A földön hasalunk, messzebbrõl lövések dördülnek, majd az oktatónk ordítása hasítja a levegõt. Martinnal veszekedik, pontosítva kérdõre vonja a tettéért. Rendes indokot nem kap az elvetemülttõl, aki végül azt a büntetést kapja, hogy fusson. Fusson, s bánja meg bûnét. Csak Jäger ilyenre sosem volt képes.

Aznapra kimenõt kap, pontosítva körözést, hisz ezt kell tennie: a birtok körül futnia. Mi folytatjuk az órákon való részvételt, egy szóval se célozva a merészre, aki megtette azt, ami lehet pár ember fejében már megfordult: lelõni az oktatót. Fáradtan indultunk el a szobánkig, ki-ki a maga álomképébe kapaszkodva próbálta átvészelni a helyzetet. Nekem a boksz volt az, ami segített. Csakis az, semmi más. De mégis, eme mámoros képzelgésben újra feltûnik a pihegõ Lukas, aki láthatóan rosszul van. A szobába érve mindenki ledõl, Lukas még a párnáját is a fejére húzza, mire én egy kis tétovázás után leülök mellé, a kis szabad helyre.

- Mi a baj? Még rosszabbul festesz, mint délelõtt, úgyhogy ne mond, azt, hogy „semmi” – jelentem ki, mire fél szemével rám les.

- Meghûltem kicsit tegnap. Majd jobban leszek, átmegy rajtam – feleli, majd nagyjából összeszedi magát. No nem úgy kinézetileg, csak a fekvõ pozícióján változtat, hogy ne tûnjön úgy, mint egy döglött béka.

- Biztos vagy benne? Nem kéne szólni valamelyik felügyelõnek? – faggatom tovább, míg az õ ajkára gunyoros mosoly kúszik. Nem értem miért teszi mindezt, én komolyan gondoltam, én komolyan aggódom érte.

- Felesleges lenne –szólal meg végre. – De kérlek, ne mond senkinek, helyre fogok jönni – küld felém egy halvány mosolyt, mintha ezzel meg tudna nyugtatni. Mégse állok le vele vitázni, csak viszonzom a gesztust, majd Albrechthez sétálok.

Nem sokkal ezután Martin fut be. Vagyis vánszorog, hisz az ereje többre nem futja már. Leveti magát a beteg ágyára, szinte ráfekszik. Piheg, kapkodja a levegõt, a tüdeje is bánta a nagy pofáját. Csak az elméje nem.

- Kibaszottul megérte – jelenti ki, igazolva az elméletemet.

- Te beteg vagy - nevetek fel. Erre nincs jobb szó.

- Neked komolyan az a célod, hogy az összes tanár rád szálljon? – csatlakozik Albrecht is.

- Nem szállhat rám – legyint a szidott nemtörõdöm módon. - A fejesek nem fogják hagyni, hogy kicsinálja a legjobb lövészt. Mellesleg nem mindenki olyan buzi, mint Vogler.   

 - Hé! – háborodom fel egyszerre Albrechttel.

- „Meleg” – javítja ki magátki. Ebbõl leszúrom, hogy csak az idegeinket húzza, ahogy szokta, így hagyom a fenébe. Miután kifújja magát Lukason, célba veszi, s õt piszkálja. Nehogy szegény fiú pihenni tudjon.

~***~

Az esti tisztálkodásba indulok a kemény edzésem után. Jó volt Voglerrel edzeni, érzem, hogy egyre erõsebb vagyok. Ezt az is mutatja, hogy jövõ hétre beiktat nekem egy meccset. Az iskola tanulói között már nem akad ellenfelem. Kell egy kis kihívás. Hirtelen Albrecht lép elém, s csuklón ragad.

- Ma fontosabb dolgunk van.

- Mégis mi?

- Majd meglátod. – Nem tudom miért titkolózik, de mégis vele megyek. Csuklómat fogja továbbra is, sima tenyere cirógatja bõrömet. Nem ellenkezem, követem. Azonban ahogy távolodunk a kastélytól, egyre kevésbé csóválom a farkamat, mint egy kutya. Egyszer csak elrántom a kezemet, mire mindketten megállunk.

- Mégis mit mûvelsz, hová viszel?! – dörmögöm neki idegesen. Ha elkapnak, végünk. Végünk!

- Sss… helyben vagyunk! – csitít, mire egy ismeretlen hang csapja meg a fülemet.

- Mi ez a hang?

- Dúdolás, te buta. Emelj fel. Tarts bakot! – Nem is tudom miért engedelmeskedem neki. Talán a kíváncsiság hajt. Egy idõ után cserélünk, már éppen idõben, mert a türelmem megint kezd cserbenhagyni. Nem tudom hogy bír el, de áldom érte rendesen. Fõleg mikor rádöbbenek a dolgokra.

Gyönyörû egy lány, az biztos. Bár az is igaz, hogy láttam tõle már szebbet, de a sok férfi és rusnya asszony között gyógyír a magányos szívnek. Felváltva tartjuk a bakot, miközben a másik halkan, rekedtes hangon suttogja a történéseket. Egyszer csak kutyaugatást hallok, nemes egyszerûséggel engedem Albrechtet, aki a földre esik, talpra. Nem kell felesleges szó, õ is hallja. Együtt sietünk vissza a kastélyba, hogy a lehetõ leggyorsabban felmelegítsük az ágyunkat.

Útközben azonban Justusba s Martinba botlunk. Kikérdeznek, mi pedig egyszerre vágjuk rá, hogy a mosdóban voltunk. Végt5ére is majdnem, hisz egy fürdõszobai szépséget lestünk vagy fél órája. Azt nem kérdezte Justus bent is voltunk e. Azonban Martin tekintete aggasztani kezd. Túl sokat sejt… S amúgy sem vagyok a kedvence. Lépni fog.

Nem kell csalódnom, másnap elsõ óra után minden szégyenérzet nélkül lép elém, s hív el egy kevésbé zsúfolt helyre. Követem, meg sem fordul a fejemben, hogy nemet intsek neki. Nem azért, mert félnék attól, hogy mit tudna velem tenni, már ha tud. Egyszerûen nem fogok apróságokból nagy ügyet csinálni, s ha nagyon erõszakos lenne, hazudok.

- Hol voltatok tegnap? – szegezi nekem a kérdést, amire vártam.

- Csak sétáltunk egy kicsit… - kezdek bele abba, amiben megállapodtunk Albrechtel, de Martin közbevág.

- Aha, és hová? -

- Figyelj, nem mondhatom el, Albrechtnek fontos, hogy titokban maradjon. – Fogom õszintére, hátha ez hat rá. De csalódnom kell.

- Nagyszerû. Jó tudni, hogy a semmiért tartottam a hátam. – Nos, én is tartottam már a hátamat sokszor, kérés nélkül. Azt hiszem ez bajtársaknál alap dolog. Õ ezt talán nem tudja?

- Nem kért rá senki, a te lelkiismereteden múlott.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, jössz nekem eggyel…

- Martin – sóhajtok fel, hisz nagyon is emlékszem az elsõ álomnapomra.

- Tudni akarom. Felõlem a törpét is bevonhatod, nem érdekel - legyint, én pedig csak szuggerálom, és szuggerálom, de nem tágít, akarja a dolgot.

- Hát jó. Ma este megmutatom – adom meg magamat. A saját érdekében õ is fogja tartani a száját, nem gáz.

~***~

Este arra hivatkozom Albrechtnél, hogy elrontottam valamivel a hasamat. Nem kérdezõsködik, aminek nagyon örülök, mert máris késésben vagyok. Sietek a megbeszélt helyre, s megkönnyebbülten látom, hogy Martin ott vár.

- Mit látok, megjött a szõke herceg – fogad, mikor elé lépek. Rajta is az egyenruha van, akár csak rajtam. Hisz ebben egyeztünk meg.

- Szia, Martin.

- Neked is. Hol hagytad a csajod? – érdeklõdik, én pedig hamar összerakom a dolgot.

- Albrechtre gondolsz? – kérdezek vissza.

- Ja. Mért, van más csajod is? – Nem is õ lenne, ha nem csipkelõdne velem. Bár biztosan sejti, hogy nekem ez nem fájdalmas dolog, sõt, egy bizonyos szinten még szórakoztat is.

- Itt vagy te… - vigyorgok rá, s várom a hatást.

- De bátor lett valaki! – öklöz vállon, amit szívesen viszonzom. Valamiért nem zavarnak a kitörései, az ostobaságai. Gyengéd vagyok, nem akarom bántani. Egy barátot nem szabad, igaz? - De ha már így alakult, mit szólnál egy kanbulihoz? A csajokkal úgyis csak a gond van – teszi hozzá vigyorogva, mire én vállat vonok.

- Felõlem. – S indulunk tova a sötétben, hogy beavassam õt is a titkunkba. Hamar az ablak alá érünk, s nem kell csalódnom: fény és hang szûrõdik ki.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – fordulok felé, s bár a szemforgatása nem túl biztató, várom a szavakat, melyek biztosítanak.

- Jól van – böki ki.

- Rendben. – Megkönnyebbülök, majd bakot tartok neki. Így fer, ezek után biztosan tartja majd a száját, a saját érdekében is. Remélem. Felkapom, s hamar az ablakon keresztül lesi az elé tárulkozó csodát. Ám biztosra akarok menni, rákérdezek hát:

- Látsz valamit? – érdeklõdöm suttogva.

- Aha, itt van. És micsoda alakja van… a melleirõl nem is beszélve. Elsõ osztályú nõcske, már ha csak hátulról nézem is… - Ennyi nekem is elég, elengedem, õ pedig máris a földön van, értetlen, de egyben mérges pofával bámulva rám. – Ez most mire volt jó? – förmed rám, de nem hat meg. Valamit valamiért, ezt õ mondogatja mindig.

- Én jövök - jelentem ki. - Kellett neked járatni a szád.

- Te kérdezted… - feleselne, de én már türelmetlen vagyok, s csak lejjebb nyomom egy határozott mozdulattal, hogy tartsa a bakot. Nem érdekel a duma, ha elhoztam, s beavattam, legyen jó kisfiú. Morog, de nem érdekel, mert a bakancsom a tenyerébe csúsztatom,s már lendülök is.

A leány éppen a kádban mossa magát, halkan dúdolva. Imádom hallgatni a hangját, s figyelni a bársonyos bõrét, ahogy habbal teríti be. Csinos ujjai masszírozzák saját vállát, felkarját. Alaposan megmossa magát, a meleg vízben áztatja fáradt testét. Szívesen segítenék neki abban, hogy még kényelmesebben érezze magát. Az egyik barátom egyszer elmesélte, hogy látta, ahogy a bátyja miket mûvelt a fiatal feleségével a kádban. Semmi mocskos dolog, csak csupa szeretet és… a földön vagyok. Martin elengedett, kész csoda, hogy a bambulásom közepette nem estem rá, hogy aztán feltûnjön mindenkinek, mit csinálunk.

- Ezt meg mért kellett?!

- Mert én jövök.

- Hülyeség, az elõbb te többet voltál…

- Nem érdekel! – szisszen fel, míg én újra bakot tartok, s figyelem, ahogy Martin elégedett vigyorral a képén leskelõdik. Remélem, hogy én nem olyan fejet vágok, mert az egyszerre ijesztõ és röhejes.

- Basszus! – horkant fel hirtelen, majd pillanatok alatt máris az egyik láda mögött vagyunk, s marhára nem értem miért.

- Mi a f… - kezdenék bele a kulturált érdeklõdésbe, de befogja a számat, s villámló tekintettel marad le rám. Akkor fogom fel miért is tette, mikor meghallom a leány dúdolását. Kinyitotta az ablakot, valamit motoszkált ott, majd visszazárva a kis ablakot, újra a dolgára ered.

- Meleg helyzet volt – jegyzi meg Martin, majd elhajol tõlem, aminek marhára örülök, mert már egy ideje az én képembe lihegett. Már úgy is éreztem, hogy… hogy a leány képe túlságosan is az elmémbe égett, erre még õ is rákontrázott azzal, hogy hozzám simul, s rám liheg.

- Ja, de leszállnál már rólam? – mocorgok, hátha végre arrébb megy, vagy ha nem is, én legyek távolabb tõle. Láthatóan nem tetszik neki a dolog, de mégis megmozdul, s a hasfalamnak támaszkodik, mintha én valami támasz lennék. Ég a pofám, mert én is jól tudom, hogy már kicsit izgatottabb állapotban vagyok, mint szoktam, s csak remélem, hogy nem tûnik fel neki. De nincs szerencsém, visszanyúl, ugyanoda. Nem véletlenül, önszántából. Nem bírom ki, ahogy hozzám ér, nyögésre késztet. A döbbent pofája hamar átrendezõdik, s ijesztõ vigyor váltja fel.

- Ne már, ezt nem mondod komolyan! Igaz, hogy ingerszegény környezetben élünk, de azért ennyitõl…

- Fogd már be! – rivallok rá. - És különben is mondtam, hogy szállj le rólam! – mordulok rá megint, s a lehetõ legcsúnyább nézésemmel vizslatom, de nem, nem mozdul. Csak vigyorog, amitõl szaladgál a hideg a hátamon, s nem azért, mert úgy fáznék odakint… Rám simít, én a számat rágom belülrõl, dacosan figyelem, hátha akkor elhúz végre. De nem. Keze eleinte lassan cirógat, majd egyre több, apróbb szorítással kerget az õrületbe.

- Te meg mit csinálsz? – Tudom, hogy mit csinál, s talán a helyesebb kérdés az lenne, hogy miért csinálja, de lényegtelen. Csak szólaljon meg. Csak halljam azt a szemét hangját, hogy összeszedvén magamat ellökhessem. De el akarom én lökni? Jól csinálja. És… és azt hiszem még jól is esik… ez bûn.

- Segítek neked. Furcsa lenne, ha így mennél vissza a szobánkba, nem gondolod? Nehéz lenne nem észrevenni – rebegteti pilláit, mintha szent célért fogdosná a farkamat. Valamit tervez. Csak nem tudom mit.

- Hagyd abba, ez nem vicces! – kapok kezéhez, mely még mindig engem kényeztet. Rossz vége lesz. Nagyon rossz! Ha azért elkapnának, mert leskelõdtünk, büntetés járna. De ha azért, mert õ éppen… éppen… Bennem reked a levegõ, a nadrágommal bíbel, s máris a tenyerét érzem magamon. Nyögés hagyja el a torkomat, erõsen rászorítok kezére, de már nincs ahhoz erõm, hogy ellökjem. Bizserget, a gerincem mentén fõképp, beteges módon vágyom arra, hogy folytassa. S míg az eszem tudja, hogy ez nem helyes, a testem nem reagál úgy, ahogy azt én szeretném. Lassít, ritmusosan mozog, míg én szégyentõl pirosló arcomat elfordítom tõle, s a fák sötét sûrûjébe bámulok. Érzem, hogy figyel, de akkor sem fordulok felé. Lihegek, hangomat visszafogom, ha már õt nem tudom. Aztán lépésrõl lépésre, egyre gyorsabban mozgatja rajtam a kezét. Belebolondít, fõleg mikor fülemhez hajol, s halkan nevemet suttogja.

- Friedrich…

- Legalább… ne beszélj hozzá! – mordulok rá, de sajnos ezt sem fogadja meg.

- Mindjárt itt az ideje, hogy… - Csend telepedik közénk, már amennyire a mûvelte csendesnek mondható. -… elmenjek. – Lassan fogom fel a szavait, azt, hogy magáról beszél. Hideg telepszik közénk, számat tátom, értetlenül állok a helyzet elõtt. A szégyen lassan térít magamhoz, de jól tudom, addig nem mehetek vissza, míg be nem fejezem, amit elkezdett.

Magamra kulcsolom jobbomat, s miközben a csúcs felé közelítek, pár könnycseppet elmorzsolok másik kezemmel a szemem sarkában. Bennem reked a levegõ, majd miután a bizsergés csökken, s tudom hol vagyok, összeszedem magamat s visszasietek a szobába. A sötétben zuhanyozom le, az se érdekel, ha rajtakapnak, mikor már aludnom kéne. Akár egy agy halott úgy esem be az ágyamba, s csak egy valami jár a fejemben.

Milyen ostoba vagyok…

~***~

Napról-napra Martin elégedett vigyora kísért, mintha nem lenne elég csupán az emléke. A bokszban élem ki magam, bár érezhetõen feszít belülrõl valami. Ezt tetõzi Justus ama akciója, mikor ellenõrzést tart nálunk. Somfordál és ravaszkodik, de egy rókának is jobban örülnék, mint neki. Természetesen talál okot arra, hogy kicsesszen velünk, hisz õ a hírhedt Justus. A büntetésünk egy kis por miatt nem más, mint a bohóckodás. Idõt mér, ruhadarabokat mond, mi pedig õrülten ledobjuk a ruhát, majd magunkra húzzuk. Nem szólok semmit, csak csinálom.

Azt is szó nélkül tûröm, hogy a legbugyutább, saját összeállítását adassa ránk. A fogkefe a kézben, a dalocska, a kocogás… mind olyan messzinek tûnik, pedig igenis mi csináljuk, mi bûnhõdünk. Mert ennek így kell lennie. Justus boldog, de remélem nem sokáig. De tévednem kell: a futás után is intéz nekünk feladatot. Egy adagnyi varrandó ruha vár minket a szobában, a többi szétdobált cuccunk között. Engem nem zavar, talán csak a mennyiség. Sokszor segítettem gyermekként anyámnak, s nagyobbként a saját ruháimat foltoztam.

Viszont Jäger a kisujját sem mozdítja. És még engem hív szõke hercegnek, mikor õ viselkedik úgy, mint egy nemes kisember. Jobbnak látom nem foglalkozni vele, felé se nézek, felé se bagózom, csak csinálom a dolgom. Bezzeg õ panaszkodik, tervet szövöget, míg én új cérnát fûzök a tûbe. Egyedül Albrecht vigasztal, bár nincs képem elmondani neki a történteket. Még néha elmentünk, de õ is érezte, hogy ez nem helyes, s nagyon veszélyes. Meg, nos, úgy tûnt a leány igencsak érdeklõdött barátom iránt. Örültem neki, hogy boldog, de mégis kicsit aggódtam azért, talán eme románc megváltoztatja, kifordítja önmagából. De nem így történt, még viccelõdni is elkezdett.

Egyik alkalommal a szemfüles Pókhasnak feltûnt a kettõjük közötti árgus bámulás, melyet Albrecht csak szemezésnek, halovány figyelemfelkeltésnek nevezett.

- Ti flörtöltök? – érdeklõdött, amin én is elmosolyodtam.

- Dehogy is! Nézz rá… már kezd szõrösödni! – bökött felém. – Kezdi elveszíteni a lányos formáját!

Nem kellett volna rosszul érnie a dolognak, hisz mindenki nyerített rajta. Fõleg azon, hogy én meg csak háborogtam és hápogtam, a vizemet is félrenyeltem. Martin arcán a vigyor fültõl fülig ért, õ aztán már csak tudta, hogy mennyire elveszítettem a lányos formámat… Lassan rendeztem arcvonásaimat, majd minden mehetett tovább.

~***~

Kemény edzéssel a hátam mögött tántorgom be a zuhanyzóba. Ahogy közeledik a meccs, ami hétvégén lesz, úgy csinál belõlem totálkárt Vogler. Bár azt ígérte, a meccs elõtti napon hagy pihenni. Bár csábít a gondolat, hogy tiltakozzak, s kicsit többet követeljek, nem teszem meg. Hisz jól tudom: egy forró zuhany életet lehel belém. A késõi óra miatt addigra a legtöbben már letudják, így nem csoda, hogy meglep az égõ villany. Hamar kiszúrom Martint, aki nagy csalódásomra nem felfelé veszi a ruháit, hanem lefelé.

- Hé, szõke herceg! – egyenesedik ki, majd vigyorog felém.

- Majd visszajövök késõbb – villantok felé egy neheztelõ pillantást, mire felveti a fejét, s vigyora még szélesebb lesz.

- No, csak nem szégyenlõs a fiú? Hisz már olyan bensõséges viszonyban voltunk, Friedrich… Nem emlékszel? – gúnyolódik, amivel kihúzza nálam a hatalmas nagy gyufát. Levetem a törölközõmet a falnak támasztott sámlira, majd vetkõzni kezdek. Felkuncog, majd õ is leveti a ruháit.

Igaza van, látott már mindent. Sõt, ha szemét lennék az orra alá dörgölhettem volna, hogy a kezével is tapasztalhatta a dolgokat. A zoknimat is gondosan leraktam, ahogy õ is. Legalább nem volt trehány, úgy mint Pókhas. Annak a srácnak mindig mindene szanaszét van, soha nem találja a dolgait. Láthatóan az anyja elkapatta. Nekem sem van panaszom édesanyámra, de arra megtanított, hogy mindennek meg van a helye.

- Min merengsz úgy? Gyere már, ha jó kisfiú leszel megmosom a hátadat – cukkol, de nem szólok, csak megindulok a zuhanyrózsák felé. Jobb, ha nem veszem magamra. Az õ érdekében is. Bár fáradt vagyok, annyi erõ bõven van bennem, hogy megmutassam neki milyen mikor a szõke herceg mérges, s beveti a híres boksztudását.

- Ilyen messze mész? Ne félj, nem foglak most letenyerezni – les felém, mivel vagy két zuhanyrózsával arrébb állok meg tõle. Felé villantok egy mérges pillantást, mire nevetve felhuhog. – Azért ne egyél meg, szöszi.

- Kussolj, Martin.

- Mert ha nem? – kérdez vissza, míg én beszappanozom a kezemet. – Kimosod a számat szappannal, mintha az anyukám lennél?

- Eltaláltad – bólintok helyeslõen, de ahelyett, hogy befogná, felnevet. Jó napja lehet, csak éppen nekem nem. Ha túl sokat látom, akkor nincs jó napom, de még fecseg is és az agyamat húzza. Ha fáradtabb vagyok, ingerlékenyebb is. Alaptörvény, mindenkinél.

- Jó, felõlem. Kimoshatjuk kölcsönösen egymásnak… - kacsint rám, míg én csak mosom magam, erõsen. - Hé, várj. A barátnõd tudja, hogy félrekacsintottál? Hogy nem csak az õ nyeszlett teste, hisztis éne hozza elõ belõled az igazi német bikát, hanem a szolgálólány is? Mellesleg az, amelyik nem is feléd, hanem felé kacsingat… vagy pont ezért? Vagy csak… - kezd bele, mire én megindulok felé. Látom az arcán a döbbenetet, fõleg mikor a háta a hideg csempének nyomódik.

- Azt mondtam, hogy kussolsz, Jäger! – hörgöm a pofájába, mire õ felnevet.

- Te nekem nem parancsolsz, szöszi – közli velem, mire én még erõsebben préselem a falnak. Az se zavar, hogy ezzel együtt én is hozzásimulok. Hajt a düh, a keserûség, a csalódás, a szégyen... Az, amit már mióta elnyomtam.

- De a fogadat még kiverhetem – suttogom, miközben próbálom a vizes-szappanos testén megtalálni a fogást. Õ sem rest, de én még szappanosabb vagyok mint õ, bár az összedörgölõzésnek hála jut rá is. Morgunk, és szenvedünk, egyikünk se jut elõrébb. Csípõmmel próbálom jobban a csempének szorítani, érzem csontját, ahogy belém vág. Karmolás és szorítás nyomok, de semmi komoly. Egyelõre.

- Eressz el, te buzeráns – hörgi, mikor már láthatóan nem tetszik neki a dolog. Persze, én sem élvezem. Nem így terveztem, hogy majd az egyik szobatársammal akaszkodom össze, de a megnevezése nagyon nem tetszik.

- Ki a buzeráns? – fújtatok. – Ki kapta ki a nadrágomból a farkamat?

- Ugyan Friedrich, élvezted! – köpi a képembe. – Én csak szórako... – folytatná lelkesen, de beléfojtom a szót. No nem a számmal, hanem azzal, hogy a jobbommal benyúlok a lába közé. A kishaverja nem is olyan tünetmentes, mint ahogy vártam. S még én reagálok könnyen…

- Akkor én is szórakozom egyet – felelem vigyorogva, míg õ az elsõ döbbenet után próbál kimászni a szorításomból.

- Teszed le, te kis buzeráns! – nyöszörgi. Test simul, hab csúszik, én pedig elengedem. De nem azért, mert annyival beértem, hanem azért, hogy a fészkelõdése közepette a teszed léje ne maradjon a kezemben.

