|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Poppy Seed | 2013. 11. 19. 22:14:41 | #28294 |
 Karakter: Brienne Dubois
Megjegyzés: Miriának
A rendezett füzetet magamhoz húzva hipergyorsasággal körmölöm le a hiányzó fél oldalt. Mikor kész vagyok, kíváncsian lapozok párat, és legnagyobb meglepetésemre a többi oldal is ugyanolyan makulátlan mint a legutóbbi. Sehol egy kis firka, kávéfolt, vagy szamárfül. Az én spirálosom emellett egy kukázott laptömegnek néz ki. Elgondolkodva tolom vissza a füzetet az ő oldalára, és apró tündérkéket kezdek rajzolgatni a mai szöveg mellé, amint óriási szappanbuborékok tetején ülve utaznak. Axelle kíváncsivá tesz. Érdekel, hogy mi motiválja, hogy miért pont a divat. Így elsőre nem tűnik olyan "ez a suli volt legközelebb"-félének.
Hirtelen ötlettől vezérelve pillantok fel és veszem szemügyre újdonsült osztálytársaimat. A fiúk egy kupacban marháskodnak, látszólag ügyet sem vetnek a körülöttük lévő világra - látványuktól akaratlanul is elmosolyodom - ám a lányok szájukat eltakarva sugdosnak egymásnak érdekesebbnél érdekesebb dolgokat.. vélhetőleg rólam. Legalábbis a felém szökő komisz tekinteteik erről árulkodnak. Összehúzott szemöldökkel pillantok vissza a tündérkéimre, és halkan dúdolgatni kezdek.
Lassan Axelle is visszatér, arcán egy furcsa, kissé meghökkent kifejezéssel. Már épp próbálnám kideríteni, hogy mi a gond, de a csengő miatt csak egy mosolyra futja. Smets tanárúr közben visszatér, s ekkor veszem csak észre, hogy már mindenki a helyén van, és szorgalmasan figyel. A fiúk pimasz kacagását mintha csak a szél fújta volna el, s a lányokat is a tananyagon kívül látszólag más most nem is izgat. Jobbnak látom hát én is a jegyzetelést.
Az óra végeztével összepakolok, s mire az órarendemre pillantok, Axelle már sehol. A többieket követve jutok el a Varrás órára, ahol még szünetben elmagyarázom a tanárnőnek, hogy mi a szituáció. Vastag, piros keretes szemüvegét feljebb tolva vet rám egy flegma pillantást. Én rámosolygok, és feljebb húzom a lefelé csúszó táskát a vállamon.
- Rendben. - nyögi ki végül, és iratokat kezd rendezgetni az asztalán. - Gondolom még nem nagyon nyúltál varrógéphez. - mondja, és feláll az asztalától. - Vagy fésűhöz. - jegyzi meg halkan, de azért épp annyira hangosan, hogy én meghalljam. Ilyen rosszul állna a hajam?
- Hát, pár ruhát már csináltam magamnak, de persze azok nem olyan profin lettek kivitelezve mint itt akármelyik mestermű. - mondom miközben a falra aggatott fotókat böngészem. - Az ott Ön? - bökök az egyik képre, ami egy fiatal, sötét hajú szépséget ábrázol a kifutón. Meggyvörös ruhájának válla ejtett, dekoltázsa mély. Tulajdonképpen csak a rideg tekintet miatt lehet fölismerni, ami még most, húsz év után is ugyanolyan elemi erővel éget lyukat az ember önbizalmába.
- Igen. - mondja, és elindul előttem.
- Nagyon szép. - jegyzem meg, de ő szó nélkül hagyja a bókomat.
A terem végébe, egy elég lepukkant, noname varrógéphez vezet.
- Mivel még nem tudom, mennyire vagy képes egyedül is, szerintem maradjunk annyiban, hogy azokat az előre kivágott szabásminta-darabokat átrajzolod az itt felhalmozott anyagokra, és ki is vágod őket. Remélem ennyit rád bízhatok. - vékony, lakkozott körmű ujjaival megint megigazítja a szemüvegét.
- Persze. - bólintok felé mosolyogva. - Nem lesz gond. - nyugtázom, mire ő otthagy.
Óra után a terem másik végébe, a saját terveik megvalósításán dolgozó diákok oldalára lépdelek. Egy-két lassabb diák még pakol, de ők is hamar felszívódnak.
A próbababák tengerében ismerős alakot pillantok meg. Axelle épp egy óriás zsáknyi bőr közt válogat. Olyan finoman, és érzékien tapintja végig az anyagot, mintha azok legalább újszülött babák lennének. Látványán elmosolyodom, és közelebb lépek. Nagyon tetszik az efféle munka iránt tanúsított szeretet. Látszik rajta, hogy nem valami bőrt akar felhasználni, hanem A Bőrt. Azt A Bőrt, amit ő a terveiben odaképzelt, és tökéletesnek nyilvánított. Mikor észrevesz, felém fordul. Ekkor már csak mi ketten vagyunk benn.
