Talán majd egyszer lehet, én is kipróbálom azt a fajtát. Mi is volt az oldalnak a neve? Valami… a szerepjáték az benne volt. Az is, hogy anime. Áh, megvan! Korhatáros anime szerepjáték. Igen, ez volt az az oldal! Majd még visszanézek oda is, de elõbb van egy kis írnivalóóóóm!

Félbeszakítom az emberi hormonális rendszer szépségeit, mert bár imádok az endokrin rendszerrõl olvasni, hiszen nem sok szebb dolog van egy kis trioxinnál, de muszáj megírnom az én részemet. Teljesen ráfanolódtam erre a játékra, egyszerûen lehetetlenség nem a függõjévé válni.

Kurt könnyedén kikerülte az õt célzó kõ útját; ha a kis elfecske el akarja õt riasztani, valami mást kell kipróbálnia. A tolvaj továbbra is várakozóan tekintett az immár mozgolódó kis vadmacska felé, ám nem moccant a helyérõl.

- Ember vagyok – szólalt meg végül hosszú percek néma csöndje után a tolvaj. Be is mutatkozott a biztonság kedvéért, hiszen a végén még Embernek szólítaná az elf. Persze, ezt önmaga sem hitte el, hiszen intelligens kis elfecskének tûnt a vadmacska, de jobb a biztonság. Na meg, így legalább tudni fogja, hogy mit kell majd Kurt alatt sikoltoznia kéjes örömében.

- Liam – felelte hosszú-hosszú percek után a másik. Liam. Szép név, olyan szép, mint õ, és mint a hangja. A tolvaj még többet akarta hallani azt a hangot, lehetõleg a vágytól kissé karcosan.

Meséljek neki… vajon mit meséljek neki? Bár élvezem ezt a játékot, ilyen sem volt még, hogy ne tudtam volna hogyan folytatni valamit. A párbeszédek az életben sem az erõsségeim, de majd csak kitalálok valamit. Muszáj lesz, mert fél óra múlva, csak hogy ne nálam ragadjon le a dolog, föl kell tennem a következõ részt, hogy aztán folytathassa, és egész hajnalig, amíg le nem ragad a szemünk, írhassuk. Legalábbis remélem, hogy addig fogjuk írni, és nem valami tizenpár éves fruskával játszom, akinek nyolckor már takarodója van. De talán idõsebb. A nemben nem lehetek biztos, a felhasználó név még nem jelent semmit, ahogyan a felhasználó mellett levõ kis fiú jel sem. Az interneten bárki eladhatja magát bárminek és bárkinek, hiszen az egy nagy-nagy szerepjátékos felület. Én már csak tudom, fél éve belefutottam egy magát tizenhét évesnek mondó csodaszép lányba, akinek imádtam a profilképét, ám mikor fölvett facebookon, kiderült, hogy igazából egy negyven éves csávó, aki a saját unokahúga képével regisztrált föl. Fura és morbid.

Újból elolvasom a kapott levelet, és a kezembe támasztom a fejem. Na, mit meséljek neki?

Kurt tudta jól, hogy az igazat nem mondhatja, mert akkor egybõl megtámadnák õt, így marad a hazugság. Még jó, hogy annyi éven át gyakorolta, most már olyan profi lett benne, hogy még egy gondolatolvasót is simán átverne a hazugságaival. Pillanatokig csönd volt, csak egymást figyelték rezzenetlenül, majd a tolvaj megszólalt mély, karcos, bagófüsttõl rekedtes hangján.

