Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

-Fel kell keresnünk azt a rabszolgakereskedõt!

A szemeimet hatalmasra nyitom... Ledöbbenve figyelem az arcát. Az ajkamba harapva fojtom el a vágyaim utolsó szikráit is. A szemében látom, hogy tûz gyúlt és ez kissé mosolyra késztet, de...

-Hogy mi? - ahogy kiejtettem ezt a két szót sejtem, hogy többet nem tudok kinyögni így becsukom a szám, hogy ne nézzek ki úgy, mint valami hal.

A fejemben ezer gondolat kezd cikázni. Valóban fel kéne keresnem? Nem... nem szabad... Túl erõs még mindig az iránta érzett gyûlöletem... Az a mocskos féreg... Miatta váltam magányossá, miatta halt meg Celiane... Nem láthatom... képes lennék megölni...

-Nem... Nem lehet... Lehet hogy... megölném... Hiszen... - a hangom vékony, akár egy kisegéré. -Félek is... Mi van ha ismét...

A fejemben meghallom a láncok csengését és a tekintetem félelemmel telik meg. Pedig azt hittem már nem félek... De... a testem emlékszik minden apró fájdalomra amit kaptam. A fejem megtelik az emlékükkel és testem remeg.

-Rettegek... A láncaim... még biztos nála vannak...

A könnyeim megállíthatatlanul folynak és a mellkasába fúrva az arcomat csak rázkódok a sírástól, akár egy gyerek. Talán azért mert eddig nem sírtam. A rabszolgaság alatt Celiane sírt, így nekem erõsnek kellett lennem. Miután pedig meghalt túl sokkos állapotban voltam. Csak a mai napom ilyen... sírok érte... magamért... a hugomért...

De nem tudok neki választ adni. Minden egyes érintésétõl csak jobban kívánom õt. Apró kéjjel teli sóhajok hagyják el az ajkaimat miközben én magam alig bírok már várni rá.

-Kérlek, mesélj! - figyelek fel újra.

Nem tudok... Gonosz... A fejem olyan akár egy hófehér papírlap. Semmire sem tudok már gondolni. Egyedül a vágy az ami mozgat. Ah... már nem tudok sokáig várni.

-Mo.....mo..mondd! Mes-élj, ké-hé-rlek! - vággyal teli hangja még inkább felizgat.

Ah... Miért kínzol mikor már minden porcikám érted kiált? De mégis megpróbálok értelmes mondatokat megfogalmazni. Bár mielõtt megszólalhatnék felnyögök a harapás miatt. Túl erotikus már minden amit tesz.

-Három éve szöktem meg... Valójában... egész életemben rabszolga voltam... Mikor megszöktem velem jött a testvérem de hamar meghalt. Akkor adtam el magam ennek a bárnak mert úgy éreztem már semmim sem maradt... Ha akkor ott lettél volna, senkinek sem adom oda magam, csak neked... Nem is értem hogy szerethetsz még így is, hogy tudod mi a munkám. Még én is mocskosnak tartom magam... - a szemeimbõl könny szökik ki.

Ám még így sem akarom abbahagyni a dolgot. Már túl felizgult állapotban vagyok. Sírás közben erotikus nyögések... Nem vagyok normális...

-Nincs semmi bajod! - szinte suttogva ejtem ki a szavakat és ismét sírni kezdem, de most az örömtõl. Úgy megkönnyebbültem...

Végül felülve szembe fordul velem. Mosolyogva pillant rám amitõl már akár most meg tudnék halni. Hagytam hogy azt tegyen velem amit csak akar, majd maga felé kezdett húzni. Aztán megcsókol, elõször csak az ajkaink érnek össze majd lassan érzem a nyelvét is. Minden egyes pillanatban egyre jobban élvezem és többet akarok.

A keze lassan halad lejjebb és a derekamnál közelebb ránt. Végül még szorosabban ölel. Az hogy ilyen közel lehetek hozzá megnyugtat és érzem minden kis rezdülését, mintha a részemmé válna.

Amikor a keze a combomhoz ér beleremegek, még sosem éreztem hasonlót. Akarom hogy hozzám érjem, minden érintése csak jobbá teszi az egészet. Elhúzza egymástól a lábaimat aztán a derekához húzza. Ennél nem is kell több, a háta mögött összekulcsolom a lábam közben pedig átkarolom. Ahogy a hajamba tûr és a hátam simogatja kezdek kissé felizgulni. Így mikor megszakad a csók felsóhajtok de szinte egybõl újabb csók következik. Egyre jobban szorítom a felsõjét... magamhoz akarom zárni.

