 Karakter: Hadham Dawud Fawwaz
Megjegyzés: ~vyv
Mikor belépek, épp valami leesik a tetőről, kigúvadt szemekkel meredek oda, ahová ledurrant. A por felkavarodik körülötte és benyeli, mint valamiféle... annyira megtetszik, hogy oda is csörtetek totális lelkesedéssel.
– Woah, ez miez?! – sprintelek, fentről, körben a nyílt folyosókról több fegyveres családtag jelenik meg, a fővezérük Ali és Fayiz bácsi. Jaj, nagyon szeretem, mikor a levegőbe kell lövöldözni, olyan, mint a tűzijáték, csak a tűz és a játék is hiányzik belőle... De mostmár lesz mivel játszanom!
– El onnan kölök, veszélyes! – int le, mire belépek a porfelhőbe és fogdosni kezdem a leesett, hatalmas izé kezét. Fú, tök vastag! Csillogó szemekkel tapogatom össze a mellkasát, a szeme csukva van, biztos beverte a kobakját... van nála egy pisztoly, de nem sokáig nézegetem, eldobom a picsába, engem az nem érdekel. Milyen fehér a képe!
– Dehogyis, ez az enyém! – sipítok fel ingerülten, azzal a lendülettel megragadom, és húzkodni kezdem a szobám felé, át az udvar másik oldalára. Nagyon nehezen megy, olyan nehéz, mint a tegnapi kampós izé kerekekkel. Milyen szép fekete haja van a fején! Mint egy méretes bokor! Belematatok, mégsem olyan mint egy bokor, mert puha, mint egy macska szőre. Mindig is akartam valamilyen háziállatot, ami az enyém! Lehet, hogy madár? Vannak azok a hülye hangú nagy fekete madarak, azoknak is tök ilyen a hajuk!
– Miért lenne már a tiéd?? Ez egy külföldi fasz, itt ólálkodott a házban, szépen kikötjük és agyonlőjük, majd a kutyák megeszik – dörrennek le rám, de gyorsabban kezdem el rángatni, hosszú csíkot váj a földbe, rögtön elképzelek bele egy folyót, szeretem a vizet! Nagyon!
– Ami a földön van, az azé, aki megtalálja! – ordítok vissza, mire többen is odajönnek hozzám, hogy elvegyék. Birtoklón ráfekszek és köréfonom a karjaimat, nehogy le tudjanak szedni róla. Nem! NEM! Én láttam meg előbb, én találtam meg, az enyém! – Meg akarom tartani! Ugye megtarthatom??
– Takarodj onnan Dawud, majd mi elintézzük!
– NEM! – üvöltözök én is teljes elánnal, a nadrágzsebembe nyúlok, és kikapom a késem. – Meg akarom tartani! ANYA! ANYA! – tombolok tovább, mikor megjelenik végre anya is az egyik ajtóban, apával karöltve, akinek szintén a kezében van az a barna markolatú fém.
– Mit szedtél már megint össze, idióta gyerek?! Ki ez az öltönyös fickó?! – utóbbit már Fayiz bácsi felé kiabálja, olyan hangzavar robban ki, hogy a fejemre szorítom a kezeimet és az új barátom lábaira ülök. Mindenki kalimpál a kezével, nagyon tátognak, mint a halak a piacon, mikor kiteszik őket a napra. Olyan port kavarnak a járkálásukkal, hogy köhögni kezdek és a szemem is becsukom, mire hirtelen csönd lesz. Nem szeretem, ha szárazat nyomnak le a torkomon, mintha hangyákat nyeltem volna, utálom! Nyeltem már hangyát, nem finom!
– Tudod, hogy felesleges vele vitatkozni, Khaled – sóhajt fel anya, én pedig hatalmas vigyorral vetem rá magam az én fekete madaramra.
– Megtarthatlak! Júúúj! – borzolom meg a haját, de nem mozdul. Végignyalom az arcát. Milyen fura íze van! – Együtt fogunk aludni, meg minden!
– Fogadjunk valami mocskos jenki, mit szaglászott errefelé? Hogy került a tetőre? – szólal meg apa, Ali bácsival beszélgetnek, újra nekilátok, hogy áttapogassam az új szerzeményem. – Ha van nála fém, dobd el fiam.
– Jó! – válaszolok lelkesen. Végigsimogatom mindenhol, mint a kakasokat! Itt–ott megrángatom a ruháját, meglátok valamit csillanni a csípőjénél, rögtön odakapok, elkezdem rángatni, kibontogatni, majd elhajítom a hosszúkás, bőrszerű valamit a fenébe. Apa azt mondta, vegyem le a fémet, és az úgy csillogott, mint a hold! Ami csillog, az fém, mint a csillagok!