- Egy férfit keresek. Azt mondják, ebben az erdõben veszett el, tíz évvel ezelõtt, és azóta sem látták többet. Talán te tudsz nekem segíteni… - kíváncsian várta szavai hatását, nem tudhatta, hogy ezzel fölkeltette-e a kis vadmacska figyelmét, vagy sem. A dolog azon része tényleg igaz volt, hogy tíz éve elveszett ebben az erdõben egy férfi, ám azon része, hogy õt keresi, egyáltalán nem. A férfi anno az akkori legjobb barátja apja volt. A férfi megszállottan kutatott az õ „Édeskéje” után, akirõl azt sem lehetett tudni, hogy nõ-e, vagy férfi, állat-e, vagy ember. Mindig mindenki csak „Édeskének” ismerte a keresett valakit, még a saját fia sem tudta, kit keres az apja. Azért csak akkori legjobb barátról van szó, mert hogy, hogy nem, teljesen véletlenül aprócska köze talán volt Kurtnek ahhoz, hogy a férfi elveszett. Õ beszélte rá a férfit, hogy jöjjön el ide, ám csak úgy találhatja meg az õ „Édeskéjét”, ha neki adja az összes vagyonát. A férfi megtette, majd eltûnt, a fia pedig egy életre megutálta az összes Kurt nevû illetõt. Van ilyen…

- Tíz éve? – kérdezett vissza a kis elfecske halkan, szinte ízlelgetve a szavakat. Kurt élvezettel hunyta le a szemét egy pillanatra; akár örökre szívesen elhallgatná az õ kis vadmacskája dallamos, lágy, szinte csilingelõ hangocskáját.

- Tíz éve, pontosan ebben az évszakban – pontosított. Egy része talán kíváncsi is volt rá, hogy vajon mi történhetett a férfivel, ám a másik, jóval nagyobb része egyszerûen csak élvezte a fiúcska látványát és hangját.

Cím: Re: Re: Re: Re: Váó!

Üzenet: Szia!

Lassan igazán kitalálhatnánk ezeknek az üzeneteknek más címet, különben vagy húsz Re: lesz majd címnek a végén xD

Szóval, megírtam a folytatást, remélem, nem lett rövid, nem lett hosszú, akármi… jó olvasást hozzá!

Egy óra múlva jövök vissza, addig folytatom a biológia szépséges rejtelmeinek felfedezését! xD Remélem, addigra lesz folytatás *-* de persze nem siettetlek, megértem, ha van más dolgod is! :D

- Örülnék, ha Mr. Crowell is megtisztelné jelenlétével az órát - kapom föl a fejemet a tanár hangjára, illetve arra, hogy pontosan az orrom elõtt landol egy súlyos biológia könyv az asztalomon. Hoppá! A csoporttársak nevetése, és a szégyen miatt egyre lejjebb húzódok a széken, legszívesebben most azonnal elsüllyednék. Ilyen, hogy egy tanárnak rám kellene szólnia, még sosem fordult elõ velem, és nem most akartam elkezdeni. Ez ciki.

- Elnézést, tanár úr! – motyogom teljes zavarban. A tanár csak lemondóan megrázza a fejét, és sóhajtva visszafordul a táblához. Na, ezért nem jó ennyire függõnek lenni, mint amilyen én vagyok!

---*---*---*---

Alig érek haza, a gépem már kapcsolom is be, hátha kaptam valamit. Egy üzenetet legalább… Amíg arra várok, hogy végre bejelentkezzen a gépem, gyorsan csórok kaját a konyhából, majd a szobámban lévõ fotelba letelepedve magam elé veszem a gépem, és már lépek is be az oldalra.

Izgatottan kattintok rá az üzenetekre, és legszívesebben fölkiáltanék örömömben, hiszen Liamtõl kaptam, ráadásul kettõt is, de nem volna túl jó ötlet, hiszen anya itthon van, és a végén még megijedne, hogy valami bajom történt, így csak csendben örömködök. Tetszett neki, ráadásul írt is nekem. Egy fél órája kaptam kb az üzenetet, tehát akkor még van fél órám addig, amíg vissza nem néz a tanulásból. Remek, akkor addig gyorsan megírom neki a reagot, aztán állhatok neki tanulni, egészen addig, amíg választ nem kapok.

Az ismeretlen dühös szusszanása a vadmacska elnevezésre igencsak elnyerte Kurt tetszését, és még nagyobb élvezettel vetette bele magát a harcba. Természetesen nem volt igazi harc, mind a két félen látszott, hogy nem vetik be minden erejüket a másik ellen, ez inkább csak egymás kóstolgatása volt, hogy meddig mehetnek el anélkül, hogy valami visszavonhatatlan dolog történne. Valószínûleg, ha valaki megkérdezné tõlük, mi volna az a visszavonhatatlan dolog, nem tudnának rá válaszolni, de tudat alatt így kellett lennie, hiszen máskülönben két idegen, két harcoló fél miért nem vetné be teljes erejét egymás ellen.

