A fura gondolatok közül az õ nyugodt hangja ragad ki, de õszintén szólva nem is akarok többet ezen rágódni. A betegségét figyelmen kívül hagyva – bármilyen furcsa és hátborzongató is az – még mindig szeretnék vele lenni.
- Ha szeretnél, kiülhetünk a teraszra, nagyon szép idõ van kint – belegyezõen bólintok, majd mikor kiérünk elém tárul a kedvelt látvány. - Olyan szép, nem igaz?
- Az óceán? De. Én is szeretem. – pont ezért költöztem a partra.
- Én félek tõle. Hatalmas, elképzelhetetlenül nagy az ereje, de mégis… mégis olyan nagyon szép. – felsóhajt, majd mélyen a szemembe néz - Tudod, hogy nem lesz jó vége és mégis akarod.
Olyan furcsa most a tekintete, mintha egyszerre ülne benne szomorúság és vágyakozás, de nem értem, hogy miért.
- Miért gondolod, hogy nem lehet jó vége? Mert ha jól értem, kettõnkre utaltál… - adok hangot a gondolataimnak.
- Nos, mindketten gazdagok vagyunk. A szüleink üzlettársak, ha kiderülne bármi is, tele lenne velünk a sajtó. Engem kitagadnának, az biztos. És az lenne a minimum.
Felkuncog, mintha mulattatná a lehetõség. Határozottan furcsa egy fiú.
- Nem úgy látszik, hogy ez téged zavarna. – kérdõn nézek rá, hátha magyarázatot ad. Van abban igazság amit mondott, mármint a sajtó részét illetõen. És az egy cseppet sem pozitív dolog, hogy a szülei kitagadnák azért mert meleg. Az én családom tudja, és bár nehezen fogadták el, de attól még ugyanúgy a fiuk vagyok.
- Néha szeretnék szegény lenni – rám pillant, a tekintete komoly - Mármint szegényebb. De boldogabb. Nyugodtabb. Kifejezetten élvezném, ha nem csak mutogatnivaló baba lennék a szüleim szemében, hanem egy valódi gyerek.
Megértem amit mond, mert volt már hogy apámmal is elszaladt a ló, mikor arról volt szó, hogy milyen iskolába járassanak, vagy hogy mivel foglalkozzak majd, esetleg ki legyen a partnerem, hogy „jól mutassunk” egy üzleti estélyen. A különbség csak az volt, hogy ilyenkor mindig vitáztunk egy ideig, de végül is engedett, mert valamilyen szinten tudta, hogy igazam van.
Már nem tudok neki válaszolni, mert megérkezik Tat-chan. Kipakolja az asztalra a pácolt húst, a zöldségeket, fûszereket és még néhány dolgot, amire szükség lehet.
- Maradjak csinálni? - kérdezi halkan.
- Nem kell, menj és pihenj egy kicsit, majd elleszek vele. – felém fordul - Mellesleg, hova szeretnél menni legközelebb? Én bármikor ráérek.
- Neked nem kell suliba járni? – kérdezi, mert eddig eszembe sem jutott, hogy õ talán nem érhet rá.
- Magántanuló lettem. Nem bírnám sokáig a stresszt, ami az iskolában van. A társaság nem hiányzik, hiszen már itt vagy nekem te – megfogja az egyik kezem és lassan cirógatni kezdi az ujjaival, amitõl borzongás fut végig a hátamon. - Szeretlek megérinteni téged, Takeshi. Szeretem az ujjaim alatt érezni a bõrödet…
- Most el akarsz csábítani? – kérdezem, ugyanolyan halkan, mint ahogyan õ beszélt.
- El tudnálak? – vidáman mosolyogva folytatja a cirógatást, ami igazán kellemes, sõt…
- Igen, jelenleg nagyon jó úton haladsz felé. – a kezére simítom az enyémet, hogy megakadályozzam a további mozdulatban, mert a végén még baj lesz. Bár õt elnézve nem igen bánná, de akkor is.
- Szeretnél leteperni itt és most? Az idõ elég kellemes egy kis pettinghez…
Az elgondolkodó arckifejezése nagyon is mulatságos, ezért nem is tartom vissza a kikívánkozó kuncogást, bár ismét nem tudom, mennyire vehetek komolyan a kérdését.
- Még meggondolom – válaszolom inkább, majd én is végigsimítok a kezén, amit még mindig az enyémben tartok. A bõre egy kicsit világosabb az enyémnél és olyan puha, hogy élvezet a kezemben tartani. – Mellesleg, engedélyt kapsz, hogy bármikor hozzámérhess, ha akarsz.
Ha õ élvezi, én ugyan nem leszek semmi jónak az elrontója. Fõleg ha ez számomra épp olyan kellemes, mint neki.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! – figyelmeztet játékos mosollyal, majd elhúzza a kezét és feláll. – Nos, lássunk neki a sütésnek, ha még ma enni akarunk.
- Oké. – asztali grillen még nem sütöttem, de ez sem sokban különbözik a kertitõl. – Mondd hogy mit segítsek.
- Már elõ van melegítve, úgyhogy egyenesen tehetjük bele a húst. – az épp kezébe megfogja a fogót a másikkal pedig már nyúlna a tálért amiben a pácolt hús van, de még mielõtt hozzáérne megfogom és tartom neki. Ha jól emlékszem, nem igazán tud még emelni. Biztos megfeledkezett róla.
- Köszönöm.
Egyesével szépen rárakja és tele is lesz mire az összes belekerül. Kikészítjük a tányérokat, az evõeszközöket, szalvétát, majd a zöldségeket amiket kiválogattunk.
A társasága érdekes módon nagyon megnyugtató, még úgy is, hogy most nem beszélgetünk. Nem alakul ki az-az idegesítõ feszült csend, ami a nem kívánt társaságban folyton jelen van.
Itt csak az óceán zúgását lehet hallani és a simogatóan langyos szellõt érezhetjük, ahogy befúj a teraszra.
Mikor mindennel megvagyunk, visszaülünk a kényelmes kinti fotelekbe.
- Takeshi?
A nevemet hallva felé fordulok. – Igen?
- Mesélnél valamit magadról? Rólam már tudsz néhány dolgot, de én rólad szinte semmit, ez így fair.
- Persze, és mit szeretnél tudni? – nem untatom olyasmivel, ami esetleg nem érdekelné.
- Hm… lássuk csak, a szociopata természetedtõl minden egyes szadista hajlamodig mindenre kíváncsi vagyok, valamint az egyéb hétköznapi elfoglaltságokra.
Elvigyorodom a komolynak hangzó szavain, de látom, hogy az ajkai sarkában ott bujkál a mosoly.
- Ahogy akarod. Borzasztó sok beteg hajlamom van, mint a kismacskák kínzása, és néha, ha az idõm engedi még élõ békákat is boncolgatok, de ezt tényleg csak néha. Általában otthon ülök és nyers húst csipegetve bámulom a falra szúrt lepkegyûjteményemet.
Kuncogva hallgatja a beszámolómat, majd a végére már nevetve fogja a hasát és magamban megjegyzem, hogy nagyon jól áll neki, mikor nevet. Pedig teljesen kifejezéstelen arccal is nagyon szép, de ilyenkor valahogy sokkal élettel telibb.
- Elég bátor vagy hogy hald a többit, vagy ennyi elég volt rólam? – kérdezem vigyorogva, mikor abbahagyta a nevetést.
- De még mennyire, hogy hallani akarom!
- A legtöbb idõmet a yachtomon töltöm. Imádok a vizet. Rengeteget úszom, versenyekre is járok, amiket mindig élvezek, de az edzések nagyon sok idõmet elviszik. Szeretem a finom ételeket, a kedvencem a citromos süti, de szinte mindent megeszek. Általában szeretek szórakozni, de csak mértékkel. Ennyi elég, vagy valamire még kíváncsi vagy? – kérdezem felé fordulva, és látom, hogy elgondolkodó tekintettel méreget.
- Hogy-hogy nincs senkid?
Ez a kérdés kicsit váratlanul ért, de tudhatnám már, hogy vele a váratlanra kell számítanom. De most hogy magyarázzam ezt meg? Végül is nem bonyolult csak…
- Ha nem akarsz válaszolni akkor nem muszáj.
- De… semmi gond. Volt néhány kapcsolatom még Okinawán, de egyiknek sem lett jó vége.
- Miért?
- Mindig kifogtam valaki olyat, akinek csak a pénztárcám kellett, vagy híres akart lenni. – elhúzom a számat az emlékre – Ez is olyasmi, mint ahogy te nem szereted, ha bábuként kezelnek. Ha valaki csak azért akar veled járni, mert van pénzed és jól nézel ki, de egyébként egyáltalán nem ismer. – ezért is nem szeretek senkivel beleugrani a dolgok közepébe. Saját tapasztalat alapján, jobb kiismeri az illetõt. Egyrészt ezért is tetszik annyira Kuu-chan. Nem csak szép és szexi, hanem õszinte, még akkor is, ha megdöbbent.
- Az apámnak Okinawán kellett volna feleséget keresnie.
Ezen csak elmosolyodom, majd egy aktuális kérdésre fordítom a figyelmem.
- Mikor érsz rá legközelebb?
- Holnap jön a magántanár, úgyhogy inkább holnapután, mert õ teljesen leszívja az agyam, de akkor bármikor.
- Akkor ha van kedved megmutathatsz egy olyan kávézót amilyet már említettél. Azokat még úgy sem fedeztem fel. Mit szólsz? – kíváncsi vagyok, hogy milyen helyeket kedvel, persze már a lakásból ítélve tudom, hogy jó ízlése van.
- Rendben, majd felhívlak.
- Ó, ne hívj délután kettõ elõtt, mert edzésen leszek és nem lesz nálam a mobilom. – figyelmeztetem még, hogy ne higgye azt, hogy nem akarom felvenni.
- Kettõig úgy is zárva van az a hely, de este tízig nyitva van. – az asztali grillre néz, majd feláll és felnyitja a tetejét. Finom illatok lengik be az egész teraszt, amitõl máris megjött az étvágyam. – Már mindjárt kész lesz.
Észre sem vettem, hogy elszaladt az idõ, de nem is baj. Kuu-chan az ajtóhoz sétál, majd miután kinyitotta hangosan szól Tat-channak, aki egy pillanat múlva meg is jelenik.
- Légy szíves hozz valami innivalót ide!
A fiú elsiet, de pár perc múlva meg is jelenik két szépen feldíszített pohárral. Még egy bárban is megirigyelnék a kinézetét, hát még az ízét. Barackos és finom édes.
- Segítsek? – közelebb lépek hozzá, mikor elkezdi kiszedni a szép barnára sült hússzeleteket.
- Megköszönném, ha tartanád a tányért.
Odaviszem mind a kettõt, õ pedig rápakolja a szeleteket, de szerintem egy kicsit sok lesz. Leteszem a tányérokat az asztalra, majd mind a ketten elkezdünk enni. Tényleg nagyon jól sikerült, a pácnak valami különleges fûszerezése lehet, mert nagyon érdekes íze van. Vagy csak én ettem túl régen grill étel, de mindenképp finom. A friss zöldségekkel pedig tökéletesen harmonizálnak az ízek.
Már egy falattal sem bírnék többet enni mikor végzünk és a finom itallal a kezünkben nézzük az óceánt. Még szerencse, hogy nem edzés elõtt jöttem, mert garantáltan nem bírnék úszni egy ilyen étkezés után. Bár igazság szerint azt sem tudom, hány óra lehet.
- Egy pillanat és jövök.
Feláll és az üres poharat letéve bemegy a házba, egy pillanat múlva pedig megjelenik Tat-chan.
- Elvihetem a tányérokat?
- Persze, a koktél pedig nagyon finom volt. Ilyen tehetséggel még egy bárban is dolgozhatnál. – mondom neki kedvesen, mert tényleg nagyon ízlett.
- Köszönöm. – gyorsan elslisszol, rendben hagyva az asztalt maga után.
Az órára pillantok és meglepõdöm, hogy már öt óra múlt. Észre sem vettem. Mivel nyár van késõn sötétedik így eléggé nehéz meghatározni.
Megjelenik Kuu-chan egy cetlivel a kezében.
- Tessék, itt a telefonszámom. Kiérdemelted. – mondja mosolyogva.
- Mivel érdemeltem ki? – erre kíváncsi vagyok, mert máskor is találkozni fogunk.
- Nem untattál halálra és ráadásul még jól is éreztem magam. Nagyon jól. – elrakom a cetlit, és mikor rá nézek újra megszólal – Van kedved megnézni valami filmet?
Szeretek filmet nézni és örülök is, hogy õ is több idõt szeretne velem tölteni, de sajnos ez most nem megy.
- Hidd el, szeretnék, de sajnos muszáj mennem. Egy záró dolgozatot írunk és a lemaradásaim miatt tanulnom kell. De legközelebb szívesen.
Felsóhajt, majd csak bólint egyet. – Akkor hívom a taxit.
Miközben telefonál, elindul az ajtó felé, ezért vele tartok. Ezen a környéken nem kell sokat várni a taxikra, így hamar megérkezik.
Ahogy a nappalin keresztül megyünk, látom, hogy egész szép számmal vannak zene cd-k a polcon és a házimozi berendezésbõl ítélve nem dísznek vannak.
- Szereted a zenét? – bökök a polc felé.
- Igen, mindig beszerzem a legújabbakat, ha megtetszenek.
Végigfuttatom a tekintetem a címeken és elmosolyodom mikor néhány olyat is felfedezek közöttük, amiket én is nagyon szeretek és errõl eszembe jut egy jó ötlet.
- Ha legközelebb lesz, elmehetnénk együtt egy koncertre. Mit szólsz? – azt ugyan nem tudom, hogy szereti e, mert nem mindenki élvezi a zajt és a tömeget.
- Nem is tudom. Még nem voltam koncerten, úgyhogy még nem döntök most. De nemet sem mondok. – vállat von, majd mikor meghallom az autó fékezését közelebb lépek hozzá.
- Megcsókolhatlak búcsúzóul? – kérdezem mosolyogva közben a sötét szemeibe nézve.
Egy élveteg mosolyt kanyarít az ajkaira, majd õ is közelebb lép és a kezeit a mellkasomra csúsztatja, amitõl megint megborzongok.
- Kötelezõ megcsókolnod búcsúzóul! – suttogja az ajkaimra, mire nem is tétovázok tovább.
Elõször csak lágyan masszírozom az ajkait az enyémmel, de mikor megérzem a körmeit a derekamba nyomódni, akaratlanul is elmélyítem a csókot. A nyelvemmel megsimítom az alsó ajkát, õ pedig résnyire nyitva ad engedélyt, hogy minden zugát fel is fedezzem. Érezni lehet, hogy nem elõször csókolózik, izgatóan, incselkedve cirógatja a nyelvével az enyémet, amitõl mintha még melegebbé válna a szoba hõmérséklete. De mint minden jó dolgot, ezt is félbeszakítják. A kintrõl behangzó éles dudaszóra elhúzódom tõle, de egy percig csak figyelem az elnyílt ajkait és a csillogó szemeit. Így még sokkal szebb és csábítóbb, mint általában.
- Eper ízûek az ajkaid. – mondom halkan, mire mosolyra húzódik az említett testrész, a keze pedig ismét végigvándorol a mellkasomon, egy rövid sóhajt kicsalva ezzel belõlem. Nem tudom mióta vagyok ilyen fogékony az érintésre, de most nagyon jó érzés.
- És tetszik?
- Az ajkaid vagy a simogatás? – kérdezem incselkedve, nem törõdve az újonnan felhangzó zajra. A kuncogást meghallva már örülök, hogy megkérdeztem. – Azt hiszem, mindkettõ isteni.
Bosszúsan kapja hátra a fejét, az autó hangjára, majd kinyitja az ajtót és kikísér a kapuig.
- Akkor várom a hívásod!
- Várd is, mert biztos lehetsz benne, hogy hívni foglak. Nem menekülsz tõlem akármennyire is meg akar szerezni az idegesítõ sofõr!
Nevetve szállok be a taxiba, mert amilyen pillantással méregeti szerencsétlen embert, azt hinné az ember, hogy egy eszelõs gyilkos…

