Karakter: Gareki
Megjegyzés: Nainak
Két év telt el. Két hosszú év. Mérges vagyok magamra, és roppant türelmetlen vagyok, amiért nem haladok úgy, mint terveztem. Minél előbb akarok minél jobb lenni, hogy megvédhessem! De olyan sok időt pocsékoltam el már most is, és alig tartok előrébb, mint mások ennyi idő alatt…
Cöh!...
- Morcosan, mint mindig – bukkan fel Hirato mellettem. Ő jött értem, hogy visszavigyen a Második hajóra, míg el nem kezdődik a gyakorlati oktatás, ami az elkövetkezendő fél évet fogja felölelni a további elméleti oktatás mellett. Az egész előnye, hogy ez már közelebb fog zajlani a többiekhez, a Kutatótoronyban.
Örülök is, hogy láthatom majd a többieket, ugyanakkor nem is, mert úgy akartam eléjük állni – ráadásul sokkal hamarabb! -, hogy teljes értékű tagja lehessek a szervezetnek. Ennek a tervnek fuccs, ez az egy már biztos.
- Uruse, Négyszemű! – mormogok szándékoltan beszólva neki, de rám se hederít, csak mosolyog önelégülten. Úgy meg tudnám rúgni!
- Hogy letudtuk a kötelező üdvözlési köröket, akár indulhatnánk is – jelenti ki jókedvűen, majd valóban meg is indul. Nem kommentálom a dolgot, csak felkapom a cuccom, és követem visszasüppedve az előző akarok is menni meg nem is hangulatba.
* * *
Az út csendesen telt, ami jóleső volt. Nem lettem volna ráhangolódva semmi hülyeségre. Szerencsére Hirato sem nonstop piszkálódógép, mi több, nagyjából elmondta, mi minden történt, amit én is tudhatok, mióta nem beszéltünk. Igaz, ez kb. annyit jelent, hogy mindenki jól van, és éli világát. Sosem volt bőbeszédű a részleteket tekintve.
Kurva bosszantó, hogy tök nyilvánvaló, hogy mennyi mindent elhallgat, ahogy mások is. Még azon sem zavartatják magukat, hogy mindketten tudunk ezekről az elhallgatásokról. Viszont már belefáradtam, hogy foglalkozzak a dologgal, erőszakoskodjak vagy akár csak mérgelődjek magamban rajta. Úgyis csak Tsukitachi hajlandó bármit is mondani. Ahogy mindig, most is abból próbálok következtetni hát, amennyit hallok, még ha ez csupán annyit jelent is, hogy még mindig nem tett látványosabb lépést a Kafka. Cserébe a Cirkusz se jutott látványosabban közelebb a szervezethez. Tipikus patthelyzet, ami érzésem szerint nem a mi malmunkra hajtja a vizet. Sokkal inkább hasonlít ez a csend a vihar előtti baljós nyugalomra.
Viszont végre megérkezünk. Ahogy kiszállunk a külön hajóból, végig pillantok a Második hajón. Az egész egy nagy halmaz titok. Alig szívok azonban egy kis levegőt magamba, a bejáratnál felbukkan Tsukumo, s ahogy félreáll, mögötte Nai alakja jelenik meg, ahogy pislog kíváncsi értetlenkedéssel. A pillanat addig tart, míg fel nem fedez, mert ahogy meglát, megdermed, mint aki szellemet lát minimum, majd – a frász tör rám – elsírja magát.
- Ga… Gareki… - súgja, majd olyan heves lendülettel vetődik felém egyre hangosabban ismételgetve a nevem bőgve, hogy kis híján feldönt annak ellenére, hogy szinte semmi súlya nincs.
Elvörösödve fordulok félre, morogva, de próbálva sután valami viszontölelésszerűséget művelni.
- Én vagyok, csak fejezd már be.
