra, aztán szerencsére le is állítja magát, inkább az én kezemet ragadja meg, hogy maga után húzzon az ajtóhoz.
- Munka után érted jövök – sziszegi hozzám hajolva, mielőtt távozna.
- Szuper – eresztek meg egy halvány mosolyt.
A búcsúcsók mentes minden gyengédségtől, nagyjából ugyanolyan érzést kelt bennem, mint az ajtó becsapódásának a hangja. Sóhajtok egy nagyot, majd lassan visszasétálok Evanhoz, közben igyekezve nem teljesen elsüllyedni szégyenemben.
- Kérlek, ne haragudj – nézek rá bűnbánóan. – Fogalmam sincs, mi ütött belé...
Szerkesztve makeme_real által @ 2015. 04. 29. 01:44:48
|
| Moonlight-chan | 2014. 05. 21. 02:18:52 | #29967 |
Karakter: Leon Darongrif
Az érzelemmentes tekintet elgondolkodóvá válik, majd egy perc csend után nyugodt hangon megszólal.
- Kivitelezhető, bár a nappaliba inkább ajánlanám az üveget. Persze nem a hagyományosra gondoltam, egy panel segítségével állíthat a fotókróm üveg sötétségi szintjén, ami lehet teljesen fekete így teljesen kizárva a fényt, vagy áttetsző, ha éppen úgy akarja. A panoráma a hegyvidéken, ahol a ház épül csodálatos. Kár lenne megvonnia magától.
Hm… ebben igaza van és a fotókróm üveg eszembe sem jutott. Így ha forróság van, besötétíthetem és a halaim sem fognak elpusztulni, de ha megfelelő a hőmérséklet, akkor lehet áttetsző is. Tökéletes.
- Holnapra csinálok egy makettet amibe ezt is beleteszem. Meggyőződhet erről. Ha akkor sem tetszik, megépítem a falat közepes méretű ablakokkal, a fényviszonyok és a fák miatt szükséges lenne. – nyugodt tárgyilagos hangnem, amit általában elvárnék, akkor viszont nem értem, hogy most miért bosszant. Talán túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a körülöttem lévők többsége nem ilyen nyugodt a társaságomban.
Azt hiszem az első ötletét preferálom, mert a közepes méretű ablakok nem jók. Nem is tetszenek és túl sok lenne a fény.
- Holnapra eltudná készíteni a makettet? – kérdezem, hogy biztosan jól hallottam-e, hisz az idősebb Mr. D’amarco-nak egy hét kellett hozzá.
- Minden további nélkül, Mr. Darongrif. Mondjuk holnap ugyanebben a tájban idejönnék a makettel és átbeszélnénk még egyszer. Ha megfelel, akkor a csapattal elkezdenénk az építkezést. – az ajkai egy finom mosolyra húzódnak, megtörve az eddigi hideg maszkot, de még mindig nagyon nyugodt. Érdekes, hogy milyen eleganciát mutat, mégis van benne valami… nem tudom mi, amitől ez csak álcának tűnik.
Még ha el is hozza holnap a makettet, akkor sem hiszem, hogy minden megfelelne és még vannak egyéb részletek, de…
- A csapattal? Miről beszél? – már van szerződtetve egy kiváló építésvezető.
- A saját csapatom. Sajnálom, ha már megbízott valakit, de nem dolgozom hozzá nem értő, ügyetlen, kétbalkezes fráterekkel. Ha egyszer belefogok egy új épületbe, az legyen tökéletes.
- Nagyszerű, ebben egyetértünk. Szeretem, ha a hely ahol élek, minden szempontban tökéletes és szimmetrikus. – ezen nem fogok fenn akadni, csak annyi a dolgom, hogy kifizetem az építésvezetőt - Nos, akkor Mr. D`amarco remélem, ön jobban teljesít mint az... elődje.
Szeretnék már végre egy legalább részleteiben tetsző tervet látni.
- Minden bizonnyal meg fogok felelni az elvárásnak. Viszont nekem indulnom kell, tárgyalásom lesz az új Dream Ship park és üzletközpont építésével kapcsolatban. Holnap kettőre itt leszek, ha az úgy megfelel.
- Rendben, pontban kettőkor várom is. Viszlát, Mr. D`amarco
- Viszlát, Mr. Darongrif.
Felállunk és udvariasan kezet fogunk, de ahogy közben a szemembe néz és csábító mosollyal végigsimít a kézfejemen… hirtelen sokkal forróbbnak tűnik az eddig hideg pillantása.
Érdekes… de jó értelemben az.
Alig hogy távozik fel is kapom a telefont és felhívom az illetékest, miszerint nincs szükségem az építészcsapatra.
***
Másnap csupán tíz óra után megyek be az irodámba, mert délelőttre nem terveztem semmit. Mr. D’amarco-val csak kettőre van megbeszélve a találkozó.
Szerencsére a szállodaigazgatás nagyon jól megy, mert a legjobb és legmegbízhatóbb embereket bíztam meg a vezetésükkel, akik rendszeres jelentést küldenek és én magam is gyakran ellenőrzöm, hogy minden szolgáltatás a megfelelő szinten marad-e. Ezért is kapott öt csillagot és ezért is kerülnek annyiba a lakosztályok, amennyibe.