Végül ennek a kóstolgatásnak is vége szakadt, a kis elf pillanatokon belül eltûnt Kurt figyelõ szemei elõl, s nem hagyott maga után mást, csak egy igazán élesnek, és rendkívül értékesnek tûnõ tõrt. A tolvaj hiába akart volna utána menni, tudta, hogy semmi értelme, hiszen õ teljesen ismeretlen ezen a környéken, míg az elf már ki tudja, hány évtizede, hány évszázada él már ezen a terepen. Hiába nézett ki alig több mint tizenhét évesnek, az elfek igencsak becsapós lények. A legidõsebb, több évszázadot látott elf is olyan szépséges, hogy könnyedén el lehetne róla hinni, hogy csak alig múlt húsz.

Mivel tényleg nem akart Kurt összetûzésbe keveredni az elfekkel, õ csak a megbízatását akarta teljesíteni – no meg, esetleg egy bizonyos vadmacskát megszelídíteni –, inkább nem kelt útra, hogy az elfecske általi estleges nyomokat kövesse, hanem visszafeküdt oda, ahol egyáltalán nem pihentetõ pihenését megzavarták, hogy végre elnyomhassa õt az álom.

--

Másnap útnak indult, de direkt nem arra, amerre a tegnap látott elfecske ment, hanem egy másik irányba. Nem tudta, merre, s hogy keresse meg a golyót, de biztos volt benne, hogy az eddigi szerencséje, mely élete során mindig mellé szegõdött, most is a segítségére lesz. Hirtelen ismét figyelõ szemeket érzett meg magán, de nem azokat, amik éjjel óta nem hagyták el a figyelését, hanem mások, sokkal intenzívebb, érdeklõdõbb tekintet.

Egybõl rájött, ki talált rá, s magában elvigyorodva sétált tovább az erdõben, egy rezdüléssel sem adva jelét, hogy észrevette követõjét. A tegnapi elfecske volt a nyomában, ki más. A kis vadmacska, ahogyan Kurt magában emlegette az elfet, nem tett semmit, csak figyelt, és folyamatosan a nyomában járt, bármit is tett Kurt. Hiába halászott a tóban, hiába vadászott az erdõben, az elf nem adta semmi jelét annak, hogy nem jó dolog, amit a tolvaj tesz, hiába köztudott tény, hogy a szépek népe nem szereti az állat gyilkosságokat, fõleg nem akkor, ha annak élelemszerzés a célja, nem pedig mondjuk már egy öreg, beteg állaton való segítség.

Este felé viszont már kezdte Kurtöt irritálni, hogy folyton megfigyelés alatt tartják, mint valami exotikus, sosem látott élõlényt, így egyenest arrafelé nézett, amerrõl a vadmacska tekintetét érezte, és megszólalt:

- Nyugodtan elõjöhetsz, ha akarsz valamit. Mondjuk ezt – forgatta meg az ujjai között a tegnap este neki hajított tõrt.

Nah, azt hiszem, kész… Föl is teszem, el is küldöm, és kattintok is rá az üzenetekre.

Cím: Re: Re: Váo!

Üzenet: Szia!

Örülök, hogy tetszett, én is így érzek veled kapcsolatban! :D Természetesen tetszett, semmi olyan nem volt benne, ami ne illett volna bele :D Éééés már itt is a folytatás, jó olvasást hozzá!

Amúgy meg jó tanulást, azt hiszem, nekem is ideje lenne neki állnom, sajnos a mai biosz órám nem volt valami hatékony, muszáj lesz bepótolnom, különben az öreg leharapja következõ órán a fejemet! xD Szóval most én tûnök el egy háromnegyed-egy órára gép közelbõl… :D

Küldés, kilépés, gép leállítás. Na, ideje tanulni is valamit!

Ohh!

Üzenetem érkezett!

