Karakter: Stewart McCord
Megjegyzés: ~ az angol kutyának
A kabátzsebemből halászok elő egy cigis dobozt. Kinyitva ott vár még pár szál cigi, s egy gyújtó. Egyet kiveszek, majd az ajkaim közé helyezem. A gyújtó a másik kezemben landol, felserceg a cigi vége, orromat megcsapja a füst, majd nagyot szívva a torkomat is.
- Mindenki megbaszhatja – suttogom, miközben a nyelvemmel a fogaimat simítgatom, s a tengert bámulom. Megint sikerült felkúrniuk az agyamat, a sok eszes, akik igaz nem tettek le semmilyen vizsgát darukezelőiből, de mégis okosabbnak hitték magukat. A kávészünetet nem voltam hajlandó azokkal a hamis skótokkal tölteni, akiknek az agyát ellepte a bekeveredett angol vér. Böh! Szégyen volt rágondolni is.
- McCord! Itt a kávéd – lép mellém Douglas öreg harcos, kinek még mindig haloványan bár, de vöröslik haja a sapka alatt. Hallottam, hogy megint összezörrentél a fiúkkal. Nem jó dolog ám így veszekedni a komákkal.
- Ők kezdték - dörmögöm a bögrémbe, mire kapok egy értetlen pillantást az öregtől. - Beleszóltak abba, hogyan dolgozom. Pedig fingjuk sincs hozzá. Életükben nem ültek még daruban és még így akarják megmondani mit csináljak! Persze, hogy mérges vagyok. Az én munkámba ne pofázzanak bele...
- Ne duzzogj itt, mint valami asszony – osztja az észt, amin csak még jobban felhúzom magam.
- Nem duzzogok. Dühöngök – szürcsölök bele a kávémba. – Köszönöm – emelem meg a bögrét, mire egy biccentést kapok. Csípem az öreget, vérbeli skót. Mindenben. Igaz néha beszól, de azt hiszem, ez teszi igazi skóttá. Meg mi vörösek összetartunk, mit ide egy kis észosztás!
- Ha úgy döntöttél megbékéltél a világgal, gyere be s melegedj meg. Ha nem – folytatja látván dacos képemet -, legalább ne játssz majd odafent biliárdosat. – Erre ajkamra széles vigyor ül, értem a célzást.
- Értettem – biccentek aprót. – Nem akarok börtönbe kerülni – teszem még hozzá, majd a távozó öregre kacsintok . – Hisz ki dolgozna akkor, hm?
- A mocskos angolok! – jön a válasz, amin elnevetem magamat. Máris jobb kedvem lett, mi tagadás.
A nap hátralevő részében megkeres pár bajtárs, elmennék e velük este egy kis ivászatra. A cigivel együtt görbül mosolyra a szám. Micsoda kérdés, emberek! Én, Stewart, ivásra születtem, s mint igazi skót, élek is vele. A bátyám is erre tanított, bár ő talán túl skót volt már. Hamarabb is sittre kerülhetett volna, de a tetőfok csak egy éve érte el. Nem akarok bekerülni mellé, hiába volt ő a példaképem. A szabadságot még mindig jobban szeretem.
A kedvenc kis kocsmánkba ülünk be, hogy a szokásos marha adagot elfogyasszuk a whiskyből, s együnk mellé egy kis virslit is. Mert ez járt már a sok piához, mert többen jöttük inni, mint megszállni. A konyha meg ott volt, nem hagyták, hogy az egerek népesítsék be. A többiek épp a közeledő nagy meccsekről beszélgettek, én pedig a virslimet zabáltam lelkesen, mikor betért egy srác. Alfred lerakja elénk az újabb adag whiskyt, majd megy is a vendéghez. A többiek nem nagyon foglalkoznak vele, azonban én érzek vele kapcsolatban valamit…
Aztán meghallom a jól ismert angol akcentust. Igen! Skót kopó vagyok, aki kiszagolja az angolokat. Vitathatatlan. Bamba és marha messze jár, amit nem is csodálok. Egy, mert angol. Kettő, mert nincs anya szoknyája a közelben, nehéz egyedül kikérni a tejbepapit. De nem, ő teácskát kér, és nem whiskyt kér mellé, hanem tejet. Gondolhattam volna…
- Nézzed már! – karol vállon Kenny, miközben a félig üres poharával próbálja behatárolni melyik is az igazi tévé - Hát a CELTIC-ről dumálnak. Asszondják hogy… szo-szo-szophatjuk a meccsünket, mert az angol csapatok le-le-lenyelnek minket! Hát h-hallottál már ilyet Ste?
