|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Vinny | 2014. 01. 25. 03:34:42 | #29093 |
Karakter: London Gretan
Megjegyzés: (Lucas E.Styles)
Bájosan szórakoznak, míg én apával töltöm el a maradék időmet. Érdekes, kissé zavartnak és feszültnek érzem magam az egész miatt..olyan..különleges mosolya van. És a szemei..azok az átható szemek. Mintha belém látna.
Ódzkodva ugyan, de elfogadom az ajánlatát, miszerint Virginia hagy lehessen náluk a próbákat követően egészen míg dolgozom. Igazából roppant hálás vagyok a férfinek, de nem igazán akarom hangoztatni egyfelől, másrészt nem szívesen leszek mások lekötelezettje. Tisztába vagyok ezzel a világgal, és minden árnyékával is: mindennek ára van.
Ennek fényében sétálunk a kölykökhöz, akik lelkesen elsipítják mi is történt odabent. Felsóhajtok mikor Gina boldogan vág közbe miszerint csak véletlenül dobta fejbe a fiúcskát. Ismerem Gina véletlenjeit…Példa okáért legutóbb „véletlenül” lesodorta az egész virágvázát virágostul, mert nem vettem meg neki a legújabb barbit. Valószínűleg most is valami nézeteltérés lehetett, aztán tette után magához tért, és bocsánatot kért.
Ezt az incidenst leszámítva teljes mértékben élvezhető volt a nap. Szerencsém volt hozzá, hogy megismerjem a „csillagos fiú apukáját”, akiről első gondolatom ellenére kiderült, egy nagyon intelligens, jóravaló férfi. Ami valljuk be, ilyen arculattal elég ritka.
Hazafelé menet csak és kizárólag a kislány csicsergését, lelkesedését hallgatom.
- ÉS KÉPZELD EL ÉN LESZEK A KISJÉZUS ANYUKÁJA, BEN MEG AZ EGYIK KIRÁLY!
- Ez szuper!-nevetek fel tekerve a biciklit. A kislányt még mindig nem zavarja a szállingózó hó, azonban engem rettentően.
Egész úton be nem áll a szája. Csak beszél, beszél és beszél. Aztán valahogy arra terelődik a téma hogy Ben anyukája nem is jár hozzájuk olyan sokat. Leállítanám, de nem lehet.
- Tapintatlan ilyen dolgokról kérdezősködni kincsem..
- De nem kérdeztem! BEN MONDTA!-fakad ki. – Neked mikor lesz már szerelmed?
- Egyelőre elég egy szerelem a családba, és az a tiéd- nevetek fel fejet ingatva, mialatt betolom a garázsba a biciklit és leoperálom róla a kislányt.- amúgy sem lenne rá elég időm. Mindet lefoglalja az én kis hercegnőm.
- Ki a te hercegnőd?!- kérdi kissé sértetten, ám megenyhülve öleli át boldogan a nyakam, ahogy meghallja a választ.
- Csak is te lehet Gina.
Beérve levetkőztetem, magam is megszabadulok a ruháimtól, majd bekapcsolva az egyik agysorvasztó (számára elengedhetetlen és élvezeteket rejtő) Barbis mesét nyomok a kezébe pár cikk felszeletelt almát és a teáját míg elkészítem a vacsorát. Dinó formájú fasírt burgonyapürével. A kedvence.
Miután kész leállítatom vele a mesét, majd felnyalábolva viszem be a megterített asztalhoz. Leültetem, felvágom a fasírtot, és mosolyogva nézem ahogy nekilát. Annyira szeretem..olyan…hasonlít anyára. Nem is értem hogyan gondolhatták azt, hogy odaadom. Hogy nevelőszülőknek adom..ezt a kis csodát.
Inkább dolgozom életem végéig pincérként…de ezt a hibát akkor sem követem el. Soha sem fogom magára hagyni. Már előre sajnálom az udvarlóját.
A kiadós vacsora után jön a fürdetés, majd kihúzom a kanapét, bevetem, és kivételesen ott alszunk el mindketten, a tündérhercegnős förvedményt nézve. Másnap amúgy sem lesz óvoda.
~***~
Másnap reggel egymást ölelve ébredünk. Finoman az aranytincsek közé csókolok, puha kis karjára simítok, majd lefejtve magamról sétálok ki, hogy nekiálljak a reggeli elkészítésének. Bundás kenyér.
Már pont elkészülök, amikor tipegést, és álmos hangot hallok meg a hátam mögül.
- Mit csinálsz?
- Hercegnős reggelit.
- Ma átjöhet Ben..? Megbeszéltük hogy átjön-Motyog.
- Ez szuper..és kivel beszélted meg?
- Hát Bennel.
- Nem. Ez nem így működik. Ben is biztos szeretne biztos egy kicsit az apukájával lenni.
- BEN VELEM IS AKAR LENNI! HÍVD ÁT AZ APÁJÁT IS!
- Tudod, hogy nem szeretem amikor hisztizel..
És akkor jön az a fegyver, ami a legjobban hat.
Hisztis, ordítós sírás.
Így esik, hogy a reggeli után, ami nagyjából reggel 8.30-ra esik megszólal Lucas Eliam Styles mobiltelefonja. Hosszas kicsöngés után szól csak bele egy vékonyka, még nyűgös hang.
- Halló?
- Szia..London vagyok, Virginia tesója. Tudnád adni az apukádat?
- Igen.- rövid szünet után hallom az „APA, VIRGINIA TESÓJA KERES” jeligével elhangzó ordítást, majd a bájos, gyermeki hangot- Szóltam neki, mindjárt jön.
- Köszönöm.
Gina hüppögve mered rám hatalmas, boci szemekkel. Várja a választ. Én pedig akármennyire is próbálok rá szigorúan nézni, egyszerűen nem megy. Nem vagyok rá képes.
Aztán megszólal az ismerős, kellemesen cirógató mély bariton.
- Szervusz, mondd csak.