Gyomromban apró pillangócskák keletkeznek, és alig bírok megmaradni egyhelyben, olyan izgatott vagyok. Ugye jelentkezés? Ugye jelentkezés?

Cím: egy menet?

Üzenet: Hali!

Kurt nevû karid felbérelném egy körre, hogy Liam nevû kis fiúkámtól visszalopja a kristályt, amit ellopott, és vele együtt a késõbbiekben egymás szívétõl is megfoszthatnánk a karikat. Ha van merszed belevágni, akkor várom a válaszod. ;)

Liam? Liam, Liam, Liam, merre vagy? Áhá! Meg is van. Hmm… elfecske, uke, rettentõen cuki. Naná, hogy benne vagyok!

Már küldöm is a válaszlevelet, amiben kifejezem, hogy de még mennyire, hogy benne vagyok, és várom válaszát. Ha azt mondja, most nincs ideje megírni a kezdést, akkor majd én megteszem, erre az órára már biztos, hogy nem megyek be. Ezek után nyugton maradni negyvenöt percig, gép, net, és szerepjáték oldal nélkül?! Kizárt dolog! Közben az oldalon barangolok, megnézem, vannak-e új feltöltések a kedvenc játékaimnál, és vannak. Közben persze mindig frissítgetem, hátha kapok rá válasz levelet, és mikor pont benne vagyok az egyik kalózos játék legizgalmasabb részében, akkor jelenik meg oldalt, hogy üzenetem érkezett.

Mint fuldokló a szalmaszál után, úgy kapok az egérért, hogy rákattinthassak az üzenetemre, és ha eddig nem lettem volna izgatott, hát ettõl az egy szócskától, hogy „Olvass! ^^”, egybõl az lettem. Gyorsan kattintok is a topikra, és olvasom is.

Liam kíváncsian bújt meg az ágak között. Új szerzet merészkedett a területükre. Furcsa alak, végig olyan arcot vág, mintha orkot szaglászna. A kis elf lábait lóbálja, ahogy átvág a jövevény az erdõn, keresve valamit. Zöld szemek figyelik a társait megbújni a zöldben, azt várják talán, hogy kiderüljön, mit akar ez az ember idegen földön. Leszáll az éj, a vándor látszólag elszundít. Liam elõmerészkedik, és egy szál tõrrel közelíti meg a tûzhelyet, hogy megtudjon egyet, s mást az alvóról.

Tudatom peremérõl a könyvtárba nem illõ hangzavart hallok meg, ám annyira elmerülök a fantázia világomban, hogy egyáltalán nem tud érdekelni, hogy Mr. Nagymenõ barátai megszegik a könyvtár házirendjének szabályát, miszerint másokat zavarni, és hangoskodni tilos. Nem szólnék rájuk amúgy sem, de fölidegesítenének, hacsak olvasnék, ám így, hogy az írásra koncentrálok, csak mint pár rettentõen idegesítõ légyre gondolok rájuk.

Viszont, még mielõtt írnék neki reagot, egy válasz levelet küldök neki. Én sem örülnék, ha kommentár nélkül hagyná az elsõ reagomat. A többi még oké, fõleg, ha hamar kapok rá választ, mert az azt jelenti, hogy tetszik neki, de az elsõ reagok mindig különlegesebbek, mint a többi. Itt derül ki, hogy az ember jól választott-e, vagy sem partnert, hogy összeillik-e a stílusunk, avagy sem. Volt már olyan írótársam, aki a kifejezett kérésemmel ellentétben már a legeslegelsõ reagban egymásnak döntötte a karaktereinket. Most komolyan… minek kell már az elsõ pillantástól fölállítani valamelyik karakter faszát?!

Fiú vagyok, én mondom, hogy nekem még sohasem állt föl a legelsõ pillanatban a faszom, pedig láttam már helyes pasikat. Még Billynél sem állt föl a legelsõ alkalommal, mikor találkoztunk, pedig aztán az a cuki uke… na, de eltértem a tárgytól. Szóval, egyáltalán nem értem, hogy minek kell már az elején egymásnak esni, mint a nyulak, pedig elég lenne késõbb, eleinte ki kell élvezni a partner stílusát, gondolatait, ötleteit.

