A helyzet akkor fordul rosszra, amikor a helyi boltost kirabolják és a boltot felgyújtják, majd ráfogják a népemre, hogy mi tettük. Az öreg férfit nem lehet meggyõzni, így értesíti a katonaságot. Nem lett volna baj, ha idõben tudunk mindenrõl, de ez már csak akkor derül ki, amikor a faluba betörnek a német katonák és sorban ölnek mindenkit, falusit és zsidót is. A boltos ekkor keres még fel, akit tud, de mi már nem tudunk elmenekülni.

A hegyrõl lesétálni csupasz lábbal a vasútig, borzalmasan hosszú. Elõttünk egy fiatal férfi összeesik, de mielõtt segíthetnénk neki felkelni egy katona mellé lép és fejbe lövi. A vére a lábunkra fröccsen, agyvelõ és csontszilánk mindenhol, de nem merünk moccanni sem, amíg nem intenek, hogy induljunk tovább.
Átlépjük a férfit.
Itt fog elrohadni a teste és senki nem foglalkozik vele.
Borzalmas…

A vasúti kocsiban zsúfoltan vagyunk, mint mindig. Egy teljes napig jöttünk lefelé. A katonák felváltva ültek a lovakon, de nekünk menetelni kellett természetesen.
- Seraf… nem bírom - hörgi Anna, mikor már a vonaton ülünk.
- Ne csináld ezt, nem szabad feladnod!  - suttogom neki idegesen. Már a faluban is nagyon rosszul volt. Egyre sápadtabb, egyre többet köhög és mindig vért köp, miközben köhécsel.
- De mi vár ránk most, Seraf? Nem lenne egyszerûbb felállni és lelövetni magunkat, mond? - néz rám könnyes szemekkel. - Lehet, hogy belõlünk is csak olyan hulla lesz, mint a fiúból idefelé. Nem? De… te sem hiheted, hogy túléljük… - Mér hangosan sír. Ahogy a katona meghallja, aki a vagonon megy keresztül, mellénk lép. Hiába fogom be Anna száját, hangosan sír. A szurony vészesen közeledik beteg húgomhoz, így elé lépek, és a penge az én oldalamat vágja meg. Felszisszenek.
- Kuss legyen, mocskos férgek! Majd sírhattok késõbb. Most viszont kuss!
Szólni nem merek, csak bólintok.
Istenem, segíts…

* * *

A vonat megáll. Egy éjszaka eltelt, mióta úton vagyunk, azóta nem ettünk semmit, de végre megálltunk. Anna nagyon rosszul van, ezért, amikor a táborba érve külön választanak minket, aggódva figyelem. Hideg van,a lábunk meztelen, de engem Anna aggaszt. Nagyon úgy láttam, hogy feladta. Nem hisz istenben, pedig kellene. Itt már csak õ segíthet…

- Ne! Engedjenek el! Segítség! – Anna hangja szakít ki az elmélkedésbõl. Ne… ne! Anna, állj meg!
Kiabálnom kellene, de nem jön ki a torkomon egy hang sem, csak nézem, ahogy a katona ugyanúgy, érzelemmentesen és hidegen lövi le õt is, mint a férfit az erdõben.
Mire felfogom, hogy mit látok, már minden katona nekünk szegezi a fegyverét, de engem nem érdekel.  Kilépek a sorból és a húgom teste felé kezdek rohanni.
Istenem… miért vetted el õt is?! Nem gyötörsz még eléggé?! Mit tettünk, mit tettem, amivel ezt érdemlem?! A katonára nézek. Néma kérés, könyörgés… engem is! Hadd menjek utánuk!
- Vezesse vissza a sorba – hallok meg egy furcsa hangot. Ismerõs… a fájdalom át, amit érzek átsejlik a hang. Ismerem õt!
Hiába kezd el vonszolni a katona, ahogy az ismerõs férfi a lábaival érinti testvéremet, ismét visszaszaladok felkészülve, hogy talán most… talán most hátba lõnek és vége lesz mindennek. Amennyire bíztam istenben, már… már nem. Percek alatt változik minden bennem, hiszen ha létezne, akkor nem vette volna el a testvéremet is. Sírva kérem a katonákat, maikor senki nem tesz semmit. Miért nem ölnek meg most, hogy könyörgök érte?!
Hirtelen fájdalom mar a fejbõrömbe. valaki rángatja a hajam.
- Állj vissza a sorba, zsidó. - A felém nyújtott cigarettát elfogadom, igazán furcsa gesztus pont egy… ahogy felnézek, ledöbbenek. De hiszen ez… ez…
- Rudolf? Te vagy az? – kérdezem, szinte suttogva. Õ rám néz, majd ugyanazzal a durvasággal, mint régen, magához ránt és közelrõl is megnéz. Nem ismer fel… hogyan is ismerne?