- Nyugodtan jelentheted – jegyzem meg, mire pár lépés távolságból visszanéz rám. – Azt is, hogy Magdalena ablaka alá járok leselkedni. De ha én meleg vagyok, akkor te is – jelentem ki gondolkodás nélkül. – Annyira, amennyire én.

- Te most szerelmet vallottál nekem? – lép közelebb, enyhe döbbenettel.

- Hülye vagy? – Én vagyok a soros a döbbenettel. – Neked? Akkor se, ha gond nélkül kiverted volna – jelentem ki, mire elröhögi magát.

- Nem vagyok elég lányos, mi?

- A fejeddel van a baj – megyek bele a játszadozásba. – Fõleg azzal, ami benne van.

- Mondom én, hogy nem vagyok elég lányos – kulcsolja össze két kezét a mellkasa elõtt.

- Jól van, az a bajom, csak örülj – hagyom rá, mire közelebb jön, de mielõtt belém bokszolhatna, ami már a védjegye felé morranok. Csak éppen nem ijed meg, kezei a levegõben, s unott pofával néz.

- Mikor dühösen nekem rontottál, az jobban bejött.

- Neked ronthatok megint – duruzsolom, mire felröhög.

- Felejtsd el.

 ~***~

Albrecht alkoholt szerezvén rögtön megosztja velünk. A stégen ücsörgünk, régen túl a biztos határidõn. Mind rég ittunk piát, bár lehet valamelyiküknek ez az elsõ alkalom, de az a jó pár korty a fejünkbe száll s kitágítja a pofánkat. Albrechtnek fõleg.  Üvegeset akar játszani, s lelkesen kezdi is. Martin kerül terítékre. Tudom mennyire „imádják” egymást, s így, kicsit becsiccsentve még jobban. Csak éppen Albrecht kezdi a becézést, miután buksiját a vállamra hajtja. Fél szemmel lesek le rá, s csodálom hófehér bõrét, s vörös pozsgás orcáját. Martin azonban nem hagyja magát, s hamar átveszi az irányítást. Lukas a soros, s Martin olyan kérdést tesz fel, ami engem is érdekel.

- Lukas. Miért jártok folyton közösen fürdeni?

- Mert unalmas egyedül, és addig is nyugodtan tudunk beszélgetni – válaszolja a srác, mire én és Martin felnyerítünk. Azt hiszem ebben a közös kis baromságunk is közrejátszik, mert hiába a két „leány”, õk sem szentek. Martin újra átveszi a vezetést, hallotta a választ. Albrechtnek már nem tetszik úgy a dolog, villámokat szór a szegény Lukas felé. Sziszegve tagad, majd õ pörget. Az üveg szája nálam áll meg, aminek nem örülök… annyira.

- Friedrich! – vigyorog rám Albrecht, amit bambán viszonzom. – Volt már tapasztalatod a saját nemeddel? OLYAN tapasztalatod? – Töröm a fejemet, hisz igen volt, csak nem vagyok éppen biztos abban, hogy nekik ezt tudni kéne. Martin se örülne annak, ha kiderülne, a gatyámban matatott. Szín józanul.

- Micsoda kérdés ez kislány – kotyog bele az említett. – Esetleg felméred mennyi az esélyed? – Albrecht elhúzódik tõlem, elvetemült tekintettel néz a másik felé. Hosszú ujjaival hajába túr, elámulva bámulom, ahogy a selymes tincsek csiklandozzák az írásra termett végtagjait. Szuszog is, mint egy feldühödött bika.

- Na idefigyelj Jäger...a kutyát sem érdekli a nyomorult, gyerekes csipkelõdésed, és ha nem fejezed be istenemre mondom beletaposok most már a szádba. 

 - Igazán? Te ilyen nagyfiú vagy Albrecht? Vigyázz, apa most nincs itt, hogy megvédjen. 

Albrecht emelkedik, én utána nyúlok, s visszahúzom. Még úgy is tudom, ha nekimegy Martinnak, jobb esetben is csak pár foga bánja. Kezére simítok, próbálom a görcsösen szorított ujjakat saját cirógató kezemmel ellazítani, majd felbuzdulva azon, hogy jót teszek, dalolok egy kicsit a kérdésre.

- Ami azt illeti volt egy, de teljesen véletlenül… mikor megmutattam Martinnak a tornyot… akkor valami történt és…

- Te megmutattad MARTINNAK A TORNYOT?! Megbeszéltük, hogy az a mi titkunk! Megbeszéltük hogy senkinek sem feded fel! – bukik ki belõle a csalódottsággal teli düh, s kirántja kezét a kezembõl.

 - Ha ez kiakaszt még is mit szónál akkor, ha azt mondanám a kis szerelmed nem csak a panorámát élvezte? – célozgat Martin, de nem csak szavakkal, hanem provokatív, de annál mocskosabbul igaz kézmozdulatokkal. Albrecht döbbenten mered rám, ajkai kicsit szétnyílva. Lukas csendben hallgat mindent, úgy tûnik nem tud, vagy nem akar hozzászólni a dolgokhoz. Martin nem veszi komolyan, hisz miért is tenné…

 - Na ne vágj ilyen fancsali képet, megtarthatod a fiúdat. Ahogy láttam neki úgy is a feminin lányok jönnek be... mint te – vihorássza. 

 - Tudod, hogy hogy utállak? Hogy hogy elegem van belõled? Legszívesebben agyonlõnélek akár egy mocskos kutyát... és csak nézném ahogy nyüszítesz az életedért... – kezd bele Albrecht, amibõl igazi kis szócsata alakul ki.

- Ahhoz elõbb össze kéne tudni tenni egy fegyvert. 

- Srácok – találja meg a hangját Lukas, bár csak egy szóra. Én ugrása készen vagyok, sajnos nagyon is bunyóra áll a helyzet.

 - Nem kell fegyver ahhoz, hogy betörjem a rusnya pofádat! – sziszegi Albrecht, s lám a jövendölésem beigazolódni látszik, nekitámad Martinnak. Érhetõ módon nem veszi komolyan, nevet rajta, s csak hergeli, amit az ostoba fel is vesz, s csak püföli. Kezd eldurvulni a helyzet, pedig úgy reménykedem benne, hogy az alkohol s akis mozgás miatt elmegy a kedvük az egésztõl. Én elkapom egyik oldalról Albrechtet, miután lenyomorultazta Martin, még Lukas is segít, csak õ a másik oldalon.

- Srácok, nyugi! Mindenki kérjen bocsánatot... mindenki nyugodjon le!- próbálkozom a lehetetlennel.

- Te engem ne nyugtatgass, maradj ezzel a nyomorultal, és… és... BOLDOGÍTSÁTOK EGYMÁST! EGYEDÜL IS MEG TUDOM VÉDENI MAGAM, NEM KELL GARDEDÁM! – kapálózik és ordít, kivetkõzik önmagából. Nagyot lök rajtam, jobbnak látom elengedni, had menjen, de elõtte még Lukasba is beletapos.  Te pedig... te... véded is...VÉDED! Milyen barát vagy te, most is csak ölelgeted!  - Minket néz, elszörnyedve, egyre sápadtabban. Úgy tûnik még van szitka a számunkra.

-Ti... ti buzik vagytok...MOCSKOS BUZIK VAGYTOK MIND! – üvölti, majd sírva elrohan. Döbbenten bámulunk utána, még Martin sem szólal meg. Egy darabig.

- Figyeltétek milyen hisztis picsa? Atyaég, vajon van farka? Lukas, te zuhanyozol vele. Van farka? – fordul az említett felé.

- Elég, Martin – adok neki egy gyenge tockost, ami inkább csak simogatás számára. – Lukas, vissza vinnéd a szobába?

- Miért, hova mész? – érdeklõdik zavartan.

- Nem nyilvánvaló? Kiengeszteli a barátnõjét. – Szó nélkül hagyom a megjegyzését, inkább feltápászkodom, s elindulok Albrecht után. Biztos hülyeséget fog csinálni, baromság jár a fejében, össze van zavarodva, kicsit részeg is. S nézzük csak, miket is csináltunk: tilosban kilógtunk, alkoholt szereztünk és fogyasztottunk, mellesleg felmerült pár meleg kérdés is. Szó szerint. Látom a fiút, a földön fekszik, zokog.  Olyan szánalmasan fest… miattam. Mert nem bírtam a pofámat tartani.

- Nem mehetsz el. Hülye vagy és részeg....nem engedem, hogy így menj bárhova is! – sietek oda hozzá, s segíteném fel, de még mindig van benne erõ.

- AZONNAL SZÁLLJ LE RÓLAM TE NYOMORULT, SZÁLLJ LE!- üvölti, majd felém fordul, s ütni kezd. Próbálom lefogni, úgy, hogy ne fájjon neki még az is. Kérlelem, de nem hatja meg. Így talál ránk Justus, akinek ez a látvány többet ér minden utcalánynál.

- Nocsak nocsak... a szerelmes gerlepár... pörölködünk, pörölködünk fiúk? Itt az ideje ellátogatni a folyosóra. BÜNTETÕFELADAT. 

 ~***~

Martin a hét közepén megkérdi, nem a bántam meg, hogy a hisztis libám után szaladtam. Mert míg Justus velünk volt elfoglalva, addig õk szépen beosonhattak a szobába, észrevétlenül. A válaszom nem volt. Minden este a folyosót s a fürdõt takarítottuk fel. A körömkefe se zavar, az se, hogy ezáltal még plusz edzésem is van. A hétvégi meccset megnyertem, ez mentett meg az igazán nagy szégyentõl. De a tény, hogy Albrecht nem szól hozzám… inkább elveszítettem volna, ha újra viccelõdik velem. Bár a szimpla, udvarias társalgásnak is örültem volna.

A munkánk alatt próbálok Albrechttel beszélgetni, kevés sikerrel. Mégis mondom a magamét, jobb, mint a körömkefe durva hangját hallgatni. Nekem úgy tûnik, még mindig duzzog az eset miatt, rosszul érinti. Meg tudom érteni. Elszúrtam. Nagyon. A büntetés után se szól hozzám, a legtöbb idõmet Lukasszal és Martinnal töltöm. Nem beszélek túl sokat, sokat járok a kis szoba felé, ahol ír. Mert már ahhoz is elvonul, minket látni sem akar. De mint a marha, én lelkesen próbálkozom.

Már nem is tudom mióta nem áll velem szóba, csak azt, hogy én is akkor esek be zuhanyozni, mikor õ van ott. Gyorsan levetkõzöm s beállok mellé, nehogy hamar eliszkoljon. Ez is egy esély: ha másra nem is, de megint csinálhatok magamból idiótát. Mindenrõl beszélek, az edzésrõl, az órákról, a tananyagokról. Még arról is, hogy mielõtt beiratkoztam a Napolába sokszor szenet lapátoltam egy kis pénzért. Ezután jön a bûnbánó énem, esküdözöm s ígérgetek. S eme hatalmas nagy magyarázásom közepette a szemembe kenek egy „kis” szappant, amivel még múltkorában Martin száját akartam kimosni.

- Meg fogok vakulni, Albrecht… Így bokszolni sem tudok majd, kiraknak innen s végem. Azt a…! Kibaszottul csíp. Vagy megoperálnak, és valami szemkötõs vandálnak fogok kinézni… - nyöszörgöm, mikor hirtelen megérzem a fejemen a kezét. Lejjebb húzza tökfödõmet, s megérzem a szememnél a törölközõt. Elsõnek megijedek, ha nem a szappant, majd õ, de nem. Gyengéden tart, sikeresen gyógyít, s oly közelrõl láthatom szempilláit, szép szemeit, vizes bõrét, hogy hevesen kezd verni a szívem. Közelebb hajol. Érzem a leheletét a bõrömön. Vajon õ is érzi az enyémet?

Én vesztem el a fejemet. Tényleg egy mocskos buzi vagyok, igaza volt. De nem tudok ellenállni az ajkainak, melyek között a nagy munkájában résnyire nyitott. Jobbommal az arcához érek, beleremegek a puha bõrének érintésébe. Lassan mozdulok, félek, hogy elhúzódik. De nem teszi, csak áll ott, kezében a törölközõvel, melyet eltart tõlünk. Ajka mozdul, lágyan csókol vissza. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el mellkasomat, majd felbátorodva két kezemmel csípõjére simítok. Libabõrös, amibe beleborzongok.

- Albrecht… - suttogom ajkaink közé, de azt hiszem még nem tért vissza. Olyan szép, ahogy ott áll elõttem, résnyire nyitott ajkakkal, döbbenten csillogó szemekkel, vizes bõrrel.

- Hm? – hümmög vissza zavarodottan.

- Sajnálom – suttogom. – Nagyon sajnálom – veszem két kezem közé orcáját. – Lehordhatsz mindennek, utálhatsz és meg is verhetsz, csak kérlek… Kérlek Albrecht, szólj végre hozzám! – döntöm homlokomat homlokának. Apró érintést érzek az oldalamnál, majd kicsit fentebb, a vállamnál. Lassan ölel át, egész testem belebizsereg, melegség járja át tagjaimat.

- Utoljára – suttogja -, de megbocsátok.

Széles vigyor terül el a képemen, újra ajkára tapasztom sajátomat. Csak egy apró csókocska, de minden érzésem s hálám benne van.

- Nem szúrom el. Ígérem.

 ~***~

Odakint süvít a szél, pokoli idõ van. Az ég leszakadt, megnyíltak a csapjai s már két napja csak szakadt és szakadt. De nem csak odakint volt minden oly borús, a szobánkban is hasonló hangulat uralkodott. Lukas az egyik könyvét bújta, Martin az ágyán babrált valamivel. Albrecht pedig az asztalánál ült, mert végre hajlandó volt minket megajándékozni jelenlétével. A múltkori eset után többet nem cirógattam, nem bújt a karjaimba. De talán nem is volt baj, csupán a gondolatától vigyoroghatnékom támadt.

Olyan átszellemült képpel körmölt, hogy jó volt nézni. Visszatért közénk. Bár… számomra oly irányba változott, mint másnak nem. De nem bántam én, sõt! Örültem neki. Nem csinálok semmit, csak figyelem, ahogy elmerül a munkájában. Vékony ujjai között oly gyönyörûen fest a toll, mellyel buzgón dolgozik. Szép keze van. Nagyon szép.

Bámulásomból Martin szakít ki, mert hozzám vág egy zoknit. Értetlenül fordulok felé, mire átöleli magát, s a lehetõ legfélreérthetetlenebb fejjel ringatja magát. Elvigyorodom, majd a nekem dobott zoknit visszaküldöm neki. Nem örülnék, ha Albrechtnek feltûnne, hogy szemétkedik.

- Hallottátok, hogy az éles gránáttal való gyakorlatozást újra kitûzték? – töri meg a csendet Pókhas. – Amint eláll az esõ, s olyan lesz a talaj. A tanár szerint ez egy hét múlva lesz. – A feszült csend pillanatok alatt kúszik be közénk. Nagyon is jól emlékszünk még arra a hangulatra, amellyel legutóbb nekivágtunk. Borzasztó volt.

- Jól van lányok – szólal meg Martin elégedetten. – Elõtte való este engedélyezve van, hogy telesírjátok a párnát, s írjatok anyunak egy levelet. Higgyetek nekem: piszok jó lesz.

• Ma fontosabb dolgunk van. 
• Még is mi? 
• Majd meglátod. 

• Még is mit mûvelsz, hova viszel?! 
• Sss..helyben vagyunk! 
• Mi ez a hang? 
• Dúdolás te buta...emelj fel. Tarts bakot! 

• Ti flörtöltök?- kérdi pókhas a nyilvánvalót. 
• Dehogy is! Nézz rá...már kezd szõrösödni!-bökök az elõttem ülõ Friedrich felé- kezdi elveszíteni a lányos formáját!  

• Te beszélsz Albrecht? Ha összeállnánk egy valaki lenne a lány, és az te lennél! 
• Erõs csecsemõhöz erõs nõ kell. -jelentem ki egyszerûen, ezzel fölényesen aratva gyõzelmi babérjaim.  

• AHA! 

• A fekete az aszociálisoké, a sárga fordított pedig a zsidókat jelenti. Ezek kombinálhatóak, ezzel megszabva milyen helyet foglalnak el a hierarchiában. Teszem azt, a rózsaszín, a feketével és a sárgával kombinálva végzetes....még a saját társai is lenézik. 

• Martin.- vihogok fel, kábán döntöm fejem Friedrich izmos, kemény vállára. 
• Hallgatom a kisasszonyt-leheli vigyorogva. 
• Mikor jön el a pillanat, hogy végre tisztelni fogsz? 
• Ez már kérdés? 
• Igen, ez már az. 
• Mint nõt, vagy mint tisztet? 
• MARTIN- hangzik kórusban egyszerre Lukas és az én hangom is. 
• Valószínûleg soha hercegnõim. Én jövök-pörget. 
• Lukas. Miért jártok folyton közösen fürdeni? 
• Mert unalmas egyedül, és addig is nyugodtan tudunk beszélgetni-válaszolja naivan, nem is sejtve mekkora röhögést idéz elõ a két, mocskos fantáziájú fiúban. Megrebegtetve pilláit csuklik fel, majd õ is pörget. - megint te jösz Albrecht-vihog fel. 
• Halljuk kislány- cukkol Martin- elég volt a gyerekbeszédbõl.. voltál már együtt valaha valakivel? 

• Friedrich!-vigyorodom el ádázul ahogy felé gördül a parafa dugós száj üresen tátongó lyuka.- Volt már tapasztaltod a saját nemeddel? OLYAN tapasztalatod? 

• Micsoda kérdés ez kislány. Esetleg felméred mennyi az esélyed? 

• Na idefigyelj Jäger..a kutyát sem érdekli a nyomorult, gyerekes csipkelõdésed, és ha nem fejezed be istenemre mondom beletaposok most már a szádba. 
• Igazán? Te ilyen nagyfiú vagy Albrecht? Vigyázz, apa most nincs itt, hogy megvédjen. 

• Ami azt illeti volt egy, de teljesen véletlenül..mikor megmutattam Martinnak a tornyot..akkor valami történt, és.. 
• Te megmutattad MARTINNAK A TORNYOT?! Megbeszéltük, hogy az a mi titkunk! Megbeszéltük hogy senkinek sem feded fel!-rivallok rá elrántva a kezem. Azt hiszem csalódtam benne...de akkor még nem jön el az amitõl összedõl bennem egy világ. 
• Ha ez kiakaszt még is mit szónál akkor, ha azt mondanám a kis szerelmed nem csak a panorámát élvezte?- köpi oda kegyetlen vigyorral Jäger. Kezével amolyan vajköpülést prezentál. 

• Na ne vágj ilyen fancsali képet, megtarthatod a fiúdat. Ahogy láttam neki úgy is a feminin lányok jönnek be..mint te. 
• Tudod, hogy hogy utállak? Hogy hogy elegem van belõled? Legszívesebben agyonlõnélek akár egy mocskos kutyát..és csak nézném ahogy nyüszítesz az életedért.. 
• Ahhoz elõbb össze kéne tudni tenni egy fegyvert. 
• Srácok-szól közbe remegõ hangon Lukas. Érzi hogy ez már egyáltalán nem a gyermeteg csipkelõdés. Friedrich készenlétben fészkelõdik, a hangulat megfagy. Már senkinek nincs kedve nevetni. 
• Nem kell fegyver ahhoz, hogy betörjem a rusnya pofádat!-sziszegen dühtõl elfulló hangon. Már lendítem is öklöm, azonban könnyedén elhajol az ütés elõl. Csak nevet és cukkol. Végül püfölni kezdtem, melyet egy ideig csöndben, nevetve tûr is. Aztán szép lassan kezd kijönni a sodrából, az I-re pedig fel is teszi a pontot a pillanat, amikor egy jól irányzott állas boldog tulajdonosává válik. 
• Te kis.nyomorult!-ugrana nekem, ám Friedrich közbelép, és Lukas is átöleli a fiút hogy visszafogja. 
• Srácok, nyugi! Mindenki kérjen bocsánatot...mindenki nyugodjon le!- dörren fel a szõke, erõsen tartva. 
• Te engem ne nyugtatgass, maradj ezzel a nyomorultal, és..és..BOLDOGÍTSÁTOK EGYMÁST! EGYEDÜL IS MEG TUDOM VÉDENI MAGAM, NEM KELL GARDEDÁM!- üvöltöm próbálva eltépni a kezem az erõs szorításból. Nagyot taszítva rajta meredek szerencsétlen Lukasra. 
• Te pedig..te..véded is..VÉDED! Milyen barát vagy te, most is csak ölelgeted!  

• Nem mehetsz el. Hülye vagy és részeg....nem engedem, hogy így menj bárhova is! 
• AZONNAL SZÁLLJ LE RÓLAM TE NYOMORULT, SZÁLLJ LE!-üvöltöm, s megfordulva alatta kezdem ütni ahol érem. Friedrich próbál leszorítani, de az egész csak egy összekuszálódott verekedésnek, hentergésnek a mocsokban hat. 

• Nocsak nocsak..a szerelmes gerlepár..pörölködünk, pörölködünk fiúk? Itt az ideje ellátogatni a folyosóra. BÜNTETÕFELADAT. 

Ahogy Albrecht ismét helyet foglalt, kis csapatunk minden tagja õt kezdte bámulni. Volt, aki magyarázatot várt, és volt olyan is – mint például én – aki egyszerûen csak kíváncsi volt a helyzet alakulására és a többiek véleményére. És sajnáltam szegény fiút. Csügget arcát figyelve biztos voltam benne, ez volt egyik legnagyobb rémálma, ami akkor éppen beteljesülni látszott. Részben megértettem érzéseit, hisz apám szintén magas pozícióban állt, bár igaz, Albrecht helyzete ott, a Napolában nehezebbnek bizonyosodott. A körzetetvezetõ fiaként mindenki ismerte. Legalább is a vezetéknevét biztosan.

Pókhas törte meg a feszült csendet. Éles hangjától kirázott a hideg, a nagy hallgatás után kifejezetten kellemetlenül érintett.

- Miért nem mondtad, hogy te vagy a körzetvezetõ fia? 

- Mert nem tartottam fontosnak- válaszolja egyszerûen.

- Szóval te vagy Heinrich Steinnek a fia..- szólt közbe Martin egy kissé eltûnõdve. - Akkor gondolom veled érdemes jóban lenni... az apád elég szigorú, és csak egy szavába kerül, hogy bárki kikerüljön innen... 

- Nem vagyok olyan, aki csak úgy, ok nélkül kirúgatná a másikat, ha erre célzol... – Albrecht bosszús tekintetet vetett a fekete fiúra, de õt látszólag nem igazán hatotta meg a tény, miszerint sikerült csípõs kijelentésével célba találnia. - Én soha sem célozgatok... és ha még is, az teli találat. Nem vétem el... – konstatálta halál komoly arckifejezéssel, én pedig libabõrös lettem, ahogy belegondoltam a mondat mögött rejlõ jelentésnek.

A levegõ szinte izzott, tekintetem észrevétlenül cikázott a két fiú között. Nem tudtam hová tenni az ellenséges viselkedést, de nem akartam közbe avatkozni. Sokkal jobbnak láttam, ha hagyom, hogy eldöntsék maguk között.

Szemem sarkából Friedrichre sandítottam, aki látszólag ugyan olyan közömbösen fogadta hírt, mint én, ami kissé megnyugtatott, nem csak engem hagy hidegen, milyen befolyásos ember porontya a szobatársam.

~}¤*¤{~

A másnap ugyan úgy kezdõdött, mint a többi. A reggeli vért izzadást és Gladen földbe tiprását követõen eleresztettek minket és megkezdõdött a tanítás. Elsõsorban a repülõgépek, tankok és fegyverek kerültek középpontba az elsõ pár órán. Szorgalmasan jegyzeteltem, egészen érdekesnek találtam a szerkezetek technikai felépítését. Nem voltam katona jellem, sõt, de ami megragadta a kíváncsiságom, és felkeltette az érdeklõdésem, azt addig hajszoltam, amíg teljesen meg nem ismertem. A puskák szerkezete pedig pont ilyen volt. Mindent elhangzott mondat belekerült füzetembe jegyzet formájában, így mikor arra került a sor, hogy mindegyikünk összerakjon egyet-egyet nem volt túlságosan nehéz dolgom. Nagyjából ismertem a szerkezet részeit, így csak rá-rá kellett sandítanom a jegyzetemre, hogy tudjam melyik a következõ. Könnyen összeillesztettem a nagyját könnyen összeillesztettem, de az utolsó pár darab egyszerûen nem akart a helyére kattanni. Az óra vége felé már kissé feszülten próbálkoztam a helyreigazításukkal, mikor Jäger mellém sétált és egy laza mozdulattal megoldotta a problémám.

