- Ennek örülök. - hallom meg ismét a gyönyörû hangját. - Tehetetlen vagy, pedig én még sérült is vagyok. Olyan...  Áldozat típus vagy, Hounho-san! - Kuncogni kezd miközben még erõsebben szorít.

 

Aztán apró puszikkal kezd elhalmozni folytonosa lentebb haladva. Mikor megérzem a nyelvét ismét egy hosszú kéjes sóhajba temetkezek majd tovább élvezem a kényeztetést.

 

-Áldozat?... - elmosolyodok. - Meglehet... de nem mondanám hogy nem örülök neki. Sõt mi több... azt akarom hogy uralkodj felettem...

 

Érzem rajta azt a cseppnyi remegést, tudom hogyan érez, én is remegek kissé de nyugtató hangon megszólalok.

 

-Én is szeretlek... Anily-chan... Már attól is hogy csak ennyit tettél kezdek teljesen becsavarodni... Vágyok minden egyes érintésedre... Érezni akarom hogy szeretsz... - a végére elhal hangom és egy puszijától felnyögök, majd gyorsan becsukom a szám. - Milyen kínos... Nem bírom visszafogni a hangomat... Ilyet is most elõször érzek... Kívánlak Anily-chan...

Nem érdekel milyen nõszemélynek fog tartani ezután, de nem tudom visszafogni a vágyaimat. Túlságosan is elcsavarta már a fejem... Minden porcikájával magába zár és nem enged el többé. Teljesen a rabjává váltam...

 

- A feslett nõcskés dologra visszatérve... - kezd bele amitõl a szívverésem felgyorsul és kissé idegesen várom a választ. - Egyáltalán nem tartalak annak. Nekem ugyan csak egyszer volt barátom... egyszer...és volt... Nem szeretnék emlékezni rá, szíven ütött a dolog. De... a puszta létezéseddel ráébresztettél, hogy igenis, egy nõ is képes arra, amire egy másik nemet képviselõ, sõt talán még többre is. - a mosolyától elönt a nyugodtság, de csak még inkább forr a vérem, már nem tudom meddig bírom visszafogni magam.

 

-De ugye... nem csinált veled semmit az a fiú? - kérdem kissé félve a választól. - Mert ha igen akkor minden erõmmel azon leszek hogy felülírjam ezeket az emlékeket azzal amit én adhatok neked... - mosolyogva pislogok. - Én nem foglak olyan könnyen elengedni mint ahogy õ tette. Te nekem ennél többet jelentesz. - mondom ki halkan, és vörös arccal szorosan összezárom a lábaimat. - De... Anily-chan... ettõl hogy így lefogsz kezdek nagyon zavarba jönni és... felizgulni. - mondom ki végig a szemébe nézve miközben a légzésem is kezd kéjes sóhajokba fordulni.

 

Kínos? De még mennyire. De nem mondanám hogy nem élvezem. Már attól hogy csak így tart kezdek teljesen becsavarodni. Nem tudom mit teszek ha tovább haladunk. Pedig hosszú még az éjszaka...

 

-Tudod...Hounho-san. – szólal meg hirtelen majd elhúzódik én pedig csak bámulok a szemeibe. –Azon gondolkoztam, hogy ugye te.. nos te itt felettem állsz, te itt dolgozol és csak egy diák vagyok és mégis... Érzed? Kialakul közöttünk egy kapcsolat... – megpuszil amitõl felforrósodik a testem. – Egy igen furcsa kapcsolat, az elsõ találkozás alkalmával, pedig nekem még meg sem fordult a fejemben lánnyal... Te meg... már egy érett nõ vagy, akinek engem kéne össze-vissza szidni, hogy vigyázzak magamra meg satöbbi, meg hogy biztos az igazolásért, meg minden... De mégsem... Magadba bolondítasz és nem is veszed észre.  Magaménak érezlek Sayuri és a magaménak is akarlak tudni... – méghogy szidni? Dehát hogy tudnák neked egy rossz szót is szólni? Akárhányszor csak rád pillantok, még erõsebben kívánlak... Ez a gondolatomat az zavarja csak meg hogy hátradönt. Fölémemelkedik és nem érzem magam kellemetlenül, azt tehet velem amit csak akar. Majd kezét az állam alá helyezve megemeli egy kicsit a fejem, hogy ne nézhessek máshova. De nem is tudnék... - Furcsa, hogy meg merem ezt tenni... Kihozod belõlem Hounho-san. – Majd visszahúz egyenesbe és a nyelvével megérinti az alsó ajkam amire én csak élvezettel sóhajtok. Amikor puszikkal halmoz el egyszerûen megmozdulni sem tudok.

 

Érzem hogy a keze lassan a ruhám alá csúszik amitõl bizseregni kezd minden porcikám, a tûz a szemében pedig levesz a lábamról és már levegõt vennem is nehéz de erõt veszek magamon hogy válaszolni tudjak.