A lakásomig tartó autóúton végig jókedvem van és most már nem is bánom annyira, hogy nem mehettem a koncertre, mert végül is jól éreztem magam. Az egyik legfurcsább estéim egyike volt, de az biztos hogy nem unalmas. Remélem tényleg felhív majd, mert örömmel lógnék vele…

A következõ két napban szinte folyamatosan rohanok, mert suli után edzésre megyek, edzés után pedig intézni a papírokat a kikötõben, mert pénteken érkezik a yachtom. Végre!
Már alig várom, hogy kihajózhassam és lazíthassak egyet.
A városból hazafelé tartva elhaladok egy szökõkút mellett és akaratlanul is elvigyorodom mikor eszembe jut Kuu-chan. Még nem hívott eddig bár lehet, hogy jobb is, mert így legalább nem kellett visszautasítanom a rengeteg ostoba papírmunka miatt.
Az edzések egész jól mennek és mivel három hét múlva lesz egy verseny még szombaton is be kell járnom délelõttönként.
Még nem igazán szereztem itt egy barátot sem, mert úgy vettem észre, hogy Tokióban a legtöbb ember furán fogadja az amerikai szokásokat, ami sajnos nehezemre esik levetkõzni. Ez azonban ne okoz különösebben gondot, mert én akár egyedül is eljárok szórakozni és még mindig tartom a kapcsolatot az okinawai barátaimmal.