- Nagyon szép lesz. - mondom a hátim két pántját markolva. - Gondolom te is régebb óta csinálod, mint a többiek.
- Igen. Köszönöm. - hangja halk, talán mintha rekedtes is lenne.
Egy anya finomságával húzza fel a nadrágot egy fa próbababára, és könnyű kézzel ellenőrzi, hogy minden rendben van-e.
- Na, végre hallani a hangod. - nevetek fel halkan. - Egyébként csak szólni akartam, hogy az óráknak vége.
- Tessék? - fordul vissza érdeklődve, s mikor meglátja az üres termet, nagyot sóhajt. Cuccait összeszedve vállára dobja a táskáját, és felém fordul. - Kösz, hogy szóltál.
Én egy mosoly kíséretében elindulok kifelé a teremből.
- Na, és megkérdezhetem, mikor döntöttél úgy, hogy erre a pályára lépsz? - kérdem, s közben arcát fikszírozom, ám nem jutok semmi új információhoz.
- Már elég régen. Úgy hét éve. - teljes közönnyel beszél, ami nekem elég furcsa. Amilyen féltő odafigyeléssel törődött az előbb a munkájával olyan hidegnek tűnik most egész valója. - És te?
- Nem régen. Csak érdekel ez a szakág is. - mondom közben a velünk szemben lévő ablakokon át a barnálló fákra pillantok. A kora délutáni napfény próbálja elhitetni velünk, hogy a fák levelei igazából aranyszínűek, és ha nem ismerném természetanyát, el is hinném. - Sokféle suliba jártam már, de a divat már régóta érdekelt. Na nem mintha annyira imádnám, csak bepillantást akartam nyerni a kulisszák mögé. Mikor elhagytuk a Brugge táblát, anyával együttesen döntöttünk úgy, hogy most itt fogunk élni, legalábbis a következő indulásig, és én ennek nagyon örültem, mert korábban már utánanéztem, hogy hol vannak olyan egyetemek, ahol van divattervezői szak. - halvány mosollyal arcomon pillantok rá, viszont mimikája változatlan.
- Figyelj. Nagyon aranyos vagy, hogy érdeklődsz, meg vidítani próbálsz, vagy ilyesmi.. De egy idő után rá fogsz unni. Aranyos lány vagy. Ne pazarold rám az időd. - szavai pofonként érnek. Miért hiszi azt, hogy a vele töltött idő, az pazarlás? Eddig még senki sem mondott neki ilyet. Az emberek általában örülnek a társaságnak, igénylik azt. Sokan mondják, hogy nagyon közvetlen vagyok.. megijesztettem volna, hogy így elzárkózik előlem?
- Én csak.. - szavaimmal együtt gondolataim, és a testem is elakad. Ennek megfelelően megtorpanok, és úgy pillantok rá. - Jó. - jelentem ki pár másodperc vacillálás után. - Illetve még hadd kérdezzek valamit: hol lesz a következő óra?
- Mára ennyi volt. - jelenti ki. - Ne aggódj, a hétfő a többi naphoz képest óvodai napközis foglalkozás. Holnap az 51-es teremben kezdünk anyagismeret- és használattal. Ne késs. - és ezzel otthagy.
- Szia. - mondom magam elé halkan, és lassan utána indulok. Mire kiérek az épületből, ő már sehol. A bicajomra pattanok hát, és hazaszáguldok.
A konyhában még nincs szétpakolva, szóval anya vagy nem evett, vagy valamilyen csoda folytán mindent azonnal elpakolt maga után. A gondolattól, hogy anya elmosogatott maga után, elmosolyodom, és bedobom a reggelről megmaradt mákos rétesemet a mikróba, majd felnyitom a kopott, telematricázott laptopomat. A különböző országokban élő barátaim miatt igen fontos szerepet tölt be az életemben a facebook. Szerencsére be tudtam úgy állítani, hogy ha kapok valami üzenetet, esetleg valaki bejelöl, akkor az asztalon azonnal felugrik egy kis ablak, hogy figyelmeztessen. Amint a gép csatlakozik az itteni wifihez, jön is egy értesítés, ha jól látom egy új ismerősről, de a mikró is pittyen, hogy kivehetem a rétest. A táskámat és a cipőmet ledobva kiveszem a tányért és egy pohárba öntök tejet, majd bekopogok anyához. Mivel csak egy hálószoba van, úgy egyeztünk meg, hogy én lakok a nappaliban, hogy ne zavarjam, ha esetleg a vécére, vagy a konyhába megyek. Amikor új könyvön dolgozik, van, hogy két napig nem is eszik, ha csak én nem emlékeztetem, hogy az éhhalál küszöbén táncol.
A pohár peremével megkocogtatom az ajtaját, mire meghallom a hangját.
- Gyere csak, virágom!
A lábammal finoman belököm az ajtót, és az asztalára teszem a meleg rétest a tejjel.
- Más még egyenlőre nincs itthon, de mindjárt elmegyek a boltba. - mondom, közben ő felpattan, és megölelget.