A fekete Mercedes kerekei egyenletes sebességgel haladnak az úton, Jack már három éve a sofőröm és teljesen meg vagyom elégedve a képességeivel. Én nem tudok vezetni, soha nem is tanultam meg, hisz mindig a sofőrök vittek, már az általános iskolába is. És még most sem vonz magához a vezetés, jobb nekem a hátsó ülésen, ahol nyugodtan lebonyolíthatok pár telefont.
Az irodához érve kiszállok és felmegyek a lifttel a saját helyiségem szintjére. Alig lépek be, Carmen azonnal elém siet, és mosolyogva megáll, mintha valami féle minőségellenőrzésre várna.
- Jó reggelt, Mr. Darongrif!
- Önnek is! – végignézek rajta, de nem találok kifogásolni valót – Nagyon csinos ma Carmen.
Remélem ennyi elég, hogy a jövőben is megtartsa ezt a stílust. Nem szeretném, ha visszatérne a két nappal ezelőtti rózsaszín dekoltázshoz. Nagyon nem.
A irodámba indulnék, de a hangja újra megtorpanásra késztet.
- Öhm… Uram! Jött önnek egy újabb csomag az építészétől. Kicsomagoltam, ahogy szereti és a levéllel együtt az asztalán hagytam. – sorolja sietve.
- Rendben. Mikor érkezett? – hisz úgy beszéltük meg hogy kettőre jön, akkor ne értem miért küldte előre.
- Úgy fél órával ezelőtt hozta egy kézbesítő.
Bólintok, majd az irodámba lépve lepakolom a táskámat és a kabátomat, majd azonnal az asztalon díszelgő maketthez lépek, aminek a tetején egy boríték áll a nevemmel. Kinyitom és végigfuttatom a szemem az egyenletes kézíráson.
Elnézését kérem, de sajnálatos módon nem tudok kettőre önhöz érni. A makettet elküldtem, ha nem tud megvárni akkor meghívom egy kellemes olasz étterembe, hogy beszélgethessünk.
Hm… nem szeretem, ha megváratna, de ezúttal eltekintek ettől, mert a szokásosnál gyorsabban kész lettek a tervek. A dossziéját elővéve kikeresem a telefonszámát, amit még az apja adott meg és gyorsan küldök neki egy üzenetet, mi szerint kilenc órakor várom a lakásomon.
Igaz, hogy nem ott intézem az üzleti ügyeimet, de egy kellemes vacsorával egybekötve miért ne? Sokkal egyszerűbb lesz elmagyaráznom neki, hogy mit szeretnék, ha látja a házamat.
Letéve a telefont azonnal a makett felé fordítom a figyelmem és alaposan megszemlélem, először kívülről.
Innen nézve most is remek, a formák egyediek és megvan a tetőtéri üvegezett hálóm is, ha jól látom, akkor oda is fotókróm üveget tervezett. Ezt még meggondolom, de menjünk tovább. Rögtön szemet szúr, hogy nincs medence a tetőn, helyette a kertben helyezett el egyet növények gyűrűjében és ez nem tetszik. Miért nem a tetőre tette?
Kinyitom a makettet ahol már színminták is szerepelnek az egyes anyagok és felületek mellett.
Ez új. Az apjával még nem jutottunk odáig, hogy szín és anyagmintákat mutatott volna, de be kell, hogy valljam, így sokkal könnyebb elképzelni az egészet.
A hálószobám rendben van, de a többi helyen még akadnak gondok. Bár nem is vártam, hogy elsőre megfeleljen, de legalább már nem az egész rossz, ahogy van.
Összezárom a makettet, majd félreteszem és hazatelefonálom Marie-nak, hogy készítsen valami ínycsiklandozó olasz vacsorát, mert vendégem lesz.
***
Kilenc előtt öt perccel hallom a gumik csikorgását a kavicson, majd pár pillanat múlva begördül egy autó a házam elé. Kényelmesen ülök a nappaliban, miközben Marie siet, hogy ajtót nyisson a vendégnek, addig én az előttem díszelgő tervet nézem. Remélem nem kell majd kidobni és újrakezdeni.
Betereli az érkezettet és akaratlanul is végigpillantok rajta. Nem az a túl hivatalos és elegáns, mint tegnap a megbeszélésen, de határozottan stílusos.
Abban az öltönyben nem is látszott, hogy ilyen vékony, de ez az éj kék ing teljesen rásimul a felsőtestére csábítóan körbeölelve karcsú derekát. Miért nem vettem ezt észre délután?
Felállok a kanapéról és kezet fogok vele, ami a megszokottnál tovább tart egy picit.
- Üdvözlöm a házamban, Mr. D’amarco!
- Köszönöm a meghívást! Mondja, nem lenne célszerűbb, ha tegeződnék? Sokkal egyszerűebb és közvetlenebb. – lágyan elmosolyodik és elengedi a kezem.
Merész. És magabiztos, ez látszik minden mozdulatán.
- Általában nem vagyok híve az üzleti kapcsolataimban, de mivel most vacsorázni készülünk, legyen. – ha jobban belegondolok, a családomon kívül senki más nem szólít a keresztnevemen. Az alkalmi szeretők igen, de velük nem túl hosszú az ismeretségem.
- Remek. Ezt neked hoztam, remélem ízleni fog, mert szerintem mennyei. – átnyújt egy üveget, amit el is veszek és a címkére pillantva felhúzom a szemöldököm.
- Pernod-Ricard Perrier-Jouet. – rápillantok – Kiváló választás.