- Köszi – hadartam meglepetten mire õ csak vállát rándította.

- Megszokás. Mik a terveid a délutánra? – kérdezte.

- A délutánra? – ismételtem el kérdését, majd rövid ideig eltûnõdtem a válaszon. Nem akartam neki elárulni, hogy szabadidõm legszívesebben könyveimbe temetkezve töltöttem volna, de értelmes kifogásom sem akadt. – Semmi – feleltem végül kissé lemondóan.

- Remek. Nem megyünk le a tóhoz? - szemöldökeim homlokomig szaladtak, nem értettem miért akar ennyire közös programot szervezni, pláne azt nem, hogy miért velem... Ha Friedrichhel készült volna valamire, azt még megértettem volna a köztük kialakulófélben versengés miatt, de így… - A többiek is jöhetnének – tette hozzá mikor létta, hogy döntésemmel nem jutok egyrõl a kettõre.  

- Kérdezzük meg – egyezek végül bele és rögtön megkerestük Albrechtéket. Friedrich egy kis gyõzködés – és füllentés - után már bele is ment a dologba, majd Albrecht meggyõzése következett, amivel még annyi gond sem akadt.  Tanítás után már egészen lelkesen mentem a szobánk felé, hogy lepakoljam holmim és lassan elinduljak  a tóhoz. Ahogy leraktam táskám rögtön elkezdtem keresgélni könyveim bene, hogy biztonságos helyre rakhassam õket, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. De akadt egy kis probléma… sehol sem leltem õket. Kipakoltam mindent a táskából, minden elképzelhetõ helyen megnéztem õket, még a szekrényben is – hátha el sem raktam õket a táskámba – de sehol sem voltak, nyom nélkül eltûntek. Elkeseredve huppantam le ágyamra és kezdtem el gyûrögetni a takarót. Egyszerre bosszantott és bántott a dolog. Fájt. Egyetlen tárgyam sem volt édesanyámtól, egyedül csak az a néhány kopottas, viseltes borítójú mû, melyeket elvesztettem… Talán ha nem féltem volna attól, hogy valaki meglát, még néhány könnycseppet is megengedtem volna magamnak, de mikor ez a gondolat megfordult a fejembe, kinyílt az ajtó és Martin jókedvûen besétált róla. Gyorsan szegtem le fejem, nehogy meglássa elkámpicsorodott arcom, de felesleges volt, szinte azonnal kiszúrta, hogy valami emészt.

- Neked meg mi bajod? Úgy nézel ki, mint akit oldalba rúgtak – éreztem magamon végigszaladó tekintetét. Kellemetlenül érintett, ahogy végigmért, de csak nyeltem egy nagyot, hogy elüldözzem a hátborzongató gondolatokat.

- Semmi… - fél szemmel felsandítottam rá. Válaszomtól nem éppen elégedett arca arra késztetett, fejtsem ki jobban problémám tárgyát. - Eltûnt pár könyvem – nyögtem ki végül és ismételten lesütöttem a szemem. Nem volt túl férfias a viselkedésem, amit sajnos hiába tagadtam volna, de az én helyzetemben ki nem lett volna szomorú?

- Hadd tippeljek, a „Semmi” is közöttük volt! – vetette oda kissé gúnyosan, én pedig mindent elárulóan félre fordítottam a fejem. - Elhagytad õket? – érkezett a következõ kérdés, amivel kissé sikerült felbosszantania. Még a feltételezés is sértõ volt, de nem ismert, így nem érthette.

- Nem, a kedvenceimet a táskámban tartom… és az órák kezdetén még benne is voltak - motyogjam magam elé, õ pedig csak sóhajtott, aztán ez szó nélkül hagyott ott a szobában. Értetlenül pislogtam utána, de aztán visszafordítottam tekintetem takarómra és folytattam a szövet marcangolását, gyûrögetését. Az életkedvem is elszállt egy pillantás alatt és kétségbeesetten tûnõdtem azon, mi lesz az a tárgy, eszme vagy érzés, amivel segít megtartani személyiségem olyannak, mint ami. Anyám könyveit olvasva, mindig azt éreztem, más vagyok, nem tartozom a sablon, német fiatalok közé, hogy akár különb is lehetek… Hogy sokkal inkább hasonlítok édesanyámra, mint a befásult és elvakult apámra…

Váratlanul tárult ki ismét a kis lyuk ajtaja, majd

- Tessék – mondta, mikor ledobta ágyamra a könyveim. Lassan eszméltem fel, de amikor megismertem õket lelkendezve pakoltam mindegyiket közelebb magamhoz. Alig akartam hinni a szemeimnek.

 - Hol találtad meg õket? – kérdeztem a másodperc egy töredékére rá pillantva.

- Szakmai titok. – ahogy pakolgattam õket, feltûnt, hogy nem teljes a létszámuk.

- Egy hiányzik – A Schiller.

- Ennyi volt ott. – Gyanakvóan mérem végig, de inkább nem szólok semmit. Ha már visszaszerezte nekem õket, mi értelme lett volna egyet elvenni közülük?

- Köszönöm - mosolygok végül rá. - Jövök neked eggyel, igaz? – kérdeztem kissé idegesen, de válasz helyett csak egy sejtelmes pillantást kaptam.

- Már a parton kéne lennünk. Ideje menni – konstatálja, majd megindul, én pedig miután elrejtettem megfogyatkozott gyûjteményem, követtem.

Pár perccel késõbb már a stégen álltunk félmeztelen és a vizet vizslattuk. Felöltözve még jobb ötletnek tûnt a megmártózás, de minél közelibbnek tûnt, a hideg víz, Albrechtel annál inkább elbizonytalanodtunk. Fél szemmel rásandítottam a mellettem állókra és csalódottan meg kellett állapítanom, hogy nem csak felöltözve tûnõk fele olyan izmosnak (se), mint Martin. Valahol kiábrándító és röhejes volt a tény, miszerint olyan kis satnya, vézna voltam, viszont az részben megnyugtatott, hogy Albrecht sem nézett ki különbül nálam. Egyikünk sem volt katona alkat…

  - Nem is tudom… olyan hidegnek és mélynek tûnik… - motyogtam kétkedõen és tettem egy fél lépést hátrafelé a stég végétõl. Martin hitetlenkedõen szusszantott fel egy hangosat.

- Télen sem lesz melegebb, ráadásul elõtte még léket is kell ütnöd csákánnyal, hogy belemásszál – jelentette ki vér nyugodt hangon, nekem pedig egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Volt részem már hasonló iskolák elképzelhetetlen módon kínzó kiképzésében, de ez… minden eddig tapasztalton és hallotton túltett.

- Akkor miért nem mész be te elõször? – vágta rá válaszként Albrecht. Helyette is éreztem, hogy kihívta maga ellen a sorsot.
- Mert hármunk közül ti erõltettétek annyira, és amúgy is utálom a vizet – magyarázta. - Utána nehezen tudom újra beállítani a hajam… - Végigsimított tökéletesen lenyalt bozontján, ami ajkamra mosolyt csalt, nem tudtam elfojtani.  
- Szóval a hajad mi…? Ez azért elég lányos dolog, nem? – kérdeztem levakarhatatlan pimasz mosolyommal, de ahogy megláttam szemeiben megcsillanni egy bizonyos fényt, rögtön beláttam, hogy ez nem volt túl okos lépés tõlem.
- Tudod, mi a lányos dolog? Nyafogni, hogy hideg a víz. Egy jó katona sohasem panaszkodik… indulj befelé! – egykezével taszított rajtam egy kisebbet, én pedig hevesen kapálódzva pottyantam bele a vízbe. Dideregve, sötét hajam alól kukucskáltam ki a még stégen álló két fiúra. Martin arcán elégedett mosoly játszott, Albrecht pedig halkan felkuncogott.

 - Na te se örülj ennyire, Stein. Egy jó katona sohasem hagyja cserben a társát, és jóban-rosszban vele van! – belökte õt is mellém a vízbe, így már ketten méregettük morcos tekintettel a még száraz és jókedvû Jägert. De aztán észrevettük közeledni Friedrichet. Egyszerre derült fel arcunk és már sokkal jobb hangulatban vártuk, hogy véghezvigye kis tervét. Mikor elég közel ért nagyot taszított Martinon, aki pont kettõnk között kötött ki és nagy csobbanással merült alá.

- Te magad mondtad Martin, egy jó katona soha sem hagyja cserben a társait – közölte Friedrich, mikor Martin felevickélt a felszínre, majd õ is csatlakozott közénk.

Jól elszórakoztunk a tóban, fröcsköltük, lenyomtuk egymást a víz alá, kellemesen telt az idõ. Mikor kimásztunk megszárítkozni és kissé felmelegedni a napon. Albrechtel felmerült bennünk a gondolat, hogy oda kéne hívni magunkhoz az egyik fa tövében gubbasztó Gladent is, de Martinék leszavazták ötletünket. Nem értettem miért olyan ellenszenvesek szerencsétlen fiúval, de elfogadtam a döntést, hisz valahol megértettem a viselkedését. Másnap volt harcászati napunk volt. Mindegyikünknek voltak kétségei és félelmei, di kinek ne lettek volna? Éles lõszer, gránátok… Ha rosszul sült volna el valami, akár… meg is halhattunk volna.

~}¤*¤{~

Este Albrechtel együtt mentem zuhanyozni. Nem zavart a társasága, sõt, akár már azt is mondhattam volna, hogy jóbarátok lettünk. Szerettem vele beszélgetni, rengeteg dologban hasonlóképpen gondolkodtunk, megértettük egymást.

- Én… félek a holnaptól- mondta oly halkan, hogy a vízcsobogástól alig hallottam.

- Tudom… én is... – vallottam be neki õszintén egy nagy sóhajtást követõen.
- Mi van, ha nem tudom elég messzire dobni a gránátot? –kérdezi frusztráltan, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Nem csak neki voltak ilyen téren kétségei, de nem akartam, hogy még jobban aggódjon, így inkább bíztatni kezdtem. 
- Ne félj… biztosan sikerül. Muszáj, hogy sikerüljön – finoman megszorítottam alkarját, hogy bátorságot öntsek bele. Felém lesett, így arcomra mosolyt erõltettem, hogy megnyugodjon.

Másnap reggel gyengén ébredtem, tagjaimat nehéznek éreztem. Könnyem és orrom folyt és a közérzetem sem volt az igazi, de nem volt lehetõségem panaszkodásra vagy bármi másra. Gyors ágyazás után síri csendben felsorakoztam a többiekkel ágyaink elé. A felügyelõ tiszt kivételesen kihagyja Gladen megalázását is, bár akkor még annyi oka sem volt rá, mint általában szokott. Együtt indulunk le a gyakorló pályára, szépen, egymás után haladva nemsokkal mögöttünk Pókhassal és Gladennel.

  - Mintha temetésre mennénk – törte meg a csendet Jäger.
- Voltam már temetésen és ez nem arra hasonlít – felelte Albrecht. – Ez fegyvergyakorlat. Éles tölténnyel és gránáttal.
- Igen, lerobbanhat a kezed meg a lábad – vág vissza Martin. – Megesik.
- Megesik? Nem teljesen – eddig a pontig csendben hallgattam marakodásuk, de itt elkerülhetetlennek éreztem, hogy közbeszóljak. – De tény és való, hogy komolyan kell vennünk. Ez nem játék – mondtam ki azt, ami mindenkit nyomasztott, talán csak Martint nem.
- Rám céloztál? – nézett le rám Friedrich, én pedig értetlenül pislogtam vissza. – Csak próbáltam a feszültséget oldani… - nevette el végül magát, de sokkal inkább kínjában, mint jókedvében. Mindenkin máshogy jött ki a feszültség, õ így próbálta levezetni. 
- Fahumorod van, ugye tudsz róla? – jelentette ki nemes egyszerûséggel Jäger.
- Ilyen helyzetben kinek nem? – kérdezett vissza csípõsen Albrecht én pedig sejtettem, hogy ezzel újabb szócsatát indított el.
- Hagyjuk inkább abba, és koncentráljunk a feladatunkra, fiúk – próbáltam csitítani a kedélyeket, és érdekes módon hallgattak rám: abbahagyták a vitatkozást és csentben folytatták a trappolást a kijelölt helyre. Lábaimat néztem egész úton,és úgy éreztem, Martinnak igaza volt, mintha a keresztutunkat jártuk volna végig…

A gyakorlópályán minden diák felsorakozott, fejükön rohamsisakkal, arcuk elsápadt. Feszülten vártuk a tanár érkezését, majd a tisztelgés után megköszörülte torkát az éltes férfi mi pedig figyelmesen hallgattuk.

- Ma elmarad a gránátokkal való gyakorlat, mert ellenõrzik az iskola nagy részét. Azonban a lövészpályával már végeztek az urak, így oda vonulunk át kadétok. Futólépés in-dul! - Senki nem szólalt meg, csak megkönnyebbülten felsóhajtott és megindultunk a lõtér felé. Úgy éreztem hatalmas súlyt emeltek le vállaimról.

A lõ pályán magunknak kellett összeraknunk a fegyvereinket. Sokkal jobban és gyorsabban ment, mint elõzõ nap, de mikor az ötõszöget illesztettem helyére sikeresen becsíptem vele ujjam. Sziszegve rántottam el, majd megcsóváltam a fejem. Nem volt az én napom, és egyre inkább kezdtem gyanítani, hogy nem volt a legjobb ötlet az elõzõ napi fürdõzés a tóban, valószínûleg alaposan meghûltem.

- Kadétok! A lövészárokhoz! – hangzott a parancs. Egyik oldalamon Frieadrichhel, a másikon Martinnal álltam fegyverrel a kezemben, és mikor a tanár úr elkezdett számolni felkészültem a lövésre. Egy. Kettõ. Három. Most! Sistergett a puskapor, eldördültek a lövések. Célt találtam, de csak a szerencsén múlt. Jägert egyébként sem tudtam volna felül múlni, de ez még tõlem is szánalmas teljesítménynek bizonyosult. Szemeim könnyeztek, és addigra már kissé szédültem is. Tudtam, hogy kiadós szidást kapok, ha nem szedem össze magam, de nem tudtam összeszedni magam. Egyre mérgesebb és idegesebb lette, végül már kezeim is remegtek.

- Psszt… Lukas… - szólt oda mellõlem halkan Friedrich.
- Mi az? – lestem felém fél szemmel, majd újra töltöttem.
- Mi baj van?
- Semmi – felelem.
- Nem festesz túl jól. Sápadt vagy – állapította meg, miután eldördült mindenki fegyvere másodszor is.
- Semmi bajom, Friedrich! –válaszoltam kissé erélyesebben, majd ismét töltöttem. – Komolyan.
- Jó rendben van... – hagyja rám a dolgot. – De ha baj van, én meghallgatlak szívesen, s nem mondom el senkinek.

Épp hogy csak befejezte Weimer a mondatot ismét felcsattant a tanár úr parancsoló hangja, mi pedig egyszerre az irányába néztünk.

- Normális vagy kölyök?! – süvítette martin felé, és kis híján kapott is a fekete fiú egy jókora pofont. Nem értette mi történhetett, így közelben álló haspókra néztem kérdõn, aki némán csak annyit tátogott „Rálõtt a tanárra.” Elképedve meredtem Jägerre, aki addig haptákba vágta magát.

 - Elnézést uram, megzavart a szembeszél – mentegetõzött, mintha egyáltalán lett volna értelme.

- Harminc kör a pálya körül, MOST! – Martin letette fegyverét, majd vetett ránk még egy utolsó pillantást a büntetésének letöltése elõtt.

Pár óra múlva elengedtek minket, aznapra véget ért a „tanítás”. Teljesen kimerülve vonszoltuk fel magunkat a szobákig, ahol egy gyors zuhanyzást követõen elnyúltam ágyamon fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem bármelyik pillanatban széthasadhat a fájdalomtól és a szédüléstõl. Valószínûleg külsõmre is kiült, hogyan érzem magam, ugyan rövid idõ eltelte után Friedrich huppant le mellém az ágyra és kezdett faggatni.

- Mi a baj? Még rosszabbul festesz, mint délelõtt, úgyhogy ne mond, azt, hogy „semmi” – konstatálta én pedig fél szemmel rásandítottam..

- Meghûltem kicsit tegnap. Majd jobban leszek, átmegy rajtam – motyogtam aztán kicsit elfogadhatóbb pozícióba tornáztam magam az ágyon.

- Biztos vagy benne? Nem kéne szólni valamelyik felügyelõnek? – érdeklõdött, én pedig gunyorosan elmosolyodtam. Látszott, hogy még nem ismerte, hogy mennek az ilyen helyeken a dolgok.

- Felesleges lenne – feleltem végül. – De kérlek, ne mond senkinek, helyre fogok jönni – villantottam rá egy mosolyt jelezve, hogy nincs miért aggódnia. Viszonozta a gesztust majd visszasétált Albrechthez, aki addig a szoba közepén elhelyezett kis asztalnál ült és gyanakvó szemekkel méregetett minket.

- Kibaszottul megérte – jelentette ki elégedetten.

- Te beteg vagy – nevetett fel Friedrich, nekem pedig egyet kellett vele értenem. Martin Jäger garantált, hogy nem volt épelméjû.

- Neked komolyan az a célod, hogy az összes tanár rádszálljon? – kérdezte szemrehányón Albrecht.

- Nem szállhat rám - legyintett nemtörõdöm módon. - A fejesek nem fogják hagyni, hogy kicsinálja a legjobb lövészt. Mellesleg nem mindenki olyan buzi, mint Vogler – jegyezte meg flegmán.  

 - Hé! – horkant fel Friedrich és Albrecht egyszerre, amin halványan elmosolyodtam.

- „Meleg” – javította, miközben feltápászkodott rólam. Megállt az ágy mellett és kölcsönösen kezdtük vizslatni egymást.

- Mi az? – kérdezte, de én csak fejemet csóváltam. Magam sem tudtam pontosan mit keresek rajta, vagy, hogy egyáltalán mit néztem annyira. Játékosan belebokszolt vállamba, meglepõ módon ügyelve arra, hogy véletlenül se üssön erõset. - Alszunk együtt? – mikor felfogtam szavait, szemeim kikerekedtek, köpni-nyelni nem tudtam.

- Hogy mi? – nyögtem végül megilletõdötten és fordult velem egyet a világ.

- Tudom-tudom… túl korai még, igaz? – sóhajtott színpadiasan, de aztán a mondat végét sikeresen elröhögte.

- Maaartiiiin – megküldtem felé párnám, de könnyû szerrel elkapta és felvitte magával a felsõ ágyra.

- Danke schön – mondta mászás közben.

- Ne már, add vissza! – mondtam neki, de úgy tûnt esze ágában sincs. Morcosan nyúltam fel hozzá és rántottam le az elsõ párnát, amit elértem. Csak mikor ráfeküdve megéreztem illatét akkor jöttem rá, hogy nem sajátomat szereztem vissza, de akkor már nem akartam variálni, inkább csak csendben letakaróztam, és igyekeztem elaludni, hogy kipihenjem a betegséget. Nem igazán ment, folyamatosan forgolódtam, kattogott az agyam. Többször eszembe jutott az elveszett Schiller könyv is, de bele kellett törõdnöm, hogy valószínûleg többet nem látom viszont.

~}¤*¤{~

Lassan teltek a napok a maguk, monoton módján. Minden egyes nap ugyan úgy kezdõdött és ugyan úgy ért végett azzal a különbséggel, hogy a meghûlésem nem igazán akart múlni, sõt, talán még rosszabb is lett, de igyekeztem tartani magam, nem dönthetett le a lábamról egy kis megfázás. Annak érdekében, hogy eltereljem betegségemrõl a figyelmem, igyekeztem minél több idõt eltölteni szobatársaim között, hogy kénytelen legyek „erõsnek” látszani. Nem beszélgettem velük túl sokat, többnyire csak köztük ültem és figyeltem õket. Ennek következtében rengeteg dolgot megtudtam róluk a tudtukon kívül. Albrecht irodalom iránt érzet szeretete hihetetlenül jó fogalmazásokban öltött formát, Gladenrõl pedig kiderült, hogy van humorérzéke, ha hagyják kibontakozni. Az sem kerülte el figyelmem, hogy Friedrich hírtelen és látszólag ok nélkül neheztelni kezdett Martinra, de ez persze Jägert nem igazán izgatta, sõt, napokig úgy mosolygott, mint a vadalma, akárhányszor csak találkozott tekintetük, vagy volt valamilyen megjegyzésük a másikhoz. Nem igazán próbáltam kideríteni min kaphattak össze, figyelmem nagy részét az egyre gyakrabban megejtett szobaellenõrzések kötötték le. Feleslegesek voltak, így biztosra vette, csak alkalmat és valamiféle indokot keresnek arra, hogy ránk szállhassanak. Attól kezdve, hogy Justus gyakori vendégnek számított nálunk, egyikünk mindig résen volt, hogy idõben figyelmeztethesse a többieket, ha a közelben ólálkodik. De természetesen kivédhetetlen volt, hogy minden alkalommal megússzuk.

Egyik délután éppen csak visszaértünk szobánkba a tanítás után, mikor megjelent arcán szokásos, róka mosolyával. Mindannyian éreztük, hogy ügyünk vesztett, hisz mi is olyanok voltunk akár a többi rendes, jól nevelt diák; csak akkor takarítottunk, ha tudtuk, hogy rendnek kell lennie, és akkor is csak ott, ahol látható helyen volt a kosz.

Kapkodva sorakoztunk fel ágyaink elõtt, ahogy végigsétált elõttünk, kihúztuk magunkat. Gladen elõtt megállt és megigazította felsõ ruházata nyakát.

- Így-így! – mondta ravasz tekintetét végig vezetve szegény fiún, aki az érintés pillanatában úgy remegett, akárcsak a nyárfalevél.  De aztán mikor a felügyelõ tiszt megindult a szekrények felé, látszólag megnyugodott lenyugodott, velünk ellentétbe, hisz mi inkább attól féltünk hogyan fog reagálni a szekrényekben látottakra. Elõször az én szekrényemhez ment, kinyitotta a ajtót, és alaposan végigmérte a tartalmát. Kivert a víz, rettegtem, hogy megleli a ruhák közé csúsztatott kincseim.

- Hm, szép – mondta, majd jobb mutatóujját végighúzta a szekrény felsõ pereme mögött. Már ott is talált némi port, ami miatt alapjában véve is kaptunk volna büntetést, de amikor lehajolt, hogy az alsó peremet is ellenõrizze, már sejtettem, hogy nem ússzuk meg egykönnyen a dolgot. Mikor felmutatta az ujján lévõ két centis porréteget arcán a karvaly mosoly még szélesebb lett.

- Ezt a hanyagságot nem tûrhetem. Muszáj fegyelmet tanulnotok – negédes hangjától felállt a hátamon a szõr, de mégis megkönnyebbültem, mikor szekrényem ajtaját behajtotta. Megmenekültek a könyveim!

- Három percet kaptok, aztán kint várlak titeket a díszviseleteitekben – közölte, majd sarkon fordult és ott hagyott minket. Értetlenül néztünk egymásra, de aztán elkezdtünk vetkõzni és magunkra kapkodni a meghatározott ruhanemûket.

- Hat, öt, négy, három, kettõ, egy… Remek! – kiabálta Justus, mint egy eszelõs, mikor felsorakoztunk a szobánk elõtti hosszú fal mentén. – Most következzen a téli öltözék! – parancsolta, és már el is indította a kis stopperóráját.

Bent csak legórtuk a ruhákat a földre, nem volt arra idõ, hogy elpakoljuk õket.

- Miért nem tudtál rendet rakni a szekrényedben, Müller?! – förmed rám Pókhas, miközben lerángatta magáról a nadrágot. Egy pillanatig megszeppenve meredtem rá, de mielõtt válaszolhattam volna, Martin helyre rakta testes fiút.