- Jólvan. Ahogy jónak látod. Ha nincs pénzed, viheted a pénztárcámat. És milyen volt a suliban? - kérdi, közben egy puszit nyom a homlokomra, és elenged.- Beindult már a szokásos első, pletykafelvonás?
- Ahogy láttam, igen. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. - sóhajtok egy aprót.
- Én is. - neveti el magát, és a rétesnek esik. Én elmosolyodva térek vissza gépemhez, és érdeklődve veszem az ölembe.
A kis felugró ablak szerint egy sötét árnyalatú profilképpel rendelkező Axelle Vaan ismerősnek jelölt. Azonnal vissza is igazolom, mire felnyílik a site. Már épp azon vagyok, hogy írjak Axelle-nek, és megköszönjem a jelölést, mikor megpillantom az oldalsó programajánlatos sávban egy Brugge-i bár mára meghirdetett Jazz-estjét. Ez egy jel. És én hiszek a jelekben.
- Szia! - pötyögök azonnal a lánynak. - Örülök, hogy bejelöltél.
Axelle még ír. Már nem. De most igen. Mégse. Axelle ír..
Vagy nagyon döntésképtelen, vagy..
- szia. - jön a válasz kisvártatva. Ezen felbuzdulva azonnal gépelni kezdek.
- Egy a sulitól nem messzi bár Jazz-estet tart, és mivel ingyenes, gondoltam elhívlak, mert egyedül menni azért mégse olyan jó. Tudom, hogy azt mondtad, ne pazaroljam rád az időmet, de én nem érzem pazarlásnak. Ha annak fogom, tudni fogsz róla. - gyorsan nyomok egy entert, majd folytatom az írást. - Én nem akarom, hogy ezt tolakodónak vedd, nem áll szándékomban rád akaszkodni, de a Jazz túl jó ahhoz, hogy bárki lemaradjon róla. Főleg azért jó, mert nem lehet utálni. Az emberek vagy imádják, vagy közömbös érzésekkel elücsörögnek mellette. - újabb enter. - Na, mit mondasz? Meghívlak valamire! - enter.
Axelle ír..
- Vagy két valamire! - teszem hozzá lelkes türelmetlenséggel.
Axelle ír..
Amíg ír, én kapcsolok valami zenét, és az ajtó mellett lévő tükörben kihámozom a hajamból a műrasztatincseket. Mikor visszalépek a géphez, már ott vár a válasza.
- legyen. mikor, és hol? - szavai valahogy még a facebookon át is olyan hidegek, mint a suliban voltak.
- ÉLJEEEN! - küldöm el neki azonnali, őszinte reakciómat, majd az est pontos információit kezdem gépelni. - A bár a Jimmy's névre hallgat, és a sulitól nem messze lévő Goetje utca végén van. Hétkor kezdődik, szóval szerintem fél hétre jó lenne odaérni, mert a Jazz vonzza az embereket, és ha késünk, megeshet, hogy nem lesz helyünk.
- mehetek negyedre is.
- Á, szerintem elég a fél. Viszont most elmegyek a boltba, kb negyed óra, és leszek megint.
- oké.
A hajamat mosolyogva kontyolom vissza, és felhúzom a cipőmet. Anya pénztárcáját felmarkolva sietek ki és a bicajra pattanva tekerek egészen a két utcával arrébb lévő kisboltig. Nem értem, miért nem tudták közelebb rakni. Egy motel mellett biztos lenne vevőjük. Nem is egy.
A boltba betérve felkapok egy csomag rizst, néhány konzervzöldséget, tejfölt, majonézt, tojást, lisztet, tejet, meg két csomag előre megcsinált fasírtot, amit csak ki kell sütni. A hátim pont tele lett tőlük.
Hazaérve felrakok egy kis vizet a rizsnek, majd visszaülök a gép elé.
- Itt vagyok. - írom neki azonnal.
- én is.
- És amúgy.. van valami kis titok, amivel a zsebemben egyszerűbb lesz a beilleszkedés? Például amikor Párizsba jártam középsuliba, a földrajztanár figyelmét bármikor el lehetett terelni macskákkal. Egy fotó a macskádról, egy cicás vicc, és az órának ott vége szakadt, mert a 16 macskával rendelkező tanár úr azonnal a cicáiról kezdett beszélni.
- komolyan? hát, nálunk nincsenek ilyen őrültségek. a varrás tanár kicsit gonosz, de másról én nem tudok.
- Igen, őt észrevettem. Régen a divatiparban volt, ugye?
- igen.
- Gondolom ezért ilyen szúrós. Úgy érzi, ennél ő többre hivatott.
- hmm, lehet.
- Figyelj, nekem most mennem kell, mert még dolgom van, de itt a számom, hogy elérj, ha késnél, vagy valami.. 00 71 222 39 42
- jólvan, szia.