 

-Igazából... nekem már megfordult a fejem, hogy egy lány talán boldogabbá tehet, mint bármelyik férfi a földön. - vörös arccal pislogok és egy visszafogott mosoly húzódik az arcomra. - Sajnos már túl sokat csalódtam a férfiakban. De... remélem nem tartassz ezért egy feslett nõnek. Az pedig lehet hogy testben már nem vagyok diák, de lélekben 

még ugyanolyan éretlen vagyok mint akkor. Annyi változott hogy én dönthetem el, hogy mit rontok el. Vagy ez esetben... hogy mire vágyok igazán... - a bal kezem a lábára siklik és a combját kezdem simogatni. - Viszont van egy óriási hibám... - a hangom lágyan cseng aztán felsóhajtok és a jobb kezemmel a felsõmet kezdem kigombolni. - Szörnyen telhetetlen vagyok... Sosem kaphatok belõled eleget. Most is... csak hogy ne zavarhassanak... - elõkapok a zsebembõl egy kulcsot. - ...kulcsra zártam az ajtót. Mi enne, ha azt mondanánk hogy bezáródtunk estére és nem találtuk a kulcsot? - mosolygok rá huncut szemekkel és a kulcsot a számhoz érintem. - Tudják úgyis, hogy milyen szerencsétlen vagyok. - kuncogva becsukom a szemem.

 

Másodpercekkel késõbb azajtó hirtelen kicsapódik amitõl megrezzenek és odapillantok. Két fiú hoz be egy harmadikat akinek a fején egy sebbõl folyik a vér. Ijedtemben elõször meg sem bírok szólalni. Egyrészt ha rajtakaptak volna biztosan bajba kerültünk volna, másrészt pedig a sérülés... nem mondanám hogy kis baleset lenne. Aztán a fiúk hangja ráz fel az ijedtségbõl.

 

- Hounho-san, történt egy kis baleset! – Mondja szinte kiabálva az egyik fiú, láthatóan rémült és aggódik.

 

- Atyaég srácok! Hogy történt ez? – Ugrok fel szinte egybõl bár nehezemre esik, majdnem visszaesek a székbe. Úgy néz ki a testem is úgy remeg mint a szívem. De odasietek hozzájuk és leültetem a sérült fiút majd megvizsgálom.

 

– Kicsit eldurvult a baseball... – Hallom a választ, amire csak egy sóhajjal tudok felelni. De bizonyára ezért vannnak tesiruhában. Jobban is vigyázhatnának a sportolók magukra.

Végül ellátom áés bekötöm a fejét, majd a fiúkat visszaküldöm. A sérültet pedig lefektetem az egyik ágyra.

 

Lassan visszamegyek az asztalomhoz és leülök. Még egy egyszer vörös arccal Anily-chanra pillantok aztán mosolyogva a papírokhoz fordulok. Milyen kár... Jobb lett volna ha kettesben maradunk még egy kicsit.

 

Lassan aztán véget érnek az órák és mindenki elindul haza, a fiúért eljöttek a szülei valamivel korábban, így megbeszéltem velük, hogy mit csináljanak ha hazaértek vele. Majd visszamengyem a gyengélkedõbe. Az ablakból látszik hogy megy le a nap és a sugarai narancsszínûre festik az egész szobát. Ahogy Anily-chanra pillantok a szívem vadul kezd kalapálni, hisz ismét kettesben maradtunk.

 

-Anily-chan, lassan neked is haza kell menned, a szüleid aggódni fognak. - Lassan és kimérten sétálok vissza az asztalomhoz de minden lépésemnél úgy érzem hogy mindjárt összeesek.

 

-Nincs még olyan késõ... - miközben ezt mondja egy mosolyt fedezek fel az arcán, amitõl elgyengülve leülök mellé az ágyra.

 

-Akkor... szeretnél velem maradni?... Egy kicsit?... - kérdezem tõle bátortalanul miközben a szemeibe nézek és egyre inkább érzem a késztetést hogy megcsókoljam.

 

-Csak egy kicsit szeretnéd hogy itt maradjak? - felül és azcomhoz hajol. Nem tudom levenni róla a szemem. Annyira akarom érezni azt amit nemrég a csók közben.

 

-Nem... Sokáig szeretném hogy maradj, de... Nem akarok a szüleidnek és neked gondot okozni... - de már nem is igazán értem mit mondok mert csak õ jár fejemben. Mintha nem is én lennék.

 

-Hm... - úgy néz ki mintha mondani akarna valamit de a testem magától mozdul meg  és a kezeimet a vállára helyezve gyengéden magamhoz húzom és megcsókolom.

 

Nem érdekel hogy egyáltalán van-e még az iskolában bárki aki megláthat minket. De végül is... a gyengélkedõt az elõbb kulcsra zártam...

 

-Várhat még az a papírmunka... - látom amint lerúgja a takarót, majd az ágy szélére ül. Ahogy közelebb húz magához a meglepetéstõl próbálok a székben, elvörösödve hátrébb húzódni. A combomra támaszkodik és érzem hogy a kezei remegnek. Aztán az arcomhoz hajol.

 

-Öh... Anily-chan... pihenned ké... - próbálok véget vetni a kialakult helyzetnek ezzel a mondattal, de belémfolytja a szót. Érzem ahogy az ajkaink összeérnek és hirtelen nem érdekel a külvilág. Lassan lecsukódnak a szemeim és csak élvezem a csókot.