- Szia, London Gretan vagyok, Virginia bátyja. Nem tudom mennyire vagy tájékozott a dologban, de Gina most sírta el magát, miszerint ők megbeszéltek egy randevút Bennel. –itt zavartan felnevetek- Úgyhogy..esetleg..ha mára nincs más programotok..átjöhetnétek.
Kis hezitálás, és susmorgás, valamint „Na, gyerünk már apa, légysziii”után végül is kapunk egy pozitív választ. Ebédre itt lesznek. Persze az ebéd alternatívát már én kínálom fel, és miután megtudakolom mi is a kedvenc étele Bennek (ami történetesen megegyezik Virginia „majdnemkedvencével”) neki is állok elkészíteni.
- Mivel a leendő kis szerelmed jön át, aki amúgy is vendég, azt hiszem itt az ideje nekiállni takarítani. Menj, és tegyél rendet a szobádban. Lefogadom megint szét vannak szórva a babáid.
- Ők nem vannak szétszórva! És akkor azt játszottam amúgy is, hogy hurrikán volt!- közli durcásan, majd feltrappol, direkt csapva a lábát minden egyes lépcsőfokra, mert tudja hogy azt nem szeretem.
Gyorsan odateszem a makarónit, majd nekiállok a villámtakarításnak. Holnap dolgoznom kell menni, de elképzelni sem tudom hogyan fogom megoldani innen a külvárosból a bemenetelt, ha így folytatja a hó. Egyenesen szakad.
Fehér leplet képez a tej színű utcában. Már minden hófehér..olyan megnyugtató. Idebent pedig ropog a kandallóban a tűz, finom illatok terjengnek, és már Virginia is megnyugodott, jelenleg épp balett ruhácskájában ücsörög az egyik Barbit fésülgetve.
Ahogy megszólal a csöngő azonnal lecsapja az említett „jószágot”, és már rohan is ajtót nyitni. Komótosan sétálva utána segítek,tekintve hogy még nem éri el az ajtó felső reteszét, hogy aztán széles mosollyal álljak meg a szöszke lányka előtt, és fogadjam a vendégeket.
Ben hatalmas űrhajójával a kezében ácsorog tetőtől-talpig felöltöztetve, apja kicsivel kevesebb ruhával, de annál több szőrrel magasodik fölé.
Megmosolyogtató látvány, hát meg is mosolygom.
Még rajtam viruló kötényembe törölve kissé izzadt tenyerem fogok kezet a férfivel, beinvitálom őket.
Meghatottan figyelem a művelet sort. Lucas gyöngéd, szeretetteljes tekintettel térdel le fia elé, szépen csomagolja ki a több réteg ruhácskából, hogy aztán letéve a játékokkal megpakolt úrhajós táskát a cipős szekrény tetejére akasztgassa fel Ben, és saját ruháját.
A gyerekek elfutnak a hatalmas, rózsaszín szoba irányába, mi pedig ketten maradunk.
Kissé megilletődve figyelem a férfias vonásokkal bőven rendelkező férfit.
Csodás teremtés..azt hiszem a gyengédsége és az odaadása nyűgözött le ennyire. A mód, ahogy bánik a fiával. Ez teszi többé, mint egy egyszerű ember.
- Jól vagy?- kérdi kissé megilletődve látva vörösödő arcom.-minden rendben?
- Persze..csak kissé elkalandoztam.-nevetek fel lehámozva magamról a fehér alapon vörös kockás kötényt. – megkínálhatlak egy kávéval?
- Igen, köszönöm.
A kandalló elé telepedünk két csészénkkel, egymás mellé a két karosszékbe. Kissé felé fordítom az ülőalkalmatosságot, így alkalmam nyílik teljes alakját figyelni a beszélgetés alatt.
- Annyira sajnálom, hogy felkeltettelek titeket…de Gina nagyon akarta, és azt mondta már megbeszéltétek.
- Nem keltettél fel minket ,semmi baj.
- Pedig én úgy hallottam Ben hangjából.
- Nos..hát igen..Bent felkeltetted…de én épp reggelit készítettem.
- Ne viccelj, én is!-nevetek fel a hasonlóságon.
Csak mosolyog. Én pedig valahogy elveszek a gödröcskéiben, az apró ráncokban a szeme sarkában, az ajkaiban, a nevető tekintetében. Megköszörüli a torkát.
Igen.
Zavartan elmosolyodva pillantok ki az ablakon.
- Gyűlölöm a telet. Mindig csak ez a hó..remélem hamarosan eláll.. szinte lehetetlen kijutni innen, ha leesik a nagy hó.
|
| Eshii | 2014. 01. 12. 21:31:25 | #28894 |
Karakter: Lucas Eliam Styles
Megjegyzés: ~ Vinnynek
Nem is tudom mikor aludtam úgy ki magamat, mint akkor. Este még azon gondolkoztam, hogy fenn maradok dolgozni, azonban nem jött össze. Olyan fáradt voltam, hogy miután Benjamin végül elaludt az új, édesanyjától kapott Galaxisi barátok könyv felolvasása közben, csak beájultam az ágyba. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodtam, s csakis az ébresztőóra dobhártyaszaggató jelzésére kelek fel. Egy határozott mozdulattal ütöm le az órát, hogy aztán a hátamon feküdve bámuljam egy darabig a plafont.
Kelletlenül bár, de magam mellé nézek, az ágy másik felére. Üres volt, érintetlen. Diana még csak egy éve döntött úgy, hogy megválik a családi élettől, amit én és Ben tudott volna neki nyújtani, de én még mindig úgy éreztem, mintha csak előző nap történt volna. Összepakolta a ruháját, a cipőit, a fogkeféjét az enyém mellől, majd visszaköltözött a szüleihez két hónapra. Utána összeszedte magát annyira, hogy saját lakást tudjon bérelni. Azt hittem, hogy majd összeköltözik valakivel, de úgy tűnt a karrier fontosságáról szőtt gondolatait igenis komolyan gondolta. Bizonyos szinten nem is bántam, legalább Benjaminnak sem kellett egy másik „apuval” összeismerkednie. Jól tudtam, hogy megviselte édesanyja elköltözése. Nem kellett még azzal is összezavarni, hogy apuból kettő lett.