- Szia. : )
A facebook-ot ugyan bezárom, de a zenét úgy hagyom, és énekelve táncolok a tűzhely mellé. A forrongó vízbe öntök rizst, majd megsózom, a másik lyukon pedig olajat kezdek melegíteni. Tényleg nagyon örülök, hogy Axelle eljön velem. Rég voltam mér akármerre, ahol zene van, és jókedv. Hihetetlenül várom az estét. A fasírthúst dalolva bontom ki a műanyag fóliából, és apró gombóckákat formázok belőle. Félkézzel a rizst kavarom, közben a balommal a húsgolyókat az olajba pakolom. Jó húsz percen belül kész is van a kaja. Hogy ezt anyával is tudassam, résnyire kinyitom az ajtaját, majd tusolni megyek. A zuhany alatt állva hallom, ahogy előbújik odújából, szed magának, és azonnal vissza is siet.
Mikor kész vagyok, megfésülködök, és befonom a hajam, hogy hullámosra száradjon meg, majd én is eszek kicsit. Köntösömbe burkolódzva ülök vissza a géphez, és visszanyitom a fészbukot. Kíváncsiságból Axelle profilját kezdem böngészni. Végiglapozom a profilképeit, de az utolsónál elakadok. Ez róla a legrégebbi kép, ha jól látom három évvel ezelőtti, de nem is ez a lényeg, hanem , hogy kísértetiesen hasonlít Antoen-re, az első barátomra. Valahogy az arcéle, és ahogy a haja áll.. de főleg a kép elmosódott, sejtelmes hangulata. Antoen is sejtelmes, meg titokzatos akart lenni, nem akarta, hogy megtudják, hogy egy seggfej. Miatta mindig kifordulok, és ki is fordultam magamból.
Nagyot sóhajtva dőlök el a kanapén. Majd a Jazz lenyugtat. És ezzel el is alszom.
Negyed hét előtt pár perccel ébredek. A gépem órájára nézve majdnem szívrohamot kapok.
- EL FOGOK KÉSNI! - adok hangot ijedelmemnek és futok is öltözni. Egy vastagabb, anyagában mintás sötétzöld harisnyát veszek fel, a tetejére pedig egy fehér nyári ruhát. Ezt a ruhát táncos estékre szoktam felvenni, mert nagyon szépen pörög a szoknyája, szóval minimum egy tánccal meg fogom tisztelni. Piros, középiskolát reklámozó férfidzsekit húzok, hogy ne fázzak, és hozzá passzoló piros tornacipőt. A hajamból kiveszem a gumit, de fonatot nem bontom ki, csak beletömöm a zsebembe a telefonomat, meg a pénztárcámat.
- Sziaaaa, majd jövök! - kiáltok oda anyának.
- Érezd jól magad, kicsim.
- Úgy lesz. - válaszolom, és bezárom magam után az ajtót.
Ahogy a lábaim bírják, sietek a biciklitárolóhoz. Félúton a mobilomra pillantok. 18:38. Jó, ez még nem olyan gáz. Nagynehezen kirángatom a biciklitenger alól a saját járgányomat, és épp mikor fölülök, csörren meg a zsebemben a mobil.
- Igen? - kapom föl.
- Szia, Axelle vagyok, és..
- Igen, már úton vagyok. Ha nagyon sietek, öt perc az út.
- Jó, itt várlak.
- Köszi, szia. - és ezzel le si rakom. Szegény lány.. pedig általában pontos szoktam lenni.
Apait, anyait beleadva tekerek a Jimmy's-hez. Szerencsére a napokban már bebicajoztam a környéket, szóval nagyjából tudom merre lehet elkerülni a nagyobb forgalmat. Ennek köszönhetően tényleg odaérek alig hét percen belül. Fékcsikorgás közepette állok meg Axelle-től pár centire. A hajam - mint ahogy arra számítottam - kiszökött a fonat rabságából, és kárpótlásul mindenütt ott akart lenni.
- Szia. Bocsi a késésért. - mosolygok rá lihegve, s a telefonom "tükrében" ellenőrzöm a hajam. - Nagyon szétáll a hajam? - nézek rá aggódva.
- Szia, és nem, nem olyan durva.
- Jó. Akkor gyerünk. - a bicajt lezárom, telefont a zsebembe nyomom, és a bárba lépek. Kellemes füstszag csap meg azonnal. Úgylátszik itt még engedik a dohányzást a helyiségben. Még a végén visszajáró vendég leszek. Egyébként a mélyvörös, és a sötétbarna dominál. A székek kerete nagyon fából van, rajtuk a huzat vérvörös bársony. A falon vörös tapéta, rajta pér árnyalattal világosabb barokkos nyomott sorminta díszeleg. A terem végében van pár box is, azoknak akik kicsit el akarnak zárkózni a hely zsivajától, egyébként pedig a székekkel megegyező fából készült asztalok sorakoznak félkörívben az apró színpad felé nézve. A színpadot épp rendezik be, szóval szerencsére még nem késtünk le semmiről.
- Ott! - bökök a színpadtól két asztalnyira egy üresnek bizonyuló helyre. Axelle kicsit ijedten pillant körbe. Ám ilyenkor nincs idő ilyesmire. Helyfoglalásnál minden pillanat számít.