A kellemetlen érzelgősségnek még azonban nincs vége, mert megjelenik az idióta szőke is, Yogi, aki a másik bőgőmasinát játszva sürög körbe. Ha Nai, és egy rövid időre Tsukumo nem fogna le öleléssel, már megrúgtam volna, hogy fejezze már be, nem pisis kisgyerek.
- Gareki-kun, ugye már itt maradsz? – kérdezi végül elengedve Nai izgatottan.
- Persze, hogy itt. Miért, mit hittél? – Csak úgy nem fecsérelném az időt idelátogatással.
Nem felel, helyette elindul, magával vonva. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a korábbi közös szobánk felé igyekszik.
Ahogy a szobába érünk, s körbepillantok, minden ugyanúgy van, mint mikor elmentem. Sóhaj szakad fel belőlem, de máris elleplezem az érzést, ami feltört vele együtt azzal, hogy lepakolok. Mégis, jobb kedvem van, mint egész út alatt bármikor volt. Valamiért azt hittem, hogy az ágyam már rég Karoku helye, s nekem valahol máshol lesz az új szállásom, hogy mondhatni visszatértem.
- Gareki… - lép mellém Nai, megzavarva gondolataim.
- Hogy van Karoku? – bukik is fel belőlem a kérdés, mielőtt téveszmékbe kergetem magam, mint egy hülye, naiv gyerek.
- Nem emlékszik rám – feleli Nai, lehajtva a fejét némi szomorúsággal. – Miután elmentél, felébfedt, de azóta sem emlékszik rám. Akari-sensei szerint valami ellen így védekezik. De nem értem… - Sóhajt, mielőtt folytatná. – Szoktam vele beszélgetni, de rossz, hogy nem emlékszik rám.
Szóval ezért szabad a régi helyem. Hehe… mit is gondoltam.
Gondolatom kissé kihallatszik, ahogy hümmentek egyet, de mielőtt megszólalhatnék, a kezem ügyébe nyom két füzetet.
Felvonom a szemöldököm.
- Ezek mik? – nézek rá, de kerüli a tekintetem.
- A tiéd – feleli. – Én… neked írtam. Minden nap egy oldalt. Vedd el! – tolja közelebb a füzeteket, még mindig kerülve a tekintetem.
Elszégyellem magam, amiért azt gondoltam, csak azért őrizte meg a helyem, mert Karoku nem emlékezett rá. Mert ez nem igaz. A két füzet a tanú rá, amely valóban tele van írva, ahogy belelapozok. Minden nap írt valamit, mert minden nap gondolt rám.
- Amint akad szabadidőm, elolvasom őket, rendben? De most inkább beszélgessünk, ha már itt vagy és én is itt vagyok – felelem végül, a két füzetet gondosan eltéve a csomagomba, hogy csak én férhessek hozzá, másnak ne szúrjon szemet. Mert ezek csak az enyémek, semmi köze másnak ahhoz, mi van bennük.
Viszont megragadom az alkalmat, hogy előkotorjak én is valamit. Egész úton, sőt, egészen mostanáig hezitáltam, végül odaadjam-e, de a logikus indok mellett immáron az érzelmi is győz. Ahogy megtalálom, a kezembe fogom, majd felé nyújtom. Kíváncsian pillant rám, de kinyújtja kezeit, s beleejtem a kis fém karperecet. Nem túl szép, nem foglalkoztam túl sokat a külsejével, inkább a belseje a lényeg.
- Ez micsoda? – kérdezi, mire kinyúlok, és az egyetlen látható gombocskát megnyomom a karperecen, mire abból előugrik egy kis figura, s mint a zenélős dobozoknál szokás, halk muzsikaszó mellett lassan forogni kezd. – Azta! – képed el, de a szeme felragyog, és végre rám néz. – Ez igazán csodálatos!