Nem gyakran fejezek ki elismerést, de ez a pezsgő választás megérdemli. Amire a környezetemen és a külsőmön kívül nagyon igényes vagyok az a minőségi italok kiválasztása.
- Igen, az egyik kedvencem. – mondja magabiztos hangon és a tekintete elsiklik egy pillanatra mellettem, de aztán rögtön vissza rám.
- Gyere, ülj le, a vacsora mindjárt tálalva lesz. – leülünk a kanapéra, bár nekem az a véleményem, hogy túl közel ült le hozzám. A parfümje, valami érdekes fűszeres illat, ami az orromba kúszik. Szinte érzem magamon a tekintetét, mint egy tapogató kezet. Tudom, hogy figyel, ezért nem is fordulok felé. Engem nem zavar, ha bámulnak, ha tetszik valami… csak tessék.
- Milyennek találtad a terveket? – tér rá a lényegre, ami kizökkent az eddigi gondolataimból.
- Mondjuk úgy… az egynegyede tetszik. – nem kertelek, nem kenyerem a tapintatosság.
Felsóhajt, majd még közelebb hajol hozzám, és kinyitja a makettet.
Már-már ingerlően közel van és nem is értem ez miért nem zavar, de megint csak a parfümjére tudok figyelmi és a szépen metszett arcára.
- Akkor nézzük meg. Mi az, ami tetszik és nem kell rajta semmit változtatni?
- A hálószoba. Az üvegezett mennyezett tökéletes és jobban átgondolva itt is praktikus a sötétíthető üveg. A többi résszel viszont vannak problémáim. – némely helyen több mint problémák.
- Rendben, akkor kezdjük a nappalival.
- Látod ezt a nappalit? – kérdezem körbemutatva a szobában, ahol ülünk.
- Igen és nagyon ízlésesnek találom.
- Az új házamba semmi olyan elemet nem szeretnék, ami itt megtalálható. Azért akarok új házat, mert ezt már unom, vagyis egy teljesen új formát és stílust akarok. – ez is modern és elegáns, de már két éve itt lakom.
- Tehát akkor ez a boltíves bejárat nem kell. – mutat a makettre, mire bólintok – És ez a térelválasztó? Az itt is van.
- Éppen ezért vannak problémáim az ablakokkal. Ebbe a házba csak a beköltözésem után kerültek halak, de az újba szeretném úgymond beleépíttetni az akváriumot. Mivel két és fél méteres, szerintem pont megfelel térelválasztónak. – olyan nincs, hogy megváljak ezektől a különleges halaktól. Már elég sokat összegyűjtöttem belőlük.
- Ezt megoldja a fotókróm üveg. Nem enged be túl sok fényt, ha nem kell. – az arca újra olyan komolyságot sugároz, mint az irodában. Akkor valahogy arrogánsnak tűnt, de most hogy nincs rajta az a hűvös maszkja, inkább egy komoly szakembernek tűnik. És szeretem, ha komolyan vesznek.
- Egyszerűen csak szögletesre alakítjuk, ezzel megnöveljük a belmagasság érzetét, ha ez megfelel. – mutatja a hangjából egyszerűnek tűnő változtatást, de…
- Nem írod fel? – ha valamire nem fog emlékezni, semmi kedvem újra elmagyarázni.
- Nincs rá szükség. Téged nehéz elfelejteni.
A tekintete ismét forróságot sugároz, a szemei kékje, mintha egy trópus sziget tengerére néznék. Amilyen fagyos volt tegnap, olyan forró most.
Elmosolyodom a bókja hallatán, nem vagyok végtelenül hiú, de nem is vetem meg az e féle érzelmeket. – Nem is akarnám, hogy elfelejts.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nézünk egymás szemébe, nem tudom mire gondolhat, de az én gondolataim sem éppen tiszták. Mindössze kétszer találkoztunk, mégsem érzem azt a szokásos távolságtartást. Furcsa.
Hogyan reagálna, ha megérinteném?
Mert meg akarom. Túl finomnak látszik a bőre, túl csábító a tekintete, mintha arra ösztönözne, hogy tegyek, amit akarok.
- Elnézést a zavarásért, a vacsora tálalva van. – hallom a ködön át Marie hangját, mire alig láthatóan megrázom a fejem és mintha mi sem történt volna, lágy mosollyal az arcomon fölállok és megvárom, míg ő is mellém lép.
- Majd vacsora után folytatjuk, erre. – az étkezőbe kísérem, ami a krém és a fehér különböző árnyalataiban játszik, pezsgőszínű székek, üvegasztal… elegáns, mégis megnyugtató.
Marie elénk teszi az esztétikusan elrendezett ennivalót, ami tökéletesen néz ki.
Articsókás tészta, citromos, fehérboros rákhússal. Az egyik legfinomabb olasz étel szerintem és tökéletes, ha egy könnyed vacsorát akar az ember…
|
| azariel | 2014. 04. 27. 01:53:14 | #29844 |
Karakter: Craig D`amarco
Megjegyzés: Holdköltőmnek
Amanda velem szemben ülve szorongatja a poharat miközben telt ajkaiba harapva várakozik válaszomra. Lassan vezetem tekintetem a kezemben lötykölt whiskyről barna szemeibe, amikben egyszerre látok őszinte sajnálatot és elszántságot még ha most éppen fél is a válaszomtól teljesen elszánt. Ránk akarják kényszeríteni a házasságot mert a szüleink nem képesek elfogadni másságunkat, mivel barátok vagyunk ez nem jelentett nekünk akkora gondot, de most Amanda megtalálta a szerelmét és el akar vele szökni.