Hogy nehogy valaki levadássza az asztalt, amit kinéztem, megragadom Axelle csuklóját, és magam után húzva átvágom magam az emberdzsungelen ami elválaszt minket a tökéletes helytől. Szerencsére pont lecsapunk egy párocska előtt a két szabad székre. A fiatal férfi morogva pillant rám, mire én felé villantok egy magabiztos mosolyt.
- Megszereztük. - ülök le az egyik székre elégedetten.
|
| Miria | 2013. 11. 11. 15:28:14 | #28189 |
Karakter: Axelle Vaan
Megjegyzés: /Poppynak/
Görcsölő hassal ébredek. Sokáig pislogok, majd kikászálódom az ágyból, hideg lábaimat a papucsomba dugom. A nap még nem kelt fel, de a félhomályban már látni lehet, hogy az ég tiszta, ezért nem készítem az esernyőt. Mr. Pici még kinyúlva horkant egyet az ágyban. Magára hagyom.
November elejéhez képest pedig egyszerűen csodás az idő, 10-15 fokok vannak. Az íróasztalomon lévő fotóra pillantok, mely egy általam készített barack színű keretben foglal helyet. Rachel gyönyörű, mosolygós arca pillant vissza rám, az első, és egyetlen barátnőmé. Annak ellenérem, hogy a kép erőt kellene, hogy adjon meggyőződéseim szerint, újabb görcs áll a hasamba, a gyomrom összeszűkül.
A rendszeres reggeli rosszulléteket át kell vészelni, úgy tenni, mintha nem is léteznének. Egy gyors, frissítő zuhany után fekete spagetti pántos topot veszek fel, rá pedig egyik magam által készített fekete, hálós anyagú, oversize pólót. Melltartót nem hordok, hiszen nincs rá szükség. A fekete fehérneműre fekete csőnadrágot húzok. Hogy legyen bennem még valami hipster elem, keresztes fülbevalót aggatok hallószerveimre, majd éjfekete tornacipőmbe bújok.
A konyhában édesanyámmal találkozom, aki egy halk „Jó reggelt!” után a kávéfőzőre telepszik. Puszit nyomok az arcára, majd a bejárati ajtó melletti tükörben kirúzsozom a szám, magamra kapom a dzsekim, s a két sarokkal arrébb lévő iskolába indulok.
Anyuval még tavaly költöztünk ide, hogy ne kelljen buszoznom. Lehet, hogy el vagyok kényeztetve, de gyűlölök buszozni.
Egy-két ember rám köszön a folyosón, azoknak visszaerőltetek egy Sziát, mert mégiscsak jó modorra nevelt az anyám. Felballagok a 3. emeletre, a 106-os terembe. Viselettörténelem. Nagyon szeretem ezt az órát, imádok különböző korok stílusaiból ihletet meríteni. Csöngetnek, s mindenki beszállingózik a terembe, végül Smets tanár úr is. Megkezdődik az óra, s az ókori viseletet kezdi fejtegetni a tanítónk, feltárva, mennyire sokszínű is valójában.
Körülbelül 20 perc telik el, mikor kitárul a terem ajtaja. Egy bohókásnak mondható, vintage stílusú, igen nyitottnak tűnő lány torpan meg az ajtóban. Hirtelen mindenki őt kezdi el bámulni, én pedig a tanárra pillantok, hátha ő tudja, mi folyik itt.
Ellenben ő is értetlenül pillant a jövevényre, aki valamiféle balett gesztust, vagy mit, hajt végre.
-Brienne Dubois vagyok. Épp most iratkoztam be. –mindenki megszeppen, de a felháborodást is érzem. A lány mondataiban hallani lehet az erős német akcentust, bár német keverék nyelv is a belga, tehát nem hiszem, hogy túl sok problémája lesz a nyelvtanulással.
- Ó. Akkor, virágom, nincs más hátra, mint hogy helyet foglalj a neked legjobban tetsző fiú mellett. – Jézusom, tanár úr… Persze, mikor körülbelül 12 fiú és 41 lány van a teremben, hogy meghallgassa az előadást.
- De uram, csak Axelle mellett van szabad hely. –szólal meg szinte azonnal Noelle, aki képes órákon át könyörögni a jobb jegyért. Meg segget nyalni.
- Ez esetben ülj oda, és kezdj jegyzetelni. – Frenetikus. Ez a lány ezer százalék, hogy szeret beszélni. Ahogy a pad felé caplat, összébb szedem magam kissé.
- Szia! –suttogja halkan, majd helyet foglal mellettem. - Szóval Axelle, igaz? Én Brienne vagyok. – kellemes mosoly kíséretében nyújt kezet bizalmasan, amit egy pillanatnyi meglepettség után elfogadok, s megrázok. Tökéletesen steril lapomba írok sovány betűkkel, ő pedig előkap valami rongyos izét… Amiben helyet foglalnak vázlatok, különböző témájú firkálmányok, minden, de legfőképpen szamárfülek.
