 Karakter: William Shakespeare
Megjegyzés: ~ Vinnynek
1592. szeptember vége
Lassan kúszott be a sötétség a szobába. Sejtelmesen, alattomosan. Észrevétlenül telepedett le mellém a rozoga székre, fejét vállaimra hajtva és kecses kezeit akaratosam szemeim elé tartva vette el tőlem az utolsó bíborvörös fénysugarakat is, melyek még beszűrődtek a mocskos ablakon. Hirtelen vált kevéssé a kezem mellett pislákoló gyertya. Csupán egyetlen, kicsiny sárga pontot jelentett, olyan volt, mintha a világ szénfekete egén egyetlen csillagként ragyogott volna.
A monumentális faszerkezet egyetlen fiókját kihúzva kezdtem el vaktában kutatni újabb gyertyák után. Kezem ügyébe minduntalan csak üres papírok tömkelege került, mígnem ráakadtam az elnyűtt szövetre, melybe a faggyús, zsíros gyertyákat tekertem attól tartva, talán tisztátalanná teszik a fehér lapokat.
Egyesével sorakoztattam fel a már égő gyertyákat. Tompa fényük beragyogta a szobát, az előttem lévő iromány körvonalai kirajzolódtak az asztalon. Közelebb emeltem szemeimhez, hogy elolvassam, addigi munkám gyümölcsét, a cikornyás betűket, és azok mondanivalóját. Az utolsó szonett… De akárhányszor futottam át, nem nyerte el tetszésem. Valami nem volt igazi, valami hiányzott… valami…
Nem adtam volna ki kezemből, ha nem lett volna oly fontos a megbízás és elkészülésének határideje. Mindenképpen a kitűzött napra kellett elkészülnöm vele. Southampton grófnője nyomatékos kérése szerint próbáltam írni a szonetteket. Minden fortélyomat belevetettem a megalkotásukba, a kívánságnak megfelelően próbáltam egyetlen fiúgyermekét nősülésre ösztökélni. Az égig magasztaltam bennük azt a szépséget, melyről addig csak regékben hallottam, de saját szemem nem vizsgálta. A regéket is édesanyja adta tovább, ezzel próbálva segíteni munkám.
De vajon igazát lát e a szem, ha az anyai szív uralkodik fölötte?
Odakintről kolompszó szűrődött be, lovak patája kopogott a macskaköves úton. Aztán a kiáltás… mely hatására ajtószögek nyikordultak fel.
- Holtakat viszünk! Adjátok ki a holtakat!
- Van e holt a házban? Adjátok ki a holtakat! Visszük a holtakat!
A két férfi hangja hűvösen csengett, hátam libabőrös lett.
Pestis pusztított egész Londonban. Az emberek sorra hulltak, semmit sem lehetett tenni ellene. Az orvosok tehetetlenül álltak a betegség előtt. Ők maguk is rettegtek, csupán az esztelen nem félt.
Akaratlanul is gyermekeim képe rémlett fel lelki szemeim előtt. Vidéken voltak és biztonságban. Aki tehette, messzire menekült a városokból, a tiszta levegőre, érintetlen tájak közé, ahol közel, s távol csak kis vidéki házuk állt. Rettegve zárkóztak be falaik közé, abban a hitben, hogy így elszigetelhetik magukat a kórtól, de még így is voltak, kik elhullottak.
A színjátszást betiltották, a színházak ajtaja zárva maradt az emberek előtt, teljes csendre ítéltettek. A királynő és tanácsosai úgy gondolták, így valamelyest el tudják kerülni a betegség továbbterjedését, hisz, ha az emberek nem találkoztak, nem volt, ki elkapja a fekete halált. A társulatok egy része feloszlott, a színházak lassan pusztulásnak indultak, nem volt miből fenntartani őket. A Lordkancellár Társulata és a Rose is haldoklott, a végét járta. A ritka előadások nem hoztak elegendő pénzt. A színműveimet sutba vághattam, nem vettem semmi hasznukat…
Már hajnalodott, mire mind a tizenhét művet letisztázva felsorakoztattam az asztal egyik sarkán, szépen, pontosan egymás tetejére helyezve. Készen álltak arra, hogy eljuttassam őket Southamtonba, méghozzá saját kezűleg.