* * *

Szombat délután éppen a kikötõbe tartok hajókázni, mikor megcsörren a mobilom a zsebemben. Gyorsan elõkotrom és felveszem.
- Igen, tessék?
- Szia! Kuu-chan vagyok. Kedden ráérsz?
- Áh, szia! Azt hiszem igen – a hangjától jólesõ izgatottság járja át az egész testem - Merre megyünk?
- Érted küldetek egy taxit délután kettõre, ha neked is jó. Szeretném megmutatni az új lakásomat.
- Elköltöztél? – három napja voltunk náluk és azóta elköltözött?
- Volt okom rá. Akkor kedden.
Leteszi, én pedig értetlenül összeráncolom a szemöldököm, de végül is fölöslegesen töröm rajta a fejem. Majd kedden megkérdezem tõle…

* * *

Kedden suli után rögtön a zuhany alá sietek és gyorsan elkészülök, mert nem akarok elkésni. Egy kicsit tovább tartott, mert még konzultálnom kellett a felzárkózás miatt, így kevesebb idõm marad, de még hamarább is elkészülök. A sok közül kiválasztok egy finom illatú parfümök, majd miután kész vagy az ablakhoz lépek és megvárom míg megjön a taxi. Elég lett volna ha megadja a címet és akkor nem kellett volna taxit küldenie, de végül is mindegy.

A ház, ami elõtt megállunk egy ízléses és modern épület, szinte szöges ellentéte a szülei hagyományosabb otthonának. És a környék is nagyon jó, úgy tûnik õ is kedveli a tengerpartot.
Becsengetek, de alig kell várnom, mert szinte rögtön nyílik a kapu és egy ragyogó mosolyú Kuu-chan fogad.
Azonnal végigmérem, mert nem lehet nem észrevenni, hogy milyen jól néz ki ebben a fehér öltözetben, ami tökéletesen rásimul. Divatos darabok és látszik rajta, hogy ad a külsejére, ami nagyon tetszik benne.
- Ez aztán szép kis ház. – dicsérem meg, mikor már alaposan megnéztem.
- Ugye? Nekem is nagyon tetszik. Mellesleg szia. Jó látni téged.
Egészen közel lép és a múltkorihoz híven most sem veszõdik udvariaskodással, hanem inkább arcon csókol, bár félig a számra sikeredik. Nem tudom, hogy szándékos volt e, de nem is gondolkodom rajta. A másik kezével az arcomra simít és magamban megjegyzem, hogy milyen puhák a kezei. Finom, gyümölcsösen édes illat lengi körbe, ami csak felerõsödik, mikor a szellõ belekap a hajába.
- Téged is öröm látni.
- Remélem, van kedved egyet grillezni délután. Csak asztalival.
- Persze, hogy van. – amiatt, hogy sokat voltam Amerikában, imádom a sült és grillezett ételeket.
Elindulunk befelé így és a berendezést látva, ami szintén modern, úgy tûnik tényleg teljesen más ízlése van, mint a családnak. Csak az elõszobáig jutunk, mert itt hirtelen elém toppan és a mellkasomnak támaszkodva felágaskodik és egy rövid csókot nyom az ajkaimra, de mielõtt elhajolna, még meg is nyalja.
Egy pillanatra olyan érzésem van tõle, mintha valami érzékeny területet érintett volna, de határozottan kellemes.
- Bocsi, túl jól nézel ki. Gyere, Tat-chan készített teát nekünk.
Megfogja a kezem és maga után vezetne, de én nem mozdulok, mire kérdõ tekintettel újra felém fordul.
- Ha már ennyire közvetlen vagy akkor megjegyzem, te is nagyon jól nézel ki. Nagyon jól áll neked a fehér szín. – elmosolyodom, ahogy újra végignézek rajta, majd ismét az arcára figyelek.
- Köszönöm. – õ is elmosolyodik – És a jövõre nézve, én mindig közvetlen vagyok, szóval vagy megszoksz, vagy megszöksz. De az elsõ lehetõségnek jobban örülnék.
Felnevetek, majd elindulunk a nappali felé. – Hidd el én is. Mondhatni te vagy az elsõ normális társaságom mióta itt lakunk.
- Miért?
- A Tokióiak furcsán viszonyulnak a külföldi dolgokhoz. – néha már bosszantóan.
- Ne szeretik a gaijinokat. Te részben külföldi vagy, csak mert a külsõdön nem látszik, de a viselkedésed nem éppen hagyományos?
- A nagymamám amerikai. És te? Te sem tûnsz éppen „hagyományosnak”? – kérdezem, mikor leülünk a tágas nappaliban.
- Én már így születtem.
Tat-chan közelít egy tálcát egyensúlyozva, majd ügyesen leteszi a kis kávézóasztalra, majd miután köszönt, gyorsan el is tûnik.
- Õ is veled együtt költözött?
- Igen. Tat-chan mindig velem van, õ a legjobb barátom. Hogy szereted a teát? – kérdezi, miközben maga elé húzza a cukrot.
- Csak egy kis citrommal – elveszek egy citromkarikát, majd a teába rakom, de miközben õt nézem, ahogy rakja a cukrot megragadja a figyelmemet a fehér kötés a karján. Ez a múltkor még nem volt ott…
- Mi történt a karoddal? – kérdezem, mire õ is a kötésre pillant.
Felsóhajt, majd ismét rám néz, kissé furcsa tekintettel.
- Az apámnak nem tetszett, hogy megpusziltalak és mikor megkérdezte, hogy miért tettem a válaszom sem tetszett neki. Megütött, én pedig nagyon-nagyon rosszul viselem, ha bántanak úgyhogy ki akartam vágni a nyomát a karomból.
Mindezt olyan komolyan mondja, hogy még csak fel sem merül, hogy viccelne, de éppen ezért döbbent meg vele annyira.
- Te összevagdostad magad?
- Igen. – felsóhajt majd fojtatja – Mondtam a múltkor is hogy ha valami baj történik velem akkor bántani kezdem magam.
Hallottam már ilyenrõl, de akiket a tévében mutattak azok… egy cseppet sem voltak olyanok mint Kuu-chan. Azok teljesen bolondnak néztek ki, õ viszont – néhány furcsaságot leszámítva – teljesen hétköznapi.
- Maradsz még?
Ránézek, õ pedig engem figyel és egy perc múlva kifújom a levegõt és bólintok. – Ha nem vagyok tolakodó, mióta van ez a betegséged?
- Már kiskoromtól, de szedek gyógyszert, úgyhogy megnyugodhatsz, nem vagyok közveszélyes.
Blazírt nyugalommal beszél, mintha egyáltalán nem érintené rosszul a dolog, bár az õ esetében már semmin sem lepõdöm meg.
És ettõl az új információtól egy cseppet sem lett kevésbé vonzó a számomra, ezért nem fogok ezzel a témával különösebben foglalkozni. Ha akar beszél róla, ha nem akar akkor nem.
- Nem is gondoltam, hogy az lennél, csak nagyon megleptél. Már sokadszorra. – rámosolygok, majd ismét a kötésre pillantok – Jobban vagy már?
- Hát… a doki szerint erõsítenem kell majd a kezem, ha ismét úgy akarom használni mint régen, de egyébként igen.
Te jó ég! Ennyire súlyos sérülést okozott magának?
Inkább elterelem a gondolataimat a tea keverésével és megkóstolásával, hogy ne gondolkozzak ezen.

- Mit csináltál? - morran rám, mikor Takeshi-ék elmentek. Nem figyelek rá, szimplán csak ignorálom, így mögém lép, és elkapja a karom. Anyám persze azonnal rá is förmed, hogy engedjen el, de én állom a tekintetét. - Kérdeztem valamit - sziszegi.
- Én meg nem foglalkozom veled - rántom meg a vállam.
- Kokutan! - rivall rám. - Ha kérdezek, válaszolsz rá. Mi a fene volt az a kis puszi?!
- Ugyan, kérlek - intem le. - Neked akarok jót, jobb, ha nem tudod - nézek a szemébe, de mivel nem enged el, tudom, nem szabadulok. - Oké - sóhajtok fel. - Eléggé helyes pasi az üzlettársad fia. Tervezem, hogy megdugatom magam vele, de most nem volt túl nagy hangulata a dologhoz pedig hidd el, nem rajtam múlt, hogy…
Nem tudom befejezni. A feje elvörösödik a dühtõl, és mire anyám mellénk ugrik, már pofon csattan az arcomon. Ahogy megteszi õ maga is megbánja.
- Ne… nem akartam - dadogja, és próbál még jobban szorítani, de ahogy ránézek, nekem már csak egy gondolat körül forog az agyam.
Menekülnöm kell.
Nem szólok egy szót sem, a körmöm ahogy tudom, a karjába mélyesztem, így elenged, és mire utánam kaphatna, már a fürdõben vagyok. Dörömbölnek, kiabálnak nekem, de nem figyelek még Tat-chan hangjára sem, csak nézem a türköt.
Szeretném eltüntetni a nyomát magamról. Ki kell vágnom magamból. A kezem magától mozdul, és már csak azt érzem, hogy a sebet csípni kezdi a levegõ. Kintrõl még õrültebb a dörömbölés és csörgés, próbálják kinyitni az ajtót. Nem sok idõm van már. Megfogom az üvegszilánkok egyikét és precíz mozdulattal elkezdem vágni magam. Fáj, remeg a kezem, így nem tudom szép körben kimetszeni a bõrt, csak összevagdosni ott, ahol fogott engem.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, és Tat-chan esik nekem.
- Nem! Hagyd abba! - Mögém ugrik és hátrafeszíti a karjaimat.
- Engedj el! - kiabálom. - Engedj el, be kell fejeznem! Ki kell vágnom!
- Eisei-sama, hol az injekció? - szól apámnak.
- Hozom már… - Õ az. A hangjára még jobban kapálózni kezdek, de hiába könyörgök. Tû szúródik a hasamba, és a következõ pillanatban szinte ájultan hullok Tat-chan karjaiba.