Cím: Váo!

Üzenet: Szia!

Te aztán tudsz valamit! Nem írtál sokat, de annál szebben. Nem sok ilyennel találkoztam, a legtöbben csak valamit összehordanak, aztán ráugranak egybõl a karimra. Kellemes csalódás, köszönöm!

Elküldöm, és amíg várok a válaszára, a válasz reagra kezdek koncentrálni.

Egy üveggolyó fölkeresésére, és ellopására bérelték fel jelenlegi munkaadói. Kurt-öt eléggé gyanakvóvá tette munkaadója szûkszavúsága a golyó képességeivel kapcsolatban, de mivel az átlag bére dupláját kapta már csak elõlegnek is, nem kérdezõsködött, nem szólt. Fel sem merült benne a visszautasítás lehetõsége, hiszen egy ilyen ajánlatot kár kihagyni, ráadásul a golyót körülvevõ titokzatosság is lenyûgözte õt, válaszokat akart kapni. Ezért vágott hát át az elfek erdején, ami köztudottan nem egy biztonságos hely. Elvileg ott találhatta meg, de hogy hol, s merre, a munkaadójának nem volt róla fogalma, így Kurtnek nem volt más választása, mint várni, és figyelni.

Leszállt az éjjel, ám Kurt még mindig nem tudott szabadulni attól a rossz érzéstõl, miszerint figyelik õt. Tudta, hogy az elfek figyelik õt, és hogy elõlük nem menekülhet el a saját erdejükben, így lefeküdt egy fa alá, és úgy tett, mint aki elaludt, ám éberen figyelt. Egyszer csak, mindenféle hang nélkül, egy árny lopakodott hozzá, nagyon, nagyon közel. Nem is tudta, honnan tudta, hogy nem csak egy rossz érzés, hiszen szemeit nem nyithatta ki, sem illat, sem zaj nem árulta el az árnyat, ám a zsigereiben érezte, hogy bizony nem a képzelet szülötte a lopakodó. Percekig várt, hogy mi fog történni, ám egyelõre egy levél sem rezzent, néma csönd honolt az erdõben.

Szerencsére hozzá volt már szokva a meredek helyzetekhez, ám lélegzetét még most is csak erõnek erejével tudta csak kontrollálni, különben vagy egyáltalán nem vett volna levegõt, hátha hall valamit, vagy épp ellenkezõleg, gyorsabban szívta volna az éltetõ gázt a tüdejébe, az izgalom miatt.

Halk lélegzetvételt hallott meg, amirõl nagyon jól tudta, hogy nem a sajátja. Hát jól érezte, valami, vagy valaki ólálkodott körülötte! Mintha csak erre a jelre várt volna, úgy ugrott föl eddigi kényelves fekvésébõl, s rontott neki egy picinyke kis alaknak. Kurt erõs volt és gyors, ám az árny még fürgébb volt, olyan gyorsan szabadult ki Kurt karjainak fogságából, hogy azt a tolvaj észre sem vette. Így viszont jobban is meg tudta szemlélni az árnyat, aki láthatóan az elfek fajába tartozott, ám sokkal kisebb volt azoknál, akikkel Kurt egész eddigi életében találkozott. Ami azt illeti, szebb is… - gondolta Kurt, ahogy végig tekintett a kis surranón, ám tovább nem gondolkozhatott, mivel a kis elfecske kezében lévõ tõrön megvillant a Hold fénye, amint az gyorsan lecsapni készült.

- Milyen kis vadmacska! Ez tetszik! – jegyzete meg hangosan Kurt, és félre ugrott a lecsapó tõr útjából.

Igen, igen, tudom, hogy kicsit hosszú lett, fõleg második reaghoz képest, ám csak el fogja nézni nekem Liam, hogy ennyi lett. Ha nem, max szól, hogy legközelebb kicsit legyen már kisebb, mert nem a kicsapongó gondolataimra, hanem Kurt tevékenységeire, beszédére kíváncsi.