Gondolataimból az ajtó nyikorgása zökkent ki, s halovány mosollyal az ajkamon figyelem a kis borzos bozontot, ami felém lopakodik. Mikor az ágy mellé ér, becsukom a szemeimet, mintha még mindig aludnék. Apró test tornázza fel magát az ágyra, s mászik mellém. Tudom jól mi fog jönni, egy párszor már rám hozta vele a szívinfarktust. De ki vagyok én, hogy meghiúsítsam eme nagy tervét? Apró kezecskék csattannak a mellkasomon, közben pedig barbárok megirigylő csatakiáltása zendül. Persze, kisebb változatban. Kinyitom szemeimet, én is megeresztek egy halk rikkantást, hogy aztán együtt kacaghassunk a másikon.
- Apa, olyan vicces fejet vágtál! – kuncogja, miközben odabújik hozzám. Rásimítok okos buksijára, ajkamon mosollyal.
- Te is. De eddig mindig apa keltett, rosszat álmodtál? – érdeklődöm, mire kapok egy tagadó fejrázást.
- Alig várom az ovit, apa. Öltöznünk kell, meg reggelit kell neked csinálni, üljünk a kocsiba, s menjünk! – pattant fel, én meg csodálattal figyelem az energiabomba fiamat. – Gyerünk már, apa!
- Jaj, nekem úgy nincs kedvem kikelni az ágyból, Ben – konyulnak le ajkaim, mire az említett csípőre vágja mind a két kezét, s engem vizslat mérgesen.
- Apa, ez egy nagyon komoly dolog. Nekem oviba kell mennem!
- Csak nem egy Virginia nevű kishölgy miatt? – érdeklődöm, mire egy széles vigyort kapok válaszul. – Ha ilyen csinos kis hercegnő, akkor beviszlek.
- Apa, az ovi az én dolgozóm – kicsit gondolkozik, majd hozzáteszi. – Virginia unatkozna nélkülem.
Noszogat, sürget, olyan energiával szaladgál, amit irigylek tőle, de egyben örülök is neki. Boldog lurkó, energikus, az óvónők sem panaszkodnak rá, hogy agresszív lenne, vagy visszahúzódó. Aggódtam sokáig, hogy a válás netán így jelentkezik nála, de szerencsére ezekről szó sem volt. Pontosan ezért próbáltam vele a legtöbb időt tölteni. Ámbár, szerény véleményem szerint, a fiam jóságos viselkedésére egy csillagsárga hajú, égkék szemű kislányé, aki távcső nélkül is olyan szép, mint az égen a csillagok. S néha olyan szeleburdi, mint a meteorok, akiket nem lehet kiszámítani. Ebből én pedig azt a következtetést vontam le, hogy már igazi nő.
Reggelit készítek, szendvicseket csomagolok, almát mosok, majd együtt öltözködünk. Elsőnek a cipő, aztán a sál a nyakunk köré, olyan fiúsan, mert csakis úgy, aztán a kabát, Bennek meg még a sapka. Kifelé menet még felkapja az új rakétáját, majd lelkesen beül a gyerekülésbe, a kocsiban. Bekötöm, ad egy pacsit, s indulhatunk is.
- A rakéta pontosan olyan, amivel majd Virginával körbejárjuk a Földet, majd landolunk a Holdon – ecseteli lelkesen, egész úton erről fecseg, én pedig mosolyogva hallgatom.
- Oh, a Holdon? A Marsra el sem néztek? – kérdezek rá szórakozottan, miközben a visszapillantó tükörből figyelem.
- De, majd. Elsőnek csak a közelbe megyünk, mert ha nem szereti Virginia a nagy utazásokat, és rosszul lesz, akkor nem mehetünk a Marsra, apa – oktat ki, mire én helyeslően bólintok.
- Igazad van. Én erre nem is gondoltam, prücsök. – Ő meg csak mosolyog, mint aki jól végezte a dolgát. De igaza is van: így a legszebb a nap. Széles mosollyal, pozitív kisugárzással. Az oviban sem változik a helyzet, ennek még jobban örülök. Leöltöztetem, adok egy cuppanóst a homlokára, majd figyelem, ahogy beszalad a csoporthoz. Mathilde aznap a reggeli felvigyázó, emlékeztet az aznapi gyűlésre, a betlehemezéssel kapcsolatban. Lelkesen bólogatok, hogy időben visszaérek, sőt, tökéletes az időpont. Jobb nem is lehetne. Még utoljára odaintek a fiamnak, aki már el is tűnt a gyerekseregletben. Nem bánom, hisz így van rendjén. S ha ő boldog, én is az vagyok.
×××
A munka jól megy, élvezem, hamar elröppen az idő, melyet bent kell töltenem. Úgy pedig, hogy nem a kávéra járok rá, nem ásítozom tíz percenként még jobban is haladok. Miután végzek bepattanok a kocsimba, s az óvoda felé hajtok. Időn belül vagyok, s nem sok szülőt látok még arra kószálni, így jobbnak látom, hogy megnézzem mit művel ilyenkor a kisfiam. Az ajtóban már áll valaki, de nem zavartatom magamat, mellé állok. Fiatal férfi, ős is a lurkókat figyeli. Az ajtóból pontos rálátásom nyílik az én tudósomra, aki éppen egy szőke kislánnyal játszik lelkesen. Olyan aranyosak együtt, melengetik a szívemet. Jól látszik, mennyire élvezik a másik társaságát. A mellettem álló férfi is őket figyeli, sejtem, hogy biza a fiam szépséges királynőjének édesapjával akadtam össze.
- Olyan édesek- jegyzem meg halkan, hogy a mellettem álló is meghallja.
- Tudom – sóhajtja a választ, mire elmosolyodom.