* * *

Napok telnek el csendes, feszült nyugalomban. Tat-chan az egyetlen, akit magam köré engedek néha, de mindig hallom a beszélgetést. Az orvos azt mondta nekik, hogy ha kicsit késõbb jönnek, átvágok egy olyan izmot, amit nem lehet helyrehozni, így is, ha be is gyógyul, erõsíteni kell a kezem, ha akarom még használni. Gondolom, szivacslabdát kell majd szorongatnom néha. Az egyedüllét viszont több kellemes gondolatot is szül, így egy kellemes péntek délutánon eléjük állok.
- Holnap reggel elköltözöm Tat-channal - jelentem ki. Anyám csak néz rám, apám lehajtott fejjel bólint.

Szombaton délután, már az új lakásomból hívom Takeshit. A teraszon állok, az idõ kellemes. Kis, alig-kertes, tengerparti minivilla.
- Igen, tessék?
- Szia! Kuu-chan vagyok - mondom, és elmosolyodom. Jól esik hallani a hangját. - Kedden ráérsz?
- Áh, szia! Azt hiszem igen - feleli. - Merre megyünk?
- Érted küldetek egy taxit délután kettõre, ha neked is jó. Szeretném megmutatni az új lakásomat.
- Elköltöztél? - A hangja meglepett.
- Volt okom rá. Akkor kedden.

* * *

Tat-chan sütit süt, teát készít, húst pácol, én meg készülõdöm. Hajat mosok, majd magamnak szárítom meg és vasalom ki. Egy könnyû, háromnegyedes ujjú, fehér inget és egy ugyanolyan fehér, térd alattig érõ nadrágot veszek fel. Pici parfüm, és szerintem megint jól nézek ki. A kezemen a kötés nem is ázott át.
Kettõ után pár perccel csengetnek.
- Megyek én - kiabálok Tat-channak. Hálásan mosolyog, még meg kell terítenie.
A kapuban õ áll. Talán csak rég láttam, de még helyesebbnek látom, mint eddig. Egy sötét pólót visel, tökéletesen kiemeli a testét az anyag. Szexi…
- Ez aztán szép kis ház - néz szét, ahogy meglát.
- Ugye? Nekem is nagyon tetszik - mosolygok rá. - Mellesleg szia - mosolygok rá. - Jó látni téged. - Közelebb lépek és egy puszit adok neki. Az arcára, de nagyon közel a szájához, szinte a szája sarkába, másik kezemmel pedig az arca másik oldalára simítok.
- Téged is öröm látni - mondja halkan.
- Remélem, van kedved egyet grillezni délután. Csak asztalival - jegyzem meg.
- Persze, hogy van. - Ahogy nézem, ingerem támad egy csókra. Már bent járunk a háznál, majdnem az elõtérben, így elé lépek. Nem tudom, mennyire rossz ötlet, nem akarom elijeszteni, de érezni szeretném. A mellkasára támasztom a tenyereimet, kicsit felemelkedek, majd adok egy gyors puszit a szájára. nem mulasztom el finoman meg is nyalni az ajkait. Nem akarok többet, nem szabadna talán ezt sem, de…
- Bocsi, túl jól nézel ki - jegyzem meg jókedvûen. - Gyere, Tat-chan készített teát nekünk.

Elkapja rólam a tekintetét és mereven a kis tavat kezdi el figyelni, majd egyszer csak komoly arckifejezéssel megindul elõre.
- Hé… hova mész?
Vele megyek, de egyre értetlenebbül nézek rá és teljesen ledöbbent, mikor lazán belesétál a tóba. Utána nyúlnék, de észlelve a távolságot inkább visszahúzom a kezem, mielõtt beleesnék. - Mit csinálsz?! – kérdezem hangosabban, miután az elõbbi kérdésemre sem válaszolt.
- Nem látszik? - egy hátborzongatóan édes mosollyal néz rám, majd elmerül a vízben. Ennek teljesen elment az esze? - Úszok.
- Gyere ki! Az a víz nagyon hideg lehet! Hallod? Kuu-chan! – rám sem nézve, nyugodt mozdulatokkal kezd úszni, mint akinek semmi gondja és egy cseppet sem fura, amit csinál. Közeledõ lépteket hallok, ezért oldalra nézek és egy fiatal, vékony fiú közeledik sietõs léptekkel.
- Ezt nem hiszem el! Rosszabb vagy, mint egy gyerek! Azonnal gyere ki! – a szidalmazott élveteg vigyorral fordul felé - Ne vigyorogj, mert fejbe verlek! Gyere ki azonnal!
Ki sem néznék ilyen hangerõt belõle, és érdekes, hogy így beszélhet vele. Talán rokonok?
- Takeshi, õ itt Tat-chan, a személyi komornyikom. Alapvetõen aranyos, ha épp nem olyan a feje, mint egy lufi.
Ránézek a mellettem toporgó bosszús alakra és megállapítom, hogy a hasonlat igen csak találó volt. Kitör belõlem a nevetés és nem is akarom visszafogni, de úgy tûnik ezzel zavarba hoztam Tat-chant, mert sietve beszélni kezd.
- Üljetek vissza a filagóriába, azonnal hozom a váltás ruhát.
Elszalad, én pedig a csurom vizes Kuu-chanra pillantok. - Õrült vagy.
- El sem hiszed, mennyire. De ha szeretnéd, megmutatok neked pár helyet a városban.
Ez kedves tõle és igazán rám is férne egy idegenvezetõ, de nem bírom kihagyni, hogy meg ne jegyezzem.
- Nem tûnsz olyan nagy partiarcnak – alaposan végigmérem az elázott ruhákat, de egyáltalán nem áll rosszul neki. Vékony testalkatú, de nem amolyan vasalódeszka szerû. Most még inkább látni lehet a szexi alakját és nem ront rajta a vizes haj sem. Még ez is jól áll neki.
- Mert nem is vagyok, de ismerek pár kellemes, nyugodt kávézót, és pár bárt is, de oda csak nap közben kísérhetlek el.
Nap közben? A legtöbben éppen hogy éjszaka szeretik a bárokat.
Mielõtt rákérdezetnék a miértre, Tat-chan jelenik meg a kezében egy kupac ruhával és törölközõvel, az arcán pedig még mindig rosszalló tekintettel. Fura, de a szavai és ez a nézés is Jane nagyira emlékeztet. Vicces…
- Öltözz át, te kis idióta. Azt mondtam az apádnak, hogy beszélgettek, azért vagytok még kint. Már utánatok akart küldeni valakit.
- Hai, hai. Ne idegeskedj, menj inkább és egyél valamit, ide hallom, hogy korog a hasad.
Erre a mondatra, mintha teljesen „lehûlne” az eddigi légkör, mert rögtön megváltozik az arckifejezése és szégyenkezve, szomorúan lehajtja a fejét. Kuu-chanra nézek, mert egyáltalán nem értem.
- De az apád megtiltotta.
A hangja alig hallható, de meghallom és teljesen elképedek tõle. Hogy lehet a huszonegyedik században, egy modern városban megtiltani valakinek, hogy egyen?
- Akkor menj vissza és mond azt, hogy az én parancsom, ha apámnak gondja van, engem keressen fel. De ha attól nyugodtabb vagy, lopj kaját és vidd a szobámba.
A hangjából azt szûröm le, hogy ez nem az elsõ eset lehet. Tat-chan elsiet, mi pedig újra kettesben maradunk.
- Az apád ennyire…
- Ennyire. Engem nem mer bántani a betegségem miatt, de Tat-chant mindig terrorizálja. Üti, kínozza… apám nem jó ember.
Szegény Tat-chan… eddig azt hittem jó emberismerõ vagyok, de nyilván nem így van, mert ezt nem gondoltam volna arról az udvarias, elõzékenyen viselkedõ férfiról.
A gondolataim egybõl kirepülnek a fejembõl, ahogy újra Kuu-chan felé fordulok, aki már félig levetkõzött, és nem zavartatva magát folytatja, miközben nézem. Egyáltalán nem tévedtem a testét illetõen, mert minél többet látok belõle, annál jobban tetszik. A bõre olyan mintha a legfinomabb selyemmel lenne beburkolva s egyetlen egy hibát sem tudok felfedezni rajta, bár igaz, hogy a lampionok miatt csak kevés fény van itt.
Sajnos gyorsan felöltözik pedig akármennyire is illetlenség, szívesen elnézegettem volna még.
A gondolataimat visszakényszerítem a beszélgetésre, hogy ne kalandozzanak el kissé forróbb tájakra. Ekkor eszembe jut valami, amit meg akartam kérdezni…
- Milyen betegség? Már ha nem vagyok indiszkrét.
- Szellemek laknak a fejemben. És ha valami baj történik körülöttem, bántani kezdem magam. – kissé felvont szemöldökkel nézek rá, mire újra megszólal - Már nem is tetszem, mi? 
Szellemek?... Oké… határozottan õ a legfurább, intézeten kívüli személy, akivel találkoztam. Egyszerûen nem tudom, hogy megint csak szórakozik, mint az elõbb az úszással, vagy komolyan gondolja.
És mi az, hogy bántani kezdi magát?
Rá bámulok, õ pedig csak néz rám nyugodt kis mosollyal, miközben a haját törölgeti. Megragadja a tekintetem a keze mozgásától vékony sávban felvillanó bõrfelület a nadrágja és az ingje találkozásánál, de erõvel elszakítom onnan, és a tárgyra koncentrálok. Bár még mindig nem tudom mire célzott, de ha már ilyen nyíltan rákérdezett…
- Nos, nem tagadom, hogy tetszik a külsõd. Azt gondolom, hogy igazán szexi vagy vizes hajjal, bár a fürdõzési szokásod finoman szólva is érdekes. – félrebillenti a fejét, de az arckifejezése nem változik – Ami pedig a többit illeti… még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy megállapítsam, tetszik e.
Most még csak szimplán furcsa.
- És meg akarsz ismerni?
- Amúgy is felajánlottad, hogy megmutatsz néhány helyet. Ha komolyan gondoltad az ajánlatot felõlem nincs akadálya. – legalább a várost is megismerem és a társaság is jó lesz.
- Oké, de elõre figyelmeztetlek, hogy nem vállalok felelõsséget a tetteimért, ha valami nem tetszik! – összefonja maga elõtt a kezeit, majd az asztalhoz sétálva elvesz egy ropit a tálból.
Inkább nem nézem, ahogy a fogaival elharapdálja a sós rudacskát, mert jelenleg az agyam egészen másra asszociál ebbõl. Ami már majdnem röhejes.
- Rendben, de ha legközelebb úszni támad kedved, kérlek, ne egy szökõkutat válassz! – az kéne még, hogy a városban is ezt csinálja.
- Majd meglátjuk.
Elvigyorodom a válaszán, de tudom, hogy a szökõkutas szitu nem igazán lenne nevetséges.
- Akkor… megadod a számodat és majd felhívjalak? – elõkotrom a telefont a zsebembõl, de leint.
- Nem. Add meg te a tiédet és majd felhívlak valamikor.
Egy pillanatra elgondolkodom, de mivel még én magam sem tudom, hogy mikor lesznek edzéseim, nem tudnám megmondani, hogy mikor nem érek rá. Visszasüllyesztem a mobilt a zakómba, majd lediktálom neki a számot, õ pedig gyorsan bepötyögi.
Valaki kiszól az hátsó ajtón, hogy a szüleim indulni készülnek, ezért lassan visszasétálunk mi is.
Éppen leteszik a borospoharakat a nappali asztalára, majd a szüleim a vendéglátók mellett felénk sétálnak.
- Sokáig voltatok kint, remélem nem fáztatok át. – néz rám Kuu-chan apja, majd a fiára is. Még most sem figyelek fel semmire vele kapcsolatban. Valahogy tök normálisnak tûnik, de nyilván nem az, ha képes éheztetni és verni valakit. Udvarias mosolyt erõltetek a vonásaimra.
- Észre sem vettem, hogy így elszalad az idõ. Az ön fia igazán jó társaság.
- Valóban? – elnéz a vállam fölött majd vissza rám. – Ezt örömmel hallom, és szívesen látlak téged máskor is.
Ha ennyire szívélyes, akkor apám nyilván már döntött az üzlettársával kapcsolatban és õ
lesz az.
- Megtisztel. – mondom, majd Kuu-chan felé nyújtom a kezem – Akkor várom a hívásod
A kezemre néz, majd egy pillanatnyi gondolkodás után közelebb lép és egy hosszabb puszit nyom az arcomra, majd halvány mosollyal kezet ráz velem.
Inkább már meg sem döbbenek azon, amit tett, mert ez nem éppen a nap legmeglepõbb megnyilvánulása tõle, de tagadhatatlanul jól esett. Az ajkai egészen puhák és az illata is nagyon finom. Ezt még megismételhetnénk máshol is…