- Rendben Am, segítek. Holnap reggel 7-re legyetek kint a reptéren ki küldöm Joseph-et és a magán gépemmel titokban elvitetlek titeket, de legalább néha hívj fel, rendben? - hatalmas mosollyal nem törődve az étteremben lévőkkel ölel át majd arcomra csókot hintve szalad ki az étteremből. Hűvösen elmosolyodva nézek a pincérnőre aki most mellettem toporog immár teljesen elpirulva majd az összeget a kezébe téve távozok az étteremből. Kisétálva egyből elém gurul a garázsba vitt éjfél kék Shelby GT500-am amibe azonnal bepattanva hajtok apám vállalatához ahol én is tevékenykedek, bár mostanában az esküvő előkészületei lefoglaltak de most, hogy Am elszökik ezzel is könnyebb lettem, csak az szülőket kell majd valahogy lenyugtatnom. De egyenlőre inkább nem mondok semmit, nem az én reszortom. A hatalmas irodaháthoz érve a garázsnál strázsáló őr azonnal nyitja is a kaput és kihúzva magát tiszteleg nekem. Régebben katonaként dolgozott és ellőtték a lábát, nem akartak neki munkát adni, az utcáról szedtem fel egy buli után és azóta mindennél jobban tisztel. A nekem fenntartott helyre komótosan beállok majd a lifthez indulva felmegyek a 40-ik emeletre. Az egész épületet elfoglalja az építészeti vállalkozásunk, szinte mindenhonnan jönnek felkérések, egyre gyakrabban hozzám vagy személyesen keresnek fel egy lakás vagy épületegyüttes megtervezésére. Felérve iszkoló asszisztenseket látok akiken látom, hogy jelenleg a pokolban is szívesebben lennének, mint jelenlegi koordinátáikon. Szemöldökömet felhúzva nyugodtan veszem le kabátomat, majd nyakkendőmet megigazítva lépek be az irodába ahol apám jelenleg őrjöng. Sohasem volt a nyugalom mintaképe így azt hiszem ezt édesanyámtól örököltem ha jól hallom jelenleg olaszul káromkodik és veszettül szidja az egyik ügyfelét, hátradőlve veszem kézbe a csinos üvegbe öntött méregdrága whiskyt majd rájöve, hogy az étteremben sem ihattam meg mert vezetek, így azonnal vissza is tettem. Lehangoló ez az iroda. Lehetne több ablak, mahagóni szekrények és íróasztal, mondjuk egy bézs színű bolyhosabb szőnyeg... talán pár darab festmény a falra... de ez a szürke,szürke hátán ezzel a kompozícióval és mérnöki kidolgozással a félkörívű irodában...Inkább az ablakhoz sétálok és nézem a város forgatagát, lenyűgöz a kilátás ezekkel az épületóriásokkal. Apám szóáradata nem akar abbamaradni, nyomja olaszul tovább a káromkodást és csapdossa az asztalt így én inkább a kávéfőzőhöz lépek egy finom cappuccinoért, hirtelen marad abba a kiabálás mire hátrafordulva találkozok az öreg fürkésző tekintetével. Valamit tervez már megint.
- Craig, jelenleg nincs semmilyen nagyobb beruházásod vagy építkezésed?
- Nincs, kivel nem bírsz?
- Az ügyfél neve Leon Darongrif az ő lakását kellene megépíteni, de egyik makettem sem fellet meg a finnyás elképzelésének. Még ma elküldöm neki az ajánlásod, menj hozzá délután. Beszéld meg vele a továbbiakat. - szóval Leon Darongrif, nem sokat tudok róla, de a klubjaiban sokat járok, szeretem azt a pezsgést és az épületek szerkezete is jól meg van építve, lehetne jobb is. Persze, ha én csináltam volna, de így sem rossz. Bólintva kapom fel a dossziét ami Leon Darongrif név szerepel és egyenesen a kocsimhoz megyek, megnézni a helyet, ahova építkezni akar. Kisebb kocsikázás után megérkezek a helyhez, ahova elvileg a ház majd épül. Csodás! Ebből sok mindent ki tudok hozni, a fény viszonyok pont optimálisak, a fák is pont úgy helyezkednek el, ahogy a szemeim előtt láttam a terveket. Semmit nem kell különösebben átrendezni, nagyobb műveleteket végezni, vannak kisebb föl egyenetlenségek de azt majd szépen elegyengetik a gépek. Visszaülve a kocsimba még egyszer megnézem, majd hazamegyek főzni valami vacsorát, nincs kedvem étterembe menni, főzni meg egyébként is tudok.
~~~**~~~
Másnap pontban kettő órakor érkezek a Darongrif irodaház elé és a lenti recepciós ötperces lefagyás után mikor meglátott végre útbaigazított. A helyes szintre felérve egy plasztik barbie fogad, aki már szinte a nyálát csorgatja amint belépek. Szörnyű, de legalább a melleinek titulált felfújt lufik nincsenek kint. Pár mondat után sikerült leszűrnöm, hogy már vár rám így nem is fecséreltem tovább az időm erre a pénzéhes cicababára a víz is kivert tőle...Az ajtón belépve, egyszerűen nem az vár, mint amit reméltem. Egy begyöpösödött negyven év körüli hisztériás embert képzeltem el vastag ódivatú szemüvegben, de... Ez a férfi igazán csábító jelenség. Szíven csábítanám az ágyamba miután végeztem az építkezéssel, de az sem lenne ellenemre ha még előbb. Nagyon finom falat.