- Ha jól sejtem Ön a "csillagsárga hajú" kislány édesapja – mosolygok rá, majd mérem végig. Haja seszínű, a szőke s a barna közötti átmeneti színben pompázik. Velem ellentétben nem borostás, arcvonásai markánsak, a napjaink modelljeihez méltóak. Szemei acélszürkék, fekete szempillái dúsan ölelik körül. Nos, jóképű fiatalember, az tény. Belegondolva, húgom szobája a hozzá hasonló fiúkkal volt kiplakátozva jó sokáig.
- Nem egészen, a bátyja vagyok. – Meglepődöm, de csak egy kicsit. Nos, benéztem a dolgot, ami nem ritka. - De akkor ezek szerint a "csillagos fiú apukájához" van szerencsém – válaszol nevetve, amin én is csak mosolygom. Gyerekek, oh, gyerekek. Mi lenne velünk nélkületek?
- Pontosabban csillagász, de igen. Lucas Styles – nyújtom jobbomat. Középső nevemet nem teszem hozzá, nem lényeges. Sosem használom, apám után kaptam, mert nagyanyám ragaszkodott a hagyományhoz.
- London Gretan – mutatkozik ő is be, miközben kezet ráz velem. Szimpatikus fiatalember. S ez nagy szó, mert akadtam már össze pár fiatal szülővel, kik nem tudta se köszönni, se kedvesek lenni. Ő másabb: érezhetően. Nem adja elő magát semmivel kapcsolatban, szerény fiú, láthatóan tisztában van az élettel.
Arrébb kell állnom az ajtóból, lassan csurognak be az anyukák, egymás után. Az óvónők beinvitálnak minket a kicsiknek kitalált székekre, ahol aztán boldogan kuporoghatunk, s a kezünket emelgetjük, hogy miben szeretnénk részt venni. Én javarészt csak csendben ülök, s azon gondolkozom, az anyukáknak hogy lehetnek olyan eget rengető ötletei, s honnan szereznek hozzá elegendő időt. Nagyon töröm rajta az agyamat, ugyanis az anyukák lelkesen bevállalják a dolgokat. Természetesen fizetnünk is kell a dolgokért, de azt hiszem ennyi a gyerekek boldogságáért… Bőven kibírható.
×××
Reggel készülődés az oviba, utána munka, délután összeszedem Bent, majd hazamegyünk. Vacsorát készítünk, beszélgetünk, megvacsorázunk, majd míg ő mesét néz, én dolgozom. Szinten minden délutánunk így telik, így jobbnak látom, hogy beiktassak valami változást, valami kis mókát, mely mindkettőnket kizökkent a téli, szürke felhők hatása alól. Erre ötletet is kapok, az egyik munkatársam egy takaros kis játszóházról mesélt nekem, ami nem rég nyílt meg. Benjaminnal megnéztük a honlapját, s mindketten eldöntöttük: az apának és fiának való hely.
Benjamin boldogan ecseteli a kocsiban, hogy lehet Virginiát is elhozza a bátyja. Már tervezgeti mit is fognak csinálni, pedig még ő sem volt bent. Mosolyogva hallgatom, még akkor is, mikor már a jegyet váltjuk ki. Be nem áll a locsogója, a kasszás is neveti, én pedig büszkén dagadó mellel fogom kicsi kezét. Az én fiam!
Odabent aztán elhallgat, a csodálattól kicsi torkán akadnak a szavak. Ámul és bámul, némán mutogat a csúszdákra, aztán az autókra, az akadálypályákra. Nevetve túrók bozontjába, mire ő szemüvege mögül rosszállóan pislant fel rám. Mintha semmit sem tettem volna nézek a távolba, ahol nagy meglepetésemre kiszúrom Londont és a húgát, Virginiát. Nem kell kétszer szólnom, Ben már szalad is, nem zavarja, hogy előbb olyan „kisgyerekekhez illően” a hajába túrtam.
- Nocsak, milyen kicsi a világ!
- Ugyan, csak a város – érkezik a válasz, majd elengedi a húgát, ki már a fiammal kézen fogva szaladnak is tova. London engem figyel, kezében a kislány egyik játékával. Az enyémben egy táska van, tele minden fontos dologgal, mint sebtapasz és váltásnadrág.
- Szerencsére a szülőknek is nyitottak valami vidám helyet, míg a lurkók szórakoznak – intek fejemmel egy kávézó felé, melyhez még kiülős kis rész is van, hogy rálátása lehessen a szülőknek a lurkókra. London is benne van, így pár perc múlva már csinos csészékből iszogatunk. Ő kávét kért, én teát. Reggeli feketém bőven elég volt.
- Nem tudom Ön hogy van vele Lukas, de úgy érzem jobb összeismerkednünk. Hamarosan családtagok leszünk – kezdi Ő a beszélgetést, egy halk nevetéssel fűszerezve. Fejével a gyerekek felé int, míg én játszadozó alakjukat figyelem.
- Én is így gondolom. Virginia majdnem annyira érdekli a kisfiút, mint az űr. – S ez nagy szó, mert a fiamat még a kocsik sem hozták úgy lázba.
- Én azért még körmére néznék annak a hódolónak, elvégre még is csak az egy szem húgomról beszélünk! – kortyolgatja feketéjét.
- Ez csak természetes. Ez esetben azonban nekem is meg kell bizonyosodnom, hogy ez a kislány lesz a legalkalmasabb Benjamin mellé, elvégre még is csak az egy szem fiamról beszélünk – incselkedem vele, s kacsintok rá. Jót nevetünk rajta.
Jól esik Londonnal beszélgetnem, hisz a munkámon kívül nem nagyon érintkezem emberekkel. Volt feleségem előző hétvégén volt nálunk, de sietős dolga volt, nem maradt sokáig. Szüleim amikor tudtak besegítettek, de nem szerettem, ha a beteg édesanyámnak buszoznia kellett hozzánk. Ha időm akadt, én mentem érte, vagy levittem hozzájuk Bent. Szóval tényleg nem érintkeztem sokat a többi emberrel, egyedül a munkahelyemen. S másabb volt egy munkatárssal beszélgetni, mint egy külsőssel. Akkor éppen az óvoda került szóba, meg a karácsonyi előadás. Úgy tűnt Londonnak fenntartásai voltak a dologgal kapcsolatban.