- Nem. Szóval nem akarod bosszantani egy kicsit a szülõket? - Õk is gazdagok, és nem találkoztak még szépen és békében élõ gazdagokkal. Az viszont meglep, hogy felnevet. Így jobban megnézve, egész szép, amikor ezt csinálja. A szája is, az arca is csak még vonzóbb lesz így.
- Tudod, ha az apám rajtakapna, hogy egy fiúval szexelek a leendõ üzlettársa kertjében, nem dühös lenne, hanem szívrohamot kapna – jegyzi meg. Oké, az lehet, hogy sok lenne.
- Kár, mert az enyém biztosan dührohamot kapna…
- És honnan tudtad, hogy egyáltalán érdekelne a dolog? – Jesszus, mennyit kérdez! Nem unja még?
- Egész este engem bámultál, ebbõl azért le lehet szûrni. 
- Ezek szerint te pedig engem bámultál, ha észrevetted? – Ha nem lenne ilyen helyes, már csináltam volna valamit, aminek tuti nem örül. Hogy lehet ennyit kérdezni….
- Nem, csak úgy megláttam.
Beszélgetés vége, elfordulok. Így nem tud kérdezni. Legalább egy kis ideig. A tavat nézem, és akaratlanul is arra gondolok, hogy milyen jó lenne belegázolni. Nem mély, én már csak tudom, apám miattam folyamatosan mélyülõre csináltatta, mert, ahogy õ mondta, tudja, hogy bele fogok mászni, hogy õt dühítgessem. Bár ez igazán nem rossz ötlet…
- Ez nagyon finom volt. Házi specialitás? – Mert mi mást csinálna, mint kérdez. Bár kezd nagyon mulattatni a dolog. Jól esik a jelenléte.
- Egy koktélbárban figyeltem el a receptet, mikor egyszer ott voltam. A Hanamura könyvklub mellett van.
- Mindegy. Még nem ismerem annyira a várost, hogy tudja merre van.
- Hogyhogy? - Mert akkor már nekem is szabad, ha nem értem, hogy egy olyan fiú, mint õ, hogy nem volt még ott. Állítólag az egyik legmenõbb klub a vártosban.
- Alig három hete költöztünk Tokióba. A város nagy részét ismerem, de még nem fedeztem fel a szórakozóhelyeket. Túl sok dolgot kellett elintézni.
- Hol laktatok eddig?
- Okinawán.
- Még nem jártam ott, de azt mondják nagyon szép hely.  - Talán kérek is nyáron egy utazást oda. Szeretek Tat-channal kóborolni mindenfelé. - Miért költöztetek el? - Miért vonzóbb ez a betondzsungel, mint Okinawa?
- Apám miatt. Tokióban akarnak terjeszkedni a céggel, így célszerûbbnek gondolták ha idejönnek. –
- Te sem azért vagy itt mert annyira el akartál jönni, ugye? – állapítom meg finoman. Abból, amit mond, ez jött le.
- Hát mit ne mondja, ez az este legalább érdekesebb, mint a tegnapi. – Mosolyog, édes, de nekem hirtelen megint eszembe jut a tavacska. Odakapom a fejem, majd kilépve, elkezdek arra menni.