A fekete lélek felpattant mellőlem és tovaillan. Kiszalad az ajtó alatti résen, kiszivárog a falon keresztül. Kitudja hová. Helyét átvette a pirkadati fény, a remény és a bizakodás.
~o¤o*O*o¤o~
Kora reggel indultam, hajnalok hajnalán, hogy mire a nap eléri az ég tetejét, elérjem úti célom. Hűvös szél lengedezett, lovam hátán ügetve csípte arcomat az őszi levegő. Beköszöntött az ősz, a természet felvette sárga, barna és rozsdavörös gúnyáját. A fák leveleiket szórták szanaszét, melyek virgoncan játszadoztak a szél hátán. A kopasz ágak fekete csokrokat vetettek a földre, s ahogy telt az idő – és egyre közelebb kerültem célomhoz – a csokrok még nagyobbnak tűntek.
Terveimhez hívem déltájt érkeztem a hatalmas kúriába, már-már kastélynak tűnt a grófi birtok. Hatalmas előkertjében nagy meglepetésemre még nyílott pár rózsa és vörös ékükkel vígan koszorúzták a már kissé kopár kertet. Nem is igazán értettem, hogyan lehetséges ama néhány tő virágzása. Olyannyira belemélyedtem csodálatukba, hogy az elém siető fiú halk szava szólított vissza a valóságba. Átvette lovam kantárját, majd eligazított, merre juthatok be a rezidenciára, ahol már vártak, hogy a grófnő elé vezessenek.
Egy hatalmas, szépen megmunkált ajtó előtt várakoztam, karjaimat hátam mögé kulcsoltam össze csupán ujjvégeimmel tartva a hófehér lapokat. Mintha attól tartottam volna, hogy tintafoltos ujjbegyeim nyomot hagynak a tiszta papíron.
Kitárult a famonstrum egyik szárnya, majd kilépett rajta az a férfi, aki jelentette érkezésem.
- A grófnő fogadja! – jelentette hivatalos hanglejtéssel én pedig mielőtt elindultam volna befelé még megigazítottam öltözékem felső részét. Tettem pár lépést befelé, majd alázatosan meghajoltam a koros, fakóvörös hajú hölgy előtt. Egy karosszékben ült, hatalmas ruhája teljesen szétterült, ékköves, gyűrűs kezeit a karfákon pihentette. Méltóságosan szegte fel fejét és intett közelebb magához.
- Isten hozta, Shakespeare mester! – üdvözölt kellemes hangján, én pedig ismét biccentettem neki.
- Örülök, hogy ilyen gyorsan teljesítette a megbíztatást. Mit hozott nekem?
- Szonetteket, úrnőm. Úgy éreztem, e finom forma jól illik a családhoz – Magyaráztam, ahogy átnyújtottam neki az elegáns fehér lapokat. Kecses mozdulatokkal lapozott bele, emelte fel a legelső papírt. - Le is tisztáztam őket. Tizenhetet írtam, úrnőm.
- Ez tetszik: „Ha homlokod negyven tél ostroma s szépséged kertjét mély árkok ülik…”. Ez kitűnő! – emelte rám tekintetét egy elismerő pillantással. Tetszett neki a maga tökéletesnek tűnő tökéletlenségében. Dicséretét megköszönve hajbókoltam. - Ezt biztosan meg fogja jegyezni. – tűnődött magában. - Önnek van gyermeke? – Váratlanul ért a kérdés, zavaromban nem igazán tudtam mit kéne felelnem.
- Egy fiam és két leányom, asszonyom.