- Állj fel – parancsolja, én pedig teszem, amit követel. – Folytassátok a munkát! - parancsolja a katonáinak.
- Rudolf, én… - nem is tudom, mit akarnék mondani. Fázom? Éhes vagyok? Fáj mindenem? Lenne értelme mondani bármit is? Ahogy a pofon az arcomon csattan rájövök, hogy nem. Dehogy lenne…
- Kuss! Arra – lök egyet rajtam és elindulok, amennyire tudok, de a lábaim már véresek. Nagyon fájnak…
Az üres helyen, ahova vitt, egy vödör jeges vizet borít rám. Felnyögök. Mintha millió tû szúrna át a bõrömön egy idõben. Nagyon fáj.  
- Ki vagy te? – hallom meg a hangját. 
- Seraf Rosenberg – mutatkozom be illedelmesen. – Ne-nem ismersz m-meg? Se-Seraf vagyok… 
- Azt hittem, rég meghaltál. - Tehát megismert… és bárcsak úgy lenne.
- Hát… élek. Még élek.
- Kövess engem, és egy szót se merj szólni hozzám.

Elõttem halad. Sokat megyünk, sokszor esem el a fáradtságtól, de sosem vár meg, így mire elérünk egy házhoz, mát sípol a tüdõm.
- Fürdesse meg õt, Frau Helen, és adjon neki tiszta ruhát, meg valami ételt. – Ekkor tudok csak felnézni. Egy idõsebb nõ leget Frau Helen. – Innen nincs menekvés. Ha elszöksz, a kutyáimmal levadászlak és széttépetlek velük. Világos? 
- I-i-igen – mondom akadozva. Remegek… fáradt vagyok, nagyon éhes, fázok is, és nagyon fáj a testem. 
- El ne ájulj itt nekem, mert hagylak a sárban megdögleni. Vonszold magad befelé, és fogadj szót Frau Helennek!