- Pofa be! Neked még nagyobb mocsok van az átkozott szekrényedbe, inkább öltözz! – látszott rajta, hogy nagyon nem fûlik a foga a büntetéssel járó megalázhoz, pláne, mikor már diákok is elkezdtek mozgolódni a folyosón. De a java még csak ez után következett. A harmadik átöltözésnél már Justus kombinálta össze a ruháinkat, megmondta miket húzzunk fel. Eleinte még nem voltak olyan vad ötletei, de az utolsó kombináción mindenki felháborodott. Egyszál alsóhoz magunkra öltöttük kék ingünket, feltettük rohamsisakjainkat és kezünkbe vettük fogkeféinket, úgy sorakoztunk fel egymás mellett. De még ez sem volt elég. Megkaptuk a parancsot, miszerint egy butácska kis dalt énekelve végig kellett kocognunk az egész iskolán. Nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. Egyedül az vígasztalt, hogy az egész mûvelet Justus vezetésével történt, így nem csak belõlünk csinált idiótát, hanem saját magából is.

Albrecht kocogott elõttem, néha már nehezen vette a levegõt, egészen kifulladt, de én sem viseltem jól a dolgot; oldalam beszúrt, tüdõm fájt. Mögöttem Martin futott magában morogva, amibõl sikeresen elcsíptem pár mondatfoszlányt. Többek között azt is, hogy szívesen eltenné láb alól a kedves felügyelõ tisztünk.

Végigfutottunk az nagytermen is, ahol Chatharina, a csinos lány, aki a konyhán dolgozott, éppen megterített az esti vacsorához. Mosolyogva nézett minket szeme sarkából. Kínosnak éreztem a helyzetet, lesütöttem szemeim, de mégy így is éreztem, ahogy arcom kipirul.

Visszaérve a szobánkhoz mindannyian erõsen reménykedtünk abban, hogy megalázásunk és büntetésünk véget ért, de ahogy beléptünk a kis lyukba, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy feladatunk koránt sem ért véget.

- Szóltam a többi diáknak, hogy szívesen elvállaljátok a ruhák javítását – konstatálta az ajtóban megjelenõ felügyelõ tiszt. – Vacsorára legyen kész.

Szemem sarkából Jägerre néztem, aki kis híján forrongott a dühtõl, de sikerült türtõztetnie magát egészen addig, míg ismét csak hatan maradtunk. De akkor lekapta rohamsisakját, és amilyen erõvel csak tudta, a földhöz vágta. Hatalmasat koppant, egy pillanatra azt hittem be is horpadt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy annál erõsebb anyagból készült.

Miután elpakoltuk saját holminkat, nekikezdtünk a varráshoz. Volt ing, amirõl gomb hiányzott, de volt olyan nadrág is köztük, melynek ülepét elengedte a varrás.

- Gyülölöm… - sóhajtott fel Albrect, miután már a feladat nagy részével már készen voltunk. Nem határozta meg, pontosan mire is gondol, de egyértelmû volt, hogy az egész szituációra gondol.

 Egyedül Martin volt az, aki nem csinált semmit, de inkább ráhagytuk a dolgot, felesleges lett volna bármit is mondanunk. Aki talán hatást tudott volna gyakorolni rá, az Friedrich volt, de õ még akkor is láthatóan neheztelt rá.

- Ezt nem fogom ennyiben hagyni – morogta Jäger, én pedig kérdõn néztem rá.

- És pontosan mire gondoltál? Nem tehetsz semmit, anélkül, hogy ne legyen retorziója. Finomkodással pedig úgyszintén nem érnél el semmit – hangomban cinikusság játszott.

- Kifogytam az emberi eszközökbõl, ördögiekhez kell folyamodnom - felelte kaján vigyorral arcán, amitõl ereimben megfagyott a vér. Gondolkodás nélkül ismertem fel a Schiller idézetet. Összeszorítottam ajkaim és összeráncolt szemöldökkel figyeltem a fekete fiút. Tudta, hogy tudom. És mindketten tudtuk, hogy nem tudok mit tenni annak érdekében, hogy visszaszerezzem a könyvem.

~}¤*¤{~

Feldúltan ballagtam Albrecht mellett a fürdõ felé, szinte már megszokottá vált, hogy együtt mentünk zuhanyozni, ami aznap sem volt másképp. Mindketten csendesek voltunk, látszólag õ is gondolkodott valami, én pedig magamban forrongtam.

Beálltunk a forró víz alá. Hagytam, hogy teljesen eláztassa hajam és átmelegítse beteg testem. Egészen elmélyültem gondolataimban és a tervezgetésben, miként kéne visszaszereznek a könyvem, de Albrecht kizökkentett gondolatmenetembõl.

- Mit gondolsz a konyhás lányról? – kérdezte váratlanul.

- Chatharináról? Csinos. Nagyon is – intéztem felé egy halovány mosolyt abban a reményben, hogy nem pedzegeti tovább a témát. Nem volt kedvem beszélgetni, de megbántani sem akartam barátom.

- Nekem is tetszik… Szívesen megcsókolnám – vigyorgott rám kissé zavartan, én pedig eltûnõdtem a hallottakon.

- Mond Albrecht, te már csókolóztál? – érdeklõdtem, de õ csak óvatosan megcsóválta a fejét.

- És te?

- Én sem – vallotam be õszintén.

- Talán… majd egyszer jó lenne kipróbálni… - motyogta zavartan, én pedig nem értettem elõször mire céloz. – Csak a gyakorlás kedvéért! – tette hozzá gyorsan, én pedig megvilágosodtam egy szempillantás alatt. Zavartan tekintettem félre.

- Igen… Végül is… Azt olvastam, az orosz férfiak így üdvözlik egymást – suttogtam, nehogy meghallja valaki, hiába voltunk csak ketten. Veszélyes volt az ilyen dolgokat pedzeget, hisz egyikünk sem akart a mellünkre vart rózsaszín háromszöggel munkatáborba vonulni.

- Akkor…?

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e… - hárítottam. – Veszélyes.

- A kettõnk titka marad. Ígérem – vágta rá rögtön.

- Akkor… rendben – egyeztem bele kis tûnõdés után.

Félig felé fordultam. Nem tudtam mit is kéne csinálnom, hogy közelítsek felé, vagy egyáltalán hogy fogadjam a közeledését. Lassan hajolt felém, amitõl kirázott a hideg, de nem éreztem kellemetlennek, nem olyan, volt ez a borzongás, mikor fázik az ember. Óvatosan érintette ajkait enyéimhez, én pedig szinte rögtön elkaptam fejem, és nagy szemekkel pislogtam rá. Õ is zavarba jött. Vettem egy gyors pillantást a bejárati ajtó felé, és mikor láttam, hogy ugyan úgy csukva van, mint ahogy hagytuk, én közelítettem meg õt. Ismét libabõrös lettem, ahogy összeért a szánk, de most egyikünk sem távolodott el, sõt. Gyengén, de biztosan megéreztem Albrecht nyelvét ajkaimon. Félve, de beengedtem ajkaim közé.

Alig tudtam elhinni, ami történt. A legjobb barátommal csókolóztam, aki ráadásul fiú volt, pont úgy, mint én… És a legszörnyûbb: hogy élveztem is.

 A forró víz pedig csak hullott ránk, mi pedig ott álltunk, szemben egymásban, a másik karjába kapaszkodva.

Közelebb húzódik hozzám, és a füzetet maga felé húzva magyarázni kezdi a dolgokat. Értem is, amit mond, de rögtön azután, hogy befejezi, az agyam minden egyes szót kitöröl. A fekete birkatürelemmel magyarázza el ismét, és ha nagyon gonosz lennék még legalább háromszor meg kéne ezt tennie, de nem dolgozok magam ellen, még máskor is szükségem lehet rá. A következõ példákat már sokkal könnyebben megoldom, de azért ottmaradok az ágyán, hogy ne kelljen ugrálnom, ha mégsem.

Mikor végzem kelletlenül becsukom a füzetet, és köszönetet mondok a srácnak. És most jön az a rész, hogy arra fordítom a figyelmem, amit rejteget elõlem… már éppen venném is a kezembe, ha õ nem lenne gyorsabb, de így még elõttem kirántja a párna alól, és magához szorítja. Ó, ez már más tényállás. Így még jobban kell.

- Mi az? - kérdem, bár szinte biztos, hogy nem fog normális választ adni.

- Semmi - jelenti ki a szekrénye mélyére dugva a kötetet, mintha nem lennék itt fél méterre tõle. Elárulom, elrejteni nem így kell a dolgokat.

- Nekem egy könyvnek tûnt - vonok vállat egy apró mosollyal a számon. Azt jelenti, hiába is próbálkozol, meg fogom nézni azt a könyvet. - Mit rejtegetsz?

- Semmit - teljesen elsápad, de arra még van lelki ereje, hogy konkrétan kipateroljon a szobából. - Mindjárt kezdõdik a vacsora. Ideje lesz lemenni. - Ó, értem én, szóval ENNYIRE fontos ez neked. Most kivívtad a sorsod.

Megvárja, míg az ajtóhoz érek, addig el sem mozdul a szekrény elõl. Nem mintha bármit is számítana, a bátyámtól is harmatkönnyen lopok, pedig õ nem kispályás. Habár Müller ezt nem tudhatja, de azért roppant szórakoztató, és szórakozom is rajta az ebédlõig vezetõ úton, amirõl próbál nem tudomást venni, de elég rosszul csinálja.

× × ×

Az ebédlõben elmondjuk a szokásos hülyeséget, aztán mindenki leül, és készülne nekilátni az evésnek (kivéve engem, mert ez már megint ótvarszar kajának tûnik), mikor az igazgató feláll, ezért mindenki másnak el kell kussolni. És ebben a síri csendben még hangosabban halljuk, mikor a drága góré bemutatja Albrecht Steint, az új körzetvezetõ fiát. Kösz papa, legalább ezt az idõt megspóroltad nekem. Hát mit ne mondjak, a kölyök így sem lett szimpatikusabb, úgyhogy felõlem mindegy, kinek a fia. Õ persze nagyon zavart, látszik az arcán, hogy legszívesebben elsüllyedne, pedig mégiscsak a nagy Körzetvezetõ az õ apja. Át tudom érezni, legszívesebben én is fejbelõném azokat, akik a bátyámmal említenek egy lapon. Bár most, hogy így belegondolok… nem nagyon van ilyen élõ személy.

- Szóval te vagy Heinrich Steinnek a fia… - szólítom meg a feltûnõen szenvedõ fiút. - Akkor gondolom veled érdemes jóban lenni… az apád elég szigorú, és csak egy szavába kerül, hogy bárki kikerüljön innen… - Csak hogy tudjam, meddig mehetek el vele kapcsolatban… pont nem érdekel, hogy egy szobában vagyunk, és igazából az sem érdekelne, ha több éve ismernénk egymást. Ha érdekemben állna, kiszúrnék vele. De azért zokon venném, ha újra kéne kezdenem mindent.

- Nem vagyok olyan, aki csak úgy, ok nélkül kirúgatná a másikat, ha erre célzol… - néz felém sötét tekintettel, bár ez elég gyenge próbálkozás, inkább vág olyan fejet, mint akinek szorulása van. Távol állsz te ettõl, törpicsek…
- Én sohasem célozgatok… és ha mégis, az telitalálat. Nem vétem el… - szögezem le, és ezt akár szó szerint is lehet venni. Még nem volt olyan, hogy félrelõttem, akit kell, fejen találok, akit kell, szíven. És ezek még a kegyesebb kivégzési módszerek, mert ilyenkor azonnal meghal az illetõ, de ha akarom, órákig is szenvedhet… ezért ne nagyon állj az utamba, Albrecht Stein.

× × ×

A másnap ugyanúgy telik, mint mindegyik: reggeli megszakadás, Gladen megnevelése utána pedig a repülõgépek és a puska szerkezete. Az elõbbi még valamennyire leköti a figyelmem, hiszen ezeket a magántanárommal csak futólag vettük át, de a puska összerakásával már rekordidõ alatt végzem, úgyhogy az óra további részében feltûnõen unatkozom. A tanárok ezt nem szeretik, úgyhogy az illetékes oda is jön ellenõrizni, nem káprázik-e a szeme, de mivel mindent tökéletesnek talál, csak elismerõen bólint. Nem hat meg különösebben.

Futó pillantást vetek Müller felé, akinek az átlaghoz képest jobban megy ugyan a feladat, de elég lassan halad vele. A fronton nem szöszölhetne fél órát, másodperceken múlik az ember élete. Habár õ és a front… na mindegy. Óra végén azért odamegyek hozzá, hogy helyrekattintsak pár dolgot a fegyverén.

- Köszi - jön a meglepett reakció, mivel nem szoktam csak úgy önként segédkezni valakinek.

- Megszokás - vonok vállat, és tényleg. - Mik a terveid a délutánra?

- A délutánra? - ismétli meg változatlan meglepettséggel, majd oldalra pillant. Ha akarna se tudna hazudni nekem, úgyhogy örülnék, ha meg sem próbálná. - Semmi. - Tehát olvasni akart.

- Remek - siklok el a dolog felett. - Nem megyünk le a tóhoz? - Erre már érdeklõdve pillant vissza, de még mindig ott a szemében az értetlenség. Miért hívnám én le õt a tóhoz, mikor még nem is tett keresztbe akkorát, hogy vízbe akarjam fojtani… akkor tisztázzuk a dolgokat. - A többiek is jöhetnének.

- Kérdezzük meg - egyezik végül bele, és Albrechtékhez már ketten megyünk oda. Nagyon nincs ma kedvem a tankönyveim felett görnyedni, úgyhogy mindenki igent fog mondani, ezt elõre kijelenthetem. És igazam is lesz. Weimert harmatkönnyen meg lehet gyõzni, elég csak annyit kamuzni, hogy Stein is jön, és máris beadja a derekát… nyelvtanzsenink pedig meg egy fél szóval se utal rá, hogy õt is most tessékeljük csak le a partra. Ennél átlátszóbbak már nem is lehetnének. Semmi baj, majd szedek virágot az esküvõre!

Órák után szokatlanul jókedvûen megyek a szobánkba elpakolni a cuccaim, de ez a hangulat azonnal alább hagy, mikor belépek és megpillantom az ágyon búslakodó Lukast. Nem tudom, mióta lehet itt, de annyi biztos, hogy a depresszív aurájának már sikerült az egész szobát megfertõznie. Köszönöm, Gladen nem volt épp elég! Figyelmen kívül akarom hagyni, de nem megy, túl feltûnõen csinálja, ezért végül odalépkedek elé.

- Neked meg mi bajod? Úgy nézel ki, mint akit oldalba rúgtak - nézek végig rajta, és tényleg nem fest valami jól. Bár a törpét még mindig nem körözte le szenvedésben.

- Semmi… - jönne a válasz, ha nem a tekintetem nem váltana át igen csúnyára. Ha már voltam olyan rendes, hogy meg is kérdeztem, mi rágja a máját az a minimum, hogy válaszol, különben adok okot a sírásra. - Eltûnt pár könyvem - nyögi ki végül. Nem akarom elhinni, hogy ilyen apróság miatt bukott ki!

- Hadd tippeljek, a „Semmi” is közöttük volt! - vetem oda kicsit sem gúnyosan, õ pedig oldalra pillant. Szóval igen. - Elhagytad õket?

- Nem, a kedvenceimet a táskámban tartom… és az órák kezdetén még benne is voltak - motyogja maga elé, én pedig csak sóhajtok. Idióta, nem is sejti, hogyha a Napolában olyan könyvet hord magánál, ami nem tankönyv és nem a könyvtárban van épp vele, akkor a többiek nem azt fogják gondolni, hogy szimplán csak könyvmoly… hanem egészen mást. Szerencsére pontosan tudom, ki volt az a hülye barom, aki félreértette a helyzetet.

Szó nélkül hagyom ott a feketét, hogy a pár folyosóval arrébb lévõ szobába menjek. Elég ismert vagyok itt, az üzleteim 75%-a ezen a helyen történik. Ebbõl kiderül, hogy ide telepítették az értelmiséget. Nem szándékozok sok idõt elpazarolni náluk, így rögtön a lényegre térek.

- Ti loptátok el a szobatársam könyveit, ugye? - A hangomra rögtön felkapják a fejüket, és van szerencsém találkozni a ritka sötét pillantásaikkal is. A legnagyobb fel is áll közülük, mindig õt küldik szószólónak, mert azt hiszik, vele nem merek kikezdeni. Mondom, hogy sötétek.

- Kire célzol? Nem ismerjük a szobatársaidat… - Mert egyébként nem velük láttok a nap ominózus részében. Erre csak gúnyosan elvigyorodom.

- Lukas Müller. Mai préda.

- Ja, hogy õ… - elhúzza a száját, bár egész végig tudhatta, hogy róla van szó. - Tõle tényleg kölcsönvettünk pár könyvet. De egyikben sem tart csajos képeket, nem is értem, miért hordja õket magánál. - Nos igen, ahogy mondtam, nem a könyvmolyságra gondolnak… - Kellenének?

- Meglep a bölcsességed.

- Akkor adj érte valamit - mondja kis gondolkodás után. Az egyébként is elõkészített sírgödrébõl most kiásta az utolsó lapát földet is. - Az üzlet az üzlet. - Halványan elmosolyodom, majd elé lépek, és úgy gyomorszájon vágom, hogy a földre roskad a fájdalomtól.

- Ez elég lesz, ugye? - nézek körbe a szobába nem csak neki címezve a kérdést. A többi patkány meghátrál kissé, és eszükben sincs fizetséget követelni. Az egyikük a kezembe nyom pár könyvet, én pedig elhagyom a szobát.
Gyûlölöm, mikor áthúzzák a számításaim. Ezt a könyvet én akartam ellopni, ezeknek meg volt pofája beelõzni. Legközelebb nem ússzák meg ennyivel. De ha már egyébként is nálam van a „Semmi”, nem strapálom magam azzal, hogy visszaadjam, utána meg ismét ellopjam. Könnyedén felismerem a kilógó cetlikrõl és az elhasználtságról, semelyik könyvet nem forgatták ennyit. Csak a címét olvasom el, mielõtt még a táskámba süllyeszteném. Schiller.

- Tessék - dobom le a könyveket Lukas ágyára, aki erre feleszmél az önsajnálásból, és csillogó szemekkel veszi magához a szerzeményem.

- Hol találtad meg õket?

- Szakmai titok. - Csak eztán nézi át a könyvkupacot, és tudatosul benne, hogy egy bizony nincs itt…

- Egy hiányzik - közli velem frusztráltan, én meg csak angyali képpel vállat vonok.

- Ennyi volt ott. - Gyanakvóan méreget. Természetesen csak véletlen lehet, hogy pont az a kötet nincs meg, amit õ elõzõleg annyira próbált rejtegetni elõlem. De nem teszi szóvá, hiszen most sokat köszönhet nekem. És fog is.

- Köszönöm - mosolyog végül rám. - Jövök neked eggyel, igaz? - Bírom a srácot, képben van a dolgokkal. De kivételesen most nem válaszolok, csak sejtelmes pillantást vetek felé.

- Már a parton kéne lennünk. Ideje menni.

× × ×

Pár perc múlva már a stégen állunk félmeztelenül, mivel a két törpe kitalálta, hogy mért ne fürödhetnénk a tóban, elvégre ezért jöttünk le. De persze mikor cselekvésre kerülne a sor, már egyiküknek sem akkor a szája.

- Nem is tudom… olyan hidegnek és mélynek tûnik… - mondja Lukas kétkedõen, arrébb húzódva a víztükörtõl. Nem is csodálom, hogy hidegnek érzi, ezzel a nyeszlett testtel… habár azt meg kell hagyni, hogy magasan Albrecht felett jár, az utóbbinak ugyanis elég lenne fél pöccintésem ahhoz, hogy héthatárba elrepüljön. Kicsit sem látszik meg rajtuk, hogy protekciós gyerekek.

- Télen sem lesz melegebb, ráadásul elõtte még léket is kell ütnöd csákánnyal, hogy belemásszál - nyugtatom meg, nehogy tévhitekben éljen a jövõbeli edzéseinkkel kapcsolatban.
- Akkor miért nem mész be te elõször? - szólal meg a kotnyeles törpe.
- Mert hármunk közül ti erõltettétek annyira, és amúgy is utálom a vizet. - Én a parton is simán meglettem volna kacsákat dobálva, egy kis apróságról nem is beszélve. - Utána nehezen tudom újra beállítani a hajam…  
- Szóval a hajad mi…? Ez azért elég lányos dolog, nem? - próbálkozik meg Lukas egy beszólás félével, de ez nem az õ mûfaja, arról nem is beszélve, hogy hármunk közül én vagyok itt az egyedüli férfi. Amúgy egész bátor lett, mióta visszaszereztem a könyveit.
- Tudod, mi a lányos dolog? Nyafogni, hogy hideg a víz. Egy jó katona sohasem panaszkodik… indulj befelé! - lököm be a vízbe mindenféle nagyobb erõfeszítés nélkül, és elégedetten végignézem, ahogy dideregve, csapzott hajjal a felszínre jön. Albrechtnek közben nagyon jó kedve támad, mintha nem számolt volna a ténnyel, hogy még mindig itt állok mellette.

- Na te se örülj ennyire, Stein. Egy jó katona sohasem hagyja cserben a társát, és jóban-rosszban vele van! - taszítom be õt is a vízbe, ezzel megadva nekik az elsõ közös fürdés élményét. Õk mondjuk nem élvezik annyira a dolgot, mint én a látványát. Aztán a morcos képük hirtelen felderül, és mire bennem is tudatosul, minek örülnek ennyire, ugyanúgy a vízben vagyok. Csak egy kicsit vágok gyilkos képet az érkezõ szõkére.

- Te magad mondtad Martin, egy jó katona soha sem hagyja cserben a társait - közli az említett, majd õ is csatlakozik hozzánk. Friedrich Weimer, az életed napjai innentõl meg vannak számlálva!

De aztán hamar elszáll a mérgem, miután megleckéztettem a hajamat kiröhögõ Lukast. Jól elszórakozunk a vízben, aztán a partra megyünk szárítkozni. Ott a csajok felhozzák, hogy ide kéne hívnunk Gladent is, de nem támogatom az ötletet, és szerencsére Friedrich sem. Gladen maga választotta a magányt, én ugyan nem fogok könyörögni neki, hogy a társaságában lehessek. Vannak most fontosabb dolgaim is.

× × ×

Kicsivel késõbb már a zuhanyzó felé tartok, és miután belépek rögtön meg is pillantom a két csajszit törölközõbe burkolózva. Asztamindenit, ezek már ennyire jóban vannak? Persze egy közös zuhanyzás még semmit sem jelent, nem is értem, mért nem kértem még meg Friedrichet, hogy próbáljuk ki mi is. Pont ennyire lenne természetes!

Mindenesetre köszönök nekik, aztán vetkõzni kezdek, és ezalatt az idõ alatt õk pont fel is öltöznek, és elindulnak kifelé. Vetek egy kérdõ pillantást Lukas felé, aki ugyanolyan kérdõvel válaszol vissza. Pedig pontosan tudja, mire gondolok. Ha a közös pancsikázás véletlenül más irányba megy el, én leszek az elsõ, aki megtudja. Bár erre nincs sok esély, mivel róluk van szó.

Most, hogy ezt így megbeszéltem magammal beállok a zuhany alá. Nem sokat gondolkodom a holnapon, mert a többieknek lehet, hogy ez lesz az elsõ harci gyakorlata, nekem viszont már volt szerencsém részt venni páron drága magántanárom jóvoltából. Siegfried leplezetlen szándéka persze az volt vele, hogy kinyírjon még a Napola elõtt, de nem jött össze neki, ahogy nem is fog soha. Szóval akármi lesz, én valószínûleg csak ásítozni fogok.

Már az öltözésnél tartok, mikor ajtónyikorgásra leszek figyelmes, és Friedrich lép be a helyiségbe.

- Jé, egy szõke herceg. Jössz megmosni az árja testedet? - Valld csak be, hogy azért jöttél ilyen késõn, mert tudtad, hogy itt vagyok! Velem senki sem akar zuhanyozni, depressziós leszek!! Vagy nem.

- Mint te - feleli halvány mosollyal. Nagyon tévedsz szöszi, nekem nem árja testem van. - Csak te vagy?

- Mert még kéne itt lennie valakinek? - A törpe kéne, mi? - Amúgy Stein és Müller most mentek el. Lekésted a lányok gyülekezetét. - Erre csak felnevet, én meg csodálkozva nézek rá. - Mi van?
- Nincs itt semmiféle lányok gyülekezete. Akkor Pókhas is itt lenne - veszi le a felsõjét, hogy ismét kivillanhasson tökéletes felsõteste. Egyszer biztosan megölöm emiatt, de az nem most lesz.

- Ha te mondod, szöszi. Neked mindent elhiszek - veszem fel a pólóm és utána a táskám is, majd utoljára végignézek az árján. - Hagylak kibontakozni.