- Attól tartok nem fog menni részünkről – csóválta a fejét.
- De hát miért nem, mi az akadálya? Talán nincs kedve a kislánynak? – érdeklődtem udvariasan.
- Kedve az volna... de sajnos nincs időm elvinni a próbákra illetve dolgozom még mikor végeznek.
- Ha csak ezen múlik és gondolja szívesen elhozom a kislányt. Jól meglesznek addig, míg nem jön érte – ajánlom fel rögtön. Benjamin biztos kiugrana a bőréből, ha a kis barátnőjével lehetne.
- Nem, erre semmi szükség... Nem szeretnék Önre terheket róni – feleli egyfajta melegséggel a hangjában. Mintha oly nagy teher lenne a számomra… Benjaminnal el lenne a leányzó, a dolgozószobám ajtaját úgyis mindig nyitva hagyom, minden apróságot hallanék. Mellesleg egyfajta kellemes bizsergés járja át a testemet, ha arra gondolok, gyerekzsivaj tölti meg a lakást, miközben dolgozom. Elhatároztam, s ha csak bőséges indokot nem tud mondani, nem is változtatok ezen. Megrázom fejemet, s belekortyolok a teámba.
- Ugyan kérem, ragaszkodom hozzá! Elhozom őket, maga pedig érte jön a munkája után. Mondja csak mit is dolgozik? – hajtom szét a szalvétámat, majd a zsebemben csücsülő golyóstollért nyúlok. Mindig van nálam, szakmai ártalom. Kissé nehezékesen, de rávésem a címünket s a telefonszámomat.
- Pincérkedem a Kék Rostélyos kávézóban.
- Az remek hely! Itt a címem! És akkor szerdán és pénteken szeretettel várom.
- Én… nem is tudom hogyan hálálhatnám meg...
- Ugyan, férfi szolidaritás, nem igaz?- kacsintok rá, majd odacsúsztatom neki a szalvétát. Nem tudom pontosan mi történt a szüleivel, de mintha Benjamin olyasmit mondott volna, hogy Virginiának London a bátyja és az apukája is egyben. S látva zavart mosolyát, miszerint valakitől segítséget kap biztosít afelől, hogy nem túl sokszor esik ez meg vele. Talán a szülei nem foglalkoznak velük eleget?
Tenyere alatt a szalvétával figyeli a két gyermeket, kik a labdák között nevetgélnek, s próbálnak lépéseket tenni. Elgondolkozva figyelem fiatal arcát, markáns, erős arcvonásait. Barátnője sem akad, ki segítene neki? Pedig a fiatal lányok többsége szereti a gyerekeket, s így, hogy nem az övék, s nem kell velük naphosszat lenni még csábítóbb is. Több kérdés is megfogalmazódik a fejemben, de nincs képem feltenni őket. Túl koraiak még, s talán jobb lenne, ha a fiú magától nyílna meg.
Megisszuk a kikért innivalónkat, majd fizetünk. Megfordul a fejemben, hogy kifizetem a kávéját is, de szerintem sejti a dolgot, s egy pillantást küld felém, melyből érzem, a gyerekfelvigyázás épp elég segítség neki. Együtt indulunk meg a lurkók felé, akik még mindig a labdamedencében kacarásznak.
- Olyan remekül elvannak – szólal meg hirtelen London. Csakis a gyerekekre mered közben, én is követem példáját. Igaza van, a többi gyerek közül is kitűnnek. Mosolyogva bólintok, igazat adva neki. Ekkora sikerül a két rosszcsontnak elénk keverednie.
- Képzeld papa, Virginia megdobott egy labdával – kezdi el a mesélést Ben.
- De mivel Benjamin nem sírt és bocsánatot is kértem – teszi hozzá a kislány.
- A fiúk nem sírnak! Apa sem sír soha, s mindig ezt mondja– jelenti ki a fiam büszkén, amin kelletlenül felkuncogom. – S a labdák nem is kemények, alig éreztem.
- Jól van gyerekek, mit szólnátok ahhoz, ha fokoznánk a játékot? Menjünk a következő emeletre – mutatok felfelé, mire mindkettő boldogan felsikkant. Egymás kezét fogva indulnak el, de aztán mégiscsak megvárnak minket. Nem tudják merre is van a lépcső, így végre ránk is hallgatnak egy kicsit.
- Az én időmben nem voltak ilyen játszóházak – kezdek bele egy új témába. Örülök, hogy London érdeklődve figyel engem, persze közben mindketten rá- rápillantunk a két csúszdázó apróságra. – Összegyűltünk az utcából és fociztunk, vagy fogócskáztunk. Ha esett odabent foglaltuk le magunkat. S nem azt mondom, hogy ez rossz dolog, mert eddig semmi ostobaságot nem láttam.
- Én sem jártam gyerekként ilyen helyekre, bár nem is tudom volt e a környékünkön játszótéren kívül más – helyesel a fiú. – De láthatóan jó móka.
- Arra gondoltam, nyáron esetleg a közeli vízi parkba mennénk el. Több családos kollegám is volt már ott, s azt mondják az árak se eget rengetőek, s a gyerekek is remekül élvezték. Bár – nevetek fel -, az a baj Benjaminnal, hogy jobban lázba hozza egy csillagvizsgáló, mint egy csúszdákkal teli medencepark.
- Nem hiába, ő a csillagos fiú – nevet fel London, s én is követem.
- Lehet ha autószerelő lennék, akkor az autókért rajongana. Az anyja szerint legalábbis több autót kéne neki vennem, mint űrhajót meg rakétát.
- Ha már így megemlítette – nézett felém zavartan -, a felesége miért nem tartott önökkel?