- Akkor megértheti e anyai szív aggodalmát – sóhajtott fel. - A fiam az Úr minden áldásában részesült és válogathatna a hölgyek között… A legnemesebbek között. De nem. Ő folyton a könyveket bújja – csóválta rosszallóan fejét. A kontyából kilógó néhány lazább, hullámos tincs ugrált arca körül. - Ő volt, aki kezembe adta ezt, - mutatott fel egy szépen megmunkált, bőrkötéses könyvet. - az ön Makrancos hölgyét. Ezért gondoltam, hogyha valaki képes hatni rá, hogy legalább gondoljon a jövőre, a jövőjére, az ön, Shakespeare uram – csodálattal hallgattam szavait, mindig jól esett a dicsérő, elismerő szó, még úgy is, hogy tisztában voltam tehetségemmel.
- Én mindent elkövettem úrnőm. Az alakja egy cseppet idealizált, de… - belefogtam a magyarázkodásba, de félbe szakított.
- Ez is nagyszerű: „… nemzz utódot, szívem is kér, - hadd éljen tovább szépséged benned és tiédben…” Egy unoka… - hangjában vágyakozás csengett. - Túl nagy kérés ez, Shakespeare uram?
- Nem, egyáltalán. Eme okfejtést többször is megismétlem más köntösben. Meg fogja érteni.
- Ó, nem ostoba, az biztos. És azt hiszem, egy érett férfitól kapott bátorítás, olyantól, akit tisztel, több, mint az anyai szó.
Abban a pillanatban nyílott az egyik oldalajtó, melyet addig észre sem vettem és belépett rajta egy ifjú. Szemeim rögtön magához vonzotta alakja. Karcsú volt, fiatal és fess. Hosszú barna haja elegánsan keretezte lágy vonású arcát.
- Édesanyám, kérlek… - szólította meg a grófnőt, majd megpillantott engem. Érdeklődve fürkészte alakom, zafírkék szemei úgy ragyogtak akárcsak a legtisztább ékkövek.
– Ó, úgy látom zavarok – mondta édesanyjának, de tekintete még mindig rajtam időzött. Én sem tudtam másfelé tekinteni. Rabul ejtette lelkem és kalitkába zárta. Kulcsait eldobta, oly messzire, hogy soha, senki sem találhassa meg.
- Maradj egy percet, Henry! – kérte a hölgy, de az ifjú, csak fejét csóválta.
- Nem anyám, visszajövök később – teljes testével felém fordult. – Elnézést – biccentett egy aprót, kifejezve sajnálatát. - Nem sürgős a dolog – ajkait formázva lehelte felém a szavakat, ezzel teljesen megigézve, majd sarkon fordult és távozott.
- Ő volt az! – szaladt ki számon az elmémben megfogalmazódott felismerés. - A fiú, gondolom.
- Igen, ő a fiam – düllesztette ki szűk mellét a hölgy. - Egy valóságos Adonisz – S valóban az volt. Egy megtestesült görög isten. Arca az angyalokéhoz volt hasonlatos, egy két lábon járó szentnek tűnt, mennyei ajándéknak, az ég csodás kitaszítottjának. - Éles elméjű, szüntelen terveket sző… De sehol egy hölgy, sehol egy menyasszony!
- Ez érthetetlen – helyeseltem az asszony méltatlankodása mellett, bár még mindig a szemem elé táruló szépségtől voltam letaglózva. Akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem idealizáltam külsejét, sőt. Nem voltak azok a szavak, melyek felértek volna varázsához.
- Pedig egy leány sem tudna nemet mondani szépsége előtt…
- Ehhez kétség sem fér, asszonyom – helyeseltem.
Műveimért busás fizetséget kaptam, talán túlságosan nagyot is ezekben az ínséges időkben. De a pénz mindenkinek kellett; nekem, az Stratforban élő családomnak, a koldusnak, sőt, még a grófnőnek is. Így hát nem utasítottam vissza, de alázatosan megköszöntem.
Az előkertben már észre sem vettem a bimbózó virágokat, egy sokkal fenségesebbe tüneményen töprengtem. Kétségbeesetten próbáltam felidézni arcának minden egyes apró kis vonását, hogy tökéletesen eltemessem magamban az idők végezetéig. Csak még egyszer akartam látni, egyetlen egyszer! Hogy felfrissítsem emlékem képeit, s lám, kívánságom teljesüli látszott. A kert egyik rejtett zugából előlépve jelent meg előttem a gyönyörű ifjú.