- Isaac, lassan menned kellene, hamarosan kezdõdnek a fakultációk! – ébreszt fel a könyvtáros hangja a világocskámból, mire gyorsan az óra felé kapom a fejemet, és látom, hogy nem kevesebbet, mint egy óra, és tíz percet töltöttem el itt, ami azt jelenti, hogy tényleg igaza van, és két perc múlva csöngetnek be a faktokra. A francba! Errõl viszont már igazán nem szabad lógnom, a biosz az az egyik legfontosabb tárgy számomra, hiszen abból fogok emelt szintû érettségit tenni! Na, akkor nyomás!

- Köszönöm, hogy szólt! – mosolygok rá a könyvtárosra, és gyorsan begépelek még egy rövidke üzenetkét Liamnak, miszerint vár rá olvasnivaló, és hogy remélem, nem gond, hogy elszaladt velem a ló. Elküldés, kilépés, kijelentkezés, és futok is órára.

Jesszus, remélem, gyorsan haza fogok érni, és várni fog otthon egy reag, mert már most szerelmes vagyok ebbe a játékba!

Legújabb karakterem megalkotása remélem, nem vesz túl sok idõt igénybe. Tegnap már úgyis fölvettem a személyiséget pár percecskére, és hú, elõre várom már a játékot! Ilyen karakterem még sosem volt, és bár teljesen mások vagyunk, mégis teljesen közelinek érzem magamhoz Kurt-öt. Nem szoktam elégedett lenni a saját karaktereimmel – és ha már itt tartunk, az írásaimmal sem –, de õ valahogy most megfogott. Remélem, valami jó író fog lecsapni rá, valami cuki ukéval… Valaki olyannal, aki nem akar egybõl szexet, mert az eléggé illúzió romboló szokott lenni, de nem is egy bányarémmel, mert azzal meg nem lenne gusztusom mit kezdeni. Nem hogy nekem, Kurtnek sem!

Tíz perc múlva sajnos indulnom kell suliba, de addig is, gyorsan föl tudom tenni a karakterem, hátha mire ebédszünet lesz, már el is fogadják, és hirdethetem is meg. Persze, ez lehet, hogy csak egy szép álom, ugyanis mintha mostanság kevesebbet láttam volna fönt adminokat, de talán most szerencsém lesz. Na, szóval…

Név: Kurt Boia

Szem: gesztenyebarna, hideg tekintet

Haj: szõke, hosszú hajú

Hmm, lássuk csak… Magasság: 178 cm

Testalkat: vékony, izmos

Faj: ember

Kaszt: alvilági - tolvaj, néha bérgyilkos

Jellem… na, ez érdekes lesz… még nem körvonalazódott teljesen az egész jelleme, és már csak hét percem van erre, az életre, a képességekre, és az extrára… huh, hát jól bele kell húznom, mert különben elkések, ami igazán nem volna jó, ugyanis az elsõ órám matek. Fúj!

Szóval, Jellem: A hûvös nyugalom csak úgy árad belõle, megfagyasztva ezzel minden közelébe kerülõ lényt. Persze, tökéletes tolvajkent könnyedén tud mindenféle érzelmet mutatni, olyat is, amilyet még sohasem érzett, de már tanulmányozott, de az alap természete hideg, könyörtelen és lenyûgözõ. Nem véletlenül ismerik nevét mindenféle körökben, elég sok felkérése is van, ugyanis híres arról, hogy még sohasem kapták el, és sohasem bukott el egy megbízatást sem. Azt viszont azért tegyük hozzá, lehetetlen küldetést nem vállal el, az elsõ pillanatban tudja, hogy tudja-e teljesíteni a megbízást, vagy sem. Nem tökéletes, de úgy el tudja adni magát, hogy mindenki más azt hiheti róla, hogy az.