- Jó napot Mr. Darongrif!- kezemet nyújtom felé férfihez illően, megakarom tudni milyen a kézfogása! Erős, határozott és puha tenyér. Egyre inkább kedvemre való férfi, nem is tudsz még róla, de az enyém leszel.
- Önnek is Mr. D´amarco. Foglaljon helyet!
- Miben lehetek a szolgálatára? - kényelmesen leülök a bőr fotelban és várom a választ, ha igaz amit hallottam, akkor biztosan utánam nézett és ha megfelelőnek tartotta areferenciáimat akkor biztosan megbíz, ha nem akkor sohasem lesz tökéletes, hisz én vagyok az ország legjobb építésze. Legalábbis engem szavaztak meg.
- Szeretném, ha megtervezné a házamat, ami maximálisan megfelel minden igényemnek. Eddig ez nem igazán sikerült a… mondjuk úgy, hogy elődjének. – Előd? Nyugodtan mond ki, az apám régimódi, begyöpösödött és már nem ért úgy mindenhez.
- Értem. Én úgy értesültem az apámtól, hogy az ön igényeinek nehéz megfelelni.
- Mit gondol, ön képes lesz megfelelni?
- Úgy gondolom, hogy ha elmondja, mit szeretne, megtalálhatjuk a középutat. – ami építészetileg kivitelezhető, azt megcsinálom.
- Nem akarok középutat. Azt valósítsa meg, amit akarok, bármibe is kerül, a pénz nem lényeges!
- Elnézést Uram, de nem biztos, hogy építészetileg lehetséges az, ami Önnek tetszik.
- Hát tegye lehetővé, elvégre ez a dolga nem?
- De igen. – Elmondaná, hogy mi volt az, amivel az apám nem boldogult? Finom mozdulattal fonom össze kezeim és várom a felsorolást, hisz amiket elolvastam azok teljeséggel kivitelezhetőek némi változtatással, hogy modern legyen.
- A házamnak minden szempontból tökéletesnek kell lennie. A legfontosabbak: az irodám kelet felé nézzen és nagy ablakok legyenek, a nappali a nyugati oldalra kerüljön, kicsi ablakokkal, a tetőre kör alakú medencét szeretnék, a ház belső szerkezetében és sehol máshol ne használjon fát. Fémet akarok, mert utálom a faanyagot. Egy nyolcszögletű könyvtárszobát szeretnék ötméteres belmagassággal, a hálószobám pedig egy tetőtéri lakosztály legyen a mennyezetet pedig üvegből akarom. Ezek a legfontosabbak, a részleteket majd közben kialakítjuk. Mi a véleménye?
- Kivitelezhető, bár a nappaliba inkább ajánlanám az üveget. Persze nem a hagyományosra gondoltam, egy panel segítségével állíthat a fotókróm üveg sötétségi szintjén, ami lehet teljesen fekete így teljesen kizárva a fényt vagy áttetsző ha éppen úgy akarja. A panoráma a hegyvidéken, ahol a ház épül csodálatos. Kár lenne megvonnia magától. Holnapra csinálok egy makettet amibe ezt is beleteszem. Meggyőződhet erről. Ha akkor sem tetszik meg építem a falat közepes méretű ablakokkal, a fényviszonyok és a fák miatt szükséges lenne.- Látom, hogy először nem tetszik neki, de a nyugodt tárgyilagos hangnem ahogy észrevettem, felettébb idegesíti. Ha nem öltönyben és építkezés miatt lennék itt biztosan megharapdálnám azt az összeszorított vérvörös száját.
-Holnapra eltudná készíteni a makettet? - felhúzott szemöldökkel néz rám, mire hűvös mosollyal válaszolok.
- Minden további nélkül, Mr. Darongrif, mondjuk holnap ugyanebben a tájban idejönnék a makettel és átbeszélnénk még egyszer. Ha megfelel akkor a csapattal elkezdenénk az építkezést.
- A csapattal? Miről beszél?
- A saját csapatom. Sajnálom, ha már megbízott valakit, de nem dolgozom hozzá nem értő, ügyetlen, kétbalkezes fráterekkel. Ha egyszer belefogok egy új épületbe, az legyen tökéletes.
- Nagyszerű, ebben egyetértünk. Szeretem, ha a hely ahol élek, minden szempontban tökéletes és szimmetrikus. Nos, akkor Mr.D`amarco remélem, ön jobban teljesít mint az... elődje.
-Minden bizonnyal meg fogok felelni az elvárásnak. De viszont nekem indulnom kell, tárgyalásom lesz az új Dream Ship park és üzletközpont építésével kapcsolatban. Holnap kettőre itt leszek, ha az úgy megfelel.
- Rendben, pontban kettőkor várom is. Viszlát Mr.D`amarco
- Viszlát Mr.Darongrif. - kézfogásnál szemébe nézve finomat megsimogatom hüvelykujjammal kézfejét majd mosolyogva távozom az irodából. Gyorsan kocsiba pattanva megyek vissza az irodámba a szükséges eszközökért amik kellenek a maketthez, majd hazaérkezve egy finom korai vacsora mellett elkészítettem.