- Miben? - nevet fel ismét, én pedig a zuhanyzó felé biccentek, bár nem épp erre céloztam…

× × ×

Másnap halálra váltan sorakozunk fel a szobába, és indulunk el a kiképzésre. Mindenki némán lépdel, mintha csak a végrendeletünket készülnénk benyújtani, aztán viszlát világ, meghalunk mindannyian. Azért ennyire ne legyetek biztosak magatokban.

- Mintha temetésre mennénk - összegzem a gondolataimat röviden, hogy azért senki se fakadjon sírva a félelemtõl.

- Voltam már temetésen és ez nem arra hasonlít. Ez fegyvergyakorlat. Éles tölténnyel és gránáttal - okoskodik kedvenc kis törpém, akinek mindig, mindenbe bele kell kötnie, fõleg ha én mondom.

- Igen, lerobbanhat a kezed meg a lábad - vonok vállat. - Megesik.
- Megesik? Nem teljesen - szól közbe a másik csajszi, aki láthatóan ugyanúgy be van rezelve, mint a kis barátnõje. - De tény és való, hogy komolyan kell vennünk. Ez nem játék. - Francba, pedig akkor hoztam volna kisautót.

- Rám céloztál? - néz felé az árja, de ha van végre valami, amiben magasan a többiek alatt jár, az a humorérzék. - Csak próbáltam a feszültséget oldani…

- Fahumorod van, ugye tudsz róla? - Oldjuk a feszültséget nagy erõkkel.
- Ilyen helyzetben kinek nem? - A törpének meg tockost adunk.
- Hagyjuk inkább abba, és koncentráljunk a feladatunkra, fiúk. - Ez némileg visszaránt minket a valóságba, és visszaburkolózunk a némaságba. Így van ez akkor is, mikor már a gyakorlópályán állunk, és várjuk a tanárt. Kis idõ múlva meg is érkezik, a levegõben pedig szinte harapni a feszültséget.

- Ma elmarad a gránátokkal való gyakorlat, mert ellenõrzik az iskola nagy részét. Azonban a lövészpályával már végeztek az urak, így oda vonulunk át, kadétok. Futólépés in-dul! - A pálya felé szaladunk, és titokban mindenki megkönnyebbül, hogy a nehezét megúszhatták. Engem, mint mondtam nem hat meg a dolog.

A fegyver összerakásával percek alatt végzek, utána már csak azt nézem, ahogy Lukas a sajátjával ügyeskedik. És tényleg egész jó ahhoz képest, hogy tegnap csinálta életében elõször. Persze messze nem tökéletes, még tanításra szorul. Egyszer talán majd adok neki különórákat, bár nem ingyen lesz.

Kiabálásra eszmélek fel, és meg is pillantom drága tanárunkat, ahogy Friedrich elõtt áll. Mintha az elõbb még bal oldalon lett volna. Várjunk csak… értem már. Cheh, eredeti szõke a gyerek, annyi biztos.

- Kadétok! A lövészárokhoz! - adják ki az újabb parancsot, mi pedig végrehajtjuk. Beállok Lukas és Gladen mellé, habár az utóbbit nem saját akaratomból, csak így jön ki. Aztán a tanár számol, mi pedig célbalövünk, és a többség ultra béna, így nem nehéz kitûnnöm közülük. Pár perc múlva Müller és Weimer sugdolózását is meghallom magam mellõl, de nem figyelek rájuk, csak a lövésekre koncentrálok. De ez akkor már tényleg nem megy, mikor a tanár ráordít Gladenre, amiért egy lövése sem talált célt, sõt… az elsõ öt percet még kibírom, de mikor ennyi szitkozódás után sem képes befogni a pofáját, komolyan felidegesít. Kit lõjek agyon, hogy végre csak a rohadt puskaropogást hallhassam?! A válasz egyszerû, a tanárt. Nem is gondolkodok, csak csinálom. Persze nincs ok az aggodalomra, hiszen a golyó messze nem találja el, ügyelek rá, hogy csak a szele csapja meg, de ennyi épp elég. Még nagyobb ordítással csörtet elém, mint amilyen hangnemet Gladennél használt.

- Normális vagy kölyök?! - süvíti egy elég nagyot csapva felém, ha nem hajolnék el reflexszerûen ebbõl bizony igen nagy pofon lett volna. Így is sikerül meglegyintenie, és az sem túl kellemes.

- Elnézést uram, megzavart a szembeszél - reagálom le haptákba vágva magam, mert igazából édesmindegy, mit mondok, úgysem fognak kirúgni. Siegfried nem adná meg nekem ezt az örömöt, ez az egyik, a másik meg, hogy ezen a helyen minél õrültebb vagy, annál inkább a remekmûvüknek tartanak. Ez a mocskosszájú pedofil meg egyébként is megérdemelte.

- Harminc kör a pálya körül, MOST! - Hát nincs mit tenni. A fegyverem az árok falának támasztom, aztán kimászom a gödörbõl, és még egy utolsó pillantást vetek a porcelánfehér Lukasra és Albrechtre, meg persze Friedrichre, aki értetlenül bámul rám, és nem tudja hová tenni a helyzetet. Tényleg nem volt semmi fensõbb célja vagy értelme, egyedül annyi, hogy megzavartam vele a dolgok rendjét. És büntetés ide vagy oda, nekem ennyi éppen elég.

× × ×

Pár óra múlva, mikor már mindenki elfelejtette azt is, hogy a lövészárokban fetrengett, én még mindig a köreimet futom a drága tesitanár hanyagolhatatlan felügyelete mellett. Egy pillanatot sem hagy lazsálni, és csak akkor enged végre el, mikor már látványosan szívrohamközeli állapotba kerülök. Nem tudom miért, de még így is röhögnöm kell az egészen. Ha lenne hozzá levegõm valószínûleg meg is tenném, de így hanyagolom a mûveletet. Szellemként zuhanyozom le, aztán a szobánk felé veszem az irányt, és szabályosan kicsapom az ajtót, hogy mindenki biztos lehessen benne, hogy megérkeztem. Fel is kapják a fejüket, végignézik, ahogy becsörtetek a szobába, és mindenféle szívbaj nélkül levágom magam Lukas ágyára. Még az a tény sem zavar, hogy gyakorlatilag az ölébe feküdtem bele.

- Kibaszottul megérte - jelentem ki elégedetten, nehogy véletlen abban a tévhitben éljenek, hogy megbántam, vagy ilyesmi.

- Te beteg vagy - nevet fel Friedrich, és komolyan meghat az õszintesége. Albrecht már nem ilyen vidám, sõt, látszik az arcán, hogy tombolni fog.

- Neked komolyan az a célod, hogy az összes tanár rádszálljon? - kérdi szemrehányóan, és tudom, hogy egyáltalán nem miattam aggódik, sokkal inkább a saját maga miatt. Ugyanis már Gladen sem vetett túl jó fényt erre a társaságra, egyedül Weimer lenne a megmentõnk, de õ is csak akkor tudna tisztára mosni, ha a nap minden percében bokszversenyeket nyerne.

- Nem szállhat rám - legyintek nemtörõdöm módon. - A fejesek nem fogják hagyni, hogy kicsinálja a legjobb lövészt. Mellesleg nem mindenki olyan buzi, mint Vogler.   

 - Hé! - horkan fel a törpe és az árja egyszerre, én pedig csak elvigyorodom. Ne bántsam apucit, mi?

- „Meleg” - javítom ki, de csak Weimer kedvéért. Õ veszi is a lapot, hogy nem komolyan mondtam, de Albrecht ettõl még szikrázó szemekkel méreget. Közben feltápászkodom Lukas ölébõl, aki eddig nem szólt semmit, de el sem tessékelt innen, amit azért érdekesnek tartok. Most is csak némán vizslat.

- Mi az? - kérdezek rá, de õ csak megrázza a fejét. Játékosan vállon bokszolom, jobban szeretem, mikor nem a halálszentet játssza. - Alszunk együtt?

Na ez az a pont, amikor kikerekedik mindkét szeme, és köpni-nyelni nem tud.

- Hogy mi? - nyögi végül megilletõdötten, én meg nem bírom ki, hogy ne játsszak rá még erre is.

- Tudom-tudom… túl korai még, igaz? - sóhajtok drámaian, felállva az ágyáról, de a mondat végén azért akaratlanul is elröhögöm magam.

- Maaartiiiin - repül felém egy párna, én pedig szíves örömest elfogadom az ajándékot.

- Danke schön - mászok fel a saját szintemre, és immár két párnával dõlök le az ágyra.

- Ne már, add vissza! - hallom lentrõl a fekete hangját, de eszem ágában sincs. Végül felnyúl és orvul ellopja az én párnám, így gyakorlatilag most párnát cseréltünk. Nekem mindegy, az övé úgyis puhábbnak tûnik. Bár lehet, hogy ebben az is szerepet játszik, hogy lefutottam két maratont.

× × ×

Az éjszaka közepén halk motoszkálásokra ébredek. Sokáig nincs kedvem kinyitni a szemem, de aztán nagy nehezen ráveszem magam, így még éppen látom, ahogy Friedrich és Albrecht kisurran a szobából. Kissé megilletõdöm ezen, mert tény és való, hogy már nyolckor bealudtam, na de azért így is jócskán takarodó után lehet már. Egyáltalán mit csinálnak ezek kettesben az éj leple alatt? Várjunk csak, nem akarom tudni!

Ezzel a gondolattal ismét álomba szenderülök… mondom szenderülök… de nem, nem megy. Morogva felülök hát az ágyon, majd halkan lemászok az emeletrõl, és a mosdó felé veszem az irányt. Néha olyan jó lenne, ha nem ébrednék fel mindenre! Kinyitom az ajtót, és van szerencsém szembetalálkozni az egyik zseblámpás felügyelõvel, így sikeresen kiújul a futás után érzett hányingerem.

- Nézd, ki van itt. Martin Jäger - köszönt nyájas vigyorral, én meg egy szemforgatással. Sokkal jobb volt az életem, amíg nem találkoztam vele.

- Haladjunk, Justus - intem le, nincs most kedvem a szokásos bájcsevegéshez. Ja, egyébként ismerem, a bátyámmal sokáig együtt jártak kiképzésre. Hatásos volt, mindketten ugyanolyan férgek lettek.

- Hogy van Siegfried?

- Él. - Sajnos. De már dolgozom az ügyön!

- Add át neki üdvözletem. - Meg a puszikákat, meg a nyalást, meg a többit, tudom.

- Jó, mehetek?

- Várj még - int maradásra, én meg kénytelen vagyok megvárni, amíg leellenõrzi a szobát. Akkor jövök rá, hogy szívás van, mert…

- Hol van Stein és Weimer? - Na pont ezért. Oké, kamuzzunk be valamit, hová mehet két srác tizenegykor kettesben?

- Mosdóba mentek. - Tudom, ez szar volt.

- Mosdóba - ismétli meg Justus amolyan „ilyen hülyének azért tényleg nem nézhetsz, kölyök” hangsúllyal. Pedig bizony a mosdóba mentek, mi a problémád ezzel? Minden rendes katonaiskolában csoportosan járnak vécére, így van ez, hát na! - Neked is jobb lenne, ha elárulnád… - képes lenne hozzáérni az arcomhoz, ha nem lépnék el elõle. Fúj, komolyan rosszul leszek.

- Mondom, hogy a mosdóba mentek - morranok fel, mert kezd megint elegem lenni. Mellesleg én is oda mennék, ha nem tûnt volna fel. Szerencsére a hátam mögül ismerõs hangokat hallok meg, aztán feltûnik Friedrich és Albrecht is. Épp idõben, gerlicék. Aztán tõlük is megkérdezi, hogy hol voltak, de mivel ugyanazt válaszolják, elengednek minket. Na végre, kezdtem unni.

× × ×

Az éjszakám további része viszonylag nyugodtan telik, és egész kipihent is vagyok. Ilyen állapotban bõven van idõm gondolkodni a tegnap estén, és azon, hogy miképpen tudhatnám meg, hol is volt az a két jómadár. Falaztam nekik, de csak azért, mert érdekemben állt. Ha ugyanis nem teszem, Stein apja seperc alatt elsimítja az ügyet, én pedig soha nem tudom meg, hol is voltak. Na de így… így bizony meg fogom. Elsõ óra után rögtön el is kapom Friedrichet, és félrehívom az iskola egyik kevésbé népszerû zugába. Nem sokat kertelek, rögtön a lényegre térek.

- Hol voltatok tegnap? - A szõke nem illetõdik meg a kérdésen, sõt, valószínûleg számított is rá.

- Csak sétáltunk egy kicsit… - kezdi a zseniális kamuszöveget, amit nagy valószínûséggel Albrecht tanított be neki, de hiába a jó hangulat, bizonyos dolgokból nem engedek.

- Aha, és hová? - Ez már nehezebb kérdés. Az árja végül úgy dönt, hogy nem ámít, hanem máshogy próbál meg hárítani.

- Figyelj, nem mondhatom el, Albrechtnek fontos, hogy titokban maradjon. - Értem én, csak leszarom.

- Nagyszerû. Jó tudni, hogy a semmiért tartottam a hátam. - Sajna Friedrich nem pont az a fajta, akit meghat a lelki terror, így most is csak vállat vont.

- Nem kért rá senki, a te lelkiismereteden múlott. - Hát ez fájt. Úgy látom, kénytelen leszek bevetni az ütõkártyát.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, jössz nekem eggyel…

- Martin - sóhajt fel a másik, ez pedig már félsiker. Nem kell sok, hogy betörjön.

- Tudni akarom. Felõlem a törpét is bevonhatod, nem érdekel - legyintek, habár ennek a verziónak nem kifejezetten örülnék. A szõke csak bámul rám egy kicsit, de mivel nem változtatok az akaratomon, végül beadja a derekát.

- Hát jó. Ma este megmutatom.

× × ×

Már jó pár perce állok az udvar egyik eldugottabb zugában, és Weimerre várok. Egy pillanatig sem aggódom amiatt, hogy nem jön el, rajta nagyon is látszik, hogy betartja a szavát. Tulajdonképpen minden más gyengesége is ugyanígy látszik rajta, ami nem épp kedvezõ egy leendõ SS tiszt számára. Mert ha az iskola háromnegyede nem is, õ biztos, hogy az lesz…

Épp elgondolkodok rajta, hogy rágyújtok egy cigire (bátyámtól loptam párat még a hétvégén), mikor a sötétbõl kiválik egy alak, és egyenesen felém indul. Vicces helyzet lenne, ha kiderülne, hogy ez éppenséggel nem Friedrich, hanem az egyik nevelõtiszt. Mondjuk még csak párszorosan szegtem szabályt, és mindig is kíváncsi voltam, milyen a fõgóré irodája, de azért nem szívesen kopognék be oda éjnek évadján. Inkább nem akarom tudni, mit gondol õ ízléses pizsamának.

- Mit látok, megjött a szõke herceg - köszöntöm a srácot, mikor elém ér. Mindkettõnkön a napközben használt egyenruha van, mert ez a színe miatt csak segít a rejtõzködésben. Igen, az én ötletem volt, habár csak azért, mert nem volt kedvem átöltözni.

- Szia, Martin - köszön vissza õ is.

- Neked is - biccentek. - Hol hagytad a csajod? - Úgy hiányolom, õ helyettesíthetné a sziréna szerepét!

- Albrechtre gondolsz? - Mennyire képben van.

- Ja. Mért, van más csajod is? - Nem mintha nem rá lógna kocsányon az összes felszolgáló szeme, amit egyébként észre sem vesz. Szegény törpe, vajon hogy küzd majd le ennyi riválist? Hisztiben magasan felettük jár, de ezt a világ érdekében inkább nem kéne bizonyítani.

- Itt vagy te… - sandít rám vigyorogva. Óóóóó ez mekkora kamu volt, már majdnem be is vettem! Álmodozz csak, hercikém.

- De bátor lett valaki! - öklözöm vállon kicsit se gyengéden, de amit õ visszaad, az már közel sem olyan erõs. Elérem én még, hogy komolyan vegyen. - De ha már így alakult, mit szólnál egy kanbulihoz? A csajokkal úgyis csak a gond van - vigyorgom vissza, és titokban azért örülök, hogy Albrecht nem jött el. Valljuk be, szinte nulla esélye volt, viszont ha másképp dönt, lehet kutyakekszként végezzük valamelyik bokorban. Ennél azért jóval méltóságteljesebb halált szánok magamnak. Közben Weimer csak vállat von, és félvárról hozzáteszi:

- Felõlem. - Túltárgyaltuk.

El is indulunk hát a Napola sötét falai mentén, és nem tudom, hova megyünk, de már szétvet a kíváncsiság. Pár perc múlva kiválunk a levelek sûrûjébõl, pontosan egy ablak alatt, amibõl fény szûrõdik ki. Na mi van itt, csak nem a romantikus regények titkos raktára? Bár meglepõdnék, ha Friedrich azért szökne ki az éjszaka közepén, hogy nyálzó párocskákról olvasson (Albrechttõl kitelik).

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! - fordul felém a szõke, én pedig unottan megforgatom a szemem. Ki is tesz szívességet kinek, hercikém?

- Jól van - egyezek bele, mert másképp holnap estig is itt állhatnék, és az nagyon nem lenne ínyemre.

- Rendben - nyugtázza le a mellettem álló, aztán bakot tart. Na végre, csak egy élettel lettem öregebb!

Kis trükközés után fel is emel (meglepõen könnyen megy neki, pedig én azért nem a nyeszlett, izom nélküli kategóriába tartozom), én pedig belátást nyerek egy kis szobába. Elég egyszer körbenéznem ahhoz, hogy világossá váljon, miért járkálnak ide Albrechték… az ablakkal közvetlenül szemben ugyanis egy nyitott ajtajú fürdõszoba van, ahonnan lágy dúdolás hallatszik ki. Kissé megilletõdöm, pedig simán felismerhettem volna a helyzetet, ha mondjuk nem éjszaka van, és… közelebb van az ablak, meg hasonlók. De ezt a csajt ismerem, õ az, aki kivételesen nem Friedrichhel, hanem Albrechtel szokott szemezni. Ruha nélkül valahogy sokkal kellemesebb látvány. Már éppen el is mélyednék benne, mikor Friedrich félbeszakít a suttogásával.

- Látsz valamit? - Igen, a fejedbõl sugárzó sötétséget. Nyilván azért nézek be mereven az ablakon, mert a berendezés annyira megragadta a fantáziámat! De rendben, ha ennyire kíváncsi.

- Aha, itt van. És micsoda alakja van… a melleirõl nem is beszélve. Elsõ osztályú nõcske, már ha csak hátulról nézem is… - és akkor szabályosan a földre huppanok, és fintorogva nézek szembe Friedrichhel. Ez aztán rohadtul tudja, hogy rontsa el a pillanatot! - Ezt most mire volt jó? - förmedek rá indulatosan, mert sok mindent elnézek, és ezt speciel egy évig is elnéztem volna, nem csak két másodpercig!

- Én jövök - jelenti ki, mert magamtól nem jöttem volna rá. - Kellett neked járatni a szád.

- Te kérdezted… - kezdeném el mondani, ha közben nem nyomna le, hogy tartsak már bakot. Morogva eleget teszek az elvárásnak, de ezt még megbánja, abban biztos lehet! Aztán csak várok.

Egy darabig fülelek, és megpróbálom kitalálni, hol járhatnak a kutyák, de semmi neszt nem hallok, és ez gyanús. Sürgetõleg az árjára nézek, de nem kellett volna… mert amilyen képet produkál, azt a tapasztalt perverzek is megirigyelhetnék. A tekintete ködös, mintha már egyáltalán nem is itt járna, szaporábban lélegzik és enyhén az ablakra lehel. Úgy van, esetleg rajzolj szívecskét is és írd bele nagy betûkkel, hogy "itt vagyunk ám, hahó"! Ha ez így folytatja, lebukunk! És egyébként is muszáj lesz elszakítanom ettõl a képtõl, különben még lesmárolja az ablaküveget. A gondolatot tett követi, így most õ néz szembe velem vádlón és kissé idegesen.

- Ezt meg mért kellett?!

- Mert én jövök. - Csak hogy hasonlóan nyomós érveket mondjak.

- Hülyeség, az elõbb te többet voltál…

- Nem érdekel! - szisszenek fel türelmetlenül. Mi az már, hogy itt alkudozik? Hadd ne kezdjem el sorolni, mért nekem jár több idõ! Idõsebb vagyok (biztosan), magasabb (majdnem) és ami a legfõbb: elõször vagyok itt, õ meg ki tudja, hányadszorra! Kész, én nyertem.

Végül beadja a derekát, és felemel, én pedig ismét láthatom ezt a mesébe illõ alakot. Lehet csak azért tûnik ilyen gyönyörûnek, mert a Napolában nem igazán találkozunk nõkkel, de a hatás megvan, az biztos… a törpe most jól megszívta, mert innentõl nem lesz olyan alkalom, mikor nélkülem jönnek ide. Ígéret ide vagy oda, hozniuk kell, különben a felügyelõ véletlen pont tudni fogja, hol keresse õket…

Közben a lány már fehérnemûben van, de még így is elnézném naphosszat, ha… hirtelen nem indulna el az ablak felé, de ez valahogy visszaránt a valóságba.

- Basszus! - horkanok fel, majd ezzel a lendülettel lejjebb is ereszkedek a szõke vállára támaszkodva, és behúzom az egyik nagyobb láda mögé. Nagyon nincs idõnk elhelyezkedni, mivel az ablak rá pár másodpercre kinyílik, Weimer meg éppen most akarna reklamálni, hát persze.

- Mi a f… - egy határozott mozdulattal befogom a száját, és villámló tekintettel meredek rá. Enyhén dühös lennék, ha rajtakapnának, ugyanis nincs kedvem az idióta pletykákat hallgatni. A lány dúdolgatva motoszkál egy fél percig, aztán ismét kattanás hallatszik, én pedig fellélegzem. Fenébe, ez nem sokon múlt.

- Meleg helyzet volt - konstatálom az eseményeket, miközben elhajolok a srác fölül. A kelleténél kicsit közelebb volt az arcunk egymáshoz, de ez egész eddig fel sem tûnt. Most viszont igen, és ismét megállapítom, hogy milyen szerencsés egy idióta…

- Ja, de leszállnál már rólam? - mocorog a szõke, pedig azért van köztünk távolság. Ciccenek egyet, és már éppen tápászkodnék fel, mikor a kezem a hasfalához ér. Csak egy pillanatra, de az épp elég ahhoz, hogy elképedjek. Neeem, ez nem lehet az, amire gondolok, simán izmos. Mert az izmoknak pont ilyen tapintása szokott lenni. Vagy mégsem? Most már akarattal érek oda ismét, és meg is jön a kívánt reakció: a szõke nyög egyet. Ez az, semmi kétség! A döbbenet fokozatosan vigyorba vált át.

- Ne már, ezt nem mondod komolyan! Igaz, hogy ingerszegény környezetben élünk, de azért ennyitõl…

- Fogd már be! - reagál épp olyan édesen, mint elõzõleg, láthatóan fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel. - És különben is mondtam, hogy szállj le rólam! - Óóó, milyen erélyes lett valaki. Mondjuk sosem mondtam, hogy le is szállok… nyugtassuk le ezt a kis szõkét, ha már ilyen harapós hangulatba került!

Ujjaim ismét a kényes pontra helyezem, és végigsimítok rajta. Erre már nem reagál olyan élénken, de nem is baj, fog még úgy… kitapintom a merevedését, és immár csak azt simogatom. Egyre inkább utálom, mert sajna tény és való, hogy erre sem panaszkodhat. És ez csak a kezdeti állapota, cheh.

- Te meg mit csinálsz? - Ez a kérdés közel sem volt olyan határozott, mint amilyennek szerette volna, de az értetlen képe mindenért kárpótol. Másrészrõl pedig pontosan tudja, mit.

- Segítek neked. Furcsa lenne, ha így mennél vissza a szobánkba, nem gondolod? Nehéz lenne nem észrevenni - pislogok rá ártatlanul, bár látszik az arcán, hogy nem gyõzöm meg. Nem kéne annyit gondolkodni, szöszi.