- Bocsi… Mennyit írtatok ezelőtt? Csak, hogy mennyi helyet hagyjak ki előtte. –hallom kissé visszafogott suttogását, s rá se pillantva az oldal tetejére, a főcímemre bökök.
- Köszi. –hangja hálásan cseng, még ha ilyen halk is. Kellemes, hogy érezni a szavaiban az érzéseit. Tovább jegyzetelünk, mikor is kicsöngetnek az első óráról. Mielőtt felállnék, ismét felém fordul új padtársam.
- Lemásolhatom a mai jegyzeteidet? – Hogyne… Elé tolom a füzetem, majd felállok, hogy a mosdóba indulhassak. Bent néhány csoporttársammal találkozom, köztük Noelle-el. Ahogy rám néz, pampogni kezd.
- Láttad az új lányt!? Micsoda felfuvalkodott hólyag!
- Először is; láttam. Másodszor; szerintem nem az.
- Felvételi nélkül került be erre az egyetemre! Az anyja megjelenik itt pénteken, „beszélget” az igazgatóval, majd hétfőn belibben ez a Brienne, és ide jár! Mi meg vért izzadtunk a négyfordulós felvételivel, meg a nyolcszoros túljelentkezéssel! – erre megütközöm, kissé pislogva nézek végig a lányon.
- Tényleg így történt? De… Te ezt honnan tudod?
- Nem mindegy!? Csattan fel, majd kisiet a mosdóból. Én még elvégzem a dolgom, s indulok vissza. Mire a terembe érek, a füzetem az én térfelemen van, Brienne pedig rajzolgat a saját kis rongyos noteszába. Amolyan polihisztor művésznek képzelem el az eddigiek alapján. Ha valóban csak így, felvételi nélkül jutott be, akkor nem lesz sem a tanárok, sem pedig a diákok kedvence. Leülök mellé, s összenézünk. Egy kedves mosolyt villant felém, de gesztusába belezavar az éles csöngő. Mindketten előre fordulunk, s kisvártatva tanárunk is megjelenik. Az óra végigjegyzetelése után jön 4 db varrás, a 8-as teremben, a földszinten. Ez a szakgyakorlat óra, melyen folytatom a múlt héten elkezdett fekete csőnadrágom kivitelezését. Nem csupán egy sima, fekete nadrágot szeretnék létrehozni, hanem egy vagányabb darabot, így a farzsebeihez, s a két lábszár oldalán végigfutó keskeny sávhoz bőrt használok. Megengedték már, hogy konkrét ruhadarabokat hozzak létre, ugyanis látták, hogy az egyszerű varrásnál, és az anyag szabásának oktatásánál unatkozom. Már régóta készítek ruhákat, így körülbelül 2 és fél hónap tanulás után, két hete elkezdhettem ruhákat csinálni egy-két életrevalóbb társammal. A többiek még az alapokat gyakorolják be. Belefeledkezem a munkámba, s a hozott bőrt válogatom, simítom végig. Nehéz, hisz a legtökéletesebbet akarom kihozni ebből a darabból. Az időérzékem csapnivaló, így fogalmam sincs, mennyi ideje dolgozom, mikor a szemem sarkából megpillantom a ma érkezett jövevényt. Felé fordulok.
- Nagyon szép lesz. – kezdi elismerően. – Gondolom te is régebb óta csinálod, mint a többiek.
- Igen. Köszönöm. –mondom halkan, majd a varrott nadrágot felhúzok egy lakkozott fa babára, hogy megnézzem, jól sikerült-e, majd elvégezzem az utolsó simításokat.
- Na, végre hallani a hangod. –jegyzi meg vicceskedve. – egyébként csak szólni akartam, hogy az óráknak vége…
-Tessék? –fordulok újra felé, majd a mögötte lévő üres teremre pillantok. Mély sóhaj után összeszedem a cuccaimat, s a hátamra veszem a táskám.
- Kösz, hogy szóltál. – fordulok felé, ő pedig mosollyal felel.
- Na, és megkérdezhetem, hogy mikor döntöttél úgy, hogy erre a pályára lépsz?
- Már elég régen. Úgy 7 éve. –közlöm tárgyilagosan. – És te?
- Nem régen. Csak érdekel ez a szakág is. – bólintok. Megfigyelve lépéseit, azok igen kecsesek, úgy halad mellettem, mintha táncolna. Groteszk látvány lehet ő és én, ahogy egymás mellett lépkedünk. Még valamit magyaráz, de nem tudok figyelni rá, mert erős az akcentusa. Bár… Háttérzajnak elég jó, dallamos.
- Figyelj. Nagyon aranyos vagy, hogy érdeklődsz, meg vidítani próbálsz, vagy ilyesmi… De egy idő után rá fogsz unni. Aranyos lány vagy. Ne pazarold rám az időd. – megszeppen, hitetlenkedve bámul.
- Én csak… Jó. Illetve még hadd kérdezzek valamit: Hol lesz a következő óra?