~~~**~~~
Másnap reggel kicsit elhúzódtak a tárgyalások így az egyik stylistommal elküldtem a makettet amit csak Leon vehet át. Kisebb változtatásokkal, az ezüst és sötétszürke szín dominálásával, a fém és a hófehér bolyhos szőnyeg szerintem kívánó összhangot nyújt, főleg a fekete csempével borított fürdőszobában az ezüst kiegészítők és a fémek kombinációja egyszerűen modern és szemet kápráztató. Az udvarba egy félreeső részen, amin semmi utasítás nem volt egy gyönyörű tónak álcázott medencét helyeztem el, amit körbeölelnek a japán növények. Nem csak hasznos, de gyönyörű is. Remélem meg lesz elégedve vele. A maketthez egy kézzel írott levelet is csatoltam, hogy késni fogok, de mindenképp várjon meg, ha ez nem lehetséges akkor meghívom vacsorázni az egyik kedvenc Olasz éttermembe.
Már lassan fél hat de még mindig a Dream Ship üzletlánc tulajdonosai veszekedését hallgatom, de az én türelmem sem véges. A telefonom komótosan rezdül a zsebemben, ismeretlen számról jött levelem. „9-kor végzek,jöjjön a lakásomra. L.D.” Rendben édes, hozzád szívesen. Írtam neki pár sort, majd csatlakoztam a párbajba. Mihamarabb szeretnék szabadulni ahhoz a páratlan férfihoz, beszeretném cserkészni mint farkas, az őz bikát. Nehezen, de sikerült a fejesekkel megegyezni minden részletben, elment rá két napom, de remélem megérte. Leon háza előtt fékezek le kocsimmal, majd a drága, de nagyon finom francia pezsgőt Pernod-Ricard Perrier-Jouet egy aukción vettem ebből 3 szettet, mindegyikben tizenkét üveg volt, de mára már csak tíz maradt. De, egy ilyen remek üzletfelet elkel halmozni élvezetekkel, nem igaz? Az ajtóhoz lépve csöngetek, mire szinte azonnal egy nő nyit ajtót, majd a nappaliba terel, ahol már vár rám az őz bakom, és én a csúnya farkas megfogom kóstolni, ha most nem is, de mindenképp megkapom.
|
| Moonlight-chan | 2014. 03. 04. 21:09:32 | #29472 |
Karakter: Leon Darongrif
Azt hinné az ember, hogy ha valaki egy jól menő hotel üzletlánc irodaépületében dolgozik legalább jobban ad a kinézetére, mintha egy bolti eladó lenne. Nem jön például munkába olyan harisnyában, aminek felszaladtak a szemek a hátoldalon, és főleg nem vesz föl olyan blúzt, ami elég áttetsző ahhoz, hogy bárki, akinek van szeme, észrevegye az alatta rikító neonrózsaszín melltartót.
Egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni, annyira szúrja a szemem. Ez finoman szólva is ízléstelen.
A csomagkihordó fiúnak látszólag nem ez a véleménye, de ez mellékes. Itt csak az én véleményem számít, és én azt gondolom, hogy Carmen lesz a második elbocsátott titkárnőm ezen a héten. És még csak csütörtök van.
Szerencse, hogy az állam elég népes ahhoz, hogy újabb és újabb üresfejű titkárnőket termeljen, akik mind a főnökük farkán akarnak a csúcsra jutni. Szó szerint.
- Mr. Darongrif, ez a csomag önnek jött!
Betipeg a szintén rózsaszín, tizenöt centis magas sarkúján és elém teszi a csomagot.
- Ne nekem adja, előbb bontsa ki! – szólok rá élesen, amikor hátat fordítva a fenekét riszálva kitipegne az irodámból. Vajon akkor is ezt csinálná, ha tisztában lenne az érdeklődési köreimmel?
- Igenis Uram.
Az ajkait harapdálva letépi a papírcsomagolást, majd a ragasztót. Gondolom, az egy cseppet sem zavarja, hogy a ragacsosnak tűnő szintén rózsaszín rúzs a fogain kötött ki.
Mintha csak direkt azt akarná, hogy beteget jelentsek, mert mindjárt fölfordul a gyomrom. Míg a csomagon ügyködik, mereven az asztal fényes üveglapját fixírozom, majd mikor az ajtó felé indul, felnézek.
- Carmen?
- Igen Uram?
- Ugye tudja hol van a szemetes? – mutatok bosszúsan az asztalon hagyott ragasztó csomóra és az összegyűrt papírra. Ezt talán nekem kellene eltakarítanom?
Duzzogva visszasétál és összeszedve a szemetet kisétál, hála a magasságosnak!
A doboz tartalma felé fordítom a figyelmem, ami már előttem díszeleg. Egy újabb makett az építészemtől, aki az új házamat tervezi. Már fél éve.
Nem is tudom pontosan, hogy ez a tizennegyedik vagy a tizenötödik makett, amit nekem készített.
Jobban szemügyre veszem az ablakok elrendezését, a különleges építészeti megoldásokat, amikkel egy nyolcszögletű helyiséget is megtervezett, de valami nem tetszik. Nem jó helyen van a dolgozószobám.