- Elvált vagyok – jelentem ki.
- Ó, én… - kezdene bele, de legyintek egyet.
- Lényegtelen, ez tény. De lenne itt valami.
- Mégpedig?
- Ha már így összebarátkoztunk, mit szólna hozzá, ha leszoknák erről az öregítő magázódásról, s átállnánk a tegeződésre? - könyökölök rá a kis kerítésre, melynél megálltunk, hogy a lurkókat figyeljük.
- Nos, én nem bánom… - dünnyögi.
- Remek. Mert igaz, mint csillagász egyáltalán nem kell annyi fizikai munkát végeznem, mint neked pincérként, de így is rátesz párszor az öregedésemre – elmosolyodik, én pedig folytatom. – S tanulsz valamit? Főiskola, egyetem?
- Szerettem volna, de a munka mellett nem tudnék annyi időt rá szakítani.
- A szüleid nem segítenek be? – érdeklődöm, mire elkomorodik, s tudom, hogy bizony nem jó dologra tapintottam rá. – Ne haragudj, ha olyat kérdeztem, ami…
- Nincs vele semmi baj – szakít félbe. – Virginától úgyis megtudtad volna, meg azaz igazság, hogy nem hétpecsétes titok. A szüleink, vagy három éve meghaltak autóbalesetben. Nem akartam, hogy Virginia bárkihez kerüljön, s azt kelljen hallgatnia „mert el kell hogy tartsalak, anyádék balesete miatt”, így abbahagytam a sulit és munkába álltam. De jó így, soha nem bántam meg – teszi hozzá halkabban, ajkán halovány mosollyal, miközben a gyerekeket figyeli.
- Részvétem a szüleitek miatt – nézek rá egyfajta sajnálattal vegyes elismeréssel a szemeimben. – Nincs senki, aki segítene?
- Megesik, hogy van – feleli, látszólag kicsit feszülten, hogy erről kell beszélnie. – De tényleg jól megvagyunk. Virginia! Óvatosabban – kiállt oda a kislánynak.
Egy darabig csak csendben állunk egymás mellett, egyikünk se tudja mit mondjon. Végül Ben és Virginia visz egy kis pezsgést az életünkbe. Mindketten szomjasok, s kicsit megéheztek, amit sürgősen orvosolnunk kell. Szörpöt kapnak, majd mindannyian sült krumplit rágcsálunk vígan. A nap hamar elszalad, többet nem merül fel semmilyen kellemetlen téma, én is próbálok udvariasabb lenni. A gyerekekről beszélgetünk, a vicces történeteikről, melyen jókat kacagunk. Délután öt felé aztán megindulunk a kijárat felé, hogy hazamehessünk. Mielőtt azonban végleg elbúcsúznánk, az egymás mellett álló két csöppség elé leguggolok, s rájuk mosolyogva belekezdek.
- Virginia, azt beszéltük meg a bátyáddal, hogy néha majd átjössz hozzánk játszani, s ha mentek a próbákra, én viszlek s hozlak benneteket. Ezt majd biztos a bátyád is elmondja kedves, de úgy gondoltam neked is elmondom, hogy tud vele egy kicsit nyúzni, nehogy elfelejtse.
- Oh, apa! – kurjant fel boldogan a kisfiam. – Akkor majd együtt megyünk Jézuskásat játszani? Ugye?
- Igen, együtt – bólintok nevetve. – S hozz majd mindig valami babát is, mert Benjamin eggyel sem büszkélkedhet.
- De vannak katonáim! – húzza ki büszkén magát az említett.
- Jaj, de jó! Mindig is akartam egy apa babát, de eddig egyet sem kaptam. Majd babázunk és kifestőzünk.
- Meg rakétázunk!
- Azt hiszem egy lavinát indítottam el – álltam fel.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elvállalod.
- Ez a legkevesebb – mosolygok felé -, főleg ha nemsokára, úgy húsz éven belül, még rokoni kapcsolatban is leszünk. – Együtt nevettünk fel, majd egy könnyes búcsú után hazaindultunk.
|
| Vinny | 2013. 12. 16. 01:02:28 | #28556 |
Karakter: London Gretan
Megjegyzés: (Eshii-Lucas Eliam Styles)
Virginia még alszik.
Édesen szorítja parányi kezeivel a leharcolt világoskék nyúl bolyhos fülecskéjét, melynek hegye még nyálas egy kicsit. Az aprónyi fogak közül szivárgott ki a nedv, mik kitartóan szopták eddig szerencsétlen plüsst.
Jó szolgálatot tett Sir Bunny. Eddig legalább is nem volt panasz szolgálatára. ÉS ha Őfelsége elégedett alattvalójával, hat ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
Megmosolyogtat az idilli kép, csontos csípőm a húsos fenyő ajtótok oldalának billentem biztos támpontot találva. Illatos kávémba kortyolok, majd hanyag pillantást vetek a szoba túloldalán függeszkedő rózsaszín -órának csúfolt- tákolmányra. A balerina lába ékesen emelkedik. Egyik pontosan a feje fölé, a másik kicsit előre. Hét órát mutat.
Ledöntve az éltető arábiai csodát teszem félre a mocskos bögrét, hogy ismét elkezdhessük a nyomorult napot. Hétfő.
Ez annyit tesz, még négyszer cserélődnek meg az égitestek,hogy aztán két nap pihenés után ismét beléphessek a mókuskerékbe.
Pihenés. Már egész régóta nem ismerem ezt a fogalmat, ha csak a mosogatást, házvezetést, mosást nem sorolták már be a kellemes, kikapcsolódást biztosító eseménycsoportok közé.
Finom csókkal ébresztem az édeskés illatú szőke kislányt. Ajkaim a pókháló tincsekbe borzolnak, ujjaimmal finoman cirógatok a húsos pofira.
- Ébredj életem, ovi.
- Nem akarok menni!
- Muszáj.
- De nem akarok menni!
- Hát ki fog ma hozzámenni akkor Lord Benjaminhoz?
- ÉN!