- Hagyd abba, ez nem vicces! - kap oda a kezemhez, de nem szorítja meg, vagy veszi el, egyszerûen csak hozzáér. Ne is bizonygasd tovább, hogy nem akarod, a végén még elhiszem! De valóban nem vicces, sokkal inkább aranyos. Ezzel elérkezettnek is látom az idõt, hogy valóban rákapcsoljak. Vagyis egy egyszerû mozdulattal kibontom a nadrágját, és immár tényleg csak azt kényeztetem, ami a legjobb neki. Erre nyög egy hangosabbat és rászorít a karomra, de nem állít meg a mozgásban. Jól áll neki, hogy nem tudja, mit akar. Én viszont pontosan tudom, mit akarok, és meg is teszem. Egyenletes tempóra váltok, közben végig az arcát nézem. Nem néz vissza rám, kék szemeivel oldalra bámul, a szája picit nyitva, ahogy halkan liheg… talán egy kicsit még próbálja türtõztetni magát, de már nem sokáig fogja tudni. Ez csak rajtam múlik. Fokozatosan gyorsítok a tempón, aztán mikor elég keménynek érzem a füléhez hajolok, és talán most elõször a nevén szólítom.

- Friedrich…

- Legalább… ne beszélj hozzá! - morogja vissza halkan, de nem gyõzött meg, úgyhogy nyugodt szívvel folytatom.

- Mindjárt itt az ideje, hogy… - kis hatásszünetet tartok, hátha magától is kitalálja, de ha így is történt nem adja jelét, úgyhogy befejezem. - …elmenjek. - Na most jön a sokk. Ugyanis ellököm magam elõle, és a legnagyobb lelki nyugalommal otthagyom, mielõtt még õ is elmehetne. Szegényke pedig nincs olyan állapotban, hogy idõben reagálhasson a dologra, így bõven visszaérhetek elõtte. Ez meg is történik. Mivel már takarodó után van gyorsan átöltözöm, és befekszem az ágyamba, hogy vigyorral az arcomon próbáljak elaludni. Nagyon nem szokásom, de a holnapi napom valószínûleg azzal fog eltelni, hogy megfékezzem a röhögést, ami minden alkalommal elõ fog törni, mikor Friedrichet meglátom. Sõt, szerintem már most is.

Az edzés után megkapjuk a reggeli fejadagunkat. Ezek után bõven nem árt. Kell valami, ami felejteti velem Gladen szégyenét. Albrecht láthatóan keveset eszik, sõt, a felét a tányérján hagyja. Egy kis hezitálás után csak megérdeklõdöm a kaja sorsát, majd felém tolja. Nem zavartatom magamat, ha egyszer már nekem adta, rögvest belapátolom. Albrecht közben Lukasszal beszélget, de a kegyelemdöfést a szokás szerint Martin adja meg. Hiába hallom, úgy teszek, mintha nem érdekelne a dolog. Jobb így. Nekem is.

A következõ órán Albrecht mellé ülök. Nem is tudom, egyszerûen odasodor hozzá a szél. Mellesleg a másik oldalán Lukas borzos fejét vélem felismerni. Talán nem is volt részemrõl olyan rossz döntés, hisz látható volt mindkettõjükön a mûveltség. Heh, több, mint rajtam…

A nyelvtanóráról hamar elterelõdik a figyelmem. Egyszerûen nem tudok koncentrálni. Gondolataim nem a helyes mondatszerkezet körül járnak, hanem a ringben. A kesztyû már rajtam van, melegítek a meccsre, erõsen püfölöm a bokszzsákot… Érzem, ahogy a gyomrom izgatottan rángatózik. Milyen lesz az ellenfelem? Hogy tudom kicselezni? Mekkora és milyen ütéseket fog nekem bevinni? Jobbra, vagy balra cselezzek?

Természetesen párszor Voglerre is vetetek pár pillantást, aki mindentudóan, halovány mosollyal az ajkán folytatja tovább a magyarázatot. Egészen addig nem is van gond, míg ki nem hívják Jägert felelni. Akkor észbe kapok, hisz én se tudtam a kérdést, se a választ. Lehetnék az õ helyében is, csak míg õ tudott pár dologra felelni, nálam biztos lett volna a kudarc. Nyelek egyet s az óra hátralevõ részében próbálok becsatlakozni az órába. Sikertelenül…

Párszor tekintetem elkalandozik a teremben lévõk arcára. Se Pókhason se Gladenen nem idõzöm sokáig, ahogy a többi kadéton se. Elõl Lukas körmöl lázasan, nagyon szorgalmas fiú. Oldalra nézve azonban Albrechtet kezdem el nézegetni. Csillogó szemekkel figyeli az elõadást, sõt, azt hiszem erre az arcra használják azt a kifejezést, hogy „issza minden szavát.”

~*(¤)*~

Az egyetlen dolog, ami aznap kicsit feldob, az a közelharc. Tudom jól, hogy kettõ közül tudunk majd választani: sima kézi harc s a boksz. Természetesen az utóbbihoz sorolok be rögvest, pár fiúval, köztük Martinnal. A többiek inkább az elõbbihez állnak be, libasorban, türelmesen. Láthatóan a legtöbbjüket nem vonzza a küzdelem gondolata. Nem hibáztattam érte õket. Szerintem is a közelharcban nem volt különleges, úgy, mint a bokszban.

Elsõnek csak gyakorolgattunk, ütöttem párat, de mindig figyeltem arra, hogy a többiekben ne okozzak kárt. Ezt a sípszó szakította félbe, ami jelezte, hogy az órába egy bokszmeccset iktatunk be. Éreztem, hogy én leszek elsõnek kiválasztva. Ekkor már bukott az önként jelentkezõk valószínûsége, s ez Vogler is nagyon jól tudta. Párszor végigpásztázta a termet, biztató szavakat mondott, majd áttért a gyengéd sértegetésre, de semmi.

- Senki nem jön önként? Akkor Jäger, ide mellém.

„Ennyit az önként jelentkezésrõl…” Könyvelem el magamban a dolgot, de legbelül mégis örülök annak, hogy Martint választotta, nem pedig Pókhasat, vagy még rosszabb, Gladent. Már a tekintetében látom, hogy nem fog meghátrálni, semmi áron. Érezem, hogy valamiért nem vagyok a kedvence, de nem veszem magamra. Mindenkivel ilyen, s még én nem is kaptam abból, amire igazán képes.

Ahogy megszólal újra a síp, elkezdõdik a meccs. Nem akarok támadni, tudom jól, hogy az nem lenne fer dolog a részemrõl. Egymást méregetjük, próbálgatjuk, de igazán egyikünk se lép. Így megy ez egy darabig, s már nem csak a tömeg, de Martin is unja. Egy határozott mozdulattal indul meg felém, de kitérek ütése elõl. Megizzaszt, mert hazudnék, ha azt mondanám könnyen veszem a dolgot, hisz én is érzem, hogy nem adok bele mindent. Csak az élvezet számít, nem a gyõzelem. Itt biztos.

Vogler csalódott, de nem is tudom mire számított. Egy iskolai, osztály és szobatárs közötti meccset halál komolyan veszek? Sokszor mondogatta, hogy néha sokkal keményebben is vehetném, de nekem nem csak a gyõzelemrõl szól a dolog. A boksz az életem, de nem tudok kivetkõzni magamból. Martinnal együtt sétálunk az öltözõbe, ahol már alig vannak. Késõn engedett ki minket az edzõ. Nem szólal meg, így én sem. Néma csendben öltözködünk.

- Jó meccs volt – töri meg a csendet, mire felé lesek félszemmel.

- Szerintem is – felelem õszintén. Én élveztem, de ettõl többet nem tudok neki mondani.

- Az biztos, hiszen te gyõztél – jön a válasz, mire végül teljesen ránézek. – Hol tanultál bokszolni? – méreget.

- Weddingben.

- Aha. Jó tanárod lehetett – intézi el a dolgot, majd gyorsan mindent a táskájába gór. Lassan emésztem a szavait, tõle ez több mint szokatlan.

- Ez elismerés akart lenni? – mosolyodom el halványan merészségemen, s a gondolaton. Másra nem tudok következtetni, csak erre. Martin nem dobálózik holmi kegyelemszavakkal. Az nem õ lenne, a vadász. Nagy döbbenetemre szélesen visszamosolyog rám, de mégis van benne valami nagyon furcsa, amit látok, de nem értek.

- Álmodozz csak, szõke herceg – veti oda nekem lazán, majd otthagy. Mosolyogva kötöm meg a cipõfûzõmet. Hiába a kellemetlen érzés a gyomromban, mégse félek igazán. Bár a szõke herceg megszólítást kicsit soknak tartom.

Aztán hirtelen beugrik a nyelvtanórai házi feladat. Szinte felegyenesedem, hátamat kihúzom.
Egy mukkot sem értek belõle. Vogler duplán fog futtatni edzésen, ha felsülök. Kicsinál... Reménykedve lesek körbe, mintha bárki is ott lenne még. De nincs, teljesen egyedül vagyok.

Érthetetlen módon egy szépen fésült, sápadtbõrû fiú képe lebeg lelki szemeim elé.

Albrecht.

~*(¤)*~

- Hé, Albrecht! – ismerem fel a folyosón, s sietek utána, nehogy szem elõl tévesszem az egyik elágazásnál.

- Igen? – szerencsére meghallotta, így visszafordul. Halovány mosollyal az ajkamon nézek le rá, míg õ nagy, barna szemeivel néz vissza. Akkor döbbenek rá, mennyire alacsony és törékeny hozzám képest.

- Hova mész?

- A könyvtárba… miért?

- Én csak… láttam, hogy jól megy a nyelvtan… gondoltam segíthetnél – kezdek bele kissé habogva, ugyanis nem bírok folyton a szemébe nézni. Olyan mindentudóan sasol… Csináltam az elmúlt pár napban valami rosszat? Nem rémlik. Akkor talán nincs mitõl tartanom, hogy kifigyel valamit?

- Én… én nem is tudom – jön a válasz, s látom rajta még jobban zavarban van, mint én.

- Kérlek! Valahogy meghálálom! – veszem kicsit komolyabbra, ami úgy tûnik hat. Telt ajkait kicsit elhúzza, majd újra felles rám.

- Jó, gyere…

Csendben sétálunk el a könyvtárig, majd beérve õ ül le elõször a hosszú asztalhoz. Lassan elõpakol, én pedig csak figyelem hosszú ujjait. Lassan foglalok mellette helyett, közben nem veszem le tekintetemet a füzetérõl s kézfejérõl. Lassan áttérek a kezeirõl a füzetben kacskaringózó betûire. Fiú létére gyönyörûen ír…

- Szépek a betûid… - csúszik ki a számon, de már nincs mit tenni. Ez a véleménye, de még én is érzem, hogy lehet ezt kicsit több körítéssel kellett volna tálalnom.

- Köszönöm. – Egyelõre… aztán ha majd rájön, hogy pórnép vagyok, és ez megmutatkozik a nyelvtani hiányosságaimban is, no akkor már nem fog lelkesen köszöngetni.

- Semmit – vágom rá, mire õ értetlenül rám emeli tekintetét.

- Mi az, hogy semmit?

- Az, hogy semmit nem értek, segíts.

- Jó, de hogy segítsek, ha még csak azt sem tudom, hogy hol kezdjem? – Jogos a kérdése, de sajnos tényleg nem tudok semmit…

- Az elejérõl – felelem a logikus választ, mire felsóhajt. Biztosan lazább körre számított, de sajnos csalódást kellet okoznom.

Tényleg az elején kezdi, így még sikerélményem is van. Valamennyire hozzá tudok szólni a dolgokhoz. Aztán egyre nehezebbek a kérdések, s én egyre csak rázom tagadóan a fejemet, hogy nem értem. Mégis, Albrecht türelmesen magyaráz, ha valamit nem értek több módon is. Hiába nem felelek jól, nem szid meg, nem néz rám úgy, mintha idióta lennék. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Az alapokat követõen verset elemzünk, elsõnek egy könnyebbet, majd lassan rátérünk a házira. Annyira koncentrálok arra, amit mond. Nem akarok az osztály elõtt állni, miközben Vogler feleltet, s egyessel távozni. S az egészben az a legszebb, hogy még értem is a mondatait, a magyarázata összességét.

Egy idõ után azonban vesztek a szorgalmasságomból, fõleg, hogy lassan vacsoraidõ és utána van egy rövidebb, de annál fárasztóbb edzésem. Szólok Albrechtnek, aki láthatólag elégedetten zárja be füzetét.

- Nem lett volna egyszerûbb, ha csak odaadod, hogy lemásoljam? – fogalmazódik meg fejemben a kérdés.

- Nem, mert abból soha nem tanulsz… - feleli, mire halovány mosoly kúszik ajkamra. Igaza van. Azonban nem kerüli el figyelmemet a fotó. Õ van rajta, felismerem, még ha pár évvel fiatalabban is. Mellette azonban egy szõke fiú áll. Biztos rokona, barátja vagy nem is tudom…

- Mi volt az a kép? Ki volt rajta? – kíváncsiskodom, s nagy meglepetésemre felel is rá.

- Már régen volt, több mint tíz éve. Mikor kicsi voltam gyakran mentünk Franciaországba nyaralni… még a békeidõkben. Apám gyûlölte, de anyámnak mindig is felüdülés volt kimozdulni ebbõl az országból… a tengerpart megnyugtatta. És hát ott volt egy kisfiú, Gaston, akivel nagyon jóba lettünk. Azt mondta, ha nagy lesz, újságíró lesz… együtt lesz majd újságunk Párizsban.

- És mi van ráírva a képre? – bökök fejemmel az említett tárgy felé, míg a hirtelenjében ledarált információt dolgozom fel.

- Párizsban találkozunk – feleli egyszerûen.

- Te tudsz franciául? – csodálkozom rá, mire õ édesen zavart pillantással jutalmaz.

- Csak egy kicsit… anya fontosnak tartja, hogy több nyelven beszéljünk. Tudod, egy igazi német tiszt mindenben mûvelt – húzza el a száját. Nem is az fog meg, amit mond… hanem hogyan. Magától jön a cselekedet, rásimítok kézfejére s biztató mosolyt küldök felé. Az õ ajkai is lassan mosolyra húzódnak. Szépen mosolyog. Ritkán görbül szája felfelé, de nagyon jól áll neki.

~*(¤)*~

A vacsora alatt végig az jár a fejemben, vajon az edzésen mit fogunk Voglerrel csinálni. Nem úgy teljesítettem a közelharcórán, ahogy õ szerette volna. Nem agresszív típus, de vannak pillanatok, mikor az elégedetlenségét az én edzésembe fojtja…
Arra eszmélek fel, hogy a tanári asztalnál valaki feláll, majd beszédbe kezd. Fél füllel hallgatom, egészen addig, míg fel nem csendül Albrecht neve. Ebben a mondatban szerencsére benne van minden, amit hallanom kellett: õ a részlegvezetõ fia.

„Szóval ezért jött éjszaka, kicsit késve. S hiába gizda, kevés erõnléttel, nem piszkálja egyik tanár, se felügyelõ. Az ágyazás is remekül ment neki, az elõzõ hasonló iskoláiban tanulta. És a francia nyelv! Egy nagyfejes fiának fontos a mûveltség…” Gondolkodom magamban, miközben a halálsápadt fiút nézem. Nem szerette volna ezt. Felemelkedik a székrõl, halkan megköszöni, majd visszarogy. Pókhas hangos értetlenkedésbe kezd, Jäger pedig újra üzletel. Nem is õ lenne, a haszonlesésével. Természetesen ez nem tetszik Albrechtnek, persze nekem se tetszene. De az én apám csak egy gyári munkás, aki még itt se lát szívesen.

Ennek azonban örülne. Egy valaki, nem is akárki, fia segített nekem délután! Akármit mondhatnak róla, Albrecht egy kedves fiú, nagy szívvel és nagyratörõ álmokkal, amiket remélem meg fog valósítani. Sápadtan néz felém, gondolkodás nélkül mosolygom rá. Nincs okom haragudni. Máshová születtünk. Mindannyian. Egyikünk se tehet ám róla. Nem mi választottuk.

~*(¤)*~

A következõ nap úgy indul, mint elõtte a többi. Nem marad ki semmi apróság sem – se Gladen, se a matraca nem szenved figyelemhiányt -, s az órán való tanulás sem marad el. Még élvezem is, hogy repülõkrõl és a mûszerfalaikról tanulunk. Mégis a puska jobban leköt, élvezettel rakom össze. Nem gondoltam volna, hogy ebben örömömet lelem valaha is, de a belõle sugárzó erõ lenyûgöz. Albrecht nem boldogul vele, így szívesen segítek neki.

Lassan úrrá lesz rajtam a várakozás. Az elõzõ esti edzésem elmaradt, mert Voglernek más dolga akadt, de megígérte, hogy aznap duplán pótlunk. Teljesen feldob a dolog, lassan el-elkalandoznak gondolataim újra, s akármit is próbálok csinálni ellene, nem megy.

- Délután lemegyünk a tóhoz, jössz? – szólít meg Lukas, mire ráemelem a tekintetemet. Kedvelem a srácot, hiába nem beszél olyan sokat.

- Nem lehet, edzésem van… - kezdek bele a tiltakozásba, mire döbbenetemre Jäger beleszól.

- Jó, de utána is leleshetnél!

- Nem is tudom… Albrecht, te jössz? – pillantok felé. Nincs nekem bajom senkivel se, de akkor már együtt menjünk. Mindannyian.

- Persze, hogy jön… Az egész szoba ott lesz – felelte helyette is Jäger. Stein erre egy aprót bólint, míg Lukas mosolyog. Igen, ezt nem kéne kihagynom…

- Jó, akkor lenézek edzés után – egyezek bele.

- Szuper, ott várunk!

~*(¤)*~

Az edzés kemény volt, bár az utolsó pár percben csak beszélgettem Voglerrel. Elmondta újra mit vár el tõlem, mit kell teljesítenem. Csak a szokásosat. Miután átöltözöm, megyek is le a tóhoz. Nem kérdezi senki merre megyek, vagy miért. Sietek, érzem már ott a helyem a többiekkel. Még a zsákomat se teszem le a szobánkba, azzal együtt szaladok. Már messzirõl kiszúrom a stégnél lévõ alakjukat. A két vékony testû – Lukas és Albrecht – egymás után kötnek ki a vízben, hála Martinnak. Jó mókának ígérkezik, a máris fülig ér a szám, fõleg miután elkapom Jäger utolsó mondatát. Milyen igaza van!

Hamar megfogalmazódik a fejemben a terv. A lehetõ leghalkabban lopózom Martin mögé. Lukas és Albrecht már kiszúrtak a vízben, kárörvendõ mosollyal vizslatják az egyelõre stégen ácsingózó fiút. Két lépés között halkan a fára ejtem zsákomat, majd folytatom tovább az osonást. Lehet már Jäger is érzi, hogy valami nem stimmel, a két vízben lubickoló túl vidám. De már késõ. Nagyot taszítok rajta, mire sikeresen a vízben landol. Együtt nevetünk a nagy csobbanásán. Mikor Martin felbukkan, szemei szikráznak, de érzem nem fog megfojtani.

- Te magad mondtad Martin, egy jó katona soha nem hagyja cserben a társait – lépek párat hátra, majd veszem le a felsõmet. Jól fog esni egy csobbanás az edzés után. Úgyis annyira siettem, hogy nem tusoltam le. Pár lépés kell csak, s már rugaszkodom is. Közéjük csobbanok, nem zavar a csípõs hideg a bõrömön. Hamar eltelik az idõ, remekül érzem magamat a többiekkel. Elnézve õket, nekik sincs okuk a panaszra. Kellet már egy kis vidámság a sok komoly feladat után. Egyedül Gladen ücsörög a fa alatt, egyedül, búskomor képpel. Meg tudom érteni, hisz ennyi minden után nekem se lenne kedvem nevetgélni.

- Nem kéne idehívnunk? – szólal meg Albrecht. – Olyan magányosnak tûnik…

- Gladen mindig ilyen – feleli Martin.

- Igaza van Albrechtnek… Hívjuk ide! Biztos jól esne neki – teszi hozzá a saját érvét Lukas. Megértek mindenkit, de az se lenne jó, ha csak magára erõszakolná a jókedvet.

- Hagyjátok már szerencsétlent, nagyfiú már. Ha akar, majd idejön és csatlakozik – zárom le a témát. Így látom helyesnek. Biztosan gyomoridege van a másnaptól. Nem elég, hogy a sok stressz és piszkálás miatt ágyba vizel, de ahogy mi is, õ is érzi a feszültséget a harcászati nap körül.

~*(¤)*~

A hátamra dobott cuccaimmal sétálok a zuhany felé. Kicsit elbambultam az idõt, a holnapon gondolkoztam, meg a téli meccseken járt az eszem. Vogler nagy durranást várt el tõlem, ahogy állítása szerint a felsõbb vezetõk is. Elvárások álltak elõttem, s tudtam jól, hogy teljesítenem kell. Mégse éreztem olyan nagy nyomásnak. Szerettem volna az iskolának hírnevet szerezni. Kezemet a kilincsre kulcsoltam, majd lenyomtam. Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki, s egy meglepett Martin nézett vissza rám.

- Jé, egy szõke herceg. Jössz megmosni az árja testedet?

- Mint te – felelem neki, halovány mosollyal az ajkamon. Szórakoztat, ahogy csipkelõdik velem. – Csak te vagy?

- Mert még kéne itt lennie valakinek? – szól vissza, miközben áttörli a hátát. – Amúgy Stein és Müller most mentek el. Lekésted a lányok gyülekezetét. – Felnevetek. – Mi van?

- Nincs itt semmiféle lányok gyülekezete. Akkor Pókhas is itt lenne – veszem le a felsõmet, míg õ felveszi sajátját.

- Ha te mondod, szöszi. Neked mindent elhiszek – intézi el egy vállrándítással, míg én lefelé öltözöm. Egy pillanatra rám néz, majd felveszi a cuccát. – Hagylak kibontakozni.

- Miben? – nevetek utána, míg õ csak hátraint nekem. Kibontakozni? A zuhanyzásban?

Miután végzem megtörölközöm, felöltözöm majd megyek is vissza a szobánkba. Már mindenki ott van, s izgatott csevegés folyik a másnapról. Ki-ki elmondja a saját véleményét és aggályát, bár Gladen csak csendben ücsörög az ágyán. Lassan takarodó, Pókhas még felmászik a felettem lévõ ágyra. Megvárom, míg eligazgatja magát, abba mindig beleremeg még a vaságy is, csak utána fekszem le.

~*(¤)*~

Reggel úgy sorakozunk fel az ágyak elõtt, mint a kislibák. Kivételes alkalom ez: Gladent se szidják meg, hisz most nincs igazán miért. Szedelõzködünk, közben váltunk pár pillantást Albrechttel. Biztatóan rámosolyogom, pedig az én gyomrom is furcsa. Egy rövidke félrepillantás után viszonozza a mosolyt. Együtt indulunk le, én, Albrecht, Lukas meg Martin. Mögöttünk battyognak a többiek, szó nélkül.

- Mintha temetésre mennénk – töri meg a csendet Jäger.

- Voltam már temetésen és ez nem arra hasonlít – feleli Albrecht. – Ez fegyvergyakorlat. Éles tölténnyel és gránáttal.

- Igen, lerobbanhat a kezed meg a lábad – vág vissza Martin. – Megesik.

- Megesik? Nem teljesen – szól közbe Lukas is. – De tény és való, hogy komolyan kell vennünk. Ez nem játék.

- Rám céloztál? – nézek le rá, mire õ meglepetten pislog párat. – Csak próbáltam a feszültséget oldani… - nevetem el magamat, de inkább kínomban. Szegény lehet a szívére vette, pedig nem akartam.

- Fahumorod van, ugye tudsz róla? – les felém Martin.

- Ilyen helyzetben kinek nem? – kérdez vissza Albrecht, mire hálásan rámosolygom.

- Hagyjuk inkább abba, és koncentráljunk a feladatunkra, fiúk. – Úgy látszik, Lukasnak van közöttünk most a legnagyobb lélekjelenléte. Érdekes módon hallgatunk rá: elcsendesedünk, s a gondolatainkba mélyedünk.

A gyakorlópályára érve felsorakozunk. Mindannyiunk fején ott díszeleg a rohamsisak, de arcunkról leolvasható mennyire félünk a helyzettõl. A gránátdobálás nem vicces dolog… A tanárunk hamar megérkezik, díszegyenruhában. Megáll elõttünk, mi tisztelgünk, kezünk a magasban, ajkunkat a jól ismert szavak hagyják el. Leint minket, majd a nem messze lévõ maroknyi emberre mutat.