 

Óráknak tûnõ percek múltán elhúzódik, én pedig csalódottan pislogok. Többet akarok. Nem akarom hogy véget érjen. Nem érhet véget. De visszafogom ezeket az érzéseket, elviekben ápolónõ vagyok és õ a betegem...

 

-Anily-chan... Miért csináltad ezt? Nem lenne szabad... I-Inkább feküdj vissza... - próbálok valami ésszerû választ kinyögni, bár inkább csak béna kifogásnak hangzik és az is.

 

-Huh?... Talán nem élvezted? - meglepett arccal pislog.

 

-Nem errõl van szó... Nem szabad ilyesmiket csinálnod. - elfordítom az arcom, mert nem tudok a szemébe nézni. Szörnyû embernek érzem magam...

 

-Ne beszélj hülyeségeket, már miért lenne baj? - emeli meg a hangját és a szemem sarkából látom a lesúlyott arcát. De semmit sem merek tenni. Pedig át akarom ölelni és megnyugtatni hogy, ez nem baj. De mégiscsak az...

 

-Nézd én... - kezdenék bele de a szót ismét belém folytja.

 

-Oh elég a kifogásokból! - visszafordítja az arcom és a szemembe néz. - Mondd azt hogy nem akarod és befejezem...

 

-Huh?... - percekig csak bámulom az arcát de nem bírom elutasítani. - Nem tudom neked ezt mondani... Nem hazudhatok neked...

 

Ezzel a két mondattal csípõbõl mondtam ellent az elõbbi kifogásaimnak és elveimnek. De hogy hazudhatnék ennek a gyönyörû szempárnak? Lehetetlen küldetés volna.

 

Aztán látom amint behozzák Anily-chant. Istenem mit csinált ez a lány, egy nap még nagyon összetöri magát... Végül megviszgálom és bekötöm a sérült csuklóját. Majd a barátnõit visszaküldöm az órára.

 

Úgy 20 perc múlva meghallom hogy felkel.

 

-Hounho-san! – Hallom meg magam mögül a lány hangját. Majd meghallom ahogy felszisszen.

 

- Jaj, Anily-chan ne! – gyorsan odafordulok a székemmel és a kezét a kezembe véve vizsgálni kezdem.

 

-Mi történt, Hounho-san?...- kérdezi majd néha elfintorodik miközben vizsgálom.

 

- Egy nem túl szép mozdulattal legurultál a lépcsõn, a fejed beverted és a jobb kezed magad alá szorult. – tájékoztatom, mire õ csak sóhajt.

 

Csendesen felteszem rá az új kötést és elengedem.

 

-Ezzel nem lesz nagy gond, de lehetséges, hogy kapott egy enyhe agyrázkódást kisasszony... – aggódva pillantok rá. Jobb ha nem küldöm vissza az órákra

 

-Remek...nem csak a kezem nem használhatom egy darabig, még meg is bolondultam? Járhatok a fogyatékos-képzõbe? Hát ez csodálatos, tényleg! – kezd el kiabálni. Egek...

 

-Ugyan-ugyan, nyugodj meg. Nem ilyen vészes. – próbálom megnyugtatni, kevés sikerrel.

 

- Nem vészes?! Nem vészes?...Nem...? ...- közben ahogy látom elkezdett hatni a fájdalomcsillapító. Hála az égnek – De... Most így mi lesz a hobbimmal? – Kérdezi miközben az arca veszélyesen közel kerül az enyémhez. Bár nem mondanám hogy ellenemre van...

 

- Hounho-san... Segítsen rajtam... – Néz rám kérlelve és visszadõl az ágyba. De mit tehetnék?...

 

-Nem tudok mit mondani csak azt hogy pihentesd a kezedet. Kérlek légy türelmes. - mosolygok rá kedvesen. 

 

-Legyen... - mordul fel kissé.

 

-Nem olyan rossz a helyzet... - kuncogva felállok és elõveszek egy papírt amire felírom az igazolását. - Jól van... a mai órákra már nem kell bemenned, úgyhogy nyugodtan pihenj.

 

-Rendben, köszönöm. - néz rám hálásan, aztán mintha elgondolkodna valamin.

 

-Mi jár a fejedben? - kérdem kíváncsian és visszaülök mellé a székembe. - Ha szeretnél, akár vissza is mehetsz az órákra, de jobb ha pihensz.

 

-Nem, nem errõl van szó. - továbbra is azzal a tünödõ tekintettel néz elõre, majd rám pillant de nem mond semmit.

 

-Anily-chan?... - akaratlanul is végigszalad rajta a tekintetem.

 

Végül érzem hogy vér szökik az arcomba ezért gyorsan elfordulok és próbálom eltakarni.

 

 A fenébe is... mik járnak a fejemben, ez nem én vagyok...

 

-Szólj ha szükséged van valamire én szerintem nekiülök a papírmunkámnak... - de amint ránézek a nagy kupac papírra sírni támad kedvem. - Vagy... talán késõbb... - kínos mosoly húzódik az arcomra. Rosszabb vagyok mint egy tanuló.