Már legalább háromezerszer elmondtam neki, hogy annak a szobának mindenképpen keleti oldalra kell néznie és semmi sem árnyékolhatja be, mert a bonsai fáimnak reggeli napsütésre van szükségük és ez a nyugati oldalon nem kapják meg. Talán pusztuljanak ki azért, mert ez az építésznek titulált kontár azt mondja, hogy nem lehet úgy megcsinálni, ahogy én szeretném?!
A másik pedig a nappali. A nappaliba egy hatalmas üvegfalat tervezett, ami nekem nem megfelelő. A halaim nem díjaznák, ha egy forró nyári napon felforrna a víz az akváriumban. Hogy nem képes ezt felfogni?
Már tejesen kedvetlenül, de kétfelé nyitom a makettet, hogy a belső elrendezést is megnézzem, de három perc után inkább visszazárom.
Mi az, ami ennyire képes eltompítani egy negyvenhét éves férfi felfogóképességét? Mert az biztos, hogy én nem akarok majd abba a stádiumba kerülni.
Felemelem a telefont és kiszólok Carmennek, hogy jöjjön be.
- Parancsol Uram? – lét be csábosnak szánt mosollyal.
Atyaég! Most már két gombot is kipattintott a blúzán a nagyobb belátás kedvéért. Talán azt hiszi eddig nem láttam tisztán a melltartója színét?
- Küldje vissza ezt a makettet, nem tetszik. És hozzon egy kávét!
Szeretnék már végre egy megfelelő tervet látni a sok kontár munka helyett.
- Azonnal Uram! Óhajt még valami mást is?
- Ami azt illeti… azon gondolkodom, hogy egy teljesen más beosztásba helyezem magát, mert egy ilyen dekoltázst vétek lenne asszisztensi feladatokra pazarolni. – mondom komoly hangon és látom, hogy erre felderül az arca, majd magát illegetve közelebb jön és megáll az asztalom előtt.
- És egészen pontosan, mire gondolt Uram?
- A munkanélküli státusz, hogy tetszene önnek? – kedvesen rámosolygok, mire még pislogni is elfelejt és hitetlenkedően mereszti rám a műszempillás szemeit.
- Tessék?
- Holnap vagy tisztességes öltözetben jelenik meg, vagy ne is jöjjön munkába. Ez itt nem egy bordély, hanem egy elegáns szállodával foglalkozó iroda. Maga szerint milyen következtetést vonnak le az ügyfelek a szálloda minőségét illetően, ha önre néznek?
- Maga arrogáns bunkó!
- Ezt az ön szájából bóknak veszem. – felállok, majd hátat fordítva neki kinézek az ablakon – Ne csapja be az ajtót. – szólok még utána, mikor kifelé robog. Kíváncsi vagyok, hogy holnap itt lesz e még…
***
A fárasztó munka után semmi sem okoz nagyobb élvezetet, mint egy jó kis kikapcsolódás, egy palack Chateau D´Arvigny mellett, miközben egy lágy dallam szól.
Tökéletes.
Ennél már csak az lenne tökéletesebb, ha egy forró test simulna hozzám, de most még ehhez is túl fáradt vagyok.
Néha esténként benézek az egyik klubomba, ha van kedvem hozzá, de ez nem az a nap. Már csak egy forró fürdőre, egy finom vacsorára és a puha ágyamra vágyom.
Szerencsére megtaláltam az ideális bejárónőt, aki mára amolyan mindenessé vált itthon, mert nem csak kiválóan takarít, hanem legalább annyira jól is főz.
- Kész a vacsora Mr. Darongrif!
- Köszönöm, máris megyek. – kiáltok vissza neki, majd feltápászkodom és az elegáns étkezőbe megyek ahol mindig egyedül eszem.
A személyzetnek a konyhában a helye. És bár igaz, hogy Marie már hat éve nálam szolgál, de attól még nem lett szorosabb érzelmi kapcsolat közöttünk. Ő elvégzi a dolgát, én pedig megfizetem. Ez így van rendjén és kész.
A vacsora egy könnyű ráksaláta, tofuval és egy különleges ázsiai szósszal. Mivel szeretem a különbféle ínyencségeket, ez a vacsora igazán megörvendezteti az ízlelőbimbóimat.
Mikor jól lakom, lassan elkortyolgatom a pohár bort, majd felállva a hálószobámba sétálok. Itt is minden a helyén van, minden arányos és precízen szimmetrikusra van kialakítva, így nincs is igazán semmi probléma vele, csupán annyi hogy már meguntam és újat szeretnék.
Egy elegáns, modern, légies házat, ami elég különleges ahhoz, hogy még egy magam fajta sokat látott férfiak is megfeleljen. És nekem megfelelni nem egyszerű, de nem is lehetetlen…
***
Másnap a szokásos időben a szokásos elegáns viseletben érkezem az irodába, ahol meglepetésemre Carmen vár egy dossziéval a kezében.
Nocsak. Úgy tűnik mégsem sértettem meg annyira, mint amennyire azt mutatta, vagy szimplán csak szüksége van a város egyik legjobban fizető üzletláncban betöltött állására.
- Jó reggelt Uram!
- Jó reggelt! Mit hozott nekem? – kérdezem, miközben leülök az asztalhoz.
- Az építésze küldi, mi szerint felajánlaná a fia szolgálatait, hátha ő esetleg valóra váltja amit szeretne.
- Tökéletes. Hozzon egy kávét, feketén, és ne tegyen bele semmit! – egyszer nem szóltam, hogy milyet kérek és olyan kávét kaptam, aminek egyáltalán nem volt kávé állaga.