- Jó párszor – felelem, majd próbálom magamról lehámozni. Mikor végre sikerül, újra a srác felé nézek. Nem szőke. Fekete. Akkor nem illenek rá a szőke angolos viccek. Bukta. Eléggé sokáig figyelem, felmérem a terepet. Nem tűnik alacsony kis mitugrásznak, és olyan véznának sem. Remek! Lehet majd vele egy egészségeset verekedni. S míg ezen töröm a fejemet, kiszúrja, hogy nem túl szerelmesen őt méregetem, s úgy dönt, nem hagy tovább ábrándozni. Ledönti a teáját, mintha alkohol lenne. Ekkor már a többieknek is feltűnik, együtt követjük a tekintetünkkel, ahogy elsiet. De nem ki, hanem fel. Aha! Szóval nem reménytelen ez az egészséges erőfitogtatási reményem.
Három nap telik el, s én minden nap küldök felé egy kedves pillantást. Remélem érti a célzást, hogy tetszik nekem, szívesen megszeretgetném a két öklömmel. A srácok szerint túlságosan is rákattantam, s ezt arra fogják, rég voltam nővel. Nem kell nekik tudni, hogy Ian húgát néha elkapom, ha incselkedik velem. Néha.
Este összegyűlünk a kocsmában, kicsit többen a szokásosnál. Meccs van, ilyenkor mindig itt gyűlünk össze. Nem hiába hívják Félidő Sörözőnek (meg Szállónak). Mindenki egy korsó sör mellett figyeli, egyikünk se akar igazán részeg lenni, hogy lemaradjon a fontos pillanatokról. Együtt örülünk, s együtt sírunk. Minden skót gólra két nagy kortyot iszunk, míg ha az angolok remekelnek, egyet. Szégyen ez, mondom én!
Addig nem is tűnik fel nekem az angol, míg az egyik haver oldalba nem bök, s fejével felé int. Lassan fordulok felé, míg ő lép párat a banda irányába.
- Már elnézést, de nem lehetne halkabban?! Az ember a saját gondolatait nem hallja, akkora a ricsaj- nyitja ki a száját, s ad hangot nemtetszésének.
- Problémád van? – Áll fel Malcolm, aki mindünk közül a legerősebb, legnagyobb és legagresszívabb.
- Igen van a rohadt életbe is. Napok óta hallgatom ezt a szart és elegem van.
- El lehet menni, ha nem tetszik valami – jegyzi meg Hamish.
- Egyszerűbb lenne, ha lejjebb vennétek a hangot és kilőnétek magatok. Ugyanúgy vendég vagyok itt, mint ti, nem küldhettek el – pattog, akár egy vízibolha. Kezd elegem lenni abból, hogy nem hallom tőle a tévét.
- Te meg nem halkíthatod le a tévét – vetem neki oda. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de nem érdekel, visszafordulok a tévéhez. A többiek is láthatóan belenyugodnak a jelenlétébe, majd mindenki visszaül, s folytatjuk tovább a tévé bámulását. Feszült a helyzet, ahogy a műsorvezető hangján is hallatszódik, helyettünk is üvölt.
- ÉS A CELTICNÉL A LABDA!! MÁR CSAK PÁR MÉTER VAN KÖZTE ÉS A KAPU KÖZT!! EGY HATALMAS LÖVÉS ÉS… - A televízió elhalkul, majd elsötétedik. Mind egyszerre kapjuk a fejünket a konnektor felé. A tévé csatlakozója a nagypofájú leendő halott angol kezében himbálózik. Halálos csend. A kis mocsok képére is ráfagy a halovány mosoly.
- Te kis rohadék… - tér eszéhez Ian, mire mindenki felfogja mi is történt igazából. A kis szemét kihúzta a tévét. És nem tudjuk sikerült e a gól, vagy sem! A beleiből fogunk kábelt csinálni, az biztos.
Egyszerre pattanunk fel, én még látom, ahogy a pult mögött Alfred lassan elsomfordál, jól tudván mi is következik. Angol elszelel, mi meg utána, ott ahol tudunk. Túl sokan vagyunk a szűk folyosóra, páran, köztük én is, az ablakon ugrom ki, hogy le ne maradjak. Ha istenesen nem is én fogom elkalapálni, de egyet szeretnék belé rúgni.