- Ma elmarad a gránátokkal való gyakorlat, mert ellenõrzik az iskola nagy részét. Azonban a lövészpályával már végeztek az urak, így oda vonulunk át kadétok. Futólépés in-dul! - Senki nem szólal, csak megkönnyebbülten felsóhajt. Önként, és ha lehetne még dalolva indulunk a lõtér felé. Az már rutinosabban megy, s nem robban semmi sem. Szerencsére.

A lõ pályán nekünk kell összerakni a fegyvert. Látni akarják, hogy megy, s aki véletlenül is elszúr valamit hangos és kegyetlen szidásban részesül, mint Pókhas. Nagy szerencsém, hogy nekem nincs ezzel problémám, viszont Albrecht szenved vele. Közelebb lépek hozzá – mintha nem mellette állnék -, majd odapisszegek neki. Zavartan kapja felém tekintetét, látszik rajta mennyire küzd a fegyverrel.

- Rossz helyre illeszted – mutogatom neki a sajátomon. – Ide kell – suttogom. Újra nekiesik, d megint nem jó irányból próbálkozik. Pont arra jön a tanár, s már csak kevesen bíbelõdnek a fegyverrel.  Hirtelen ötlettõl vezérelve megragadom Stein vállát, majd a helyemre rángatom, ahol már a kész fegyver várja. Köpni-nyelni nem tud, csak nagy szemekkel néz rám, míg én az õ fegyverét próbálom gyorsan összerakni.

- Mit csinál Weimer? Elõbb még kész volt – dörmög rám a tanár, mire én egy pillanatra lehunyom a szememet.

- Én… Én még egyszer össze akartam rakni, uram! – felelem, miközben az utolsó alkatrészt illesztem a helyére.

- Értékelem a buzgóságát, de ne fecsérelje az idõnket.

- Sajnálom, uram! – vágom magamat vigyázba. – Többet nem fordul elõ. – Nem kapok semmi választ, csak otthagy.

- Friedrich! Megõrültél? – sziszegi nekem oda idegesen Albrecht.

- Lehet – felelem zavartan. – De legalább nem szidtak le.

- Téged igen!

- Nem teljesen… - vitatkozom vele, mire kapok egy szúrós pillantást.

- Többet ne csinálj ilyet. Én vagyok a körzetvezetõ fia és pont azért a…

- Kadétok! A lövészárokhoz! – hangzik a parancs, félbeszakítva a beszélgetésünket. Hisz nem mondanám veszekedésnek. Az sokkal másabb.

Az egyik oldalamon Pókhas hasal, a másikon pedig Lukasszal állok, kezemben a fegyverrel. Célba lövünk, miután összeraktuk a fegyvereket. A tanár úr számol, mi pedig „lelkesen” meghúzzuk a ravaszt, több vagy kevesebb sikerrel. Nem vagyok benne a legjobb, hisz mindannyiunk közül Jäger tûnik ki. Mindegyik golyója eltalálta a célt, s a lehetõ legjobb helyeken. Lukas viszont aznap nagyon furcsa. Hiába látszódott korábban magabiztosnak, remeg a kezében a fegyver. Ezért nem talál célba rendesen, pedig tudom, hogy neki is jobban megy ennél.

- Psszt… Lukas…

- Mi az? – les felém fél szemmel, majd újra tölt.

- Mi baj van? – töltök én is újra.

- Semmi – feleli. Megvárom, míg elsül mindannyiunk fegyvere, majd felé fordulok.

- Nem festesz túl jól. Sápadt vagy.

- Semmi bajom, Friedrich! – feleli, majd újra tölt. – Komolyan.

- Jó rendben van... - felelem. Nem szeretném erõltetni, de láthatóan sápadtabb, s talán kicsit még a keze is remeg. – De ha baj van, én meghallgatlak szívesen – csörrennek a töltények -, s nem mondom el senkinek.

Kora reggel érkezett a kocsink a Napola kapuihoz. Apán szállt ki elõször a jármûbõl, én pedig követtem. Lassú, kényelmes léptekkel közelítettünk befelé, csomagjaimat mögöttünk hozta a sofõr. Robosztus épület volt az iskola, tornyai úgy nyújtózkodtak az ég felé, akár a hatalomra törõ Németország; borongósan, és erõszakosan. Megálltam egy pillanatra, és szemeimet végigvezettem rajta. Olyan, volt, akár egy kastély, de én mégis úgy éreztem, börtönbe vonulok, nem pedig iskolába. Hisz miért volt annyira elzárva a külvilágtól? Azt mondták, azért, hogy semmi sem zavarhasson meg minket tanulmányainkban... De sokkal inkább az volt a fõ indok, hogy távol tartsanak minket a közemberektõl és ezzel együtt a valóságtól, és így tökéletes, hibátlan nácikat tudjanak belõlünk nevelni a fühler közvetlen keze alá. Nem értettem, miért pont ezt az intézményt kellett apámnak választania, de sejtettem, fõként, azért, hogy még messzebb kerüljek tõle. A Hitlerjugend, és az elõzõ iskolám, már nem nyújtott neki elegendõ távolságot közöttünk. Én pedig szófogadó fiaként önként és szó nélkül mentem oda, ahova õ akarta. Az már mellékes volt, hogy én mit szeretnék. De hogy mit is szerettem volna? Nem lett volna semmi, amit erre a kérdésre azonnal válaszolni tudtam volna. De ahogy átléptem a Napola kapuján, rájöttem a helyes válaszra: mindent, csak azt nem. Zsigereimben éreztem a rosszat, de ellenállni már régen késõ volt, így inkább csak csendben figyeltem, ahogy apám kezet ráz, néhány számára ismerõs alakkal, én pedig óvatosan felmértem a diákokat. A Legtöbbjük tõlem fiatalabb volt, de látszólag sokkal elszántabb, eltökéltebb. Õk megtiszteltetésnek érezték, hogy ott lehetnek. Ezzel szemben én csak az éreztem, ismét szárnyaim szegik. Apám odaintett magának, és bemutatott egy férfinak, aki szintén az SS-ben szolgát ugyan úgy a fiát kísérte. A kellõ tiszteletet megadtam neki, majd apám pár szóban elbúcsúzott tõlem, azaz kiadta az a tanévre vonatkozó instukciókat, melyekhez szigorúan tartanom kellett magam. Nem tartoztam a németek által olyannyira idealizált árják közé, így tehetséggel és tudással kellett elismerést kovácsolnom magamnak. És ezt apám is tudta. Mindent meg is tett annak érdekében, hogy ne hozzak szégyent a nevére. De õ maga sosem volt megelégedve velem…

Az épületben egy kis útbaigazítás után megkerestem a szobát, ahová beosztottak. Mire ráleltem, már néhány fiú bent pakolászott, az ágyát foglalta el. Hárman voltak. Egy megtört, tagbaszakadt fiú, aki rögvest kerülte a tekintetemet, és egy kissé testesebb, pufók arcú, meleg szemû. A harmadik fiú magas és vállas volt, fekete haja kissé rendezetlenül meredezett feje tetején. Miután felmértem a terepet, ideje volt ágyat keresni magamnak. Mivel három emeletes ágy volt, és már mindegyiknek volt egy lakója, kénytelen voltam választani egy embert, akivel megoszthattam egyet. Végül a jó erõnlétû fiú mellett döntöttem. Õ se nem érdeklõdött irántam, se nem menekült. Tökéletes volt. Biztos voltam benne, hogy közömbösen fog velem viselkedni, így összeszedtem határozottságom és mögé sétáltam.

- Bocsánat… - szóltam hozzá halkan. Megfordult és egyenesen szemeimbe nézett jégtekintetével. Egyfajta borzongás fogott el, rögtön sejtettem, tartanom kell tõle. – Foglalt ez a hely?  - válaszként csak a felsõ ágy felé biccentett. - Nem lehetne, hogy én legyek alul? Kissé tériszonyom van… - egy pillanatig eltûnõdött, majd feljebb pakolta a holmiját. - Köszi. Lukas Müller vagyok… - mutatkoztam be, de aztán inkább elharaptam a mondat végét. Jobbnak láttam nem túlzásba vinni a barátkozást.

- Martin Jäger – rázta meg kezem. Szorítása erõs volt, hiába volt szó egy egyszerû kézfogásról.

Kipakolás közben megtörtént a bemutatkozás is a többi szobatársammal. A visszahúzódó fiút Siegfried Gladennek, a testesebbet pedig Wilhelmnek hívták. Utóbbi nem túl sokáig viselhette saját nevét, rövid úton ráragasztották a Pókhas gúnynevet.

Személyes kis dolgaim jól elrejtettem szekrényemben. Nem voltak egyebek, csak könyvek. De olyanok, melyeket nem éppen szerepeltek az éves kötelezõk között, talán még rossz szemmel is nézték volna õket. De nekem sokat jelentettek. Sõt, az egész világot. Egy olyat, mely számomra is sokkal élhetõbb volt, bár csak képzeletemben létezett. A szoba ötödik lakója késõbb érkezett meg, mikor mi már az évnyitóra készülõdve elhelyezkedtünk a nagyteremben. Õ csak késõbb csatlakozott hozzánk Jäger kíséretében. Igazi árja volt, tökéletes adottságokkal. Szinte biztos voltam benne, hogy hamar az iskola egyik büszkeségévé fog válni. Õ volt Friedrich Weimer. Barátságosnak, segítõkész jellemûnek, és látszólag eltökéltnek tûnt. Senkihez sem volt egy rossz szava sem, nem viselkedett felsõbbrendûen csak azért, mert árja volt. Nem bíztam meg benne, de nem is tartottam tõle.

~}¤*¤{~

A napok elszaladtak egymás után, és lassan én is kezdtem beépülni a jól csiszolt rendszerbe, és egészen tagjává válni. Nem élveztem, de beletörõdtem. Az egyetlen vigaszt talán az olvasás jelentette csak. Ilyenkor nem foglalkoztam az iskolával, sem a másik négy emberrel a kicsi lyukban, melyet szobánknak neveztünk. De az semmiképpen sem kerülte el figyelmem, hogy a hatodik ágy még mindig üres volt. Mérget mertem volna rá venni, hogy nem maradunk csak öten, lesz még egy lakó, ez pedig rövidesen be is bizonyosodott. Egy reggel, ébredéskor, még egy fõvel gyarapodott a feketék erõfölénye. Fogalmam sem volt mikor került oda a fiú, de kicsit sem tûnt elveszettnek. Olyan otthonosan mozgott, mintha csak már évek óta ismerte volna a helyet. Kihasználva a többiek reggeli kábultságát az újfiú mellé somfordálva bemutatkoztam.

Lukas Müller! – nyújtottam felé kezem.

- Albrecht – mondta halkan keresztnevét, és kezet ráztunk. Kicsit furcsálltam bemutatkozási módját, de nem szóltam semmit.

Nem idõztem túl sokat társaságában, igyekeztem vissza ágyamhoz elrendezni a kötelezõ dolgokat, majd felöltözni. Aztán már robogtam is le az udvarra, hogy részt vegyek a minden napos, kíméletlen edzésen. Teljes szívembõl gyûlöltem. Fizikailag sem voltam a toppon, sosem tartoztam az edzettebbek közé, de a kitartó voltam. A világért sem engedtem volna meg magamnak azt a megaláztatást, amelyet Gladen minden egyes nap elviselt nem csak diáktársaitól, hanem a tanároktól is. Szántam, amiért meghurcolták, amiért rettegésben teltek a napjai. De nem tudtam rajta segíteni.

az edzés kezdetét vette és az emberek többségérõl hamar szakadni kezdett a víz, pedig még csak a bemelegítésnél tartottunk. Az edzõ nem volt rest „bíztató” és „kedves” dolgokkal sarkallni minket a keményebb munkára.

Futás után a fekvõtámasz következett. A tanár úr fel-alá járkált, úgy tartott szemmel minket, aztán hírtelen felkiáltott.

  - Vigyázz! –hangja visszhangzik az ódon falak között, mi pedig talpra pattanunk. – Gladen újonc! Jöjjön ide hozzám! – páran összerezzennek, én pedig kissé értetlenül állok a dolog elõtt. – Hozd a matracodat – a férfi hangja semmi jót nem sejtet, Gladen arcán is látszik a félelem. Aztán elindul az épület felé. Ahogy szalad, lábai remegnek, és érzem; nem csak a kimerültség miatt. Amíg visszaért hátán matracával, mi csak álltunk, és vártunk.

- Told le a gatyádat – az újabb parancs, mikor Gladen lerakja a matracot. A döbbenet síri csönd formájában telepszik az emberekre. Szemeim kimerednek és nem akarok hinni a füleimnek, de  amikor másodszor is elhangzik a parancs, rá kell jönnöm, hogy a hallássommal semmiféle probléma nincs.

Gladen teljesíti a parancsot, én pedig szemeimmel a falak tetejére fókuszálok.

- Vizelj rá a matracra. –Gyomrom görcsbe rándul, majd szép lassan kavarogni kezd. – Mi lesz már?! – A férfi egyre hangosabban ordított, de semmi sem történt. – Ahogy gondolod… Kadétok! – indul meg felénk, amit fél szemmel követek is. – Hatütemû edzõgyakorlat. Felkészülni… - Elkezdett számolni, mi pedig nekiláttunk a gyakorlat végzéséhez vele együtt számolva. – Addig ugráltok itt, mit Gladen nem vizel!

Egy örökkévalóságnak tûnt az egész, de aztán mégis megszólalt az edzõ, groteszk módon megváltásnak tûnt a hangja.
- Állj! Vigyázz! – Fuldoklóként kapkodtam levegõ után. Gladen kapott még pár szitok szót, aztán felöltözve elszaladt a matracával. Lassan minket is szélnek eresztett a kiképzõ. Egyenesen az öltözõbe mentem, ahol sietõsen átöltöztem és a megfelelõ terem felé vettem az irányt.

~}¤*¤{~

A következõ óra nyelvtan volt, Voglerrel. Csendben helyet foglaltam az elsõ sorok egyikében és szorgalmasan jegyzeteltem. Nem szerettem különösebben ezt a tantárgyat, de olyan volt, amihez volt valamicske érzékem, és nem kellett különösebben koncentrálnom a tananyagra. Ezek az órák kikapcsolódást jelentettek számomra.

Vogler az óra vége felé, kihívta felelni Jägert. Már a lépteibõl sejtettem mennyire nem fûlött hozzá a foga, amikor arcát megláttam, akkor pedig egyenesen biztos voltam benne. Nem igazán tudott válaszolni a kérdésekre, te végül megúszta egy kegyelem kettessel.

Nyelvtan után közelharci órát szintén Vogler tartotta. A diákok két táborba oszlottak. Voltak, akik bokszoltak és voltak, akik egyszerû kéziharcot gyakoroltak. Jäger és Weimer az elõzõhöz én a szoba többi lakójával az utóbbihoz csatlakoztam. Azóra elsõ felében fõként erõsítettünk, edzettünk, majd Vogler összesípolta a társaságot. Rögtönzött mérkõzést hirdetett meg, Weimert kijelölve az egyik bokszolónak. Addig a pillanatig, ha volt is valakiben elegendõ affinitás, hogy próbára tegye képességeit, annak rögvest elszállt tõle a kedve. Végül Jägert jelölte ki a másiknak, és elkezdõdött a meccs. Egy ideig csak kerülgették egymást, majd mindkettõjük bevitt néhány jól irányzott ütést. Egyikõjük sem harcolt túlságosan keményen, de végül a meccset Weimer nyerte meg. Vogler is kissé csalódottnak tûnt, de szó nélkül engedett el minket átöltözni. Alberchtnek és nekem pedig nem is kellett több.

~}¤*¤{~

A délutánt a szobánkban töltöttem. Gyorsan elkészültem a házi feladattal, aztán pedig elõszedtem az egyik titkosabb könyvemet, és akár egy kincset, olyan óvatossággal lapozgattam, pedig nem volt túl értékes darab, csupán számomra jelentett sokat. Egy Schiller verses kötet volt, melyet még édesanyám holmija közül mentettem ki, mielõtt még apám örökre elzárta volna tõlem. Maga a könyv elgyötört volt, sokat forgatott. néhány oldal sarka be volt hajtva, vagy kis cetlik voltak benne, jegyzetekkel. Imádtam nézegetni, olvasgatni a régi, kellemesen cikornyás, ismeretlen kézírást. Így legalább kaptam egy kis darabot édesanyámból…

- Müller – hajol le hozzám a felsõ ágyról Jäger, akirõl teljesen meg is feledkeztem. Kissé összerezzenek, de aztán kérdõn kezdem vizslatni arcát. – Mit adtak fel nyelvtanból?
- A füzetbe diktált feladatokat – válaszolom pár másodperc tûnõdés után.

- Aha. Lemásolom – konstatálta, majd nehézkesen lekászálódik az emeletrõl és elõkereste nyelvtanfüzetem, de a mûvelet elvégzése után is eléggé bizonytalannak tûnt a feladatok nézegetése közben. Szemöldökét ráncolta, tûnõdött.

 Segítsek? – kérdezem, de fejét csóválja, így inkább ráhagyom a dolgot, és folytatom az olvasást. De aztán hirtelen odahuppan mellém, én pedig reflexszerûen csukom be a könyvet, nehogy meglássa, miket bogarászok.

- Mondhatod – vonja meg vállát értetlen tekintetem láttán, én pedig egy halk sóhajjal törökölésbe szenvedtem magam és a kezemben tartott könyvet egy gyors mozdulattal a párnám alá csúsztattam. Kissé magam felé fordítottam a füzetet, íróeszközét kivettem kezébõl és azzal kezdtem el mutogatni mit hogyan kéne csinálnia. Figyelte szavaim és bólogatott, hogy érti. De amikor a következõ példához érkeztünk újból nehézségekbe ütközött, így kezdtem elõröl az egész procedúrát, másodszorra már sikeresebben. Nem mászott vissza helyére, ott maradt az én ágyamon ülve, valószínûleg praktikusabbnak látta, hisz így nem kellett ismételten lemásznia, ha megakadt.

Mikor véget, becsukta füzetét, majd biccentett felém egyet.

- Kösz – morogta felém alig érthetõen, majd párnámra kezdett fókuszálni.

- Nincs mit – feleltem, és csak ekkor tûnt fel, mit is néz pontosan. Még idõben ragadtam meg a kis, feketebõr kötésû könyv sarkát és rántottam ki, mielõtt az õ keze is elérhette volna.

- Mi az? – kérdezte, én pedig felálltam az ágyról és szekrényemhez sietve ismét elrejtettem a legbiztosabb helyre.

- Semmi – jelentettem ki tömören, és úgy néztem rá, mint aki az sem tudja, mirõl van szó.

- Nekem egy könyvnek tûnt – vonta meg vállát egy gonoszkás mosollyal arcán. – Mit rejtegetsz? – nagyot nyeltem, éreztem, hogy egyébként is sápadt arcomból kiszalad a vér.

- Semmit – mondtam kissé erõteljesebben, majd terelni próbáltam a témát és órámra tekintettem.

- Mindjárt kezdõdik a vacsora. Ideje lesz lemenni – biccentettem az ajtó felé, de nem indultam meg egészen addig, míg fel nem állt õ is és el nem érte az ajtót. Egészen addig szekrényem elõtt álltam, akár egy õr.

Mikor mellé sétáltam, kaptam egy gunyoros, hátborzongató mosolyt, de igyekeztem tudomást sem venni róla, csak lábaim elé nézve figyeltem a folyosó különös mintájú csempéjét.

~}¤*¤{~

Miután elhangzott a szokásos asztali áldás, mindenki az evõeszköze után nyúlt, és hozzá is látott volna az evéshez, ha az intézmény igazgatója nem állt volna fel székérõl, és nem szólalt volna meg.

- Kadétok! – a megszólításra minden egyes diák a hang irányába fordult és szigorú csendben figyelt. – Különösen nagy örömömre szolgál, hogy egy jóbarátom s rég, a mozgalom kezdeteibõl régi harcostársam fiát köszönthetem az iskolánkban! – Kezével kis társaságunk felé mutat, Albrecht arcára pedig kiült egyfajta kétségbeesés. Ajkait összeszorította, szemeit lesütötte. – Albrecht Stein, Heinrich Steinnek, az új körzetvezetõnknek a fia. Légy üdvözölve!

- Üdv! – hangzott a hangegyveleg, a mi szobánk lakói pedig valamiféle döbbenettel méregették szerencsétlen fiút.

- Köszönöm – felelte egy apró bólintással, majd leült.

Ezek után érthetõvé vált, miért nem mondta el vezetéknevét.

- Guten Morgen! - pukedlizik az egyik rosszulöltözött cseléd, én pedig szemrebbenés nélkül megyek el mellette. Már megszokhatta, hogy számomra a hozzá hasonló emberek nem léteznek. De õ még jól járt. - A bátyja kora hajnalban elment. Óhajtja egyedül elfogyasztani a reggelit? - Felsétálok a lépcsõn, és ismét a szobám homályába veszem. Ha Siegfried nincs itt, nem vagyok köteles a moslékát enni. Kár, pedig tegnap sikerült lenyúlnom az egyik vegyszert a táskájából, és bár nem vagyok jó kémikus, annyi biztos, hogy nem pozitív hatásai lettek volna. A kávé itt extrán mérgezõ, mert teszek róla, hogy az legyen…

Pár óra elteltével már unott képpel nézem, ahogy a kocsi megáll a Napola elõtt. Hatalmas, sötét épület, sok sötét paraszttal. Jaj bocsánat, leendõ SS ivadékkal. Szánalmas, hogy ezt elhiszik. Elõbb lesz belõlük emberi pajzs, minthogy a Führer parancsba adná. De mindegy, ezt az évet még túl kell élnem. Vagy mondjuk úgy, hogy ezt is…

Egy kis útbaigazítás után elindulok a hálókörletem felé, és úgy félúton utánam gurul egy kisgömböc is, meg egy világfájdalmas képû gyerek. Remek, legalább a szobatársaimon jól fogok szórakozni. Miután felértünk a szobánkba, egy pisszenés nélkül elkezdünk kipakolni. Én az egyik alsó helyet választom, bár teljesen mindegy, hol alszom, úgyis csak rémálmaim lesznek. Már megszoktam.

- Bocsánat - hallok egy halk hangot a hátam mögül, és már most tudom, hogy nem fogok megbocsátani. Aztán hátrafordulok, és szembetalálom magam egy hatalmas, zöld szempárral. Ehhez porcelánfehér bõr és fekete, hullámos haj társul. Elõször meg is illetõdöm, mert nem igazán emlékszem, mikor láttam utoljára ennyire… lányos fiút. És nem csak arcra, testalkatra is. Még el is gondolkodnék rajta, mit keres itt, ha lenne kedvem hozzá. - Foglalt ez a hely? - Nem, nyilván azért állok itt, mert szabad. Fejemmel a fölsõ ágy felé biccentek, hogy ja, az még igen. - Nem lehetne, hogy én legyek alul? Kissé tériszonyom van… - És bár nem villant kiskutyaszemeket, mégis úgy tûnik, mintha ezt tenné. Hihetetlen, mennyire ártatlan. Magamban aprót sóhajtok, aztán feljebb pakolom a cuccaim. Több öröme úgysem lesz ebben az iskolában, legalább aludni tudjon, ha élni már nem fogják hagyni. - Köszi. Lukas Müller vagyok… - ez valami bemutatkozásféle akart lenni, de félúton úgy döntött, hogy inkább mégis félni kezd tõlem, így elharapta a mondat végén. Ennyire csúnyán néztem volna rá? Lehet.

- Martin Jäger - rázom meg a kezét, csak hogy túlessünk végre ezen. Milyen puha a bõre… akárhogy is nézem, az összhatás annyira nem is rossz. Lukas Müller, hmm.

Kipakolás után enni megyünk, aztán egy rövid összbemutatkozást tartunk. A dagi neve Wilhelm, de itt nyomban el is búcsúzhat tõle, mivel rövid úton Pókhasnak kereszteljük. A depressziós gyerek Siegfried Gladen, aki már csak a keresztneve miatt is áshatja a sírját… aztán ott van még Müller, és ennyi. Gyanúsan kevesen vagyunk. Gyanúsan.

×××

- Jäger, jöjjön ide! Õ itt Friedrich Weimer - állítanak le a reggeli sétámban, hogy kötelezõ alapon bemutassanak az egyik új gyereknek. Voglert a legkevésbé sem kedveltem meg az elmúlt napok alatt, és az a sanda gyanúm, hogy ezután sem fogom. Futólag végigmérem az elõttem állót.
Rövid, szõke haj, világoskék szemek és hibátlan vonások. Ugyanolyan magas, mint én, talán csak pár centi van közöttünk, és alkatilag is elég stramm. Csak nem a német nép bálványozott ideáljával állok szemben? De bizony, ez egy árja!