- Mára ennyi volt. – még jobban megilletődik. – Ne aggódj. A hétfő a többi naphoz képest óvodai napközis foglalkozás. Holnap az 51-es teremben kezdünk anyagismeret- és használattal. Ne késs. – majd sarkon fordulok, s a kijárat felé veszem az irányt.
Körülbelül 6 perc séta után érek haza. A házba belépve ledobom a táskám, majd a kabátom, s a cipőim. A konyhába sietek, hogy a pánikbetegségemre felírt gyógyszert beszedjem egy pohár víz kíséretében. Remélem, talál magának barátokat ez a lány annak ellenére, hogy nem tisztázott, hogy került az egyetemre. Nem egy olyan egyéniség, akit hosszú távon érdekelni tudnék. Majd talál magának valami jó pasit, és meg is lesz a kis élete.
A konyhaasztalon egy levelet fedezek fel anyám írásával.
„ Szervusz, Kicsim!
Ma Sam-nél alszom, így csak holnap találkozunk. Kaja a hűtőben, egyél, különben nagyon sovány leszel!!! Cseréld ki a macska almot. Csókol:
Anya. ˝
Ez fantasztikus. Dögölhetek a gép előtt egész délután. Megcsinálom, amire anyám kért, majd fellépcsőzöm az emeletre, a szobámba. Bekapcsolom a gépet, beütöm a facebook-ot. Se üzenet, se értesítés, semmi. Számomra teljesen fölösleges az itt való jelenlét. Rachel képére szegezem tekintetem, újra elönt a depresszió. Ellenben jön egy új érzés is vele.
Beütöm a keresőbe Brienne Dubois nevét… Még jó, hogy figyeltem a füzetét, fogalmam se lett volna, hogy kell írni. Meg is jelenik első találatra az a Brienne, akit keresek. Rákattintok az adatlapjára, a biztonság kedvéért a főképet is megnézem. Semmi kétség. Ő az, a fotón felszabadultan mosolyog egy mentaszínű ruhácskában ülve, valami szép szökőkútnál.
Hogy őszinte legyek, még soha nem csináltam ilyet.
Ismerősnek jelölés.
|
| Poppy Seed | 2013. 10. 31. 13:20:02 | #28002 |
Karakter: Brienne Dubois
Megjegyzés: Miriának :3
Az egész városnak víz áztatta kavics illata van. Az a fajta, amikor a saras kavicsot megmarkolod, és a vízbe nyomod. Pár másodpercig tartod csak odalenn, és mikor kihúzod, azonnal érzed azt a friss, megújult illatot, amit áraszt. Na Brugge is olyan most nekem. Pontosan öt napja vagyunk már itt, de még mindig nem tudtam megtelni a városképpel. Itt minden teljesen más, az emberek nyugodtak, udvariasak. Nem akarnak leborítani a bicikliútról, még akkor sem, ha reggel a legnagyobb forgalomban van kedvem körülnézni. Ó, és a víz. Vízanya szeretetének egyértelmű bizonyítéka minden harmadik utcasarkon felbukkan; apró folyamok, erek futnak kasul a városka egészén, s ezt mindenki tiszteletben tartja. A serdülőknek még csak eszébe sem jut szemetet hajítani a vízbe.
Viszont lassan iskolába is kellene menni, nem igaz?
Pont akkor nyit a pék, amikor odaérek. A rendelés leadása előtt a falra függesztett óriási tükörbe pillantok. El is felejtettem ma tükörbe nézni.. De úgy látszik, minden stimmel. A hajamban még benne vannak a műraszta tincsek, amiket tegnapelőtt csatoltam bele. Velük együtt kötöttem reggel egy nagy kontyot, s igazítottam a fejem búbjára. Jobban sikerült, mint gondoltam. A ruháim ma kicsit a nyolcvanas évek jellegzetes divatját idézik. Felsőként egy túlméretezett póló, ami a jobbomnál ejtett vállú. Ki is látszik alóla a fekete trikó, amit egy jó húsz perce vaktában felhúztam. Alul egy sima, fekete cicanadrág, és elnyúlt lábszármelegítők. Ja, meg a megszokott tornacipőm. Mivel teljesen elégedett vagyok magammal, a pékhez fordulva, mosolyogva kérek tőle egy mákos rétest, meg egy meggyes táskát. A mákost a batyumba csúsztatom, viszont a meggyesnek azonnal nekifogok.
Nullakezezve vágok át egy óriási téren, miközben a meggyes táskát falom. Már nagyon éhes voltam.
A suli elé érve gyorsan elteszem az elemózsiát, s a magasztos épületre pillantok. Egyértelműen fedezhetők fel már első pillantásra is a román építészet jellegzetességei, s valamiért mégis modern hangulatot áraszt. Ezen elgondolkodva zárom le a bicajomat, és baktatok egyenesen az igazgatói iroda felé. Mielőtt bemennék az igazgatóiba szemügyre veszem a divattervezői szak eddigi munkáit, amik az aulában szép sorban ki vannak aggatva. Mindegyik nagyon egyedi, és kreatív, viszont az egyik.. teljesen magára vonja a figyelmem. Habár ezek még csak vázlatok - avagy ahogy felettük a kiírás is hirdeti: "Az első két hónap munkái" - az az egy, amit már vagy öt perce bámulok nagyon letisztult, és stílusos. Az alkotó, ha jól látom az aláírásból, valami Axelle, csak feketét és fehéret használt. Vonalai egyszerűek, formái mégis sziklákat mozgatnak. El sem hiszem, hogy elsős. Kíváncsi vagyok rá.