- Akkor vedd fel! – mormogom. Titkon örülök, hogy ennyire egyszerű lélek, és ilyenekkel le lehet nyűgözni, mert a kis szerkezet ennél sokkal okosabb, s nem is ez a lényege, ez csak a tökéletes álca. Nai elég egyszerű lélek, és az ilyesmi valóban lenyűgözi, s mivel a hallása a legélesebb érzékszerve, egy kellemes, kedves dallammal kedveskedni neki nem ördögtől való dolog, még az okosabbakban sem kelt gyanút akkor sem, ha tőlem van. Ezért tökéletes ez a kis karperec arra, hogy egy nyomkövetőt rejtsen el benne az ember, ami még egy egyszerű elven alapuló plusz érzékelőt is rejt, a karperec hőmérsékletétől függően jelzi, hogy azt viseli-e valaki, vagy levették. Így nemcsak azt fogom tudni, Nai pontosan merre csatangol, amíg rajta van, de azt is, hogy még rajta van, vagy már valaki levette. Mert hogy ő nem fogja magától, arról gondoskodom.
- Honnan van ez, Gareki? – kérdezi, felvéve engedelmesen a karperecet.
- Én készítettem – felelem, mire még inkább felragyog a tekintete. Azt hiszem, ennyi valóban elég lesz ahhoz, hogy ne akarja levenni.
- Komolyan? Gareki igazán fantasztikus. Nagyon vigyázok majd rá, és sosem veszem le! – Ugye? Mondtam én.
- Szavadon foglak – borzolok a tincseibe, amivel bár nem akartam, de elérem, hogy megint a nyakamba borulva szorongasson ölelés címszóval „halálra”. Meh…
* * *
Mivel mindenki akart belőlem egy keveset, a sok bejárkáló vendég elkerülése végett inkább kitelepedünk az egyik közösségi helyiségbe. Bár nem repesek a boldogságtól - igaz, már nem is zavar, mint korábban -, Nai mellettem ül, simulva, mintha elveszhetnék, ha nem érez legalább egy kis felületen a közelében.
Mivel szófukar vagyok, inkább Yogi viszi a beszélgetés fonalát - már ha nevezhető beszélgetésnek a monológ, amit levág. De legalább megtudok pár apróságot. Mint például azt, hogy Hirato mostanában több gyűlésen vett részt, és csak egy részére vitte magával Tsukumot - hiszen Yogi bőven ecseteli, milyen jól elvégezték a rájuk bízott feladatot, és vigyáztak a hajóra és Naira -, valamint azt is leszűröm, hogy Nai nem csak simán beszélgetni jár Karokuhoz, ahogy azt ő hiszi, hanem valószínűleg az az orvos, Akari, így kívánja stimulálni a srác agyát. Nai nem tudja, de képes más rezgésszámot produkálni, ha bármit megérez, érzékenyen, az emberek agyában, halk, alig megszülető gondolatfoszlányokat, kis túlzással. Valószínűleg abban reménykedik a doktor, hogy valamilyen kommunikációs módon vagy helyzetben sikerül elérnie azt, hogy az emlékezetkieséses Karokunk agya megpróbáljon önkéntelenül is rezgés szintjén összekapcsolódni Naiéval, és gondolatban próbáljon meg kommunikálni vele, mert akkor talán Nai a felszínre áshat valamit anélkül, hogy tudná, valójában épp pszichiátert játszik. Mindezt csupán abból szűröm le, hogy Akari mindig jelen van a beszélgetéseknél, és Yogi szerint roppant furcsa, hogy állandóan jegyzetelget meg olyan rémisztően hümmög.
De hiába szószátyár a szőke idióta, küldetésekről nem esik szó. Biztos vagyok benne, hogy voltak, és hogy volt olyan is, ami plusz információkkal szolgált a Cirkusz számára a Kafka céljairól, szándékairól, módszereiről, bármiről. Bár lenne ötletem, hogy tudnám kiprovokálni Yogiból az információmorzsákat.
Mielőtt azonban komolyabb hadműveletbe kezdhetnék, Hirato jelenik meg, és magával hív engem és Nait is. Egymásra nézünk, de egyikünk sem okosabb a másiknál jelen helyzetben, így követjük az irodájába.