A varázsszó.
Hogy ki is az a Benjamin? Őszintén szólva fogalmam nincs. Amit tudok róla, hogy szebb a szeme mint a legújabb uszonyos sellő barbi csillogó ruhája, hogy majdnem olyan fehér a bőre mint "a Mimi cicájának" -márpedig az biztosan elég fehér- és olyan piros a szája mint az oviban a pöttyös terítő. Ja, és persze okos!
Mert szemüvege van, és a szemüveges fiúk mindig okosak. És csillagos is. Mert az apája is csillagos. És ha nagyok lesznek az űrben fognak élni, és sorra fogják nyerni a szépségversenyeket, ami után Ben mindig űrhajóval fog Virginiáért menni.
Tehát ez az úgynevezett "Lord" nem elég hogy hercegi nevet is felvett az ő nagy szerelme kedvéért, még okos, és csillagos fiú is.
Már alig várom, hogy én is megismerjem!
Újabb áradozást hallgatok végig az űrhajós hátizsákos Benjaminról míg felsegítem húgomra a rózsaszín, virágmintás pamut harisnyácskát. Nagy rutinnal és odaadással gombolom a csinos farmer szoknyácskát, bújtatom a kezecskéket a zöld barbis pólóba, és húzom ki őket a fehér kötött kardigánkából.
- Igaz tudod, hogy ezek a színek nem illenek össze?- mosolyodom el halványan, ahogy a szőke kislány billegeti magát a tükör előtt.
- De IGEN! ÉN DIVAT DIKÁTOR LESZEK!
- Hogy mi leszel?
- Hát divat dikátor!
- Diktátor- javítom ki. Mérsékelni fogom a televíziót.
- Mi az a dik...diki..kitátor?
- A diktátor egy olyan néni vagy bácsi, aki megmondja a többieknek, hogy mit csináljon.
- Akkor te dikikátor vagy?
- Nem, én a szörnyű T-rex vagyok, aki meg fogja enni azt, aki most azonnal nem megy a konyhába reggelizni!
Kezeim felemelem, ujjaim behajlítom, és idétlen hangokat kiadva csattintom a kislány felé a fogaim. Az sikítva rohan a konyhába, nevetve kászálódik fel a székre, hogy aztán csillogó szemekkel neki is lásson a már előre kikészített müzlijének.
- Ma hozzámegyek Benhez, és boldogan élünk majd egy nagy kastélyban, és Sir Bunny lesz a mi gyerekünk!- avat be nagy terveibe barbis műanyag kanalával válogatva a rózsaszín puffasztott gabona köröcskéket a tejből.
- És én? Velem mi lesz..?- biggyesztem le szomorúan az alsóajkam mialatt a napi mogyoróvajas kenyeret kenem, és bepakolom a pillangós táskácskába Sir Bunny és a két árva(pucér) barbi közé- egyedül maradok a nagy házban?
- Nem! Összeköltözöl Ben apájával, mert ő is egyedül van mint te, és akkor már ti se lesztek egyedül! ÉS boldogok lesztek mint mi!
- Szóval ezt ti már el is terveztétek, igaz?- nevetek fel.
- Igen!
Felültetve a bicikli hátuljára szíjazom be a gyerekülésbe, majd nyeregbe pattanva kerekezek el egészen az óvodáig. Hogy miért is nincs jogosítványom? Egyszerűen gyűlölöm az autókat. Irtózom tőlük.
Virginia nem panaszkodik, boldogan mosolyogva élvezi a finom hóhullást, beöltöztetve akár egy hóember.
Beérve a melegbe hamar lehámozom róla a ruhákat, mindent gondosan felakasztok, felsegítem a barbis, tépőzáras szandálját és már rohanhat is.
Mathilde az óvónő készségesen fogad, hogy közölje: ma délután ötkor szülői értekezlet. A karácsonyról kell beszélnünk, és a betlehemezésről.
Biccentek és távozom.
Hosszú időt töltök a kávéházban, mosogatok, felszolgálok, kasszázok. Négykor elkéredzkedem, jelezve hogy ez kivételes eset. Megértik, tekintve hogy csak nőkkel dolgozom együtt. Vicces szituáció meg kell hagyni.
Iparkodom az óvodába, hogy aztán odaérve teljesen átfagyva, dideregve vessem be magam a kellemes melegbe.
Gémberedett fehér kezeim összedörzsölve próbálok némi vigaszt nyújtani a cserepes végtagoknak kevés sikerrel. Bepillantva még jó pár gyerek játszadozik a nagyobbacska szobában, Virginia egy szintén aprócska, de nála valamivel nagyobb szemüveges fiúcskával diskurál éppen, hogyan is kéne felrögzíteni a tenyérnyi műanyag tehenet a hatalmas űrhajóra.
- Nem lehet kívülre kötni, mert a légtérben elég!- csattan fel szenvedélyesen a kisfiú.
Virginia sértetten koccintja hozzá a tehenet a járműhöz, majd közli hogy akkor is ez lesz az első tehén a holdon, és ismét belemélyülnek elfoglaltságukba.
Önkéntelenül is mosolygom akár egy idióta. Milyen édesek együtt... És milyen okos kölyök. Szóval így értette hogy csillagos.
Eközben a perifériában megjelenik egy borostás arc, leheletét szinte érzem a nyakamon, ahogy mögöttem áthajolva lesi Ő is a boldogan játszadozó párocskát.
Kilibabőrösödve remegek meg, lassan kiegyenesítem gerincem, és felé fordulok. Hasonló büszke mosollyal mustrálja a két kölyköt.
Középkorú férfi sötétbarna hajjal, borostával és tiszta kék szemekkel. Még a lélegzetem is eláll. Csak meredek rá döbbenten, nem tudom hova tenni. Egyáltalán nem is találkoztam vele soha. Mert arra emlékeznék.
- Olyan édesek- jegyzi meg kissé mély, cirógató baritonján.
- Tudom- sóhajtom ábrándosan, egy pillanatra visszatekintve rájuk.