Ahogy parancsolta, remegve, de sietve követem a nõt. Tipikus, idõs német nõ, de egyelõre nem tudom, hogy milyen  viszonya a fajtámmal. Egészen addig, amíg be nem érünk a szobába, ahol a kis kád van. A víz ide látom, hogy hideg. Nem gõzölög.
- Na, gyerünk, zsidó! - morog rám a nõ.
- Sza… szabad? - kérdezem és a vízre mutatok.
- Nem fogok hozzád érni, ne is reméld. Mocskos kis féreg. A végén még megfertõzöl - sziszegi. - Vetkõzz, hozok addig valami rongyot rád.
Kimegy és egyedül hagy. Remegõ kezekkel kezdek vetkõzni. A vonaton kapott seb, amit a katona okozott, fáj, de ha kimosom biztosan jobb lesz. A földre dobom a mocskos ruhákat, és amikor a nõ visszajön, a tekintete megakad a seben.
- Ülj befelé! - int a kis kádacska felé. Kicsi, de mivel én sem vagyok nagy darab, pont beleférek. Õ oda lép mellém és egy másik vödörbõl nem jég hideg, de olyan langyoska vizet öntözget rám, hiszen amiben ülök, az sem hideg.
- Túrjál bele a hajadba, hadd nézzem meg a tetveidet!
- Nem vagyok tetves - suttogom halkan. Morran egyet, majd vizes ronggyal csap egyet a hátamon. Csíp… de csak felnyögök. Túrom inkább a hajam, mire pillanatokkal késõbb egy szappant dob a vízbe lés utasít, hogy mossam le magam, addig ismét kimegy. Teszem, amit kér, a sebet is kimosva. Csípi a szappan, de muszáj kimosni belõle a sarat és a koszt.
Ahogy visszatér, leönt vízzel, és kiparancsol a kádból. Meztelen vagyok elõtte, de nem õ az elsõ, így nem zavartatom magam. Közelebb lép és egy üvegbõl alkoholt löttyint a sebre az oldalamon. Felsikítok, mire az elõzõ ronggyal ismét pofont kapok.
- Kussolj! Itt vannak a ruháid, öltözz fel.
Ledob a vizes padlóra egy egyszerû vászonnadrágot és egy inget. Novemberben hideg, most még vizes is, de ismét elindul kifelé.
- Moss fel. Ott a ruha!  - mutat a sarokba. Sóhajtva kapom fel és törlöm fel a vizet, majd az ablak elõtt kifeszített kötélre terítem.  
Várok, percek telnek el, gondolom, Rudolfnak szól, hogy elkészültem, de ahogy visszatér látom, hogy nem.
- Áll meg elõttem. Ha megharapsz vagy megmoccansz, elnyesem a torkod - köpi utálattal, majd elkezdi levágni a szakállam és percekkel késõbb pár vágással gazdagabb vagyok ugyan, de nincs szakáll az arcomon.
- Megyek és értesítem Herr Hansemet, hogy tiszta vagy, itt maradj addig!
Rudolf említésére összerezzenek, de hirtelen megérzek valamit a másik ajtó felül, a kis helyiség, ahol vagyok, ugyanis két ajtóval rendelkezik. Amin a nõ járt ki és be, és egy másik, ahonnan meleg jön!
Ahogy megérzem a másik helyiségbõl áradó hõt, elindulok, de csak a földön mászva. Nem érzek annyi erõt a lábamban, hogy felállva közeledjek. A konyha az. Ahogy átmászok az ajtófélfa alatt, látom az asztalt, a tüzet a kemencében, ahonnan a meleg jön. Hátranézek. Sehol senki. Izgatottan mászom közel a kemencéhez. Éhes is vagyok, így amikor meglátom a padkán pihenõ, forró, illatozó kenyeret, hatalmasat korog a hasam. Meleg van, jó az illat, de nem merek elvenni semmit, csak picit felnyújtózom, és szaglászni kezdem. Már az illata is túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Friss kenyér…
- Te hálátlan kis fattyú! - hallom meg magam mögött a kiabálást, majd a léptek zaja és hirtelen, mielõtt reagálhatnék valami csattan a hátamon. Kiabálni kezdek, ahogy a nõ nem hagyja abba a verést. Nem bõr, hanem fa… seprûnyél lehet vagy valami ilyesmi.
- Mi folyik itt? - lép be valaki. A hangja alapján Rudolf, de a nõ hangjától nem hallom, hiszen folyamatosan, visítva szid.
- Ez az aljas kis zsidó féreg lopni akart a kenyérbõl! - Egy pillanatra sem áll meg az ütésekkel. Még egyet kapok, a hátam már nagyon fáj.
- Seraf… - Rudolf hangja szigorú. Hirtelen megrémülök, hiszen tudom, ha lelõne, senki nem vonná kérdõre.
- Nem lopni akartam! - sírom neki. - Csak… csak itt me-meleg volt! És nagyon fá-fázok! Csak a meleg miatt jöttem!
- Akkor miért támaszkodtál a padkán?! - üt még egyet az asszony.
- Csak sza-szagoltam a kenyeret! Nem vettem volna el! Soha nem loptam még semmit!
Arcomat a padlónak szorítom.
Szánalmas vagyok… megtehettem volna, hogy azt mondom, tényleg lopni akartam, és akkor megölt volna Rudolf. Akkor végre vége lenne ennek a pokolnak. De nem. Fontosabb az életem, mint az, hogy a szeretteimmel legyek. Szánalmas vagyok.
Könnyes szemekkel várok hát, hogy mi lesz a sorsom a vád miatt.