- Hé… hova mész? - jön utánam, de ahogy a tó mellé érek és elkezdek belelépni, szerintem a meglepettségtõl dermed le annyira, hogy csak akkor nyúl utánam, amikor már majdnem õ is beleesik, annyira bent vagyok. - Mit csinálsz?!
- Nem látszik? - mosolygok ki rá, és lebukom a víz alá. - Úszok.
- Gyere ki! Az a víz nagyon hideg lehet! Hallod? Kuu-chan! - Rá sem nézek, hátat fordítok, és kihasználva, hogy két hosszt lehet a tóban úszni,  el is kezdem. Rohadtul élvezem, egészen addig, amíg ismeretlen hang nem csatlakozik Takeshi hangjához.
- Ezt nem hiszem el! Rosszabb vagy, mint egy gyerek! Azonnal gyere ki! - Vigyorogva fordulok Tat-chan felé. - Ne vigyorogj, mert fejbe verlek! Gyere ki azonnal! - Takeshi meglepve néz az újonnan érkezõre.
- Takeshi, õ itt Tat-chan, a személyi komornyikom. - Elkezdek kifelé menni. - Alapvetõen aranyos, ha épp nem olyan a feje, mint egy lufi - mosolygok bájosan Tat-chanra.
Mikor már épp megfordulna a fejemben, hogy talán felháborodik majd azon, ahogy Tat-chan beszél velem,  Takeshi nevetni kezd, de Tat-chan azonnal intézkedni kezd.
- Üljetek vissza a filagóriába, azonnal hozom a váltás ruhát - darálja és már szalad is. Most látom csak a rágcsálnivalót. Ezért jött hát vissza.
- Õrült vagy - néz rám Takeshi.
- El sem hiszed, mennyire - jegyzem meg. - De ha szeretnéd, megmutatok neked pár helyet a városban.
- Nem tûnsz olyan nagy partiarcnak - mér végig, bár nem csak iróniát látok, hiszen a vizes ruha a testemre tapadt, az anyag a mellkasomon átlátszik.
- Mert nem is vagyok, de ismerek pár kellemes, nyugodt kávézót, és pár bárt is, de oda csak nap közben kísérhetlek el.
Biztos vagyok benne, hogy megkérdezné, hogy miért csak napközben, de nem tudja, mert megjelenik Tat-chan.
- Öltözz át, te kis idióta - sziszegi. - Azt mondtam az apádnak, hogy beszélgettek, azért vagytok még kint. Már utánatok akart küldeni valakit.
- Hai, hai - sóhajtok fel. - Ne idegeskedj, menj inkább és egyél valamit, ide hallom, hogy korog a hasad. - És látom is az arcán, hogy nem evett még ma semmit valószínûleg. Azonnal letörik a szarva, és lehajtja a fejét.
- De az apád megtiltotta - suttogja. Takeshi meglepetten fordul felé, én már nem lepõdök meg sajnos.
- Akkor menj vissza és mond azt, hogy az én parancsom, ha apámnak gondja van, engem keressen fel. De ha attól nyugodtabb vagy, lopj kaját és vidd a szobámba. - Felcsillannak a szemei, majd elkezd visszafelé szaladni, én meg mosolyogva nézek utána.
- Az apád ennyire…
- Ennyire - sóhajtom lemondóan. - Engem nem mer bántani a betegségem miatt, de Tat-chant mindig terrorizálja. Üti, kínozza… apám nem jó ember.
Nem zavar, hogy ott van, elkezdem ledobálni a vizes ruhákat. Nem sietek el semmit, de ahogy véletlenül felé nézek látom, hogy néz. Nem reagálom le, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de direkt lassítok egy kicsit az öltözködéssel, viszont így is hamar elkészülök. Nos, ha tetszem is neki, az önuralma a helyén van az biztos.
- Milyen betegség? - kérdezi. - Már ha nem vagyok indiszkrét.
- Szellemek laknak a fejemben - utatok az említett testrész felé. - És ha valami baj történik körülöttem, bántani kezdem magam. - Ahogy néz, nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg. - Már nem is tetszem, mi? 

Kinyitja a teraszajtót és kilépünk, ahol legalább a környezet látványa egy kicsit eltereli a figyelmemet róla. Becsukja az ajtót, majd komoly arccal felém fordul.
- Szeretnéd, hogy veled tartsak?
- Miért ne szeretném? – nem értem, hogy ezt most miért kérdezte.
- Nem lenne meglepõ, ha egyedül akarnál lenni egy ilyen este után. – szóval õt is annyira untatta, mint engem - De akkor menjünk. Hozatok magunknak valamit.
Elõveszi a telefonját, majd ismét rám pillant.
- Alkohol? 
- Te mit iszol? – közelebb megyek hozzá.
- Én nem ihatok alkoholtartalmú italt. Valami könnyed, kókuszos-ananászos koktélt fogok kérni.
- Nekem is megfelel az, amit te iszol – elmosolyodom, mert valamiért olyan feszültnek tûnik. De lehet, hogy csak fáradt ahogy én is.
A kerti lampionok fényénél a szemei mintha vörösek lennének és nagyon szép látvány ahogy a fények végigsiklanak a haján és le a nyakán. Kár hogy a többi része el van fedve…
Közben elindulunk lassan körbe, õ pedig felhív valakit – nyilván a szolgálót – és megrendeli az italokat. Apáéknak is vannak szolgálóik, de nekem a lakásomba csak háromnaponta jár egy takarítónõ, mert a kisebb dolgokat inkább megcsinálom magamnak. Abba még senki nem halt bele, ha bepakolja a tányérját a mosogatóba.
A kerten valóban van mit nézni, mert tele van hagyományos japán szobrokkal és az a sok virág, bokrok s lampionok tökéletesen mutatnak együtt. Végül egy igazán szépen megmunkált filagóriához érünk, ami szintén hagyományos stílusú. A mai modern tokiói lakások nem rendelkeznek ilyesmivel.
A kis faragott asztalon pedig már ott várnak minket az italok. Ez gyors volt.
- Igazán szép ez a kert és gyorsak a felszolgálóitok is. – mondom neki mosolyogva.
- Valóban. Apám szeret ezzel dicsekedni, mintha csak õ csinálta volna, de azt sem tudja, hol vannak a rózsák.
Belekortyol a pohárba, majd a szemeimbe nézve körbenyalja az ajkait. Próbálok nem reagálni rá semmit pedig nagyon is csábító a látvány.
Nem vagyok benne biztos, de mintha kissé ellenszenvesebb lett volna a hangja, mikor az apját említi. Pedig odabent úgy tûnt, nagyon jól kijönnek.
- Miért, te tudod? – kérdezem, visszatérve az elõbbi témára.
- Ha hiszed ha nem, tudom. Imádom a rózsák tüskéit. Maga a virág nem nyûgöz le, de a tüskéi fenségesek – ez fura. Megkérdezném, hogy miért szereti, de õ közbeszól.
- Mennyire szereted feldühíteni a szüleidet? 
- Miért? – kérdezem felvont szemöldökkel. Már kinõttem abból, hogy szándékosan bosszantsam õket, de a legtöbbször megy ez akaratlanul is. Azonban kíváncsi vagyok, hogy miért kérdezte.
- Arra gondoltam, hogy esetleg szexelhetnénk itt. Hátha erre jön valamelyikünk valakije és meglátja. Bulis lenne, nem?
Az ajaki kissé kárörvendõ mosolyra húzódnak, de nekem az agyam még az elsõ mondatánál leakadt.
… „szexelhetnénk itt”.
Döbbenten nézek rá, de õ csak nyugodtan mosolyog rám. Most ezt komolyan gondolta, vagy csak hülyült?
Bár biztos nem gondolhatta komolyan. Ha bosszantani akarja az apját az egy dolog, de ez… nem is tudom, hogy most nevessek vagy hitetlenkedjek.
- Ugye csak viccelsz?
- Nem. – kicsit megbillenti a fejét – Szóval nem akarod bosszantani egy kicsit a szülõket?
Erre már felnevetek, mert ez a fiú úgy tûnik tényleg komolyan gondolta. És bár tetszik is az ötlet, mert igazán felkeltette az érdeklõdésemet, én nem szoktam az elsõ találkozáskor leteperni senkit. Az nem az én stílusom. És amúgy is…
- Tudod, ha az apám rajtakapna, hogy egy fiúval szexelek a leendõ üzlettársa kertjében, nem dühös lenne, hanem szívrohamot kapna. – mondom neki, miután abbahagytam a nevetést.
- Kár, mert az enyém biztosan dührohamot kapna…
Nem tudom miért akarja ennyire bosszantani, hogy még erre is képes lenne, de az õ dolga. De valamit még meg akartam kérdezni.
- És honnan tudtad, hogy egyáltalán érdekelne a dolog? – még senki nem mondta meg ránézésbõl, hogy a fiúkat szeretem.
- Egész este engem bámultál, ebbõl azért le lehet szûrni.
Tehát észrevette? Nekem úgy tûnt, hogy akkor nagyon távol járt gondolatban.
- Ezek szerint te pedig engem bámultál, ha észrevetted? – kérdezem még mindig mosolyogva és közben kortyolok egyet az italból. Finom, még nem ittam ilyet.
- Nem, csak úgy megláttam.
Elfordul a kert felé és lassan iszogatni kezdi az italát. Követem a pillantásommal, de aztán végül elszakítom róla, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Bár az elõbbi kérdése után nem mondanám, hogy egy amolyan „nebáncsvirág” típus. De egy mondat nem elég ahhoz, hogy kiismerjem.
- Ez nagyon finom volt. Házi specialitás? – kérdezem mikor már elfogyott és leteszem a poharat az asztalra.
- Egy koktélbárban figyeltem el a receptet, mikor egyszer ott voltam. A Hanamura könyvklub mellett van.
Hm… Hanamura könyvklub? Most hallom elõször, bár nem csoda.
- Mindegy. – csóválom meg a fejem – Még nem ismerem annyira a várost, hogy tudja merre van.
Homlokráncolva fordul felém mintha valami érthetetlent mondtam volna.
- Hogyhogy?
- Alig három hete költöztünk Tokióba. A város nagy részét ismerem, de még nem fedeztem fel a szórakozóhelyeket. Túl sok dolgot kellett elintézni.
Kelletlenül elhúzom a számat, mikor a rengeteg papírra gondolok, ami már el kellett intézni, de a legfontosabb, a yachtom, még mindig hátra van. Na de majd holnap.
- Hol laktatok eddig?
- Okinawan.
- Még nem jártam ott, de azt mondják nagyon szép hely. Miért költöztetek el?
Nem tudom, hogy tényleg érdekli e vagy csak udvarias, mert az arcáról semmit sem tudok leolvasni, de ha már megkérdezte válaszolok.
- Apám miatt. Tokióban akarnak terjeszkedni a céggel, így célszerûbbnek gondolták ha idejönnek. – azt pedig még csak meg sem kérdezték, hogy én esetleg el akarok e költözni.
- Te sem azért vagy itt mert annyira el akartál jönni, ugye? – összefonja a karjait maga elõtt és a csípõjével nekidõl az oszlopnak. Nem tudom, hogy tudja e, de rohadt szexi így. Lehet, hogy komolyabban meg kellett volna fontolnom az ajánlatát.
- Hát mit ne mondja, ez az este legalább érdekesebb, mint a tegnapi. – válaszolok neki mosolyogva, miközben a szemébe nézek. Ma legalább nem unom halálra magam, mert itt van õ és ha nem is önszántából van itt, de mégis jó társaság. A maga sajátos fura módján.