Káromkodás, üveg, cipő. Kinek mi esik jól. Jól bírja az elől haladó leendő meglincselt, sokan inkább lemaradnak és visszamennek. Jó, az a négy sarok nekem meg sem koccan, de akik gyaloglás helyett is a poharat emelgetik, nos, nekik hamar elszáll a harci kedvük a menetszéllel. Ian is így tesz, de még megjegyzi előtte, hogy majd mondjam el, hány foga volt a földön.
Malcolm éri be először, le is teperi egy isteni jobbossal. Akinek még megmaradt a rugdoshatnéka beéri, velük együtt én is, míg az óriásunk felkeni a falra. Jönnek az ötletek, ki mit tenne vele. Valami olyasmi is megüti a fejemet, hogy „kúrjuk a földbe”, amin kelletlenül is elröhögöm magam. Bár nem biztos, hogy egyre gondoltunk. Én a lábammal kívántam ezt tenni…
- Csak verjük ki a fogát, srácok! – kiáltok én is. – Minden alkalommal, ha tükörbe néz eszébe fog jutni a CELTIC meccse.
- Meg Skócia! – helyesel valaki, mire felnevetünk. Az utca lakói is kijönnek a zajra, valaki csak a fejét ingatva visszamegy meccset nézni, de akad olyan is, aki ellenzi, amit csinálunk. Nem mintha zavarna minket a dolog. Csak nincs isteni jó ötlet, amit mindenki szívesen elkövetne. Talán ez menti meg, no meg Ian, aki úgy robban be közénk, mintha kergetnék.
- NYERTÜNK!! A KURVA ÉLETBE GÓL LETT ÉS MI NYERTÜNK!! – ordítja teli torokból. Döbbent csend, majd egyszerre ujjongunk fel. Kit érdekel a mocsok, nyertünk! Egyedül Malcolm szemezget még vele, de hamar otthagyja s utánunk indul vissza, a kocsmába. Összeölelkezve vonyítunk együtt, az angol már el is felejtődött. Csak az a lényeg, hogy nyertünk. Végre! Szorgos népünk győzött!
Egymásba karolva indulunk el az utcákon, énekelve. Hangosan daloljuk a Flower of Scotlandot, nevetünk és kurjongatunk, több ablakon is kiszólnak, hogy más aludna. Kit érdekel az alvás, ha végre nyertünk az angolok ellen? Minket biztos nem! S addig énekelünk, míg hangunk van, míg a Nap fel nem kel. Nem is tudom már kinek tűnik fel egy buli a láthatáron, s azt se tudom már ki egyezik bele, de megindult a csorda, egyenesen oda. Én szimatolom ki először az angol veszélyt, de a többiek már annyira kokik, hogy pia láttán ellágyulnak.
A hely előtt kisebb tömeg áll, nevetgélnek kezükben egy korsóval. Hamish átkarolva húz közelebb, míg én a számat húzva próbálok ellenkezni. Elhagy a győzelmi ének kellemes bizsergető érzése, helyette gyanakvás telepedik rám. Támaszként vonszolom a havert, aki minden nőre szélesen vigyorog és köszönget. A rondáknak is.
- É-és emb-ember, figyeljé’, hallod, hé, paraszt, figy... – itt közelebb hajol hozzám, majd a fülembe liheg. – Én ma m-m-m-meg fogom azt a b-bögyös kis sz-szőkét húzni…
- Te? – nézek le rá, mire én elkezd bólogatni. – Kétlem – vigyorgom, de le is fagy egyhamar. A falnak vetett háttal ácsingózik, bekötött képpel a probléma. Rögtön felismerem a képét, így is. Lehetetlen elfelejteni azt, aki kihúzta a tévét a döntő pillanatban. Az unokáimnak is le tudom majd írni, az hót biztos.
- Hamish, az ott nem az angol szemétláda? – suttogom, de ő csak integet egy vöröskének. – Hamish.
- Én ezt a v-vöröset ú-úgy meg fogom d-dugni – vihogja, míg én elintéztem egy szemforgatással. Egyedül sem bír állni, nemhogy dugni... Ekkor szúr ki a mitugrász, s láthatóan ő is annyira repdes az örömtől, mint én. Bár nem is tudom kettőnk közül ki a menőbb: ő a lekezelt képével, vagy én az oldalamon vonagló, részeg haverral.