– Szard le, megsérült úgyis, bordája tuti törött, agyrázkódást is kaphatott – Fayiz bácsi gondolkodva lép felénk és böki meg a lábával az enyém lábát, mire rámordulok. – Sőt, golyó ügyileg se vagyok teljesen nyugodt, nem tudom, bekapott–e egyet. De veszélyes, mindenkit úgy leütött, hogy csak akkor vettük észre, mikor már az emeleten lófrált. Durván verekedett ez a baszadék.
– Mi ez a kemény? – fogdosom erősen. Meg is kopogtatom, fura hangot ad ki, rossz a tapintása, nem akarom rajta! Előveszem megint a kést és szelni kezdem róla a ruhát. Mi ez?! Teknős?! Nem szeretem a teknősöket, nem lehet őket megölni, kicsorbul a késem tőle!
– A szarházi, biztos kevlár van rajta – hallok meg egy morgást a hátam mögül. Kevlár? Az micsoda? Lárva, csak rosszul mondták? Basszus, semmiféle lárva nem lehet rajta, hát attól még bebábozódik, én pedig nem hoztam hálózsákot, mit fogok csinálni?!
– De én nem akarom rajta! – szaggatom a ruháját kétségbeesetten, hogy leszedjem, de nem sikerül. Van rajta egy lyuk, belenyomom az ujjam, de amint forróság csípi meg a kezem, egyből kirántom. – És büdös is!
– Vigyétek be Dawud szobájába, zártabb helyen úgysem lehetne. Amint magához tér, kifaggatjuk – örömömben felkiáltok, felpattanok, és körülugrálom a két ismerőst, akik nyögve felveszik a földről és vinni kezdik.
***
Körbeszaglászom, amint kikötik. Régen engem kötöttek ki ide, ha több fogadást buktam el, mint kellett volna. Szeretem ezeket a láncokat, sokat játszottam velük, és van bennük valami sikamlós, fémes íz, összeroppantani sem tudom.
– Szorosabbra húzd meg rajta, nehogy megint teret kapjon, mert szétver bennünket – sziszegi Fayiz bácsi az egyik kuzinomnak, aki fura képpel ránt még egyet a láncokon. Az idegen lóg rajtuk, mint a ruhák, amiket porosra szárít a szél. Mint a rágó, amit tegnap találtam az egyik pad alatt. De nem vettem a számba, nem ám! Nem veszek minden szart a számba, azt mondta anya, hogy nem szabad. Helyette a padra kapattam rá a fogaimmal, de öregasszony íze volt.
– Ha lesz rajta bibi, rajtad is lesz – lököm odébb, hogy odaférkőzzek hozzá. Átölelem a derekát és odanyomom a fejem a hasához. Olyan illatos! Nagyon jó illata van… Bele akarok harapni!
– Dawud, ha felébred, szólsz – mordul rám Fayiz bácsi, nem szereti az én új madaramat, de nem tud érdekelni. Senki más ne szeresse! Az enyém, én találtam! – Ki kell vallatnunk, mi a szart mászkált errefelé. Külföldiek nem merészkednek ennyire be erre a térségre, okkal van itt. Lehet valami szaros kém.
– Nem lehet itt bottal, nem volt nála – ölelem át szorosabban, tetszik, ahogy a levegőt veszi. Mint egy nagy prés, beszívja és pumpálja ki magából. Mint a kinti kút! Boldogan dörgölődzöm hozzá, végre lett egy saját izém, biztos strapabíróbb, mint a békák!
– Nem akarsz egy kis hasist, fiam?
– NEM! – kiáltok fel, mire legyint egyet és kimegy a szobából. Végre! Odabújok, betakarom magunkat egy takaróval, szorosan belekapaszkodok, hogy ne csússzak le róla.
***
A szobán kívül ébredek fel, körülöttem többen is toporognak, belekapaszkodok a hozzám legközelebb álló ruhájába, hogy fel tudjak kelni. Botladozva nyújtogatom a nyakam, nem értem, valamit osztanak? Szeretem az ajándékokat, főleg, ami ingyen van! Lehet kapok egy új kakast? Anya azt mondta, hogy születésnapomra kapok egy kotlóst. Nem tudom mi az, omlós a húsa, azt igen. Értetlenül pislogok, mikor Ali bácsi kijön a szobából, kér egy olyan hosszúkás fémrudat és visszamegy. Megpillantom odabent a fekete hajat és mindenkit félrelökdösve igyekszem az ajtóhoz idegesen, amit bebasznak az orrom előtt. Gyorsan teszek egy kanyart, átlendítem magam a kerítésen, majd a sikeres pofáraesés után csörtetek a túloldalra, hogy bemásszak az ablakon. Súrlódik a lábam alatt a vakolat, de nem érdekel.