- Kuu-chan - hallok meg egy halk kopogtatást. A személyes segítõm, vagy ahogy máshol nevezik, egy személyes komornyik. Tizenhat éves, szép, japán fiú. 
- Gyere be, Tat-chan - szólok ki neki. Ahogy belép már hallom is a lemondó sóhajt. 
- Azt hittem, már csak a hajadat kell megcsinálnom - mondja, de a hangja mosolyog. - Már úton vannak a vendégek, aspád haragudni fog, én meg kikapok -  jegyzi meg félve, mire felé nézek. Még mindig nem tud kiegyenesedni, apa legutóbb is megverte, amikor elmulasztottam beszedni a gyógyszereimet. Nem az õ hibája volt, de mindig õ kap az én hibám miatt. Ez a szolgák élete. 
- Rendben, azonnal öltözöm. 

Alig tíz perc múlva apám kopogni kezd. Tat-chan összerezzen. 
- Azonnal gyere le! - ordít be. Nyugodtan lépek az ajtóhoz, majd ahogy kinyitom, majdnem az arcomat üti meg az ajtó helyett. 
- Ha nem akarod, hogy összevérezzem a kedvenc abroszodat, akkor ne sürgesd a gyógyszeremet. - A hangom halk és nyugodt. Õ elfordul, de elkapom a karját, így visszafordul felém. - Ha meg egyszer rá mered emelni akármelyik testrészed Tat-chanra, elvágom éjszaka a titkárnõd torkát - nézek a szemébe. - Vagy nevezzem inkább a személyes kurvádnak? 
A szemei nagyra nyílnak, majd haragosan villan egyet és kirántja a kezét az enyémbõl. 
- Egy szót se senkinek, értetted? - sziszegi. - Egy rohadt szót se!
- Elmondtam, mi a hallgatásom feltétele. Tartsd magad ehhez. Még egy verés vagy kínzás és kitálalok a kis légyottjaidról Susy-val. 
Idegesen csörtet le a lépcsõn, Tat-chan pedig hátulról megölel. 
- Köszönöm - suttogja, és tudom, sír. Retteg apámtól és anyámtól, megjegyzem, jogosan. De már nem kell sokáig félnie. Ha összejönnek a terveim, és megkapom a videófelvételt amire várok, akkor kizsarolok apámból egy saját lakást, saját személyzettel. De ezt még neki sem mondom el, ha nem sikerül, nem akarok hiú reményekbe ringatni, hiszen õ az egyetlen barátom.

- Had mutassam be a fiamat, Eisei Kokutant, akit mi csak Kuu-channak hívunk - udvariaskodik apám, amikor leérünk.
Csicseregni kezdenek azzal, akivel valami zsíros üzletet remél, de hozzám ekkor lép oda az a bizonyos fiú. Nem nézek rá azonnal. 
- Üdv, Takeshi vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek!
Mivel a kezét nyújtja már tudom, hogy sokat volt idegen országban. Nem nehéz leszûrni, de a tekintete magával ragad. Egy pillanatig csak nézem, majd viszonzom a gesztust, és követem a többieket az asztalhoz. 

Ahol viszont a sírásig unom magam. Nem figyelek a beszélgetésre mert nem érdekel, érzem magamon a fiú tekintetét, de nem nézek rá, nem bátorítom. 
- Kuu-chan, mi lenne, ha körbevezetnéd Takeshit a kertben? – Az, hogy nekem van-e kedvem kint mászkálni, az másodrangú, Takeshire néz, és nála érdeklõdik. – Persze, csak ha szeretnéd?
- Örömmel, már annyi is nagyon tetszett belõle, amennyit elölrõl láttam.
Én is mozdulok Takeshi után és kifelé haladok egy ajtn, ami a teraszra, onnan pedig a kertbe vezet. 
Ahogy a teraszra érünk, felé fordulok. 
- Szeretnéd, hogy veled tartsak? - kérdezem komolyan. 
- Miért ne szeretném? - kérdez vissza.
- Nem lenne meglepõ, ha egyedül akarnál lenni egy ilyen este után - sóhajtok fel. - De akkor menjünk. Hozatok magunknak valamit. - Elõkapom a telefonomat, de mielõtt hívom a kettes gyorshívót, ránézek. - Alkohol? 
- Te mit iszol? - lép közelebb. 
- Én nem ihatok alkoholtartalmú italt. Valami könnyed, kókuszos-ananászos koktélt fogok kérni. 
- Nekem is megfelel az, amit te iszol - mosolyog rám. 
Ahogy néz és ahogy csillog a szeme, eszembe jut egy kedves kis gondolat. Vajon mennyire tetszene apucinak, ha a filagóriában szeretkeznék vele, amikor kijön, vagy kiküld értem valakit? Közben hívom Tat-chant, hogy hozzon két ugyanolyat a tó melletti filagóriához. 
Ahogy haladunk, nem szól semmit, én meg nem kezdem el traktálni idegesítõ és kicsit sem izgalmas történetekkel arról, hogy mik történtek, melyik szobor kitõl van és hasonlók. Mire mi odaérünk Tat-chan már sehol, de az italok szépen díszítve várnak minket az asztalon. 
- Igazán szép ez a kert és gyorsak a felszolgálóitok is - mosolyog rám kedvesen. 
- Valóban. Apám szeret ezzel dicsekedni, mintha csak õ csinálta volna, de azt sem tudja, hol vannak a rózsák - sóhajtok fel, és kortyolok egyet, majd a szemébe nézve körbenyalom a számat. 
- Miért, te tudod? - kérdezi kedves hangon. 
- Ha hiszed ha nem, tudom - jegyzem meg. - Imádom a rózsák tüskéit. Maga a virág nem nyûgöz le, de a tüskéi fenségesek - sóhajtok fel. Mielõtt szólhatna, felvetem neki az ötletemet. - Mennyire szereted feldühíteni a szüleidet? 
- Miért? - vonja fel a szemöldökét. 
- Arra gondoltam, hogy esetleg szexelhetnénk itt. Hátha erre jön valamelyikünk valakije és meglátja. Bulis lenne, nem? - kérdezek vissza mosolyogva, várva a válaszát. Bár õ eléggé jófiúnak látszik…