- Shakespeare mester! – szólított meg, én pedig rögvest felkaptam fejem az ismerősen csengő, dallamos hangra. Egy padka mellett állt, várakozva tekintett rám, mintha csak szemeivel kért volna, hogy lépjek közelebb. Én pedig megtettem. Ó, zokszó nélkül teljesítettem hangtalan kívánságát.
- Uram?
- Mostmár tudom, hogy anyám miért nem mutatta be. Gondoltam, hogy ön az.
- Titoktartásra köteleztek, uram – kezdtem mentegetőzni, mire halovány mosolyra szaladtak ajkai.
- Ó, akkor majd meglepődöm, ha fellebbentik a fátylat. De… - tűnődött el egy pillanatra, mintha csak azon vívódott volna, hogy elárulja-e gondolatait. - örülök, hogy önt választotta.
- És persze nem az ön sugalmazására – szaladt ki számon a talán kissé gunyorosra sikerült megállapítás.
- Nos, ha már mindenképp zaklatnak, zaklassanak a kedvenc költőm által.
- Ön nagyon kedves – hajoltam meg hálásan, szóhoz sem tudtam jutni.
- Nem, csak őszinte – szakította félbe hálálkodásom. - Most Londonba megy?
- Öh – fújtam ki egyszerre a tüdőmben lévő levegőt. - Igen, éppen megy egy darabom, a III. Richárd.
- Á, a színház – sóhajtott fel. - Vágyom Londonba menni. Talán egyszer meglátogatom önt. Hol is, a Rose-ban? Az Admirális Társulata?
- A Kamarás Társulata, - javítottam ki - és megtiszteltetés lenne.
A távolból zaj hallatszott, ló nyerített fel, az én lovam. Sürgetett az idő, beszélgetésünk vészjóslóan közeledett a végéhez. Már a gondolatban is bele tudtam volna őrülni, hogy tündearcával elfordul tőlem.
- Maradjon ez köztünk. Mennem kell. Kíváncsian várom a verseit uram, és… - mutatóujját kecses mozdulattal emelte telt ajkai elé, úgy lehelte a szavakat - egy szót se!
- Egy szót se – ismételtem el. - Őrzöm a titkot.
Megajándékozott még egy utolsó, éltető mosollyal, majd otthagyott. Figyeltem távolodó alakját, ahogy az enyhe szellő meglibbentette tincseit. Egészen addig bámultam volna utána, amíg csak szemem és a bírtok változó képe engedte, de a férfi – ki érkezésemkor is elvezette hátasom –, megérkezett lovammal és indulásra sarkallt. Fájó szívvel pattantam fel a nyeregbe és indultam vissza London felé. De a lelkem.. ó a lelkem többé nem volt egész, sem szabad. Széjjelszakad és darabjai egy részét odaadtam az Ifjú Lordnak.
~o¤o*O*o¤o~
Az idő oly gyorsan pergett, akárcsak a homokórába zárt apró szemek. A pestis két hosszú éven át tombolt Angliában, s ezalatt az idő alatt, a színjátszás csaknem teljesen meghalt. Hiába születtek tollamból sorra a tragédiák és komédiák, nem akadt egy olyan társulat sem, akik felhatalmazást nyerhettek volna az eljátszására. Alkotási vágyam így elbeszélő művek írásába öltem. Ókori görög alakokat jelentettem meg alkotásaimban, de mégis legjelentősebb karakterem Adonisz volt. Írás közben akárhogyan próbálkoztam, nem sikerült elfelednem az Ifjú Lordot, lelki szemeim előtt folyton-folyvást az ő képe lebegett, akárcsak egy múzsáé. Nem értettem mit tett velem pontosan a fiú, de sejtettem, a mélyen bennem rejlő érzéseknek nem lenne szabad létezniük. Álmaimban bűnös dolgokra csábítottak, melyekért akár főmet is veszthettem volna, de még eme hátborzongató gondolat sem rettentett el. Akaratom ellenére született meg úgy a mű, hogy neki címeztem.