- Ültess le… - csapkodja a vállamat Hamish. – Be kell fűznöm azt a b-barnát…
Én nem leültetem, én levágom a székre. Annyira ereje sincs, hogy ráncba szedje magát, így szétvetett lábakkal s kezekkel szenved a széken. Nem csodálom, hogy a kiszemelt barna egy kacsintás után száját húzva arrébb megy a barátnőkkel. Én azonban le nem veszem a tekintetemet az angolról. S ő se rólam.
A természetfilmek ugranak be, ahol a két hímoroszlán percekig csak lesi egymást, majd hangos robajjal egymásnak esik. Lassan közeledem felé, míg ő görcsösen szorítja a korsóját. Leüthet vele, nem bánom. Jó buli lesz, érzem. Azonban mielőtt megkezdődhetne az igazi zúzás, egy srác lép mellé, széles vigyorral, s csak dumál és dumál neki. Mikor azonban feltűnik neki, hogy a srác engem figyel, ő is rám emeli a tekintetét. Meg is jegyez valamit, amire az angol mérgesen összevonja a szemöldökét. Aha, szal beszólt neki… máris szimpatikus. Megkapogatja a vállát, majd otthagyja. Itt az esély…
- Stewart! – csilingel mellettem egy női hang, mire én oldalra nézek. Ian húga, Delma az.
- Szia – küldök felé egy mosolyt.
- Szia – köszön vissza, miközben illegeti magát. – Nem is tudtam, hogy te is itt leszel – duruzsolja, míg én visszafordulok az angol felé… aki addigra eltűnt a tömegben.
- Én sem gondoltam… - felelem őszintén. – Csak erre tévedtünk.
- Oh, értem. Ian is itt van? – lép közelebb, mire én megcsóválom a fejemet.
- Hazament.
- Hé, Stewart… Nem lépünk le cigizni? – elvigyorodva, vágom zsebre a kezeimet.
- Dehogynem. Nálatok, vagy nálunk?
- Ti közelebb laktok, menjünk oda – kacsint, míg én elindulok utána. Az angol ráér később. Most gyógykezelésem lesz. Fú, de milyen!
|<°~¸¤¸~°>|
A számban egy cigivel állok az épület sarkánál. Ködös a reggel, minden homályba fedett, de a szakavatott szememnek így sem akadály, hogy a távolban álló hatalmas hajó körvonalait kivegyem a szürkeségből. Nem rég óta horgonyozik ott, azt mondták a javítása akár több hétig is elhúzódhat. Persze ezzel nem lenne volna gond, sőt, így jártak… nincs miért sajnálni őket, mással is megesett már, nem egyszer.
De az a tény, hogy az angol mitugrász is velük együtt tart, hogy hozzájuk tartozik, hogy miattuk tette ki a lábát a skót földre… Mérgesen harapok rá a cigarettám végére. Ez már bőven nem tetszik, s egyáltalán nem tudok felette elsiklani. Hiszen ő nem vízum köteles, úgy mint a legénység fele, akik a világ tájairól összeszedett jött-ment tengerészek. S 1707-nek köszönhetően Skócia Angliához tartozik, s így lett Nagy-Britannia… s amit ebből ki akartam hozni, azaz, hogy így vízum sem kell az angol senkiháziknak. Még azt sem lehet neki mondani, hogy: Takarodj vissza a hajódra, angol kutya! Pedig milyen jól esne…
Félreértés ne essék, a többi angol nem vált ki belőlem hasonló ellenszenvet. Persze, ők nem is a kedvenc fogadómban szálltak meg, hogy aztán kihúzzák a tévét a meccs döntő pillanatában… „Szégyen! Hisz angol, mit csodálkozom? Nem ért ő semmihez, agya sincs, hogy belegondoljon abba, mit is tesz!” Még egy aprót biccentek is, magamnak adva igazat. Így van. Teljesen! Igaz a Bibliában nem áll, de attól még igaz lehet…
Ettől kicsit nyugodtabb leszek, s csak szívom tovább a bagómat. Ha szidhatok egy angolt, mindig jobb kedvre derülök. Sőt, talán még az egészségemnek is jót tesz. Minden igaz skót így érez eme téma iránt, hisz a mocskos angolok becsmérlése a vérünkben van. Ezt senki nem vitatta eddig.
Miután kielmélkedem magamat s elszívom a cigimet, visszamegyek dolgozni. Aznap többször nem jut eszembe az angol. Jól megvagyok nélküle, nem kell ő a jókedvemhez. Bár helyette szidom a birka munkatársaimat, akik kergébbek, mint valaha. De Skóciában így szép az élet. Jó a pia, isteni a levegő s éljen CELTIC!