- A ti hálótermetekben lesz. Kísérd fel, mutasd meg neki, mi itt a szokás, majd mutasd be a többieknek.

- Igenis - tisztelgek a nevelõtiszt felé, aztán az említett távozik, és rövidesen mi is. A hálókörletbe vezetõ úton azért tájékoztatom a kedves kis árját, hogy mi is itt a módi, nehogy azt higgye, hogy a külseje miatt majd õ lesz itt az isten. Szerencsére a felügyelõk többsége legalább annyira gyûlöli a fajtáját, mint amennyire én az összes nácit, szóval lesznek problémái. A szobába érve még gyorsan eldarálom neki, mit hová kell pakolnia a szekrényben, és megemlítem a felügyelõket is… bár feleslegesen, mert esélye sincs megfelelni nekik.

- Köszönöm szépen - biccent felém, az én arcomra pedig ördögi mosoly kúszik ki. Habár idén még nem kezdtem el a mûködést, egy árja elég jó nyitás lenne hozzá. Lássuk, hogy reagál.

- Ágyad ott van - mutatok az egyik üres fekhelyre. - És jössz nekem eggyel. Ne felejtsd ezt el.

- Tessék? - pillog rám döbbenten azokkal a tökéletesen kék szemeivel. Egy kicsit sem riadt meg, és ez tetszik, az iskola tanulóinak többsége ugyanis hajszálpontosan a padlóra fagy, mikor ezzel a mondattal jövök nekik. De csalódtam volna, ha õ is így tesz.

 - Csak apróság. Nekem legalábbis. Most pedig öltözz át és pakolj be. Ez remélem egyedül is menni fog. Lent találkozunk - vetem még oda neki, aztán távozom a szobából. Elégedett vagyok. Ezzel a sráccal talán jön egy kis szín ebbe a nagy büdös semmibe, amit az eddigi szobatársaim csak még inkább sûrítettek. Remélem igazam van, mert nem viselem jól, ha nem…

×××

A következõ napokban nem nagyon beszélek senkivel. Elkezdõdött az élet, a diákok felsorakoztak a szánalmas kis kéréseikkel, úgyhogy többnyire ezekre koncentráltam, és ezeknek hajtottam be az árát. Párszor az árjával is megpróbálkoztam, de rövid úton rájöttem, hogy tök felesleges, mivel Vogler szerelmes belé. Azaz akár egy fél osztályt is legyalulhatna, akkor is csak egy fejrekoppintást kapna, hogy ejnye-ejnye. Ilyen közeli protektor mellett egyelõre feleslegesnek könyveltem el az akciót. És minek is erõlködjek, mikor bõven van itt más is?

Egyik este felébredek valami madárcsipogásra, de aztán vissza is alszok. Reggel tudatosul, hogy a sort lezáró szobatársunk volt az, Albrecht… valami, fedõnevén a törpe. Eléggé frusztrál a tény, hogy nem tudom a vezetéknevét, ezért elhatároztam, hogy a héten még utánanézek. Ennyit róla.

Jelen pillanatban kómásan nézek ki a fejembõl, és várom, hogy megszakadhassak. Minden reggel így kezdõdik, az edzéssel, ami után még mesterlövésznek, költõnek és bokszolónak is kell lennem, mert egy tisztes német náci köteles ezt mind egy napba belesûríteni. Üzenem Himmlernek, hogy fick dich. És ha már itt tartunk, a bátyámnak is.
És még boldogan felsorolnám a fél világot, ha közben nem érkezne meg a testneveléstanár, és nem kezdene bele a kínzásunkba. De mindez megtörténik, úgyhogy innentõl csak a gyakorlatokra koncentrálok, nehogy elrontsak valamit, mert az itt megbocsáthatatlan. Közben a tanár azon versenyezik magával, hogy mindig nagyobbat ordítson az elõzõnél, meg kipróbálja rajtunk az összes szidalmat és káromkodást, amit életében hallott. Õ a legtündéribb nevelõ az egész Napolában, ez tagadhatatlan. Már majdnem szeretem is, csak mégsem.

A diákok nagy része éppen az udvar porát törli fel az edzõruhájával (ezt egyesek nem szégyellik fekvõtámasznak nevezni), mikor ismét felzendül a tanár kedves hangja, hogy elég lesz. Felállunk hát, és feszes haptákba vágjuk magunkat, titokban persze mindenki hálát ad az égnek, hogy végre pihenhetünk. Én még bírtam volna kicsit, de ha már így alakult a fene se fogja nem kihasználni.

- Gladen újonc! Jöjjön ide hozzám! - Ahh ne már, megint? Én ma még szerettem volna enni! Persze kit is érdekelne ez pont itt. - Hozd a matracodat. - Már mindenki tudja, hogy ez lesz a reggelünk fénypontja. Többen is mocorognak, a társaság háromnegyede ugyanis van olyan puhány, hogy katona szülõkkel rendelkezik, de még életében nem tapasztalta, milyen a való élet. A való életben Gladen már fél perc után egy tank alján díszelegne, de elõtte még könyörögne azért a traumáért, amit most él át. Ott már nem az lenne a legnagyobb gondja, hogy tisztán tartsa a gatyáját.

- Vizelj rá a matracra. - Az utasítást nem követi tett, pedig már igazán meguntam, hogy az udvar köveit számolgassam. - Ahogy gondolod… Kadétok! - dörren ránk a szadista pedofil, mire többen is összerezzennek. – Hatütemû edzõgyakorlat. Felkészülni… - És kezdõdik. - Addig ugráltok itt, míg Gladen nem vizel! - Csodálatos. Ez persze nem történik meg hosszú perceken keresztül, de a tempón nem lassíthatunk. Gladen pedig csak ott áll, és hagyja, hogy mindenki más miatta szívjon. Szegénykém, ez majdnem olyan szörnyû lehet, mint mikor sortüzet eresztenek a szüleibe, tényleg rémes, hogy éli túl? Elképzelésem sincs. És én nagyon szívesen sajnálnám, tényleg, csak jelenleg éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy ne köpjem ki a tüdõmet.

Harangszóra végre megtörténik a tanár hõn áhított akarata, mi pedig mehetünk a dolgunkra. Az öltözõben gondolatban szétátkozom a világot, de mindjárt más hangulatom lesz, mikor Lukas mellém ül. Õ ugyanis áraszt magából valami bódító nyugalmat, olyat, amit akkor is kénytelen vagy átvenni, ha egy szót sem szól. Hülyeség, ezt aláírom, de Gladent megmenti tõlem.

×××

Nyelvtan jön, én pedig örülök, hogy aludhatok. Helyet foglalok a legutolsó padban, és kikapcsolom az agyam. Csak bámulok ki a terem koszfoltos ablakán, és valami régi szonettet dúdolok magamban. Ez mindig segít kizárni a külvilágot, most is csak arra eszmélek fel, mikor Vogler kérdez valamit, és nekem fogalmam sincs, mit. Aztán kihív felelni, hogy megmutassa, õ itt a nagyfõnök és az õ óráján bizony figyelnem kell, ha addig élek is. Unott képpel kimegyek a táblához, és megoldok pár feladatot… elég jól sikerülnek, a kérdéseire viszont továbbra sem tudom a választ. Nem igazán nézem közben az osztályt, de mivel az új srác a második sorban ül, eléggé szembetûnik, hogy egyszerûen fogalma sincs, hogy nem vágok rá mindent azonnal. Albrecht Valami határozottan nem tudja, milyen jó éjszakáim szoktak lenni, mert ha tudná, akkor megértené, miért nem matematikán vagy kiképzésen pihenem ki õket. És nem is látok rá sok esélyt, hogy valaha megtudja, úgyhogy marad neki a szörnyülködés. Végül kapok egy kegyelemkettest, de pont nem érdekel, nem germanológusnak fogok menni. Bár elismerem, hogy nem sokat erõlködtem az elmúlt napokban, de a némettel egy ideje nem vagyok jó viszonyban. De ez mindegy, mert Vogler különben sem osztályoz, csak kivételez.

De a következõ óra sajnálatos módon szintén vele lesz, mégpedig közelharc formájában… azaz megint elpáholhatok valakit következmények nélkül.
A közelharci órák a tornateremben zajlanak, mégpedig úgy, hogy a csoport egyik fele bokszol, a másik fele sima kéziharcot tanul. Én egyértelmûen az elõbbihez állok, és Weimer is beáll mögém, de a szoba többi lakója a másik csoportot választja. Ez rájuk nézve kicsit sem meglepõ.

Az óra elsõ fele „laza” gyakorlással telik, de aztán Vogler sípol, mert ma megint olyanja van, hogy kiválaszt két embert, akiket a ringben egymásnak ereszt. Az egyik természetesen a kis szívszerelme, Weimer, és ezek után nem csoda, hogy senki sem mer jelentkezni mellé. Az árja gyerek ugyanis szinte a legizmosabb közülünk, így ha a bokszhoz fikarcnyit sem értene, akkor is bemosna pár akkorát, hogy hetekig megmaradna a nyoma. De õ a mozdulataiból ítélve nagyon is ért hozzá. És ez a tény engem sem vonz kifejezetten.

- Senki sem jön önként? Akkor Jäger, ide mellém. - Fapofával engedelmeskedem, és elkönyvelem magamnak, hogy nyelvtanon ezentúl kevesebbet fogok aludni. Nagyon a szívére vehette, hogy teszek az órájára.

De nincs mese, már másodszor is farkasszemet nézek az árjával, ezúttal a ringben. És amit látok még, az a kidolgozott felsõteste, a hibátlan tartása és a komoly vonásai. Nem kell nagy logika hozzá, hogy tudjam, erõfölényben van. Voglerre pillantok, aki sugárzó büszkeséggel vizslatja a fiút, amolyan „Tudom, hogy gyõzni fogsz, mindent bele!”, engem viszont határozottan olyan „Most jól megkapod kölyök, kezdj el imádkozni” tekintettel. Õ a kedvenc tanárom, mondtam már?

Aztán a harc elkezdõdik, én pedig várom, hogy az elõttem lévõ támadjon, de nem teszi meg. Párszor nekiveselkedik ugyan, de ez közel sem a maximum, még csak félgõz sem. Egy ideig próbálkozom vele, hogy kiismerjem a technikáját, de gyakorlatilag francot se mutat belõle, így a végén megunom, és én támadok neki. Van pár hevesebb összeugrásunk, de nem okozunk egymásnak maradandó sérüléseket, egyedül akkor kapok egy nagyobbat, mikor a csengõ fölharsan, hogy letudjuk végre a meccset. Vogler kissé csalódottnak is tûnik, de nem teszi szóvá, csak int nekünk, vigyünk be a szertárba pár dolgot. Óóó szegény, már majdnem sajnálom. Vagy nem. Az árja viszont talány. Neki ugyan közvetlenül nem ártottam, de azt észrevettem, hogy figyel, és hogy nem nézi jó szemmel, amit csinálok. És ez egem hidegen is hagy, de akkor mért nem volt keményebb…?

Az öltözõbe érve már csak kevés diákot találunk, túl sokáig ugráltattak minket. Némán leülünk és öltözni kezdünk, de kivételesen most zavar a csend, így megtöröm.

- Jó meccs volt. - Habár felét sem mutattad meg annak, amit tudsz.

- Szerintem is - jön az egészen tárgyilagos válasz. Milyen távolságtartó, ez aranyos.

- Az biztos, hiszen te gyõztél - mondom szórakozottan, õ pedig rám pillant. Most, hogy így belegondolok, szinte egyforma a szemünk. - Hol tanultál bokszolni?

- Weddingben.

- Aha. Jó tanárod lehetett. - A tesicuccom a táskámba sodrom, és a hátamra kapom.

- Ez elismerés akart lenni? - ül ki egy apró mosoly a szája szélére. Heh, egész értelmes a srác árja létére, pedig azok általában csak erõsek és hülyék szoktak lenni. Bíztató tény, hogy ezek lettek a nemzet tenyészegyedei. Most az egyszer én is visszamosolygom, de nem a szokásos módon.

- Álmodozz csak, szõke herceg.

×××

Az ágyamon ülök, és ásítva próbálom megoldani a matekleckét. Hány óra alatt ér Bonnból Berlinbe az a páncélos tank, amely a benne lévõ tisztekkel együtt 115 tonnát nyom? Nincs nekem türelmem ehhez! Unottan félrerakom a füzetet, és egy újat veszek magam elé. Olyan jó ez a csönd. Pókhas valahol nõk képével üzletel, Weimer és az új srác könyvárba mentek, Gladen pedig nem tudom, hol van, de nem is érdekel. Lukas meg nem igazán csap zajt, úgyhogy a környezet épp ideális. Csak egy baj van. Nem tudom, mi volt a nyelvtanlecke…

- Müller - hajolok le az alattam fekvõ fiúhoz, aki éppen olvas. Kérdõen pislog vissza rám. - Mit adtak fel nyelvtanból?

- A füzetbe diktált feladatokat - mondja pár másodperces gondolkodás után. Hoppá. Vajon hol lehettem én akkor?

- Aha. Lemásolom - lekászálódok az emeletrõl, majd elõveszem a nyelvtanfüzeteinket, és átírom a feladatokat. Mikor ezzel kész vagyok, rá kell jönnöm, hogy ismét van egy problémám… azaz mi a fenét kéne itt csinálnom?!

- Segítsek? - hallom egészen közelrõl a fekete hangját, de csak legyintek. Legrosszabb esetben lemásolom óra elején, hátha nem húznak karóba. Még további tíz percen keresztül ezen a véleményen vagyok, aztán unottan sóhajtok, és levetem magam Lukas mellé. Az említett csak csodálkozva néz rám, én meg vállat vonok.

- Mondhatod.

Elszöktem otthonról, hogy a Napolába járhassak. A vár kapujában a nyüzsgõ tömegben egy pillanatra elfelejtem honnan is mentem oda, s miként – stoppal és háborgó lelkiismerettel -, de párszor rám tör az érzés, miszerint cserbenhagytam a családomat. Nem is tudom miért, hisz az iskola esélyem arra, hogy kitörjek, hogy más lehessek. Nem egy munkásosztálybeli senki, aki egyik napról a másikra él, gondokkal és pénz nélkül. Nem vágytam ugyanarra, mint a szüleim: valaki akartam lenni. Nem azért, hogy irányíthassak. Csak azért, hogy nyugodtan élhessek.

Heinrich Vogler már vár rám. Õszintén elárulom neki, hogy is kerültem oda. Látom arcán a döbbenetet, s talán egy cseppnyi értetlenséget is, de hamar túlteszi magát rajta és útbaigazít. Kapok felszerelést, egyenruhától kezdve a rohamsisakig. Olyan boldog vagyok azzal a pár dologgal, mintha már igazi, úri fizetést adtak volna nekem. Az épületben sétálva sokat magyaráz nekem Vogler az iskola fontosságáról. Minden szavát iszom, még a kezdeti bódulat sem múlt el, azt se tudom milyen képet vághatok. Arra eszmélek fel, hogy megállunk, s Vogler leint egy diákot.

- Jäger, jöjjön ide! Õ itt Friedrich Weimer – mutat rám, míg én a fiúval farkasszemet nézek. Hátranyalt, fekete hajához fehér bõre volt és gúnyosan csillogó, kék szemei. Valamiért azaz érzés kerít hatalmába, hogy vigyáznom kell vele. – A ti hálótermetekben lesz. Kísérd fel, mutasd meg neki mi itt a szokás majd mutasd be a többieknek.

- Igenis – jön a helyeslõ válasz, mire Vogler visszaindul a csarnok felé. Mi ketten ottmaradunk, bár nem sokáig. Jäger megindul a lépcsõn, én pedig követem, kezemben a felszerelésemmel.

- Martin Jäger vagyok – mutatkozik be, mire én üdvözlõen biccentek.  – Hamar öltözz át, s a ruháidat is a lehetõ leggyorsabban s precízebben pakold el. Itt nem lehet lazsálni és határozatlannak lenni, különben véged van. Tíz perc múlva a csarnokban gyülekezõ, elkezdõdik az évnyitó – darálja, míg a lépcsõfokokat szedjük. A folyosón sétálunk, kezével int az egyik ajtó felé, majd kinyitja az egyik hálóterem ajtaját, majd bemegy rajta. Szó nélkül követtem. Nincs idõm igazán körbenézni, s amit látok abból sejtem, csakis az van a szobában, ami kell. Martin a szekrények mellett áll meg, kinyitja a sajátját, majd folytatja a gyorstalpalót.

- Elsõnek kezdjük a pakolással, mert ha nem veszed komolyan, õk komolyan elõvesznek téged. A szekrényed ott van – mutat a mellette lévõre -, s most jól figyelj. Edzõ és kiképzõruhák, alul, balra – mutat a legalsó polcra, ahol szépen összehajtott, szürkék ruhák sorakoznak. – Egyenruhák a vállfára – mutat a kis akasztósrészre, ahol a három vállfából kettõn kabát lóg. – Varró holmi, ruhakefe fentre, s mellé a személyes kis apróságok, már ha vannak – les felém, figyelek e. – Sapka a barna ingre, felállítva – mutat a középsõ polcra. – Alatta törölközõk, zsebkendõk. A táskát fentre kell raknod – bök fejével a szekrény tetejére, míg én igyekszem mindent jól észben tartani. – Végezetül szennyeszsák az ajtón. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy mindig minden tarts rendben, tisztán és precízen. Ha egyszer kiszúrtak maguknak a felügyelõk, nagyon nehezen tudod õket lerázni.

- Köszönöm szépen – biccentek aprót, mire ajkára egy halovány, de annál ijesztõbb mosoly kúszik.

- Ágyad ott van – mutat a szoba végébe, az egyik emeletes ágyra. – S jössz nekem eggyel. Ne felejtsd ezt el.

- Tessék? – pislogok rá kissé döbbenten. Ezért tényleg akart kérni valamit?

- Csak apróság. Nekem legalábbis. Most pedig öltözz át ás pakolj be. Ez remélem egyedül is menni fog. Lent találkozunk – teszi még hozzá, majd végül egyedül hagy.

Amilyen gyorsan csak tudok, bepakolom azt a kevés holmimat a szekrénybe, a lehetõ legprecízebben, majd átveszem az egyenruhámat. A szekrény ajtaján lévõ tükörbõl visszanézõ fiú egyáltalán nem hasonlít arra, aki pár nappal ezelõtt még a szenet lapátolta egy kis apróért. Igazi Napola diák lettem, aki elindult egy jobb élet felé. Még egy utolsó pillantást vetek arra az egyetlen egy családi képre, ahol én, öcsém és édesanyám ültünk a szülinapi tortám felett. Erõt ad. Már nem is tudom, hogy mihez.

~***~

Gyorsan teltek a napok, kezdtem belerázódni a Napola napi rutinjába. Rájöttem, hogy Jäger a nevéhez híven vadászó életmódot folytatott, s azok kerültek a karmai közé, akik nem voltak eléggé határozottak. Azt hiszem engem is kóstolgatott, de nem nagyon zavart a dolog. Mintha a Napolás diákok nagy részébe ez bele lett volna kódolva.  Ott volt még Pókhas, akinek az édesapja látta el az egész körzetet étellel – s minket is. Gladen nem beszélt sokat, velem legalábbis biztos. Tudtam jól, hogy ez azért volt mert õ volt a céltáblája mindenkinek. Még az edzõtanárunknak is. Lukas Müller volt az, aki a kezdetektõl méltatott arra, hogy beavasson dolgokba. Okos volt, mindig volt valamilyen könyv a kezében, de a több heti ismeretségünk alatt se engedett fel igazán. Visszahúzódónak ismertem meg, csendes figurának, aki akkor válaszolt, ha kérdeztem.  Egyszer megjegyezte, hogy az utolsó ágy nem hiába üres, ami akkor igazán nem is maradt meg bennem. Mindennél jobban lefoglalt a délutáni bokszedzésem Voglerrel. Aztán az egyik este megérkezett az új szobatársunk.

Reggel mégis új az élmény, ahogy a fiú is. Este talán bemutatkozott, de félálomban semmit nem jegyeztem meg. Ágyazáskor pedig nem volt idõm újra megkérdezni mi a neve, ugyanis az ágyazással szinten minden reggel megküzdöttem. Nem tehettem róla, pedig Lukas is rengetegszer elmutogatta hogyan is kellene gyorsan és hatékonyan hajtogatni. Arra eszmélek fel, hogy az újfiú gyengéden bár, de arrébb tol s pipiskedve pár hajtással igazi katonás ágyat varázsol az addigi szerencsétlenkedésembõl.

- Hol tanultad ezt? – csodálok rá gyakorlottságára.

- Az elõzõ iskolámban – felelte halovány mosollyal. Már akkor feltûnt mennyire telt ajkai vannak, s mennyire betegesen sápadt. A sötét haja még jobban kihangsúlyozta. Azonban a hálám a mellkasomban dübörgött, szélesen mosolyogtam vissza rá.

- Köszönöm! A nevem Friedrich Weimer – nyújtottam kezemet, mire õ gyengéden megszorította s elhadarta nevét. Az Albrechtet értem, azonban a családnevét homály fedi.

- Menjünk, reggeli „vért izzadós” edzés lesz… Jobb, ha nem késünk róla! – intek neki nevetve, s indulok el. Csendben követ le az iskola udvarára, ahol már a többiek sorakoznak. Én vagyok a sor végén, mellettem Albrecht, utána Lukas, MArtin, Pókhas és végül Gladen.

A szokáshoz híven futással melegítetünk be, miközben a tanárunk végig „biztató” dolgokat kiabál. Utána jött a négyütemû, felülés a hideg földön és a fekvõtámasz. A legtöbb diák a felénél már hangosan nyög, miközben a tanárunk fel-alá járva figyelmezteti azt, aki valami rosszat csinál. Ekkor a reggeli felügyelõ szalad oda hozzá, súg neki valamit, majd tovasuhan.

- Vigyázz! – harsan a bajszos tanárunk hangja az ódonfalakkal körbevett udvaron. Mindannyian felpattanunk, mintha nem lennénk fáradtak. – Gladen újonc! Jöjjön ide hozzám! – Összerezzenünk. Néhányan már tudjuk mi fog jönni.  – Hozd a matracodat – halkul el a férfi hangja, miután az említett megáll elõtte. Futólag Albrechtre pillantok, aki értetlenül áll a helyzet elõtt. Majd rájön… Gladen elszalad a matracáért, mi addig odakint várjuk, semmit sem csinálva. Csak az edzõnket nézzük, aki dühösen csillogó szemekkel várja a fiút. Halljuk lépéseit, hátán hozza a matracot, majd ledobja a férfi elé. Csend van. Feszült csend.

- Told le a gatyádat – jön a megdöbbentõ kijelentés, de mi még mindig vigyázban állunk s egy szavunkat se hallatjuk. Gladen értetlenül kérdez vissza, mire az utasítás újra elhangzik csak hangosabban és erõteljesebben. Lassan bár, de engedelmeskedik. Én a kõfalat nézem végig, s tudom jól, hogy a többiek is. Azon jár az agyam, vajon mit fogunk aznap délután Voglerrel gyakorolni.

- Vizelj rá a matracra. – Nagyon várom már, hogy ott lehessek a ringben. Piszkosul. – Mi lesz már?! – Visszhangzik az üvöltés, de semmi nem történik. – Ahogy gondolod… Kadétok! – indul meg felénk, amit fél szemmel követek is. – Hatütemû edzõgyakorlat. Felkészülni… - S neki is kezd számolni, mi pedig vele együtt számolva csináljuk a feladatot. – Addig ugráltok itt, mit Gladen nem vizel! – Erre még magasabbra ugrom. Megszégyenítés. Utálom. Nem is tudom mióta csináljuk már, mikor felharsan a hang.

- Állj! Vigyázz! – Pihegnek, mint a kismadarak, akik túléltek egy sólyomtámadást. Én is, de nem annyira, mint a legtöbbjük. Gladen még kap pár durva szót, majd felöltözve a matracával elszalad. Minket is szélnek ereszt a kiképzõnk, s mi csendben elvonulunk. Én személy szerint lassan ízlelgettem a keserûséget a számban. S ez fokozódott, ahogy ráébredtem: nyelvtan következik. Abban sajnos nem vágott úgy az eszem. Pedig Vogler tartotta…