Aztán elcsendesedett a kór. Az emberek a sok szörnyűség után igényelték a szórakozást, a figyelemelterelést a szörnyűségekről. Komédiák kellettek, amin szórakozhattak. Egyszerűek, hogy a köznép is megértse, de a nemesek is jól szórakozhassanak.
1595. április
Hatalmas tömeg gyűlt össze a Roseban, én is közöttük álltam, onnan figyeltem az előadást. Az emberek élvezték a könnyed színdarabot, jól szórakoztak rajta. Elvarázsolta és egy másik, gondtalanabb világba repítette őket a Szent Iván éji álom. Az utolsó monológ következett, én pedig feszültem tördeltem ujjaim, hogy az is tökéletesen hangozzon el. És végül sikerült! Hatalmas tapsviharral és ovációval jutalmazták társulatom tagjait, kik felsorakozva a színpadon hajoltak meg.
Amint szabadulni tudtam a meginduló emberek tömegéből visszamentem a színfalak mögé, hogy gratulálhassak társaim sikerének. Mire odaértem, ők már jó kedélyűen kacagtak, készülődtek a mulatozáshoz, hogy megünnepeljék sikerüket. Körbejártam őket, kezet ráztam velük, s vállba veregettem őket. Átragadt rám is vidámságuk még talán arra is rá tudtak volna venni, hogy tartsak velük, egy közeli kocsmába, de akkor odalépett hozzám a fiú, ki a színfalak mögött segédkezett.
- Uram, itt egy üzenet!
- Ki küldi? – kérdeztem tőle félvállról.
- Ez úriember. Még sohasem láttam – átnyújtotta nekem a kis fecnit, melyre az üzenet szépen ívelt betűit kanyarították, széthajtottam és gyanakvás nélkül szaladtam végig a pár fekete tintaszón.
„Megígértem, hogy egyszer meglátogatom Londonban”
H. W.
Először fel sem fogtam, hogy mit jelenthet az üzenet, aztán a monogramra tévedt szemem. H. W.
Henry Wriothesley.
Mosolyra kúsztak ajkaim, régen érzet meleg öntötte el mellkasom. Felrémlett a fiatal arc, mely egykor rabul ejtett, s örökre a szívembe zártam.
- Hol van most? – hangom átszellemülten csengett, izgatott voltam.
- Az úri karzaton.
Egyenesen arra indultam, szívem hevesen kalapált. Minden egyes lépéssel, mellyel közelebb kerültem hozzá, a mellkasomban zakatoló készülék kihagyott egy-egy ütemet. Óvatosan rántottam félre a vörös bársonyfüggönyt, és lestem be a karzatra. Ott beszélgetett pár másik fiatallal. Látszatra olyan volt, akár az évekkel az előtti emlékben, mikor még csak éppen férfiként állt előttem, de valami mégis megváltozott. Megérett. Férfiasodott, bár arcra, még mindig valahol gyermek volt.
Mikor észrevettek, hangos tapsviharban törtek ki, én pedig kényszeredetten tettem beljebb egy lépést. Szemei felcsillantak, és elsőként lépett oda hozzám, hogy üdvözöljön.
- Á, a mester! – emelte fel a kezében tartott kupáját. – A darabra! – mondta és töltetett nekem is egy pohárba a jó vöröslő borból, majd önnön maga nyújtotta át nekem. – Önre, Shakespeare uram, és a nagyszerű színjátékára – féloldalas mosolyra húzta ajkait, majd koccintásra invitált.
- Valóban eljött, hogy lássa egy darabomat! – mondtam néhány korty után.
- Nos, megígértem, hogy eljövök, ugye?
- Nem is kételkedtem az ígéretében uram. Csak egy kicsit.
- Most Londonban lakom, így minden héten találkozhatunk – szavai hallatán felcsillantak szemeim.