- Látom, teljesen tanácstalanok vagytok, amit roppant mód élvezek, de nem hagylak titeket tudatlanságban - vezeti fel a mondanivalóját Hirato, elérve, hogy fintorogjak. - Szeretném, ha Nai elkísérne a gyakorlataidra a Kutatótoronyban. Számára is hasznos lehet, ha megfigyeli, amit magad gyakorlatban is tanulni fogsz.
Felvonom a szemöldököm gyanakodva. Nai viszont naiv örömben úszik, és két öklét boldogan az arca elé emelve bólogat. - Hai! - majd felém fordul. - Megint együtt leszünk, mint korábban, annyira boldog vagyok.
- Hűtsd le magad! - oltom le kissé, de csak mosolyog. Úgy csinál, mintha túl jól ismerne. (Talán tényleg így van.)
Hirato még untat az indulás részleteivel, és hogy Nait lefoglalja azzal, hogy elsorolja, mit vigyen magával, majd megkéri, hogy hagyjon magunkra minket egy picit.
Ahogy Nai kimegy, rá pillantok sokat sejtetően. Eddig ment a kamu, most fog jönni a lényeg. Legalábbis egy része.
Viszont mivel Nainak jó a hallása, biztosra megy, mert egy iratot nyújt át. Nem kérdezek, azonnal átfutom. Nem túl hosszú, nem túl informatív. A lényeg, hogy egyre több támadás éri azokat a településeket, ahol egy kicsit is lehorgonyoz a Második hajó, mivel pontosan tudja a Kafka, hogy Nai a hajón van, s Hirato úgy döntött, biztonságosabb, ha nem tud róla sok ember, de Nai inkább velem tart a Kutatótoronyba, amíg valamilyen módon elejét nem veszik a támadásoknak.
Bólintok, hogy értettem. Azért képzem magam, hogy meg tudjam őket védeni, ha most azzal segítek a legtöbbet, hogy magammal viszem Nait, akkor magammal viszem. Nem kérdés.
Hirato könnyed hanglejtéssel kezd még arról beszélni, mennyire elégedett a teljesítményemmel a képzésen, és hogy csak így tovább, valamint engedélyt ad a hajó könyvtárának használatára. Minden bizonnyal ez a monológ is csak színjáték, ha Nai maradt volna hallgatózni - vagy esetleg bárki más.
* * *
Míg lezuhanyzom, a gondolataimba merülök. Hirato megbízása arra enged következtetni, hogy a Kafka cseppet sem volt olyan nyugodalmas és csendes, mint ahogy azt a közvetlen híradásaiból gondoltam, épp ellenkezőleg. Vajon miért titkolják ezt ennyire Nai elől?
Hülye kérdés. Amilyen kis lelkiismeretes, képes lenne elszökni, hogy ne okozzon gondot, és ne haljon meg miatta senki, akit kedvel. Jó lenne, ha az a Karoku srác emlékezne végre valamire!
Megtörölközve, felöltözve lépek vissza a közös szobánkba.
- Gareki, Gareki, segíts, kérlek! - támad le azonnal Nai.
- Mi történt? - nézek szét a szobában eluralkodó káoszon. - Tíz percig voltam a fürdőben, mi ez az atombomba robbanás utáni tájkép? - förmedek rá számonkérve, mire a két kezét a háta mögé téve kezd illegni félrenézve.
- Csak…. csak próbálok bepakolni holnapra, de… a felét elfelejtettem annak, amit Hirato-san mondott, a másik feléről meg nem tudom, micsoda.
A fejem fogom a hülyeségére.
- Akkor mi a fészkes fenéért fogtál neki egyedül, szerencsétlen! - robbanok, de ahelyett, hogy megijedne, felkuncog, ahogy szeretettel teli tekintettel megállapítja: - Most épp olyan vagy, mint mielőtt elmentél. Köszönöm, hogy törődsz velem.
Elvörösödök, s hirtelen a rendetlenség felé fordulok inkább.
- Uruse, és segíts rendet vágni, mert kurvára aludni is szeretnék!
|