Ma délelõtt már komolyan elgondolkoztam, hogy emberkínzásnak számít e, ha valakinek az apja a héten már a harmadik programját semmisíti meg, a mostani ráadásul egy SHINee koncert lett volna, ami az egyik kedvenc bandám.
És mind ezt miért? Hogy úgy tegyen, mintha a „tökéletes fiát” annyira érdekelnék az õ tárgyalásai és üzleti vacsorái, hogy mindig mindenfelé elkíséri. Gyûlölöm ezt a képmutatást!
Az apám pár hónapja belefogott, hogy még jobban kibõvítse anyám divatcégét és több leányvállalatot akar létrehozni, de ehhez szükségük van egy társra és a héten ez már a harmadik potenciális jelölt lesz, akit meglátogatunk.
Nem értem miért nem tudják ezt is elintézni a tárgyalóteremben, ahelyett hogy mosolyognom kelljen öt kínkeserves órán át, míg az üzletrõl beszélgetnek.
Máskor különben szívesen segítek apámnak bármiben, de nem bírom, ha tettetnem kell magam.
E nélkül is van még elég dolgom. Csak három hete költöztünk Tokióba, Okinawaról és még rengeteg mindent kell elintézni. A család egy nagy házba költözött a város egyik legjobb környékére, de nekem vettek egy saját lakást egy tengerre nézõ épületben.
A legtöbb idõmet úgy is ott fogom tölteni, amint minden papír el lesz intézve és végre idehozzák a yachtomat. Egyszerûen már annyira hozzám nõtt, hogy ez a három hét hajózás nélkül, tiszta unalom volt. Maradt hát a sok tanulás, mert az új suli miatt rengeteg tárggyal kell felzárkóznom, de a tanulás sosem okozott gondot. Szerencsére három hónap múlva itt a nyári vakáció, így csak a vizsgákat kell túlélnem.
Rosszkedvûen megyek le a nappaliba, hogy megnézzem a sporthíreket az úszó világbajnokságról, amit tegnap este el kellett halasztanom.
- Már megint duzzogsz Takeshi?
Megrántottam magam a hangra, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy a nagyi is itt van.
- Szia nagyi! És nem, nem duzzogok. Mondtam már, hogy nem vagyok kisfiú.
- A fiam már megint téged kínoz?
Ezen elmosolyodom, mert a héten már többször látott ilyen bosszúsnak, és már tudja, hogy miért.
- Igen nagyi, még egy üzleti vacsora. Nem tudom mennyit bírok még ki.
- Persze, persze. Tudom én mi a te bajod. Azokat a festett hajú énekeseket akartad megnézni. Nem értem ezeket a japánokat, azt mondják rájuk, hogy sokkal hagyománytisztelõbbek és konzervatívabbak, mint a nyugati emberek és nézz csak rájuk… az egyik haja piros a másiké meg kék. És azok az ostoba karikák a szájukban és az orrukban…
Hangosan felnevettem, mert olyan mozdulatot tett, mintha kirázná a hideg. Hát igen… Jane nagyi mindig mindenkinek megmondja a véleményét, ezért is nem rendez apa a mi házunkban vacsorát. Ha bezárná a nagyit, az hatalmas tiszteletlenség lenne, de ha a leendõ partnereit kritizálná… hát, az érdekes lenne.
Bekapcsolom a tévét, de nem tud lekötni sokáig, csak megnézem az eredményeket, majd inkább egy idõpontot egyeztetek az edzõmmel, aki szerencsére még ma ráér, mert nem tudom, mivel foglalkoznék estig. Most nincs kedvem semmihez sem, mert még mindig bosszant a koncert lemondása.

***

Az egész délutánt a medencében töltöttem és új csúcsot próbáltam felállítani, majd öt órakor összeszedtem a holmimat és elindultam haza. Ha már elmegyek, nem akarok késni.
A lakásomban már ott vár az elegáns, jól szabott öltöny, hozzá egy sötétbarna ing és egy szürke nyakkendõ.
Utálom az ilyen ruhát, de egy ilyen vacsorára muszáj kiöltözni. Sorban magamra veszem a jól szabott ruhadarabokat, majd a tágas fürdõszobában kiválasztom az egyik kedvenc parfümömet a sok közül és magamra fújom. Már annyi van, hogy majdnem tele a polc.
Mikor mindennel elkészültem bezárom a lakást és bekapcsolom a riasztókat, majd a ház elõtt parkoló sötétvörös Suzuki Kizashi Concept-hez megyek, amit a tizenkilencedik születésnapomra kaptam.
Apám minden évben valami méregdrága ajándékkal lep meg, mert azt mondja szeretné, ha nekem mindenem meg lenne, ami neki ennyi idõsen nem volt. És én ezért hálás is vagyok neki és tisztelem azért, hogy önerõbõl idáig eljutott.
Kigördülök a felhajtóról és tizenöt perc múlva már újra apáéknál vagyok, akik már kiöltözve várnak a hallban.
- Végre Takeshi! Már azt hittem, hogy mégsem jössz!
- Tudod, hogy megígértem apa, bár szívesebben lennék máshol. – például a koncerten.
Elhúzza a száját. – Tudom, de ezt az estét még bírd ki, ez az utolsó.
- Hogy hogy?
- Nincs értelme bejárni egész Tokiót, ha a négy legjobb lehetõség már az orrod elõtt van.
- Remek. Akkor indulhatunk?
- Igen.
Anya megfogja a kistáskáját, majd apába karolva elindulunk. Õk a sofõrrel mennek, én pedig a saját kocsimmal, de mivel nem tudom hová megyünk, követem õket.

***

A ház szintén egy pénzesebb negyedben van és már kívülrõl is látszik, hogy gazdagok. Egy szép három szintes ház, hatalmas gondozott kertel és ha jól látom egy kisebb dísztó is helyet kapott. Nagyon szép.
Kiszállok és megvárom anyáékat, majd elõre engedve õket megyünk fel a bejárathoz vezetõ lépcsõkön. Apám egyik kezében egy márkás bort tart, amit nyilván õ maga választott ki, mivel nagyon jól ért az ilyesmihez.
Alig érünk fel a lépcsõn máris nyílik az ajtó és egy kedvesnek tûnõ házaspár áll elõttünk és udvarias mosollyal invitálnak be.
- Üdvözlöm önöket, kérlek, fáradjatok beljebb!
Õk már ismerik valahonnan egymást, de mivel velem még nem találkoztak, azonnal bemutatnak, amit a szokásos illedelmes mosollyal fogadok.
- Hadd mutassam be a fiunkat, Takeshit.
Udvariasan kezet fogok velük, ami ugyan japánban nem szokás, de mivel sok idõt töltöttem az amerikai rokonokkal ez a szokás rám ragadt.
- Nagyon örvendek, és had jegyezzem meg, hogy a házuk nagyon szép és a kert egyszerûen lenyûgözõ!
A vendéglátó büszke mosollyal pillant rám és elfogadja a felé nyújtott kezemet.
- Köszönjük szépen! Gyertek a vacsorát mindjárt tálalják és az én fiam is itt lesz valahol. Elnézéseteket kérem.
Elvonul, nyilván az említett fiú keresésére. Apa nem is mondta, hogy gyerekük is van. De mindegy. Csak essünk túl ezen az egy estén és végre nem kell tovább színlelnem mások elõtt.
Pár perc múlva elõkerül a házigazda egy fiúval, aki nem is olyan „gyerek” már, mint hittem. Elõször úgy tûnt, hogy fiatalabb, de mikor jobban megnéztem azonnal rájöttem, hogy csak alacsony, de nagyjából velem egykorú lehet. Legalábbis az arcából ítélve, ami nagyon szép. És ahogy jobban megnézem úgy ahogy van… csinos.
Elég vékony, amit a vörös ingére felvett fényes fekete mellény is kihangsúlyoz és egyben szép formát is kölcsönöz neki.
Mikor rájövök, hogy éppen méregetem, inkább elkapom róla a tekintetemet, mielõtt még észrevennék.
- Had mutassam be a fiamat, Eisei Kokutant, akit mi csak Kuu-channak hívunk.
- Nem is mondtad, hogy már ilyen nagy fiad van!
Nem törõdve a beszélgetésükkel odalépek elé és a szokásomhoz híven a kezemet nyújtom neki. – Üdv, Takeshi vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek!
Egy pillanatig csak néz, majd lassan a kezembe csúsztatja az övét, amit kicsit megszorítok. Magamban megjegyzem, hogy milyen puha a bõre, majd elengedve hátra lépek. A többiek már indultak az étkezõ felé, ezért én is utánuk indultam.

A vacsora egy hagyományos tésztalevesbõl áll és nagyom finom sushi tekercsekbõl. Igazán jó szakácsuk lehet, mert ez nagyon jól sikerült.
Vacsora után azonban jön az a rész, amit a legkevésbé sem élvezek az ilyen alkalmakkor. Az üzletpolitika.
Ezért inkább, mielõtt illetlenül még illetlenül pislogni kezdenék az unalomtól, azzal foglalom le magam, hogy a velem szemben ülõ fiúra vetek lopott pillantásokat. Az egész vacsora alatt csendben ült, bár én sem sokat beszélgettem. És abból ítélve, hogy a tekintetét hol a fali festményen, hol pedig az asztal közepén lévõ borosüvegen legelteti, arra tippelek, hogy õ sem azért van itt mert annyira érdeklõdik az üzlet iránt.
Újra végigjáratom rajta a tekintetem és elidõzök a telt ajkain, de közben annyira belemerülök a gondolataimba, hogy alig hallom meg amit mondanak.
- Kuu-chan, mi lenne, ha körbevezetnéd Takeshit a kertben? – felém fordul – Persze, csak ha szeretnéd?
Feltûnt volna nekik, hogy unatkozom? – Örömmel, már annyi is nagyon tetszett belõle, amennyit elölrõl láttam.
Felállok és ellépek az asztaltól, majd megvárom míg Kuu-chan is feláll és mellém lépve mutatja az utat egy másik kijárat felé.
- Erre.
Elõre engedem, végül is õ van itthon, és ahogy elõttem megy próbálom nem megbámulni olyan helyeken, ahol egy vendégségben nem illene, de sajnos nem mindig sikerül. A tekintetem akaratlanul is lejjebb kalandozik a kacsú alakon, tetõtõl talpig végigmérve. Nem is tudom, hogy elölrõl, vagy hátulról tetszik e jobban…