Élet: Eléggé viszontagságos élete volt, és van is. Szüleirõl mit sem tud, valószínû, anyja meghalt, apja meg valami nemesember lehetett, aki kedvére meghághatta a nõket, mindenféle következmény nélkül, bár ez tényleg csak találgatás. Mivel szülei nem voltak, egy szegény asszony fogadta magához, aki, miután a fiú elég nagy lett, kitanította õt a lopás minden csínjára-bínjára, csak hogy Kurt lopja össze neki a túléléshez való dolgokat. Hamarosan viszont meghalt a nõ, és Kurt magára maradt, de nem búsult. Mivel a tolvajlást tökéletesen kitanulta, tudott magáról továbbra is gondoskodni, és egyre csak fejlõdött. Egyre nehezebben megszerezhetõ dolgokat lopott el, és így jutott el idáig, hogy már nem a túlélésért kell lopnia, hanem ez lett a megélhetése.

Extra: Csakis seme pozícióba!

És kész is! Huh, jó vagyok! Igaz, három perce el kellett volna indulnom, de ezt most muszáj volt megírnom! Elkésni meg csak nem fogok, hiszen a busz úgyis mindig késni szokott, és talán még pont elérem azt, amelyikkel mennem kell. Gyorsan fölkapom a táskámat, és egy gyors elköszönés után már rohanok is.

---*---*---*---

Az iskolában minden szünetben percenként nézem meg a mobilomon, hogy elfogadtak-e a karakteremet. Sajnos, mindegyik alkalommal csalódnom kell, szóval most már egyre kevesebb lelkesedéssel nyitom meg az oldalt, ám egy kellemes meglepetésben van részem. ELFOGADTÁK!

Szinte szárnyra kapok, ahogyan elolvasom az elfogadó üzenetet, és nem érdekel, hogy öt perc múlva csöngetnek, a könyvtárba száguldok. Úgyis médiám lesz, ott nem tanulunk semmit, csak nézzük a filmeket, senkinek nem fogok onnan hiányozni. Szóval nyugodtan késhetek, vagy akár el is lóghatok róla, a tanár olyan vaksi, hogy általában a fele-háromnegyed osztály hiányozni szokott az óráján, és még csak észre sem veszi. Tehát nincs itt gond, nyugodtan maradhatok a könyvtárban, végig azon izgulva, hogy jelentkeznek-e a karakteremre, vagy sem. Remélem, igen!

- Jó napot! – köszöntöm a könyvtáros nénit, akivel az évek során igazán jó kapcsolatot alakítottam ki, hiszen annyiszor voltam már itt, hogy nem csak fölismer, de már a nevemet is tudja, és azt is, hogy most aztán ki fogom sajátítani az egyik teljesen elszeparált gépet, csak hogy elmerülhessek az én kis álomvilágomban. Az iskolából õ az egyetlen, aki tudja, hogy mit csinálok a gépen; no, nem azt, hogy yaoi szerepjátékokat írok, hanem egyszerûen csak azt, hogy írok.

- Szervusz – köszönt, és int, hogy bár az egyik elkülönített gép foglalt, a másikat nyugodtan használhatom. Meglepõ, eléggé ritka, hogy az ebédszünet megmaradt részét valaki a könyvtárban akarná tölteni, természetesen rajtam kívül, ám mikor meglátom a jellegzetes szalmaszõke hajat, rájövök, ki foglal helyet a mellettem levõ boxban. Hát persze, hogy Mr. Sármõr Diego. Az iskola egyik bálványa, nem ismerem túlságosan jól, de mondjuk úgy, többször láttam már a könyvtárban, mint bárhol máshol, pedig aztán róla az ember nem is gondolná, hogy ennyi idõt tölt a könyvtárban. No, mindegy. Nem érek rá ezzel foglalkozni, egy meghirdetésre váró karakter parkol szomorúan nálam!

Bejelentkezek az oldalra, és megnyitom a karakterhirdetõ topikot.

Téma: Partnerkeresés

Kurt Boia karakterem mellé keresnék egy izgalmas játékra uke pozíciójú partnert, aki föl tudná olvasztani tolvajom jeges szívét. Tartalmas játékra vágyók elõnyben!

Hát… remélem, ez így elég lesz, bevallom õszintén, eddig csak jelentkeztem játékokra, karaktert még sosem hirdettem, de persze mindent el kell kezdeni egyszer. Na, most már csak reménykedni kell, hogy valaki fog jelentkezni rá!