Munka után gyorsan átöltözöm, majd felpattanok a biciklimre. Nem lakunk messze a kikötőtől, s így legalább kicsit mozogok, nem pedig egy újabb járműbe, gépbe ülök bele. Bár egy nehezebb, kézzel pakolósabb nap után amint meglátom a kétkerekűt, a hányinger kerülget…
Hazafelé menet betérek egy kis vegyeskereskedésbe cigiért. Ott van a környéken a legolcsóbb, a többi áruval együtt. Mikor belépek a boltba, megszólal az ajtó felé akasztott kis csengő, jelezvén, hogy vásárló jött. Minden falon polc sorakozik, a lehető legmagasabb pontig. Nem egyszer volt olyan, hogy engem kértek meg, vegyek le valamit a tetejéről. De nincs ezzel gáz, egy skót testvérnek mindig szívesen segítetek. Egy asszonyjelöltről meg ne is essék szó!
- Hahó! – kurjantok egyet, amint belépek. Jól ismerem a boltost, Paddy még apám gyerekkori barátja. Meg a keresztapám is. Jó fej öreg, skót is, olcsó cigije is van…
- Gyere csak! – jön a válasz, míg én vigyorogva megindulok. A pulthoz érve kezet fogunk. – Mi újság otthon? Apád rég járt erre.
- Én viszem neki a cigit, azért nem járkál erre. Fáj a térde – felelem.
- És a bátyád?
- Ő is jól van… már ahogy lehet – intézem el egy vállrándítással. Azonban mielőtt folytathatnánk egy torokköszörülésre leszek figyelmes mögülem.
- Fizethetnék? – érdeklődik angol akcentussal, míg én felvont szemöldökkel lépek arrébb. A helyemre lép a pénztár elé, s nekem akkor tűnik fel az ismerős angol.
- Oh, hát megint összefutottunk? – könyökölök rá a pult szélére, széles vigyorral a képemen. – Gyógyulgatnak a puszikáid? – vigyorgom, míg Paddy mindent beüt a gépbe.
- Örülj, hogy nem jelentettelek fel titeket – vágja oda, míg én felröhögök.
- Nincs még nyolc napod túl nem gyógyuló sebed. Még, de ha akarod intézhetek neked pá… - gúnyolódom, azonban Paddy közbeszól.
- Nem verekszel, Stewart. Az én boltomben vagy előtt meg végképp nem! – fenyeget meg a mutatóujjával, mire én kiegyenesedem, s zsebre vágom a kezeimet. – Ennyi lesz – bök Paddy a kijelzőre. – Vagy várjon, kap egy kis árleszállítást. Elég egy tízes. – Tudom, hogy miattam csinálja. Tudom!
- De Paddy, tegnap este kötözködött velünk! És még árengedményt is kap? – háborgok, míg az öreg legyint egyet.
- Csak legyél csendben, fiam. Köszöntem a vásárlást – nyújtja át a szatyrot az angolnak, aki halovány mosollyal az ajkán veszi át.
- Köszönöm.
- Ne köszönd te kis szemétláda ilyen elégedett pofával, me… - dühöngök, de megint közbe vág az öreg.
- Na, ebből elég legyen. Mi a fene bajod van?
- Angol! – pufogom felháborodottan. Paddy széttárt karokkal néz rám, mintha még ezen felül is kéne valami indok neki. – Kihúzta a tévét tegnap a meccs közben!
- Csak halkabbra kellett volna vennetek, vadbarmok – vág vissza az angol.
- Jól van fiatalok, ne legyetek ilyen szerelmesek – tapsol, majd rákönyököl a pultra. – Stewart, nem vered szét. Te meg kölyök tanuld meg, egy skót és a foci az elválaszthatatlan. Most pedig tűnés!
- Csak ne bömböltetve néznék… - dörmögi, majd indul el.
- És a cigim? – kérdezek vissza, mire Paddy két dobozzal a kezembe nyom.
- Majd apáddal rendezzük a számlát – legyint, csak menjek már. vetek egy lenéző pillantást az angolra, majd elindulok a kijárat felé. Én fogok előbb kilépni és nem, azért sem fogom megtartani neki az ajtót!
Szerkesztve Eshii által @ 2014. 03. 08. 20:58:07
|