- És megnősült már? –érdeklődtem óvatosan. Kíváncsi voltam költeményeim eredményességére, bár őszintén kételkedtem abban, hogy a makacs ifjút csupán ennyi meggyőzte volna.
- Sajnos… nem – nevette el magét. – Bár az ön szonettjei gyönyörűek, nem gondoskodtak feleségről.
- Gondoskodást említettél Henry? Igazán gondoskodhatnál rólunk is, úgy érzem elhanyagolsz minket! – vágott beszélgetésünkbe egy közelben álló férfiú. – Talán néhány hordócska bor megvigasztalna minket. Melyik ivóban töltjük az estét?
- Nem tudom, még nem vagyok jártas errefelé. Shakespeare uram, nem ismer olyan ivót, mely befogadná e csőcseléket?
- Egyet sem ismerek uram, ami egy grófi sarjhoz méltó lenne.
- Hát akkor ma este nem leszek grófi sarj. Polgár ember leszek, mint ön – ajkai cinkos mosolyra szaladtak – William Shakespeare úr és Henry Wriothesly úr. Ki fog engem megcáfolni? – mikor nem felelt senki, folytatta. – Követjük magát uram!
- Akkor kárhozatra fel!
~o¤o*O*o¤o~
Sötétedés után értünk az Ámor nyila nevű fogadóba. A nemes társaságon látszott, ritkán tették be lábukat olya egyszerű ivóba, mint amilyen az volt. Viszont mégis rendelkezett némi varázzsal a hely, melyet az ott „dolgozó” hölgyek nyújtottak. Szebbek voltak minden városbeli kurtizánnál, bár áruk is borsos volt.
A lord barátai gyorsan elszivárogtak asztalunktól, kellemesebb társaságot találva maguknak, így kiélvezhettem az ifjú társaságát. Először csak titkon lestem vonásait, majd, ahogyan egyre többször néztem korsóm legaljára, megpróbáltam vele beszélgetésbe elegyedni. Addig- addig csűrtük a szavakat, míg a szebbik nemre terelődött a téma.
- Hogy mi is a nő? A vágy és a kéj mennyei múzsája, kinek oltárán az összes férfi bőkezűen áldoz, dicshimnuszt zeng róla. A nő a ravaszság. Akarata mindig teljesül. Úgy tekereg a férfi teste körül, akárcsak a kígyó, mely az első óvatlan pillanatban beléd mélyeszti méregfogait. A nő a kín. Hiánya égető, de ha veled van, hamarabb elpusztít, mint a pestit. Egyet jegyez meg barátom: szeresd a nőt, de ne szeremmel, tarts magad mellett, de sose túl közel, és csak akkor keresd, amíg éget hiánya, de miután kioltottad vágyszomjad, hagyd is el.
- Azt rebesgetik Shakespeare mester, hogy magát is megáldotta az ég asszonnyal... – kortyolt bele kupájába, de tekintetével nem eresztett egy pillanatra sem.
- Megáldott... megvert. Tizennyolc voltam, ő pedig megesett. A becsület megkövetelte -
- De ha egyszer megesett rajta a szeme, csak nem bánta meg annyira a dolgot. Vagy igen?
- Arca szemnek kellemes volt, talán még bájos is. De a szerelem, ama szörnyű bestia elvakította szemem – szavaimra felnevetett, de én csak fejemet ingattam. - Ezt még nem értheted uram, fiatal vagy hozzá. De hallgass erre az előtted gubbasztó vénemberre: ne add szíved egy nő kezébe! – nem felelt, csak mosolyogva bámult szemembe, én pedig kényszeresen viszonoztam gesztusát. Elöntött a régi érzés, mely életemben először, egy őszi napon derengett fel bennem. Éreztem lelkem rabul ejtett darabjainak közelségét. Hangosan sikoltoztak az ifjú vállán ülve. Követelték társaikat, én pedig önként eresztettem őket.
Szerkesztve Regi által @ 2014. 02. 08. 00:20:27
|