-Szeretlek - hallom meg a hangját a fülem mellett. Majd éreztem, hogy kezd rám nehezedni.

-Tudom... Hallottalak a szökõkútnál... - kuncogva kipirulok. - De... én is szeretlek, jobban mint bárkit a világon. Viszont ne csapjunk zajt... fiú nem léphetne be a szobámba... - az alsó ajkamra teszem a mutató ujjam és mosolygok. - Ha meglátnának akkor biztosan kitennének innen.

Bármit is mondok, a szemeimben tûz ég és látszik benne, hogy mennyire vágyok a közelségére. De mégis most félek, nem merek semmit sem tenni. Furcsa, mert eddig sosem hagytam ki egy ilyen pillanatot. Most viszont tétovázva az arcára teszem a kezem.

-Nem értem mit teszel velem... Eddig sosem voltam félénk... De most félek bármit is tenni... - hangomban cseng az õszinteség és a vágyakozás. - Bárcsak 3 éve veled találkoztam volna... akkor most nem itt lennék... - hallani egy kevés szomorúságot, de mosolyra húzom a szám.

-Tessék?...-kérdezem mintha csak most ébredtem volna egy álomból.

-Hányszor mondjam még el? Menj Rei után, az én hibám hogy ez történt. Nem kellett volna úgy fogalmaznom, egyszerûen rémes nézni a szenvedéseteket. Menj, mielõtt hülyeséget csinál. Eh... ne sírj már!

-Hogyan?... - az arcomhoz kapok, Végül a könnyeim nem bírták és folyni kezdtek. - De várj mi az hogy hülyeséget csinál?... - Nem... nem akarom hogy baja essen...

Válaszra sem várva kifutok az utcára és keresni kezdem Rei-kunt. Nemsokára meg is látom, a szökõkút szerencsére alig egy saroknyira van. A szökõkút felé futva látom hogy beleveti magát miközben felkiált.

- Szerettelek, Tori-chan, tiszta szívembõl!

Hirtelen vörössé válik az arcom, de nincs idõm merengeni a szavain. Mert csak azt látom, hogy a vízbe merül.

-NE!... -odafutok hozzá és amilyen gyorsan csak tudom kihúzom a vízbõl.-Idióta...

Valahogy visszahúzom a bárba és hátul felviszem a szobámba. Ott leveszem a vizes ruháit és az ölembe fektetem az ágyon.

-Ha bármi bajod esik, azt nagyon megbánod. - az arcához hajolok és megcsókolom.

- Igazad van.... felejtsük el az egészet.......... Felejtsük el, hogy egyáltalán létezett a másik. - mondta lassan majd elhallgatott.

Az összes szava éles nyílvesszõként fúródott a szívembe. Az hogy fájt nem kifejezés. Úgy éreztem egy apró fuvallat és eltörök. A bárban lévõ zsivajt egyre hangosabbnak éreztem, a fejem pedig zúgott. Aztán a szemem homályossá vált, tudtam hogy attól hogy a könnyel telt meg. Nem mertem pislogni így csak felálltam és a mezéhez értem még egyszer utoljára..

-Sajnálom... - majd elindultam a szobám felé, de nehezen ment, többször megálltam néhány pillanatra, de nem tudtam visszamenni.

-Figyelj rám! Az õ neve Kanae, és õ a húgom. - jelenti ki és közben elenged.

Hirtelen nem tudom mit gondoljak... A húga lenne?... Kétségtelenül hasonlítanak... Igaz ez csak most tûnik fel... Viszont ez nekem akkor is sok.

-A húgod?... De... Ne szórakozz velem! Mégis mire véljem azt mikor a telefonban azt mondta, hogy: Különben soha többé nem elégítem ki a vágyaidat! Egy húg nem éppen így beszél a bátyjával... - ökölbe szorul a kezem.

Bár még én is kételkedek kissé a szavaimban. Biztos csak a büszkeségem az, ami elhiszi hogy tényleg nem a barátnõje ez a lány. A józan eszem viszont nem tudja felfogni a dolgot. Utálom ezt a helyzetet. Ha ezt tudom, akkor sosem sétáltam volna azon az utcán... De már úgyis mindegy...