– ... emberül beszélj nekünk! – nagy durranás. Nem szeretem, ha nélkülem durrogtatnak, főleg nem az új madaramnál! – Még hogy Khaled fia, röhejes.
Beesek az ablakon, de azonnal gurulok is tovább, majd négykézláb kotrok közelebb, nehogy elkapjanak, de a grabancomnál fogva tépnek el tőle, mielőtt elérném a ruháját. Rögtön megperdülök és vérben forgó szemekkel emelem fel a kezemben levő kést.
– Húzd ki a beled! – mordulnak rám, több kéz nyúl felém, de nem hagyom magam.
– Az enyém – sziszegem. – Csak az enyém!
Elengednek, ilyenkor nem szoktak piszkálni, gyorsan iszkolok vissza a madaramhoz, ami kinyitotta a szemeit. Hű! Milyen szép! Beletúrok a hajába, csillogó szemekkel figyelem, ahogy követi a mozdulatot. Váratlanul marják el a lábam és húzni kezdenek tőle, egyik kezemmel a lábába kapaszkodom, a másikkal a kést vágom a döngölt földbe. Markolatig merül, tegnap tették suhogóssá az emberek a boltban!
– Szedjétek el tőle! – hallatszik sikoltás, de hamar beleharapok a legközelebbi kézre, ami a torkomra kulcsolódna.
– Nem engedem, hogy bántsátok! Én találtam! Egyedül én! – vágok hátra teljes lendülettel, elugranak a penge elől, de hamar fölém tornyosulnak. Rúgok egyet, egy nagy, színes felhő robban fel a padlóról, nem győzik ledobni magukról. Abbahagyják, Ali és Fayiz bácsi dühösen állnak a sarokban, hamar beállít apa is. A madaram homlokából folyik valami piros, odamászok hozzá, hogy letöröljem az ingujjammal. Jaj, hogy néz! Egyik szeméből a másikba nézek, két kezembe fogom az arcát.
– Elrontottátok! – ölelem át, mire megmozdul, szorosabban fúrom a fejem a hasához. Innen tűzzel lehet leszórni engem, nem mozdulok! Enyém, enyém, enyém! – Miért kellett?!
– Mert faszságokat beszélt, azért – vakkantja idegesen Ali bácsi. – Azt mondta, hogy érted jött.
– Értem? – vidulok fel, az arcára nézve. – Mit szeretnél tőlem? Mindent odaadok! – nem mond rá semmit, pedig az ilyen ajánlataimon mindig kapva kap mindenki! – Miért nem beszélsz? – nézek rá riadtan, majd hátrafordulok. – Miattatok nem beszél! Menjetek ki!!
– Eszünk ágában sincs titeket kettesben hagyni – sziszegi Fayiz bácsi, látom, hogy a kezében levő cső végéről valami a földre potyog. – Kijössz velünk…
– NEM!
– … szépen kapsz egy kis cuccot, utána majd tudod mérlegelni a dolgot. Nyomás!
Megint hasis és ópiizé, nem akarom most, most nem! Nem akarom!
– Itt akarok vele maradni! – ülök mellé, a felkötött karja mögé rejtem az arcom. Nem látnak! Háh, most jól megszívták, eltűntem előlük, mehetnek ki keresni! Némi beszélgetés után fogják magukat, és mindannyian kimentek. – Én láthatatlanná is tudok válni, ennyi! – tolatok ki mögüle, leülök vele szemben és csak nézni tudom.
– Hogy hívnak? Guraab? – kérdezek rá. Hiszen csak madár, ráadásul olyan sötét, mint azok a károgó, szemtelen madarak. Ő is csak úgy beesett az udvarba, mintha meglőtték volna. Büdös is volt az a teknős izé rajta! Nem szól semmit, így megpróbálok gondolkodni. – Ki fogom találni, csak várj…
Hmm…
– Zog? Fugl? Oiseau? Bird? Ptak? – júj, itt megrezzent a szeme! Szóval ptak! Igaz, az csak madár, nem varjú, de legalább idefigyelt! Annyira… szép szemei vannak! Annyira, de annyira! Megsimogatom felette a szemöldökét. Hű, ezt hogy is kell mondani… Sokáig erőlködöm némán, míg elkapom a fonalat, milyen szavakat kell egymás után pakolnom. – Masz piękne oczy!
– Hadham Dawud Fawwaz?
– Én! Énénén! – kuporodok közelebb, az ölembe húzva egy párnát. Hogy tudta! Hogy tudta! Pedig nem mondtam meg neki! Lehet nem varjú, hanem postagalamb! – Hoztál nekem valamit?
|