Lassan ballagok az irodához, s útközben előveszem a bizonyítványaimat, és az eddigi iskolákból kért ajánlóleveleket. Ugyan ez nem része a szabálynak, de én mindenhonnan kértem az igazgatótól egy kis baráti ajánlólevelet, hogy legyen arról kézzel fogható bizonyítékom, hogy én nem zavarok sok vizet, és megéri iskolát biztosítani nekem. Magabiztosan bekopogok a nagy berakásos faajtón, s mikor az feltárul, egy majd' két méter magas alak áll előttem. Épphogy elérek a hónaljáig. Udvariasan bemutatkozom, kezet rázunk, s ő beinvitál. Nem beszél sokat, átnézi a papírjaimat, majd átsiet a másik irodába. Egy öreg nyomtató szaggatott köhögését hallani a nyitott ajtón át. A falat kezdem böngészni.
Egy A/6-os papírral tér vissza, a kezembe nyomja, majd megkér, hogy mosolyogjak. Én eleget teszek a kérésének, s hirtelen vaku villan az arcomba. Ez a diákhoz kellett.. A leveleket, s bizonyítványokat visszaadja, majd kivezet az apró irodából, mondván sok még a teendője. Szerintem csak fáradt. Na mindegy.
A folyosón az órarendemre pillantok. 106-os terem, Viselettörténet, Claes Smets tanárúrral. Jó tíz percbe telik mire megtalálom a termet, ugyanis már nagyban mennek az órák, s senki sem tud segíteni a tájékozódásban. Határozott mozdulattal tárom fel az ajtót, mire a teremben megfagy a levegő. Mindenki kíváncsian bámul rám, de senki se mer megszólalni.
- Brienne Dubois vagyok. - mondom, s pukedlizek egyet. - Épp most iratkoztam be.
- Ó. - szólal meg a tanárúr. - Akkor, virágom, nincs más hátra mint hogy helyet foglalj a neked legjobban tetsző fiú mellett. - mondja, s elmosolyodik.
Ha az lehetséges, ettől még nagyobb csend támad a teremben. Én körülpillantok, hátha eleget tudok tenni a kérésének, de időm sincs felmérni a terepet, mert egy szemüveges lány az első sorok valamelyikében megszólal.
- De uram, csak Axelle mellett van szabad hely.
- Ez esetben ülj oda, és kezdj jegyzetelni. - jelenti ki a pedagógus, és visszafordul a táblához.
Táskákat kerülgetve indulok hátra, az egyetlen hely felé. Ez lenne az az Axelle? Mikor az utolsó sorhoz érek, s megpillantom, minden kétségem elszáll. Ő az. Haja miatt arcából szinte csak a pirosra rúzsozott ajkait látom. Egész valóját valami különös, hideg aura lengi körbe. Talán a világos bőre miatt érzem így.
- Szia. - suttogom neki oda, és leülök mellé. - Szóval Axelle, igaz? Én Brienne vagyok. - mondom mosolyogva, és kezet nyújtok felé.
Szó nélkül megrázza a kezem, majd mintha ott se lennék, visszapillant a táblára. Gyorsan előkotrok egy rongyos szélű spirálfüzetet a táskámból, és próbálok helyet találni benne. Ez a füzet igazából afféle napló/jegyzetfüzet/ötletez gyűjtőhelye/firkafüzet számomra, de most csak ez van nálam. A táblára pillantva gyorsan felfirkantom azt a pár szót amit ott látok, majd megint a lányhoz fordulok.
- Bocsi.. mennyit írtatok ezelőtt? Csak, hogy mennyi helyet hagyjak ki előtte.
Axelle a lap tetejére, a címre bök. "Az ókori tóga, és társai" alatt fél oldalnyi szálkás betűkkel írott jegyzet sorakozik.
- Köszi. - suttogom hálásan, és az óra anyagára terelem a figyelmem.
Mivel ez dupla óra, amikor csöngetnek, senki sem kezd kifelé rohanni. A tanárúr egyszerűen visszateszi a mágnestábla-irónjára a kupakot, és elhagyja a termet. Páran követik a példáját, néhol összegyűlnek csevegni vagy reggelizni kicsit.
- Lemásolhatom a mai jegyzeteidet? - fordulok megint Axelle felé. Ő csendben elém tolja a füzetét, és ott hagy. Míg ki nem megy, követem sötét alakját a szemeimmel. Léptei lassúak, és nyújtottak. Mint valami halálos betegé. Talán csak rossz kedve van.
|
|