-Istenem... nem tehetnénk úgy mintha nem találkoztunk volna?... - nézek rá feladva ezt az egészet és leülök. - Csak... felejtsük ez ezt az egész cirkuszt. Nekem ebbõl már elegem van...

-Egy lány és egy fiú vár téged lent.

-Mi van?... Nem fogadok ma senkit, nem emlékszel?

-Jössz és kész! Nagyon látni akarnak téged.

-Hát... ha csak egy fiú lenne megértenem, de mért van itt lány is?

-Ne mindegy az neked? Biztos hármasban akarják.

-Oké-oké fél perc...

Gyorsan felkapom magamra az egyik miniszoknyámat és hozzá egy hozzám simuló vékony topot, majd felkapok egy magassarkút és elindulunk lefelé. Amikor leérünk és a bárba lépünk meglátom azt a személyt, akire legkevésbé most számítottam.

-R...R..Rei-kun! Mit keresel te itt? - kérdezem meglepve, de Bella nem engedi válaszolni.

-Õ kérte az édes-hármast veled. - mutat Bella arra a lányra aki Rei-kun mellett áll.

Micsoda? Volt még képe elhozni egy másik lányt? Felforr a vérem és megfordulok.

-Csak lassan... - állít meg Bella és a fülembe suttog hogy ne hallják. - Ha nem teszed meg amit kérnek, ki vagy rúgva. Elõször is mosolyogj és ne személyeskedj, értetted?

-I..Igen... - megfordulok immár mosolyogva. Majd eléjük megyek.- Üdvözlöm önöket, igazán örülök hogy rám gondoltak. Bár ma nem fogadok vendégeket most kivételt teszek.

Amint végeztem a bájcsevejjel, karon ragadom õket és nem épp kedvesen húzom õket el a legtávolabbi asztalhoz. Rei-kun kezét úgy szorítom, hogy majd eltöröm, egyedül a lányra vigyázok, végül is, õ még nem csinált semmit. Mikor odaérünk, leültetem õket. Szerencsére itt senki sem hall minket, így nem muszáj tartanom magam.

-Mit akartok tõlem? - kérdezem morogva. Düh, ijedtség és szomorúság bujkál a hangomban. El akarok futni...

-Tori, mi a franc történt veled? Még sosem láttalak sírni.

-De ez nem azt jelenti hogy nem tudok. Nem vagyok kõbõl. - erre felvonja az egyik szemöldökét mert valamelyik nap pont azt mondtam neki, hogy sosem sírok. - Jól van... legyen elég annyi hogy úgy érzem csúnyán belém tapostak...

-Áh tehát fiú ügy...

-Értem... - elgondolkodik majd kicsit ledermed. - Állj... na ne, szerelmes vagy?

-Francokat! - kiabálom le egybõl, bár kissé kipirul az arcom. - Tudod hogy nem szokásom. Meg amúgy is mindegy, mert játszadozott velem miközben barátnõje van.

-Ezek szerint belezúgtál. - kuncog. - Ez a dolog csak akkor érdekel, ha szeretsz valakit. Elvégre legtöbb ügyfelednek családja van, nem csak barátnõje.

-Az más... az csak munka.

-Nem más... - sóhajt. - Figyelj... ha tényleg érdekel a srác, akkor ne szalaszd el. Elég ritka hogy egy olyan ember, mint te találjon valakit. Ha pedig barátnõje van, akkor érd el hogy ne tudjon soha rá gondolni.

-Tudod hogy nem fogok rámászni.

-Pedig megtehetnéd, õ is csak férfibõl van. Ha nem meleg akkor tuti elcsábítod.

-Lehet... egyébként... ne aggódj. Már biztos alávetetted a boszorkány erõdnek. Meg fog keresni.

-Szavadon foglak... - mosolyodok el miközben kimegy a szobámból. - Még hogy boszorkány erõ...

De igaza van... Érdekel... Sokkal jobban mint szeretném. Ha csak egyszer beszélnék még vele talán... De nem... Nem fogom megkeresni... Majd megkeres õ ha akar. Nekem semmi kedvem utána futni. Végül beülök forró vízbe és rajta gondolkodok. Vajon most épp, egy másik lánnyal van... a gondolat maga olyan kibírhatatlanul idegesít, hogy azt sem tudom már mit csináljak. Azt látom a legegyszerûbbnek, hogy fürdés után lemegyek a bár melletti edzõterembe és a zsákot püfölöm miközben ráképzelem azt a képet, hogy most biztos egy másik lányt szédít. Mindjárt megõrülök...