Kisiet, immár tisztességes öltözetben én pedig hozzálátok az aktához.
Három órával később elégedetten lezárom a laptopom miután utána néztem az ajánlott személynek, aki ígéretesnek tűnik az eddigi munkái alapján. Képes kihasználni a természeti adottságokat, és az épületei mégis modernek és elegánsak. Talán végre megvalósíthatja valaki a terveimet. És remélhetőleg nem halok meg addig véglegyengülésben.
Kiszólok a titkárnőnek, hogy hívja fel és szerződtesse, majd előkészítettem a szerződést és az egyéb szükséges papírokat. Carmen szerint délután el is tud jönni, hogy a részletekről tárgyaljunk.
***
Egy igen csak érdekes telefon után, amit az apámmal folytattam, azt hittem ma már semmin sem lepődhetek meg. Bejelentették, hogy az anyám szeretné, ha két hét múlva eljönnék a születésnapi partira, amit az unokatestvére szervez.
Csak azt nem értem miért most és egyáltalán miért hívnak meg engem. Eddig kínosan ügyeltek arra, hogy egy családi bulin se keljen megjelennem – amiért hálás is vagyok – mert legutóbb is sírva fakadt a család egyik jó barátja, csupán azért, mert megjegyeztem, hogy a barnító krémtől, amit használ, olyan a bőre mintha olajba forgatták volna és ezért nem vagyok hajlandó kezet fogni vele. Nem is értem másnak hogy volt erre elég lelki ereje.
Ma azonban eljött az alkalom, hogy újra sikerüljön meglepni engem, ami egyébként ritkaság. Az építész fia, Mr. Craig D´amarco egyáltalán nem hasonlít az elődjére. Jegesen kék szemeivel és búza szőke hajával inkább egy filmcsillagra emlékeztetne. A megjelenése elegáns és kifogástalan, mégis valami egészen más sugárzik belőle, mikor a szemeibe nézek.
Azokban van valami, ami megtöri azt a hűvös légkört, sokkal csábítóbbak és provokatívabbak. Érdekesebbek…
- Jó napot Mr. Darongrif!
Tehát már nem is kell bemutatkoznom. Udvariasan kezet nyújt, amit el is fogadok, miközben köszöntöm.
- Önnek is Mr. D´amarco. Foglaljon helyet! – az asztal előtti székre mutatok, majd én is visszaülök.
- Miben lehetek a szolgálatára?
Furcsa, hogy az arca nem mutat semmilyen érzelmet. A legtöbb ember, aki egy új munka küszöbén áll, előveszi a már jól ismert behízelgő modorát.
- Szeretném, ha megtervezné a házamat, ami maximálisan megfelel minden igényemnek. Eddig ez nem igazán sikerült a… mondjuk úgy, hogy elődjének. – mégsem lenne etikus, kontároknak nevezni az apját.
- Értem. Én úgy értesültem az apámtól, hogy az ön igényeinek nehéz megfelelni.
Az én igényeimnek?
Mintha egy pillanatra bosszúság suhanna át az arcán. Érdekes…
Mondták már néhányan a családban, hogy egy emberhez képest nehéz eset vagyok, de én úgy gondolom, hogy egyszerűen csak azt kérem, ami megillet mindenkit, aki ad magára. Egy tökéletességre törekvő ember még nem lesz fura.
- Mit gondol, ön képes lesz megfelelni? – kérdezem érdeklődve, egy előzékeny mosoly kíséretében.
- Úgy gondolom, hogy ha elmondja, mit szeretne, megtalálhatjuk a középutat. – a hangja magabiztos és a tartása is ezt sugározza.
Ez valamiért bosszantó egy kicsit…
- Nem akarok középutat. Azt valósítsa meg, amit akarok, bármibe is kerül, a pénz nem lényeges! – irritál, ha valaki arra akar rávenni, hogy jobbat tud mutatni a saját elképzelésemnél.
- Elnézést Uram, de nem biztos, hogy építészetileg lehetséges az, ami Önnek tetszik.
- Hát tegye lehetővé, elvégre ez a dolga nem? – kezd idegesíteni ez a magabiztos hang.
- De igen. - tehát van önbizalma. Remélem nem alaptalanul. – Elmondaná, hogy mi volt az, amivel az apám nem boldogult?
Ahogy összefonja azokat a kecses ujjakat az ölében, mintha maga lenne a nyugalom szobra.
Idegesítő…
Mintha szórakoztatná, hogy valami nem sikerült az apjának, de nem teszek rá megjegyzést. Nem az én dolgom.
- A házamnak minden szempontból tökéletesnek kell lennie. A legfontosabbak: az irodám kelet felé nézzen és nagy ablakok legyenek, a nappali a nyugati oldalra kerüljön, kicsi ablakokkal, a tetőre kör alakú medencét szeretnék, a ház belső szerkezetében és sehol máshol ne használjon fát. Fémet akarok, mert utálom a faanyagot. Egy nyolcszögletű könyvtárszobát szeretnék ötméteres belmagassággal, a hálószobám pedig egy tetőtéri lakosztály legyen a mennyezetet pedig üvegből akarom. Ezek a legfontosabbak, a részleteket majd közben kialakítjuk. Mi a véleménye?
A szemeibe nézve várom a válaszát, miközben a helyére igazítok egy elcsúszott mappát. Nem szeretem, ha bármi nincs a helyén…
|
|