- Ha jól sejtem Ön a "csillagsárga hajú" kislány édesapja.- mustrál bujkáló mosollyal. Megnyerő gödröcskéiben arcán elveszek pár pillanatra. Kell néhány másodperc, hogy agyam funkcionalitását visszanyerje.
- Nem egészen, a bátyja vagyok. De akkor ezek szerint a "csillagos fiú apukájához" van szerencsém. - nevetek fel.
- Pontosabban csillagász, de igen. Lucas Styles- nyújt kezet.
- London Gretan- lehelem kezére kulcsolva enyémet.
Férfias szorítása van meg kell hagyni, és hozzá ez a mosoly. Veszélyes..
Idő közben a többi szülő is megérkezik, így nagyjából tíz perccel a megbeszélt időpont után már a törpe székeken kuporgunk idétlenül, és szavazgatunk a karácsonyi műsor és ajándékozás megáldásának lebonyolításáról.
Bár Benjamin apja nem igazán aktív, és nekem sincsenek eget rengető javaslataim, érezhető hogy az anyukák leginkább felénk (főleg a férfias vonásokkal jócskán bővelkedő Lukas felé) pillantgatnak sűrűn.
Végül is abban maradunk, hogy a szerepeket kiosztják majd, mi pedig jócskán fizetünk azért, hogy minden a legnagyobb rendben, szervezettségben és nélkülözés nélkül zajlódjon le.
~***~
Elég nehéz megoldani a beosztásom, pláne hogy jönnek az ünnepek, egyre nagyobb a hajtás, és az igényei is nőnek a hercegnőnek. Így egyáltalán nem fogadom kitörő örömmel, mikor felvázolja, miszerint hétvégén szeretne elmenni az újonnan megnyílt játszóházba, mert Benjamin is odamegy az apukájával.
Hiába győzködöm, miszerint esetleg talán máskor benézhetnénk Ő most akar.
Így hát el kell mennünk.
Mellesleg a játszóház valóban csodálatos. Három szintes, tele csúszdákkal, színes műanyag labdácskákkal, különböző nehézségű akadálypályákkal. A két liliputi szinte azonnal egymásra is talál, ahogy mi is az apukával. Térdelve a kislány előtt erősítem épp epres ruhácskájára a cumiját, mikor is ismerős hang csendül fel a hátam mögül.
- Nocsak, milyen kicsi a világ!
- Ugyan, csak a város- engedem el a már Bennel zsibongó kislányt. Kézen fogják egymást és elszaladnak. Én pedig magamra maradok kezemben Sir Bunnyval, farkasszemet nézve Lukassal.
- Szerencsére a szülőknek is nyitottak valami vidám helyet, míg a lurkók szórakoznak- int fejével a kávézórészleg felé, melynek kinyúló platzza félszigetet biztosít a játszó gyerekek között.
Szinte azonnal megértve az isteni sugallatot biccentek, hogy aztán pár perccel később már egy ízesen pörkölt feketével, és egy kellemesen gőzölgő csésze teának társaságában ücsörgünk az egyik fonott asztalnál hasonló készítéssel előállított ülőalkalmatosságaikban fészkelődve.
- Nem tudom Ön hogy van vele Lukas, de úgy érzem jobb összeismerkednünk. Hamarosan családtagok leszünk- nevetek fel, sejtelmes pillantás keretében intve fejemmel a játszadozó gyerekek felé.
- Én is így gondolom. Virginia majdnem annyira érdekli a kisfiút, mint az űr.
- Én azért még körmére néznék annak a hódolónak, elvégre még is csak az egy szem húgomról beszélünk!- kortyolok kávémba.
- Ez csak természetes. Ez esetben azonban nekem is meg kell bizonyosodnom, hogy ez a kislány lesz a legalkalmasabb Benjamin mellé, elvégre még is csak az egy szem fiamról beszélünk.- veti vissza kacsintva.
Jót nevetünk.
Az idő csak telik-múlik, valahogy a beszélgetés a karácsonyi előadás felé sodródik. Ahogy rátérünk elhúzva a szám ingatom meg a fejem.
- Attól tartok nem fog menni részünkről.
- De hát miért nem, mi az akadálya? Talán nincs kedve a kislánynak?
- Kedve az volna... de sajnos nincs időm elvinni a próbákra illetve dolgozom még mikor végeznek.
- Ha csak ezen múlik és gondolja szívesen elhozom a kislányt. Jól meglesznek addig, míg nem jön érte.
- Nem, erre semmi szükség... Nem szeretnék Önre terheket róni. - hangomban ájtatosság, különös melegség csendül. Egyedül nem szeretném elfogadni a felajánlott segítséget, elvégre ez csak teher lenne egy vad idegen személy számára, másrészről örülnék, ha el tudná vállalni, elvégre mégiscsak a húgom boldogságáról van szó.
Talán megérzi a férfi, busa fejét megingatva kortyol a teájába.
- Ugyan kérem, ragaszkodom hozzá! Elhozom őket, maga pedig érte jön a munkája után. Mondja csak mit is dolgozik?- kérdi mialatt a szalvétára vésni kezdi belső zsebéből előkerülő ezüstös golyóstollával a nevét, a telefonszámát és a címét.
- Pincérkedem a Kék Rostélyos kávézóban.
- Az remek hely! Itt a címem! És akkor szerdán és pénteken szeretettel várom.
- Én..nem is tudom hogyan hálálhatnám meg...
- Ugyan, férfi szolidaritás, nem igaz?- kacsint átcsúsztatva az asztallapon a szalvétát.
Zavartan elmosolyodva biccentek, kezem a szalvétára téve húzom magamhoz a papírdarabot, tekintetemmel a gyerekeket keresem. Végül megállapodom rajtuk, addig sem kell Lukasra néznem. Már a pillantásától is fülig vörösödöm. Pedig nem tudom bármi nemű aberrációról, mellyel küzdenék.
Legalább is eddig nem tudtam.
|
|