Ekkor viszont megszólal a telefonja, amely mindent megzavar. Ijedten rezzenek össze és felpattannak a szemeim, majd õ is leszáll rólam és törökülésbe fordul vissza. Elõszedi kissé idegesen a telefonját, majd felveszi.

- Merre vagy már? Azt mondtad, fél tizenegyre itt leszel, hogy elmenjünk vásárolni! Tudod, hogy nincs egy göncöm sem, amit felvehetnék az ebédhez. Azonnal legyél itt tíz percen belül, mert különben sikítok, és nagyon megbánod, hogy csak így itt hagytál! Megértettél? Különben soha többé nem elégítem ki a vágyaidat! - hallom az éles, kiabáló nõi hangot, majd lecsapja a telefont.

Kissé sokkolt állapotban fogom fel az elõbbieket. Hát persze... én és naivitásom. Pedig azt hittem már épp elég érett vagyok hogy átlássak a szitán. Dühösen feszül meg a testem és elrántom a kezem, melyet még mindig fog. Felállok és magamból kikelve kiabálok vele.

- Hogy tehetted ezt? Itt bolondítasz engem, amikor barátnõd van? Mindent hallottam és az utolsó mondata bizony félreérthetetlen volt! - a hangom szokatlanul vékony és csalódott.

Mivel érzem hogy pillanatokon belül elsírom magam, válaszra sem várva futni kezdek és a kezeimmel a szememhez kapva próbálom letörölni a könnyeimet. Utálom magam... hogy lehettem ilyen gyenge? Soha többé nem akarom látni... Többé nem jövök ide...

- NE, Tori-chan, kérlek várj! Félreértettél mindent! Õ... - kiált utánam, de nem hallom a végét.

De biztos csak hazugság, nem tudom mi más lehetne az utolsó mondat... Egészen a bárig futok és bemegyek hátul. Mindenki csak bámul, hisz sosem láttak még sírni. De figyelmen kívül hagyva õket, beteget jelentve, felmegyek a második emeletre ahol a szobák vannak. A saját szobámba érve az ajtót magamra zárva csúszok le a fal mellett ülõ helyzetbe és csak hagyom, hadd jöjjön ki minden rossz a könnyeimmel együtt.

-Mesélj magadról! Honnan kaptad a neved? Nem hétköznapi... ez annál sokkal is finomabb... fejedelmibb... mûvibb... Áruld el, ki adta neked a Victorique nevet? - közben megigazítja a szemüvegét és figyel mit mondok.

Hm... eddig még senki sem kérdezett a múltamról. Nos... igazából nem is terveztem elmondani, de miért ne?... Ránézek és egy egyik hajtincsét gyengéden arrébb simítom az arcából majd hozzákezdek.

-Igazából nem tudom... Valószínû hogy a szüleim adták, mikor megszülettem. Sajnos errõl õket sosem tudtam megkérdezni. Ahogy az ikertestvérem se. Neki Celiane volt a neve... De amilyen jelzõkkel illetted a nevem... - kuncogok. - Milyen furcsa... erre én még sosem gondoltam. De talán van benne valami. Talán volt valami okuk, hogy ilyen neveket adjanak... Igazából rengeteg keserû emléket idéz, ha a nevemen kezdek rágódni, mert elõidézi a múltamat. Mikor ide jöttem, azon gondolkodtam hogy megváltoztatom, de ezen és a ruhámon kívül nincs más ami emlékeztessen... és a szép emlékek is eltûnnének. - ahogy a gondolatmenetem végére érek csak sóhajtok. - Egy kicsit örülök hogy így gondoltál azért a nevemre, még ha nem is tudom honnan való... - kuncogva én is oldalra fordulok hogy rendesen rá tudjak nézni.

Furcsa hogy pont neki nyílok meg elõször... De nem is olyan rossz érzés és valamiért bízok benne. Furcsa érzések kavarognak bennem amiket nem tudok hova rendezni. Inkább csak hagyom õket kavarogni és élvezem, ezt a furcsa bizsergetõ érzést.